Az „Óceán királynője" építésre ugyan nem volt öreg, de formára annál inkább. A vaskos, zömök árbocok, az erős és sűrű kötélzet, a magas tatfelépítmény, a mai szemnek különös kormányfedélzet (vagyis: félfedélzet), az előhajó ódon hangulata, a lecsapott és pótlással kiegészített hajóorr, meghosszabbítva a felmeredő orrárboccal - az éjszaka különös fényeiben, égi fényben, tengeri fényben, olykor erősebb szív-dobogásra ösztönzött.

És az alakok imbolygó árnya, egy-egy hang, kiáltás, a hajóorrban kuporgó őr rikkantása, a parancsnoki állásról lehangzó fojtott rendelkezés ... bizony mondom, fiúk, néha bennem is olyan érzést keltett, hogy perceken belül az ifjú Robinson kerül elő a fokszliból. vagy Jean Bart, a nagy francia kalóz, esetleg maga Anson admirális, a kalózverő. Múltból feltámadt híres hajósok.

Ilyen hajóról - pihenő idején elheverve a fedélzeten, kötélcsomón, vitorlán - pompás szórakozás volt elnézni a déli félteke égboltozatát. Nem tudom, hallottátok-e már, hogy az általatok még bajosan látott déli égbolt - a tengerészek ege? Az északi a tudósoké, ők keresztelték el a legtöbb bolygót, csillagképet, csoportot. De Délen a tenger fiai jártak először, és ők tartották keresztvíz alá az ottani égbolt ragyogó lakóit.

És így a nevek is arról regélnek, hogy hajósnépek ám a keresztapák!

Nézzétek csak: amott mögöttünk, az egyenlítő irányában, az a kékes fényű, négyes csillag a Dél Keresztje! A legfeltűnőbb, a legfényesebben világít, mert azt is kell hogy eláruljam nektek: a déli félteke csillagcsoportjai nem oly fényesek, mint azt megszoktuk északon. De a Dél Keresztje kivétel, csodásán tündököl, és legalább annyi rege fűződik hozzá, mint nálunk a Göncölhöz vagy az Északi sarkcsillaghoz. Az égbolt felső részén, ha összevonjuk a Merkúr, a Mira és a Kaitosz égitesteket egyetlen vonallal, impozáns méretű halfigura bontakozik ki előttünk. Ez a Cet, élesre csapott farokuszonnyal, szabályosan felpúposodó bálnaháttal.

A Dél Keresztje mögött a Viking hajózik, odébb meglelitek a Déli háromszöget, a Távcsövet és a Szögmérőt. A Dél Keresztje alatt pontosan kivehetitek a Hajógerincet, az Argó nevű hajót és a Kormányt is. Mindez egy kupacban található, a Háló és a Légszivattyú között. Az Argó Hajógerince fölött és a Légszivattyú mögött lelitek meg a Vitorlát, attól délnyugatra a Nagyfelhőt, ahonnan már csak egy hajítás, hogy felfedezzétek Magellán felhőjét.

A Háló és Hajógerinc között a Kardhal úszik, amit én ugyan tengeri kígyónak néztem változatlanul, de hát ezen már mégse lehet segíteni. A déli félteke csillagbirodalma őrzi a Vízöntő, a Bak és a Halak csillagképeit, jegyeit. Itt hajózik az Orion (Kaszásnak is hívják), a Sziriusz, a Merkúr felett az Eridanusz. A Kiskutya és az Oroszlán között lelitek a Szeksztánst, míg vele szemben az égbolt túlsó felén ott a Herkules, a Skorpió, s ennek csücskében a fényes Antaresz.

És ebben a csillagözönben fellelhető a Repülőhal, a Kis vízikígyó, de a Jakobstaaf (a Jákob botja) is, ami annak idején pótolta a szeksztánst, a helymeghatározó műszert. A Jakobstaaf ügyes szögmérő volt, holland hajósok találmánya. Egyetlen hű példányát ma az amsterdami múzeumban őrzik, a másik itt délen látható, napról napra az égen, éjfél és a hajnali idő között, amikor kutyaőrséget tart a hajósember.

Az első napok csodás békéjében, pompás keleti szélben úgy futott az „Óceán királynője", hogy kezdtük már elbízni magunkat.

- Ha így haladunk, egy hónap múlva Friscóban lehetünk! - dörzsölte kezét Sottomarina.

- Ha... - tette hozzá Szevér. - Ha nem kellene letérni Juan Fernandeznek és Pitcairnnek. De letérünk.

- És kikötünk a Julián öbölben, sőt talán a Falkland-szigeteken is - egészítette ki a beszélgetést Horváth Feri. - Most még melegünk van, de egy hét múlva didergünk. És elővehetjük a Magellán-kabátot.

Magellán!

Mostantól kezdve gyakran találkozunk a - Kolombus mellett - legnagyobb hajós nevével. Azok a csillagok ott fenn, azok a messzeségben elvesző partok és ez a déli Atlantika minden időkre őrzi a tengerész Magellán nevét. Nincsen öböl, folyótorkolat Bahiától kezdve le a Tűzföldig, ahová flottájának egységeivel (a 90 tonnás „Concepcion", a 95 tonnás „Victoria", a 120 tonnás „San Antonio", a 110 tonnás „Trinidad" és a 75 tonnás „Santjago" nevű hajókkal) ne kutatta volna át az öblöket, folyótorkolatokat, hátha felleli a Martinus Bahaim térképén feltüntetett átjárót az Atlanti-óceánból a Déli-tengerbe, a Mar dél Surba. Azokra a csillagokra nézhetett ő is fel, embereivel együtt, a déli Tejútra, a Cetre, az Antareszre, a Jakobstaafra, elcsüggedve és szomorúan, amikor egyre csak délre haladtak, egyre csak délre, és nyoma se volt a beígért átjárónak!

Mi is Délnek haladtunk, egyre csak Délnek, hogy a déli szélesség 40. fokánál steuerbordra térjünk, üdvözöljük a legendás Julián-öblöt, a nagy hajódrámák öblét, és onnan megint délnek vágva, elhajózzunk a Falkland-szigetek előtt.

Magellán karavelláinak útján járt az „Óceán királynője", a hétszázas évek fregattja.

És ha most csak röviden említem meg a búcsúzást, elszakadásunkat Brazília partjaitól, egyszerűen csak azért cselekszem így, mert most érkeztünk el oda, hogy sűrűsödni kezdenek az események, és lassan-lassan kibontakozik előttetek egy kezdetben talán hihetetlennek tűnő történet, amilyet - bevallom - ritkán pipál a mai időkben a legkalandosabb életű hajósember is.

De hát, ha megtörtént, miért ne mondjam el?

Előbb azonban nézzük csak meg, miként is köszöntöttek minket a Laguna hajói a T D L code-zászlók betűivel.

A nagy esemény azzal kezdődött, hogy karácsony előtt két nappal, amikor a legerősebben tűzött a nap Geras házaira, a kikötőben vesztegelő hajócskákra, fellobogózva, megeresztett vitorlákkal lebegett a kikötőmóló végénél, de már szabad vizén az ,,Óceán királynője".

Körülöttünk motorcsónakok rohangásztak, a motorosok fedélzetéről látcsövek szegeződtek és fényképezőgépek lencséi villantak felénk.

Mellettünk ott horgonyzott a „Plútó", hófehéren, ragyogó gazdagságot hirdetve. A „Plútó" fedélzetéről a gigg áthozta Santa-Clarát és Dominico kapitányt, valamint egy másik gigg egy csomó általunk ismeretlen személyiséget. „Tartományi kormányzó", „polgármester", „miniszter", „kikötőparancsnok", ilyesféle címek röpködtek körülöttünk, de hát az ördög tudja, ki kicsoda volt és miféle sarzsi!

Azt a bizonyos hajcihőt rendezte meg Santa-Clara, amit a tengerész szívből utál és amitől kegyetlenül idegenkedik. Elpufogtatnak egy csomó szép szót, dicséretet, fellengzős fogadalmat, ígéretet, amiből nem teljesedik úgyse semmi, és azután az urak szépen elvonulnak, lefekszenek puha ágyaikba - a tengerész meg mehet neki az orkánoknak, hullámhegyeknek, jégnek, hónak ... a derék tengerész, a „mi emberünk", ahogy mondani szokták.

Igy történt ez ezúttal is. Beszélt ott mindenki, a tartományi kormányzó, a Puo Grande-i polgármester, a kikötőparancsnok, a miniszter, hiszen azért jöttek, hogy beszéljenek. Mindenki elmondta a „nagy haditettet", meg azt, hogy „hősök vagyunk", meg azt, hogy a „hajózás múltjáról lebbentjük fel a fátylat", ami egy kicsit érthetetlen volt, de mondták. És kivétel nélkül mindnyájan kiemelték Santa-Clara érdemeit, emberi nagyságát, tudósi hivatottságát. Végül, sejthetitek, maga Santa-Clara beszélt. Ahhoz képest, hogy, az övé volt a Casa, Porto Alegre legnagyobb üzletháza, ahhoz képest igen szerényen viselkedett. Hiába, no, rendes fickó volt ez a modellgyűjtő, ha Brazília legnagyobb tőzsérei közé is tartozott.

Elmondta, hogy könnyezve áll a fedélzeten (persze, nem könnyezett, csak mondta), kiemelte, hogy milyen nagy munkát jelentett úgy rekonstruálni egy kétszáz évvel ezelőtti hajót, hogy az valóban pontos mása legyen a réginek. Itt Barrabella felé fordult: - De van egy nagyszerű tanácsadóm, nagy és kitűnő hajóépítő, aki nélkül mozdulni se tudnék - az olasz királyi haditengerészet volt törzstisztje! Arra is vállalkozik, hogy elkíséri a hajót csodálatos útjára. Mindent neki köszönhetek.

És ezzel Santa-Clara előrelépett, átölelte Barrabellát, hosszasan, s így volt idejük a fényképészeknek, hogy megörökítsék a történelmi pillanatot. A lapokban főleg erről a megkapó jelenetről jelentek meg képek. De azért Santa-Clara nem volt igazságtalan. Kiemelte, hogy nyugodtan engedi el távoli, veszélyes útjára a fregattot, mert olyan kapitány parancsnokol rajta, „akinek nevét joggal felkapta a világhír a »Mary Celeste« eset alkalmával" és aki „elsőszámú képviselője a vitorlás hajózásnak".

Itt Santa-Clara újból előlépett, de nem ölelés következett, hanem egyszerűbbnek ható kézrázás.

Most már csak a beszéd záróakkordjai voltak hátra, alig néhány mondat, amikor elhangzott az a kijelentés, ami attól kezdve, mint hallottuk, annyi találgatásra adott alkalmat. És ez így hangzott:

- Az „Óceán királynője" tehát elindul, hogy bebizonyítsa a régi hajó létjogosultságát is a mai hajózásban, mint sportot, mint kiképzést. Elindul, hogy a régi nagy elődök útján járjon, felfedezők és kalózok útján. Maga az út is megérdemli a közfigyelmet, de hátha követi a nagy elődök példáját, és felfedező hajó lesz belőle! Jó utat, „Óceán királynője"!

A „Plútó" szirénája bömbölni kezdett, a kikötőben - teljes zászlódíszben - horgonyozó helyi járat gőzösének westing-sípja is felrikoltott, az összes motoros, motorbárka, gőzbárka megszólaltatta ködjelző-készülékét, sőt Geras két templomában megkondultak a harangok! Ünnep volt, fiesta, higgyétek el!

Sottomarina mint rangidős hajómester - Daniló bácsi intésére - belefújt ezüstsípjába.

- Minden ember a helyére!

Most valóban minden emberre szükség volt. Egy három-árbocos elindulása több kezet igényel, mint a menetben tartása. Hozzá még, ha a hajó „előkelően" akar elindulni. Márpedig Daniló bácsi mindig ezt akarta.

- A kikötéskor és az elinduláskor vizsgázik a kapitány, de a legénység is! - hangoztatta nemegyszer.

És mi ezt az intelmet betartottuk.

Néhány perc múlva az előkelőségek a „Plútó" fedélzetéről élvezték az elindulás látványát.

Horváth Feri a hajóorrban a legnehezebb műveletek egyikét, a horgonyfelhúzást irányította. Felcsikordult a körjáratos capstan, a horgonylánc csörlője. Nyolc legény kapaszkodott a forgatórudakba és feküdt bele egész testsúlyával a tekerőnek.

- Horgonyt fel!

Ugyanakkor Zoller és én - ezúttal kivételesen - együtt pörgettük meg a kormányt, hogy széltől szorítsuk a hajót, ezzel is segítve a „szélbe állást". Gabbia és Santjago a horgonynál dolgozott.

Silver, becsületére legyen mondva, tekintetével Daniló bácsit figyelte.

Mint az óraműnek, úgy kell ilyenkor „működni" mindennek, hogy a szakember megelégedetten csettintsen, mondván: ez igen, ezek értik a dolgot! . ..

És az „óramű" működött.

Amikor Horváth Feri karja a horgonyállásnál, a fokszli tetején felemelkedett, máris csattant Daniló bácsi hangja.

- Horgony felszakadt! - kiáltotta Feri, ami azt jelentette, hogy a horgonykápák elengedték a gerasi köves feneket, és a horgony felfelé tart.

- Orrvitorlákat húzd! - kiáltotta fentről kapitányunk. -Tatárboc vitorláit feszítsd!

Az indulási manőver ezúttal, a sok manőver közül, most ezt a megoldást kívánta. A kormány és az orrvitorlák együttesen azt a feladatot kapták, hogy a hajóorr elforduljon a széltől, és ezzel a hajó „szélbe álljon", de nem hirtelen, mert ott volt előttünk a mólófal, a mólófal szélénél a helyi hajó, valamint körülöttünk kicsi és nagy motorosok, motorbárkák serege. (Persze, a „motoros" alatt ne a dunai méretekre gondoljatok, hanem tengeri motorosokra, ami nagy különbség, mint ahogy dunai hullám és tengeri hullám között is különbség van.) A manőver első fele tehát ezt kívánta: a fregatt távolodjék el a mólótól, kapja meg a mozgás biztonságát, vagyis irányítható legyen.

Amikor ez megtörtént, s felbugyborékolt a hajóorr alatt a víz, valamint a szokatlanul nagyméretű kormánylapát mögött látható lett a szívderítő csík, a „kielwasser", felhangzott a következő parancs:

- Főárboc nagy vitorláját feszítsd! Előárboc nagy vitorláját feszítsd!

Egyszerre csattant az előárbocnál Laguna Grande és a fő-árbocnál Silver hangja:

- Húzd! Feszítsd!

Markos kezek kapaszkodtak a fordítókötelekbe, a húzó-kötélzetbe. Sírtak, nyiszogtak a csigák, ropogott a friss, alig használt kötél. A már előre kibontott, megeresztett vitorlák pattogva álltak a helyükre.

- Teljesen oldal szél! - rendelkezett Daniló bácsi. - Irány dél-délkelet, a Laguna kijárata!

A hajókra, így a „Plútó" árbocára is, felröppent a három zászló: T D L!

Jó utat, „Óceán királynője" - jelezték a zászlók.

- Pétert behúzni! Lobogótisztelgés!

A főárboc keresztrúdjárói lekerült a „Peter", a P-betűt mutató code-zászló, ami az indulást jelzi, és ugyanakkor a hajótaton lassan lejjebb kúszott a brazíliai lobogó, hogy köszöntse az ünneplőket, de legelsősorban a „Plútó" utasait.

A konyha hullámvédős küszöbén Pedro állt. Meredten bámult a távolodó gerasi kikötő felé. Az egyébként mindig-mosolygós fekete arcon ezúttal bámulat, csodálat és egy kis megilletődés is volt.

Itt élt, itt gyerekeskedett ez a szülők nélküli, árva négergyerek. Sok öröme nem lehetett Gerasban, de bármilyen is az az élet, a szülőföld eltűnő látványa mégiscsak mélyen belevág a szívbe.

Az üdvözlésre lehúzott, zöld alapon kék földgömbös brazil zászló lassan visszakerült a helyére. A „Plútó" csak a Lagunabejáróig haladt velünk, majd nagy ívben elkanyarodott, és lelkes sípolás között „búcsút intett".

A parancsnoki emelvényről, a tatfedélzetről Daniló bácsi, Barrabella, Szevér és Horváth Feri tisztelgett a hajótulajdonos motor jachtja felé.

Ezzel megkezdődött kalandos utunk első szakasza.

Odafönt, a földgömb felső részén, karácsonyra készültek ekkor. Mi, a fregatt utasai izzadtan törülgettük homlokunkat: égetett, tűzött a dél-amerikai nap sugárözöne.

Zoller rám nézett, és így szólt:

- No, komám, kezdődik! Most azután elválik, mit rejteget tarsolyában a sors. Legalább egy hete töröm a fejemet azon, honnan a szöszből ismerem én Silver pofázmányát!

- Ismered? - csodálkoztam. - Ezt még eddig soha nem mondtad!

- Nem hát. Valahol már láttam ezt az alakot, ennyi az egész. De tudod, most a különböző beltengerek statisztikáját állítom össze, hát egy kicsit sok van a kobakomban. Beltengerek és Silver fizimiskája!

Zoller amúgy pestiesen beszélt, különösen akkor élvezte ezt a stílust, ha kettesben voltunk. Felkuncogott:

- Most azután még inkább azt hiszi majd a világ, hogy kincskereső hajó vagyunk! Santa-Clara felfedezésekről beszélt - a kutya se törli le rólunk ezt a mesét!

Igen, bizony, így volt. Martinez kocsmájában hallottuk először, hogy kincskereső hajó az „Óceán királynője". Ezzel fogadtak a hajógyáriak, de még a gerasi butikok négerei is.

Kincskereső hajó!

- Az az egész filmdolog csak mese - mondta nekünk az egyik mezítlábas kapitány Martinez kocsmájában. - Majd meglátják, lepecsételt parancsot visznek, amit a kapitányuk meghatározott helyen kibont. A parancs Barrabellánál van. Majd meglátják!

Ilyen hírek szálldostak körülöttünk.

Egy szó se volt ebből igaz, egy szó se! Hogy később más fordulatot vettek az ügyek, ott a véletlenek játszottak közre. De addig se Santa-Clara, se Barrabella, se Daniló bácsi nem foglalkozott semmiféle kinccsel.

Hogy Silverék egyre inkább hitelt adtak a kincskutatás meséjének, arra mind több jel mutatkozott.

Különösen attól a perctől kezdve volt ez észrevehető, hogy Santa-Clara megtette fellengzős kijelentését. „Kalózok", „nagy elődök példája" és „felfedező hajó". Ezeket mondta Santa-Clara. Eddig, bevallom, annyira nem törődtem az egésszel, mint azzal, hogy ugyan hány hal is úszkálhat a Lagunában. Vettétek észre, hogy nem is említettem ezt a gyerekes maflaságot. Miért is említettem volna?

De egyre inkább hallani lehetett azt, hogy kincset megyünk keresni.

Az egyik délelőttön, amikor nyugodt szélben biztosan haladt a hajó, mindkét őrség - a pihenő és a munkában levő -egyformán ott kuporgott a hordó előtt, és szívta a pipát, a cigarettát. Mint ilyenkor történni szokott, egyesek inget, alsóneműt, zubbonyt javítgattak, akadt olyan is, mint Sottomarina, aki levelet írt, mások pedig beszélgettek vagy hallgattak. A tatfelépítményen Horváth Feri állt egyedül, a keréknél Zoller meg Santjago, elöl az őrségen a grönlandi.

Az afrikai szél változatlan vidámsággal, egyenletesen fújt. Azt mondta Silver:

- Hallottátok-e, hogy Nuez szigetre újabb kincskereső expedíció indult? Nem, nem hallottuk.

- A „Pluto" gépésze mondta, ő olvasta a búcsú napján. Azt is mondta, hogy ez már harminchatodik kincskereső társaság, amelyik szerencsét próbál.

Most Laguna Grande vette át a szót:

- Igen jó szigetek azok ottan. Nuez is. Balboa is, de meg a Galapagosok is. Antonio de Haro chilei kapitány, akit ismertem, ott lett milliomos. Valamelyik Galapagoson talált néhány láda kalózhagyatékot!

A szemek felcsillantak.

- Most történt? - kérdezte a dél-afrikai.

- Nem egészen most, de nem is régen. Antonio de Haro Valparaisóban él, saját palotája van, több autója, meg mindenféléje. Jártam nála. Igaz, Silver?

Hosszú John bólintott:

- Igaz. Annyira igaz, hogy magam is ismerem Antonio de Harót.

Ekkor Silver kedélyesen megbökte a mellette kuporgó Sottomarinát:

- Hallottam, hogy ti már régen is kincskeresők voltatok. Sottomarina megvonta a vállát:

- Az régen volt. Még az Adrián. De nem találtunk semmit. Silver folytatta:

- No, és a kincses hajó, a „Mary Celeste", az is régen volt?

Igen kicsi csönd támadt. Most már tudom, hogy ez a beszélgetés elő volt készítve. A mendemonda hitelt kapott, és Silver szerette volna tudni, hányadán állanak.

Sottomarina gondosan összehajtotta a levélpapírt, amit Zenggbe szándékozott küldeni, de hát naponta átlagosan csak négy-öt sor készült el. Megtörölte egy kötéldarabbal a tollat is, csak azután válaszolt:

- Okos embernek tartottalak, Silver. A „Mary Celeste"! Nem volt az kincses hajó sohase, csak elveszett, elrabolt hajó. Mi azt kutattuk ki.

- És megtaláltátok?

- Meg. Túl a sarkkörön. Üresen, mint az elhajított konzervdobozt.

Silver és Laguna Grande összenézett. Elmosolyodtak. Előbb Silver cigarettát sodort (egy kézzel, fiúk, egy kézzel, tengerész módra!), rágyújtott, majd felkacagott: - Azért akartatok hajót venni, mert nem találtatok semmit? Sottomarina felállt. Az óriás sajnálkozva nézett Silverre.

- Mondom, okos embernek hittelek. A pénz nem a miénk, hanem a kapitányé. Biztosításból kapta, mert a sóner elsüllyedt. Ez az igazság. Talán azt hiszitek, hogy mi kitanult kincskeresők vagyunk?

Silver ravasz arcán vidámság táncolt:

- Nem mi hisszük. Mások mondták. A „Plútó" gépésze is azt mondta, hogy ő tudja.

Sottomarina harsogó kacagása betöltötte a fedélzetet:

- Tudod mit mondok neked. Silver? Várj türelemmel, hátha igazad lesz, neked és a gépésznek!

És ezzel Sottomarina körülnézett.

- A szél erősödik. Keressük csak meg, fiúk, az alsó vitorlákat. No, őrség, előre!

Igy és ilyenféleképpen kapott szárnyra a hír, hogy az „Óceán királynője" - kincskereső hajó.

- Csak azt nem értem, miért kell egy ilyen öreg rendszerű, nehezen kezelhető hajón kincskeresésre indulni, amikor ott lenne például a „Plútó", ha már ilyen tervei vannak Santa-Clarának? - nevetett Barrabella, amikor megtudta, miféle hír kelt szárnyra nemcsak Martinez kocsmájában, de a fedélzeten is.

Igen, miért ezen a hajón? Ebben igaza volt Barrabellának.. De a rémhírek sohase az értelemre, ésszerűségre épülnek fel. De nem ám. A rémhírek az emberi butaságból tenyésznek ki, azon is terjednek tovább, és - még az eszes embereket is megtévesztik. Silverék nem voltak eszes emberek. Ők pontosan az öreg hajó miatt adtak hitelt a feltámadt mesének. „Fedőhajót" sejtettek az „Óceán királynőjé"-ben.

Kezdett néhányunk előtt téma lenni, ugyan miért szerződött éppen az „Óceán királynőjé"-re Silver és Laguna Grande bandája?

Ugyan, miért?

Mielőtt rátérnék Zoller felfedezésére, és arra, hogyan hajóztunk be a legvadregényesebb öblök egyikébe, a Julián-öbölbe, Pedroról kell szólnom.

Tudjátok, hogy egyes jelekből megállapítottuk: a kis Pedro a legénység egy része előtt nem közkedvelt. „Te rühes nigger", „te átkozott ördögfióka", „te büdös krokodil" - ezek olyan kijelentések voltak a fokszli környékén, amikből bőven kapott Pedro. De hát a tengerész életében sok minden az időre van bízva, meg hát arra, hogy előbb-utóbb minden az unalomba fullad. Egy olyan mindenféle nációt képviselő tengerészektől, mint amilyen a fregatton tanyázott, nem lehetett kívánni, hogy szalonképesen fejezzék ki magukat. Különben is a matrózinas vagy a kukta, a pincegyerek, a „boy" soha nem részesült különleges dédelgetésben. Ez már íratlan törvény a hajókon. Aki azt várja, hogy „lenagyságosurazzák", az ne menjen vitorlásra vagy teherhajóra. A személyszállító az más. A személyszállító nem is hajó, hanem hajószerű szálloda. Ott sokat kell adni a finom modorra, arra a bizonyos idegenforgalomra, meg hát ott még a matrózok gerince is kettétörik, ha arra gondolnak, hogy lehullhat egy kis dollár, vagy ilyesféle valami a pasasoktól. Ismertem egy utasszállító matrózt, aki szépen meggazdagodott, házat vett, és úgy ment nyugdíjba, hogy egész nap a háza előtt állt, és az aranyórája vaskos láncát mutogatta a járókelőknek. Mitől gazdagodott meg? Megmondta: abból, hogy szolgálatkészen, részvevőén fogta azoknak a fejét, akik a hajó elindulása után kénytelenek voltak kihajolni a korláton.

A vitorlásokon, a teherhajókon, de főleg a vitorlásokon marconább az élet. Mondom, főleg a sokféle népség miatt, meg hát a szolgálat keménysége miatt is. De azért Pedroval keményebb volt a hang, mint az illett volna. Ebben különösen elöl járt Árbocjancsi, aki persze nem vált meg a hajótól, mint ahogy arra Daniló, bácsi felszólította. De a grönlandi, a dél-afrikai, meg a többi „fokszli-lakó" sem maradt el a niggerezéssel.

Pedig Pedro szolgálatkészen, jókedvűen, pontosan végzett el mindent, amit rábíztak.

Koromfekete gyerekarca csak a legritkább esetben komorodott el.

Sottomarinához húzott leginkább, hiszen óriásunk volt a „felfedezője". Úgy nézett fel a hajómesterre, mint Péntek nézhetett Robinsonra.

- Masa Sotto Pedro papája - mondogatta a gyerek -, Pedro szeretni masa Sotto.

A szeretetnek és a szívnek minden elfojtott érzése most előjött Pedroból. Gyermeki bizalommal nézett ránk, hitt bennünk, apró életét a kezünkbe tette le. A maga módján igyekezett szolgálatkész lenni. Boldogan vigyorgott, ha kikefélhette valamelyikünk zubbonyát, vagy fényesre törülhette a csizmákat. Fajtájának bűvészi ügyességével vitte keresztül az imbolygó fedélzeten az étellel megrakott tányért, a színültig telt fazekat, a babos lábast.

Nem tudom, ki adta neki az első tengerésznevet, de megszületett az is: Kiskutya, így kezdtük szólítani. Mert az volt: kiskutya, hűséges, törleszkedő, jó szóra ellágyuló kiskutya.

De nem a fokszli vidékén. Ott megmaradt továbbra is rühes niggernek, büdös krokodilnak.

Egy napon történt, hogy nagy csattanásra lettünk figyelmesek.

Akkor már erősen délen jártunk, elértük és áthaladtunk a déli szélesség 40. fokán, az irány pontosan délnyugat volt, közeledtünk a Julián-öbölhöz.

A szelek is megélénkültek, hol a „sudestada'' tombolt a kötelek között, hol a szárazföldi „pamperó" marását éreztük. A sudestada hideg, mint a jég, vagy akár mint nálunk a bóra, a pamperó száraz, fojtogató, ahogy az már a tengerre elkószáló sivatagi szélhez illik.

Kezdtünk beletanulni abba, hogy minél délebbre jutunk, annál komiszabb időjárásba kerülünk. Kezdtük megtanulni, mitől féltek a régiek ezeken a vizeken.

Időnként táncra kerekedett a fregatt. Hej, de milyen táncra!

A kis Barrabella úgy eltűnt a tatfelépítményről, mintha nem is lett volna a hajón.

- Masa fogja fejét - kacsintott Zoller, Pedrot utánozva a hajótervező kabinja felé. - Nagyon fogja.

Hát bizony kellett is. Időnként megbukott a hajóorr, és az a büszke orrsudár, az elődísszel együtt, elmerült a hullámokban. És itt volt egy érdekes felfedezésünk. A széles, szinte szügyszerű hajóorrok, a magasra épített előrészekkel, az igen magas hajófarok és felépítmények diószerű alakot adtak a régi hajóknak. És mint ahogy a dió is vidáman libeg a hullámokon, az „Óceán királynője" ugyanígy tett. Amikor már egy rendes építésű sóner fedélzetén hömpölygött a víz, de ugyanígy egy megterhelt barkón is, a mi öreg fregattunkon száraz csizmákkal keltünk át a főfedélzet minden részén, kormányféltől a fokszliig.

Igy azután nem volt abban semmi különös, hogy a fokszli lakói, de különben mindnyájan, még erősebb dűlöngélés idején is a konyha előtti asztalnál ülve fogyasztották el ebédjüket.

Amikor az a csattanás felhangzott, kivétel nélkül olyanok ültek az asztalnál, akik a fokszlihoz tartoztak.

Egy hatalmas lábas gördült végig a főfedélzeten, előbb a felfordított mentőcsónaknak, majd a szélalatti oldalvédnek vágódott.

És a főfedélzet középső részén ott feküdt elnyúlva, hátra ejtett karokkal a mi kis négerünk, Pedro!

Elsőnek Guzsik apó szaladt a gyerekhez, és hajolt föléje, majd Piede sietett oda. Ők ketten emelték fel, és vitték a konyhakamrába, a gyerek szálláshelyére.

Az asztalnál terpeszkedők közül egyedül Silver lépett a fiúhoz, hogy megnézze, mi is történt vele.

- Semmi baj - állapította meg Silver, és visszaimbolygott a megdőlt fedélzeten az asztalhoz.

- Felpurclizott - röhögött a grönlandi. - Leütötte a fazék! A gyerek orrán, száján dőlt a vér.

Janmatje, Johanson, Laguna Grande, meg a többi társ nyugodtan kanalazta az ebédet, amit akkor - a hajó dűlöngélése miatt - Guzsik apó valóban élete kockáztatásával főzött meg.

Előkerült Horváth Feri az egészségügyi ládával, és a kabinjából Sottomarina, aki komor képpel állt a kamra küszöbén, csóválta a fejét, hümmögött, mint aki nem ért valamit.

- Megbotlott, elesett és kész! - kiáltotta oda Sottomarinának Silver. - Ügyetlen a nigger.

Igen, a hajón előfordul ilyesmi. Egy pillanatig se állítom, hogy valami szörnyű nagy esetnek tartottuk Pedro sebesülését. De azt már igen, amivel egy idő múlva Sottomarina odalépett Silverék elé. Két hatalmas öklét rátette az asztallapra, egy kicsit eltolta maga mellől Cap-Yorköt és Johansont, s nála szokatlan halksággal megszólalt: - Ki buktatta el a gyereket?

Az asztalnál ülők meglepődve néztek a hajómesterre.

A hajó zúgva szelte a hullámokat, a kötelek között dudorászott a szél, a vitorlarudak olykor nagyot reccsentek, a rúdtartóláncok pedig élesen felcsikorogtak. Ezúttal a gyengülő sudestada hajszolta a fregattot a vitorlások útján délnyugatnak.

- Ki buktatta el? - kérdezte még egyszer Sottomarina. Elsőnek Mikkelsen vonta meg a vállát:

- Én nem, erről kezeskedem.

- Én se - tette hozzá a dél-afrikai félvér.

Janmatje komoran kanalazta csajkájából az ételmaradványt.

Silver úgy érezte, ideje szólni, szólt is:

- Senki se buktatta fel, állítom. Megcsúszott, a nehéz fazék is elrántotta, hát elesett. Erről csak nem tehetünk?

És szokott fölényével nézett az előtte állóra.

- A gyerek azt mondja - emelte fel hangját az óriás -, hogy érezte: valaki kirúgja a lábát !

- A gyerek hazudik, vagy rosszul emlékezik - bólogatott kegyesen Laguna Grande.

- Mert mi ilyet nem tettünk - tette hozzá Árbocjancsi.

- Nem szeretjük a niggert - mosolygott fölényesen Mikkelsen, a grönlandi -, de azért nem bántjuk.

- Mondtam én, nem lesz jó abból, ha a nigger velünk jön- álszenteskedett Árbocjancsi. - Lám, máris olyasmit állít, ami nem igaz.

Silver jót nevetett:

- Szegény buta nigger! Most már emlékszem, amikor megcsúszott, kinyújtottam a lábamat, hogy fékezzem az esését. Ezt hitte elbuktatásnak.

Sottomarina megzavarodott. Csupa jámbor tekintetet látott. Hümmögött, krákogott, ami nála - és általában mindenkinél annak a jele, hogy nem biztos magában.

- Hát csak azt mondom, emberek - dünnyögte -, azt mondom, hogy nem szeretném, ha a gyerek miatt élére állna a helyzet közöttünk. A gyerek a hajóhoz tartozik, ezt tudomásul kell venni.

Laguna Grande bólintott:

- Tudomásul vette itt mindenki. Kár a szóért, mester. Árbocjancsi szemtelenül vigyorgott:

- Nem szíveljük a niggert, de ha a kapitány akarja ... Silver kedélyesen odakiáltott a kamra felé:

- Pedro, tanuld meg a régi tengerészmondást: egy kezed mindig az árbocot fogja! Akkor nem lesz baj!

Este már Pedro munkába állt. Egy kiadós púp a homlokán és egy jókora daganat a szája körül hirdette, hogy mi is történt délidőn.

- A legjobban annak örültek volna - állapította meg Gabbia -, ha kitöri a nyakát! Te nem ismered ezt a fajta népet. Ezek mindig amerikai hajókon szolgáltak, ott szívták magukba a négergyűlöletet. Látod, az a Cap York, a félvér is négergyűlölő! Annál inkább pofázik az ilyen fickó, hogy csak mutassa: semmi köze a négerekhez!

Ez a nap különben másért is emlékezetes a számomra.

Zoller csak kiderítette, honnan „ismeri" ő a hosszú John Silvert.

Már a Cet és a Hajó akkor inkább csak az Ekliptikában járt, annyira délre jutottunk és főleg egyre többet dideregtünk, amikor ugyanezen az estén Horváth Feri mellett a tatfedélzeten álltam. Én nem voltam szolgálatban, a kormánynál Zoller és Santjago látta el a munkát. Feljöttem Ferihez, az ügyeletes tiszthez, egy kis beszélgetésre.

A hideg, kemény, csípős sudestada újból felerősödött. A vitorlákat harmadolni kellett. Mindenki előszedte a melegebb holmit. A hajóraktárból előkerültek a vastag, olajjal átitatott Magellán-kabátok is.

A fregatt nagyméretű, korszerű tatlámpása éles fényt vetett a tatfedélzetre. Ugyanakkor különös, meseszerű világítással vonta be a bereffelt (harmadolt, kicsinyített) vitorlákat. A fokszli előtti hordónál apró parazsak ízzottak: a steuerbord-őrség kuporgott ott, és szívta a cigarettát. Mindössze Piede, az ügyeletes fedélzetmester járt fel és alá a főfedélzeten. Piede, bár kövér volt, mint egy söröshordó, csodálatos ügyességgel lépegetett a legferdébb fedélzeten is.

Horváth Feri időnként nyugatnak kémlelt.

Közeledtünk Argentína partjához, a Rivadavia-fokhoz, és úgy éreztük, hogy még éjfél előtt meglátjuk az ottani világítótorony villanó fényét.

- Még semmi - morogta Feri. Egyszer csak Zoller állt mellettünk.

A kormánynál Santjago maradt, kemény ökle biztosan fogta a küllő markolóit.

Együtt voltunk hárman magyarok.

- Most már tudom - mondta Zoller, és a tatlámpa fénye megvilágította arcát.

Tekintete sejtelmes s büszke volt.

- Tehát hány melléktenger van? - mosolygott Feri. Zoller könyökével megbökte Ferit:

- Ne macerálj. Rövidesen azt is kiszámítom. A téma nem olyan egyszerű, mint hiszitek. Most másról van szó.

A lehető leghalkabban kérdezte:

- Emlékeztek a „Tolna" sónerre?

Valami derengett bennünk, de azért Ferit is, engem is „lökni" kellett.

- Kétárbocos sóner, második útjára elindult San Franciscó-ból 1903 októberében. Tulajdonos és kapitány Festetich Rudolf.

Most már emlékeztünk. Hát hogyne: a bolond gróf. Aki nyolc éven keresztül hajózott a kétárbocos, hetven tonnás „Tolna" sónerjachton a Csendes-óceán szigetvilágában, és talán az utolsó európai, aki a Salamon-szigetek egyikén emberhúst evett. Sőt, ő az a kalandos hajós, aki Robert Louis Stevenson, a „Kincses sziget" írója társaságában lázadást tervezett Szamoa szigetén. Szamoa akkor német gyarmat volt, és az ott élő Stevenson a bennszülöttek rajongója. A jól előkészített forradalomból csak azért nem lett semmi, mert Stevenson váratlanul meghalt. Bizony, így volt, fiúk, kemény fickó volt Stevenson, még betegen is. A színes népek nagy barátja. Ma már erről alig tud valaki, a „mi időnkben" annál inkább számon tartottuk ezeket a kalandokat - fél századdal ezelőtt, gyerekfejjel.

- És emlékeztek a „Tolna" híres kalandjára? - faggatott minket Zoller. - A második úton történt.

Ferivel összenéztünk. A komor, széles hátú Atlanti-hullámok oldalt hömpölyögtek feketén, felmordulva, mint óriási szörnyek. Az imbolygó tatlámpa a magas felépítményt elég jól megvilágította, annál kevésbé a hajó többi részét.

- Én bizony már nem tudom, melyik lehetett az a kaland - rázta fejét Feri.

Zoller fölényesen felhúzta szemöldökét:

- Én emlékszem. Visszaidéztem Festetich útikalandjának minden sorát. A híres kaland az volt, hogy San Francisco és Honolulu között a hajóra befészkelődött, rendes legénység álarcában leszegődött kalózok - hatalmukba akarták keríteni a „Tolná"-t.

Erre már mi is emlékeztünk.

- Az ám! - csodálkoztunk. - De jó fejed van, Jóska!

- A fejem mindig jó volt - bólintott megelégedetten a cimbora. - Még arra is emlékszem, hogy a főkormányost, a kalózbanda fejét Wickmannak, a segédjét Pepperkomnak hívták.

- Igaz - helyeselt Feri -, nagy ügy volt az akkor. Wickmann és Pepperkom igyekezett a sónert eltéríteni a honolului vonalról. Egy elhagyott szigeten akarták kitenni Festetichet és néhány emberét. Annál nagyobb volt a meglepetés, amikor az eltűnt „Tolna" egy szép napon bevitorlázott Honolulu kikötőjébe. Kiderült, hogy Festetich nagyobb kalóz volt Wickmannéknál is, és vasra verve hozta meg a kalózbandát!

Zoller helyeselt:

- Pontosan így történt, Feri. A te fejeddel sincs baj. De emlékszel-e egy képre Festetich könyvének német kiadásából? A képen egymás mellett ül az öt kalóz, középen Wickmann, mellette Pepperkom és Pepperkom mellett egy fiatal, alig húszéves legény.

Itt Zoller elhallgatott. Jelentősen tekintett ránk. Arcára mély árnyékot vetett a lámpa.

- Nem, arra már nem emlékezem.

- Én igen. Arra is, hogy a kép alatt olvashattuk a neveket: Wickmann . .. Pepperkom ... Silvermann -

- Silvermann?

- Az hát, Silvermann. Igy hívták a fiatalabbat. Feri jelentőségteljesen nézett Zollerre:

- Csak nem azt akarod mondani, hogy Silvermann azonos Silverrel?

Zoller rátette kezét a karfára, mert hiába, Santjago nehezen fogta egyedül a kormányt, és némileg eltért a fregatt a helyes irányból. Megdőlt, jobban, mint kellett volna, s a hullámok is oldalt szorították. Zoller elmosolyodott: - De igen, azt akarom mondani. Százat egy ellen, hogy a képen látott fickó és Silver egyazon személy! Akkor húszéves lehetett, most ötven körül jár. Akkor fiatal volt, most idős, de a hosszú, keskeny orr és a teljesen összenőtt szemöldök változatlan. És az az örökös mosoly, ami már akkor feltűnt nekem: mit vigyorog ez a kalóz? Az egész változás csak annyi, hogy elmúlt egynéhány év. Silvermannból Silver lett... de a lélek nem változott. Fiúk, aki egyszer felgyújtott egy házat, felgyújt máskor is!

Hát ez meglepő felfedezés volt. Ha - igaz.

- Ha igaz - mondta Feri is.

Zoller felhördült. - A fejemet teszem rá, hogy igaz!

Feri bólintott:

- Mondjuk, hogy igaz. Akkor is, mitől kell félni? Szerintem Silver örül, hogy leszerződött, a cimboráival együtt. Nincs ezen a hajón semmi érték, legfeljebb maga a hajó. De hát számukra ez sem érték.

Zoller komoran rágcsálta a szája szélét:

- Azért én mégiscsak azt mondom: mostantól még inkább figyelem a pasast. Muris lenne eléje állni, és megkérdezni tőle: emlékszel a „Tolnára"?

Feri megrázta fejét:

- Letagadná. Legfeljebb azt érnénk el, hogy eláruljuk magunkat. Daniló bácsinak se kell szólni. Majd mi hárman napirenden tartjuk a kérdést. Ha Silvermann azonos Silverrel!

Zoller kihúzta magát:

- Igazam lesz. Tudom. Én kezdettől fogva büdösnek érzem a fickót.

Ezzel kormányos-társam összehúzta magán a Magellán-kabátot, intett a főfedélzet felé. Egy sötét alak imbolygott felfelé a kormányfedélzetre, majd tovább a tatfedélzetre.

- Tehát akkor tartjuk az irányt - mondta igen hangosan Zoller. - Két fokkal backbord a szélrózsán!

És ezzel már le is csúszott, hajósszokás szerint, a lépcsőket nem érintve, a lejáró korlátján.

A sötét alak Silver volt.

Szembenézett a tatlámpával. Most még inkább feltűnt a keskeny, hosszú orr és a teljesen összenőtt szemöldök! A valamikori régi. a Malediva szigeteken Összezúzódott „Tolna" sónerjacht egyik kalóza állna előttünk?

Kedvem lett volna csak annyit mondani: „Tolna".

A hideg, csípős, didergető szélben is kedélyesen mosolygott a vitorlamester.

- Captain - jelentette Ferinek -, a külső orrvitorlát behúzhatnánk, erősen nyomja a hajóorrt. Johanson meg fényt látott. De nem biztos benne.

- Helyes - intett Feri -, húzzák be az orrvitorlát. De csak a külsőt. Szóljon Piede hajómesternek, menjen ki az orrsudárig, és ha valóban biztos a fényben, jelentse. Akkor le kell térni délnek.

- Nem lesz könnyű - bizalmaskodott Silver -, a sudestada hullámait teljesen oldalt kapjuk majd. Nagy tánc lesz.

Jóízűen nevetett:

- De hát azért vagyunk ezen az öreg bárkán, hogy táncoljunk! Azért bevallom, captain, ha Friscóba érünk, bemegyek a legelső templomba. Elég régen voltam templomban, de most bemegyek! Átvánszorogni a Hornfoknál nem lesz könnyű. De hát megyek, captain. Behúzzuk a külsőt, és jelentem a hajómesternek, hogy figyelje a fényt. Minek a fényét kellene meglátni?

- A Rivadavia-fok villanóját.

- Parancsára, captain. Azt vehette észre Johanson. Ezzel Silver tisztelgett, és megindult lefelé a lépcsőn. Mint egy kitűnő, fegyelmezett, elsőosztályú tengerész. Ferivel utána néztünk.

Ez lenne Silvermann a híres Wickmann kalózbandájából? Szinte hihetetlen.

- Ha a legnagyobb csirkefogók egyike, akkor is kitűnő tengerész - állapította meg Feri, amikor Silver árnyéka a fő-fedélzeten tűnt fel.

De időm nem volt már válaszolni, mert elnyújtott kiáltás hangzott a hajóorrból. Johanson hangja:

- Fény elöl! Pontosan elöl! Piede lentről továbbította:

- Féény eeelöl! ...

A Rivadavia-fok jelzőtornyának fénye.

Feri belefújt a sípba, majd elővette a szócsövet, hogy jobban értsék a fedélzetiek:

- Felkészülni! Pihenő őrséget ébreszteni! Vitorlákat átállítjuk!

Én is lefelé ballagtam a lépcsőn, hogy átvegyem a kormányt Santjagotól. Neki ott lesz dolga a többiekkel az árbocoknál.

- Csak azt nem értem, miért szegődött Silver és a bandája a fregattra? - kérdeztem Zollertől, amikor egyedül maradtunk.

Zoller, aki nemcsak a térképeket kutatta, de Silver múltját és szándékát is, erős öklével rácsapott a kormánykerékre:

- Előttem ez most már nem rejtély. Azért, mert azt hiszik, hogy kincskeresők vagyunk!

. . . Mindez akkor történt, amikor a Julián-öböl felé haladtunk, kiadós hullámoktól dögönyözve, a sudestada fütyülő szélviharától űzve, s amikor egyszerre éreztük a nagy változást: a Dél melegéből a Dél hidegét.

Alig néhány nappal ezelőtt még pálmákat láttunk, selyemmajmokat, papagájokat, éreztük a nyers kávé és a kakaó illatát, most már egyre zordabb, egyre vadabb szelek csapódtak a vitorlákhoz, s egyre inkább kincs kezdett lenni a meleg étel, a forró ital. Elkényeztetett testünkkel riadtan eszméltünk arra, hogy rövidesen eljön az idő, amikor jéghideg fekhely lesz a pihenőnk, s ugyancsak jéghideg konzerv az élelmünk. Esetleg hetekig kell majd egy helyben lavirozni a Hornfok hullámpoklában, várva a szélre, amely a veszélyes helyen az Atlantiból átvisz a Mar dél Surba, a Déli-tengerbe, a Csendes-óceánba.

Ha szerencsénk lesz, egy-két nap alatt megkerüljük a Hornt. Ha nem, akkor még jó, ha hetek alatt sikerül. Ha szerencsénk lesz . . . De hát ez olyan ritka valami, mint maga a mesék kék madara. A Déli-sark gondoskodik arról, hogy kellő táncban részesüljenek azok a hajósok,akik arrafelé kormányozzák hajóikat. A Déli-sarkvidék egyre küldi szeleit, hóviharait, jégesőit - még a déli félteke nyári idején is! Talán különösnek találjátok, ha mondom, de így igaz: az Északi-sarkvidék - a „nyári" időszakban! - jószándékú nyugdíjas tanárbácsi a Déli-sarkvidékhez képest!

Már a Julián-öböl előtt száz-százötven tengeri mérföldre megcsapott minket a Déli-sark jeges pörölycsapása.

- Hová lett itt a nyár? - csodálkoztak azok, közöttünk jómagam is, akik először hajóztak erre.

Hová lett?

Időnként sötét fehők rohantak felénk, alsó foszlányaik lecsüngtek az árbocok csúcsáig, és amikor a hajó fölé értek -elsötétült a világ.

Havazni kezdett! Esetleg havas eső hullt a felhőkből.

Majd hirtelen kiderült, újból kék lett az ég, de a meleget csak cseppenként kaptuk, mint az orvosságot.

És itt már megmutatkozott, hogy jóféle konstrukció az „Óceán királynője". Ha haladása lassúbb volt, mint az átlag háromárbocosoké, állóképessége ellen nem volt semmi kifogásunk. Kezdtünk bizalmat érezni iránta.

- Most már érzem, hogy simán átmegyünk a Hornnál -dörzsölte kezét Daniló bácsi. - Jó kis hajó ez, helytáll a huszadik század közepén is!

Mert bizony, bevallom nektek, mindig a Hornfok járt az eszünkben.

Tudtuk, hogy a világtörténelem egyik legérdekesebb öble felé közeledünk, a San Julián-öbölhöz, tudtuk, hogy majd meglátjuk Robinson-Selkirk legendás szigetét, de ez a név, hogy „Hornfok", szünet nélkül a tudatunkban volt.

Nem hiszem, hogy akad a Földön olyan terület, amelytől jobban drukkolnának a hajósok, mint a Tűzföld legdélibb részétől.

Mi ugyanígy voltunk.

Pedig, bevallom, Zoller „felfedezése" sem múlt el nyom nélkül. Ha ránéztem Silverre, eszembe jutott Wickmann és híres bandája. Hogy Silvermannból mint lett Silver, azon nincs mit csodálkozni. A tengerészkönyvek adatai nem mindig hitelesek. A tengerész okmányai sok veszedelemnek vannak kitéve.- a „papírjaim eláztak", „csak a bőrömet mentettem, iratok nem maradtak", „a kapitány kirúgott, a papírokat nem adta vissza" és más hasonló, sok esetben igaz érvelések, mind alkalmasak arra, hogy valami kis „kiigazítás" történjen a tengerész „cselédkönyvén". Mondanom se kell: Feri megnézte Silver tengerészkönyvét. Az adatok különben is csak 1920-10! voltak bejegyezve.

- Új könyv - mondta Silver. - A régi betelt, különben is elvesztettem, amikor bevonultattak. Ott maradt valahol a csendes-óceániai flottánál, Pearl-Harbourban, a parancsnokságon.

Amennyire érdekesen és „regényesen" hangzott, hogy Silver azonos lehet a „Tolna" Silvermannjával, annyira kezdett bennem is, Feriben is egy-két nap múlva alábbszállni a hitelesség érzése. Tévedni könnyű, különösen nagy időtávlatból. Legjobb lenne előkeriteni azt a könyvet („Emberevők között"), de hát bajosan keresnénk Dél-Amerika valóban legdélibb kikötőiben. És akkor is, mit bizonyítana a nemes gróf beszámolója? Az a húszegynéhány éves bandatag emlékeztethet valamit a mi vitorlamesterünkre, anélkül, hogy őt ábrázolná. Persze., mindezt nem mondtuk el Zollernek, mert a cimbora fenemód érzékeny legény. De azért a „bogár" bennünk volt, motozott, matatott... és olykor fellobbantotta bennünk a kétkedés lángját. Egyelőre inkább Árbocjancsit figyelgettük, mert szent meggyőződésünk volt, hogy ő buktatta el Pedrot, a Kiskutyát. Sunyi pofázmánya nem sok jót árult el, és Silvert inkább azért találtuk megbízhatatlannak, hogy ilyen alak tartozott a baráti kompániájába, mint Árbocjancsi.

- Nagyszerű tengerész - hangoztatta Silver -, együtt szolgáltunk az „Incán". Megbízható, ügyes, csak koszos, de hát nem az angol királyi családból származik.

Ez a megállapítás - nem az angol királyi családból származik - gyakran szerepelt a vitorlamester hasonlatai között.

- Tudod, cimbora, ha majd meghívnak az angol királyi családba, akkor búcsút mondok a hajózásnak, de addig nem - mondta nemegyszer Silver.

Mindenesetre tény: Janmatje nem onnan származott.

Janmatje a legsötétebb kikötőnegyedek valamelyikéből származhatott, de bajosan hiszem, hogy tudta - honnan.

Pedro iránti gyűlölete inkább az állat gyűlölete volt, mint az emberé.

Úgy tekintett a fiú után, mintha az legalábbis családja gyilkosa lenne.

- Nem szivelem a niggereket, kényes az orrom - hangoztatta Janmatje.

De abban biztosak voltunk, hogy ő rúgta el Pedro lábát.

- Pedro látta, Pedro érezte - állította a gyerek, amikor elővettük Sottomarina kabinjában.

- Ha láttad, akkor tudod is, kinek a lába - nógatta a hajómester.

- Pedro lábat látott, de már esett is. Csizmás lábat, nagy lábat.

Tehát nem vitás, hogy Silver is, Janmatje is hazudott. A dél-afrikai, a grönlandi, Laguna Grande is.

Most, hogy visszanézek erre az időre, az „Óceán királynője" kalandos útjára, most már látom az események kapcsolatát. A Pedro iránti gyűlöletet, azt, hogy kincskeresőnek hittek minket, továbbá Zoller különös szimatát, kételkedését Silverrel kapcsolatban, no meg azt a bizonyos felfedezést Silver és Silvermann hasonlósága között.

Most már látom.

De akkor nem láttam. Inkább az én hangulatom is hullámzott, akár a tenger. Silver megnyerő egyénisége többnyire levett a lábamról.

És ez igen érthető is. Volt bőven, ami lekötötte a figyelmünket, így az én érdeklődésemet is. Itt volt maga a hajó, a megelevenedett múlt., azután a különös feladat - a hajóút. A tengerész az élmények embere. A tudat, hogy eljutok a Julián-öbölbe, látom Falkland szigeteit, a híres cetvadásztanyát, látom a Tűzföldet, a Hornfok vidékét, s meglátom a Csendes-óceánt - mindez annyi izgalmat rejtegetett már jó-előre, hogy akkor még az egész „Silver-kérdés" csak amolyan melléktéma volt. Lehet, hogy még melléktéma sem, ámbár a fregatt romantikus külsősége alkalmas volt arra, hogy - mint mondani szokták - megnőjenek az árnyékok.

Az árnyékok pedig nőttek - észrevétlenül.

Azokban a napokban másfajta izgalom tartott hatalmában.

Annak a tudata, hogy végre meglátom Portó San Julián-öblét!

Remélem nincs közöttetek senki, aki ezen csodálkozna? Csalódnék bennetek, fiúk, ha kiderülne: nem is hallottatok a Julián-öbölről!

Nagy szégyen lenne az, állítom. Vannak dolgok, amiket illő tudni. Például azt, ki volt Shakespeare, Moliére, Kolumbus, Marco Polo, Stanley, Amundsen, Rembrandt, de azt is, hol található a Nílus, a Kongó, Madagaszkár, Korea, Tibet, a Volga, vagy Stockholm, esetleg Párizs. De azt is tudni kell, hol lelitek meg a Julián-öblöt, a fehér ember felfedező útjainak drámai helyét.

Ez az öböl azóta is, immár 1520 áprilisa óta, a hajósok előtt mint „elátkozott öböl" ismeretes.

Nézzük csak, 1520 áprilisa. Magellán flottája horgonyzott akkor itt, a „Concepcion", a „Victoria", a „San Antonio", a „Trinidad", a „Santjago" karavellák. Akkor már csak egy ember, az admirális, Magellán hitt abban, hogy fellelik a titokzatos átjárót a két óceán között. A kimerült, kifáradt, megtépázott flotta öt hónapot raboskodott - elbújva a tél átkozott viharai elől - a világ egyik legsivárabb táján, a fekete szikláktól körülvett fekete öbölben. És ugyan mi történt 1520. április 2-a és április 7-6 között?

Talán a legegyszerűbb, ha belelapozunk Antonio Pigafetta rhodosi lovagnak. Magellán nótáriusának naplójába. Az alig húsz esztendős Pigafetta örökítette meg az utókor számára a leghősiesebb tengeri utat. Tisztségéhez méltóan a vezérhajó - a „Trinidad" - utasa volt, és ő is megsebesült Mactan szigetén. És tagja volt annak a tizennyolc főre leolvadt csapatnak, amely megmaradt (a világkörüli út után!) az elindult 237 emberből!

Ezt jegyezte fel az öböllel kapcsolatban a hajóraj krónikása:

„Ezen a kikötőhelyen, amelyet San Juliánról neveztünk el. öt hónapot töltöttünk. Ez idő alatt sok rendkívüli esemény történt velünk: néhányat elmondok belőlük, így azt, hogy amikor kikötöttünk, a többi négy hajó vezetője árulást szőtt Magellán ellen. Meg akarták ölni. Az összeesküvők ezek voltak: Juan de Cartagena, a hajóraj felügyelője. Loys de Mendoza, a kincstáros. Antonio Cocha. a felügyelő, és Gáspár de Casada. De az árulás kiderült, mire a kincstárost tőrszúrásokkal megölték, majd felnégyelték. Gáspár de Casada is lefejeztetett és felnégyeltetett, Antonio de Cocha pedig, aki néhány nap múltával újabb árulást kísérelt meg, egy pappal együtt száműzetéssel bűnhődött. Kitették őket Patagónia földjére. Magellán nem akarta kivégeztetni, mert Károly császár az egyik hajó kapitányságával bízta meg öt.. ."

 

A spanyol kapitányok fellázadtak tehát a portugál Magellán ellen, mert nem hittek az átjáró felfedezésében, és elegük volt a bizonytalanságból, a nélkülözésekből, a gyötrelmekből. Itt, a Julián-öbölben négy fellázadt hajó állt szemben egyetlenegy hajóval. És az elszántság, az elhivatottság mégis győzedelmeskedett: Magellán leverte a lázadást! Attól kezdve a Julián-öbölbe mintha még nagyobb árnyak telepedtek volna. „Elátkozott öböl" - ezt a nevet adták az ide bevetődő cetvadászok, kóbor hajósok, rejtekhelyet kereső kalózok. Különös, vannak helyek, amelyek alkalmasak arra, hogy magukhoz vonzzák a „zűrt", mint mondani szoktátok. A Julián-öböl ilyen hely. Az első dráma Magellánék-kal kezdődött, és Sir Francis Drake-kel, az angol kalózadmirálissal folytatódott. Hát nem különös: Drake volt a második, aki Magellán után ötven évvel körülhajózta a Földet, és áthatolt a Magellán-szoroson, s a Julián-öbölben vele ugyanaz történt, ami elődjével: lázadók felett kellett ítélkeznie! Thomas Doughtynak hívták a legendás admirális-kalóz lázadó kapitányát, s a cinkosok között ugyancsak volt egy pap. Drake hajósai a Portó San Juliánban még ott találják azt a tönköt, amire Gáspár de Casade rátette fejét, hogy néhány perccel később lehulljon, mintegy bizonyítva, hogy az árulók sorsa nem lehet soha más. Úgy lehet, Thomas Doughty feje is erre a tönkre került, mert hogy a fej lehullt, azt tudjuk Drake hajónaplójából és a felvett jegyzőkönyvből, amelyet a haditörvényszék tagjai írtak alá.

Igen, fiúk, a Porto San Julian felett örökös fekete felhők szállnak. Itt ítélkezett 1765-ben Byron commodore, a „Dolphin" fregatt parancsnoka (a költő Byron nagyapja) négy fegyelemsértő tengerész (köztük két ágyúmester) felett, itt támadták meg az 1700-as évek elején a kis települést Flecher kalózai, és itt lőtte szét a „Tamar" sorhajó, Wallis parancsnoksága alatt, az elvadult, részeg cetvadászok hajóját, az újfundlandi „Bonanza" háromárbocost.

És itt láttak utoljára egy hajót, amely a múlt század végén valóban világhírre tett szert. De hát erről később, mert ez már a történethez tartozik, és nem lenne illő az események elé vágni. De az tény, régi mondás: „Ha Portó San Juliánba elvetődsz, számolj azzal, hogy meglepetések érnek."

Hát mi elvetődtünk és - meglepetések is értek.

Akkor már ugyancsak mögöttünk volt Rivadavia fényjelzése, és, amennyire lehetett, nagyjában a partvonulatot követtük. Legalábbis úgy haladtunk, hogy láttuk a világ egyik legsivárabb partszegélyének kietlen platóját, dombjait, hegyeit.

- Az ottan Patagónia - mutatta Daniló bácsi.

Minden szürke, fekete, sötétbarna, kopasz és kopár. Sehol egy üdítő zöld folt, virágzó rét, cserjés, vagy egy tenyérnyi erdő. Deseadótól kezdve mintha megszűnt volna az élet. Csak kő és kő, szikla és szikla, eső és eső, vagy hó, sok hó, nagyon sok havas eső!

Erre a múlt lakik, a megkövült élet. Nemhiába talált az itteni öblökben, túl a platón, a belső területeken annak idején Darwin annyi ősállati maradványt. Az 1831-es évben a „Beagle" fregatt, Darwinnal a fedélzetén, végigkutatta az itteni öblöket.

Ez a szó, hogy „Dél" - előttünk, európaiak előtt varázsos jelentőségű. Napfény, pálmák, kék-homokpados tenger, csodaszép tollazatú madarak, barna bőrű vidám emberek tűnnek elénk a szóra, a „Dél" idézetére.

És íme, itt van előttünk a „Dél", a legdélibb Dél-Amerika testén - kietlen, szomorú ősvilág.

Az ottan Patagónia.

Itt a déli szélesség 50. fokán, a déli nyár idején, fókák ugatnak a szigetek sziklái között, és jeges eső zuhog szünet nélkül!

Nálunk, a „hideg északon", ugyanezen a szélességen, a francia Normandia piros almáit érleli a nyár, és Kijev utcáin izzik az aszfalt.

Patagóniára csak nagy néha süt ki a nap, akkor is félve, ijedt tekintettel.

És azért élet mégis van erre. Ahogy egyre inkább délre haladtunk, a sok partközeli, magányos szigeten mind több madarat láttunk. A hajó körül feltűntek a sötétkék tollazatú viharfecskék. Sivítva szállt el egy-egy nagyobb csapat a fregatt mellett. A komor, fekete bazalt- és gránitszigeteken ezernyi ezer madár rikácsolt. Nem hittem a szememnek; a zord, kietlen déli nyárban feltűntek az Adriáról és a Balatonról a régi ismerősök - a kárókatonák. A Balatonon csodaszámba ment, ha a Zala-torkolat vidékén láttam belőlük ötöt-tízet, de ugyanígy csoda volt, amikor az adriai Gallonon („signore Gallon", Garády Viktor bácsi szigetén) elénk tűnt száz vagy százötven kárókatona, azaz más néven kormorán. De itt, Patagónia öbleiben, ahol sziklán kívül nincsen más, annyi a kárókatona, amennyi csak ráfér egy-egy szigetre, sziklatömbre. Ezer és ezer, tízezer és tízezer! De nemcsak kárókatona, hanem mellettük, a közelükben ott hápog, gágog, keggeg a hasonló létszámú sarki lúdfélék nagy tömege, és majd lejjebb, ha elérjük Portó San Juliánt, összetalálkozunk a pingvinekkel is. Erre még, Deseado és Julián között, a sarki világ közelségét kétféle állat hirdette: a kék- és fehérfoltos szirti galamb, és a sörényes fókák, a „tengeri oroszlánok" olykor-olykor felhangzó ugatása, bőgése.

Mondom: inkább felhangzott a bőgés, mintsem láttuk őket. Amennyire a kutya se törődik a rengeteg kormoránnal, sarki lúddal, mert a húsuk az olajos haltáplálék miatt ehetetlen, úgy félnek a hajók közeledésétől a fókák. Ezek a hatalmas, közel három méter hosszú és 12-15 mázsa súlyt nyomó állatok egyformán elsőrangú célpontjai a törvényesen működő és a törvénytelenül garázdálkodó fókavadászoknak. Másfél évszázad alatt kitanulták a sörényes fókák, hogy a legokosabb a hajók közeledtére egyszerűen eltűnni. (Juliánban hallottuk, hogy elég gyakran tűzharc támad az argentin parti őrhajók és az erre elvetődő, többnyire északamerikai, jogosítvánnyal nem rendelkező fókavadászok között!) Talán emlékeztek még rá, hogy amikor az eltűnt, elrabolt „Mary Celeste" gőzöst kerestük, nemcsak Shetlandig, de túl a sarkkörön Jan-Mayenig is eljutottunk. Jóval túl az északi szélesség 70. fokán. A jéggel borított sziget szabadabb részein hangaszerű virágokat is láttunk, meg virágzó zuzmókat vagy hasonló növényeket, amennyire azt már a magunkfajta tengerész megfigyelheti. De Patagóniában a déli szélesség 45. fokától nem látni egy gombostűnyi virágocskát sem. Ugyan miért? A kérdést még Darwin oldotta meg: mert itt, ellentétben az „átkos északkal", semmiféle rovar nem él meg. Márpedig a beporzáshoz rovarok kellenek!

- Az ottan Patagónia - mutatta Daniló bácsi, és mi, „jadranisták", kellőleg megbámultuk a híres vidéket.

- Hát én nem lázadok fel - jelentette ki Zoller. - Engem ne tegyenek ki a partra!

- Ennél sivárabb helyet még nem láttam - állapította meg Szevér, aki elég sok helyen hajózott már.

- Mi csak hagyján - mosolygott Daniló bácsi -, de a régiek. Gondoljátok el Magellanékat, akik először jártak erre, egy reménytelen kutatás hangulatában, kimerülve az út fáradalmaitól, a nélkülözésektől. Itt inkább megértjük a lázadást, a fegyelemsértést, a legnagyobb bűnt, amit tengerész elkövethet, mint akkor, ha odahaza, a védett és kényelmes otthonban olvassuk Pigafetta naplóját.

- Pedig még a java számunkra is hátra van - jegyezte meg borongósan Barrabella. - Hátra van még a Hornfok! Mit gondol, kapitány?

A kapitány nem gondolt semmit. A kapitány mosolygott. Bízott az út sikerében, mert bebizonyosodott, hogy az „Óceán királynője" igen jól kezelhető, jó építésű hajó. Ahogy kiismertük, úgy tünedeztek el a kezdeti szeszélyek. Első megállapításunk az volt, hogy gyenge szélben „lecsúszik", a hullámvölgyből pedig nehezen szabadul. Az elsőnek az erősen gömbölyű és kil-nélküli hajófenék volt az oka, a másodiknak az aránylag alacsony árbocok, továbbá a széles hajóorr és ugyancsak a gömbölyű hajófenék. De hát ezen úgysem lehetett segíteni. Ha azonban a manővereket úgy intézte Daniló bácsi, hogy a két „szépséghibát" kiküszöbölhettük, akkor pompásan engedelmeskedett az „Óceán királynője''.

Igen, a kapitány mosolygott. Ugyan hányszor kérdezte már, aggódva s izgatottan a derék kis Barrabella, mi lesz a Hornfoknál?! Igaz, parancsnokunk „kúrája" kezdett használni. A Commendatore különös rémüldözése a nyílt tengertől, de még inkább a vitorlás hajón való utazástól, egyre alább hagyott. A sápadt arc színt kapott, az ijedt, tétova tekintet biztonságot.

Egyre több időt töltött Barrabella, a tengeralattjáró hőse és a hajóépítés tudósa a parancsnok közelében.

Sőt, volt eset, hogy egyedül maradt ott, és látható nyugalommal tekintett szét a vízsivatagon. És mind kevesebbet hangzott fel Daniló bácsi rendelkezése: „Kérem Barrabella kapitányt a tatfedélzetre . . ." Mind kevesebbet, mert Barrabella megjelent magától is.

Pedig elmondhatom - miért is tagadni? - a Dél szállította, hej, de milyen lelkesen, a különböző irányú, de mindig erős, néha orkánszerű szeleket!

Közel jártunk már Falklandhez, a „rohadt sarokhoz", s egyre többet kellett törődni a vitorlákkal, a kormány állásával, a nehézkes, de nélkülözhetetlen manőverekkel. „Nyár" volt, fiúk, hogy vinné el az ördög, mert bizony ott minket néha majd elvitt! Hol a sudesiada bőgött fel keletről, hol Patagónia pusztáiról és a Cordillerák felől a „pamperó", hol délről, a Magellán-szorosból, a „williwaw", a legocsmányabb szelek egyike. Ha legyengült a sudestada, rákapcsolt a pamperó, ha legyengült a pamperó, felbőgött a szörnyű hideg, lapos szél, a williwaw! Errefelé valóban beigazolódott a régi hajós mondás, a vitorlások szomorú gúnypanasza: „Nem igaz, hogy a szél egy irányból fúj, mert a szél - mindenfelől fúj! . . ."

Mindezt megtanultuk Patagónia vizein. A szél mindenfelől fújt.

De a régi fregatt csak törtetett előre.

Legtöbbnyire úgy, hogy állandó készenlétben mindenki a fedélzeten tartózkodott.

Mint azon a napon is, amikor végre megláttuk az elátkozott öblöt, a Portó San Juliánt.

Zellerrel, Ferivel nem tudtunk szabadulni attól a gondolattól, hogy ezentúl a legnagyobb csodálat hangján szabad csak kiejteni Magellán nevét, és még egy nevet: Slocum kapitányét. Magellán nevét, hogy a teljesen ismeretlen, holdvilági tengernek beillő vad helyen volt ereje és bátorsága tovább haladni, 1520 októberében... és Joshua Slocum nevét, aki teljesen egyedül, az apró „Spray" hajón követte Magellán útját, 1895-ben! Akik ezt megtették, férfiak voltak a javából.

Mondom, mind a két őrség a fedélzeten volt, nem pihenhetett senki. Közel járhattunk a Julián-öbölhöz, csak éppen azt nem tudtuk, mennyire.

Pokolian sűrű köd terült a tengerre, s mi ebben a tejszerű fehérségben hajóztunk!

Számolhattunk a veszéllyel, hogy vagy nekiszaladunk a patagóniai partok közelében található, számtalan szigetek egyikének, vagy pedig összeütközünk egy hajóval.

Egyetlen megoldás az lett volna, ha kimegyünk az óceán szabad vizére, és fittyet hányunk Portó San Juliannák, esetleg megvárjuk a köd eltakarodását.

De hát Daniló bácsi egyikre sem volt hajlamos: - A parancs az, hogy felkeressük San Juliánt. Tehát oda tartunk! Felállítani a figyelőláncot!

Erre bizony nagy szükség volt. A kormánykeréktől alig láttunk túl a kompassz-szekrényen! Tehát csak az irányt lehetett tartani, de arra egyikünk se lett volna képes megfelelni: pontosan hol járunk.

A „figyelőlánc" nem más, mint a hajóorrtól kezdve szabályos távolságban elhelyezkedett tengerészek sora - egészen a parancsnokig.

Egyik tovább adja a másiknak az észlelteket, a lehető leghalkabban, hogy csak a „külső" zajokra kelljen figyelni. A hajóorrban egy őrtiszt (Szevér), a főfedélzet közepén a másik őrtiszt (Horváth Feri), steuerbordon, backbordon elszórva az emberek, sőt a főárboc és az előárboc kosarában is egy-egy ember, mert megtörténhet: odafentről átlátni a ködön.

Zúgott a szél, a pamperó, csapódtak a hullámok, recsegett a kötélzet, roppantak az árbocok, csikorogtak a keresztrúd-tartó láncok.

Időközönként kimeresztették szemüket, élesítették fülüket a figyelők.

- Vigyázz! Szél felől hangok!

- Vigyázz! Elöl árnyék!

- Vigyázz!

Vigyázz, vigyázz, vigyázz! Máshol a tengereken ott ver tanyát a köd, ahol szélcsend uralkodik. Patagónia ebben is kivétel. Itt bőgő viharban is képződik köd, csuda tudja, miként. És micsoda köd! Méltó a komor, bánatos partokhoz, szirtekhez, szurokfekete szigetekhez.

Közben feljajduló kiáltások, robaj, a felépítményeken dobbanás, durranások.

A sarki ludak egy csapata szállt neki a hajónak! Bele a vitorlákba, neki a hajó oldalának, a felépítményeknek. Mikkelsen, a grönlandi káromkodott: egy ilyen sarki lúd telibe találta, és akkora ütést kapott, hogy napokig fájlalta á mellét.

Majd a fókaugatás, bőgés. Hiszen azért „patagóniai oroszlán" a sörényes fóka, mert inkább bőg, mint ugat.

A fókák közeli hangja - ködben - pánikhoz ülő hangulatot teremt a hajón.

Több fókahang egyszerre szigetet jelent.

- Vigyázz!

- Vigyázz! Hangok steuerbordról! Daniló bácsi szócsövön adja az utasítást:

- Kormány, vigyázz! Két fokkal backbordra!

- Két fokkal backbordra! - kiáltja vissza mellettem Zeller.

Még csak a köd hiányzott. Akkor már negyedik napja nem ettünk meleget, mert a konyha tilos területté vált: nem volt szabad begyújtani az erős hullámzás, a hajó bukdácsolása miatt. Az összes gúnyák lassan-lassan átáztak, átnyirkosodtak, még a híres Magellán-kabátok is. A kabinokban ugyanolyan hideg uralkodott, akár odakünn, mert hiszen ki hallott olyan fregattról, ahol központi fűtés található?

- Vigyázz! Steuerbord!

Minden arc egy irányba fordult. A fregatt jobb oldaláról, a steuerbordról, vagyis inkább abból az irányból - nem a patagóniai oroszlán bőgött. Nem, hanem egy hajó ködkürtje szólt az előírt időközökben.

- A'zanyád, még összekoccanunk valakivel! - lihegte mellettem Zoller.

A hullámok és a szél zúgásán keresztül is hallottuk a hajógépek lihegését, az ismeretlen hajó vastestéhez vágódó víz döngését.

- Kormányt vesd ki steuerbordra!

Valósággal felsírt a kormányszerkezet, ahogy teljes erővel ráfeküdtünk a kerék küllőire.

De ugyanakkor tovább szállt a parancs.-

- Vitorlákat átállítani! Húzóköteleket engedd! Backstaagokat steuerbordról feszítsd!

A figyelőlánc megbolydult. Mindenki rohant a kijelölt helyre, kötél tartóbakokhoz, húzókötelekhez, többen fel a láthatatlanba: az árboc keresztrúdjaihoz, ha elakadnának a lentről ugyancsak nem látható vitorlák.

És a hajógép egyre közelebb dohogott, lihegett, dübörgőit!

- Vigyázz!

- Vigyázz!

- Ebből még cirkusz lesz! - morogta Zoller, és teljes erővel ráfeküdt a ferde helyzetben fenemód nehezen tartható kormánykerékre.

De nem lett semmi cirkusz. Daniló bácsi pompás ösztöne., biztonsága ezúttal is győzedelmeskedett.

Patagónia a meglepetések földje.

Alig néhány perccel a nagy kapkodás után a köd szemmel láthatólag ritkulni kezdett. Ez is olyan jelenség, amit jól ismernek azok, akik Argentínának ezen a vad helyén élnek.

- Ritkul a köd! - harsogott a főfedélzetről Sottomarina. Hajósember számára a köd börtön, az idegek és a szív nagy teherpróbája. Inkább egy erősebb vihar, mint közepes köd, fiúk, inkább! Mert nincsen a tengeren az az éjszaka, amikor valamit ne lehetne látni. A hullámok fehér taraja, az egysejtűek mérhetetlen tömegének, a planktonnak villódzása, nem is szólva a hajólámpák fényéről, biztonságot ad. De a köd bilincs, amelyből - az az örökös érzés - hogy nincs szabadulás!

Ritkult a köd és ezt olyan örömujjongással üdvözöltük, mintha hajótöröttek lennénk, és feltűnne a mentőhajó.

A mentőhajó helyett a Julián-öböl tűnt fel!

- Vitorlák vissza eredeti állásra! - harsogta Daniló bácsi a szócsövön át. - Kormány lassan ugyancsak vissza!

- Vitorlákat húzd! - bömbölte a főfedélzeten Sottomarina. - Jobboldali backstaagot ereszd!

Silverék úgy dolgoztak, mint a varázslók. Nem lehet letagadni: kitűnően értették a mesterségüket.

- Azért mégis gazember! - vigyorgott a viaszosvászon sapka, a „délnyugati" állszorítója mögül Zoller. - Meglátod!

De hát akkor Silver legkevésbé érdekelt.

Egyre inkább kibontakozott a Julián-öből, az ifjúkori olvasmányok fő-fő színtere.

Azok a csupasz sziklaszigetek látták a „Trinidad"-ot, amint négy társával behajózott az öbölbe, elsőnek Európa küldöttjeként. És látták Drake hajóját is, és attól kezdve egyre több hajót, hogy vége legyen itt a patagón Csipkerózsika meseálmának. Talán pontosan arról a helyről, amerre a mi különös fregattunk úszott az öböl mélye, San Juan kikötővároska felé, nézett szét Magellán is. Akkor még kietlenebb, még vadabb lehetett a látvány, úgy hiszem. Pedig most is vad, kietlen. A kopasz szirtek, szigetek, meredek sziklapartok kietlen látványát nem tudja enyhíteni a csinos kikötő, az emeletes házak sokasága, de az sem, hogy ott van Argentína legdélibb vasúti állomása, ahol talán éppen Magellán és Drake lázadóinak vesztőhelye állt.

És talán amott, nézzétek csak, a legszélső raktárépületeknél, ahol egy nagy Coca-Cola tábla piroslik, játszódhatott le az emberiség egyik érdekes jelenete. Az első patagonnal találkozott az első fehér ember. „Egy óriást pillantottunk meg - jegyzi meg Pigafetta -, aki teljesen mezítelenül táncolt, ugrált, énekelt a tengerparton, közben pedig homokot és port szórt a fejére. Főparancsnokunk ezt a fajta népet hatalmas lábukról pataghom-oknak nevezte el . . ."

Az is lehet, hogy arról a kopár dombról meredt az eltűnő hajók után a száműzetésre ítélt Antonio Cocha, a flotta felügyelője és az ugyancsak száműzetésre ítélt pap. A száműzetés még szörnyűbb lehetett, mint a flotta bakójának kardcsapása. Vagy éhen vesztek a szörnyű kietlenségben, vagy a pataghomok lebunkózták őket! ...

Ez tehát a Julián-öböl - néztem körül a fregattról, ahogy eléggé megdőlve, erős szélben és nekieredő jeges esőben haladtunk a kikötő felé.

És ahogy így visszagondolok erre a napra, meg a rákövetkező kettőre, amit San Juanban eltöltöttünk, annyit mondhatok: csak elátkozott öböl az, bárki bármiként is vélekedjék!

Pedig, fiúk, csuda fogadtatásban volt ott részünk! Akkor gyülekeztek Juliánban a cetvadászok hajói, amelyek rövidesen a Weddel-tenger és a Bouvet-sziget környékén űzték a bálnát. Itt vették fel az élelem és az üzemi felszerelés nagy részét, javarészt norvég és dán hajóból állt ez a flotta. Közöttük horgonyzott a „Solstrejf", a „Napsugár" nevű óriási norvég anyahajó, amiről abban az időben úgy beszéltek, mint manapság a „Lenin'' jégtörőről.

Amikor feltűnt a fregatt, az összes hajók árbocára felszökkentek az üdvözlő zászlók. És megszólaltak a hajók sípjai, ködkürtjei. A kikötővároska minden épkézláb lakója kirohant a hullámvédőre és a kikötőmólókra, a fiatalabbja meg felmászott a raktárak tetejére, hogy jobban lássa érkezésünket.

Talán csak Magellán pataghomjai bámulták úgy meg a „Trinidad"-ot, és a többi hajót, mint a kikötővároska népe az „Óceán királynője"-t.

Amikor még a külső vízen a fedélzetre jött az orvos és a révkalauz, alig tudtak szólni a bámulattól.

- Megérkeztek? - lihegte a sovány, örökös hidegben élő, fakósápadt kikötöorvos. - Az „Estados" megírta, hogy elindultak Grande mellől, de nem hittük, hogy ideérnek!

A pilot mosolyogva rázta Daniló bácsi kezét:

- Jó munka volt, kapitány! Csoda, hogy nem szaladtak össze az egyik norvég vadászhajóval. Két órával ezelőtt hagyta el a kikötőt.

- Hallottuk - mosolygott Daniló bácsi. - Elég közel kerültünk egymáshoz, és egyikünknek se használt volna a találkozás.

A pilot végignézett a hajón, és ennyit mondott:

- Majd mutatom az irányt, kapitány, de a vezénylést nem veszem át. Már régen elszoktam a régi fregattoktól!

Tehát a Julián-öbölben voltunk, kalandos utunk első állomásán.

 

A bámulat tárgya - Fritz Grossmann, az egykori haditengerész - Legendák a „Santa Margherita" körül - Kiderül a szégyenletes merénylet -Búcsú a Julián-öböltől - Kinyílik a hajóláda - Marion és a tengeri csata -A Magellán-út magasságában - Régi térképek, iratok, hajótervek - Egy füzet, ami valóban kincsnek számit - Merre lehet Roatan?

 

Arról se most, se később nem szólok, milyen nagy eseményt jelentett a kikötők népe számára az „Óceán királynője". Nemhogy nappal, de még éjjel is százak bámulták a hajót. Mennyi csillogó gyerekszem meredt felénk, de mennyi! A regényesség megtestesítői voltunk, és ha valamelyikünk kiment a partra, úgy követtek utca hosszat, akárha államfők lennénk, vagy világhírű futballisták. De a népszerűség és a siker pálmáját (mindazokon a helyeken, ahol kikötöttünk) Sottomarina és Pedro vitte el. A hófehér hajú óriás, különösen, ha megmutatta a karjára tetovált kékeslila sárkányokat, „corpodibaccozó" pattogásával mindenütt bámulatot keltett. Ám de a csodálat tárgya, mondom: Pedro maradt. Kiült a mellvéd szélére, nekitámaszkodott a főárboc kötéllétrájának és bámultatta magát, így igaz, Pedro szörnyen élvezte, hogy Portó San Juliánban, amit az argentinok San Juannak neveznek, nem akad senki hat év és tizennyolc év között, aki nem cserélne vele.

Persze, a rövid tartózkodási időt nem azzal töltöttük, hogy bámultassuk magunkat. A sudestada és az új szél cimbora, a williwaw csinált egynémely kárt, a friss kötélzet is megengedett, úgyhogy Barrabella utasításai szerint hozzáláttunk a javításhoz, hogy másnap elhagyjuk a legendás Julián-öblöt.

Alig töltöttünk egynéhány órát a móló mellett, amikor látogató érkezett.

A kijáró őrének tisztét Gabbia látta el, és ő jelentette a parancsnoknak, hogy keresik.

Egy nő állt a feljáró szélén, egy idősebb nő. Vastag gyapjúkendőbe burkolódzott, fejét különös kis kalap védte az időnként nekieredő jeges esőtől, amit különben itt annyira nem vett fel senki, mint nálunk a napsütést.

A nő szomorú tekintettel nézett parancsnokunkra, és németül szólalt meg.

- Grossmann-né vagyok. A férjem küldte önnek ezt a levelet.

Daniló bácsi átvette a borítékot, kivette a levélpapírt, és olvasni kezdett.

Egyre nagyobb bámulat ült az arcára.

Mivel a levél döntő eseményt jelentett életünkben, képzelhetitek, többször is elolvastam. Minden sorára emlékszem, és ha már szó szerint nem is tudom idézni, de nagyjából ez állt benne, német nyelven:

„Tisztelt Kapitány úr! Az itteni újságok többször megírták, hogy ön, Turkovich Daniló kapitány, egy régi fregattal megkerüli Dél-Amerikát. Most hallom, hogy a fregatt kikötött. Jól ismerem az ön nevét: én is az Adriáról származom, Triesztből, de már nagyon régen elkerültem onnan. Tengerész voltam, a flottánál szolgáltam, a „Ferdinánd Maxon". legutóbb a „Santa Margherita" élelmező altisztje voltam. Nyilván emlékszik még a „Santa Margherita". névre? Sajnos, nagy betegen fekszem, nem tudom önt felkeresni. Ezt a levelet is tollba mondom, képtelen vagyok az írásra. De szeretnék önnel találkozni, hogy elmondjak egyet és mást a "Santa Margheritá"-ra vonatkozólag, mielőtt búcsút mondok az életnek. Kérem, kapitány úr, keressen fel.

Tisztelője: Fritz Grossmann, egykori haditengerész"

 

Daniló bácsi odaszólított magához minden „jadranistát", Szevért, Ferit, Sottomarinát, Guzsik apót, Zoliért, Piedét és jómagamat.

- Olvassátok - mondta -, egy ember a „Santa Margheritá"-ról! Fantasztikus!

Szevér megjegyezte:

- Orth János hajójáról?

- Arról - bólintott Daniló bácsi, majd Grossmann feleségéhez fordult: - Kérem, asszonyom, rendelkezésére állok. Most, azonnal. Csak még a commendatoréval megbeszélem a dolgokat, és máris indulhatunk. Egy-két emberem velem jöhetne?

A szomorú tekintetű asszony intett.

- Ahogy gondolja, kapitány úr. A férjemben az erőt talán most már csak az tartja, hogy olyan valakivel találkozhat, aki ugyancsak az Adriáról származik.

Parancsnokunk Szevért és engem jelölt ki arra (mint az ő Pigafettáját), hogy elkísérjük.

Láttam az északi Shetland-sziget fővárosát, Lerwicket, jártam a Fareöeren Torshavnban, a norvég partról Bergent is ismerem, meg Tromsőt a Lofotok felett... és így elmondhatom, hogy ezek a városok is többet áznak, többet fagyoskodnak, mintsem élvezik a nap áldott, melengető fényét. De az ottani házak ablakából nem hiányzik a cserépben nevelt petrezselyem, sárgarépa, paprika, paradicsom, mint - dísznövény, mint a háziasszony ékessége.

San Juliánban nincsenek virágfölddel teli cserepek az ablakpárkányokon, a belépőt védő kiugrók állványzatán. A ködtől, koromtól, jeges szelektől, hótól, esőtől (örökös esőtől!) megfeketedett házak és a macskaköves utcák ugyanolyan barátságtalanok, bánatosak, mint maga az egész Patagónia, mint maga a Julián-öböl, a tragédiák öble.

Egy ilyen megfeketedett, szomorúságot lehelő házba léptünk be Grossmann asszony intésére:

- Tessék, erre, csak egyenesen a folyosón, kapitány úr! Kinyílt egy ajtó.

A szoba mélyéről egy hang szólalt meg, reszketve, fátyolozottan:

- Isten hozta, kapitány úr. Fritz Grossmann vagyok szolgálatára a „Santa Margheritá"-ról.

Feltornyozott párnák között, inkább ülve, mint fekve, egy öreg embert találtunk. Vékony karja ösztövéren nyúlt felénk, a fakó, beesett arcot gondozatlan szakáll övezte. Egy valamikori tengerész feküdt előttünk, aki a „Ferdinánd Max" árbocára ugyanúgy felmászott, mint a „Santa Margherita" keresztrúdjára. Szomorú, rettentő szomorú az ilyen látvány, barátaim.

- Turkovich kapitány vagyok - szorította meg Daniló bácsi igen óvatosan az öreg ember kezét. - Az első tisztem, aki egyben rokonom is, meg a kormányosom. Eljöttek, hogy lássák a csodát: élő embert Orth János hajójáról! Eddig úgy tudtuk, hogy a „Santa Margherita" eltűnése örök titok marad.

Grossmann fájdalmasan elmosolyodott, igen nehezen, nyögve beszélt:

- Nagyon beteg vagyok, kapitány úr ... Talán csak napjaim vannak már hátra . . . Önt a jó sors hozta ide, hiszen az utóbbi időben másra se vágytam, mint arra, hogy átadhassam olyan valaki számára a „Santa Margherita" titkát, aki honfitársam ...

Itt az öreg ember elhallgatott. Köhögött, fulladozott.

A felesége nyugtatta:

- Halkabban, Fritz, halkabban. Nem szabad olyan hangosan beszélned.

Daniló bácsi az ágy mellé ült. Megfogta az öreg ember kezét.

- Majd közelebb hajolok, hogy ne erőltesse magát.

A beteg ember csendesen elmosolyodott. A köhögés is lecsendesedett. Nyugodtabban folytatta, de igen halkan:

- Kapitány úr, a hajó eltűnésének titkán kívül van más is, amit önre akarok bízni.. . Asszony, tedd ide a ládát! . ..

Csönd támadt. Grossmann halkan köhécselt. A felesége az ágy alá hajolt, és cibálni kezdett valami ládafélét. Szevér és én segítettünk neki kihúzni.

Egy igen régi, száz esztendőnél is idősebb hajóláda került elő, A rajta levő rézveretek teljesen megfeketedtek. Maga a fa anyaga is megsötétedett. A középen beégetett évszám látszott: 1793. Korabeli módon elkészített rendes hajóláda volt: lekerekített szélekkel, boltozatos fedélrésszel.

- Ezt ön magával viszi, kapitány úr - mondta a beteg. - Kérem, tegye meg.

- De miért? - hüledezett Daniló bácsi. - Mi jogon? Egy órával ezelőtt nem ismertük egymást.

Grossmann valamit ingerülten akart mondani, de elfulladt, és újból elővette a köhögés. Az asszony riadtan fogta át férjét:

- Nyugodtan, Fritz, nyugodtan.

A valamikori tengerész hátraejtette fejét, pihent.

- De ha úgy érzi - kezdte engedékenyen parancsnokunk -, ha úgy érzi, hogy ezzel szolgálatára lehetek, szívesen megteszem.

- Köszönöm - suttogta a beteg. - A ládát itt találtam ezelőtt huszonöt évvel a Julián-öbölben ... Egy elhagyott barlangban ... Iratok vannak benne, de hát nem értek az olvasásukhoz.

Elmosolyodott:

- Különben is mindig sok bajom volt az olvasással... Csak egy a kérésem, kapitány úr. Ha az iratok valamilyen kincsre vagy ilyesfélére vezetik rá, akkor annak a fele illesse a feleségemet. Ugyse tudok szegényre semmit hagyni.

Az asszony felzokogott.

Szomorú, lehangoló volt a látvány: a beteg öreg és az idős néniké. Két magányos, árva veréb. És Daniló bácsi, a csupa szív, érző szívű Daniló bácsi, mi egyebet is mondhatott:

- Természetesen, Grossmann úr, természetesen. Ha óhajtja, írásban is adom.

Az öreg bólintott: óhajtja.

- Lakásom címe még most is: Fiume, Piazza Duomo -tette hozzá Daniló bácsi. - Majd átnézem az iratokat, és értesítem önöket az eredményről.

- Engem? - legyintett az öreg. - Legfeljebb a feleségemet. Igen, kapitány úr, nézze át a láda tartalmát. Valahogy az az érzésem: sok érdekeset talál benne ... Joggal kérdezheti, miért nem mutattam meg eddig valakinek a talált iratokat? ... Mindmostanáig abban a hitben éltünk, hogy visszakerülünk Triesztbe ... De hát most már ...

Legyintett. Lemondóan, szomorúan. Trieszt? Hol van ő már Trieszttől!

Elérzékenyedve, alig hallhatóan suttogta:

- Kérem, adja a kezét... teljesíti feleségemmel szemben ... amire kértem . ..

Daniló bácsi megfogta Grossmann csontvázszerű jobbját:

- Ünnepélyesen ígérem, két tanú, tisztem és kormányosom előtt!

Az asszony újból felzokogott. A volt tengerész meghatódva bólintott:

- Hiába, a régi tengerészek... És az ön neve fogalom közöttük....

Majd mosolyogni próbált.

- Tudom, azon csodálkozik a legjobban, kapitány úr, hogy egy ember fekszik itt, aki megmenekült Orth János legénységéből ... Tudom ... És ez az ember eddig erről is hallgatott ...

Daniló bácsi most megint csak nem állta meg mosoly nélkül:

- Természetesen, kedves barátom, csodálkozom. Én, és úgy tudom annak idején egészen Ferenc József császár bécsi udvaráig mindenki úgy tudta, hogy a „Santa Margherita" örökre eltűnt, és arról senki nem menekült el. Vagy pedig: mindenki megmenekült, csak a rejtekhelyüket titokban tartják.

Grossmann révetegen nézett a szegényes szobácska füstős mennyezetére.

Végül megszólalt:

- Tehát arról tájékozva vannak, ki volt Orth János... és mennyi mindent elkövettek, hogy az eltűntek nyomára jussanak . ..

Daniló bácsi intett, vele együtt mi is: hogyne tudnánk, Orth János és a „Santa Margherita" esete az „én időmben" olyasféle élményeket idézett, mint a bolygó hollandi regéje. De az egyik valóság volt, legalábbis a szereplők élő alakok, míg a bolygó hollandi meséje - csak rege.

És amíg az öreg, utolsó napjait élő tengerész azzal küszködött, hogy összeszedje magát, hogy beszélni tudjon, és a felesége néhány kanál orvosságot erőltetett bele, magam előtt láttam az Orth drámának azt a részét, amit eddig ismertünk.

Persze, ti bajosan tudjátok már, ki is volt az az Orth János! Honnan is tudnátok? Az ő története elveszett a világesemények kavargásában.

1889 őszén a bécsi Burgban, Ferenc József dolgozószobájában összeült a Habsburg főhercegek tábornagyi tanácsa. A tábornagyi tanács elnöke az osztrákmagyar hadsereg akkori főparancsnoka, Albrecht főherceg volt. Dönteni kellett egy kínos ügyben: János Szalvátor főherceg, cs. és kir. táborszernagy nem kisebb bűnt követett el, mint azt, hogy katonai irataiban reformeszméket hirdetett, és a hadsereg vezetéséről kritikai megjegyzéseket tett. Márpedig a hadsereget - Ferenc József irányításával - maga Albrecht főherceg vezette. A tábornagyi tanács megfosztotta rangjától János Szalvátor főherceget! Volt még egy „másik" bűne is a főhercegnek: titokban vőlegény volt. Az egyszerű polgárlányt Stuberl Millynek hívták, táncosnő volt a bécsi operában. Ideje volt tehát, hogy a polgári körök előtt oly népszerű főherceget kiközösítsék a hadseregből és - a Habsburgok nagy családjából. A rangfosztást természetesen a névfosztás is követte.

János Szalvátor főhercegből - Orth János lett. Johannes Orth.

Táborszernagyból - hajóskapitány. Erre volt jó a fiatal korban Pólában megszerzett tengerésztiszti oklevél.

A különös lelkületű főherceg, a „bécsi kispolgárok bálványa", ahogy őt akkor hívták, végre szabad ember lett. Szakított a gyűlölt környezettel, Ferenc József udvarával, feleségül vehette a polgárlányt, és elmehetett oda, ahol egyformán bánik az élet mindenkivel - a tengerre, egy vitorlás hajóra.

A vitorlás hajót „Santa Margheritá"-nak nevezték, kétárbocos teherszállító brigg volt. 1893 augusztusában indult Orth János hajója Buenos Airesből, hogy a Hornfok megkerülésével eljut Valparaisóba. Kikötött itt a Julián-öbölben, majd újból vitorlát bontott, és elindult, hogy megkerüli a Vihar-fokot, ahogyan abban az időben a Horn-fokot nevezték. Ettől kezdve merő találgatássá vált minden. Orth Jánosnak, feleségének és a „Santa Margheritá"-nak a neve bejárta a világot. És megkezdődtek a mesék, a találgatások. Egyesek tudni vélték, hogy a volt főherceg az argentíniai pampákon él, állattenyésztő, és hű matrózai a gauchók, a pásztorok. Felröppent olyan hír is, hogy Orth kapitány embereivel együtt elvonult a világtól, és a Csendes-óceán egyik szigetén alapított gyarmatot. (Ez nem is olyan csoda: alig néhány évtizede háromszáznál több lakatlan szigetet tartott nyilván a Csendes-óceánon a regiszter. Nem szirtet, hanem pálmás lagunaszigetet!) Akadtak bőven olyanok is, akik sürgették a kutatást: megtörténhetett, hogy a Tűzföld keleti vagy nyugati partján, vagy a Viharfok tájának számtalan szigeténél következett be a hajótörés. Hiába hívták Orth Jánosnak a kapitányt, az európai sajtó bő részének támadása a bécsi Burg felé irányult. Abban az időben minden suszterinas tudta, ki volt és miféle „bűnnel" rendelkezett a „Santa Margherita" kapitánya. Egy főherceg, aki abban az időben megmondta a véleményét Ferenc József császárnak - hősnek számított, fiúk. Akadtak olyan sajtóhangok is, hogy hátha - igen, hátha! - merénylet történt. Orth Jánost el kellett tenni láb alól! Végül is Bécs nem tehetett mást, mint intézkedett: a pólai flottaparancsnokság előbb a „Fasana" korvettet, majd a „Saida" fregattot küldte ki, hogy kutassák át a Tűzföld és a Magellán_:szoros minden elérhető részét. A „Fasana" korvett nem egyedül kutatott, hanem a chilei haditengerészet „Törő" nevű ágyúnaszádjával együtt. Találtak hajóroncsokat, de azok nem a „Santa Margherita" briggtől származtak. Egy évvel később a „Saida" fregatt, Wachtel fregattkapitány parancsnoksága alatt, Ausztráliából jövet, azt az utasítást kapta, hogy vizsgálja meg a Falkland-szigeteket és a Tűzföld északi részét, valamint a keleti Patagónia déli öbleit, szigeteit. A „Saida" becsületes munkát végzett: csónakokkal átkutatták a jelzett térületet, az öblöket és a szigeteket Wachtel parancsnok emberei. Ők is úgy jártak, mint a „Fasana": különböző hajóroncsokat találtak, de azokból nem lehetett az Orth János hajójára következtetni. Az egyik roncsról bebizonyosodott, hogy nem más, mint az évekkel ezelőtt eltűnt „Martha Washington" luxusjacht maradványa, de a „Santa Margherita" csak nem került elő. A „Fasana" parancsnoka is, a „Saida" parancsnoka is, egybehangzóan úgy nyilatkozott: „A ,,Santa Margherita" valószínűleg a Tűzföld keleti meredek szikláin ment tönkre, tekintettel azokra az óriási viharokra, amelyek a különböző hajók hajózási naplói szerint a kérdéses időben azon a tájon dühöngtek: hogy így történt, bizonyítják a felvett jegyzőkönyvek ..."

Fritz Grossmann révetegen nézett ránk, amikor felidéztük előtte azt, amit Orth Jánosról tudunk.

Elindulás a „Santa Margheritá"-val.,. Az eltűnés ... Mesék és találgatások ... A „Fasana" és a „Saida" kutatása ... Grossmann lázas szeme csillogott, amikor közbe szólt:

- „Fasana", „Saida" ... az csak amolyan alibi volt... A tengerészek nem tudhattak semmiről, a parancsnokok sem...

Kapkodta a levegőt.

- Kapitány úr... a „Santa Margherita" nem süllyedt el, hanem elsüllyesztették!...

- Nyugalom, Fritz - csillapította a felesége.

Daniló bácsi a lehető legnyugodtabban szólt, hogy fel ne izgassa a nagybeteget:

- Én magam sokszor gondoltam arra, hogy ilyesféle történt. De hát nem szivárgott ki semmi.

Most az asszony vette át a szót:

- Fritz volt az egyetlen, aki megmenekült. De nem mert szólni, hanem igyekezett eltűnni az életben, így kerültünk ide a Julián-öbölbe, előbb egy szatócsboltunk, később kis kocsmánk volt. Most már az sincs, elvitte a betegség.

- Majd a láda ... a láda! - nyögte a beteg. Az asszony keserűen mosolygott:

- Nincs abban a ládában más, mint sok értéktelen, ócska papír!

- Majd meglátjuk - mondta Daniló bácsi bátorítóan. -De miért hallgatott, Grossmann úr, arról, hogy merénylet történt?

A beteg elmosolyodott:

- Ki emlékezett a monarchia összeomlása után Orth Jánosra?

Most már megnyugodott, folytatta:

- Senki... De amikor már nincs sok időm hátra.. . mégis beszélnem kell, hogy legalább ön tudja meg, kapitány úr ...

És nagyon-nagyon nehezen, olykor már alig hallhatóan mondta el Fritz Grossmann a „Santa Margherita" drámáját.

- Csak a feleségem tudta eddig - kezdte.

A brigg valóban Buenos Airesben rakodott, azzal az utasítással, hogy az áru nagy részét átszállítja a túlsó oldalra, Valparaisóba. Közben terhet kellett még felvennie a Julián-öbölben és a Falkland-szigeteken, Port Stanleyben. A legénység kivétel nélkül olyan emberekből állt, akik már régebbről ismerték Orth Jánost. Alatta szolgáltak Pólában. Egy kivétel azonban mégis volt: maga Grossmann, akit egyik rokona ajánlott a briggre. A „Ferdinánd Max"-on szolgált, akkor telt le a három év, és boldogan ment Orth János hajójára.

Leginkább az amerikai partokon hajóztak, összesen két nagyobb utat tettek. Az utolsó lett volna a harmadik út.

- 1893. november 10-én indultak el innen a Julián-öbölbőL - segített Grossmann felesége, aki mindent pontosan tudott.

Volt ideje a két öregnek, hogy felelevenítse a múltat. Grossmann hátraejtette fejét a párnára, és úgy suttogta:

- És november 17-e, amikor összekerültünk az ismeretlen hadihajóval.

- Hadihajóval? - csodálkozott a parancsnokunk. - És mit számított az, hogy összekerültek?

Grossmann hörögve vette a levegőt.

A szegény asszony végigsimította férje homlokát, ecetes ruhával letörölte a verítéket, és aggódva intette:

- Ne izgasd magad, Fritz. A kapitány úr holnap is eljön ...

- Igen - bólintott megadóan Daniló bácsi. A nagybeteg felhördült:

- Nem! Most! Most mondom el!...

A megtört, láztól csillogó szemek messze néztek:

- A hadihajó!...

Úgy hiszem, fiúk, okosabb, ha a magam szavaival mondom el mindazt, amit abban a nyomorúságos szobában, a „Santa Margherita" volt tengerészének betegágya mellett hallottam. A szerencsétlen Grossmann néha hosszú perceken át egy szót se tudott szólni. De újból és újból erőt vett magán, hogy felfedje titkát, egy császári és királyi udvar szennyes, bestiális tettét, amiről érthetően nem mert beszélni. Nem mert, mert ugyanattól félt, ami elérte Orth Jánost, a volt Habsburg-főherceget.

Nos, a hadihajó.

Hogy Orth János valamitől félt, hogy tudta: sok jót nem várhat a szülőháztól, a bécsi Burgtól, arra a legjobb példa, hogy pontosan itt. Portó San Juliánban, indulás előtt összehívta embereit. Ahogy Grossmann szavaiból kivettem, így szólt a „Santa Margherita" kapitánya legénységéhez, az istriai, dalmáciai, pompás kötésű tengerészekhez: - Derék barátaim, száműzetésemben osztálytársaim! Tudomásomra jutott, hogy a bécsi udvarnál valamit forralnak ellenem. Szálka vagyok a szemükben, gyűlölnek. Barátaim hozták ezt tudomásomra. Nem tudom, mit terveznek, mit akarnak. Éppen ezért, mielőtt elindulnánk Valparaisóba, felszólítok mindenkit, hogy aki nem akar velem tartani, az váljon meg itteni szolgálatától. Eddig is bebizonyítottátok hűségeteket. Szakítottatok hazátokkal, mert oda vissza senki nem mehet - aki Orth János, alatt szolgál, annak nincs helye se Pólában, se Triesztben. De esetleg most, ha elhagyja a hajót, mint zendülő, visszatérhet!

Mondanom se kell, nem akadt egy ember sem a húszfőnyi személyzetből, aki a „zendülést" választotta volna.

Igy tehát a „Santa Margherita" elindult - utolsó útjára.

Veszélyes és zavaros hely a Falkland és a Patagónia közötti tengerrész. A különböző áramlatok, ködök, hóviharok, a változó szelek próbára teszik a vitorlások embereit. Az időjárás valóban komisz volt, mint ahogy azt abban az időben minden hajónapló feljegyezte. De hát Orth János emberei értették a mesterségüket, a hajónak Valparaisóba kellett volna jutni. Arról azonban a kapitány letett, hogy kiköt a Falkland-szigeteken. Igyekeztek eljutni a Horn-fokig és onnan tovább.

Már a második napon jelentette az egyik árbocőr, hogy a távolban füstöt lát. A füst érdekes módon se nem közeledett, se nem távolodott. Pontosan együtt haladt a „Santa Margheritá"-val! Mi lehetett ez?

Ha ellenszél volt, s vesztegelni kellett, a füst is megállt. Ha hosszú ,,lakkokat" kellett venni a zegzugos kreutzolás-nál, a füst is követte ezt a módszert.

Ahhoz nem fért kétség, hogy a füst hajótól származik.

Egy gőzhajó követte a „Santa Margheritá"-t!

Méghozzá hadihajó.

Honnan tudták ezt Grossmannék? A felelet igen egyszerű: a füstből. Mind haditengerész volt, kipróbált régi legények, felismerték ők jól már messziről az árbocok, a kémények, a felépítmények formájából a hajók típusait. De a füstből is. Az akkori széles kürtökből felgomolygó füst csakis hadihajót jelenthetett.

Amikor már a harmadik nap is eltelt, mindenki előtt nyilvánvaló volt, hogy a hadihajó a „Santa Margheritá"-t. követi!

És ekkor Orth János nagyon nagy hibát követett el.

A brigg olasz zászló alatt haladt, hiszen az olasz hajózás lajstromán szerepelt.

És Orth János bevonatta az olasz lobogót, helyébe felhúzatta a kék-fehér-kék sávos felségjelt - Argentína lobogóját. A későbbiek szempontjából ez a rendelkezés döntő volt.

Ha egy gőzhajó üldöz egy vitorlást, a vitorlás óriási hátrányban van a gőzhajóval szemben. Különösen a Tűzföld közelében, ahol az áramlatok és a szelek még szeszélyesebbek, mint feljebb. Patagóniánál.

És a hadihajó a „Santa Margheritá"-t üldözte!

Orth menekülni próbált, igyekezett a ködöket, az esőfelhőket, a hóviharokat kihasználni. Már hitték, hogy sikerül az egérút. De a Hornfok előtt, a Ponsonby Sound közelében, olyan ellenszélbe kerültek, hogy képtelenek voltak tovább jutni. Visszafordulni pedig annyit jelent, hogy belefutni a hadihajóba.

Pedig belefutottak!

Mondom: akkor már mindenki tudta, hogy a hadihajó lesz az a veszedelem, amitől óvták Orth Jánost, így azután, sejthetitek, fiúk, micsoda rettegés támadt a fedélzeten, amikor az egyik reggelen, kibontakozva a ködből, néhány száz, méterre feltűnt egy hatalmas, fekete test: a hadihajó!

- Azonnal felismertük, kapitány úr, azonnal - nyögte Grossmann. - Igazat mondok: a „Kaiser Franz Josef" volt, őfelsége hajóhadából... a mi hajóhadunkból. . .

A négyezer tonnás, 1899-ben- épült cirkáló üldözte Orth János kis hajóját! És azon a hadihajón a parancsnokon és nyilvánvalóan egy-két tiszten kívül senki nem tudta, kit is „üldöznek", azazhogy tudták; egy argentin felségjelű, titokzatos kalózhajót. Dehogyis sejtették a „Kaiser Franz Josef-en, amikor megdördültek az ágyúk, hogy a lövedékek olyan embereket vágnak szét. akik bajtársak,akikkel többen együtt szolgáltak.

Mert a cirkáló ágyúi megdördültek!

Egyik lövedék a másik után csapódott a hullámokon imbolygó brigg testébe. Tátongó sebeket kapott a hajó, a fő-árboc recsegve kidőlt, az előárboc kettéroppant. A lékeken ömlött befelé a víz!

A legelsők között maga Orth János esett el. Az első gránát ott robbant szét a tatfedélzeten: eltűntek a kormányosok, s velük együtt a parancsnok.

Perceken belül féloldalra dőlt a brigg. Süllyedni kezdett. Az argentin lobogó alatt haladó kalóz-vagy csempészhajó, amit jogosan süllyesztett el a bécsi császár őfelsége „Kaiser Franz Josef" cirkálója. Mert az emberek így tudták, a hajón és később Pólában ugyanígy. Lőgyakorlatot tartott a cirkáló egy veszélyes csempészhajóra. Ráadásul Csingtauba mentek, egy bő esztendőt töltöttek a Sárga-tengeren, és mire visszakerültek hazájukba: már régen összekuszálódtak az emlékek, hogy mindaz ugyanakkor történt, amikor Orth János hajója nyomtalanul eltűnt. A tisztek pedig hallgattak, így kívánta a császár.

Hogy Grossmann mint menekült meg, azt ő maga se tudta. Fókabőrből készült kunyhóban, tűzföldi ona-indiánok táborában tért magához. Nyelvüket nem értette, szokásaikat nem ismerte. Szentül hitte, hogy megeszik a szörnyű kinézésű, jeges viharokban is félmeztelen bennszülöttek. Holott a tűz küldöttének, szentnek tartották. Évekig élt közöttük. De hát ez már nem tartozik ide, különben sem ő, hanem az asszony mondta el, és azt is, mint került vissza a civilizációba, végül a Julián-öbölbe, kereskedőnek. De a „titokról" nem beszélt. Ha hallotta a feltámadt legendákat, hogy itt, amott látták Orth Jánost és .embereit, csak szomorúan elmosolyodott: jól tudta, mi történt a „Santa Margherita"-val.

- A „Fasana" és a „Saida" kutató útja aljas szemfényvesztés volt - mondta Daniló bácsi, amikor már a brigg volt matróza kimerültén, a betegség delíriumában feküdt kopottas ágya párnáján. - Szegény barátunk, megerőltette magát.

- Talán csak napjai lehetnek hátra - bólintott a nagybeteg felesége, amikor elköszöntünk. - És kérem, a ládát vigye magával, kapitány úr. Hátha . ..

Igen, a ládát elhoztuk magunkkal.

Másnap, még indulás előtt, megtudtuk, hogy Fritz Grossmann meghalt. A temetésén nem lehettünk jelen, de egy koszorút rendeltünk sürgősen, Pedro vitte el. Ezt írattuk a szalagra: „A tenger hű fiának - az Adria hajósai".

És amikor a „Santa Margherita" volt tengerésze felett összeborult Patagónia földje, a fregattal már messze jártunk. A Julián-öböl, ahol a tengerészet történetének annyi drámája játszódott le, eltűnt a messzeségben. A soha viszont nem látásra.

Azóta, ha térképről vagy másként elém kerül Portó San Julián neve,- nemcsak Magellán és Drake jut eszembe, de látom az örökös esőtől ázó macskaköves utcákat, a kopott szobácskát, és a betegágyban fekvő, utolsó óráit élő Fritz Grossmann tengerészt, aki valóban haláláig őrizte a „Santa Margherita" titkát és Orth János drámáját. . .

De a láda, a láda!

Sejtem, nyugtalanít titeket, fiúk. Nem tagadom, én is így voltam ezzel.

Az indulás, a gyors javítómunkák és az élelem kiegészítésének izgalmai azonban eléggé háttérbe szorították a hajóláda kérdését.

- Majd, ha jut rá idő, kinyitom és átnézem, mi lehet benne - hárította el Daniló bácsi ösztökélésünket, hogy fogjon hozzá a tanulmányozáshoz.

A ládát különben úgy hoztuk a hajóra, hogy Silverék nem is tudtak róla. Laguna Grande bandája beleesett az ünneplés mámorába, és a főhadiszállását az egyik kikötői kocsmában ütötte fel. Mint mondtam, a fregatt szenzációt keltett, és a bámulat kijárt hajósainak is. Ettől és különben is ősi szenvedélyük miatt - a fregatton is lejátszódott az ősi szokás: Laguna Grande, Mikkelsen, Árbocjancsi és az egyik brazíliai a kikötőrendőrség segítségével került vissza a hajóra. Túlságosan sokat ittak Argentína nemzeti italából, az aqua ardientéből, ami nem más, mint csuda kábító pálinka. Persze, Silver is ivott, de hát ő peckesen járt, mint egyébként, legfeljebb feltűnően szótlan volt, és időnként nagyot csuklóit, ami ugyancsak feltűnő volt.

A hibákat kijavítottuk, ahol kellett, köteleket is cseréltünk, Barrabella mindent tüzetesen megvizsgált, és felhangzott parancsnokunk hangja:

- Köteleket eloldani! Vontató indíts!

A szembeszél miatt a pilot nem vállalkozott arra, hogy vontató nélkül hagyjuk el a kikötőt, így azután elénk állt a „St. Matias", a legkopottabb kikötői vontatók egyike, amit valaha csak láttam, és kipöfögött velünk a révből.

Különös érzés volt a Julián-öblön körülnézni, amire kivételesen módunk került, mert se eső, se hó, se köd nem függönyözte el előlünk a látnivalót.

A fregatt, elég nehézkes lavírozással, egy bámuló motoros csodálkozó kíséretében, megdőlve az öböl kijárata felé haladt.

Zollerrel együtt a keréknél teljesítettünk szolgálatot. És elnéztük az öblöt, a fekete-szürke hullámokat, a partok fekete szikláit, a sötétbarna, komor platót, ahonnan seregestül szálltak a madarak, csüllők, sarki ludak, a sötétkék tollazatú viharfecskék. Az öbölkijárónál pingvineket is láttunk, az egyik hatalmas sziklán álldogált belőlük néhány példány. Apró, frakkos emberkék komoly tekintetű társasága. Pedro valamennyiünknél jobban megbámulta őket. Ö eddig csak papagájokról, kolibrikról, albatroszokról, sirályfélékről és selyemmajmocskákról tudott.

Magellán járt erre meg Drake. Pontosan ugyanazokat a sziklákat, parti meredekeket látták, amiket mi. Komor tekintetük a tájhoz méltó. És a hajóik se voltak sokkal gyengébbek a miénknél. Jóféle hajók lehettek, bárki bármit is mond, ha elvergődtek idáig és innen is tovább - ki a Délitengerre, bele a legismeretlenebb ismeretlenségbe!

- Ugyan mit mondana most Anton úr, ha látna, minket ezzel a hajóval? - mosolyodott el Zoller. - Egy olyan fregatton, amilyet még ő se ismert!

Sígnor Anton! Előttem most is úgy tűnik, hogy a fiumei tengerészeti akadémia, a Nautica legnagyobb . hatalmassága volt. Jól megtermett, hasas, tokás, Thegethoff-szakállas férfiú, a világot járt „Zrínyi" korvett néhai csónakmestere, és a mi időnkben a Nautica főportása. Jobban féltünk tőle, mint Pavlicsek igazgató úrtól vagy Hankó tanár úrtól, a „légtünettan" szigorú tanárától. Anton úr az akadémián is csónakmester maradt, nostroumo, szinte a parancsnoknál is nagyobb rang a hadi fregattok és korvettek tengerészei előtt. Egy esetben érzékenyedett csak el: ha szó került a „Zrínyire, a régi hadiflotta pompás, részben már gőzre is átállított korvettjére. Mi, mindenféle fondorlattal megáldott növendékek, így kezdtük a környékezést, ha valamit kérni akartunk, vagy lesírni Anton úrnál: - Signore Anton, prego . . . ugyan mondaná meg, mint is történt az eset a „Zrínyi"-vel a Sárga-tengeren?

És ilyenkor Anton úr egyszerre elmosolyodott, holott előzőleg vagy zordonan, vagy villámló szemmel nézett rád. A Thegethoff-szakáll megbillent, az ellenzős tengerészsapkát hátratolta, rákönyökölt a portásfülke írópolcára (amit navigációs asztalnak nevezett), és átszellemülten kitekintett a kikötő árboc- és kéményerdejére.

- Az úgy történt, cara mia amico, hogy tájfunba került a „Zrínyi", a világ legszebb korvettje ...

És a zordon Anton úr szeme elfátyolosodott, mesélni kezdett. Hát ezt a nagytekintélyű, áldott emlékű férfiút idézte Zoller, kihajózva a Julián-öbölből.

- Ha látná ezt a hajót - mondtam mosolyogva -, azt mondaná, szép, szép, cara mia, de hát a „Zrínyi" ... az volt ám a hajó!

Felcsattant a nevetésünk, belehahotáztunk a komor tájba, ahol mást se éreztünk, mint szörnyű nyomást a lelkünkön, a szívünkön. Holott tengerészek voltunk és vidám fickók.

Mögöttünk is, a tatfelépítményen, nevettek. Daniló bácsi, Szevér, Horváth Feri, Barrabella könyökölt a korláton. Egyedül a Commendatore arca volt komor. Ezen mulattak a többiek.

- Átmegyünk, kapitány - hallottuk Daniló bácsit. - Átmegyünk! Tengerészek vagyunk, az angyalát, nem félénk szakácsnők!

Egyet gondoltunk tehát. Fel a fejjel, nevetésre a szájat, elég volt a nyomasztó érzésekből!

- Hol az a Hornfok? Legázoljuk! - kacagott Szevér.

- Hé,Pedro-hallottuk a középfedélzetről Sottomarinát. - Hé, fázol te még jobban is, meglátod!

Igen, ez már a régi hang volt. A „Jadran"-on tapasztalt hang. Vidám és derűs, magabízó.

Itt, a Julián-öbölben, a drámák öblében, találtunk magunkra.

Éreztük, hogy kezünkben van a hajó, éreztük, hogy pompás kaland részesei vagyunk.

A Hornfok? Üsse kő, jöjjön mielőbb, hadd lássuk! Nézzünk egymás szemébe mielőbb!

És itt, a Julián-öbölben, a drámák öblében, leltük fel valójában a nagy kaland kulcsát.

Mert az volt a láda, fiúk, kulcs, ami nélkül szegényebb lett volna ez az egyébként igen gazdag út.

De a láda minden pénzt megért.

Hát csak figyeljetek.

Eredetileg úgy szólt a terv, hogy kikötünk Falklandon, és csak Port Stanleyből indulunk neki a Tűzföldnek, hogy megkerüljük a hírhedt Vihar-fokot.

De valami közbejött.

Daniló bácsi kinyitotta a ládát.

És ezzel a ténnyel máris megváltozott haladásunk tempója.

Daniló bácsi ugyanis reggel hatkor kiadta a következő utasítást:

- Irányt változtatunk. Dél-délkelet helyett: dél-délnyugat! Tehát letérünk a falklandi vonalról, és a Hornfok felé kanyarodunk.

Rohanó lábak dübörögtek végig a fedélzeten. Piede sípja élesen jelezte: minden ember a fedélzetre!

- Vitorlákat átváltani!

- Behúzóköteleket engedd!

- Fordítóköteleket húzzad!

- Első őrség a főárbocra!

Ekkor már Sottomarina is jelen volt. Bömbölő hangja végigsüvített a fedélzeten:

- Orrvitorlákat váltsd át, corpo di bacco!

A fregatt megtorpant, testén szörnyű remegés futott át. Ahogy szélbe állt, a hajóorr sudara a víz alá bukott, a fokszli magas felépítménye a horgonyállással együtt eltűnt a hullámokban. Akkor már, a tűzföldi táj száznyi szikla- és szigetveszedelme miatt az előárboc kosarában őr tartózkodott. A legmegbízhatóbbak közül többnyire Gabbia vagy Santjago volt az őr. Az átállás az egyik irányból a másik irányba oly gyorsan történt, hogy később Gabbia, az árbocőr mondta is: - Ha nem bújok le, kiesek a fazékból!

Igy azután nem láttuk Falklandét, de annál inkább élvezhettük a közeli Magellán-csatorna felől egyre erősebben fújó williwaw-szelet.

Nem mondom, a nagy esemény, amelyről mindjárt szólok, feledtette azt, hogy nem láthatjuk a Dél egyik legérdekesebb szigetcsoportját, amely két nagy és száznál több kis szigetből áll. Miért érdekes Falkland? A története miatt és a helye miatt. A története akkor kezdődött, amikor 1592-ben az angol Davis felfedezte. Első neve innen származik: Davis-szigetek. De a rengeteg madár, kormorán, pingvin, déli albatrosz, sirályféle, óriási viharmadár, fehér vészmadár, fóka és rozmár békességben élhetett, mert az első telepesek csak 1773-ban jelentek meg: Bougainville márki hozott át Dél-Amerikából honfoglalókat, akik rövidesen megszöktek a kietlennek hitt szigetről. A fősziget nyugati felén megjelentek az angolok is, akik megalapították a „King George Bay"-t, de hát ők is megszöktek a fókák és a pingvinek honából. Végre egy Barnett nevű hamburgi német alapított új telepet, 1831-ben. Közel száz argentíniai gauchót, pásztort vitt magával. Barnett ugyanis érdekes üzletre alapította vállalkozását. A kóbor cetvadászoktól, akiknek a többsége abban az időben nem volt más, mint tengeri rabló és kalóz, hallotta, hogy a szigeteken seregestől élnek a szarvasmarhák!

Nem mondom, ez egy kicsit meglepő, hogy a pingvinek és a rozmárok hónában szarvasmarha található - méghozzá elvadulva. Száz és száz, ezer és ezer szarvasmarha! Bougainville telepesei hozták magukkal az „ősöket", teheneket és bikákat. Amikor a telepesek elhagyták a zord Falklandét, kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, minthogy elvigyék barmaikat. A marhák nem hagyták magukat: a szeles, zord időjárás ellen olyan hosszú szőrt növesztettek, mint amilyet a jakok vagy a mosusz-ökrök hordanak. És elszaporodtak. Kiderült, hogy Falklandnek két nagy kincse van: nem marad meg rajta a hó, és pompás, sűrű fű borítja a védettebb részeket. Ezt Barnett állapította meg, aki egyszerre gazdag ember lett vállalkozásával. Annál kevésbé gazdagodtak meg a gauchók. Amikor végre kis kolónia alakúk a Berkeley-Sundban, megjelentek az északamerikai Duncan „cetvadászai", és legyilkolták a gauchókat, majd kifosztották a telepet! Ezzel újból csönd támadt a pingvinek és a rozmárok hazájában. De a falklandi fűnek híre ment, és az sem közömbös éppenséggel, hogy a szigeteknek stratégiai jelentősége van a közeli Magellán-átjáró és a Hornfok miatt. Anglia felfigyelt erre a két tényre és - kitűzte a lobogót Berkeley-Sundban!

A szigeten megjelent az angol birodalom elsőszámú honfoglalója: a kormányzó és vele együtt kis létszámú fegyveres csapat. Megalapították Port Stanleyt, a fővárost, aminek ma sincsen több lakosa ezer embernél. A kormányzót Mr. Both követte, a falklandi Both-dinasztia alapítója. Mr. Both úgy került a Falkland-szigetekre, hogy hajója elsüllyedt, és az egyedüli, aki megmenekült, ő volt. Ö és hét darab juh. A kiirtott marhák helyére juhok kerültek. És a rideg Falkland bőségesen megfizette a bizalmat: a hajótörött tengerész és családja milliós vagyon ura lett. A Both-fiúk az egyik telepet 1905-ben 260000 font sterlingért adták tovább! Falklandén tehát nemcsak rozmárok, fókák, pingvinek élnek, hanem juhok, juhpásztorok és néhány kereskedő, aki ellátja az itt szenelő cetvadászokat.

A falklandi juh beleszólt a tengeri csaták történetébe is.

1914 decemberében a dél-atlanti angol flotta Port Stanleyben horgonyzott. Az első világháború ötödik hónapja volt ekkor. A csendes-óceániai szigetekről, Szamoáról eltűnt német flotta, Spee tengernagy parancsnoksága alatt, megkerülte a Horn-fokot, és azt tervezte, hogy megtámadja Port Stanleyt, ott ellátja magát élelemmel és fűtőanyaggal, hogy eljusson a hazai kikötőbe, Wilhelmshavenbe. Az angolok természetesen semmit nem tudtak Spee admirális tervéről, mert azt se tudták, hol bujkál az eltűnt német hajóhad. December 8-án kora reggel Macleod birkapásztor Marion nevű lánya vette észre (a Barnett-magaslatról), hogy a távolban hadihajó-felépítmények látszanak. Lerohant a kikötőbe, és jelentette, hogy mit látott. A látottakból lett a „falklandi csata" néven ismert világháborús esemény. Macleod Marion, akinek a neve bekerült a történelembe, így mentette meg Port Stanleyt és az ott állomásozó angol flottaegységeket! Szép tett volt, nem kétséges, de az angol tengerészek valahogy mégis szégyenkeznek. Elég manapság is csak ennyit mondani őfelsége tisztjének: „falklandi juh", higgyétek el, azonnal elpirul a derék angol. Szégyenli a papákat, akiket egy birkapásztor lányka húzott ki a csávából!...

De hát tudom, látom az arcotokon: azt mondjátok, most úgy cselekszem, mint az a diák, akit Mátyás királyról kérdeznek, és Nagy Lajosról beszél. A hajóláda helyett a Falkland-szigetek! Pedig a hajóláda szervesen összefügg a Falkland-szigetekkel. Ha nem mondtam volna el a fentieket akkor nem tudnátok semmit Falklandról, és azt sem tudnátok, hogy ki volt az a Duncan nevű kalóz, aki ugyan cetvadásznak adta ki magát, de abban az időben mindenki tudta, mi az igazi mestersége. Duncan - hogy mentegessem hírét, becsületét - az utolsó nagy kalóz volt, fiúk. Az utolsó, aki még a NyugatIndiákon szívta magába ennek a mesterségnek minden tudományát és szépségét is. Amikor végrehajtotta a falklandi tettet, csak 1832-t írt a naptár, és amikor először lépett Thomas Flinch hajójára. Haiti szigetének egyik öblében, még csak az 1770. év ősze volt. A falklandi kaland idején nyolcvanadik évét töltötte be Duncan. Amikor Flinchnél jelentkezett - alig múlt tizennyolc éves. Hozzá még a nagy kalózverő Anson admirális „Centurion"-járól szökött meg, hogy őfelsége helyett a „Vig Roger", a kalózlobogó szolgája legyen. Mindhalálig.

. .. Az egyik este Gabbia és Santjago állt a kormánykeréknél. A tatfedélzeten Szevér, a főfedélzeten Piede látta el a szolgálatot.

A Magellán-csatorna magasságában jártunk. Onnan bőgött ránk a williwaw, mint dühös bika a karám mögül. Kettőzött őrség végezte a munkát, másként ez nem is lehetett. Tudtuk, hogy mostantól kezdve nem sok pihenésben lesz részünk. Mintha Laguna Grande, Janmatje. Mikkelsen arca is ünnepélyesebb lett volna. Silverről nem is beszélve, aki kevesebbet vigyorgott, és gondterhelten nézett a Tűzföld sziklái felé. Kicsi és nagy szigetek, tengerből kimeredő sziklák, szirtek tömegét hullatta itt el a természet. Fortyogva, sustorogva, óriási csattanásokkal törnek meg a hullámok a fekete sziklák oldalán, felületén. Ha a pokolban van tengerpart, ilyesféle lehet.

Hát bizony Magellán értette a mesterségét, hogy hiba nélkül elvezette erre karavelláit! Nekünk a legpontosabb tengeri térképek se adták meg talán azt a biztonságot, amivel ez a pompás hajós, a Föld történetében először, elvitorlázott erre.

Mondom, a kormánykeréknél Gabbia és Santjago állt. A hajóorrban kettőzött figyelő, az elő- és főárbocon is egy-egy ember.

Talán egyedül Pedro aludt a helyén, mindnyájan ébren voltunk.

Laguna Grande és társai a fedélzet különböző részén, mi - Szevér és Piede kivételével - a parancsnoki kabinban.

A mennyezetre erősített lámpa úgy lengett, mint az órainga, mert bizony eléggé kiadós táncot járt a hajó.

És az ide-oda himbálódzó lámpa megvilágította az alatta álló, igen ünnepélyes tekintetű kapitányunk arcát.

A kabin, Daniló bácsi szokása szerint, egy kissé múzeum is volt egyben. A fekhely felett ott lógott a fiumei Zamboni mester felvétele, aranyozott keretben, a ,,Jadran"-ról. Mellette egy. csoportkép, amit az Északi-sarkkörön túl, Jan-Mayen szigetén készített a .„Jadran" fedélzetén Hall Pettersen tanár, amikor az eltűnt „Mary Celeste" gőzöst kutattuk. A képektől odébb, impozáns fatokban, ismerős aneroid-barometer függött: maradvány a „Jadran"-ról. Mellette felfüggesztve, egy régi szeksztáns, s szemben vele, a kabin túlsó falán, a „Jadran" régi hajózászlója. Minden, de minden a „Jadran"-t idézte ... Daniló bácsi a lámpa alatt állt, időnként, amikor a hajó nagyot billent, megkapaszkodott valamibe, akárcsak mi.

- Barátaim - nézett ránk parancsnokunk -, azért hívtalak titeket össze, hogy régi szokás szerint megbeszéljek valamit. Az utóbbi órában fontos dolgok történtek.

Elhallgatott. A fekhelyre mutatott. Ott volt a hajóláda, az a bizonyos, amit Grossmanntól hoztunk el.

A láda elfakult veretei ragyogtak. Pedro fényesítette egész délután.

Mindnyájunk szeme felcsillant.

A meglepődés csendjét Sottomarina törte meg:

- Talán bizony megvan a régen keresett kincs, kapitány?

- A'zanyád! - sziszegte magyarul Zoller. - Kincs?! Öreg Sottonak régi rögeszméje volt a kincskeresés, még abból az időből, amikor azt hittük, hogy megtaláltuk a valamikori Adria-haramiák, az uszkokok kincsét.

- Nekem ugyan beszélhetnek, hogy minden kincs előkerült már, amit a régiek elrejtettek - vallotta Sottomarina, - Dehogyis került elő! Hát csak szimatoljunk, cimborák, szimatoljunk!

Daniló bácsi mosolyogva nézett az óriásra: