TIZENKETTEDIK
FEJEZET
Ada-Ada szigetén - Kutyaugatás - A Halott Bástyája - Eltűnt a Gyilkosok Öble - Az ismeretlen és a kutyája - Város a föld alatt! - Mit tud ön „Roatan-ról? - Barrabella tanácsokat ad - És éjfélkor elindulunk ... - Macskanyelvek az égen - Itt a hurrikán! - Három percen múlik az élet - Kiugrani! - A Teknősbéka-szigeten - Zoliét elmondja a parancsnok megszabadításának történetét
Ada-Ada az Alacsony-szigetek, vagy mondjuk inkább így: a Veszélyes Övezet nagyobb szigeteihez tartozik. Nyilván emlékeztek még, hogy Földünk legnagyobb óceánján háromféle szigettípust ismerünk: korallból felépült atollszigetet, vulkanikus tevékenységek által napvilágra jött szigeteket és a kettő egyesüléséből született vulkanikus szigetet, amit korallriff fog körül. Ada-Ada az utóbbiak közé tartozik.
Maga a vulkanikus képződményű sziget hosszúságban másfél kilométer lehet. Széles laguna övezi és erős, igen magas korallgyűrű. A laguna szélessége néhol háromnegyed kilométer, máshol alig negyed kilométer. Ott, ahol partra kerültünk, jobbra a bejárótól, alig egy negyed kilométer a laguna szélessége.
A szigeten dombok emelkednek, mint az mindjárt feltűnt, amikor partra kerültünk. Igen sűrű növényzet borítja a sziget belsejét, valóságos vadon. Néhol oly sűrű a növényrengeteg, hogy oda behatolni képtelenség. Banán, algaroba, pa-paia, loubala, kókusz, hibiszkuszok, fikuszok, a lángoló virágú ponciánák, de főleg a loubala, ez a sűrű, gyékényszerű, embernél magasabb növény alkotja a sűrű főnövényzetét. És egy fehérvirágú, piros bogyójú cserje, amire azt hittem, hogy a hazai erdők somfáját látom magam előtt.
Pedro fedte fel a fa alakú cserje kilétét:
- Kávé.
És ezek a cserjék egyben azt is bizonyították, hogy Francia-Óceániának ez a szigete valamikor lakott hely volt. Ötven éve vagy száz éve, ezt már nem lehetett eldönteni. Már itt kell hogy megmondjam nektek: újabb lábnyomokat nem láttunk. Lehet, hogy gyakorlatlanságunk volt az oka, de az is, lehet, hogy a legkitűnőbb afrikai kirongózi (nyomolvasó) se tudott volna a veszett sűrűben vagy a nagyon ritka kis tisztásokon akár egyet is felfedezni.
Amennyire tőlünk tellett, igyekeztünk mindent részletesen átvizsgálni, kikutatni. Semmiféle nyomát nem találtuk annak, hogy manapság is élnek emberek Ada-Adán. Nem találtunk semmiféle kunyhót, sátorféle tanyát, de mindenütt leereszkedve a laguna széléig, nem csónakra, pirogára, de akár csak három szálfából összetákolt tutajra se akadtunk!
Ellenben alkonyatkor, ami ugyanolyan hirtelen következik be, mint bárhol a trópusokhoz közel, kutyaugatásra lettünk figyelmesek!
- Halljátok?! - néztünk egymásra. - Kutya!
- Méghozzá európai kutya, mert valahol olvastam, hogy Óceánia bennszülötteinek kutyái nem ugatnak, hanem csak vonítanak. Ez pedig ugatott! - okoskodott Zoller.
A titokzatos lábnyom tulajdonosának kutyája is van tehát. De miért bújnak el, s miért nem fedik fel magukat, ha többen vannak? És ha egy ember, akkor is miért nem mutatkozik?
- Talán fél tőlünk.
- Vagy magányos bolond.
- Esetleg olyan valaki, aki elvonult a világtól, az emberektől.
Igy okoskodtunk.
Este volt, első esténk Ada-Ada szigetén.
A Hold és a csillagok világítottak. Se lámpásunk, se tűzszerszámunk nem volt, hogy tüzet gyújtsunk.
Fáztunk, összebújtunk, hiszen alig volt ruhaneműnk, és Óceániában, mint bárhol a tenger mellett, a nappalhoz képest lehűl a levegő.
És ekkor mondta ki először Horváth Feri azt, ami helyzetünknek újabb fordulatot adott:
- Te, Zoller, te vagy a térképtudós. Mennyire emlékszel Duncan térképére?
Zoller halkan felnevetett:
- Ha kellene, akkor lerajzolnám. Csak nincs mivel!
- Lehet a homokba is - mondta Feri. - Majd reggel.
- De minek neked térkép? - kérdezte Szevér, aki a félig elkészült pálmalevél-kunyhó bejáratánál feküdt.
Horváth Feri megköszörülte a torkát. Alig láttuk egymást, részben a készülő kunyhó fala, részben a fák árnyékot vetettek. De tőlünk nem messze ezüstként csillogott a laguna vize a Hold fényében. Egyhangú, álmosító dübörgéssel csapódtak a hullámok a korallfalhoz.
- Miért? - könyökölt fel Feri, és hangja ünnepélyesen csengett. - Azért, mert szent meggyőződésem, hogy Ada-Ada azonos - a keresett Roatannal!
Erre mindenki felült az eléggé keménynek mondható pálmalevél „szalmazsákon".
- Mit? Mit mondtál? - csodálkoztunk.
Nimba, a papagáj, megriadt a hirtelen mozgástól, rikácsolt, verdesett a szárnyaival.
- Mit mondtál?
Barrabella kapitány, aki eddig, haditengerészeti szokás szerint nem ismerte a tegezést, csak a kimért, feszes, még Nelson idejében meghonosodott (a világ minden haditengerészetében meghonosodott) önözést, ezúttal először vette át a civil szlenget:
- Miből gondolod?
A Hold fénye eléggé megmutatta Feri ünnepélyes, elgondolkozó, a fontos kijelentés felett felelősséget érzett arcát.
- Innen nem messze, a sziget belsejében, tehát pontosan nyugat-nyugat-északnak, a sűrű növényzet között - köveket láttam! Átküzdve magamat a sűrűn, a kövek közelébe értünk Pedroval, aki kísért. A kövek mohosak, tehát régiek, egy fal maradványai, amit nem nehéz megállapítani. Mindenesetre emberkéztől származnak. Ha visszaidézem magam elé a Duncan-féle térképet, akkor azon a helyen, pontosan azon a helyen állhatott...
Itt Feri elhallgatott. Zollerre nézett, és várta a mondat folytatását; Zoller már mondta is:
- A Halott Bástyája! Feri bólintott:
- Igen, a Halott Bástyája. Én is így emlékezem. Elhűlve meredtünk Ferire. Roatanon lennénk?
- Miért ne? Miért ne lennénk ott? - mondta Szevér. - Hiszen úgyis ezen a területen sejtettük; vagy nem?
Az ám: miért ne?!
Csak éppen nem Ada-Ada szigetének „személyében" sejtettük Roatant, a kalózok elveszett szigetét. És milyen különös : kalóztámadás vetett ide, üldözött el -többünket hajónk, a régi fregatt fedélzetéről!
Gondolhatjátok, ettől kezdve álom alig jött a szemünkre.
Roatan, Roatan és százszor, ezerszer Roatan neve repkedett közöttünk.
- Persze, a régi térkép a régi Roatant mutatja - mondta bölcsen Barrabella -, azóta majd két század telt el. Ahogy én emlékszem, ezen a helyen Duncan térképe nem jelöl semmiféle sűrűt, bozótost, hanem inkább sík területet.
- Igen, signore capitano, erdő akkor a sziget közepén volt csak - reszketett izgatottan Zoller hangja. - Innen lefelé kellett lenni Flinch Bástyájának, s mögötte az öbölnek - a Gyilkosok Öblének!
Éjszaka volt, fiúk. Kunyhónk felett a Dél Keresztje csillogott, a sátorszerű pálmalevél-tákolmány oldalán a Hold kandikált be.
És csillogó, folyékony ezüstként hullámzott a barrieren túl a tenger.
Roatanon voltunk, a kalózok szigetén!
Azon a szigeten, amit eddig senki nem talált meg, amit kutattak, kerestek tudósok ugyanúgy, mint kincskereső kalandorok, amiről már annyi tanulmány, értekezés jelent meg...
És mi, egy kalóztámadás áldozatai, most azzal a tudattal néztünk egymásra a Hold lámpásánál, hogy Roatant - megtaláltuk!
Mert ahol Feri a romokat felfedezte, ott jelölte Duncan térképe a Halott Bástyáját, ami a lagunabejáró felől volt hivatva védeni a szigetet. Abban az időben valóban úgy lehetett, ahogy Barrabella mondta: a Halott Bástyája körül nem sűrűsödött erdő.
- Corpo di bacco! - nyögte Sottomarina. - Hát akkor a kincset mégis mi találhatjuk meg?! Ha jól tudom, egy elsüllyesztett kincses hajóról is megemlékezett Duncan naplója ...
- Az „Enrique" nevű hajóról - egészítette ki Zoller, de itt kicsit elkomorodott a tekintete. - Órákkal ezelőtt én jártam azon a helyen, ahol a Gyilkosok Öblének kellett lennie. De ott semmiféle öböl nincsen!
Ez a kijelentés meghökkentően hatott.
- Híre sincs arra öbölnek. Innen alig egy kilométerre lehet az a hely.
Most Barrabella hangja csengett megnyugtatóan:
- A lagunaöblök hamar változnak. Beiszapolódott. Ez nem jelent semmit. A fő, hogy Zoller emlékszik a térképre. Reggel majd a homokba rajzolja, és a jelzések szerint átkutatjuk a szigetet. Mert ha romot találunk máshol is, akkor feltétlenül Roatenon vagyunk! Mert romot kell találnunk.
Igy telt el az éj.
Jan Bart, Flinch, Flecher és Duncan nevét idéztük. Azokat, akik valamikor ezen a szigeten tartózkodtak, itt építették fel a „kalózok városát", innen csaptak ki az óceánokra, innen röpítették ki hajóikat, hogy végig rabolják Dél-Amerika és Közép-Amerika városait, hogy megcsáklyázzák az eléjük kerülő vitorlásokat!
- Ebben a lagunában jónéhány hajó elfér, békés kikötőt lelhettek - jelentette ki Szevér.
- Igaza volt Christiannak, amikor azt mondta, hogy itt kijavíthatjuk a fregattot - morogta Guzsik apó.
- Ha a kincset megtalálnánk, az lenne a valami, corpo di bacco! - sóhajtotta Sottomarina. - A kincsetl
Igy telt el az éj.
Amikor feljött a nap, legalább olyan csapzottak, borostásak, gyűröttek, koszosak voltunk, mint lehettek a régi Roatan söpredékei, az aranyfülbevalós, fejkendős, tarkainges, mezítlábas, handzsárt viselő tengeri haramiák.
A lagunaparton, a szép, csillogó korallhomokon Zoller felvázolta a Duncan-féle térképet.
- Mi most körülbelül itt lehetünk... Amarra északnak kell lenni a térképen jelzett szikláknak, és előttünk a Tizenkét Cimbora Földnyelvnek ... Tőlünk keletnek állt a Flinch Bástya; és annak közelében volt az az öböl, amit ugyan meg nem találtam, de ahol... ahol. ..
- ... elsüllyedt a kincses hajó - rögeszméskedett óriásunk.
- Igen - bólintott Zoller. - Ott kell lennie. Emitt pedig ...
Zoller hirtelen nagyot nyelt. És meglepődve, elnémultan nézett napkelte irányába. Mi ugyanígy.
Alig távolabb attól a helytől, ahol előző nap Pedro megtalálta a titokzatos lábnyomot - a parton egy magányos férfi állt!
A férfi lába mellett egy kutya!
A férfi európai ember volt, széleskarimájú kalap a fején, fehér ing és fehér nadrág a testén. A kutya göndörszőrű griffon, a mi vizsláinkra emlékeztető vadászkutya.
A kutya kinyújtotta nyakát és ugatott. A férfi dobbantott a homokon, erre a kutya elhallgatott.
A férfi néhány lépést tett felénk, majd újból megállt. Megállt és megemelte kalapját.
Az egész jelenet olyan meglepően hatott, hogy ha valaki akkor azt mondja: amott jön személyesen maga Duncan, a kalóz, hát elhisszük. A lábnyom ugyan arról árulkodott, hogy rajtunk kívül van a szigetnek más lakója, a kutya ugatását is hallottuk, de a kalózsziget varázsában eltöltött éjszaka után mégis mesébe illő volt ez a jelenet.
Egy európai embert láttunk nem messze tőlünk, és ez az európai megemelte a kalapját. Megemelte, és a legtisztább olaszsággal így szólt a távolból:
- Jó reggelt, uraim. Ha nem csalódom, önök filmszínészek?
Ha a kutyás ember hirtelen szárnyakat növeszt, és azokkal a levegőbe emelkedik, vagy ha kutyája a legfrissebb slágert kezdi dúdolni, nem lepődünk meg jobban, mint azon, hogy valaki felbukkan ezen a napsugaras hajnalon, és olaszul szól hozzánk!
Az Adria és még a Földközi-tenger népei előtt az olasz nyelv többnyire mindenki számára ismert. De a Csendes óceánon! Hozzá még Ada-Ada szigetén, vagyis - az általunk felfedezett Roatanon felbukkan egy ember, és olaszul köszön! És filmszínésznek véli eléggé megtépázott, megviselt csoportunkat.
Barrabella kapitány az ismeretlenhez ment.
- Jóreggelt, uram - mondta a commendatore, és a kezét nyújtotta. - Örülünk, hogy láthatjuk.
A férfi csinos, jóvágású fiatalember volt, nem több harminc esztendősnél. Szép, nemes vonalú arcát védőleg árnyékolta el a széleskarimájú szalmakalap az egyre erősebben tűző nap elől. A kutya, szorosan gazdája lába mellett, igen bizalmatlanul lépegetett. Látszott, hogy e sárgaszemű francia griffon jobb társasághoz szokott.
Az idegen hozzánk lépett. Derűsen mosolygott.
- Pierre Albarrannak hívnak, francia vagyok és etnográfus. Óceania néprajzát kutatom. Mivel hallottam, hogy olaszul beszélnek, és ezzel a néger fiúval spanyol-olaszul, gondoltam, meglepem önöket. Nizzai vagyok, és édesanyám olasz anyanyelvű.
Ezzel Pierre Albarran újból kecsesen megemelte kalapját.
- És önök? Úgy gondolom - filmesek. Láttam tegnap eltávozni a múzeumba illő hajót. Bizonyára kalózhistóriát készítenek, így van?
Mosolyogva néztük a rokonszenves fiatalembert és ugyancsak rokonszenves kutyáját.
- Corpo di bacco - nevetett rá Sottomarina -, szép kis kalózhistóriában szerepelünk mi mostan!
Mivel már az első pillanatban látszott, hogy semmi okunk titkolózni, Barrabella kapitány elérkezettnek látta az időt, hogy Pierre Albarrant tájékoztassa sorsunkról. De előbb megkérdezte:
- Ön itt lakik a szigeten? És ha itt lakik, miért bújt el előlünk?
Pierre Albarran hátratolta a nagy karimájú szalmakalapot, hamiskásan nevetett:
- Dehogyis lakom itten. Szigetről szigetre vándorolok, kutatom a múltat, és keresem a ma még megmenthető etnográfiai kincseket. Hogy miért nem válaszoltam kiabálásukra? A dolog igen egyszerű: mert nem akartam. Nem szívelem a filmeseket. Egyszer meghívtak szakértőnek... de hát ez most nem ide tartozik. A lényeg, hogy nem vagyok híve se a filmnek, se a filmeseknek. De amikor meghallottam, hogy olaszul beszélnek - nem tudtam ellenállni a csábításnak.
Akkor már mindnyájan mosolyogtunk. Mi és - a filmszínészek!
Barrabella kapitány megfogta az ifjú tudós karját, és így szólt:
- Mielőtt tájékoztatnám arról, miért is vagyunk a szigeten, helyesebbnek tartom, signore Albarran, ha leülünk. Úgyis leül, ha meghallja! Tehát üljünk le!
Albarran leült, és észrevette a homokba rajzolt „térképet".
- Ada-Ada - mutatott Zoller művére. - Különös alakú sziget. És én ezt joggal mondom, mert ez már a százhetvenötödik sziget, amit átkutattam. És önök éppen ezt választották ki filmezésre? Bár azt nem értem, hogy a stáb miért hajózott el abba az irányba, Külső-Pukapukának ...
Barrabella bólintott, és beszélni kezdett:
- Most, hogy ül, signore, talán elmondom, miként kerültünk ide. De már most kijelenthetem: mi szabályos kalóztámadás áldozatai vagyunk, és nem holmi filmjáték hősei!
- Hogyan, uram? - hüledezett Albarran. - Valódi?!
- Igen, valódi kalózok rabolták el a hajót, valódi golyótól találva halt meg egyik társunk ...
- Lövéseket hallottunk - dadogta Albarran, és úgy nézett ránk, mint aki szellemeket lát. - De a hajó, a formája, az alakja, a vitorlázata ...
- Az én alkotásom, uram - mondta büszkén a commendatore. - Én terveztem Anson „Centurion"-ja után. Bizonyos fokig valóban filmhajó lenne ... lett volna... de most kalózhajó. Különben figyeljen, signore Albarran, figyeljen ...
Már magasan járt a nap, amikor Barrabella befejezte kalandunk „rövidre fogott" históriáját. Elmondta az „Óceán királynője" születését, Daniló bácsi és a mi szerepünket, Silverék szerződtetését, gyanakvásunkat, az út eseményeit, találkozásunkat a „Vulcania" hajótöröttéivel, és végül a kalóztámadást. A kis commendatore folyékonyán, okosan, higgadtan beszélt- De a ládáról, és arról, hogy mi Roatant kerestük, egy szó említést sem tett. Majd amikor befejezte elbeszélését keserves kalandunkról, feltette a kérdést Pierre Albarrannak:
- Mondja, signore Albarran, hallott ön már valaha erről, a névről: Roatan?
A rokonszenves francia tudós mosolyogva bólintott:
- Hallottam. De most olyan bőségben kaptam a festményeket, hogy szinte nem is érdekel Roatan. Engem az önök sorsa mindennél jobban érdekel. Egyenesen fantasztikus, megdöbbentő az, ami önökkel, kapitány úr, történt! Természetesen felajánlom szolgálataimat, de felajánlom csónakomat, ami motorral van felszerelve, felajánlom magamat és két bennszülött szolgámat, akik kitűnő ismerői Franciaóceániának, hiszen idevalók. Felajánlom fegyvereimet, mert úgy gondolom, erre még szükség lehet! De legföként, ismétlem, magamat! A Földközi-tenger szülötte vagyok, és egyet ott megtanultam: az élet akkor szép, ha bővelkedik kalandokban! Ezért is lettem néprajzkutató.
Itt a rokonszenves fiatal tudós olyan jóízű hahotára fakadt, hogy minket is elfogott a nevetés. Egyszeriben, mint mondani szokták az írók, kiderült az ég. Motorcsónak, fegyverek !
Álmainkban se kívánhattunk mást.
Albarran széttárta kezét, mint aki azt jelzi: minden a tiétek, ami az enyém.
- Most pedig meghívom önöket főhadiszállásomra. Ha ott lesznek, megértik, miért nem találtak meg minket, mármint engemet, két emberemet és a kutyámat. Alig várom, hogy megmutassam a főhadiszállást, így hívom ugyanis rejtekhelyemet, ami feltétlenül érdekes felfedezés, de inkább régészeti szempontból, ami nálam nem számít. Én akkor örülök, ha valahol találok egy fejvadász-csónakot, régi faragványokat vagy evezőket!
Ezzel felállt. Kutyája Pedroval barátkozott. Rolfnak hívták. Rolf - derék kutyához illően - azonnal a gazdája mellett termett.
- Kövessenek! - mondta Albarran.
Egy valamit nem vett észre a derék francia. Azt, hogy jelentősen összenéztünk, amikor kijelentette, hogy van egy rejtekhelye, ami érdekes felfedezés.
- Szívesen követjük, signore - mondta Barrabella. - De mindnyájan?
A francia mosolygott:
- Természetesen. Még az élelmiszeres zsákot is hozzák magukkal. Az én rejtekem nyilván önöknek is megfelel majd. Van ott férőhely elég.
Libasorban követtük ezt a nagyszerű franciát. A sűrű bozót elnyelt mindannyiunkat, a derékig érő fű megnyílt előttünk, hogy mögöttünk azonnal bezáruljon. Egy
tisztáson megállt Albarran. Rámutatott egy fára, annak különös formájú, körteszerű termésére.
- Ez a kedvencem. Frissít, valósággal újjászületik az ember tőle. Szedjenek belőle.
Bevallom, addig nem is tudtam, hogy ez a gyümölcs létezik: a mango. Úgy hiszem, a világ legfinomabb gyümölcse. A gyümölcsök királya. Ize a sárgabarack, az ananász és a császárkörte keveréke. Az első harapásnál ugyan terpentin-szagot érezni. De utána: fiúk, már csak ezért is érdemes eljutni Óceániába! Különben nem ehettek mangót, mert napok alatt elveszti zamatát, frisseségét, még akkor is, ha jég közé teszik, így őrzi a mangó Óceánia napfényét, virágillatait, kék egét és tengerét.
Merő víz, veríték, pókháló, virágpor, maszat lettünk, mire átverekedtük magunkat a sziget északi oldalára, át azon a helyen, amit Duncan térképe is „Erdő"-nek nevezett. Azóta talán még nagyobb, még sűrűbb, még vadabb erdő fejlődött ezen a részen. Igazi őserdő, meleg, fojtó, párás, üvegházi erdő. Albarran mosolyogva tűrte... mi, a vizek emberei, szenvedtünk a lélegzetállító levegőtlenségtől.
- Rövidesen a „főhadiszálláson" leszünk - buzdította lihegő, támolygó csapatunkat Albarran.
Egyedül Pedro volt közülünk az, aki élvezte az őserdei, trópusi párát. No, és Zoller madárkája, a kis Nimba papagáj. Bőrredős szemhártyáját időnként lehúzta, és mintha kéjesen szívta volna be az áporodott levegőt.
Végre egy nyíláson át megláttuk a tengert.
Valójában magas dombon álltunk, liánok, pandanuszok, fikuszok között. Mámoritó hibiszkusz-illatban.
Albarran felemelte karját, és hátra intett. Állj!
És amúgy csibészesen, fogai közé illesztett ujjakkal, jó nagyot füttyentett.
Ez a fütty még közelebb hozta szívünkhöz ezt a kedves, rokonszenves fiatalembert.
- Marseille-ben is így csinálják - mosolygott Albarran. - Ott voltam diák.
- És mi is voltunk néhányszor ott - emlékeztünk egy híres kalandunkra.
A füttyöt röviddel később válaszfütty követte. Majd - legnagyobb ámulatunkra - Pierre Albarran egy, fához lépett, és így szólt:
- Tessék lemenni. És rámutatott a fára.
Akkor vettük észre, hogy a fát (ami nem volt más, mint egy jól megtermett pandanusz), azaz a fa körüli részt bozót övezi, de a bozótnál ösvényke látszik. Az ösvényke végén ott a fa, és a fa alsó részén - egy kötéllétra!
- Tessék lemenni - intett ismételten Albarran.
Akkor már azt is észrevettük, hogy a fa mellett nagyobb nyílás tátong, s ebbe a nyílásba vezet a kötéllétra.
Egyikünk a másik után ereszkedett le a kötéllétra tíz tizenöt fokán.
Odalent ugyancsak meglepő látvány fogadott.
Maga a létra egy kútszerű, kövekkel kirakott aknában függött. Az akna vége viszont ajtónyílásszerű résznél végződött. Az ajtónyíláson túl tágas helyiséget találtunk. A helyiség közepén víz csillogott, és a vízen egy csónak ringott!
Zoller elámulva idézte a térkép egy helyét:
- „Város a föld alatt!"
A tágas helyiség a külvilággal érintkezett: kívül közvetlenül a lagunát láttuk, oldalt a bejárót eltorlaszoló sziklákat, amelyek azonban mégis hagytak annyi helyet, hogy ott bőségesen ömlött be a fény, a levegő, és a nyíláson befért egy csónak is, az a bizonyos négypárevezős mentőcsónak típus.
Az is látszott, hogy a helyiségből, amit nevezzünk mostantól előcsarnoknak, több helyiség nyílik. Az egyik előtt lámpás világított. A lámpás alatt két fekete legény állt, nem sokkal világosabbak, mint a mi Pedronk. Mosolyogva néztek ránk, mi annál inkább meglepődve rájuk.
- Ez a göndörhajú fickó Mapui, a másik Taraha - mutatta be embereit Pierre Albarran. - Tahitiról származnak, az én segédeim. Béche-de-mer nyelven és hazájuk nyelvén beszélnek.
- Jorana - bólintott méltóságteljesen Mapui.
- Jorana - tette hozzá ugyanígy Taraha.
- Taraha volt az, aki tegnap önöket felfedezte - mosolygott a francia. - Ö szólt, hogy kik jönnek a szigetre. Az ő lábnyomát látták a vízben. Én nem mozdultam ki a fák mögül. Azt hittem, hogy filmszínészek! De hát ilyenek az etnográfusok!
Az előcsarnokban kellemes hűvös volt a levegő, ami igen jólesett a kinti, rekkenő hőség után.
- Ez az én főhadiszállásom - mutatott körül Albarran. -Kitűnő menedék. Ha a legnagyobb ciklon dühöng, itt akkor is békesség és biztonság uralkodik. Már átvészeltünk a múltkorában egy kiadós orkánt, igaz-e, Mapui?
A barnabőrű legény, aki társával, Tarahával együtt, jelbeszéd segítségével Pedroval igyekezett barátságot kötni, szélesre húzott szájjal csak ennyit mondott:
- Jah!...
Jah - ez a különös felkiáltás, amit mindenre lehet alkalmazni, akár a tengerészek „by, by" rikkantását, egyszerre felidézte bennünk Parkin Christiant, derék öreg navigátorunkat, a vízi vigécet és természetesen Daniló bácsit, meg hát Santjagot, akiket a fregattal együtt ki kell szabadítani a haramiák markából.
Barrabella kapitány Albarranhoz fordult:
- Önök már régebben tartózkodnak ezen a szigeten?
- Több hónapja, signore capitano. Mondom, ez itt a főhadiszállás, és innen indultunk ki a környező szigetek felkutatására. Tegnapelőtt tértünk vissza Külső-Pukapuka átkutatása után. Különben, ha érdekli önöket, a kormányzóság hajója, az ,,Orca", pontosan három hét múlva jön értünk.
- Három hét? - néztünk össze. - Három hét!
- Sajnos, addig cselekednünk kell - mondta komoran Szevér. - Félek, hogy Silverék elintézik barátainkat!
- Különösen, hogyha a sérült hajóval nem ott keresik Roatant, ahol van - tette hozzá Feri.
Barrabella körüljártatta tekintetét az előcsarnokon és az abból nyíló folyosókon.
Sottomarina is így tett. Óriás hajómesterünk mindenhová bekukkantott.
- Corpo di bacco - dünnyögte szünet nélkül. - Egy-két kelyhecskét csak találunk!...
Barrabella végigsimította hegyes szakállát és csöndesen megszólalt:
- Úgy érzem, hogy nem találkozom társaim ellenzésével, ha újból felteszem önnek a kérdést, signore Albarran. Mit tud ön Roatanról?
A derűs francia jóízűen felnevetett:
- Csak éppen annyit, amennyit a magamfajta etnográfusnak illik tudni. Kalóztanya volt, de az is lehet, hogy csak fikció.
Barrabella megcsóválta fejét. És legalább azzal a büszkeséggel folytatta, mintha ő lett volna az egész Roatan-kérdés kiderítője:
- Igen, Roatan körül szenvedélyes viták dúltak mind ez ideig. Egyesek álláspontja az, hogy nem is létezett, csak kitalálták. De minket egy szerencsés véletlen egy-két hónappal ezelőtt nyomra vezetett. A kevésbé szerencsésnek mondható eset pedig - magára a szigetre, Roatanra. Ha nem tudná, signore Albarran, ön most a régi Roatan föld alatti rejtekén tartózkodik velünk együtt!
Az etnográfus csodálkozva bámult:
- Roatanon?... Én azt hittem, hogy valamelyik régi néziai nép különös kultúráját találtam meg. A sziget különböző helyein is romok vannak ...
- Roatan romjai - biccentett a commendatore. - Pontos, írásbeli és valóban hitelesnek mondható bizonyító adatokat találtunk. Sajnos, az adatok is a haramiák kezébe kerültek?
Az etnográfus lelkesen kiáltotta:
- Nagyszerű! Kalózszigeten kalózkaland részese lettem! Mondtam már: rendelkezésükre állok! Sajnos, a fegyvereim elég jelentéktelenek, egy revolver és egy madarászpuska. De ezzel a csónakkal többre mehetünk. Mit gondolnak, capitano?
... Nem akarom most nektek, barátaim, csodás kalandunk minden eseményét részletezni. Tudom, hogy igen érdekelne titeket, mint térképezte az eredeti adatok alapján Zoller, Horváth Feri segítségével a szigetet, és kutatták fel a rommaradványokat, amiket a múltból úgy-ahogy meghagyott az idő, a hőség, a tengeri párás időjárás, a ciklonok és a hurrikánok, no meg a mindent ellepő növények, a mindent szétbomlasztó, tépő gyökerek. Egy pillanatig se volt kétséges, hogy Roatanon vagyunk. Megtaláltuk Flinch Bástyájának elég magas romjait, a Kalózkirály jelzőtornyának alapját és körülötte a sok kőhulladékot. Előkerült a Templom maradványa is, annak az épületnek maradványa, ami elég titokzatosan hatott: minek kellett a kalózoknak templom is!... Találtunk még, ma már kideríthetetlen rendeltetésű romemlékeket, és felfedeztük a Tizenkét Cimbora Földnyelvet is. De a legnagyobb élmény mégis a föld alatti folyosók labirintusa volt, és annak a megállapítása, hogy a kincses hajó, az „Enrique" még mindig ott van, ahol elsüllyesztették!
Maga az öböl, amelyet Gyilkosok Öblének jelölt a térkép, valóban beiszapolódott, és semmi nyoma sincs annak a mélyedésnek, amit Duncan feltüntetett.
De az „Enrique" a helyén volt, fiúk! A kincses hajó! Albarran csónakján eveztünk a lagunának arra a részére, ahol az elsüllyesztett hajót sejtettük.
Flinch Bástyájának földnyelve alatt, nem a térképtől jelzett helyen, hanem legalább negyed kilométerrel idébb felismertük az „Enrique" maradványát.
Tudjátok jól, hogy a lagunák vize kristálytiszta, és mintha üvegből lenne, úgy lelátni akár húsz méter mélységbe is. Természetesen ahhoz, hogy egy másfél százada vízben heverő hajót, annak valódi hajóvoltát megállapítsa valaki, nagy tudás kell. Erre ki más lett volna legalkalmasabb, mint Barrabella kapitány, a nagy hajótervező?! Mert másfél század ugyancsak elvette az „Enrique" formáját, mondanom se kell. Amikor csónakunkkal feléje értünk, és a nyugodt, tükörsima vízbe vizsgálódva lenéztünk, azt láttuk, amit egy avatatlan a legjobb esetben láthat: eléggé nagy tömb korall és moszatcsomót! De Barrabella kapitány mást is látott: a korallréteg és moszatköpeny alatt - egy hajó körvonalait. Sőt, hosszas vizsgálódás, figyelés, számítgatás után megláttuk - elnyúlva, akár egy fantáziás Dóré rajzon - a fő-árboc algáktól ellepett vastag törzsét! Igy kiderítettük, hogy az „Enrique" steuerbordon fekszik.
- A víz sótartalma, s hogy levegő nem éri, no meg a korallok, kagylók és algák borítása egyelőre konzerválja a hajót - jelentette ki a commendatore Albarran helyeslése mellett. - De ha levegőre emelnénk, azonnal széthullana!
Sottomarina megdöbbenve meredt a kapitányra:
- Hát akkor mint jutunk a kincsekhez? Corpo di bacco, ha meggondolom: alig néhány méterre innen, a sok kosz mögött, tele lehet a hajó aranykelyhekkel! Nincsen önnek, tudós úr, búvárruhája?!
- Nincs - rázta fejét Albarran. - Az etnográfusoknak nem kell búvárruha.
- A fő, hogy ráakadtunk Roatanra, és megtaláltuk az elsüllyesztett hajót - jelentette ki a commendatore. - A többi későbbi kutatás feladata.
- Corpó di bacco - hördült fel Sottomarina -, a kelyheket nem hagyjuk!
- Magát a sziget tudományos felfedezésének jelentőségét sem - mosolygott a kis olasz, óriásunk kifakadásán. - Most azonban a legfőbb feladatunk: kiszabadítani barátainkat, és visszaszerezni a hajót!
Erre még Sottomarina is elhallgatott. Igazat adtunk Barrabellának, és amikor újból a főhadiszállás hűs védelmében tanyáztunk, döntő tettre határoztuk magunkat.
Különben a főhadiszállásnak nevezett föld alatti rejtek is hozott egy-két meglepetést. A rejtek nagy része beomlott már, és a szerteágazó, lávatalajba vágott folyosók eltorlaszolódtak. Csákányokra, ásókra lett volna szükség. De a föld alatti kis kikötő, az előcsarnok és két oldalhelyiség teljesen épen maradt meg. Az egyik oldalhelyiség fala lazának tűnt, s valóban, amikor azt kibontottuk, mögötte egy újabb helyiséget találtunk, benne több hordó lőport, salétromot, salétromos gyújtókötelet, két kicsi hajóágyút, több kovás-puskát és egy köteg kardot - az ezerhétszázas évekből! A lőpor, a salétrom használhatatlan volt, úgyszintén a merő rozsda ágyúcskák és a puskák is. De a kardokból többet -az üvegszerű korallhomok segítségével - használható állapotba tudtunk hozni.
- Kiegészítő fegyvernek ezek is jók - jelentette ki Szevér. - Régi kalózok kardjai - mai kalózok ellen!
Váratlanul tehát pompás fordulatot vett kínosan indult sorsunk. Volt egy kitűnő búvóhelyünk, amit avatatlan nem fedezhet fel. Volt egy nagyszerű cimboránk, aki felajánlotta csónakját, volt egy revolverünk, egy madarászpuskánk és több kardunk! Tudtuk azt is, hogy Francia-Óceánia flottájának „Orca" nevű ágyúnaszádja, amit ma korvettnek neveznek a hadiflottáknál, egy-két hét elteltével megjelenik, és igy elszabadulhatunk a Veszélyes Szigetek szörnyű magányából. De hát mi addig is cselekedni akartunk.
És cselekedtünk is.
Az újjászületett Barrabella kapitány valóban elismerésre méltóan irányította kompániánkat. Amikor az előcsarnok különös, regényesen ható falai között megtartottuk első „haditanácsunkat" - etnográfiai gyűjteményeknek szánt ládákra telepedve -, akkor Barrabella elsőnek a francia tudóshoz fordult:
- Signore Albarran, ön bejárta az innen nyugat-nyugatészaknak levő szigeteket?
A francia bólintott.
- És melyik szigetet tartja alkalmasnak arra, hogy ott egy hajót parthoz vontassanak, egyúttal pedig a szigetről azt higgyék, hogy az nem más, mint Roatan. Nos?
A francia gondolkozás nélkül felelt:
- Ilyen itt a közelben kettő van. Külső-Pukapuka és a Teknősbéka-sziget. Külső-Pukapukát innen is látni, a távolság nem több, mint hét-nyolc mérföld. A Teknősbéka-sziget messzebb van, nagyjából északabbra Külső-Pukapukától, innen huszonöt-harminc mérföldre. De minek is beszélünk a levegőbe, azonnal előveszem a térképeket.
Zoller szeme felcsillant és sóhajtott:
- Térképek!
Pierre Albarran kiterített Francia-Óceánia részletes, „special"-nak nevezett, 1 : 75 000 léptékű térképét.
- Mi itt vagyunk, ez pedig Külső-Pukapuka, ez a hosszabb, de ugyancsak lagunával védett sziget - a Teknősbéka.
Mindnyájan figyelve néztük a térképet. Szevér, Horváth Feri, Barrabella, Zoller gyakorlott tekintettel méregették a távolságot, és igyekeztek. Silverék agyával gondolkozni, akik - ki tudja, miféle következtetéssel - valószínűleg a két sziget valamelyikét jelölték ki hajóbázisnak és Roatannak!
- Számunkra a döntő, hogy mi induljunk támadásra -jelentette ki Barrabella, akiben bámulatos módon egyre inkább előtérbe került a régi haditengerész, a vízi stratéga. -Nyilvánvaló, hogy Silverék még visszajönnek ide, ha kijavítják a hajót. Mert annyi eszük nekik is van, hogy tudják: sérült hajóval messzire nem juthatnak. Most javítással és kincskereséssel lehetnek elfoglalva.
- A kincs itt pihen a közelünkben - dörzsölte kezét megelégedetten Sottomarina. - Végre találunk mi is kincset!
Barrabella, Szevér és Horváth Feri helyeslése közben, tovább fűzte következtetéseit.
- Nekünk most, hála Albarran úrnak, lehetőségünk nyílt arra, hogy megállapítsuk: hol tartózkodnak hajónk és barátaink elrablói. Én valamikor a hadiiskolában azt tanultam, hogy az ellenfél váratlan felbukkanása mindig zavart okozhat. Tehát erre kell alapítani tervünket. A meglepetésre, a váratlan felbukkanásra, vagy más váratlan körülményre, ami csak nekünk kedvezhet. Én tehát azt javaslom, közelítsük meg az éjszaka leple alatt a Teknősbéka-szigetet, mint a legvalószínűbb helyet, ahol a haramiák tartózkodhatnak. Signore Albarran, ön szerint a sziget melyik részén tartózkodhatnak ellenfeleink?
Bámulatos volt, meglepő és lenyűgöző így látni Barrabella kapitányt, fiúk! Azt a társunkat, akire hetekkel ezelőtt, de még három nappal ezelőtt sem bíztuk volna nem a sorsunkat, hanem a fregatt kutterjének irányítását sem! Igen, Barrabella újjászületett. Vagyis inkább visszatért régi énje, amit elvesztett, de amit a mostani események, Daniló bácsi és a rajongott hajó tragédiája felidéztek, előteremtettek. Most már láttuk, hogy nem ok nélkül volt tengeralattjáróparancsnok, s nem ok nélkül tüntették ki a commendatore lovagi érdemrenddel.
Albarran ezúttal is gondolkozás nélkül felelt:
- Természetesen a sziget északi oldala az, ahol legkevésbé tartózkodhatnak a kalózok. A Teknősbékán is a déli oldalon találni a bejárót ott a legjobb és legcsendesebb a lagunarész is.
Barrabella kapitány felállt. Odalépett az előcsarnok öblében ringatózó csónakhoz. Vizsgálgatta, -nézegette.
- Vitorlafelszerelésünk is van - jelentette ki Albarran -, a motor ráakasztós Johnson.
Barrabella a hajóépítő gyakorlott tekintetével felmérte a négypárevezős képességeit.
- Kitűnő cetvadászcsónak lett volna a múltban - jelentette ki. - Mi kilencen vagyunk...
- Mi hárman - vágott Albarran a kis kapitány szavába -, és önökkel tartunk!
Barrabella meghajolt:
- Köszönöm, signore Albarran, hogy kész segíteni nekünk. De figyelmeztetem; ellenfeleink nem tétováznak, hogy megnyomják a revolver ravaszát!
Albarran jóízűen felnevetett:
- Az etnográfusokat nem abból a fából faragták, hogy megijedjenek egy kis kalandtól. Azért is lettem néprajzkutató, Polinézia rajongója, mert szeretem a kalandot. Tehát, kapitány úr, mikorra óhajtja, hogy útra készen álljon a csónak?
- Úgy érzem, a legjobb az éjfél. Akkor indulnánk. Hajnalra érnénk el a Teknősbékát. A látási viszonyok ilyenkor annak kedveznek, aki a vízről jön, és nem fordítva. Tehát
- Indulás éjfélkor!
Sottomarina, a lelkes, csupaszív óriás újból széttárta karjait:
- Corpo di bacco! Ön a mi emberünk, capitano! ... És éjfélkor indultunk.
Bőven elfértünk a csónakban. Ha kiszabadíthatnánk Daniló bácsit, Parkin Christiant és Santjagot, nekik is jutna hely
- állapítottuk meg. Fegyverünk, mint említettem, nem volt több, mint Albarran revolvere és madarászpuskája, valamint mindnyájunk számára egy-egy kard. Különös érzés vett rajtam erőt, amikor az előcsarnok védelmében berakodtunk, és az eléggé megtisztogatott, kifényezett kardokat magunkhoz vettük. A lámpák rőt fényében megállapítottuk: sem
Flinch, sem Duncan nem vallott volna szégyent velünk, esküszöm! A többnapos szakáll, rongyos külsőnk, gyűrött ócskaságaink, napégette testünk igen méltóvá tett minket arra, hogy Roatan valamikori rejtekében, a kalózok tanyájában tartózkodhassunk.
Tahiti két fia, Albarran szolgái, serényen működtek a csónaknál. Látszott, hogy Mapui és Taraha érti a mesterségét, igazi vízi emberek ők is. Felrakták a nagyméretű, páncélos fedőburokkal ellátott Johnson-motort, és mindjárt be is gyújtották, hogy működik-e. Dübörögve, óriási robbanásokat keltve csattant fel a motor az előcsarnok visszhangzó helyiségében. Zoller papagája, a kis Nimba rémülten rebbent fel gazdája válláról. Különben Nimba nem jött velünk. Ideiglenesen egy dobozba került, nehogy baj érje, vagy megunja a magányt és világgá menjen.
- Nimba, visszajövök - simogatta madarát Zoller. - Addig légy türelemmel.
Evezők, vitorlafelszerelés (ha csődöt mondana a motor), vizeskanna, élelmiszer került a csónak különböző részeibe és természetesen tájoló, de még barométer is.
- Az aneroid nem a legjobbat mutatja - csóválta fejét Albarran. - Reggel óta esik, lassan, de állandóan, ami azt jelenti, hogy valami jön!
„Valami."
- Mapui és Taraha is azt mondja - folytatta a francia -, hogy időváltozásra számíthatunk. De szerintük ez csak másnapra vagy harmadnapra várható.
Barrabella, Szevér, Horváth Feri csak annyit mondott: indulunk.
- Indulunk, signore Albarran, ha ön is úgy akarja - mondta a commendatore, amikor Mapui intett, hogy útra készen a csónak.
- Beszállni - rendelkezett a tudós felelet helyett.
Mapui és Taraha hosszú csáklyákkal kitaszigálták a csónakot az előcsarnokból, ki a lagunába. A rejtek lávasziklái komoran, fenyegetően álltak őrt, és a Hold fénye ezüstös csillogással ragyogtatta a laguna csendes vizét. A korall-gyűrűn túl feketén, sötéten, lomha hullámokat görgetve morajlott a Csendes-óceán.
A csónak megrándult: felbúgott a motor, és egyenletes duruzsolással megindultunk a kijáró felé. Dagály volt, s a kijárónál a visszacsapódó, örvénylő hullámok, a megtörő brandung még a motornál is erősebben bőgte félelmetes dalát. Hiszen tudjátok: a tengerész nem szereti ezt a dalt.
A csónak apró fényszórója élesen megvilágította a kijáró előtt táncoló, ágaskodó, tajtékot szertevágó hullámokat.
- Kapaszkodni! - üvöltötte Albarran, amire valójában nem volt szükség, hiszen igen jól tudtuk, mi a teendő ilyen esetben.
A csónak felágaskodott, majd előre bukott, és a motor, a tíz lóerő sivítva rikoltotta világgá, hogy a törő hullámok és a brandung találkozásához értünk.
Bizony, kapaszkodni kellett, különben üres bádogkannaként vándoroltunk volna a csónak fenekén.
De néhány perccel később már egyenletesen dőlve, hol előre, hol hátra billenve haladt a csónak. Künn jártunk a „nagy vizén".
Mögöttünk Roatan komorlott - előttünk feketén, csak néha-néha csillanva ezüstösen, terült el a semmi.
Valóban a - semmi!
Felhők gyülekeztek az égen, a Hold csak nagy ritkán tudott letekinteni a nyugat-nyugat-északnak rohanó csónakra.
Éreztük, hogy döntő esemény előtt állunk, de azt is éreztük - nem úgy, mint Albarranék -, hogy valami „döntő" készül az időjárásban is. Leszámítva a „helyi ciklon"-nal való találkozásunkat, valóban elmondhattuk Magellánnal a Horn-fok óta, hogy a Nagy Déli Tenger - csendes.
De azt is elmondhattuk, hogy útközben tanultunk egyet s mást Parkin Christiantól.
- Ha feltűnnek a macskanyelvek, s azok nagy körökben gyülekeznek, ugyanakkor nyugaton nagyobb felhők tűnnek fel, de azok állani látszanak, és az égbolt többi része ólomszínűvé válik, az már a nagy ciklon jele - tanította a derék Christian.
Lehet, hogy Mapui nem így tanulta, Taraha nem így tudta, és Albarran még ennyire se, de mi erre emlékeztünk, amikor alkonyatkor körülnéztünk Roatan kalózdombjáról, tudva, hogy igen - a barométer állandóan esik.
Az égen cirrusz-felhők úsztak (a tengerészek „macskanyelvei"), nyugatnak sötét fellegek lógtak függönyként mozdulatlanul, és az égbolt szabályosan szürke volt, ellentétben az eddigi naplementék rózsás, sárgás, zöldes színegyvelegétől.
- Ebből tánc lesz - vonta meg a vállát Sottomarina.
Amikor pedig Albarran közölte Mapui és Taraha megállapítását, hogy az időváltozás csak másnapra vagy harmadnapra várható, Sottomarina legyintett:
- A tánc előbb kezdődik! De számunkra annál eredményesebb lesz!
- Eredményesebb? - csodálkoztunk Zollerrel.
- Úgy hát - vigyorgott Sotto. - Akinek rossz a lelkiismerete, az a vihartól is fél.
Volt még valami más is, ami felidézte bennünk pompás barátunkat, a vízi vigécet.
A hullámok.
Mint ahogyan a Balatonon sem azonos a hullámok formája, jellege, ereje, iránya, úgy a tengeren még inkább nem az. Különösen felfigyel a tengerész azokra a hullámokra, amelyek akkor képződnek, amikor még szélcsönd van, vagy csak gyenge a szél, és a hullámok - más irányból hömpölyögnek. Vannak azután olyan hullámok, amelyek különös módon csúcsosodnak fel: két ellentétes irányú mozgás vagy áramlat eredményei. Ez a fajta hullám a legbiztosabb előjel arra, hogy ideje a vitorlákat reffelni (kurtítani), vagy ha a közelben kikötő található, oda behajózni.
Mi ilyen felcsúcsosodó, ellentétes hullámok között haladtunk Albarran segédmotorosával.
A csónak, hol a motor zúgásától, hol az egyre erősödő hullámok visszalökő erejétől, megrendült. A felcsapódó, nagy durranással szerteporló víz időnként bevágott a csónakba. Szorgalmasan méregettünk, különben elültünk volna rövidesen. Rolf, Albarran elválhatatlan kutyája, nyöszörögve kereste a védett helyeket, hol az ülések alatt, hol a fenékdeszkán kucorgó utasok között.
Szél még semerről sem fújt, csak a hullámok erősödtek, magasodtak egyre.
A kormánynál ülő Mapui és Taraha szünet nélkül cigarettázott. Cowboy-módra egy kézmozdulattal sodorták a vékony cigarettákat, és szívták egyiket a másik után. Az éjszakában komoran fénylett csillogó, sötét arcuk.
Egyedül Pedro szundikált a kompániából, fejét Sottomarina hátának támasztotta, és jóízűen horkolt, mintha csak kéjutazáson lennénk.
Mapui valamit hangosan Taraha fülébe ordított, majd Taraha a két hátsó evezőpad között kucorgó Albarranhoz kúszott. Albarran időnként felvillantotta lámpását, hogy ellenőrizze kézikompasszán a csónak irányát.
Albarran Barrabella fülébe kiáltotta:
- Azt mondják az embereim, hogy a vihar mégse holnap, de inkább most, rövidesen megjön! Az én álláspontom az, hogy nem fordulunk vissza! Ha a legnagyobb erővel dolgozik a motor, még partot érünk, mielőtt kitör az orkán!
A csónak teljes sebességgel vágtatott. Egyáltalán nem volt megnyugtató arra gondolni, hogy a motor leállhat, bedögölhet. A vitorlát az első szélroham úgyis letépné. De annál inkább megnyugtató látvány volt, hogy éreztük: Tahiti sötétbőrű fia, a mindig mosolygó Mapui érti a mesterségét. Együtt él a motorral, mint mondani szokták. (Óceánia legkitűnőbb hajógépészei és pilótái a természeti népek sorából kerülnek ki!)
- Feleúton lehetünk! - kiáltotta a francia, amikor újból megnézte a kronométerét és a tájolót.
Akkor már mindnyájan az éjszakát füleltük, a hullámokat, és azt, hogy mikor jön meg a szél. Mert ha a szél megjön, megkezdődik a Sottomarinától emlegetett „tánc". Ennyit kívülről tudtunk, a különböző tengereken szerzett szél-tanulmányainkból.
De a szél meg nem jött meg.
Közben már derengett a keleti égbolton.
A tenger még feketébb lett, az égbolt is. A kettő között, a horizonton, világosodott, és megmutatta, hogy ideje lenne mielőbb partot érni.
Valaki feltette a kérdést, hogy mi lesz, ha az orkán a haramiák markába hajt minket?
Hiszen az is megtörténhet, hogy a sziget északi oldalán képtelenek leszünk kikötni!
- A ciklonok nyugatról jönnek - üvöltötte a motorzúgás és a hullámok csapódása közepette Albarran. - Ilyenkor az északi oldalak a biztosabbak!
- Bár ott lennénk - jelentette ki Guzsik apó, aki bizony velünk együtt elmondhatta, hogy elég kalandos életben van része.
A hullámok egyre nagyobbak, egyre magasabbak lettek.
A levegő fülledt, fojtóan párás.
És micsoda sötétség, szürke, komor félhomály! Mi, akik megszoktuk, hogy a Csendes-óceánon a hajnal a színek és a fények ragyogásával érkezik, szorongó érzéssel tekintettünk szét a vízsivatagon: eltűnt a nevető bájú „Csendes", és helyette inkább az északi Atlantikán hihettük volna magunkat, a komor szürkeségek és fénytelenségek tengerén.
A vérbeli hajósember nem nagy rajongója a csónakutak-nak. A vérbeli hajós a térés fedélzet szabadságában, kötelek, árbocok, fedélzeti építmények között érzi jól magát. A csónak nem más, mint kényszereszköz, parti szerszám, híd a hajó és a száraz között. Ha a tengerész nagyobb utat kénytelen csónakon megtenni, az már bajt jelent.
Igy érthető, hogy kompániánk némileg feszengve kucorgott Albarran igen jó építésű, pompás motorral felszerelt csónakjában. És érthető, hogy Guzsik apó felsóhajtott: „bár ott lennénk ..." .
Sottomarina, Zeller, Piede, Szevér, Horváth Feri, de valójában Barrabella is - nem is szólva magamról, aki valóban-nem voltam különös rajongója a csónakutaknak - igyekezett a messzeségbe kémlelni. Mikor bukkan fel a sziget?!
Pedro ekkor már Mapui és Taraha mellett ült a kormánypadon, s láthatólag igen megértették egymást. Akkorákat nevettek, hogy átharsogták még a motor zúgását, a csónak oldalához és hasához verődő hullámok dörrenését is.
Éreztük hogy „nagy fába vágtuk a fejszét".
Csupán Barrabella és Sottomarina arcán látszott valami fennkölt elszántság. Sottomarina időnként kinyújtotta öklét, nézegette szörnyű méretű csuklóját, ujjait, tenyerét. Zoller hol a távolt, hol a kalózkardot nézegette, és látszott rajta az. ő feszültsége is csak akkor enged majd fel, ha partot értünk. Ha már - cselekedni lehet.
Albarran felállt a csónakban.
A derék francia látcsövével vizsgálta a távolt.
Majd megelégedetten jelentette Barrabellának:
- A sziget előttünk van, signore. Rövidesen ott leszünk!
A hullámok (a Csendes egyébként kék hullámai!) még feketébbek és az ég (Óceánia szinte örök-kék ege!) még sötétebb lett.
Most már Mapui sem nevetett. Tarahával a cigarettáról is elfeledkeztek.
A fellegek, amelyek az előbb még mozdulatlanul lebegtek komor-feketén az égen, egyszerre megindultak. Hömpölyögve, egymást előzve, gomolyogva rohantak az égbolt nagy tengerén! Félelmetes látvány volt, higgyétek el.
És ez a látvány azt jelentette, hogy a ciklon még nem ért el, de már - felettünk volt!
Felettünk, hogy onnan zúduljon le, mint az az „igazi" ciklonok szokása!
Mapui, Taraha egyre felfelé pislogott.
Mapui különös keveréknyelvén Albarranhoz fordult, a francia pedig tolmácsolta Tahiti szülöttének szavait:
- Azt mondja Mapui, itt a tornádó. De csak akkor zúdul ránk, ha a felhők összeolvadnak, és minden fekete lesz !
A csónak fenekén ülve, egyre magasodó hullámhegyek között, nem sokat láttunk az előttünk levő világból.
Mekkora megkönnyebbülést éreztünk, amikor - egyszerre csak feltűnt a sziget!
A Teknősbéka-sziget. Akár Roatant, korallgyűrű, korall-riff szegélyezte, s Roatanhoz hasonlóan elég magas volt ahhoz, hogy kellőleg kiemelkedjék a tengerből.
Pálmái, óriási kókuszfái és pandanuszai kísértetiesen bókoltak a szokatlan világításban: sötétzöld vagy elsárgult pálmafák a teljesen fénytelen, komor ég alatt, a sötét tenger felett.
Ott már fújt a szél. És alighogy ezt megállapítottuk, Szevér dörgő hangon kiáltotta:
- Emberek, kapaszkodni!
Mintha Taraha is megértette volna a parancsot, mert lenyúlt, és a lábánál levő Rolf nyakörvét megragadta!
A szél hozzánk ért.
És a széllel együtt akkora sóhajtás, hogy valósággal megrémültünk.
A sóhaj erősödött, üvöltéssé fokozódott!
És az égen a felhők kezdtek összeolvadni.
Több száz méterről pálmaágak, levelek, faágak vágódtak a csónakba vagy iramodtak felettünk el.
A ciklon első aratása, első áldozatai.
Az égen egyetlen felhőt sem lehetett már látni, annál inkább - alig néhány méterre a hullámoktól - valami ködszerű, füstszerű tömeg közeledését.
Magát a ciklont, a viz színéig leszorított felhőket!
Most is libabőrös lesz a hátam, ha erre az órára gondolok, pedig elég régen történt, elhihetitek.
De azt is vallom: oktalanság volt elindulni azon a csónakon, ami ugyan cetvadászcsónak volt, de a ciklonban még szandolin sem!
Nem hiszem, hogy többön múlt az életünk, mint két, legfeljebb három percen. Ha három perccel később érünk a sziget alá, akkor úgy járunk, mint a letépett pálmalevelek: papírként fúj el az orkán!
Szerencsénk volt, nem tagadom.
Csak annyit éreztünk, hogy a csónak megemelődik. Emelődik, pördül, előbb backbordra, majd steuerbordra fordul, azután kiszalad alóla a víz (legalábbis ilyesmit éreztünk!), forogni kezd, akár a motolla, az egész tákolmány recseg-ropog, szétesni készül. Mapui és Taraha, Pedro és Rolf hol felettünk, hol alattunk van! Ezt éreztük, ezt láttuk.
Ugyanakkor kapaszkodtunk a csónak oldalába, ülésdeszkáiba, fenékpadozatába. Görcsösen fogtuk a kardokat, Szevér a puskát, Albarran a revolvert. Mapui keze vadul szorította a motor kormányrúdját, ami ebben az esetben már annyit ért, mintha egy cigarettaszipkát markolászott volna!
Minket akkor már a hurrikán markolt, egyre keményebben, egyre veszettebbül!
(Mert ugye, tudjátok, hogy a hurrikán, a ciklon, a tájfun egytestvér, azonos valamit jelent, mindegy, hogyan hívjuk, szólítjuk, ha - benne vagyunk! Csak a nevek különbözőek, de egyik is, másik is azonos jellegű, erejű és képződésű, a tudósoktól „forróövi ciklonnak" nevezett forgóvihart jelent. A kínaiak és a japánok főleg „tájfunnak", pusztító szélnek, az amerikaiak és angolok, nyugat-indiai neve után, „hurri-can"-nek, Francia-Óceániában egyszerűen „ciklon"-nak hívják. Ugyanez a Fülöp-szigeteken a „baguio", továbbá a tengerről a szárazföldre behatoló „tornádó" is.)
A hurrikán marka kemény, képzelhetitek, keményebb Sottomarina szorításánál is! - kemény és szörnyű erejű. A forgás által szerzi és növeli erejét, azzal a sodró, mindent magával ragadó orkán-pörgettyűvei, aminél rettenetesebb elemi erő nincs, vagy ha van, úgy az nem lehet más, mint egy borzalmas földrengés.
Ha nem lennének a Csendesen ciklonok, akkor a Húsvétszigettől Ausztráliáig ezek a szigetek jelentenék a földi Édent, a legszebb, a legjobb, a leggyönyörűbb helyeket az ember letelepedésére. De a hurrikánok évente egyszer-kétszer, vagy ennél is többször igen nagy próbára teszik a szigeteket, a szigeteken lakó embert és az élő világ minden tagját, növényt, madarat, állatokat. A hurrikánnal szökőár is társul, a szökőárral és a szörnyű széllel szigetek, emberek, élőlények pusztulása!
Mi, mint később kiderült, a ciklon-pálya szélén voltunk. A főerő Tahiti-Tubuai vonalán haladt, fantasztikus méretű szélességben szigeteket tarolva, falvakat, embereket semmisítve meg.
Ismétlem, fiúk, csak annyit éreztünk, hogy a csónak megemelődik.
Vannak csodák? Nincsenek? Akkor hittem, hogy vannak. Hittem a cimboráimmal, Albarrannal és Mapuiékkal együtt.
Mert csoda történt.
Ahogy megemelődött a csónak - és szerencsére Mapui-nak volt annyi lélekjelenléte, hogy lefogta a gázt -, bőgő, harsogó üvöltést hallottunk. Tudtuk, hogy a korallbarrier, vagyis a korallgyűrű tövében lehetünk, vagy esetleg magán a gyűrűn! Igen, akkor - és ez a csoda - a barrier felett voltunk! Ott, ahol rendes körülmények között soha nincsen korallsziklákat elborító tenger, csak örök mozgású, félelmetes, csapkodó hullámok, szerteporló emeletes hullámok. "Rendes körülmények között . .. De most nem volt rendes körülmény, és az a szökőár, ami elvágtatott a sziget nyugati oldalán, jó volt arra, hogy a keleti oldalon átsegítsen minket - a barrieren!
Mert egyszer csak azt láttuk, hogy előttünk derékig bókoló pandanuszok, kókuszpálmák látszanak! Egyúttal a csónak alatt csikorog a homok!
- Kiugrani! - üvöltötte sztentori hangján Sottomarina, aki először ocsúdott fel mindannyiunk között arra a meglepő látványra, hogy partot értünk. - Corpo di bacco!
- Csónakot! - kiáltotta Sottomarina nyomán Szevér.
-Ne engedd!
Csuromvizesen, félig megtelt csónakkal, bömbölő szélparipák vágtatása közben, hullámok dübörgése és a ciklon sivítása közben érkeztünk meg a Teknősbéka-szigetre.
Egyszerre csak azt éreztük, hogy a lábunk a fövényt tapodja, s egyesült erővel húzzuk kifelé Albarran csónakját. Mert oda nem kellett külön magyarázat, hogy a csónak az életünket jelentheti továbbra is, sorsunk és helyzetünk tőle függ.
Se megijedni, se elernyedni nem jutott időnk. Egyedül Rolf szaladt egy kifordult fa gyökérzete alá, szűkölve és nyüszítve, hogy mentse az irháját.
Alig bírtunk a lábunkon állni, úgy döntött a szélvihar. A hullámok a lagunán belül is többméteresre emelkedtek. A fák jajongtak, nyöszörögtek, recsegtek, ropogtak és - törtek! Akkora csattanással, mint az ágyúlövés! A kókuszdiók hópiheként repültek tova, ágak, kiszaggatott növények záporával. Az előbb Szevéren még ing volt, a következő pillanatban belefeszült a szél, felfújta, mint valami ballont, és ronggyá tépve, máris tova szállt.
De hát minket a tenger edzett meg. Tudtuk, ha a karunk, ha a lábunk árán is, de a csónakot tartani kell. Húztuk, vonszoltuk a testes alkotmányt, míg végül sikerült annyira a fövényre cipelni, egy szerencsés domb védelmében, épségben maradt kókuszpálmák közé, hogy ott felfordíthattuk, és miként az eszkimók szokták, alája bújtunk. Megmaradt a magunkkal hozott élelem, de még a kardok is, amiket szinte kabalaként őriztünk.
Hej, ha Magellán, a nagy névadó, látta volna az ő „Csendesét", bezzeg nem adja az „új" óceánnak a II Pacifico nevet! Óceániában a délelőtt maga a ragyogás, a fény, a csillogás, a szikrázó nap ünnepe. A felfordított csónak alól, ha kipislogtunk - mert hát kényelmetlen hely volt az, higgyétek el -, hát komor feketeségben láttuk a tájat. Feketén kavargott, sárga habot vetett a laguna, s rajta túl a tenger. A felhők valósággal az épen maradt fák koronája felett iramodtak Roatan felé! És nem akadt egy pillanatnyi szünet, hogy ne bőgött, bömbölt, sikongott, üvöltött volna a ciklon, a rettenetes erejű forgó-vihar.
Tehetetlenül, aggódó szívvel rostokoltunk a csónak védelmében, hiszen mást nem is tehettünk. Aggódtunk a fregatt miatt, de talán ennél is inkább barátaink miatt! Százszor és százszor felvetődött:
- Hogyan biztosították le a haramiák a hajót?
- Mi lehet Daniló bácsival. Parkin Christiannal, Santjagoval?
- Vajon a Teknősbéka-szigeten találjuk meg Silveréket?
- Mert az is lehet, hogy másfelé hajóztak - aggodalmaskodott időnként Barrabella.
Másnap reggelig mozdulni se lehetett. Hosszadalmas volna elmondani az eltelt nap izgalmait, a két szökőár látványát, a borzalmas esőt, a tengeren tova iramodó pálmafák százait, és azt a délutáni órát, amikor azt hittük, hogy csónakostul együtt emel fel mindannyiunkat a ciklon! De ami megnyugtató volt: nem akadt egy se közülünk, aki elvesztette volna a fejét. A francia etnográfus a legsanyarúbb percekben is vidáman tréfálkozott, Mapui, Taraha és természetesen Pedro sem lógatta az orrát. Egyedül Rolf fészkelődött többet, mint az illő egy jól nevelt francia griffónhoz.
Partra vetődésünk második reggelén valóban úgy éreztük, hogy enyhült a ciklon. A tenger még tajtékzott, de mar-nem feketén, hanem kéken, a fák derékig hajoltak, de már nem törtek ketté, az eső elállt, s időnként kisütött a nap!
- Úgy hiszem., itt az idő, hogy cselekedjünk - jelentette ki Barrabella, amikor a fentieket megállapítottuk. - Mi legyen az első teendő?
- Megállapítani, hogy ezen a szigeten tartózkodnak Silverék, vagy sem - mondtuk egymás szavába vágva.
- Nekem lenne egy javaslatom - szólt közbe Pierro Albarran. - Az én két emberem vérbeli szigetlakó, nemcsak a tengeren mozognak kitűnően, de a szárazon is. Talán küldjük ki őket kémszemlére. Úgy hiszem, ez lenne a legokosabb. A kutyám is velük menne, kitűnő nyomkereső.
Barrabella elgondolkozva meredt maga elé. Ekkor már kimásztunk a csónak alól, és több kidőlt fa segítségével amolyan szélvédő cserényfalat hordtunk össze,
Barrabellából ezúttal is a régi haditengerész szólalt meg, a katona, aki ismeri a stratégiát:
- Nagyon helyes az ön javaslata, signore Albarran. Mapui és Taraha derítsék fel, hogy jó helyen tartózkodunk-e? De történhetnek váratlan események is. Teszem azt: valami miatt szükséges, hogy Mapui és Taraha segítséget kapjon. És különben is: ez a sziget nagyobb Roatannál, az összeköttetést tartani kell. Mondjuk, ezt a helyet nevezzük ki főhadiszállásnak, köztünk és Mapuiék között szükséges még egy összekötő csoport is. Ezért javaslom, hogy az összekötő csoport tagja Horváth kapitány-hadnagy, Zoller kormányos és Pedro moccó legyen.
Mindenki bólintott: helyes. Csak Sottomarina nyelt. Lenyelte azt, hogy ő is szeretne menni.
De Barrabella még nem végzett. Folytatta hadiutasitásait:
- Kérem, signore Albarran, mondja meg Mapuinak: bármit tapasztalnak, arra hívják fel a kapitány-hadnagy és társa figyelmét. Pedro pedig legyen az összeköttetés Mapuiék és az összekötő csoport, valamint az összekötő csoport és közöttünk.
Megható látvány volt a kisember, fiúk, a kidőlt pálmafák, vagyis a „palánk" védelmében, a felforditott csónak mellett, a ciklon utószelétől. zúgó tenger közelében, szomorúan bókoló, megtépázott fák alatt. Barrabella kapitány - megtépázott, piszkos pizsama maradványában, borotválatlanul -legfeljebb annyit mutatott, mint egy nápolyi csavargó. És mégis katona volt, derék, jó parancsnok, és mi - hozzá hasonló kopott csirkefogók - tisztelettel néztünk rá.
- A revolvert Horváth, a puskát Zoller viszi magával - közölte még a commendatore.
És mivel se több felszerelésre nem volt szükség, se nagyobb készülődésre nem volt idő, Albarran tolmácsolása után eltűnt a széltől zúgó sűrűben Mapui, Taraha, Feri, Zoller, Pedro és a Rolf kutya.
Horváth Feri magával vitte még Albarran kézi tájolóját, valamint látcsövét, Zoller pedig - „ami biztos, az biztos!" felkiáltással - a neki kiosztott kardot is az övébe dugta.
Hosszasan néztünk eltűnt társaink után.
Majd Barrabella új utasítást adott:
- Mivel az is megtörténhet, hogy menekülnünk kell innen, úgy hiszem, a legokosabb, ha azonnal átvizsgáljuk a csónakot, valamint a motort, hogy nagyobb hiba nincsen-e rajtuk? Utána a csónakot vízre kell tenni, most már megcsappant segítséggel, de itt van Guzsik apó, az ács, és majd készít görgőket.
Ha a lagunában le is csökkent a hullámok nagysága, oda-künn a szabad óceánon még bőgve, zúgva vonult tovább a házmagasságú hullámok hada. A barrieren pedig esőfüggönyként tört meg egyik hullám a másik után. Vegyes érzelmekkel néztünk a tengerre. Innen, ilyen hullámzásban eljutni, ha - muszáj! Erre Sottomarina se mondhatott mást, mint ezt:
- Corpo di bacco, kapitány, hogyan képzeli azt, hogy innen kijuthatunk ezzel a ladikkal? Hiszen már a barrieren szétzúzódnánk! Corpo ...
A commendatore (az újjászületett commendatore!) ravaszkásan elmosolyodott:
- Signore Sottomarina! Úgy tudom, annak idején a flottánál szolgáltál te is. Mit tanultál ott, mi volt a legelső, amit szabályként belénk oltottak, akár az olasz, akár az osztrákmagyar flottánál?
Az óriás elvörösödött, elszégyellte magát. Ö, aki oly büszke volt arra, hogy valaha a haditengerészek kék szalagját hordta sapkáján, amúgy rongyosán kihúzta magát és jelentette:
- Korvettkapitány úr, a szabály így szólt: veszedelem nincsen, csak gyávaság van!
Albarannal együtt mosolyogva néztük a jelenetet. Az apró Dávid, akit, szó, ami szó, hosszú időn át pipogya fráternek hittünk, és az óriás Góliát, aki maga volt a bátorság, az erő, most úgy állt egymással szemben, hogy vidám muzsikának tűnt számunkra a gyengülő ciklon fütyürészése.
- Si, sí, bene, bene - bólintott Barrabella -, így szólt a régi tanítás. És mi ezt valljuk továbbra is. Ezért mondom, helyezzük csak üzembe a csónakot. A többi a mi dolgunk. Amarra egy kijárófélét látok, úgy érzem, a ciklonnak köszönhetjük.
A jelzett irányba néztünk. Valóban, a laguna innen is jól látható, távolabbi részén mintha megszakadt volna a barrier, ez a veszedelmes fal.
- Ott kell majd kijutnunk, ha kell - hangzott a commendatore kijelentése. - Tehát, vízre a bárkát!
Le a kalapot, fiúk! Le a kalapot a kisember előtt, megérdemli! Bátran, jó szimattal irányított minket és az események sodródó fonalát.
Nem volt könnyű feladat vízre dobni a hatalmas csónakot. A laguna vize már visszahúzódott, ráadásul apály is volt, ami biztató lehetőséget mutatott a ciklontól kiszakított barrier nyílás szempontjából.
- Legelső feladatunk, hogy a kijárót megvizsgáljuk -adta ki utasítását Barrabella, amikor megkezdtük a csónak vízre eresztését. Kiadós küzdelmek között, mert az elázott talajban Guzsik apó görgői majdnem semmit sem, értek.
De volt egy Sottomarinánk, ami mindennél többet jelentett. Az ő válla, súlya, karja, marka jelentette az eleven emelőt.
Arra azonban már nem került sor, hogy közelről megvizsgáljuk a barrieren támadt rést.
Felhangzott Rolf vidám csaholása, és ahogy szétnyílt tőlünk nem messze a bozót, a kidőlt és még álló fák sűrűje, akkorát rikkantottunk, hogy azt talán Roatanon is meghallotta Nimba, a papagáj!
Horváth Feri és Mapui között ott állt Daniló bácsi!
A lába mellett Rolf, az okos kutya.
Zoller a vállán hozta a ládát, Duncan kalózkapitány ládáját, amit Grossmann bízott ránk!
Pedro és Taraha zárta be a sűrűből kilépők csoportját,
- Daniló bácsi!
- Signore capitano!
- Don Daniló, barátom!
Igen, Daniló bácsi lépett ki a sűrűből. Hasonlóan megtépázva, mint ahogy mi is kinéztünk, de ruganyosán, mosolyogva, vidám optimizmussal, karjait felénk tárva:
- Barátaim, csakhogy látlak titeket! Daniló bácsi tehát közöttünk volt.
Szinte idő se került arra, hogy Feriék elmondják a megszabadítás körülményeit, vagy hogy arra kerítsünk sort, mi a helyzet Parkin Christiannal, Santjagoval. Arra se jutott idő, hogy megtapogassuk a ládát, ezt az öreg tákolmányt, ami annyi gondot okozott.
Feri már a bozót széléről kiáltotta:
- Indulni, indulni! A nyomunkban lehetnek!
Mapui, a sötétbőrű gépész szaladt is a vízbe, hogy bemásszon a csónakba, és megindítsa a motort.
- Indulni, amilyen gyorsan csak lehet! - kiáltotta Barrabella, és rámutatott Albarranra: - Pierre Albarran, etnográfus ... Daniló Turkovich kapitány, a híres tengerész. Engedjék meg, hogy bemutassam önöket egymásnak... . Most pedig Zoller szavait idézem majd, ahogyan annak idején elmondta nekem Daniló bácsi megszabadításának történetét. Persze, úgy mondom el, az ő „pesties" módján, ahogyan beszélni szokott, hiszen ez jellemzi őt.
Zoller elmondja a parancsnok megszabadításának történetét
Amikor a jó öreg Barrabella rám bökött, hogy Ferivel együtt kövessem Mapuiékat a kémúton, azt mondtam magamban: a'zannya pupák, most aztán kösd fel a fehérneműt, mert ilyen mókában résen kell ám lenni!.. . Amikor elhagytunk benneteket, s összezárult mögöttünk annak a fene szigetnek sok növény-kacatja, csak erősebben dobogott a szívem. Hogy a fenében ne: tengerész vagyok én, nem holmi róka vagy sündisznó, hogy eligazodjam a bozótban! De hát, tudod, a parancs az parancs, és hát a cimborákról, Daniló bácsiról volt szó ... Az a két néger, Mapui és Taraha, meg a mi Pedronk, a Péntek, úgy bújtak, csúsztak, slisszoltak a tehénnek való rengeteg takarmány között, hogy nemegyszer rájuk szóltunk Ferivel: lassan a testtel, hé, kormos fickók,minket nem rózsabokorban keltettek, de hajófedélzeten!... Nagy baj azért mégse történt, mert rendes gyerek a francia két szárnysegéde, látták azok, hogy kilóg a nyelvünk, jobban, miként a Rolf kutyáé.
Az a roatani sűrű egyszerű szép pázsit a svéd király palotája előtt a Teknősbéka-sziget erdejéhez képest! Még egyszer nem óhajtom látni, miattam akár elviheti a ciklon mielőbb. Tudod, Andrea, sokszor mondtam már én is nagyon, sokszor óhajtottam: bár már szárazföldet éreznék a talpam alatt! Isten ne vegye véteknek, de többé nem mondom, nem én. Az az erdő kivette belőlem a Teknősbéka-szigeten menet is, jövet is minden szeretetemet a száraz iránt! Inkább örökre egy hajón, pajtás, ahonnan elmozdulni nem szabad!
Fák, liánok, bokrok, valami szörnyűséges nádszerű fű, mindenféle szövedék, rothadó, ledőlő fák - poshadt hőség még a szélvihar alatt is! Nesze neked, Zoller - mondtam magamban nemegyszer -, nesze, kellett neked cidibumm! . . . De hát egyszer minden jónak, de minden rossznak is vége szakad. Ez történt velünk is.
Tisztás szélére értünk, és figyelj, Andrea, megéri: ott láttunk magunk előtt egy öblöt, és az öbölben - a fregattot! A fregattot, pajtás, az „Óceán királynője" című bárkát!
Majd az állam esett le.
Mapui, Taraha, de az a suvikszképű Pedro is hátrahúzódott és intett:
- Ott vannak! Masa nézze, miénk hajó ott - gajdolászta a fülembe Pedro, tudod, ahogy az már szokása.
Hátra intettem Ferinek, aki mögöttem lihegett, és hessegette ennek a gyönyörű vidéknek átkozott szúnyogjait. Pajtás, a szúnyogok! . .. De hát nem erről akarok szólni, hanem a hajóról. Előttünk volt! Épen, épségben, mind a három árboc a helyén, de a keresztrudak leszerelve, tehát dolgoztak rajta. Ahogy ott suttogtunk Ferivel, megállapítottuk: értik a dolgukat azok a haramiák. Ekkora ciklonban, meg hát a szökőárban, ami elvágtatott erre - megtartani egy partra félig kihúzott hajót, amit javításra csörlőztek ki a parthoz, pontosan úgy, ahogy azt az öreg fickó. Cook is tette, pajtás, nem megvetendő valami!
De ügyesen kipányvázták, megdöntötték, akár a pók a hálóját, úgy összeszőtték kötelekkel. Még a ciklon rángásait is kibírta, az angyalát!
A sűrűből ki bámészkodva láttuk, hogy ott rajzanak mind a hajón vagy a hajó körül.
Csuda mókás érzés volt, Andrea, hidd el, alig puskalövésnyire elnézni hol Silvert, hol Mikkelsent, hol Cap-Yorkot, hogy szólítaná már el az ördög őket egy kis kirándulásra a pokolba!
És fura volt arra gondolnom, hogy ott lehetnek valamerre a térképeim is, ha nem vitte el a ciklon valamerre, mondjuk Apiába a kormányzó asztalára.
Láttuk Parkin Chrístiant és Santjagot is, kötélbálákat cipeltek az átkozott szélben. De Daniló bácsit nem láttuk, sem Laguna Grandét.
Nézelődtünk, fígyelgettünk, és végül Feri azt mondta:
- A hajó tehát itt van, jelentenünk kell. Gyerünk.
És megérintette Mapui, Taraha vállát, akik velünk együtt kandikáltak kifelé a sűrűből.
- Talofa li - súgta nekik Feri, ami úgy tudom, azt jelenti, hogy adjonisten, de hát Feri annak szánta, hogy úgy értsék: innen pedig kotródunk.
Akkor vettük észre, hogy se Pedro, se a kutya.
A'zanyád! Még csak az kell, hogy a suvikszképű kölyök elkódorog, és nyakunkra hozza Silveréket!
De már jött is a kölyök, kúszva, mászva, mint Winnetou szokta, tudod, az indiánus. Mellette a kutya lógatta barátságosan a nyelvét, mintha csak azt dumcsizná: jó úton jártunk.
Igy is volt, Andrea. Jó úton jártak. Mert tudod-e, mit döngicsélt a fülünkbe a mi Péntekünk?
- Masa, jönni, masa Daniló captain meglenni! Jönni, jönni, masa!
Akkor, azokban a percekben elfelejtettem a sok szúnyogcsípést - érzem is a maláriát, hogy máris macerál! -, elfelejtettem azt az átkozott erdőt, amit inkább gyehennának kellene hívni. Daniló bácsi megvan!
- Tisztás szélén kunyhó - jelentette még Pedro. - Kutya megtalálni. Ott van kapitány!
Ferivel összenéztünk. És egyszerre mondtuk:
- Megmentjük!
Kimentjük Daniló bácsit a banda markából, az életünk árán is, ha kell!
Igy döntöttünk s cselekedtünk.
Hogy Mapui és Taraha mit értett a beszélgetésünkből, Pedro szavaiból, úgy gondolom - semmit. És mégis, mind az egyik, mind a másik elénk állt, és mutatta: majd ők Pedroval elöl kúsznak, mi meg mögöttük, így is történt.
A tisztás déli oldalának szélén, amit előző helyünkről nem láthattunk, állt egy kunyhó. Hajódeszkákból, ajtókból összeeszkábált kacat, amilyet Guzsik apó bekötött szemmel se tudna csinálni. Olyan csiricsáré kunyhó volt. A kunyhó nem is annyira a tisztás szélén állt, mint inkább beljebb, derékvastag kókuszok között.
- Masa, ott lenni kapitány - súgta Pedro. - Megkötözve, szegény kapitány. Pedro látni.
Figyeltünk, nézelődtünk. A szél zúgott, recsegtek, ropogtak a fák. Sok értelme a suttogásnak sem volt. De annál inkább a figyelemnek. Nem mondom, a hajótól idáig látni lehetett, de ha jó takarásban, földre hasalva közelítettük meg a kunyhót, akkor a parttól nem vehettek észre semmit.
Ezt tárgyaltuk Ferivel éppen, amikor a kunyhó ajtaján, meggörnyedve kilépett - Laguna Grande!
Ha arra néz, ahol lapultunk, észrevesz.
De a hajó felé nézett ez a tűzre való pudvás fadarab. Majd úgy tett, mint aki elindulna, de meggondolta magát, és visszabújt a kunyhóba.
Hát ez nagy meglepetés volt, de csak egy pillanatig.
A kutya meg se nyikkant, csak szimatolta a levegőt szőrgubancos édes pofájával. Amiből következik, hogy nemcsak a franciák jó nevelésűek.. de a kutyáik is. Ha én kutya lettem volna, beleharapok Laguna Grande mocskos vádlijába! Bele én!
Csak egy pillanatig tartott a meglepetés.
Ferire néztem, ő rám. És megint csak együtt nyögtük:
- Leütjük, gyerünk!
Mivel nem sokat bíztunk tahitibeli nyelvtudásunkban, egy kókuszdión megmutattuk Mapuinak és Tarahnak a fejbeverést. Ezt Laguna Grandéval kapcsolatban én vállaltam. Tudod, nagyon szívem szerint való az ilyesmi. Igaz, a jó öreg Sotto marka kiadósabb becses praclijaimnál, de hát nagyítóüveg azért itt se kell.
Most már csak az volt hátra, hogy a rajtaütés zaj nélkül sikerüljön. A pasasok ott matattak mind a hajó körül, a ricsajról meg gondoskodott a szél, hogy áldjam érte a Madonnát!
Mapui és Taraha a kunyhóhoz lopakodott, majd hirtelen felálltak, és benyomták az ajtót. Erre Feri és én néhány ugrással a kunyhóban teremtünk?
A'zannya púpos! Nem tudom, ki lepődött meg jobban. Laguna Grande, vagy Daniló bácsi? Laguna Grande egy kötélcsomót lendített éppen a vállára, amikor meglátott, de arra se jutott idő, hogy ledobja, mert máris odasóztam. Jóféle sózás volt, életem végéig ízleni fog. Egyet kapott a gyomorszájra, attól előre esett... a másodikat az állára, attól meg hátra! Többre nem volt szükség, Andrea komám. Úgy feküdt a kunyhó küszöbén, mint a fókától kiöklendezett lazac. Elnyúlva.
Ugyanakkor Feri Daniló bácsihoz ugrott. Elvágta a köteleit, amivel a kunyhó falához erősítették, bár az is igaz, hogy nem állva, de ülve. Arról sem feledkezett el, hogy jelentse:
- Parancsnok úr, szolgálatára. Barrabella kapitány utasítására eljöttünk önért!
Hogy az a Mapui és Taraha milyen stramm legények! Jóformán még kezet se ráztunk az öreggel, és annyit se mondtunk ki: „Örvendünk a viszontlátásnak!", a két bennszülött felszólítás nélkül összekötözte Laguna Grandét, pecket tettek a szájába - pillanatok alatt, Ebből is gondolom, hogy rendes viszonyok lehetnek Tahitin.
Daniló bácsinak sok ideje nem jutott nyújtózkodásra, szent igaz. De arra igen, hogy odamutasson a kunyhó szögletébe:
- Valaki kapja fel azt a dobozt és gyerünk!
A „doboz" - a láda volt, Grossmann ládája!... Bizony nem álltam meg, hogy még ott az öreg orra alá dörgöljem:
- No, parancsnok úr, kinek volt igaza?!
- Neked, Zoller fiam, neked - hangzott a válasz. - Halálom órájáig szégyellni fogom, milyen bután viselkedtem!
Én csak annyit mondtam: no. Részben, mert valóban bután viselkedett a mi drága öregünk, akinél különb tengerész nincsen a világon, részben azért, mert nem volt több időnk.
- Pucoljunk! - kiáltotta Feri is, mivel néhány pasas megindult a hajótól a kunyhó felé.
A következő pillanatban megint csak az átkozott erdőben törtük az utat. Elöl Pedro és Rolf, mögöttük Feri, Feri mögött Mapui és Taraha Daniló bácsit támogatva, legvégül én, mint az már a kormányoshoz illik, a ládával a vállamon. A ládával, amiről szentül hittem, hogy nem veszett el, hanem Silverék markába került.
Sejtem, hogy az, aki a haramiák közül elsőnek lépett a kunyhóba, legalább annyira kitátotta a száját, mint a bálna, amikor elnyelte Jónást!
És többet nekem szárazföldről ne beszéljen senki. Főleg erdőről ne!