A tengerészotthonban - Hová lett a Lót felesége? - Portó Alegre és ami körülötte található - Zoller és a térképtudomány - Áthajózunk az egyenlítőn, és miért maradt el onnan Neptun? - Rio de Janeiro, a világ legszebb fekvésű városa - Mezítlábas kapitányok - Egy véletlen találkozás -Kinek van manapság fregattja? - „Megnyergeljük" a hirdetést

 

- Hajós hajó nélkül annyit ér, mint a hal - víz nélkül Tehát semmit! Add a piros királyt!

- Nem adom. De itt az ász, vidd!

- Viszem is. Tehát: megértetted? Hajós hajó nélkül Corpo di bacco!

ezek a higgadt, bölcs szavak a harmincas évek közepén a 30° déli szélesség és az 51° 30' nyugati hosszúság alatt hangzottak el. És mivel máris ránéztetek a térképre, csak bólinthattok: igen, kétségtelenül így van, a hosszúsági és a szélességi vonal metszése Brazília Portó Alegre nevű városát jelöli. Azaz, még pontosabban: a „Brazília császára" nevű tengerészotthon épületét, amely ott található manapság is a Rua Minguel Cauto de Tiradentes, szépnevű, de végtelenül piszkos utca kellős közepén.

És most már azt se tagadom, hogy a fenti megállapítást Sottomarina tette, egy fülledt, áporodott levegőjű, kánikulás napon - január közepén! Bizony mondom, Sottomarina, az. Adria valamikori legerősebb embere, a néhai „Don Juan" osztrákmagyar csatahajó altisztje és a volt „Jadran" volt hajómestere.

- Hajós hajó nélkül...

Egymásra néztünk. A kártya megállt a kezünkben. Egyedül Zoller, aki nem vett részt a játékban, és a szomszéd asztalnál ült, tekintett fel révetegen, és így szólt:

- Helyes.. Sotto, de hová lett a Lót felesége?

Sottomarina letörülte a verítéket homlokáról, elmosolyodott, mint ahogy mindnyájan azt tettük. Amikor elfogott éppen a csüggedés, Zoller a Lót feleségét keresi?

- Bolond vagy, fiam - nézett rá Sottomarina -, de folytassuk. Hol áll a kártya?

- Én osztok.

- Osszál! Corpo di bacco! Majd csak kimászunk a csávából!

Ezzel Szevér osztott, Guzsik apó, Horváth Feri, Sottomarina és jómagam felvettük a lapokat. Zoller a szomszéd asztalnál elmélyülten kereste a Hartlebens-mappán Lót feleségét.

- Pimaszság - morgott Zoller -, egyszerűen nincsen a térképen! Elsikkasztották! Az én legkedvesebb nevű szigetemet.

- Leszel szíves befogni a szardínialesődet? - nézett rá Szevér. - Zavarod a játékot.

Ezzel csönd lett. Időnként egy-egy megjegyzés hangzott, pattogtak a kártyák, felcsengett az aprópénzek zörgése.

Odakint a Rua Minguel Cauto de Tiradentesen úgy izzott a nap fénye, hogy belefájdult a szem, ha a zsaluk résein keresztül kinéztünk a túloldali fehér házakra. Olykor autó vágtatott el az ablak alatt. A kerekek nyomán támadt porfelhő mint csendes ködszitálás kúszott be a „Brazília császára" társalgónak becézett helyiségébe.

- Na, Feri - veregette meg egy idő múlva régi-régi kenyerestársunk vállát Szevér -, soha se hittem volna, hogy a sors itt hoz össze minket, ebben a koszos városban!

Feri letette a kártyát, mosolygott:

- Én se. De hát tengerészek vagyunk .. .

- Voltunk! - hangsúlyozta erős nyomatékkal Sottomarina. - Csak voltunk. Hajós hajón, él, és nem holmi dél-amerikai tengerészotthonban!

És ezzel Sottomarina undorral nézett szét a társalgóban.

A kártyázás abbamaradt. Egyedül Zoller nem hagyta magát kizökkenteni kutatói munkájából. Annyira nem, hogy néhány perc múlva felkiáltott:

- Megvan! Itt van ni, nézzétek! A büdös japok elkeresztelték a szigetet!

És ezzel elénk tette az otthon könyvtárából kiszedett térképek közül az amerikai Geographic Society déltengeri földabroszát.

- Tessék, íme: északi szélesség 30. foka, keleti hosszúság 40. foka, némileg északnyugatra Bonintól - Sofu Gan néven a Lót felesége sziget! Itt van zárójelben a régi név: Lot's Wife.

Sottomarina felhördült:

- Corpo di bacco! Ki vonta közülünk kétségbe, hogy ilyen nevű sziget létezik vagy nem létezik? Mit tömöd a fejünket ezzel az örökös Lóttal, meg a csámpás feleségével?! Miattam elkeresztelhették a japok akár a Mikádó Térdkalácsa névre is a szigetet, mi közöm hozzá?

És ezzel úgy meredt Zollerre, mint aki menten lenyeli vagy legalábbis felnyársalja sok vihart közösen megért tengerész társunkat!

Megnyugtatóan, békítőén csengett Horváth Feri hangja:

- Csak nem kaptok össze ilyen marhaságon?

Mert bizony már Zoller is, Sottomarina is felugrott, mint akik készek ölre menni. De Feri közéjük állt. Komoran nézett a kivörösödött két cimborára. Egyedül Horváth Feri volt köztünk egyenruhában. A hófehér tisztizubbony vállpántján három aranystráf csillogott: kapitány. A komor tekintet meg az aranystráfok most igen jót tettek.

És az is jót lett, hogy ugyanakkor a kövér Piede vihogni kezdett. Eddig a kártyákba temetkezett, de most eszmélt és felneszelt: Lót felesége. Ö ilyen nevű szigetről soha nem hallott.

- És te hallottál, Guzsik apó?

- Nem én - vigyorgott a pipája mellől szakácsunk és hajóácsunk. - Ilyen sziget nincs is. Zoller felnevetett: - No, látjátok. Amikor én művelődést hirdetek, ti lenyelnétek. És kiderül...

Sottomarina megvakarta fejebúbját, zordonan szólt:

- Dehogyis nincsen, mutasd azt a térképet, Zoller! Amikor még gyerek voltam ...

És lassan béke szállt közénk. Lassan, mondom, mert a kis csoport idegei komiszul álltak akkor. Mintha puskaporos hordón ültünk volna, pedig valójában mindössze két hónapja laktunk a „Brazília császára" tengerészotthon falai között.

Hát éppen ez volt a baj.

Az otthon, Portó Alegre, ez az egész brazíliai önkéntes számkivetés, de főleg, hogy - nem volt hajónk! Igen, ez okozta a bajt, az idegek feszültségét.

De hát, úgy látom, meg kell fogadnom Marryat kapitány tanácsát: „Csak sorba, fiaim, sorban az árbocra, különben feldől a hajó!" - Tehát sorban azzal a mesével, különben felbillenünk! Mert, gondolom, akadnak néhányan, akik joggal felteszik a kérdést: hogyan került az elpusztult „Jadran" kompániája Portó Alegrébe, mit kerestünk a „Brazília császára" tengerészotthonban, miért voltunk idegesek, amikor az nem illő valami a tengerészeknél, hogy került közénk Horváth Feri, aki a „Jadran" észak-afrikai útján nem is vett részt, és főleg, hol van Daniló bácsi, mert az ő nevét még eddig nem is ejtettük ki?

Hát akkor sorjában azzal a mesével, fiúk ...

A leggyorsabb és a legkönnyebb a legutóbbi kérdésre válaszolni. Daniló bácsi velünk van, jó egészségnek örvend, köszönöm az érdeklődést. A tudós tengerész, akiről elmondhatjuk, hogy nála jobban bajosan érti bárki is a tengerészet történelmét, a hajózás tudományát, de főleg minden rendű és rangú vitorláshajó felszerelését, vezetését, nos, a tudós tengerész ugyancsak lakója a „Brazília császárá"-nak. Mondhatnám így is: ha ő nem volna itt, akkor mi sem ismerjük meg ezt az intézményt. De hát az élet olykor fintort vág az emberre, és mivel még álmaimban se fordult meg soha az. hogy valaha is szerencsém lesz Portó Alegréhez, íme, itt vagyunk. Nem a magunk akaratából persze, hanem Daniló bácsi kedvére, parancsára.

Most is, ahogy így a múltamra borulva lapozom az elszállott éveket, s lelki szemeim előtt feltűnik Portó Alegre, libabőrös lesz a hátam. Tapasztaltátok, hogy nemcsak embereket találunk az ismeretség első pillanatában barátságtalannak, de városokat is? Vannak emberek, akiknek első mosolya arra kényszerít, hogy melegebben szorítsuk meg a kezüket. És vannak városok, amelyek az első ránézésre ugyanígy mosolyognak. Ilyen örök szép mosolyt hord magán Amsterdam, Marseille, Leningrád, Koppenhága, Génua, Rio de Janeiro, Sanghaj, hogy csak néhányat említsek a szívet dobogtató kikötőkből. És vannak bőven olyanok, ahol valami fojtott keserűség üli meg az ember torkát, amikor leszalad a horgonylánc, és elénk tárul a város komor tekintete. Ilyen város Cardiff, Oran, Casablanca, Cartagena, Hongkong, Antofagasta, hogy megint csak néhány nevet hozzak fel példának. Ezek felett nemcsak füst száll, de a nyomorgó százezrek szörnyű sóhaja is.

Portó Alegre az a város, ahol már az első pillanatban érzed: valami nincs itt rendjén. Pedig a „körítés" igazán szép. Festőien hegyes-dombos a vidék, az utcákon pálmák, a város szélén pálmák, a dombokon pálmák, mindenütt pálmák, trópusi növények, s az illatos virágok felett csodálatos színpompájú lepkék, apró, hosszúcsőrű kolibrimadarak. A várost folyó szeli ketté, a Yacuj, és a város kikötője a Laguna de los Patos partján épült. A lagúna se megvetendő nagyságú, valóságos beltenger: hosszúsága legalább 260, szélessége átlagosan 90 kilométer! A lagúna északi csücskében található Portó Alegre, a déli csücsökben a régi San Pedro do Sül erőd helyén a mai Rio Grande nevű város. Itt a kijáró a Laguna de los Patosból, s így Portó Alegréből is az Atlanti óceán csillogó kék vizére. Hej, de sokszor is eszünkbe jutott ez a csillogó kék víz, amikor egyebet se tettünk, mint gubbasztottunk árva madárként a „Brazília császárá"-ban! Hogy mindjárt a dolog közepébe vágjak, kijelentem: nem szíveltük Portó Alegrét! Nem szíveltük a sok pálmát, a sok napfényt, a sok port, a soknál is sokabb legyet, a kikötői negyed borzalmas háztákolmányait, a nyomor és a szegénység kétségbeejtő nyögését az utcák porából, a sikátorok mélyéből! Éltem a régi Fiume szegénynegyedében, a Gomilában, láttam Marseille, Hamburg, London „sohóit", de Portó Alegre mindezeken túltett! Szegénységben, szennyben, bűzben, piszokban.

De hát hagyjuk az elmélkedéseket, és térjünk a tárgyra. Ha már Portó Alegre, üsse kő! De hogyan kerültünk ide?

Nyilván emlékeztek még arra, hogy Daniló bácsi pompás sónerje, a „Jadran" az észak-afrikai partokon, Líbiánál elpusztult. A pusztulást becsületes tett előzte meg: a líbiai Kufra oázis felkelői, a szenusziak részére lőszert szállítottunk, amikor célhoz érkezésünk órájában elkapta hajónkat a Szaharából jött tromba. a tölcsértornádó és a derék jó „Jadran", annyi hajóskalandunk igazi hőse, örök időkre búcsút mondott a tengernek. Partra vetette az áradat és kettétört testével még hosszú ideig emlékeztette a hajósokat a tromba kegyetlen pusztítására.

És elpusztult a sónerrel egy időben két kitűnő társunk. Suttora, a „kalóz" és Gommó, a „majomember". Suttorában egy régi tengerészt vesztettünk el, hétpróbás vízicsavargót, és felkent pápáját a hajósbabonáknak, Gommóval pedig olyan valaki távozott közülünk, aki jó bajtárs volt, és akinek nem kellett kétszer mondani, hogy másszon fel az árbocra, ha ott munka akadt.

Mi, akik átéltük a trombát, hajó nélkül maradtunk. Máig is rejtély, mint sikerült parancsnokunknak, Daniló bácsinak a sóner biztosítási díját kikaparni a Lloydtól, de sikerült. Szép summa volt az, úgy emlékszem, kiadós pénztárcára való papír - angol fontban. Daniló bácsi akkor azt mondta: - Cimborák, ha kifizetik a biztosítási díjat, új hajót veszünk. Ki tart velem?

Micsoda kérdés! Ki tart Daniló bácsival? Egyedül Szevér fia, Jankó indult más útra, mint tudjátok, a kagylók és a csigák miatt. Ő, a tizennyolcéves legényke, elhatározta, hogy tengerkutató lesz. „Isten neki - mondtuk -, menj, az sem megvetendő mesterség!" És így Jankó elindult tengerkutatónak. Ló Bianco Salvatore mellé, aki híres és nagy preparátor volt a monacói Oceanográfiai Intézetben.

Igy azután lecsökkent a számunk, nem tagadom. Szevér, Sottomarina, Guzsik apó, Piede, Zoller és jómagam jelentettük a jövendőbeli „Jadran" személyzetét. Némi aggodalom élt ugyan bennünk, hogy a lőszer miatt baj támad, vagy gyanús lesz a Lloydnak az az észak-afrikai hajótörés. De minden simán ment.

Menten elmentünk a Gomilába, a „Két Napóleon"-ba és két napig ünnepeltük a Lloydot, az angol bankot, és Daniló bácsit, hogy oly sikeresen lavírozott a biztosítási díj zátonyai, jéghegyei és szirtjei között. Nem tagadom, minek is tagadnám - hiszen ismeritek a hajósembert - a második napon a „Két Napóleon" különbül bukdácsolt, mint az izlandi halászok bárkái, de ünnepet ültünk, és méltóan megültük. Ott született az az elhatározás, hogy Portó Alegrébe megyünk, meri arrafelé igen kitűnően lehet használt hajókat vásárolni.

- Portó Alegre a leghíresebb dél-amerikai hajópiac -állította Daniló bácsi - méghozzá a vitorlás hajók piaca. Tudjátok, hogy a dél-amerikaiak nem igazi tengerészek, látszatra hamar kikopik a kezük alól az új hajó, és akkor igyekeznek túladni rajta. Méghozzá olcsón. Nem egy pompás vételről tudok, amelynek a szülőhazája a brazíliai Portó Alegre. Még akkor is kifizetődik az üzlet, ha mindnyájan hajójegyet váltunk. No, természetesen nem luxus utasszállítón !

Igy kerekedtünk fel egy szép napon Fiúméból, elbúcsúzva előbb Daniló bácsi, Szevér és Sottomarina zenggi rokonságától, magától Jankótól, aki már indult, hogy idővel tengerkutató legyen belőle. Egyelőre csónakos lesz, de hát az élet útjai kifürkészhetetlenek, és miért ne lehessen Jankóból tengerkutató?

Fiúméból Triesztbe vonatoztunk, ott felszálltunk a postahajóra, és azon Brindisiig pöfögtünk, tükörsima vízen. Különös volt látni az Adriát úgy, hogy ölbetett kézzel üldögélünk a hajókorlát mellett, és nem vagyunk mások, mint egyszerű utasok.

- Hát én már inkább szívelem azt, ha a fővitorla kötelét húzom - állapította meg apró, de vaserős cimboránk, Piede Piccolo.

Brindisiben találtunk egy Dél-Amerikába induló gőzöst, a „Pandora" nevű tramphajót. Nyilván tudjátok, mi a „tramp"? Olyan teherhajó, amelyik nem meghatározott útvonalon közlekedik, hanem - alkalomszerűleg - hol innen, hol amonnan visz terhet. Tehát tramp: csavargó. Ilyen tramphajók voltak az első világháború utáni ócskán vett, kivénült magyar hajók, a „Kelet", a ,,Csikós", a ,,Tátra", a „Magyar", a „Honvéd". A ,,Pandora" sem volt különb ezeknél, sőt olasz volt, ami egy fokkal még lejjebb szállította a mércét. A „Pandora" Rióba indult, és vasat szállított Brazíliának. Nem akarom, fiúk_; most részletezni sem a hajót, sem a hajón töltött napok élményeit. Elégedjetek meg annyival, hogy hajóztunk már ennél kiválóbb gőzösön is. Amikor a fedélzetig megrakott öreg tragacsot a Zöldfok után oldalt kapta a passzát, akkor a tekintetünk többször megpihent a mentőcsónakokon. Ez a hétezer tonnás szörnyeteg olyan nehezen mozgott a hatos erősségű szél hullámain, hogy az volt az érzésünk: perceken belül elrendelik a riadót.

- Esküszöm, cimborák - dörögte mély hangján és keserű képpel Sottomarina -, esküszöm, én még hajón soha nem féltem. Még akkor sem, amikor a „Don Juan"-nal a Sárga-tengeren tájfunba kerültünk. De ez a teknő megijeszt. Corpo di bacco!

Egyedül Zoller nem hagyta magát kizökkenteni megszokott kerékvágásából. Ismeritek Zollert. Méghozzá gyerekkora óta, hogy a Nauticán (a fiumei tengerésziskolán) megkezdtük az ismerkedést a tengerrel és a tengerészéletteL Zoller a .,Jadran" pusztulásáig maga volt a derűs könnyelműség, az „ahogy esik, úgy puffan" elmélet hitvallója. Nem volt semmi különösebb „vesszőparipája", szeretett jól enni, aludni, és olykor kiruccanni, tengerészmódra kirúgni a hámból. De azt például sohase tette meg, amit a mi drága felejthetetlen Suttóránk megtett, hogy újságot olvasott volna, könyvet, vagy követte volna Jankót, aki csigákat és kagylókat gyűjtött. Valamikor Zollernek is volt jegyzetfüzete, mint nekem, hogy beírja a látottakat, hallottakat. Végül már ilyen füzetet se tartott a zubbonya zsebében derék kenyerestársunk. Zoller egyszerűen csak élt, mint a legtöbb tengerész. De a ,,Jadran" katasztrófája után, hogy eljutottunk Fiúméba, vissza a régi városba, Zoller kezdett feltűnően viselkedni. Az Adamich-móló újságosánál megvette az esti újságot és meg-meg-állt a könyvkereskedések kirakatainál. Előfordult az is, hogy bement a boltba, és onnan csomaggal jött ki. A csomagban térképek voltak. Zollerból térképbolond, térképgyűjtő lett! Nagy szenvedély ez, fiúk, némely tengerész ugyancsak nyakig lubickol benne. Zoller vett régi, rézbe metszett térképeket, s új, legfrissebb kiadványokat. Térképlapokat, térképgyűjteményeket, köteteket. Minden rendű és rangú, nyelvű és formájú térképet. Ezt a ládára való paksamétát elhozta magával a „Pandora" kajütjébe is, mint ő mondta: a „tudományos munka" érdekében. Fejébe vette, hogy többek között pontos kimutatást ad a világ összes szigeteinek számáról, és összeállít egy névkatasztert a szigetek mai, valamint esetleges régi neveiről. Ez olyan munka, ami előtt meg kell hajolni, levett sapkával tisztelegni. Még Daniló bácsi is elismeréssel mondta: - Zoller, sok mindent hittem volna, de ezt nem. Ha azt mondod, hogy titokban buddhista papnak készülsz, elhiszem. Ha meghallom, hogy verseket írsz, ebben se találtam volna semmi különöset. De térképeket gyűjtesz, és felállítasz egy célt is - bámullak, Zoller!

Mi is bámultuk. Ez a nagydarab, lapáttenyerű, tengerésztisztnek indult, de velem együtt csak kormányosságig eljutott Zoller a fanatikus mosolyával lapozgatta minden szabad idejében a különböző térképeket, földabroszokat, mappákat és cardsokat. És közben jegyzett, írt, számolt, statisztikázott. Még arra is ösztökélni kellett, hogy bekapjon egy adag paradicsomos makarónit, olajban kisütött polipocskát.

Amikor a passzát javában dobálta, billegtette és felfordulással fenyegette a „Pandorá"-t, Zoller elénk tárta legfrissebb számításait.

- Ki tudja közületek, vagy tudja-e ön, Daniló bácsi, hány sziget tartozik a Fülöp-szigetek felségterülete alá?

Néma csönd. Még Daniló bácsi is ingatta fejét. Nem tudja.

Zoller a felfedező mámorával mosolygott, és fittyet hányt arra a látványra, hogy a „Pandora" előrésze veszedelmesen megmerült, és a hajó, nagyot rázkódva, oldalt billent.

- Megszámoltam: 7083 sziget! Összterülete nagyjából annyi, mint Anglia és Írország területe együttvéve: 114 000 négyzetmérföld. De ebből a rengeteg szigetből csak 2444-en laknak, a többi emberi településre alkalmatlan. És ki tudja, hány sziget tartozik Japán fennhatósága alá?

Kenyerespajtásunk diadalmasan nézett ránk. Mert ebben az esetben is néma csönd volt a válasz.

- Megmondom - jelentette ki. - Több hét óta ezzel foglalkozom. Tessék jobban megfogódzkodni: Japán 149000 négyzetmérföldön, 8600 szigeten él! Persze most, 1935-ben.

Ime, ez lett Zollerből. Kitört belőle a tudósféle hajlam, amiben tulajdon édesanyja se hihetett. A „Pandora" imbolygását részben az ő „felfedezései" enyhítették, és az, hogy minden imbolygással közelebb jutottunk Brazília partjaihoz, és ezzel az annyira vágyott Portó Alegre kikötőhöz, ahol -képzeletünkben - ott horgonyoz az a vitorlás hajó, amelyik hivatva lesz arra, hogy fedélzetére vegyen minket. Daniló bácsit, a parancsnokunkat, az Adria és a Földközi-tenger méltán híres kapitányát, Turkovich Szevért, első tisztünket, Sottomarinát, az óriás fedélzetmestert, aki ugyan megőszült már, de a lópatkót úgy törte ketté, mint más emberfia a csokoládét, Guzsik apót, a „Jadran" szakácsát és hajóácsát, aki feltétlenül jobb ács volt, mint szakács, Piccolo Piedét, a legkisebb, de egyben legkövérebb és mégis legfürgébb tengerészek egyikét, Zoller Jóskát, aki ugyancsak megjárt már néhány tengert és személyemet, aki - úgy látszik - azt a szerepet töltöm be Daniló bácsi mellett, mint századokkal ezelőtt Pigafetta, a szerény rhodosi lovag Magellán mellett: megírom izgalmakban bővelkedő útjainkat.

Ugyan miféle hajót is lelünk Portó Alegrében? - tettük fel naponta nemegyszer a kérdést Daniló bácsival együtt.

- Válogathatunk talán ötven között is - jelentette ki rajongott parancsnokunk. - Ma beszéltem erről Signore Tedescóval, ő is azt mondta, hogy Portó Alegre igen jó hajóvásárló hely. Járt már ott, és hallott pompás vételekről. Helyes, ha oda megyünk.

Signore Tedesco a „Pandora" parancsnoka volt, egy Daniló bácsihoz hasonlító és ugyanolyan korú szikár olasz, ha jól emlékszem nápolyi, aki gyakran így sóhajtott fel: - Ha Caprin lehetnék! . . .

Signore Tedesco legalább úgy utálta a „Pandora" gőzöst, mint mi, de mint mondta: lassan kezd kiöregedni, és még jó, hogy hajóparancsnokságot bíznak rá. A nyugalmazott kapitányok helyzete sehol sem rózsás, de főleg nem az olasz hajózásban. Nos, Signore Tedesco azzal biztatott minket, hogy Portó Alegrében találunk megfelelő hajót. Található ott a hajóbörzén háromárbocos bark_; náva, kétárbocos rendes gaffos sóner, sónerbrigg, de még sónerbark is.

- De főleg kétárbocos - bizonygatta Tedesco parancsnok -, mert a dél-amerikai áruszállító vitorlásoknál ez a legkedveltebb.

Sottomarina megropogtatta hatalmas karjait, hogy csak úgy láncoltak izmai felett a tetovált sárkányok, és csak ennyit mondott:

- Előbb érjünk oda, de főleg Rióba!

És ez a kijelentés jogosan hangzott. A vassal túlterhelt és így alacsony súlypontot kapott olasz tramp imbolygása valóban félelmetes volt. Az egyik este Signore Tedesco felhívta a parancsnoki hídra Daniló bácsit, és arra kérte, mondjon véleményt, hogyan vezesse a gőzöst. Mert akkor már nyilvánvaló volt, hogy a raktárakban az örökös oldalozástól megcsúszott a szállítmány, és egyre inkább fenyegetett a felborulás.

Daniló bácsi a tettek embere volt. Megmondta nyíltan, mit lehet tenni.

- Nézze, Signore Tedesco, ha rajtam állna, csak egyet tennék. Kormányfélre történt a csúszás, tehát elárasztanám a baloldali szentinákat. Átrakodni ilyen hullámzásban nem lehet. Egyedül a szentinák elárasztása a megoldás. Az egyenlítőn túl még erősebb hullámzást kapunk.

- Gondolja, kapitány?

- Biztos vagyok benne.

Signore Tedesco felsóhajtott. Daniló bácsi ajánlata merész volt és - ismerjük el - veszélyes is. De hát a „Pandora" a felfordulás előtt állt!

- A szentinák elárasztásával még mélyebbre merülünk -

érvelt a gőzös első tisztje, aki ugyancsak részt vett a tanácskozáson.

Tedesco ránézett Daniló bácsira:

- Vállalja, kapitány, az elárasztást?

- Ha felhatalmaz, igen.

- Felhatalmazom. Az ön neve garancia... Daniló bácsi leszólt a hídról:

- Szevér, Sottomarina, Zoller, ide hozzám! Majd Signore Tedescóhoz fordult:

- Ha megengedi, az én embereimmel hajtom végre a műveletet. És kérem a hajó tervrajzát. A kingstonokat utasításom szerint nyitják majd ki.

Akkor értük el az egyenlítőt. Máskor, vidámabb esetekben, előjött a tengerből Neptun, és „megkeresztelte" azokat, akik először „döccentek" át a Földünket két féltekére osztó képzeletbeli vonalon. De ezúttal Neptun elmaradt. Talán azért, mert a keresztvíz úgyis bőségben ömlött a hajóra. A manőver szerint a passzáttal együtt haladtunk, és kikerültük az oldalozást. így még inkább feltűnt a hajó félredűlése.

- Biztonság okából ne adassak le jelzést a környékbeli hajóknak? - kérdezte óvatosan Tedesco parancsnok Daniló bácsitól.

- Még nem. - Majd elmosolyodott: - Nem bízik a manőverben, Tedesco kapitány?

Az öreg nápolyi feltolta megviselt, ellenzés sapkáját, megvakarta fejét:

- Cara mia, szeretnék bízni.

A művelet lényege ez volt: a hajókat általában úgy építik, hogy a fenék és az oldalrészek, valamint a raktárhelyek között rekeszekre osztott, ki nem használt terület van. Ezek a „szentiná"-k. Céljuk éppen az, hogy bizonyos helyzetekben ide vizet lehessen beereszteni. Például az egyensúly miatt, vagy amikor a hajó teher nélkül halad, viszont meghatározott merülés szükséges a hajócsavar működése és az „állékonyság" miatt. A szentinákat a „kingston"-oknak nevezett csapokon keresztül lehet tengervízzel megtölteni. Hát ha így van, akkor miért aggódott Tedesco kapitány, az első tiszt, sőt a „Pandora" egész személyzete is? - teszitek fel a kérdést. A felelet igen egyszerű: a „Pandora" hétezer tonnájának megfelelően tele volt vasáruval és ha még több terhet kap, baltaként mehet a tenger fenekére! De tenni mást nem lehetett, mert a vén hajó raktáraiban a vas megcsúszott a billegésben.

Igy érthető, hegy mi Neptunról és Neptun rólunk elfeledkezett. Sőt, az is érthető, hogy Tedesco kapitány szerette volna leadatni a biztonsági jelzést: figyelmet kérek, bajba kerülhetek! ...

- Erre még ráérünk - ismételte Daniló bácsi, aki a „Pandora" hídjáról kiadta első utasításait. - Irányt változtatni: irány 268° a kerék közepén!

Nehéz, izgalmas órák következtek, sőt nehéz, izgalmas napok is. Tizenkét kutyakomisz nap. Jóllehet, a második napon már éreztük: Daniló bácsi ezúttal is győzedelmeskedik.

Mert így történt. Neki volt most is igaza. A „Pandora" ugyan alig látszott ki a vízből, fedélzetét szünet nélkül mosta a tenger, és távolabbról úgy festhetett, hogy csak a felépítmények úsznak a hullámokon. De lassan-lassan minden rossznak vége van, így történt ezúttal is. Amikor a távolban feltűnt a Cabo Frio, Brazília kiugró tengerfoka, a legénység éljenezni kezdett. Ünnepelték Daniló bácsit, aki Signore Tedesco helyett megmentette a „Pandora" gőzöst a felborulástól.

- A legmélyebb hódolattal köszönöm önnek, kapitány! -nyögte meghatva Tedesco parancsnok, és egyre szorongatta a mi kapitányunk kezét.

Előbb a Cagarras-szigetek teknőshátai tűntek fel, majd a Guanabarra-öböl mögött a hegyek.

És egy különös alakú hegy. Egy cukor süveg!

Az is volt, a Pao d'Assugar, a világhírű hegy, a legcsodálatosabb tengeri városok egyikének külön látványossága.

Rio de Janeiro előtt kanalazott, „nyakig" merülten a „Pandora".

- Szent Isten, mi történt önökkel? - mászott át a pilot-liajóról a latyakos fedélzetre a révkalauz. - Süllyednek?!

Signore Tedesco büszkén mondta:

- Már nem. De közel voltunk hozzá!

A kikötőorvos, az ápoló-asszisztens, akik mindenféle szérumokkal felfegyverkezve jelentek meg a „Pandora" fedélzetén, ugyanígy tátották a szájukat:

- Süllyednek?

És minden mozdulatukon látszott: a legszívesebben máris elhagynák a hajót.

Közben a „Pandora" egyre beljebb haladt, befelé a világ legcsodálatosabb öblébe. A távolból elénk tűntek Rio de Janeiro („Január-folyó") házai, hegyei, erdői, ligetei és a kikötő-épületek, raktárak, daruk, elevátorok tömegei.

Én is ideírom, fiúk, a közhelyet. Ideírom, nem a magam kedvére, múltba néző lelkességem miatt, hanem Sottomarina miatt. Úgy hiszem, megfigyeltétek már - annyi tengeri kószálás alatt - hogy óriásunk tekintete soha nem pihent meg bámész csodálkozással a kikötőkön, tengerparti városokon, nem találta ő még Marseille-t sem festőinek, se Genovát szépnek, se Hamburgot impozánsnak. Számára csak „jó" és „rossz" kikötők léteztek, jó és kevésbé jó dokkokkal, kikötőhelyekkel, raktárakkal, felszerelésekkel. Jó, szép és kevésbé szép hajókkal. De ezúttal Sottomarina, aki (Daniló bácsi kivételével) velünk együtt azokban az órákban látta meg először Riót, elismerően csettintett: - Csuda rendes hely, én mondom: csuda rendes! Corpo di bacco!

És így, úgy érzem, nyugodtan írhatom ide a minden könyvben, útikalauzban szereplő mondatot, ha felbukkan Rio neve: „a világ legszebb fekvésű városa". Mert az: meseöbölben -mesetáj! Kéknél is kékebb tengeröbölben zöldnél is zöldebb hegyek fürösztik a lábukat. Az egyik a Cukorsüveg, a másik a Corcovado és a harmadik a Cabeca dó Gigante, „az óriás feje". A hegyeken villák, nyaralók, díszpalotácskák, a hegyek alatt felhőkarcolók, templomok, középületek, távolabb gyárak, hajóüzemek, no meg az elmaradhatatlan dél-amerikai látvány: a szegények városrésze! Amott pedig, balról, nézzétek csak: a világ legszebb strandja, a közel nyolc kilométer hosszúságú Copacabana, az aranyhomok strandja. Két és félmillió ember élt akkor Rióban, dolgozott a kikötőben, épített, autót vezetett, kereskedett, rendet tartott, rohant a gyárakba, pincérkedett, szállodában dolgozott. Két és félmillió lélek! Szép szám. És ugyanakkor, alig néhány kilométerre, a Cabeca dó Gigante mögött - ott az őserdő! Valódi, hamisítatlan őserdő, tropikus fülledtséggel, óriáskígyókkal, makogó, visító majmokkal, kakadukkal, pumákkal és jaguárokkal! Estefelé, amikor minden külföldi turista követi a szabályt, és megindul vagy a Cukorsüveg tetejére, vagy a Corcovado híres Krisztus-szobrához, hogy a nappali látvány után még csodásabb estéli látványban legyen része, akkor furcsa különös zajt hallani. Brummogó, talán a mi bölömbikánkra emlékeztető hangot. Az ökörvarangy ugatását. Annyi él belőlük az őserdő határán, mint nálunk a Velencei-tó partján a kecskebéka és az unka!

Most még csak annyit, fiúk, hogy a „Pandora" kikötött. Igaz, nem engedték be Rio kereskedelmi kikötőjébe, hanem csak az „alkikötőbe", biztonság okából a Nitero nevű révbe, de hát mégiscsak Rióban voltunk, Brazíliában, és közel Portó Alegre kikötőjéhez, ahol nyilvánvalóan már ott horgonyoz a mi jövendőbeli kétárbocosunk.

Elbúcsúztunk Tedesco parancsnoktól, a szörnyű vasláda minden tagjától, hátunkra lendítettük a baggokat, a matrózzsákokat és ládákat, Zoller külön térképgyűjteménye alatt nyögött, és a Praca Mauan villamosra ülve átszeltük az egész várost, hegy a „Pandora" főgépészének tanácsára felkeressük „Rio legolcsóbb szállodáját", valahol az őserdő szélén. Itt találkoztunk össze először azzal a ténnyel, hogy Dél-Amerika az ellentétek hazája. A szálloda valóban olcsó volt, de ennek megfelelően piszkos is. Egy napig kibírtuk. Mert bizony csak egy napot töltöttünk a csodavárosban, és abból is majd egy éjszakát a Corcovado tetején. Bámultuk Rio fényeit, a tízezernyi lámpa csillogását a tüneményes öbölben, a város sugárútjain és a hegyek szerpentinjein.

Lomha árnyak röpködtek körülöttünk. Denevérek? Kuvikok? Baglyok? Nem - hanem a szivárvány minden színében pompázó lepkék. És mekkorák: tenyérnyiek! Nem a városi ember, de a tengerész tenyeréhez méltó nagyságban.

. . . Másnap azután tovább mentünk. Át Santoson és Sao Paolón, szélvészként rohanó vonaton, Portó Alegrébe.

Ide este érkeztünk.

Amikor kikászolódtunk a bérautókból, már mindenütt égtek a lámpák. És szólt a zene. Úgy vélem, Dél-Amerika lakosságának fele muzsikus. Harmonika, gitár, bendzsó, fuvola, ezek a legnépszerűbb hangszerek. Minden lakásban húzzák, vonják, pengetik, fújják. És táncolnak. Akkor főleg a szamba nevű táncot járták reggel, délben, este és még éjszaka is. Lakásban éppen úgy, mint az utcákon, mulatóhelyen, kocsmákban, a kikötőben, a dokkok és a raktárak között.

Portó Alegre ebben külön vezet. Ricsajváros.

De ha ennyi kell csak, hogy egy jó sónert szerezzünk, bírjuk mi füllel és idegekkel - gondoltuk. Mert bizony, egyre inkább kezdett hiányozni a mi kompániánknak a szabadság, a szabad élet, a szabad tenger. Azok a jó, vérbeli kalandozások, váratlan hajóutak, pompás vágtatások a hullámok felett, feszülő vitorlákkal, amikből a „Jadran"-on annyira kivettük a részünket.

Akkor már közel egy év telt el, hogy hajó nélkül éltünk, és így sejthetitek, nagy volt a reménységünk Portó Alegré-ben.

Az első zuhanyt az első órában a „Brazília császárá"-ban kaptuk.

Az otthon-felügyelő fejét csóválgatta, amikor elmondtuk jövetelünk célját.

- Tudják, senores, az úgy van: hol akad egy csomó eladásra szánt hajó, hol nem. Mostanában alig egy-kettő. Ami van, az mind ócska bárka. Valamikor én is tengerész voltam, értek hozzá.

A felügyelő ismerheti a helyzetet, véltük, és így kellőleg lelohadt a kedvünk. De Daniló bácsi nem engedett.

- Kár az orrlógatásért, fiúk. Lehet, hogy most mindjárt nincs megfelelő hajó. Lehet. De egy hét múlva vagy két hét múlva befut az, amit keresünk. Az is lehet, hogy itt van már. És különben is, figyelemmel kísérjük a hirdetéseket, és ha máshol, más városban árusítanak, elmegyünk oda. Égy biztos: Portó Alegre és a kikötők a vitorlások zsibvásárai.

Megnyugodtunk. Hiába, Daniló bácsi optimizmusa mindig is szelídítőleg hatott ránk. Ezúttal is így történt.

- Most már különben is benne ülünk a dézsában, kapitány - jelentette ki Sottomarina. - Mást úgyse tehetünk.

A kijelölt szobákat elfoglaltuk, berendezkedtünk. És mivel egy se akadt közülünk, aki ne látott volna tengerészotthont, hát mindjárt körülnéztünk új szállásunkon. Az ilyen tengerészotthonok nem mások, mint szállodák, menedékek a nagyobb kikötőkben olyan hajósok számára, akik valami miatt partra kerülnek, akár hazaiak, akár idegenek. A „Brazília császára" igen rendes hely volt, nemcsak dél-amerikai, de európai értelemben is tiszta, takaros tanya. Ellentétben állt a poros, koszos utcával, a környező házakkal és Portó Alegre zsibvásáros, kopott, vakolattól hullott, harmonikás és gitáros kikötőnegyedével. Ráadásul igen rendes fickónak ismertük meg a „patront", a felügyelőt, akit mindenki egyszerűen Diegónak szólított. Mi is. Diegót hívtuk, ha keveselltük az ételt, ha úgy éreztük, hogy ideje lenne már tiszta ágyneműt kapni, ha az otthon kézikönyvtárából olvasmányra volt szükségünk. Diego itt, Diego ott, Diego mindenütt! És ő jókedvűen, lelkesen, ruganyosan, nevetve és derűsen cselekedett, segített, intézkedett. Diego az én legkedvesebb emlékem Portó Alegréből. Meghazudtolta a dél-amerikai spanyol-portugálok megbízhatatlanságát, lomhaságát és „linkségét", mert ő volt a - nagy kivétel!

Igen, a „Brazília császára". Bizonyára többet tudtok a történelemből, mint én abban az időben, de őszintén megmondom: majd leesett az állam, amikor ránéztem a ház táblájára: „Estados Unidos de Brazil" - „Brazília császára Tengerészotthona". Ez a cím úgy hatott rám, mintha azt olvasom valahol: az Egyesült Államok királya, vagy - Norvég köztársaság. Itt is Diego segített ki zavaromból, mert Diego hazájáról mindent tudott.

- A múlt században Brazília független császárság volt. Első és második Pedro uralkodott akkor. Második Pedro világrekordot állított fel az uralkodás terén: 1831-1089-ig hordta fején a császári koronát.

- És utána mi lett a koronával? - kérdezte Zoller. Diego jóízűen nevetett:

- Leesett. Azóta Brazília köztársaság. De azzal szívesen dicsekszünk, hogy voltunk mi császárság is. Ezért itt is, ott is láthatják majd, hogy elég gyakori cím a „Brazília császára", vagy a „Brazília császárnője" elnevezés. Argentína ilyesmivel nem büszkélkedhet!

Igy azután nagyobb tudással és bizonyos történelmi ismeretekkel lettünk lakói a tengerészotthonnak.

Méghozzá elég hosszú ideig. Amikor Zoller Lót feleségével felkavarta a kedélyeket, akkor ünnepeltük Portó Alegre-i fennállásunk második hónapját. Szinte bennszülöttnek számítottunk már. Ismertünk minden hajót a kikötőben, tudtuk, hogy melyik mikor rakódik kávéval, kakaóval,dohánnyal, fával. De főleg kávéval, hiszen abban az országban voltunk, ahol a világ kávészükségletének 70%-át termelik. Úgy jártunk Portó Alegre üzletnegyedében, akárha odatartoznánk. Az üzletnegyed egészen más volt ám, mint a mi környékünk: német és így kicsit pöffeszkedően tiszta, rátartian takaros. Itt naponta megjelentek az utcaseprők, s bizony a kövezetre nem heveredhetett le a bennszülött, hogy szunditson a pálmák árnyékában, mint ahogy megtették a régi kikötőnegyedben és az óvárosban. Itt még a rendőr is fehér kesztyűt hordott, és azzal törülgette izzadt homlokát. És itt láttuk a brazíliai császárok utolsó emlékét: a „brazil cavalleri"-t, a lovasságot. Hogy miért állomásozott egy tengeri kikötőben lovasság, azt nyilván jobban tudta Vargas elnök, mint Diego. Mert erre Diego sem tudott feleletet adni. De állomásozott. És mindennap ott vonultak el az utcánkon, akkora port "verve, hogy az is beillett világrekordnak. Mi ingujjban izzadtunk, pedig addig is kivettük a részünk jóféle földközi-tengeri és adriai hőségekből. De a brazíliai meleg más volt. Több, mint meleg - forróság. Pedig ott ringott nem messze a várostól, a földnyelven túl az Atlanti-óceán, és mégis katlan volt Portó Alegre minden kuckója. Gőzhajó forró kazánja. És ebben a kazánban vonult minden reggel gyakorlatra a „brazil cavalleri": combig érő lakkcsizmában, lófarkas fémsisakkal, nyakig szoros fehér posztózubbonyban és - aranyozott mellvérttel. Úgy néztünk ezekre a barnabőrű, pedrett bajuszú, verítékben úszó Don Pedro-huszárokra, mint Brazília legislegnagyobb csodájára.

- Ha azt mondanák, én leszek Brazília császára - nevetett Szevér -, csak legyek egy hétre lovaskatona Portó Alegrében, megköszönném a biztatást, és maradnék Diego úr lakója!

Hát így ismerkedtünk a várossal, és egy kicsit Brazíliával is.

És megismerkedtünk azzal a ténnyel, hogy Diego igazat mondott.

Nem találtunk megfelelő hajót! Ördögadta!

Naponta stráfoltuk a kikötő minden zegét-zugát, a parti hajósok mólóit, a vitorlások kikötőjét, a kávéraktárak környékét, a mocsaras, koszos, sárgalázt lehelő Yacuj torkolatát, átmentünk a szomszéd Pavos halászfaluba, és nem múlt el nap, hogy ne néztünk volna be Martinez „Dó pontinha" nevű kocsmájába - eredmény nélkül! Találtunk eladó hajót nem egyet. Két-, három-, sőt négyárbocos gaffel-sónert, sőt sóner-barkot is. De milyen állapotban! Ott korhadtak a Yacuj tövében, vagy a vitorlás kikötő távoli zugában, esetleg Pavos kőmólói mellett. De az a bizonyos „jó vétel", az hiányzott.

Martinez volt az utolsó menedék. Öt is Diego ajánlotta.

- Menjenek le, capitano, az Avenida Chimarrón, és keressék meg ott a „Dó pontinha" kocsmát. Ott jönnek össze a vitorlás kapitányok, majd Martinez segít magukon.

Persze hogy elmentünk. A „Dó pontinha" (a „Csudajó") kocsma semmiben sem különbözött a világ többi tengerészkocsmájától. Legfeljebb abban, hogy még büdösebb volt, még füstösebb és egyúttal piszkosabb a megszokott átlagnál. Diegónak ezúttal is igaza volt. Valóban itt tanyáztak a vitorlás kapitányok. Huszonöt, harminc, de néha negyven vagy talán ötven tengeri haramia, kalóz, egy kupacban! A legtöbb agyonizzadt, elviselt ingben, foltozott nadrágban, mezítláb, óriási szalmakalappal a fején, amit még akkor sem vett le, ha az árnyas patión üldögélt, vagy benn a füst és a bűz áporodott falai között.

- No, ezek se igen vennék fel a lovasok gúnyáját - állapítottuk meg, amikor először léptünk be Martinezhez.

És ettől kezdve többször kukkantottunk be ide, a „Csudajó"-ba. Gyakran itt esteledett ránk, és itt pillantottuk meg a fejünk felett, éjféltájban, a Cruzeiro do Sült, a Dél Keresztjét, a legragyogóbb csillagcsoport egyikét, ami ugyanaz a déli féltekén, mint nálunk a Göncöl. Fogalom, mese, ábrándos szívdobbanás.

Martinez összeültette Daniló bácsit a haramiákkal. A legtöbb közülük hétpróbás hajós volt. Hajóztak ezek az Amazonason, a Rio Negrón, felkerültek az Antillákra, ismerték a La Plata torkolatát, de a Falkland szigeteket, sőt Galapagost is.

- Igen, igen - mondták vigyorogva -, Portó Alegre jó helye a hajó-zsibvásárnak. De nem most. Tavaly, tavalyelőtt. Most csak egészen ócska hajók találhatók, jók nem. Hogy miért? A dolog egyszerű. Duplájára emelték fel a hajógyárak az építési költséget!

- Majd bolond lesz valaki eladni a hajóját fél áron, hogy újat építsen dupla áron! - tette hozzá Martinez.

- Hát most mit tegyünk? - töprengett Daniló bácsi. Erre is megvolt a haramiák válasza:

- Menjenek Oaklandbe, ott található az Il Pacifico északamerikai részének hajózsibvására, vagy még feljebb Vancouverbe, az sem rossz hely.

Képzelhetitek, micsoda érzéssel hallgattuk a „Csudajó" törzsvendégeinek oktatását. Oaklandbe, Vancouverbe menni! Az árgyélusát, hát ezt kifogtuk!

De Daniló bácsi nem csüggedt. És végül is neki lett igaza.

Daniló bácsi elmélete a következő volt:

- Ha már itt vagyunk, szőjük össze célunkat a hasznossal. A célunk az, hogy megtaláljuk a „Jadran" utódát. Ha nem találjuk meg, úgy számításba kell venni, hogy elég nagy a befektetésünk. Ut, a napi koszt és szállás. Tehát igyekezzünk olyan hajót találni, amelyik legénységet keres, és mondjuk Oaklandbe tart, vagy annak közelébe. Helyes?

Bólintottunk: helyes. Miért ne volna helyes, ha Daniló bácsi mondja, a realitások és a romantikus kalandtervek pompás keveréke?

Igy azután csak ott maradtunk Portó Alegrében. Ha elmegyünk, életem legnagyobb kalandjától foszt meg a sors. De ott maradtunk.

Hol a kikötőben őgyelgett valamelyikünk, hol a tengerészeti hivatalban, hol a „Csupajó"-ban lestük a vízi híreket, de leginkább a „Brazília császárá"-ban vertük naphosszat a kártyát. Kávészemre látszottunk, különben tönkremegyünk. Kártyáztunk, Zoller kivételével, aki - mint azt már tudjátok - a térképtudomány bolondja lett.

De hát nézzük csak az eseményeket. Már csak egy van a sorban, hát ezt elmondom, annál is inkább, mert igen kedvünkre való esemény volt.

Igy történt.

Porté Alegre-i tartózkodásunk derekán jártunk, amikor egy reggelen szemrevételeztük az előző nap befutott hajókat. Agylágyító forróság ülte meg a kikötőt, s aki tudott, árnyékba menekült, még a kávézsákokat cipelő munkások is igyekeztek védelmet keresni a nap ellen. Zoller, Szevér és jómagam átvágtunk a központi kikötő terén, amikor feltűnt egy férfi.

A férfi előttünk haladt, tengerész volt, fehérszínű egyenruhában. Kihúzta magát, peckesen lépett, mint általában a fiatal hajóstísztek. Mert fiatal volt, így hátulról se mutatott többet harmincöt-harminchat évnél. A három aranystráf élesen elvált a vállpánt feketeségétől. Tehát kapitány, vagy legalábbis kapitányi vizsgával rendelkező első tiszt.

Ekkor Zolier előreszólt:

- Feri!

Magyarul, egyszerű közvetlenséggel, Dél-Brazília nagy kávékikötőjében. Feri. Ilyenkor nem a fül, de a reflex működik. A fül nem akarja elhinni, hogy őt - ennyire távoli világban - így szólítják. De a reflex cselekszik. A tiszt megállt.

Akkor már én is tudtam, ki van előttünk.

De Szevér is. A mi régi, régi dalmata társunk, a „Jadran" volt első tisztje. Hogyne ismertem volna fel azt a valakit, akivel még a fiumei tengerésziskolában, a Nauticán fogadtunk jó barátságot. Feri - Horváth Feri!

Észrevettétek már, hogy a hangoknak és a szavaknak más más jelentőségük van, változó helyen és változó körülmények között? Más a császárzsemle a Himalája tetején, és más a nagymama konyhájában, - mondta egyszer egy bölcs ember. Igaz.

A fehér egyenruhás tiszt megállt, de szinte nem mert visszanézni. Nem hitt a fülének! Ha a budapesti Duna-parton kiáltunk rá - nem kétséges - azonnal visszafordul. De itt Portó Alegre kikötői főterén, valóban hihetetlennek tűnt, hogy egy messze múltból ismerős hang rákiáltson: Feri.

- Franci, ahoj!

Ez meg Szevér volt, a dalmata, ő így hívta már az akadémián a mi Horváth Ferinket, az alsóbb évfolyamok ideálját, ezt a nyílt, szókimondó, talpig ember tengerészt. Zoller és én mellette tanultuk megbecsülni és szeretni ezt az iskolai sarzsit: felsős. Együtt tettük meg Daniló bácsival és a „Jadran" kompániájával első nagy tengeri utunkat, amikor az uszkokok kincsét kerestük, és együtt voltunk a „Jadran"-on, amikor felkutattuk Artelli kapitány elveszett hajóját, a „Mary Celeste" gőzöst, túl az Északi-sarkkörön. Ezeken az utakon Horváth Feri töltötte be Turkovich Szevér mellett a második fedélzeti tiszt feladatát. De azt is elmondom itt nektek, hogy amikor visszakeveredtünk a sarkköri tájakról, Feri elhagyta a hajót. Mi úgy mondtuk: hűtlen lett. Holott nem tett mást, mint engedett becsületes szíve hívásának és megházasodott. Elvette Amsterdamból a néhai bálnavadász Klaas bácsi lányát, a kedves és szép Juliannát, ami egyet jelentett azzal, hogy Feriből hollandus tengerész lett. Attól kezdve nem láttuk Ferit, csak néha jött tőle egy-egy levél, a hajósok különös postájával, ami nem más, mint a kikötőről kikötőre küldött és agyonstemplizett levél kalandos útja a földgolyón. Ezekből tudtuk, hogy Feri van, létezik, Klaas bácsiék is megvannak, sőt a jövendő tengerészek száma is megszaporodott eggyel, és hogy Feri újból visszakerült a vontatóhajózáshoz. Ennyit tudtunk Feriről. A tengerészek nem a legjobb levélírók, kivétel egy akad -Sottomarina. Óriásunk nagy levelező: szédelgő és dülöngélő betűi igen nehezen születnek, de ő ezzel nem törődik. No de, tudjátok, ilyen tengerjárónak alig akad párja.

- Franci, ahoj!

Ekkor már Feri visszafordult. .Bronzbarna arcán merő csodálkozás. Az előbb még a kikötőtér lézengőit látta maga előtt, kreolbőrű spanyol-portugál-indió ivadékokat, közöttük elvétve egy-egy olasz, svéd, angol, francia matrózt, s most egyszerre kísértetek kerülnek eléje. Szevér, Zoller és én.

Ott, ahol legkalandosabb álmában sem sejthetett minket.

Szeme tágra nyílt, és kitárta karjait:

- Fiúk, valóban ti vagytok?!

- Testestül lelkestül, szőröstül bőröstül! - nevettünk, és átkaptuk Ferit, amúgy tengerészmódra, nem törődve a hófehér ruhával, az arany vállrojtokkal.

Mi vagyunk. Mi, a „Jadran" hadinépéből hárman, Daniló bácsi fiai, régi-régi cimborák az akadémiáról. Fiúméból!

- Hogyan kerülsz ide? Ördögadta!

- És ti mit kerestek itt, fiúk?

- Mi van Klaas bácsiékkal?

- És hol van Daniló bácsi, Sotto, Guzsik apó?

Az emberek megálltak. Nevettek. Ezek a spanyol-portugál származékok szeretnek minden „fiestát", látványosságot, ünnepet, csődületet. Zoller és Szevér hahotázása, teljesen érthetetlen beszédünk, a haditáncnak beillő ünneplés - elég volt arra, hogy a kikötő legtöbb lézengöje körénk csoportosuljon. Az olajbarna arcokon ott táncolt a mosoly: no, ezek is régen láthatták egymást! Igy is volt, elég régen.

- Ott a „Yerba", gyerünk oda - intett Szevér. - Ha nem sietős a dolog. Franci.

Feri kedélyesen hátbavágta Szevért:

- Lehet olyan sürgős, fontos parancsom, hogy ne szakítanám meg, ha veletek találkozom?! Gyerünk a „Yerbá"-ba.

Igy azután a lézengők legnagyobb sajnálatára bevonultunk a Portó Alegre-i híres falatozó legtávolabbi részébe, egy pompás kuckóba.

Elhihetitek, nem limonádét és málnaszörpöt rendeltünk.

- A legfinomabb whiskyt ide! - rendelkezett Feri. -White horse!

Egy-két percig azonban komolyan néztünk egymásra.

- És nincs már a „kalóz". Suttora bátyó ...

- És nincs Gommó sem!

Szevér szomorúan lehajtotta fejét:

- Idestova húsz éve lesz, hogy Jokkó megkezdte a távozók sorát. . .

Hej, idő, idő, de szaladsz! Most, hogy belelapozok a brazíliai napokba, hónapokba, megdöbbenve meredek magam elé: közel egy negyed század múlt el azóta! Az árgyélusát, de száguld az idő! .. . Holott: minden olyan élesen áll előttem, akár ha tegnap ültünk volna a „Yerba" vasasztalánál. Bizony, vasból készült, padozathoz srófolt asztalokat ültek körül a vendégek, a vezetőség gondos előrelátásából. Mert tudnotok kell, a tengerészkocsmákban nem az üvegek hajigálásával kezdődik a nézeteltérés, hanem az asztalokkal. Mindjárt a legnehezebb tárgyakkal.

Mi is ilyen biztonsági asztal mellé kerültünk, de azt hiszem, ha a közelünkben a legkiadósabb verekedések egyike zajlott volna le, akkor se hederítünk oda. Mi Ferit, Feri minket hallgatott a legnagyobb figyelemmel, így tudta meg most élő szóval tőlünk Feri, hogyan pusztult el a „Jadran", mindnyájunk kedvenc hajója, és vele együtt a hajó javasembere, az öreg Suttora, aki annak idején átélte a „Petőfi" gőzös drámáját, s hogyan veszett el Gommó, akit majomembernek hívtunk.

Mi pedig Feri sorsáról tájékozódtunk.

- A család még mindig Amsterdamban lakik - mesélte Feri -, a Pampus straaton, ahol ti is jártatok. Van ám egy fiam, stramm legényke, abból se lesz más, mint hajós! Kétéves, de ha hajót lát, eldob labdát, karikát, és bámulja a hajót. Klaas bácsi megvan, de már bizony - szárazon. Befűtött neki az a kaland, amikor a „Jilland"-dal és az „Apollinaris"-szal végigéltük az orkánt.

A „Jilland". Az ám, mi lehet vele, a derék távoltengeri vontatóval?

Feri kihörpintette a pohár tartalmát, ránk hunyorított:

- Mi van? Hát mi lenne? Itt van a közelben, Rio Grande javító dokkjában. Azért jöttem Alegrébe, hogy elintézzem a javítócéggel a formaságokat.

- Hát te visszakerültél a ,,Jilland"-ra? - bámultunk, de különösen én, hiszen közel két évig kormányos voltam ott, Feri pedig első tiszt.

Horváth Feri kuncogott, és néhányszor megpödörte vékony bajuszkáját:

- Vissza hát. Újból első tiszt vagyok a „Jilland"-on. Franciaországból, Rouen mellől hoztunk egy ménkű nagy kotrót ide a Patos-öbölbe. De majdnem elsüllyedtünk. Fernando de Noronhának jöttünk, hogy mielőbb partközeibe érjünk, és belekeveredtünk a három héttel ezelőtti orkánba. Csúnya orkán volt, meg kell adni.

Bólogattunk. Az volt hát, csúnya. Amikor hírét vettük a lapokból és az otthon rádiójából, dehogyis sejtettük, hogy egy régi cimboránk küzd életre-halálra az orkánnal, és hozzá még a „Jilland"-on. A tengeri hajózás legveszélyesebb egységeinek egyikén.

- Valósággal szétrázódtunk - folytatta Feri. - A tartóbakok megengedtek, a csörlők elkoptak, a gépek kimerültek. Generálozni kell a ,,Jilland"-ot - fejezte be Feri beszámolóját. - Grandéban már dokkon áll a hajó. No de, fiúk, ti mit kerestek itt?

Elmondtunk mindent töviről hegyire. A „Jadran" végét, a „Pandorá"-val való kalandunkat, és végül azt, hogy mit keresünk a „Brazília császárá"-ban.

Feri elismerően bólogatott:

- Hiába, Daniló bácsi verhetetlen. Ő mindig a legkalandosabb utat keresi, immár évtizedek óta.

- Hála Istennek! - tette hozzá Zoller.

Hát így találkoztunk Ferivel. És ezzel a „Jadran" megcsappant kompániája előnyösen kiegészült. Mert azt mondanom se kell, hogy Feri szolgálatának minden szabad idejét velünk töltötte. Törzslakója lett ő is a császárnak. Ha tehette, otthagyta a szárazon tátongó „Jilland"-ot; és vonatra ült Grandéban, hogy velünk lehessen. Sejthetitek, nemcsak mi lepődtünk meg a találkozáson, de Daniló bácsi, Sottomarina, Guzsik apó is. Piede nem ismerte Ferit, de tudott róla, és így ő is eltátotta a száját, amikor felbukkant az otthon falai között.

- Corpo di bacco! - lihegte óriás Sottomarinánk, amikor meglátta pajtásunkat. - Keblemre, fiú, és háromszoros evviva a találkozás örömére!

És amikor tengerészpajtásunk Daniló bácsi elé állt, a két férfi keményen megrázta egymás kezét; úgy emlékszem, Feri szeme nedvesebb lett a szokottnál. Régi férfiideálja előtt állt, akire velünk együtt úgy nézett fel, mint olyan valakire, aki jellemben, tettrekészségben, tudásban messze kiemelkedik a többi közül.

-Parancsnok úr - jelentette Feri, amikor Daniló bácsi belépett Sotto szobájába, ahol összegyűltünk -, parancsnok úr, Horváth Ferenc hosszújáratú kapitány, a „Jilland" távoltengeri vontató első tisztje, legmélyebb hódolattal jelentkezik.

Daniló bácsi komolyan felelt. Egy arcizma se rándult meg.

- Köszönöm kapitány. Hódolatát viszonzom.

Úgy gondolom, így köszöntötte Hardy felettesét, Nelsont, így Makarovot Witte, és így Tegethoff admirálist a helgolandi csata után Sterneck sorhajókapitány.

- Lám csak - nevetett Daniló bácsi. - A Föld valóban gömbölyű! És minden út nem Rómába, de Portó Alegrébe vezet!

- Evviva! - bömbölte lelkesen Sottomarina.

íme, rövid története annak, hogyan találkoztunk össze Horváth Ferivel, akivel annyi sok esemény, kaland, könnyű és nehéz szolgálat bogozott össze. Még csak annyit, hogy úgy vélem: természetesnek találjátok, hogy már másnap vonatra ültem, és Zollerrel együtt lerobogtam Grandéba, hogy lássam a „Jilland"-ot, azt a hajót, amelyhez ugyancsak szép emlékeim fűznek. Kiemelve, felpolcolva, dúcokkal, kábelekkel megerősítve találtam a grandéi szárazdokkban. A jó öreg „Jilland". Bátor és merész tengerészek bátor és merész hajója! Egyszer már elmondtam, mit jelent a tengeren a vontatóhajózás. Nincsen annál nehezebb feladat a tengerész számára, mint elvinni vontatókötélen egy sérült csatahajót, hatalmas tengeri sleppet, vagy óriási kotrót - egyik világrészből a másik világrészbe. A „Jilland" ilyen bátor hajó. Jó volt végigjárni a rég nem látott helyiségeket, kezet szorítani Jan Mietje kapitánnyal. Van Groove úrral, a főhajóssal és valamikori felettesemmel, a derék Tasman főkormányossal. A tengerészeknél senki nem örül jobban a találkozásoknak.

De hát most már, fiúk, valóban teljesítem Marryat parancsát: „csak sorba, fiaim, sorban az árbocra, különben feldől a hajó" . . . vagyis hát: ezennel a tárgyra térek.

Nos, figyeljetek. Ott kezdtem elbeszélésemet, hogy kompániánk a „Brazília császárá"-ban kártyázott éppen, amikor Zoller felkiáltott, hogy végre megtalálta a Lót feleségét.

Ez a felkiáltás sok minden szempontból fontos, és mivel az, hát számomra örökre emlékezetes marad. A legszívesebben azzal a ténnyel kezdtem volna, hogy Daniló bácsi belépett a társalgóba, kezében egy cédulával, azzal a cédulával, ami eldöntötte sorsunkat, és végre pontot tett brazíliai lézengésünkre. A legszívesebben. De nem tehettem. Tudnotok kell az összefüggéseket, utunkat a „Pandora" gőzösön, érkezésünket Rióba, csalódásunkat Portó Alegrében, rostokolásunkat a „Brazília császárá"-ban, reménykedéseinket a „Csudajó" falai között, találkozásunkat Horváth Ferivel, hogy csak a legfontosabbakat említsem, és olyan tényeket csak éppen érintsek, mint ama nagyfontosságú tényt, hogy Zellerből térképtudós lett. (Pedig ez is lényeges, mint az majd később kiderül.) De most hogy mindezekről tudtok.

Ideje elővenni a boldog emlékű Marryat kapitány másik mondását: „gyerünk már azzal a kötélvéggel!"

Ebben az esetben a kötélvég az a szimpla tény, hogy megnyílt a társalgó ajtaja.

- Piede oszt - jelentette ki éppen Sottomarina. Daniló bácsi lépett be a helyiségbe.

Odakint lópatkók csattogtak, gyakorlatról vonultak visszafelé a brazíliai vértesek. Ködpászmaként szállt befelé a por a Rua Tirradentesről a zsaluk lécei között.

Porral összekevert füst töltötte meg a négy fal közötti tért. Pipafüst, cigarettafüst. Mert a világon a legtöbb füstöt - ha erre idejük van és a szolgálat engedi - a gyárak és a gőzhajók után a tengerészek eregetik, így van ez már Sir Walter Raleigh óta, aki tudvalevőleg első vétkezője volt a pipások nagy nemzetségének.

Daniló bácsi megállt az asztal mellett, néhány pillanatig a. kártyázókat nézte, és Zoller már rákezdte, hogy mi is van a Lót feleségével, amikor Daniló bácsi a kártyacsata izgalmának nagy csöndjében ennyit mondott: - Úgy hiszem, barátaim, rövidesen tengerre szállunk. Bizony, fiúk, a tengerre.

Nyugodtan, minden felkiáltójel nélkül, egyszerű tényként mondta ki a néhány igen csöndesen pergő szót. Felkaptuk a fejünket. A kártyákat mindenki letette.

Odakint csattogva verődtek a macskakövekhez a lópaták.

Elsőnek Szevér szólalt meg, csodálkozva:

- Mit? Mit mond a parancsnok úr? Guzsik apó felnyögött:

- Tengerre szállunk?...

Daniló bácsi ujjai között ekkor már egy fehér papírlap villogott.

- Diego adta ide az előbb.

És parancsnokunk letette a papírlapot az asztalra. Spanyol, angol és francia szöveggel ez állt a papírlapon:

 

SENOR MARTINEZ SANTA-CLARA FELHÍVÁSA

Senor Martinez Santa-Clara nagykereskedő és hajótulajdonos teljes legénységet keres - kapitánytól hajósinasig-háromárhocos fregattja számára. A fregattot a Hornfok megkerülésével, a legteljesebb épségben és a legnagyobb gondossággal kell az északamerikai Oaklandbe elszállítani. Részletes feltételek megtudhatók a Casa Resacasban, a Rua Verguierón.

A Senor Martinez Santa-Clara Üzletház Intézősége.

 

- Corpo di bacco! - törülgette izzadt homlokát Sottomarina. - Háromárbocos!

- A Hornfok megkerülésével! - lelkesedett Zoller.

- Egy fregattot! - hüledezett Szevér. Horváth Feri mosolyogva nézett Daniló bácsira:

- Fregattot. Ez nyilván tévedés lesz! Manapság nincsenek fregattok.

- Az ám, az utolsó, amiről tudunk, a „Zrínyi" volt. Azon szolgált mint csónakmester Anton úr, a Nautica portása -tette hozzá Zoller.

Daniló bácsi szokása szerint megvárta, míg elcsendesednek a közbeszólások, és csak azután mondta:

- És én mégis azt hiszem, hogy nincs tévedés. Valóban fregattot kell Oaklandbe vinni. Értitek: Oaklandbe! Óriási. Hiszen ott van most a hajóvásár. És miből gondolom, hogy nincs tévedés? A dolog igen egyszerű. Ha egy közönséges háromárbocosról lenne szó, egy barkról vagy teljes vitorlázatú návéról, gondoljátok, hogy ilyen hirdetésre lenne szükség? Először is nem keresnének „teljes legénységet", tehát összeszokott kompániát. Másodszor: akadna itt Portó Alegrében hirdetés nélkül is jónéhány háromárbocosra való legénység, de még parancsnok is bőven.

- De hát mikor szolgáltunk mi fregatton? - hüledezett Piede, aki jámbor volt, mint egy bálna, és lassú agyforgású, akár a pingvin. - Háromárbocos fregatton!

Valaki felnevetett. Úgy emlékszem, hogy Zoller volt. Micsoda mafla beszéd.

De Zoller már nem is szólhatott, mert Daniló bácsi a többség helyett kimondta a szentenciát:

- Szeretném látni azt a vitorlás hajótípust, amelyet mi ne tudnánk elvinni akár a világ végére is! Ha fregatt, hát fregatt! így van, Sottomarina?!

Sottomarina bömbölő hangja betöltötte talán az egész épületet is:

- így, signore Commandante, így van!

Daniló bácsi jóízűen mosolygott a felderülő arcok láttán: - Megnyergeljük ezt a hirdetést, és rácsapunk az üzletházra !

Horváth Feri elismerően bólintott:

- Ha a mai világban ért valaki a minden rendű és rangú vitorláshajókhoz, akkor az nem más, mint Turkovich Daniló bátyánk.

- Igen ám - aggályoskodott Szevér -, de nem vagyunk „teljes legénység". Heten vagyunk, Feri lenne a nyolcadik, de hát ő a „Jilland"-hoz tartozik. Kell még legalább tizenöt ember.

Daniló bácsi bólintott:

- Helyes, igazad van, Szevér. De a törzsgárda megvan. És ez a döntő. Esetleg még Franci is meggondolja magát, és velünk jön. Úgy hallom, a „Jilland" legalább három hónapig dokkban lesz. Ebben az esetben máris megtehetnénk a beosztást. Parancsnok Turkovich Daniló, tisztek: Turkovich Szevér és Horváth Ferenc, fedélzetmester Sottomarina, második fedélzetmester Piccolo Piede, első kormányosok Zoller és Andrea, hajóács és konyhafőnök Guzsik apó.

- A többit, a fedélzetmatrózokat megtaláljuk a „Csudajó" asztalainál. Nos, Franci, velünk jönnél? Két hónapnál nem kell az útra több idő.

Egyszerre átfutott rajtunk a régi indulások, tervezgetések szép izgalma. Vége lenne az átkos gubbasztásnak, az örökös kártyacsatáknak, a „Csudajó"-ban való bóbiskolásoknak, a Dél Keresztje csüggedt nézegetésének? Mindnyájan egyet gondoltunk azokban a percekben: vajon ránk bízzák-e a hajót, és egyáltalában: komoly-e a hirdetés tartalma?

Egyedül Feri arca volt szomorkás. Megrázta a fejét:

- Nem hiszem, hogy Jan Mietje parancsnok elenged. Első tiszt vagyok, és tudjátok, mi ebben az esetben a feladat.

Sottomarina azonban nem érzékenykedett. Dörgő hangján feltett egy kérdést:

- De honnan van manapság valakinek háromárbocos fregattja?!

Az ám, honnan?

 

Kik jártak a ,,Csudajó"-ba? - Hosszú John Silver! - A törzsgárda és vezetőjük, Laguna Grande - A ,,Casa Resacas" előtt - Commendatore Barrabella - Emlék és valóság - „Vezényelt ön már fregattot?" - Korszerű felszerelés nélkül - Ámuldoznak a cimborák - Milyen is volt az „igazi" hajó? - íme, az „Óceán királynője" - Felcsapunk fregatthajósnak

Úgy érzem, most már ideje arról is szólanom, hogy a „Csudajó" asztalainál nemcsak mezítlábas brazíliai kapitányok, de más sarzsibeli tengerészek is ültek. A kapitányok jelentették a törzsgárdát, ők voltak a patron, senor Martinez számára a biztos napi bevétel. De a „Dó pontinha" kocsma eldugottsága, koszossága másokat is vonzott a bárpult vagy az asztalok mellé. Mert legyünk őszinték: az a társaság, amelyik a „Yerbá"-t előkelőnek találta a lecsavarozott asztalokkal, az kicammogott ide a mennydörgés ménkűbe, a kikötő legtávolabbi zugába, az Avenida Chimarro legvégére, ahol a bűzös iszap végleg megakadályozta az Avenida további fejlődését.

És ezek a pasasok leginkább tengerészek voltak, bizonytalan jellegű és jellemű figurák. Ha egy tengerész hajó nélkül marad, annak több oka van. Lehet, hogy úgy járt, mint mi: elsüllyedt a hajója, és kezdheti újból a kilincselést. Lehet, hogy „útra szerződött" valaki, akinek a szerződése lejárt, és most „facér", hajó nélküli ember. Az sem lehetetlen, hogy összekülönbözött a parancsnokkal, a tisztekkel és - tengerészkönyvét a kezébe nyomva - kidobták a hajóról. Olyasmi is előfordult már, hogy hirtelen „létszámfeletti" lett, és egy-két heti végkielégítéssel a zsebében partra került.

Ó, sok változata van annak, miért éli napjait a tengerész a hajó fedélzete helyett egy kocsma bárpultja mellett. Ilyen ok még többek között az is, hogy nem szereti a munkát, válogat, egyik hajóról a másikra tekergő „lógós", aki szerződtetéskor szolgálatkészen vigyorog, de künn a tengeren a hasát igyekszik a nappal süttetni. És egyáltalában nem izgatja a tudat, hogy az út végén kiteszik, hiszen pontosan ebben leli örömét, és erre építi fel terveit. Ezt a figurát is „tramp"-nek hívják, akár azt a tehergőzöst, amelyik hol az egyik, hol a másik útvonalon jár. Tramp - csavargó.

Nos, hogy John Silver hová tartozott, a fentiek melyik csoportjába, azt első nézésre nem lehetett eldönteni.

De John Silver is a „Csudajó" bárpultja mellett könyökölte át a nap legnagyobb részét. Főleg az estét meg az éjszakát. Mindig szívélyes, barátságos, szolgálatkész, mosolygós, derűs volt. Az a valaki, akinek láthatólag egy célja van.- megnyerni magának az embereket. Állandóan csörgött néhány centavos a zsebében, és mindig volt egy-két jó szava a kocsmába betévedő idegenekhez. Az első fél órában azt hittük, hogy nem más ő, mint a „Csudajó" vendégfelhajtója. De idővel csak kiderült, hogy szerződés nélküli tengerész, méghozzá olyan valaki, aki sok éven át szolgált vitorlásokon, és az utóbbi időbér már „bootsman", csónakmester volt, ami egyes hajókon a fedélzetmesterrel egyenlő rang. Hogy a patronnal, Martinezzel igen megértették egymást, azt rövidesen észrevettük. Ha kellett, John Silver felkapott egy zsákot, üveggel teli ládát, csomagot, és elvitte oda, ahová Martinez irányította. Ha valamelyik vendég túlságosan elázott és randalírozni kezdett, Martinez csak rá-hunyorított Silverre, aki erre az illetőhöz lépett, és az máris az Avenidán találta magát. Az Avenida túlsó felén, ahol már az iszapos tengervíz mosta a kövezetét. Silver szolgálatkészségében odáig is elment, hogy hazakísért egy-egy becsiccsentett kapitányt. Mindez persze azt is jelentette, hogy, többet ivott és evett ingyen, mint amennyit fizetett. Népszerű volt, közkedvelt ez a javakorabeli amerikai fickó. Mert amerikai volt, de pompásan beszélte a spanyolt, mint mondta: azért, mert többnyire dél-amerikai hajókon szolgált.

- Senores - mondta nekünk -, senores, harminc éve élek Dél-Amerika kikötőiben. Szolgáltam brazil, chilei, argentin hajón. Portó Alegrében éppen úgy odahaza vagyok, mint Montevideóban, Antofagastában, Santosban vagy Rióban.

- Ott is van, pajtás, egy-egy kocsmád - nevetett rá Sottomarina. - Valld be, hogy így van!

Silver nem tagadta:

- Nem tagadom, pajtás, így van. Tengeren a hajó, szárazon a kocsma, ez az én elvem. Egyiket úgy szeretem, mint a másikat. A hajón megfogom a legnehezebb munkát is, a szárazon pedig ember legyen a talpán, aki látta John Silvert berúgva!

És ez igaz is volt. Soha nem állt keresztbe a szeme, soha billegett viharban lengő árbochoz hasonlóan. Úgy csúszőtt bele az alkohol, mintha limonádét vagy rántott levest ivott volna! Kész csoda volt ez az ember, bámulnivaló az ivótudománya.

Különben a legnépszerűbb emberek közé tartozott, akit csak ismertem. A mi egyébként is jóhiszemű Daniló bácsinkkal percek alatt jó barátságba került, de ugyanígy Sottomarinával és a többiekkel is.

- Captain - jelentette ki parancsnokunknak -, ha valaki szerez önnek hajót, az én leszek! John Silver, ha hallotta már a nevemet!

Hajót nem szerzett, de naponta jött valami hírrel, hogy így-úgy, amúgy, de rövidesen lesz megfelelő hajó, innen jelentik, ott hallotta, ide kellene utazni, amoda írni .. - Derék fickó ez a Silver - hangoztatta Daniló bácsi, aki, mint azt ugyancsak tudjátok, a világ legrosszabb emberismerői közé tartozik.

Hogy őszinte legyek: magam is kedvtelve néztem ezt a hórihorgas amerikait, aki láthatólag csak azért élt, hogy embertársai szolgálatára legyen.

Egyedül Zoller volt az, a mi mindig gyanakvó, kételkedő, most már tudományokba elmélyedő Zoller Jóskánk, aki már az első órákban kijelentette:

- Ennél nagyobb csirkefogót nem hordott a föld a hátán! Hüledeztünk, még Guzsik apó is, aki olyan volt, mint a házőrzőkutya, s minden idegen iránt gyanakvó.

- Majd meglátjátok, nekem lesz igazam! - jelentette ki Zoller ismételten, nem egyszer. - Ha ugyan lesz további közünk ehhez a csirkefogóhoz. De az biztos, hogy hajót nem fog szerezni. Legfeljebb egy teknőt, amit sónernek adna el nekünk.

Hát így álltunk mi John Silverrel. Hogy miért szólok előbb róla, s csak azután a Casa Resacasban tett látogatásunkról, annak természetesen megvan az oka. Már most kell, hogy tudjatok róla! . . . Azt is sejtem, hogy a név egyesek előtt ismerősen cseng a fülekben. Long John Silver: Hosszú John Silver! Mert ez is az volt, hosszú is, John is, Silver is: „Ezüst Jancsi", mint gyerekkorunk híres regényének, a „Kincses sziget"-nek hírhedt alakja! Pontosan így hívták. Akkor én is azt hittem, meg hát Daniló bácsi is, hogy az ismerős név okozta Zollerben az új ismerősünk iránti gyanakvást, kételkedést. Mindenesetre elválik, ki tévedett -Zollere, vagy kompániánk többsége? Rövidesen megtudjátok.

De ha már Silvernél tartok, kell, hogy elmondjam azt is: Martinez kocsmáros cimborája nemcsak a mezítlábas kapitányokkal komázott, hanem egy törzsgárda tagja is volt egyben. Ez a törzsgárda a „Csudajó" leghátsó asztalánál verte éjfélig a blattot, főleg pókért játszottak, óriási füsteregetés és harsogó csataordítások közepette. Nyolc-tíz állásnélküli tengerészből állt a törzsgárda, akadt közöttük norvég, dél-afrikai, sőt grönlandi dán is. A hangadó különben nem Silver volt, hanem egy nagytestű mesztic, bizonyos Laguna Grande nevű, jól megtermett figura. A törzsasztal feje láthatólag Laguna Grande volt, ő vitte a szót, sőt ö lehetett a kompánia „bankárja", mert nemegyszer láttuk, hogy fizeti egyesek cehjét, vagy pénzt ad valamelyik asztaltársának, és ugyanakkor nyugtát írat alá hol a grönlandival, hol a norvéggel, hol a dél-afrikaival. Ebből azt következtettük, hogy Laguna Grande megfelelő tőkével rendelkezik, pedig igencsak hasonlított a mezítlábas kapitányokhoz. Agyonizzadt inge hetek óta nem láthatott szappant, a valamikor fehér vászonnadrág pedig hónapok óta. De a legnagyobb könnyedséggel dobta Martinez elé a pezetákat, centavosokat, ha vesztett a pókerben, és fizetnie kellett - drága italokban! Igen, fiúk, Laguna Grandénak hívták Silver kebelbarátját, ami magyarra fordítva körülbelül annyit jelent, mint „Nagy öböl". Különben ez a név szerepelt a tengerészkönyvében is, mint azt később megtudtuk. Laguna Grande félvér volt, mesztic vagy mulatt, talán az Amazonas mellől, talán Panamából, talán a Karibi-tenger valamelyik szigetéről. . . talán. Soha nem tudtuk meg, honnan is származik, vagyis hol ringott a bölcsője. Ő is panamakalapot hordott, és a fülében aranykarika fityegett. Ezek az aranykarikák különös, marcona külsőt adtak a villogó szemű, olajbarna képű dél-amerikai hajósnak. A legmeglepőbb azonban mégiscsak az, hogy - kijelentésük szerint - hónapok óta nem hajóztak, és mégis bőven csörgött pénz a bukszájukban.

- Senores - dicsekedett Laguna Grande -, az én bandériám spórolós, mint az atyák a Madre de Diós kolostorban. Megbecsüljük a pénzt.

Hogy az atyák mint éltek Madre de Diós kolostorában, nem tudom. De azt tudom, hogy egy-egy kártya-rund után Laguna Grande bandájának néhány tagja ringispilnek nézte a „Csudajó" helyiségét. Silver azonban három üveg portói után is úgy sétált közöttünk, mint aki hallomásból ismeri csak ezt a szót: alkohol.

Nos, most már tudjátok, hogy létezett Portó Alegre-i tartózkodásunk alatt egy John Silver és egy Laguna Grande nevű fickó. Nehogy elfeledkezzetek a két névről: John Silver és Laguna Grande.

Ezek után nézzetek most végig velem a Rua Verguierón.

Ez Portó Alegre kereskedő, vagy mondjuk így: német negyedének egyik legszebb utcája. Itt nem ülnek naphosszat az úttest szélén semmittevő naplopók, munkát leső szerencsétlenek, élelmet kolduló páriák, mint a kikötőváros több utcáján. Akkor Vargas elnök volt az úr Brazíliában, és - mint azt hallottátok - nem egy esztendő úgy zárult, hogy az évi kávétermés javát a tengerbe dobták! Santos kávét, campinasi kávét! Arany az is, mert aranyat ér.

A Rua Verguierón nincs por, nincs eldobott narancshéj, banánhéj, bűzlő és rothadó káposztaféleség, kifordult belű macska, lepénnyé gázolt kutyatetem. A Rua Verguierón fel s alá sétálnak a rendőrök, gumibotjuk figyelmeztetően leng a kezükben. Ez az üzletházak egyik utcája.

Abban az időben egyik pompás .,Packard", „De Soto" „Limousin" autó állt a másik mellett, hirdetve azt, hogy ebben az utcában a háztulajdonosok sokkal, de sokkal gazdagabbak, mint máshol a háztulajdonosok. A feliratok transzparensei a „caucciu", „caffé", „tobacco", „cacao", „zuccero" neveket hirdették. Az épületekből mint különös muzsika berregett ki az utcára a szüntelenül szóló telefonok csengése. Egy-egy ház előtt csoportok állnak: jól öltözött, szalma-vagy vászonkalapos kereskedők, ügynökök, tisztviselők, szállítmányvezetők, hajóstisztek. Mindegyik szájában ott fityeg féloldalasán az elmaradhatatlan szivar.

És olyan izgatottan beszélnek, hogy egy zsongás tőlük az egész hosszú utca. Kávé, kaucsuk, dohány, kakaó a témájuk, és természetesen a pénz. A nyitott ablakú üzletházakból is erről regélnek a hangok: kaucsuk, kávé, dohány ... és pénz, pénz, pénz! Dollár, millreis, pezeta, franco, bianco, amit kívántok.

Ezen a Rua Verguierón ballagtunk egy napon parancsnokunkkal együtt.

A mi kitűnő Diegónk ezekkel a szavakkal eresztette útnak expedíciónkat:

- Senores, senor Martinez Santa-Clara igen nagy úr Braziliában. Nagykereskedő a javából. Lehet, hogy nem is engedik önöket a személye elé. Vele beszélni megtiszteltetés!

Ezek után még inkább érdekelt az a pénzember, aki egy fregattot akar útnak indítani, és - vele beszélni megtiszteltetés.

Hárman indultunk útnak a „Brazília császárá"-ból: Daniló bácsi, Szevér és jómagam. A patron feleségével kivasaltattuk a matrózláda fenekén gyűrődő ünneplő ruhát, nyakkendőt kötöttünk, és feltettük az ellenzős sapkát, így külsőnk kifogástalan volt, és - mint azt Zoller megállapította - megnyerő.

- De azért nem irigyellek ebben a pukkasztó melegben - tekintett végig rajtam régi jó pajtásom.

Daniló bácsi ezúttal, kivételesen, elővette aranystráfos sapkáját is, amit csak a legritkább esetekben tett meg. Most ritka eset előtt álltunk, a kutya is láthatta rajtunk.

Sottomarina, aki mindnyájunk között a legtöbbet szenvedett a szárazföldi élettől, és úgy vágyott a tenger után, mint a szomjazó a pohár víz után, meghatódásában vallásos hangulatba esett. Áldását adta ránk:

- A Tersattói Madonna nevében, járjatok szerencsével!

Pontosan delet kongatott az üzletházak órája, amikor megálltunk a keresett épület előtt.

Casa Resacas - ezt olvastuk le a homlokzatról.

- Hát ez az - bólintott Daniló bácsi és intett -, akkor be is léphetünk.

A kapu boltíve alatt bálákban állt a kávé, a dohány. Egy teherautó rakodott az oldalfeljáró lépcsője előtt.

- Első emelet - mondta a portás, anélkül, hogy bármit is szóltunk volna. - Keressék senor Campiant. Ö a hajózási ügyek intézője.

Meglepetésünkben el is felejtettük kérdezni, miből sejti jövetelünk célját.

Az első emeleten hatalmas termek sorakoztak, mind tele hangyaszorgalommal dolgozó, íróasztalokra görnyedő tisztviselőkkel.

Végül egy kisebb szobába léptünk, ahol csak ketten tartózkodtak.

A falakon mindenütt térkép, a térképeken zászlós pozíciójelek, hajók berámázott fényképei, rajzai.

Az egyik férfi volt senor Campian. Pontosan olyan, mint Brazília legtöbb, negyven éven túli főtisztviselője. Elhízott, izzadt kezű és arcú, szuszogó, szivarozó, nagyképű, pattogó, az a bizonyos „ki vagyok én" beképzelt figura.

Daniló bácsi elmondta egy-két szóval jövetelünk célját Senor Campian összehúzta szemöldökét:

- Hajóztak már önök háromárbocos vitorlás hajón? Erre elmosolyodtunk. Daniló bácsi ezúttal is megőrizte higgadtságát.

- Ha nem hajóztunk volna, uram, akkor nyilvánvalólag nem lennénk itten. Turkovich Daniló vagyok Fiúméból, és végtelenül sajnálom, ha nem ismeri a nevemet.

Senor Campian megrázta kövér, bőtokás, kopasz fejét:

- Valóban nem ismerem, kapitány. De nem tesz semmit. Tehát a fregatt ügyében jöttek?

- Igen, a fregatt ügyében.

Campian odafordult a társához, s súgott valamit a fülébe. Az megvonta a vállát. Mire Campian megszólalt:

- Főnökömnek mindenesetre jelentem az önök érkezését. Ámbár kizárt dolognak tartom, hogy ma fogadja önt, kapitány, hiszen ő Brazília egyik legelfoglaltabb embere.

Ezzel Campian sokatmondóan bólintott, és eltávozott a szobából.

Mi pedig hol egymást, hol a szoba falán felfüggesztett képeket nézegettük. Mindössze néhány perc telt el, és máris nyílt az ajtó. Campian lépett be, arcán határozott meglepetés, amikor megszólalt:

- Kapitány úr, önt és két társát várja senor Martinez Santa-Clara!

És a nyitott ajtón át a folyosó végére mutatott:

- Ott találják.

Persze, ott még nem találtuk a Casa Resacas nagyhatalmú gazdáját, csak egy méhkasként nyüzsgő titkárságot. Telefonok berregtek, írógépek kopogtak, nyíltak, csukódtak az ajtók. Két ifjú titkárnő, meglehetősen izgatottan, kipirulva egy nevet emlegetett a telefonba: - Kérem azonnal előkeríteni commendatore Barrabellát!

- A vezér kéri .commendatore Barrabellát!

- Merre van commendatore Barrabella?

- Sürgősen keressük commendatore Barrabellát!

A névre felfigyeltünk. Főleg a „Commendatoré"-ra. Ez olasz rangja bizonyos kiérdemesült tiszteknek, akik magasabb kitüntetésben részesültek, vagy valódi commendatorék, parancsnokok voltak. Nem kétséges, hogy miattunk folyt a hajsza a commendatore után.

Végre a titkárnők felsóhajtottak.

Egy alacsony, cingár, igen komoly képű, amolyan fontoskodó tekintetű emberke lépett az impozáns méretű titkári szobába. Inkább hittük volna „il professoré"-nak, mint commendatorénak!

A titkárnők felsóhajtottak, és a cingár emberke nekirontott a zölddel párnázott ajtónak. Lenyomta a kilincset, és eltűnt az ajtó mögött. De annyit még láttunk, hogy amikor behúzta az ajtót, mélyen meghajolt. Tehát arra ülhetett valamerre senor Martinez Santa-Clara.

Különös érzés fogott el ebben a titkári szobában. Tizennyolc évvel ezelőtt már láttam egy ilyen helyiséget. Én, az egyszerű kis tengerésznövendék, az akkor már végzős Horváth Ferivel együtt Ossoinack urat, a gazdag fiumei patríciust, nagykereskedőt és hajóvállalkozót kerestem fel, hogy megköszönjük az általa alapított és részünkről betöltött alapítványi helyet. Azt szokták mondani, hogy bizonyos mesterségek „uniformizálnak", hasonló külsőt és nyilván belsőt is adnak az embernek. A commendatore, aki eltűnt a zöld ajtó mögött, igen hasonlított Ossoinack úr titkárára, és-már előre úgy éreztem: Santa-Clara pontosan olyan valaki lesz, mint volt a fiumei patrícius.

Elképzelhetitek bámész tekintetemet, amikor néhány perc múlva betessékeltek bennünket a zöld ajtó mögé, és egy óriási méretű szoba legvégén, egy ugyancsak óriási méretű íróasztal mellől felemelkedett - Ossoinack úr!

Persze, nem ő volt, hanem becses figurájában maga Santa-Clara, pontos mása a fiumei patríciusnak, akinek személyében először találkoztam össze azzal az istenektől kegyelt, kevésszámú embertípussal, akit így hívnak: „nagykereskedő és hajóvállalkozó".

Csendesen berregtek a ventillátorok, s valami levegőszívó és pumpáló gép is, mert ami legjobban meglepett házigazdánk külsején kívül, az az volt, hogy meglepően hűvös volt a vezér irodájában. Az ablakok bezárva, lefüggönyözve,, és mégis: legalább tíz fokkal kevesebb, mint odakünn a titkári szobában, így azután nem volt csoda, hogy a nagyhatalmú úr méltóságteljes pompában feszített íróasztalánál.

Pontosan úgy, mint annakidején Ossoinack: elsőrangúan szabott ruhában, természetesen nyakkendővel, s nem holmi kihajtós ingben. Különben is, a brazíliai, ha kihangsúlyozza „úri" voltát, nyakkendőt vesz fel, mint mércéjét ennek a titulusnak. A villamosok első kocsijára abban, az időben nyakkendő nélkül nem lehetett felszállni! Igy mi Rióban a-második kocsin utaztunk. És akár csak Ossoinack, Santa-Clara is több, villogó, gyémántköves gyűrűt hordott az ujjain, és a nyakkendőjében - gyémánttűt.

A káprázat pedig tovább játszott: ugyanúgy, miként a fiumei patrícius irodájában, itt is egy óriási földgömb volt az íróasztal legfőbb dísze. A főfalon pedig, ahol Ferenc József császár és király hatalmas festménye függött, itt -II. Pedro néhai császár képe díszelgett. Igen, a mesterségek bizonyos hasonlóságokat adnak.

De nem mindenben, nem. Mert körben a falaknál, üvegszekrénykékben, hajómodellek sorakoztak. Azonnal láttuk, hogy hiteles modellek, nem holmi dilettáns fércmunkák. Több közülük majdnem annyit érhetett, mint egy-egy valóságos -hajó. Ismertem olyan hajómodellkészítőt, aki két és fél méteres, impozáns modelljét, amit az amerikai Field-múzeum számára rendeltek tőle, közel két évig építette. Sejthetitek, nem bagóért adott bele annyi időt és anyagot. A Santa-Clara irodáját díszítő modellek közül különösen kettő keltett bámulatot már az első ránézésre: egy Nelson-korabeli fregatt és egy megkapó szépségű karavella.

Őszintén megmondom: nem tudtam, mit bámuljak leginkább, Santa-Clarát Ossoinackhoz való hasonlósága miatt, vagy a modelleket, esetleg mindent - commendatore Barrabellával együtt. Mert Barrabella is ott állt a földgömbös íróasztal mellett, és láthatólag - fázott. A tízfokos temperatura-különbség ezt az apró, vékony, tudósforma emberkét nehéz helyzet elé állította. Dideregve állt főnöke közelében lenge vászonruhájában.

Bezzeg Santa-Clara nem fázott. Derűsen tekintett ránk és felállt. Szélesvállú, jól megtermett férfi volt, az a valaki, akit kövérsége miatt nézünk óriásnak. Szépen gondozott szakállán időnként végigsimított ugyancsak gondozott, kövér kezével. A hangja rokonszenvesen, mélyen csengett.

- Senores, üdvözlöm önöket - mondta, és ránézett Daniló bácsira. - És örülök, hogy megismerhetem önt, kapitány.

Daniló bácsi meglepődött.

- Igen, kapitány - folytatta Santa-Clara -, én ismerem önt. A „Mary Celeste"-ügyet jól ismerem. Olvastam róla, igaz, Barrabella?

A kis ember bólintott.

- Engem ugyanis nagyon érdekel a tenger, a hajók, a tengerészet. A legszívesebben csak ezzel foglalkoznék. De atyám hagyatéka kötelez, az üzletház további felvirágzása kötelességem, így csak szabad időmben foglalkozhatom a tengerrel. Ezért is látják itt a hajómodellek kis gyűjteményét, mert a nagyobbik a palotámban van, és ezért is látják itt commendatore Barrabellát, az olasz haditengerészet hajdani hadiiskolai tanárát, aki szaktanácsadóm.

Ezzel Santa-Clara mindhármunkkal kezet fogott, majd beszólt egy telefonba:

- Frissítőket kérek, sürgősen. Ha bárki keres, nem vagyok itt!

Hát igen: nekünk is tetszett, hogy Turkovich Daniló nevét az Adria és a Földközi-tenger térségén kívül a Föld másik féltekéjén is ismerik. És nem kétséges, tetszett az magának Daniló bácsinak is. A „Mary Celeste"-ügy nagy kaland volt, de azt mégse gondoltuk volna, hogy egy üzletháztulajdonos tud róla Portó Alegrében.

Santa-Clara süppedős fotelekbe ültetett minket, cigarettával, pipadohánnyal, frissítővel kínált, és többször elismételte, mennyire örül, hogy megismerheti Daniló bácsit.

- Kérem, mondják el a ,,Mary Celeste"-eset hiteles történetét - kérte. - És ön, Barrabella, figyeljen. Bizonyára érdekes adatokat hall majd készülő művéhez, amiben megírja a különleges hajó kalandokat.

Barrabella tisztelettudóan bólintott:

- Figyelek.

Közben tovább fázott és didergett, s kínos arccal kortyolta a jégbehűtött italokat.

Daniló bácsi mesélt. Szívesen mesélt, hisz ismeritek ezt a szokását. Elmondott mindent abból a nagy kalandból, ami a mi gyönyörű „Jadran" sónerünkön egészen a sarkkörön túl űzött bennünket.

Időnként senor Martinez Santa-Clara felkiáltott:

- Madre de Diós, nagyszerű! Jegyezzen, Barrabella, jegyezzen!

Igy telt el néhány óra.. Időnként benézett egy-egy titkárnő, vagy megdöbbent tekintetű titkár, de még ki se tudta nyitni a száját, a hatalmas úr ráripakodott:

- Mondtam már, hogy nem fogadok senkit! Végül is sor került jövetelünk céljára.

- Igen, igen - nevetett Santa-Clara -, ön nyilván nem azért jött hozzám, kapitány, hogy elmondja pompás kalandját. Én azonban lecsaptam önre! No, nem baj. Természetesen a fregatt, erről lenne szó . . .

- Természetesen - bólintott Daniló bácsi. Santa-Clara derűsen hunyorított:

- Vezényelt ön már fregattot? Daniló bácsi elmosolyodott:

- Annyira idős még nem vagyok. De tengerésznövendékkoromban láttam fregattokat, többet az osztrákmagyar haditengerészet pólai kikötőjében. Azonfelül pontosan ismerem a fregattok építését, vitorlarendszerét, kötélzetét, állékonyságát.

Barrabella és Santa-Clara nagy figyelemmel nézett parancsnokunkra.

- Az ön kijelentéseit nem vonom kétségbe, kapitány -bólintott a nagykereskedő. - Az ön szava garancia, kapitány. De a mi fregattunk jóval régibb annál, amire ön gondol.

Commendatore Barrabella hideglelősen bólogatott:

- Régibb, régibb.

Santa-Clara az egyik üvegszekrényre mutatott:

- A modelljét ott láthatja, kapitány.

Felálltunk, oda léptünk.

Kecses, jóformájú, gondosan elkészített háromárbocos; tündökölt a csillogó üveg mögött. Keresztrudas vitorlái kifeszültek, az orrvitorlák szinte duzzadtak a széltől. A modell nem lehetett több fél méternél, de rajta volt minden, ami fedte ezt a megállapítást: korabeli hajó. A csigák rendszere, formája, a kötélzet elhelyezése, beosztása, a három árbocon arányosan elhelyezett terebek (árbocállások, „árbockosarak"), az igen előre hozott előárboc, és az ezt kiegyensúlyozó, ég felé törő bowsprit (orrsudár), a hátsó felépítmény tövében elhelyezett kormányállás, a fedélzetek beosztása mind arról tanúskodott, hogy aki készítette a modellt, az érti a dolgát. A hajótest víz alatti része fehérre volt festve; a felső rész sárga-feketére. Tehát angol hajó volt, amit a szürke színű vitorlák is elárultak.

Santa-Clara és Barrabella nagy figyelemmel nézte Daniló bácsit. Ugyan mit mond majd a modellre?

Parancsnokunk elismerően gusztálgatta a múzeumi dísznek is beillő darabot, majd így szólt:

- Rendes kis hajó, senores, igen rendes. De nem szabályos fregatt. Hanem inkább fregatt jellegű nyugatindiai hajó. Ilyen volt Anson hajója, a „Centurion", ilyen Nelsoni „Boreas"-a, de még inkább azok, amelyek egyesítették magukban a hadi és a kereskedelmi jelleget. Ezt bizonyítja egyetlen ágyúsora is. A fregatt, a későbbi fregatt, amire én gondoltam, kimondottan hadijellegű hajó, mint azt nyilván önök is tudják.

Itt Daniló bácsi elhallgatott. Mi ketten Szevérrel érthető büszkeséggel néztünk rá.

- Carramba - bólintott elismerően a nagykereskedő -„ ez már igen, Turkovich kapitány! Látom, tisztában van a hajók jellegével és típusával. Carramba!

Az olasz haditengerészet néhai hadiiskolai tanára sietett gazdáját követni:

- Carramba !

És még hozzá tette: ,,y excelente", ami annyit jelent: kitűnő. Nem hiába tanár volt Barrabella, úgy érezte, hogy Daniló bácsi vizsgázott előtte.

- Nagyon jó, kapitány - folytatta Santa-Clara -, valóban, ez a modell nem szabályos fregatt. És így nem szabályos fregatt az én büszkeségem, ennek a modellnek valóságos mása_; az én „La Reina dél Pacifico" nevű hajóm. De mi fregattnak hívjuk, mert mégiscsak közel áll hozzá. Különben mind a modellt, mind az elkészült nagy hajót és az itteni modellek javát commendatore Barrabella tervezte. ő ugyanis nemcsak tengerészeti tanácsadóm, de hajómúzeumom igazgatója is egyben, valamint tervezőm is. És barátom.

A kis ember most valósággal elpirult. Mélyen meghajolt a főnöki bizalom ilyen megnyilvánulására.

- Grazié, senor, grazié.

Santa-Clara újból helyet mutatott az asztalkánál.

- Ezek után, Don Daniló, úgy érzem, bővebben kell szólanom - kezdte. - De mielőtt rátérnék a részletekre, valakit mégis mindjárt megkérdezek. És ez ennyi: Turkovich kapitány, vállalkozna ön arra, hogy egy ilyen régi rendszerű és formájú hajót elvezényel megadott kikötőből kijelölt kikötőbe?

A cigaretták és a híres, pompás brazíliai szivarok füstkarikáit felragadták a ventillátorok. Néhány percig csak ezeknek a légtemperáló masináknak a búgása hallatszott. Daniló bácsi, mint sorsdöntő helyzetekben mindig, mindent mérlegre tett. Tekintete többször a modellre tévedt. Végül megszólalt: - Természetesen vállalkozom.

Barrabella felsóhajtott, mint aki végre álmai megvalósulásához érkezett el.

Santa-Clara is elismerően bólogatott.

- Helyes, kapitány, helyes.

- Természetesen - folytatta Daniló bácsi - csakis abban az esetben, ha tüzetesen megismerhetem a hajót, és így az indulás idejét a kijelölt kikötőbe - én szabom meg!

Barrabella arca elkomorodott. Santa-Clara megrázta fejét.

- Sajnos, kapitány, az időnk kötött. Mint felhívásunkban olvashatta, az „Óceán királynője" hajót a Hornfok megkerülésével kell Oaklandbe elvezényelnie. Pontosan mához öt hónapra kell Oaklandbe érkeznie, vagyis április negyedikén. Megfelelő feltételek mellett.

- Megfelelő feltételek mellett - visszhangozta a kis emberke.

- Szabad tudnom a feltételeket?

- Természetesen, kapitány. Mielőtt rátérek, előbb közölnöm kell, hogy az általam kiszemelt, régi kapitányok közül, akik részben cégem alkalmazottai, részben szállítóim, többet megkérdeztem, hogy vállalnák-e az oaklandi utat, a legteljesebb felelősség és körültekintés mellett. Nem vállalták.

Daniló bácsi csendesen elmosolyodott:

- Én vállalom. Igen rövid időt leszámítva, csak vitorlásokon jártam. A felelősség szót azonban a „leggondosabb körültekintésre" változtatnám, mert előállhat olyan helyzet, hogy képtelenség megbirkózni a váratlan eseménnyel. Inkább az időt találom túl rövidnek, hiszen a Hornfok megkerüléséről van szó, valamint személyzetem begyakorlásáról. Bár személyzetem törzsgárdája kitűnő.

Santa-Clara megrázta fejét:

- Sajnos, ezen változtatni nem tudok. Szerződés köt és siettet. Hallják tehát, miről van szó.

És ezzel belefogott a feladat ismertetésébe, de előbb rágyújtott egy óriási szivarra, és lehajtott egy pohár jeges italt.

- Az „Óceán királynője" az én megvalósult álmom. Gyermekkorom óta gyűjtöm a régi vitorlás hajók modelljeit.

Több száz modellem van házam múzeumában, majd látni fogják. A gyűjtemény attól kezdve virágzott fel, amikor a jó sors elém hozta senor Barrabellát, akinek segítségével komoly munkát végeztünk. A legkomolyabb teljesítményünk maga a nagy „Óceán királynője", ami jelenleg a Pelotasi révben horgonyoz. Valahogy híre ment a ma már ismeretlen hajótípus elkészülésének, mert néhány héttel ezelőtt felkeresett az egyik hollywoodi filmgyár megbízottja és közölte: igen busás összeg ellenében kibérelnék a hajót. Természetesen filmfelvételhez kell az „Óceán királynője", méghozzá a „Kincses sziget" megfilmesítéséhez.

Itt kis szünetet tartott Santa-Clara, majd így folytatta: - Kereskedő vagyok, tehát szívesen hozom össze a szórakozást a hasznossal. Miért is ne keressen nekem a rengeteg pénzbe került hajó? Sőt, miért ne szerezze meg személy szerint nekem, valamint Barrabellának, a hajó építőjének és üzletházamnak a legnagyobb reklámot? Miért ne? Ezért úgy döntöttünk, hogy nem vontattatjuk fel a Panama csatornán keresztül a San-Franciscó-i öbölbe, mint valami dereglyét, hanem komoly feladatot adunk annak bebizonyítására, hogy a ma tengerésze számára is használható eszköz a régi típusú hajó. Ezért a feltételek között a következő kívánságok szerepelnek: kikötés a Julián-öbölben, ahol valaha Magellán is, Drake is oly drámai heteket élt át; megkerülése a Horn-foknak, és kikötés a Juan Fernandez szigeten, ahol tudvalevőleg az a Selkirk matróz szenvedett hajótörést, akiről Defoe Robinsont mintázta; végül felkeresése Pitcairn szigetnek, ahol a lázadó „Bounty" fregatt legénységének leszármazói máig is élnek. Innen azután egyenesen viheti már a hajót, kapitány, Caklandnek. Igy fest nagy vonalakban az útirány. További kikötés: hajózás a legegyszerűbb eszközökkel, amit igazában úgy értenék: hajózás a hajó korának megfelelő eszközökkel! Barrabella bólogatott : - Természetesen.

Daniló bácsi elgondolkozva nézett Santa-Clarára:

- Úgy érti, senor, hogy se szextáns, se rádiófelszerelés, se korszerű kompasz ne legyen a hajón? Esetleg korszerű tengeri térképek sem?

- Igen, így értem. Daniló bácsi elmosolyodott:

- Ez, a rádióadó és vevő kivételével, teljesen lehetetlen. Ezúttal Barrabella közbeszólt:

- Lehetetlen? Ugyan miért?

- Senores, a dolog igen egyszerű - mondta lassan parancsnokunk -, nincs a világnak az a tengerészeti hivatala, amelyik megszegné a nemzetközi egyezményeket, s az előírt navigációs felszerelés nélkül engedné el kikötőjéből a kifutásra kész hajót. S ez áll, bármennyire régi mintájú, az „Óceán királynőjé"-re is. Ismétlem: legfeljebb a rádiófelszerelést lehet „lespórolni". De a többit nem.

Santa-Clara némileg elborult tekintettel hümmögött:

- Értem, értem. És ön ilyenre nem gondolt, Barrabella? A régi hajók fantaszta-építője ezúttal újból elpirult, és

szégyenkezve, dideregve motyogta:

- Nem, senor, nem. Egy régi hajó ...

- Carramba! - vágott közbe Santa-Clara. - Sajnálom. De nem baj. Mindenesetre rádiót nem visznek magukkal. És még szabad érdeklődnöm: végül is hogy áll a legénység dolgában, kapitány? Mert a szerződésben az is benne lesz, az előírt fizetések legjobb kategóriája mellett, hogy a személyzet előteremtése teljesen önre hárul.

Daniló bácsi nagyot szippantott a cigarettából, ami nála sokszor gondolkodási szünetet jelentett. Majd bólintott:

- A személyzet nem jelent gondot. Említettem már, a törzsgárdámért máris helytállók. Velem vannak, régi kipróbált emberek. Az első tiszt és az egyik kormányos itt ül ön előtt. A legénység többi részét, vagyis a matrózokat és az árbocmestereket majd megtaláljuk esetleg itt Portó Aleg-rében. Talán kéthetes kiképzés elég lesz, ha olyanok akadnak, akik már szolgáltak barkókon, návékon.

- Akkor tehát kapitány, számíthatok az ön közreműködésére! - jelentette ki Santa-Clara.

Daniló bácsi megrázta a fejét.

- Felelőtlenség lenne, ha azt mondanám máris, hogy igen. Előbb szeretném látni a hajót. Mert a modell mégiscsak modell.

Barrabella felszisszent:

- A hajóért kezeskedem! Santa-Clara azonban helyeselt:

- Igaza van, kapitány. Mikor mennének át Pelotasba, Barrabella? Természetesen majd senor Campian gondoskodik motorcsónakról. Mikor?

Barrabella ránézett parancsnokunkra:

- Holnap reggel?

- Helyes, holnap reggel.

Santa-Clara megjegyezte:

- Sajnos, én nem lehetek jelen, mert fontos üzleti tárgyalásom van. De commendatore Barrabella teljes jogú képviselőm. Amennyiben úgy érzi, kapitány, és ennek nagyon örülnék, hogy az „Óceán királynőjé"-t elvezényli Oaklandbe, úgy keressen fel, hogy megkössük a szerződést. Igen örültem, hogy láthattam önt, a „Mary Celeste"-kaland hősét. És önöket is, senores.

Ez az utóbbi mondat nekünk szólt. Hej, ha láthatta volna a mi tengerészotthonbeli derék Diegónk, és természetesen a többiek is, Horváth Ferivel és Sottomarinával az élen, milyen grandezzával búcsúzott tőlünk a nagytekintélyű brazíliai uraság. Még a titkárok és titkárnők hada is elbámult, sőt a titkári szobában tartózkodó Campian is, hogy a hatalmas úr a folyosó küszöbéig kísérte becses személyünket, és ott igazi spanyol meghajlással búcsúzott tőlünk.

- Senores, me encante mucho.

Ennél többet nem kívánhattunk. Úgy néztünk Daniló bácsira, mint a győztes hadvezérre néznek katonái. Hiába, mégiscsak valaki ő tenger birodalmában! És mi a tanítványai vagyunk. Barátaim, döntő, hogy szeressük és tiszteljük azt, aki nálunk többet tud, és többre vitte! Elmondhatom, hogy mi valóban szerettük Daniló bácsit... és tiszteltük, de nagyon ám!

Képzelhetitek, volt miről beszámolni a „Brazília császárá"-ban. Még Zoller is félretette a térképeket, Sottomarináék a kártyákat. Diegó is ott volt, hüledezett:

- Hogy önök senor Santa-Clara elé kerültek! És órákig beszélt önökkel! Megfoghatatlan, senores!

Mindent töviről hegyire elmondtunk, Campiantól egészen a grandezzáig.

A „fiúk" egyik ámulatból a másikba estek.

- A'zanyád - lelkesedett Zoller -, pompás útvonalon megyünk. A Csendes-óceánon! Juan Fernandez ... Pitcairn!...

- Valódi nyugatindiai hajón! - nyögte elámuíva Sottomarina. - Corpo di bacco!

- Ha konyha is van rajta, akkor megyek, különben nem! - nevetett Guzsik apó. Szevér ránézett Horváth Ferire:

- Feri, nem gondoltad még meg? A „Jilland" helyett -nyugatindiai fregatt!

Feri megrázta fejét:

- A „Jilland"-ra szól a szerződésem.

Daniló bácsi azonban, aki máskülönben a lelkesedők sorába tartozik, ezúttal nyugalomra intette a kompániát:

- Várjunk csak, várjunk. Előbb nézzük meg a hajót. Ebben maradtunk. Előbb nézzük meg a hajót, mert hát mégiscsak ez a döntő. Elvégre nem mindennapos valami felvitorlázni és tengerre vinni egy olyan vitorlást, amely már százötven éve kiment a „divatból". Nem mindennapi eset. Hogy Barrabella fantaszta volt, azt már az első pillanatban láttuk. És ugyan mi lehetett Santa-Clara? Rajongó, vagy hideg teoretikus, aki úgy érzi, hogy a nagy gazdagság elviseléséhez kell egy „vesszőparipa" is, amiből még hasznot is tud kovácsolni, mint most majd esetleg az „Óceán királynője" útjából? Vagy esetleg ő sem más Barrabellánál, és bolondos lelkületű valaki, aki így akar feltűnést kelteni? Mindezekre azonban nem tudtunk feleletet adni.

- Egy azonban biztos - jelentette ki Daniló bácsi, amikor együtt ültünk a vacsoránál -, a szemlére mindnyájan elmegyünk. Ferit is visszük, akár tetszik, akár nem. Több szem, többet lát.

Igy azután a találkozásra megbeszélt helyen a már ott várakozó Barrabella meglepődve látta felvonulásunkat. A kis ember alig ért Sottomarina legalsó bordájáig.

- Sottomarina ... Sottomarina ... - ismételgette elmerengve óriásunk nevét. - Hopp, megvan! Nem ön az a híres tengerészbirkózó, aki Polától Brindisiig egy időben minden ellenfelét legyőzte?

Ó, ha láttátok volna ezt a derék, melegszívű, öregségében is szörnyű izmokkal rendelkező és az izmokon tetovált sárkányokkal ékes férfiút! Ha láttátok volna! A morc, a zord, a kemény Sottomarina egyszerre lágyszavú gyerek lett. Sok ezer mérföldre a valamikori híres birkózások tetthelyétől, akad egy vakarék kinézésű kis mitugrász, aki emlékezik az ő haditetteire!

- Uram, én vagyok - dadogta ellágyulva.

- Ön vágta földhöz Garibaldi Pallatinát? - hüledezett a kis ember.

- Én, senor.

- Kérem, szorítsa meg a kezemet - lelkesedett a kis ember. - Csak arra kérem, kíméletesen. Hogyne hallottam volna az ön nevét, senor Sottomarina. Nálunk, az olasz haditengerészetben ismert volt, akár Garibaldi Pallatináé.

- Kétszer fektettem kétvállra - szerénykedett az öreg Sotto. - Egyszer Polában, egyszer Anconában.

Ha azt hiszitek, hogy Alegréből Pelotasba az út, át a Laguna de los Patoson, unalmas Volt a magunkfajta tengeri medvék számára, akkor tévedtek. A távoli hegyeket eleget láttuk már, a lapos, néhol pálmákkal szegélyezett partok sem lelkesítettek, sem a Laguna iszapos vize a rajta úszó ütött-kopott halászbárkákkal, vagy az Alegrébe tartó teherhajókkal. Ennél láttunk már szebb tájat is, nem tagadom.

De ezen az úton olyan urak voltunk, mint eddig sohasem. Láttam én már eddig egy-két jóképű motorjachtot, sejthetitek. Eltátottam a számat, amikor az amsterdami kikötőben az orrom előtt dübörgött el Bernát herceg motorjachtja. Jártam Sir Ch. Monro gibraltari kormányzógenerális ..Gibraltár" nevű hajóján, sőt felvittek egyszer Lipton, a híres teakirály motoros jacht jár a is. De mindezek szerény bárkák voltak senor Martinez Santa-Clara „Plútó" ja mellett!

Amikor Barrabella a Portó Alegre-i révhivatal mellől elindult velünk, és egy hófehér hajócsoda felé irányozta lépteit, azt hittük, majd valahol mögötte vagy az oldala mellett találjuk a Santa-Clarától említett „motorcsónakot". Pillanatokon belül kiderült, hogy a motorcsónak nem más, mint ez a hófehér, aranyozással ékes, kétfedélzetes tengeri jacht! A „Plútó". Ugyanis Barrabella a hajófeljáró felé tartott és ott intett: - Senores, parancsoljanak.

Ugyanakkor a feljáró fedélzeti részénél hófehér egyenruhában megjelent egy tiszt, szakállasán, méltóságteljesen, akárha a brazil flotta vezénylő tengernagya lett volna. Holott a „Plútó" kapitánya volt, s nem tengernagy.

Még szerencse, hogy úgy ahogy kiöltözködtünk. Nyilván hallottátok már, vagy ha jártatok tengeri kikötőkben, akkor láttátok, hogy a vitorlás tengerészek nem tartoznak a legelegánsabb férfiak közé. Ezt a szabályt mi is betartottuk. De tekintettel arra, hogy kapitányunk társaságában megyünk valahová, hozzá még hajónézésre, igyekeztünk kicsípni magunkat. Egyedül a kövér Piccolo Piede ballagott közöttünk megszokott csíkos trikójában, és feltűrt ingujjakkal, kiskabát nélkül - Sottomarina. Mi többiek, Daniló bácsival, elfogadhatóan festettünk. Sajnos, Horváth Feri még nem volt velünk, ő csak Pelotas kikötőjében csatlakozott hozzánk, s így nem emelhette fehér egyenruhájával bevonulásunk fényét. Bevonulásunk ezért előnytelen volt, és felette szerény külsejű a jachthoz és a fedélzeten szaladgálókhoz képest.

- Dominico kapitány - mutatta be a tengernagyot Barrabella. - Turkovich kapitány és emberei. Fiúméból.

Dominico barátságosan lekezelt velünk, de némileg úgy, mint annak idején a földbirtokos barátja a cséplésnél felsorakozott parasztokkal.

- Üdvözlöm önöket, senores - mondta a kapitány, és ránézett Barrabellára. - Indulhatunk?

Barrabella, el is felejtettem említeni, még talán Dominicónál is tengernagyibb volt. Fehér egyenruháján nemcsak az aranygombok csillogtak, de a széles vállpántról négy széles aranysáv és éktelenül nagy aranyhorgonyok szikráztak az éles napfényben.

- Igen, indulhatunk - mondta ki nagy komolyan az olasz hadiiskola volt tanára.

Majd Daniló bácsihoz fordult:

- Parancsoljanak talán a társalgóba.

És pár perc múlva megismétlődött az, ami Santa-Clara hivatal szobájában. Ezúttal Barrabella szólt rá egy pincérforma emberre:

- Frissítőket kérek, de sürgősen.

A „Plútó" megindult. Alig-alig remegett meg a hajótest, s alig lehetett érezni valami mozgást. Csak azt láttuk, hogy az ablakon túl távolodik a rakpart, a kikötői épületek, a píreknél rakodó hajók, a hosszúkarú elevátorok, daruk, emelők.

- Tiszteletreméltó gazdám úgy rendelkezett - mondta Barrabella, az egyik bőrfotelben hátra dőlve -, hogy Turkovich kapitány iránti megbecsülésből a „Plútó" vigyen minket Pelotasba.

Nem lehet letagadni, valóban megbecsülés volt Santa-Clara intézkedése.

Pompás hajó a „Plútó". Fedélzeteit, folyosóit mindenfelé piros kókuszszőnyegek borították. A kabinok, a társalgó, az étterem, a navigációs helyiségek falát mahagóni fedte. A helyiségek padozatára perzsaszőnyegeket helyeztek. A társalgó főfalát hatalmas gobelin díszítette. Magellán karavellái vitorláztak a gobelinen a Tűzföld havas hegyeinek tövében. Kristálycsillárok szikráztak a nap betörő fényében, és ugyancsak drága kristályvázákban délszaki virágok illatoztak. Szebbnél szebb fotelek, székek, hever ők kínálták a kényelmet és hirdették Santa-Clara gazdagságát. Maga a hajó karcsú volt, felemelkedő orra és fara arról árulkodott, hogy a motorjacht megállja a helyét a nyílt óceánon is.

- Jártunk már ezen a hajón a Karibi-tenger szigetei között - büszkélkedett Barrabella. - Sőt, az elmúlt évben Szent Ilonára is elmentünk, hogy tiszteletre méltó gazdám meglássa azt a helyet, ahol Napóleon élt. Különben ez a hajó is az én tervezésem.

Növekvő tisztelettel néztünk a kis emberre. Mert a „Plútó", hajósszemmel nézve is, pompás hajó volt. Aki tervezte -értette a dolgát.

Úgy viselkedtünk ezen a luxus-csodán, mint a gyerekek. Hol az egyik, hol a másik teremben ültünk le, hogy élvezzük a kényelmet, amiben elmúlt életünkben nem sok részünk volt. Kiültünk az alsó fedélzet nádszékeibe, majd felvágtattunk a felső fedélzetre, és onnan tekintettünk szét a szörnyű nagy Laguna piszkos vizén. Lemásztunk a gépházba, odaálltunk Dominico kapitány mellé a hídon, betolakodtunk a kormányfülkébe, és még a konyha se maradt előttünk ismeretlen. Villanytűzhelyén valami finomságot rotyogtatott a szakács. Képzeljétek, a mi részünkre készült ez a finomság. Azokban az órákban a milliomosok életét éltük a ,, Plútó" fedélzetén. Egyedül Daniló bácsi ült rendületlenül, nyugodtan, higgadtan szíva a cigarettát a társalgóban. Barrabellával kettesben a régi adriai időket elevenítették fel, és szakmai vitát folytattak a korszerű hajóépítésről.

- Ha milliomos leszek, ilyen hajót építtetek - jelentette ki Sottomarina. - Az ilyesmi igen megfelelne nekem.

Szevér jóízűen nevetett:

- És egy fél év múlva túladnál rajta! Vagy még előbb.

Vennél inkább egy trabaccolót, és bort szállítanál rajta Sansego és Sebenico között!

Egyik óra a másikat követte, észre se vettük. A „Plútó" halkan duruzsoló motorjaival 28 tengeri mérföldes átlaggal száguldott célja felé. Úgy porzott körülötte a víz, és vágta fel a hullámokat az orrnál, akárha romboló lett volna. Mondom, csodahajó volt.

És amikor javában falatoztuk a derék brazil szakács különlegességeit, feltűntek Pelotas házai, a raktárak, kikötőépületek, mólók. Pelotastól balra Rio Grande épületei fénylettek a tűző napban, a túlsó oldalon pedig már látszottak a kis kikötővároska, San Jósé da Norte gyárkéményei.

Amarra pedig keletnek messze nyílt víz látszott: a Laguna kijárója mögött az Atlanti-óceán.

A tenger, a szabad tenger, ahová annyira vágytunk már?

A „Plútó" felvonta jelzőzászlóit, és a Pelotasi rév felé tartott.

- Senores - jelentette ki ünnepélyesen Barrabella - néhány perc és meglátják az „Óceán királynőjé"-t!

A mólón összeszaladt vagy száz lézengő, amikor a hófehér jacht a kőfalhoz simult.

- Zenekar nincsen? - nézett körül Zoller. - Micsoda disznóság, zenekar nélkül fogadni ilyen díszes társaságot !

- Hidd el, ha tudnák, hogy nyilvánvalólag mi vagyunk azok, akik egy régi fregattot elvisznek innen Oaklandbe, összeszaladna a fél város - jelentette ki Szevér. - Brazíliában minden szenzáció, - fiesta, ünnep!

Kikötöttünk.

- Néhány perc - ismételte izgatottan különös új barátunk. - És meglátják ...

Nemcsak a hangja, de a szájaszéle is remegett mint amikor rázta a hideg Santa-Clara irodájában.

- Az a hajó életem fénypontja - fordult a kis ember Daniló bácsihoz. - Megérti, kapitány, ha egy kicsit izgatott vagyok. Szeretném ugyanis, ha megnyerné az ön tetszését. Nagyon szeretném.

Végigmentünk a kikötőmólón, bekanyarodtunk a tárházak mellett, átvágtunk valami térfélén, és máris egy vaskapu előtt álltunk. Nincs a világnak az a tengerésze, aki behunyt szemmel ne tudná megmondani, mi van az ilyen vaskapu mögött.

Hajógyár.

Ebben az esetben a Pelotasi „Egyesült Hajóművek" előtt álltunk.

De nemcsak mi, hanem Horváth Feri is, aki a szomszéd Grandéból, ahol a „Jilland" dokkolt, jött át, és várt reánk. Volt mit mesélni a „Plutó"-ról.. ámbár erre igen rövid idő jutott, mert alig léptettünk el néhány szerelőcsarnok mellett, az egyik medencénél feltűnt az „Óceán királynője".

Ismeritek azt az érzést, amikor meglátunk olyasvalamit, amire már réges-régen vágyunk? Bizonyára ismeritek, mert ha nem, akkor nem vagytok fiúk, nem lesztek igazi férfiak. Ilyen élmény lehet a vágyott kerékpár látása, a karácsonyi kirakatok megtekintése, az első vitorlással való találkozás a Balatonon, vagy az otthonunk asztalára tett ajándék, amire régen vágytunk. És természetesen még sokféle élménye a meglátás, a találkozás örömének. Ilyenkor gyorsabban ver a szív, és kell is hogy gyorsabban verjen.

Az én szívem gyorsabban vert.

Bevalljam, miért? Bevallom. Mióta az eszemet tudom, vitorlás hajókkal matattam. Kezdetben játékvitorlásokkal, később valódiakkal. Ilyen a természetem, nem tehetek róla. Fabrikáltam én nem egy játékvitorlást, hogy a libaúsztató vizén nekiengedjem a végtelennek, és a legkedvesebb szórakozásaim közé tartozott, ha lerajzolhattam Kolumbus, Magellán, Nelson hajóit. Vagy Robinson hajóját, amivel hajótörést szenvedett. Később pedig soha nem mulasztottam el, hogy végigélvezzem a különböző tengerészeti múzeumok modellgyűjteményét. (Ma is, vén fejjel, legnagyobb örömöm, ha titokban eljátszhatok íróasztalom díszével, a Kolumbus-hajóval.) Mert a hajó, az igazi hajó, mégiscsak az volt, a magelláni, a kolumbusi, a nelsoni! Remélem, ebben egyetértünk?

Nos, ilyen körülmények között, sejthetitek, nemegyszer felsóhajtottam: bár száz éve, bár kétszáz, háromszáz éve éltem volna!

És mindörökre letettem arról, hogy valaha is fedélzetére léphetek egy ilyen régi hajónak, arról nem is beszélve, hogy hajózzam rajta!

Hol vannak ma már ilyen hajók? Egy a portsmouthi kikötőben. Nelson „Victory"-ja, de hát az inkább múzeum,, mint hajó. Több azután sehol.

Igy csak álmaimban elevenedett meg egy-egy régi hajó. De tudjátok, milyen az álom! Sokkal többször találkozunk ott önmagunkkal, amint lepottyanunk egy háztetőről, semmint régi hajókkal. Ez már az élet igazságtalanságai közé tartozik.

Nos, szó, ami szó - én már abban az időben, amikor Brazíliába is elvetődtem, régen letettem arról a vágyamról, hogy valaha is összetalálkozom egy régi hajóval.

És most itt lebegett előttünk, alig néhány száz méterre egy régi hajó.

Az „Óceán királynője" - az ezerhétszázas évekből.

Úgy hatott ez a látvány, mint valami káprázat, pedig tudtuk, hogy a „megelevenedett" modellel találkozunk majd. De az elképzelés és a valóság között nagy volt a különbség - a valóság javára!

Egy kicsit olyasmi élt bennünk, hogy valami becsületes szorgalommal, dibdáb módra összeállított hajót látunk, amolyan korabeli „filmhajót", ami természetesen úszik, vitorlái is használhatók, csak hát a szakember szemében .- mégis műkedvelő munka.

Az elképzelés azonban már az első pillanatban összeomlott.

Az „Óceán királynője" igazi hajó volt, korszerű, hűségesen megmintázottja annak, amilyenen a hétszázas évek derekán Cook kapitány, Anson admirális, Bellingshausen járta a tengereket, és amilyenen az angol tőzsérek elszállították a nyugatindiai szigetek kincseit az óhazába.

- Ah! - nyikkant Daniló bácsi, és megkövültén megállt. És megálltunk mi is.

Néztük az öblöt, és az öbölben a hajót. A gyár piszkos, olajfoltos vizén, a kikötődokk mellett néhány rozsdás vagy míniummal frissen kent hajó éktelenkedett. De a középen, a hátsó dokkfalnál, teljes oldalfelületét felénk mutatva lebegett a kikötővíz lassú mozgását követve ez a gyönyörű hajó.

- Corpo di bacco! - lihegte szájtátva Sottomarina.

- A'zanyád! - ez természetesen Zoller volt. Szevér és Feri összenézett. Ez igen. Guzsik apó csak ennyit mondott:

- Van konyha rajta?

A kis Barrabella élvezte a látványt. Nyugtalansága pillanatok alatt elmúlt. Lám csak ezek a fiumeiek (vagyis inkább zenggiek) máris meglátták, mit ér Santa-Clara „bolondériája". Persze, tudom, akadnak néhányan közületek, akik kétségbevonják, hogy néhány száz méteres távolságból, egyszerű rápillantásra is lehessen ítélni, megállapítani. De ezeknek csak azt mondom: tévednek, mert lehet. Van egy különös érzék, ami összefűz a látott tárggyal vagy témával, és ez az érzék nem szokott tévedni. A lovas ember már távolról rámutat a legtöbbet érő paripára, de így tesz a pilóta, az autóvezető, a vetéseket messziről szemlélő gazda, a vadász a vizslára, az építész az épületre, szinte csalhatatlanul. Jegyezzétek meg jól: a príma értékű tárgyak vagy élőlények küllemükben is magukon hordják értékelésüket. És mivel ilyen príma értékű tárgy volt az „Óceán királynője", hogyne hirdette volna már távolról is pompás adottságait.

- De, senores, talán jönnének a hajóra - mosolygott immár fölényesen Barrabella, és meglengette a karját a hajó irányába. - Az őrségnek tudnia kell, hogy jövünk.

A magas taton látszott is egy emberi alak. Az is meglengette karját, visszaintett.

- Két emberem tartózkodik éjjel-nappal a hajón - mondta menetközben a kis ember, aki most már óriásra nőtt a szemünkben. Ők gondozzák a kötélzetet, tartják tisztán a fedélzetet és a helyiségeket. És nem engednek senkit a hajóra, mert elképzelhetik: volna látogató bőven. De az én engedélyem nélkül senki nem léphet a fregatt fedélzetére.

Most már felajzva, felizgatva törtettünk át a medence szélén felhalmozott különböző hajógyári káoszon, rozsdás horgonyok tömegén, drótköteleken, vasalkatrészeken, sója-állványokon át a rozsdásodó, elhasznált, eldobott, használhatatlan, soha innen el nem vitt hajómaradványokon.

Végül előttünk volt az „Óceán királynője".

Egy megelevenedett múlt, múltbeli valóság. Szinte csak az kívánkozott a látványhoz, hogy a fedélzeten megjelenjék egy két korabeli egyenruhás tiszt, amolyan Cook kapitányhoz hasonlító figura, térdnél csatos nadrágban, kék színű és csipkével szegett kabátban, háromszögletű kalappal a fején, vékony spádéval az oldalán. Hiányoztak a gyapjúnadrágos, csíkozott flanellinget viselő, fejkendős, vagy bojtossapkát viselő matrózok és hajómesterek. De hiányzott az őrséget előhívó mastersíp trillája is.

Azaz hogy csak néhány percig hiányzott.

Mert ahogy a medence hajó felőli szélén megint megtorpantunk, hogy bámulatunknak újból kifejezést adjunk, egyszerre csak előbukkant a főárboc előtti fedélzeti részen Cook kapitány két matróza. Vastag szövésű gyapjúnadrágban, flanellingBen, fejkendővel. Az egyik belefújt a kis ezüstsípba, mert hát az is volt nála. A büszke kis trillák azt hirdették, hogy kapitány közeledik a hajóhoz.

- Ahoj, „La Reina"! - rikkantotta szabályszerűen az apró commendatore.

- Ahoj, capitano! - hangzott a hajóról.

Hogy mindez gyerekes vagy színpadszerű lehetett? Felfogás dolga. Számunkra nem az volt. A hajós ember a szabályok és a hagyományok tisztelője. Hajózni rendszer, rend és igen erős fegyelem nélkül nem lehet. A régi módszerek szertartása, mint például a hadihajókon még ma is felhangzó síptrillák, ha admirális vagy kapitány érkezik, a régi-régi fregattok korát idézik. És az ilyesminek szívből örül a hajósember.

Mi is örültünk, hogy a megelevenedett múlt ilyen „regényesen" mutatkozott be.

- Ahoj, „La Reina"! - kiáltotta jókedvűen Sottomarina. - Corpo di bacco, micsoda hajó!

És most úgy érzem, hogy a nagyobb érthetőség kedvéért illő ideiktatni az „Óceán királynőjét", vagyis a modellfénykép pontos mását. A modell csakis a lényeget tárja fel. ami igen döntő az ismerkedés esetében. Mert nyilvánvalónak tartom, ahogyan én a fenti pillanatig, úgy ti még egyáltalában nem jártatok ilyesféle hajón. Sajnos, hogy így van . . vagy legalábbis remélem, hogy néhányan közületek így sóhajtanak fel. De nézzétek csak meg jól a modell képét.

Maga a hajótest négy részre tagozódik. Az előhajót, amit a világon mindenütt „fore-castle"-nak, elővárnak neveznek (a mi hajósaink, hiszen tudjátok, „fokszlinak" hívják) az igen egyszerűen díszített hajóorr előzi meg. A hajóorr külön téma a régi hajókon. Az „Óceán királynőjé"-ét, mintegy folytatásaként az orrtőkének, mindössze egy szerény fafaragás díszíti, olyasféle, mint a hegedű feje, és mint amilyen nálunk manapság is a szegedi „bőgőhajók" orrdísze. Ez az egyszerűség ízlésre és a feltűnés kerülésére vallott, mint azt ott helyben Daniló bácsi megállapította. A XVII. és a XVIII. század hajóin nemcsak fából, de bronzból készültek A bucksprit alatti orrdíszek: emberi figurák, tengernagyok, királyok, szentek, vagy maga Thetis, a tenger istennője és Neptun, a tengerek fejedelme, esetleg vágtató paripák, állatalakok, oroszlánok és elefántfejek! Képzeljétek: oroszlán, amint az óceánok habjait túrja! Hát ez bizony túlzás volt, és így érthető Daniló bácsi megállapítása, amikor elismerően bólintott az „Óceán királynője" egyszerű orrdíszére. Holott a név csábított: a pazarló múlt, a. díszítésre törő hivalkodás bizonyára valami szirénalakot helyezett volna a fregatt elejére.

Az előhajó emelvényes része alatt - még nem láttuk - feltételeztük, hogy ott van, akárcsak most, a matrózszállás. Ami már az első pillanatban igen szokatlanul hatott, az az előárboc elhelyezése volt. A mai vitorlás hajók építői inkább hátra helyezik az árbocokat, és a fordulékonyság miatt a főárboc központi szerepére fektetik a súlyt. A „nyugatindiai" hajó fordulékonyságát és haladási erejét láthatólag a két nagy árboc biztosítja, ugyanakkor az előrészt kiegyenlíti az orrsudár vitorlázata és a hátsó kisárboc (az úgynevezett „mizzen") pányvás vitorlája.

A fore-castle mögött sík fedélzeti tér következik, az a lőfedélzet. Itt adódik a legtöbb hely a mozgásra, csáklyázások és harcok esetén itt folyt a legtöbb vér, s itt tartották a kapitányok az „unatkozó" legénység számára végkimerülésig a gyakorlatokat. Egyben a főfedélzet alatt van a raktár is, a fedélzetről nyíló csapóajtóval. A főfedélzet és a mögötte levő félfedélzet határán helyezték el a főárbocot. A félfedélzet a hajóperem széléig ér, és a szerepe igen döntő: innen irányítódik a hajó. Ez a kormányállás tehát. A kormányos előtt különös, szenespitlire emlékeztető dézsában lebeg az iránytű, az akkor már szélrózsával összekombinált tájoló. A parancsnok, vagyis a vezénylőtiszt helye egy „emelettel" magasabban, a hajó negyedik részében, a tatfedélzeten keresendő. Innen tekinthető át legjobban a hajó, a közeli és a távoli térség. Az a mellvéd, ami elhatárolja egymástól a félfedélzetet és a tatfedélzetet, igazában a parancsnoki híd őse. Ezek a mellvédek, ha léteznének és szóra bírhatok lennének, sokat tudnának beszélni a hajózás lovagkoráról. Kalandokról, új tájak felfedezéséről, a hajósélet kicsi és nagy eseményeiről. Innen hangzottak el a vezényszavak, ide figyeltek hátrasandítva a kormányosok, és ide néztek fel vagy le a tengerészaltisztek, parancsra várva. És ide tekintettek, hej, de sokszor is, a lovagkor nem éppen lovagi parancsnokai felé a tengerészek, amikor a reggeli napiparancskor elhangzottak az ítéletek: korbácsolás, bilincsre verés a hajóűrben, kivégzés! De hát erről majd valamivel később, fiúk.

Ha jól megnézitek a modellt, oldalán deszkalappal fedett ablakokat láthattok. Innen kandikáltak ki az ágyúk. A nyugatindiai kereskedelmi hajó is vitt magával (amennyire a tér és a terhelés engedte) löveget, hattól tizenkét darabig.

Kisebb mozsarak voltak, nem annyira azért, hogy hadiegységekkel vegyék fel a küzdelmet, hanem főleg az igen elszaporodott kalózok ellen. Az ágyúnyílásokon tetszés szerinti helyen dughatták ki a füstokádó kis szörnyetegek bronzcsöveit a tűzmesterek.

Az „Óceán királynője" tatját ugyanolyan szerényen képezte ki commendatore Barrabella, mint a hajóorrt. Pedig itt is nagy volt ám a „flanc" abban az időben. A hajók többsége valóságos festményeket, szobordíszműveket, reliefeket cipelt magával a taton, hirdetve urának, gazdájának vagy parancsnokának jó módját, vagyoni helyzetét! Ezt a tatrészt, amit mi manapság „tükörnek" hívunk, akkor „taffrail"-nek mondták. A „tafersel" - festményt jelentő holland szóból származott el az európai hajózásban az angol „taffrail", ami kétségtelenül fedte a tényt: festmény. Ma már tudjuk, kétségtelenül oktalan valami is volt ez a taffrail, de akkor a hajódekoráció tökélyének, az előkelőség, a csinosság és a gazdagság legfőbb hirdetőjének vélték. Szerencsére az új világra feltámadt „Óceán királynője" a hajófaron nem hirdette gazdagságát, helyette ott mindössze egy tengeri kígyó tekergett steuerbordtól backbordig.

De most nézzük csak a árbocokat. Három árboc esetén már akkor is a középső árboc volt a főárboc. Ez a legmagasabb, mint ahogy az mostanában is a háromárbocosok rendjében. Természetesen nem véletlen és nem szeszély az ilyesmi, hanem komoly oka van. Ha megnézitek a kellően kimeredő orrsudárt és az eléggé előre helyezett előárbocot, akkor éreznetek kell, hogy ez a megoldás nem más, mint valójában a hajótest meghosszabbítása. Ha pedig így meghosszabbítódott a hajótest, akkor növelni lehetett a vitorlafelületet, és ezzel a hajó sebességét is! Igy lett a nyugatindiai hajó gyorsabb előző őseinél, és vált fregattá, gyorshajóvá, sőt, a száz év múlva megszülető newbredfordi csodahajó, a minden tengerész eszményét jelentő klipper nagyapjává! Ma már ez a megoldás igen szokatlan, a vitorlák központosítása pontosan a hajótest közepén van, rövidebb lett az orrsudár, és hátrább került az előárboc, mert a korszerű vitorlás hajóépítés igen magas árbocokkal, ezzel együtt sokkal több keresztvitorlával és a hosszarányhoz viszonyítva keskenyebb hajótestekkel (vagyis: gyorsabban sikló hajótestekkel) dolgozik.

Mert bizony, mint azt a modellünk igen jól elárulja, az előárbocon és a főárbocon mindössze két nagyobb és egy kisebb keresztvitorla, a hátsó árbocon (mizzen) egy nagyobb pányvásvitorla és egy igen kicsi keresztvitorla található, ha indulásra lenne felszerelve a hajó. Igy azonban csak a vitorlarudak láthatók, ami teljesen elég ahhoz, hogy magatok előtt lássátok azt a gyönyörűséget, amit mi láttunk ott, azon a délutánon a hajógyár medencéjében. Az máris döntő, hogy tudjátok: a mai hajóvezénylő magas árbocokkal, a keresztrudakon igen sok esetben hat-nyolc vitorlával és ennek megfelelő dőlési terheléssel irányítja a hajót célja felé. A régi nyugatindiai kapitány alacsony árbocú, de hosszan szétterülő vitorlázattal dolgozott. Ez a különbség látszólag nem sok, de a valóságban igen sokat jelent: más módszerű manővereket, szélbe vagy széllel haladást, sőt más jellegű hullámtaktikát is követelt. Ezért is nem talált Martinez Santa-Clara egyhamar olyan parancsnokot és személyzetet, akikre rábízhatta ezt a valóban kincset érő hajót.

- Don Daniló - szólt most már a mi apró Barrabellánk a baráti, bizalmas megszólítás hangján parancsnokunkhoz -, kérem, kövessenek a fedélzetre.

A hajópallót kidobták, és mi ott álltunk megilletődve a nyugatindiai hajó fedélzetén. Állítom nektek: az első percek áhítatában eltűnt minden, ami nem a messze múltat hirdette! A hajógyár, a piszkos víz, a rozsdás és míniumos zűrzavar, a távolabbról hangzó döngések, kopácsolások, a hegesztők sistergése,, a villany fűrészek sercegése - eltűnt minden.

Két szabályosan korabeli férfiúra mutatott Barrabella.

- A hajó őrei.

Mondom, szabályosan korabeli férfiak voltak: flanelling-ben, gyapjúnadrágban, pomponos (bojtos) frígiai sapkában, hozzá még szakállasan is!

Mintha a múltból kerültek volna elénk. Ilyen figurák szolgáltak Robinson hajóján, ilyenek Anson alatt a kalózüldözések idején, és ilyenek a kalózok között, Flynt, a legendás Henry Morgan, meg hát számtalan nyugatindiai kalózvezér hajóján.

Komorságuk, szótlanságuk illett a pillanat hangulatához. Mind a kettő zömök, alacsony ember volt, úgy a negyven felé járhattak. Az egyik különösen feltűnt sűrű, bozontos szemöldökével, sebforradásos arcával, örök-mosolytalan nézésével. Gabbiának hívták, Giulio Gabbiának. Olasz volt, meghitt embere a commendatorénak. Egy hallgatag olasz! Ilyen is ritkán adódik az ég alatt. Nehezen barátkozott, a mi kövér Piedénkkel lett idővel barátságban. A másik brazil volt, Santjagonak hívták, többnyire a hajóorrban gubbasztott, de idővel ő is a barátaink közé tartozott.

Commendatore Barrabella kedélyesen hunyorított parancsnokunkra :

- Igen örülnék, Don Daniló, ha úgy nézné végig a hajót, mint aki máris érzi, hogy ön lesz itt a parancsnok.

Daniló bácsi elmosolyodott:

- Ha megengedi, erről egy kicsit későbben nyilatkozom. De amit látok, az máris felülmúlja elképzeléseimet!

Bizony így volt, fiúk!

Az ,,Óceán királynője" príma hajó volt, meg kell adni. Erős, kitűnő építésű, korszerű. Nem holmi díszlet, kasírozott filmhajó, hanem valóságos hajó.

- Természetesen azért áll már a vízvonalon, mert a terhelés teljes

- jelentette ki Barrabella. - Úgy építettük bele a ballasztot, hogy az állandóan a legkívánatosabb merülésben tartsa fregattunkat. -De kérem, Don Daniló, nézzen be ebbe a helyiségbe.

Nemcsak Daniló bácsi, mi is benéztünk.

Gabbia kinyitott egy ajtót. Mögötte a parancsnok „lakosztálya" volt látható. Valóban így: lakosztály. Kéthelyiséges kabin, előtérrel. Apró ablakain nemcsak oldalt, de hátra is ki lehetett látni.

- Teljesen berendezve várja a kapitányt - kuncogott Barrabella. - Ez pedig a térképszoba, a navigációs fülke.

Szevér, Horváth Feri sem tudta megállni, hogy időnként fel ne kiáltson elragadtatásában.

De ezúttal Zoller volt soron, a térképbolond.

- A'zanyád! - lihegte Zoller pestiesen, amikor kezdte kihúzgálni a fiókokat. - Hiszen itt korabeli térképek is vannak!

- Vannak hát - büszkélkedett a commendatore -, korabeli hajón korabeli térképek! Igy illő, ha nem csalódom.

Hiszen éppen ez volt a meglepő: a korabeliség. A navigációs fülkében ott függött a „jakobstaaf", a polcon két homokóra is díszelgett, sőt a hétszázas évek dátumát viselte egy kézi iránytűdoboz és benne az iránytű!

- A kormány előtti tájoló is régi, ha lesz szíves megnézni, Don Daniló - dicsekedett Barrabella. - Természetesen azért elhelyezünk majd egy Thomson-féle tájolót, egyrészt a hatóságok miatt, másrészt magam is beláttam beszélgetésünk óta, hogy okosabb korszerű felszereléssel ellátni a hajót, hiszen óriási értéket képvisel.

Daniló bácsi bólintott:

- Korszerű felszerelés nélkül nem indulnék el. Most, hogy látom a hajót, még inkább érzem: a sport kedvéért oktalanság lenne olyasmit művelni, ami később bajt okozhat.

- De rádió, az nem lehet! - heveskedett Barrabella.

- Rádió nem - bólintott Daniló bácsi. - És még valami ...

Barrabella figyelmesen nézett. Mi is. Daniló bácsi a tisztes távolban álló két új cimborára nézett.