MÁSODIK FEJEZET

Kik jártak a ,,Csudajó"-ba? - Hosszú John Silver! - A törzsgárda és vezetőjük, Laguna Grande - A ,,Casa Resacas" előtt - Commendatore Barrabella - Emlék és valóság - „Vezényelt ön már fregattot?" - Korszerű felszerelés nélkül - Ámuldoznak a cimborák - Milyen is volt az „igazi" hajó? - íme, az „Óceán királynője" - Felcsapunk fregatt-hajósnak

Úgy érzem, most már ideje arról is szólanom, hogy a „Csudajó" asztalainál nemcsak mezítlábas brazíliai kapitányok, de más sarzsibeli tengerészek is ültek. A kapitányok jelentették a törzsgárdát, ők voltak a patron, senor Martinez számára a biztos napi bevétel. De a „Dó pontinha" kocsma eldugottsága, koszossága másokat is vonzott a bárpult vagy az asztalok mellé. Mert legyünk őszinték: az a társaság, amelyik a „Yerbá"-t előkelőnek találta a lecsavarozott asztalokkal, az kicammogott ide a mennydörgés ménkűbe, a kikötő legtávolabbi zugába, az Avenida Chimarro legvégére, ahol a bűzös iszap végleg megakadályozta az Avenida további fejlődését.

És ezek a pasasok leginkább tengerészek voltak, bizonytalan jellegű és jellemű figurák. Ha egy tengerész hajó nélkül marad, annak több oka van. Lehet, hogy úgy járt, mint mi: elsüllyedt a hajója, és kezdheti újból a kilincselést. Lehet, hogy „útra szerződött" valaki, akinek a szerződése lejárt, és most „facér", hajó nélküli ember. Az sem lehetetlen, hogy összekülönbözött a parancsnokkal, a tisztekkel és - tengerészkönyvét a kezébe nyomva - kidobták a hajóról. Olyasmi is előfordult már, hogy hirtelen „létszámfeletti" lett, és egy-két heti végkielégítéssel a zsebében partra került.

Ó, sok változata van annak, miért éli napjait a tengerész a hajó fedélzete helyett egy kocsma bárpultja mellett. Ilyen ok még többek között az is, hogy nem szereti a munkát, válogat, egyik hajóról a másikra tekergő „lógós", aki szerződtetéskor szolgálatkészen vigyorog, de künn a tengeren a hasát igyekszik a nappal süttetni. És egyáltalában nem izgatja a tudat, hogy az út végén kiteszik, hiszen pontosan ebben leli örömét, és erre építi fel terveit. Ezt a figurát is „tramp"-nek hívják, akár azt a tehergőzöst, amelyik hol az egyik, hol a másik útvonalon jár. Tramp - csavargó.

Nos, hogy John Silver hová tartozott, a fentiek melyik csoportjába, azt első nézésre nem lehetett eldönteni.

De John Silver is a „Csudajó" bárpultja mellett könyökölte át a nap legnagyobb részét. Főleg az estét meg az éjszakát. Mindig szívélyes, barátságos, szolgálatkész, mosolygós, derűs volt. Az a valaki, akinek láthatólag egy célja van.- megnyerni magának az embereket. Állandóan csörgött néhány centavos a zsebében, és mindig volt egy-két jó szava a kocsmába betévedő idegenekhez. Az első fél órában azt hittük, hogy nem más ő, mint a „Csudajó" vendégfelhajtója. De idővel csak kiderült, hogy szerződés nélküli tengerész, méghozzá olyan valaki, aki sok éven át szolgált vitorlásokon, és az utóbbi időbér már „bootsman", csónakmester volt, ami egyes hajókon a fedélzetmesterrel egyenlő rang. Hogy a patronnal, Martinezzel igen megértették egymást, azt rövidesen észrevettük. Ha kellett, John Silver felkapott egy zsákot, üveggel teli ládát, csomagot, és elvitte oda, ahová Martinez irányította. Ha valamelyik vendég túlságosan elázott és randalírozni kezdett, Martinez csak rá-hunyorított Silverre, aki erre az illetőhöz lépett, és az máris az Avenidán találta magát. Az Avenida túlsó felén, ahol már az iszapos tengervíz mosta a kövezetét. Silver szolgálatkészségében odáig is elment, hogy hazakísért egy-egy becsiccsentett kapitányt. Mindez persze azt is jelentette, hogy, többet ivott és evett ingyen, mint amennyit fizetett. Népszerű volt, közkedvelt ez a javakorabeli amerikai fickó. Mert amerikai volt, de pompásan beszélte a spanyolt, mint mondta: azért, mert többnyire dél-amerikai hajókon szolgált.

- Senores - mondta nekünk -, senores, harminc éve élek Dél-Amerika kikötőiben. Szolgáltam brazil, chilei, argentin hajón. Portó Alegrében éppen úgy odahaza vagyok, mint Montevideóban, Antofagastában, Santosban vagy Rióban.

- Ott is van, pajtás, egy-egy kocsmád - nevetett rá Sottomarina. - Valld be, hogy így van!

Silver nem tagadta:

- Nem tagadom, pajtás, így van. Tengeren a hajó, szárazon a kocsma, ez az én elvem. Egyiket úgy szeretem, mint a másikat. A hajón megfogom a legnehezebb munkát is, a szárazon pedig ember legyen a talpán, aki látta John Silvert berúgva!

És ez igaz is volt. Soha nem állt keresztbe a szeme, soha billegett viharban lengő árbochoz hasonlóan. Úgy csúszőtt bele az alkohol, mintha limonádét vagy rántott levest ivott volna! Kész csoda volt ez az ember, bámulnivaló az ivótudománya.

Különben a legnépszerűbb emberek közé tartozott, akit csak ismertem. A mi egyébként is jóhiszemű Daniló bácsinkkal percek alatt jó barátságba került, de ugyanígy Sottomarinával és a többiekkel is.

- Captain - jelentette ki parancsnokunknak -, ha valaki szerez önnek hajót, az én leszek! John Silver, ha hallotta már a nevemet!

Hajót nem szerzett, de naponta jött valami hírrel, hogy így-úgy, amúgy, de rövidesen lesz megfelelő hajó, innen jelentik, ott hallotta, ide kellene utazni, amoda írni .. - Derék fickó ez a Silver - hangoztatta Daniló bácsi, aki, mint azt ugyancsak tudjátok, a világ legrosszabb emberismerői közé tartozik.

Hogy őszinte legyek: magam is kedvtelve néztem ezt a hórihorgas amerikait, aki láthatólag csak azért élt, hogy embertársai szolgálatára legyen.

Egyedül Zoller volt az, a mi mindig gyanakvó, kételkedő, most már tudományokba elmélyedő Zoller Jóskánk, aki már az első órákban kijelentette:

- Ennél nagyobb csirkefogót nem hordott a föld a hátán! Hüledeztünk, még Guzsik apó is, aki olyan volt, mint a házőrzőkutya, s minden idegen iránt gyanakvó.

- Majd meglátjátok, nekem lesz igazam! - jelentette ki Zoller ismételten, nem egyszer. - Ha ugyan lesz további közünk ehhez a csirkefogóhoz. De az biztos, hogy hajót nem fog szerezni. Legfeljebb egy teknőt, amit sónernek adna el nekünk.

Hát így álltunk mi John Silverrel. Hogy miért szólok előbb róla, s csak azután a Casa Resacasban tett látogatásunkról, annak természetesen megvan az oka. Már most kell, hogy tudjatok róla! . . . Azt is sejtem, hogy a név egyesek előtt ismerősen cseng a fülekben. Long John Silver: Hosszú John Silver! Mert ez is az volt, hosszú is, John is, Silver is: „Ezüst Jancsi", mint gyerekkorunk híres regényének, a „Kincses sziget"-nek hírhedt alakja! Pontosan így hívták. Akkor én is azt hittem, meg hát Daniló bácsi is, hogy az ismerős név okozta Zollerben az új ismerősünk iránti gyanakvást, kételkedést. Mindenesetre elválik, ki tévedett -Zoller-e, vagy kompániánk többsége? Rövidesen megtudjátok.

De ha már Silvernél tartok, kell, hogy elmondjam azt is: Martinez kocsmáros cimborája nemcsak a mezítlábas kapitányokkal komázott, hanem egy törzsgárda tagja is volt egyben. Ez a törzsgárda a „Csudajó" leghátsó asztalánál verte éjfélig a blattot, főleg pókért játszottak, óriási füsteregetés és harsogó csataordítások közepette. Nyolc-tíz állásnélküli tengerészből állt a törzsgárda, akadt közöttük norvég, dél-afrikai, sőt grönlandi dán is. A hangadó különben nem Silver volt, hanem egy nagytestű mesztic, bizonyos Laguna Grande nevű, jól megtermett figura. A törzsasztal feje láthatólag Laguna Grande volt, ő vitte a szót, sőt ö lehetett a kompánia „bankárja", mert nemegyszer láttuk, hogy fizeti egyesek cehjét, vagy pénzt ad valamelyik asztaltársának, és ugyanakkor nyugtát írat alá hol a grönlandival, hol a norvéggel, hol a dél-afrikaival. Ebből azt következtettük, hogy Laguna Grande megfelelő tőkével rendelkezik, pedig igencsak hasonlított a mezítlábas kapitányokhoz. Agyonizzadt inge hetek óta nem láthatott szappant, a valamikor fehér vászonnadrág pedig hónapok óta. De a legnagyobb könnyedséggel dobta Martinez elé a pezetákat, centavosokat, ha vesztett a pókerben, és fizetnie kellett - drága italokban! Igen, fiúk, Laguna Grandénak hívták Silver kebelbarátját, ami magyarra fordítva körülbelül annyit jelent, mint „Nagy öböl". Különben ez a név szerepelt a tengerészkönyvében is, mint azt később megtudtuk. Laguna Grande félvér volt, mesztic vagy mulatt, talán az Amazonas mellől, talán Panamából, talán a Karibi-tenger valamelyik szigetéről. . . talán. Soha nem tudtuk meg, honnan is származik, vagyis hol ringott a bölcsője. Ő is panamakalapot hordott, és a fülében aranykarika fityegett. Ezek az aranykarikák különös, marcona külsőt adtak a villogó szemű, olajbarna képű dél-amerikai hajósnak. A legmeglepőbb azonban mégiscsak az, hogy - kijelentésük szerint - hónapok óta nem hajóztak, és mégis bőven csörgött pénz a bukszájukban.

- Senores - dicsekedett Laguna Grande -, az én bandériám spórolós, mint az atyák a Madre de Diós kolostorban. Megbecsüljük a pénzt.

Hogy az atyák mint éltek Madre de Diós kolostorában, nem tudom. De azt tudom, hogy egy-egy kártya-rund után Laguna Grande bandájának néhány tagja ringispilnek nézte a „Csudajó" helyiségét. Silver azonban három üveg portói után is úgy sétált közöttünk, mint aki hallomásból ismeri csak ezt a szót: alkohol.

Nos, most már tudjátok, hogy létezett Portó Alegre-i tartózkodásunk alatt egy John Silver és egy Laguna Grande nevű fickó. Nehogy elfeledkezzetek a két névről: John Silver és Laguna Grande.

Ezek után nézzetek most végig velem a Rua Verguierón.

Ez Portó Alegre kereskedő, vagy mondjuk így: német negyedének egyik legszebb utcája. Itt nem ülnek naphosszat az úttest szélén semmittevő naplopók, munkát leső szerencsétlenek, élelmet kolduló páriák, mint a kikötőváros több utcáján. Akkor Vargas elnök volt az úr Brazíliában, és - mint azt hallottátok - nem egy esztendő úgy zárult, hogy az évi kávétermés javát a tengerbe dobták! Santos kávét, campinasi kávét! Arany az is, mert aranyat ér.

A Rua Verguierón nincs por, nincs eldobott narancshéj, banánhéj, bűzlő és rothadó káposztaféleség, kifordult belű macska, lepénnyé gázolt kutyatetem. A Rua Verguierón fel s alá sétálnak a rendőrök, gumibotjuk figyelmeztetően leng a kezükben. Ez az üzletházak egyik utcája.

Abban az időben egyik pompás .,Packard", „De Soto" „Limousin" autó állt a másik mellett, hirdetve azt, hogy ebben az utcában a háztulajdonosok sokkal, de sokkal gazdagabbak, mint máshol a háztulajdonosok. A feliratok transzparensei a „caucciu", „caffé", „tobacco", „cacao", „zuccero" neveket hirdették. Az épületekből mint különös muzsika berregett ki az utcára a szüntelenül szóló telefonok csengése. Egy-egy ház előtt csoportok állnak: jól öltözött, szalma- vagy vászonkalapos kereskedők, ügynökök, tisztviselők, szállítmányvezetők, hajóstisztek. Mindegyik szájában ott fityeg féloldalasán az elmaradhatatlan szivar.

És olyan izgatottan beszélnek, hogy egy zsongás tőlük az egész hosszú utca. Kávé, kaucsuk, dohány, kakaó a témájuk, és természetesen a pénz. A nyitott ablakú üzletházakból is erről regélnek a hangok: kaucsuk, kávé, dohány ... és pénz, pénz, pénz! Dollár, millreis, pezeta, franco, bianco, amit kívántok.

Ezen a Rua Verguierón ballagtunk egy napon parancsnokunkkal együtt.

A mi kitűnő Diegónk ezekkel a szavakkal eresztette útnak expedíciónkat:

- Senores, senor Martinez Santa-Clara igen nagy úr Braziliában. Nagykereskedő a javából. Lehet, hogy nem is engedik önöket a személye elé. Vele beszélni megtiszteltetés!

Ezek után még inkább érdekelt az a pénzember, aki egy fregattot akar útnak indítani, és - vele beszélni megtiszteltetés.

Hárman indultunk útnak a „Brazília császárá"-ból: Daniló bácsi, Szevér és jómagam. A patron feleségével kivasaltattuk a matrózláda fenekén gyűrődő ünneplő ruhát, nyakkendőt kötöttünk, és feltettük az ellenzős sapkát, így külsőnk kifogástalan volt, és - mint azt Zoller megállapította - megnyerő.

- De azért nem irigyellek ebben a pukkasztó melegben - tekintett végig rajtam régi jó pajtásom.

Daniló bácsi ezúttal, kivételesen, elővette aranystráfos sapkáját is, amit csak a legritkább esetekben tett meg. Most ritka eset előtt álltunk, a kutya is láthatta rajtunk.

Sottomarina, aki mindnyájunk között a legtöbbet szenvedett a szárazföldi élettől, és úgy vágyott a tenger után, mint a szomjazó a pohár víz után, meghatódásában vallásos hangulatba esett. Áldását adta ránk:

- A Tersattói Madonna nevében, járjatok szerencsével!

Pontosan delet kongatott az üzletházak órája, amikor megálltunk a keresett épület előtt.

Casa Resacas - ezt olvastuk le a homlokzatról.

- Hát ez az - bólintott Daniló bácsi és intett -, akkor be is léphetünk.

A kapu boltíve alatt bálákban állt a kávé, a dohány. Egy teherautó rakodott az oldalfeljáró lépcsője előtt.

- Első emelet - mondta a portás, anélkül, hogy bármit is szóltunk volna. - Keressék senor Campiant. Ö a hajózási ügyek intézője.

Meglepetésünkben el is felejtettük kérdezni, miből sejti jövetelünk célját.

Az első emeleten hatalmas termek sorakoztak, mind tele hangyaszorgalommal dolgozó, íróasztalokra görnyedő tisztviselőkkel.

Végül egy kisebb szobába léptünk, ahol csak ketten tartózkodtak.

A falakon mindenütt térkép, a térképeken zászlós pozíciójelek, hajók berámázott fényképei, rajzai.

Az egyik férfi volt senor Campian. Pontosan olyan, mint Brazília legtöbb, negyven éven túli főtisztviselője. Elhízott, izzadt kezű és arcú, szuszogó, szivarozó, nagyképű, pattogó, az a bizonyos „ki vagyok én" beképzelt figura.

Daniló bácsi elmondta egy-két szóval jövetelünk célját Senor Campian összehúzta szemöldökét:

- Hajóztak már önök háromárbocos vitorlás hajón? Erre elmosolyodtunk. Daniló bácsi ezúttal is megőrizte higgadtságát.

- Ha nem hajóztunk volna, uram, akkor nyilvánvalólag nem lennénk itten. Turkovich Daniló vagyok Fiúméból, és végtelenül sajnálom, ha nem ismeri a nevemet.

Senor Campian megrázta kövér, bőtokás, kopasz fejét:

- Valóban nem ismerem, kapitány. De nem tesz semmit. Tehát a fregatt ügyében jöttek?

- Igen, a fregatt ügyében.

Campian odafordult a társához, s súgott valamit a fülébe. Az megvonta a vállát. Mire Campian megszólalt:

- Főnökömnek mindenesetre jelentem az önök érkezését. Ámbár kizárt dolognak tartom, hogy ma fogadja önt, kapitány, hiszen ő Brazília egyik legelfoglaltabb embere.

Ezzel Campian sokatmondóan bólintott, és eltávozott a szobából.

Mi pedig hol egymást, hol a szoba falán felfüggesztett képeket nézegettük. Mindössze néhány perc telt el, és máris nyílt az ajtó. Campian lépett be, arcán határozott meglepetés, amikor megszólalt:

- Kapitány úr, önt és két társát várja senor Martinez Santa-Clara!

És a nyitott ajtón át a folyosó végére mutatott:

- Ott találják.

Persze, ott még nem találtuk a Casa Resacas nagyhatalmú gazdáját, csak egy méhkasként nyüzsgő titkárságot. Telefonok berregtek, írógépek kopogtak, nyíltak, csukódtak az ajtók. Két ifjú titkárnő, meglehetősen izgatottan, kipirulva egy nevet emlegetett a telefonba:

- Kérem azonnal előkeríteni commendatore Barrabellát!

- A vezér kéri .commendatore Barrabellát!

- Merre van commendatore Barrabella?

- Sürgősen keressük commendatore Barrabellát!

A névre felfigyeltünk. Főleg a „Commendatoré"-ra. Ez olasz rangja bizonyos kiérdemesült tiszteknek, akik magasabb kitüntetésben részesültek, vagy valódi commendatorék, parancsnokok voltak. Nem kétséges, hogy miattunk folyt a hajsza a commendatore után.

Végre a titkárnők felsóhajtottak.

Egy alacsony, cingár, igen komoly képű, amolyan fontoskodó tekintetű emberke lépett az impozáns méretű titkári szobába. Inkább hittük volna „il professoré"-nak, mint commendatorénak!

A titkárnők felsóhajtottak, és a cingár emberke nekirontott a zölddel párnázott ajtónak. Lenyomta a kilincset, és eltűnt az ajtó mögött. De annyit még láttunk, hogy amikor behúzta az ajtót, mélyen meghajolt. Tehát arra ülhetett valamerre senor Martinez Santa-Clara.

Különös érzés fogott el ebben a titkári szobában. Tizennyolc évvel ezelőtt már láttam egy ilyen helyiséget. Én, az egyszerű kis tengerésznövendék, az akkor már végzős Horváth Ferivel együtt Ossoinack urat, a gazdag fiumei patríciust, nagykereskedőt és hajóvállalkozót kerestem fel, hogy megköszönjük az általa alapított és részünkről betöltött alapítványi helyet. Azt szokták mondani, hogy bizonyos mesterségek „uniformizálnak", hasonló külsőt és nyilván belsőt is adnak az embernek. A commendatore, aki eltűnt a zöld ajtó mögött, igen hasonlított Ossoinack úr titkárára, és-már előre úgy éreztem: Santa-Clara pontosan olyan valaki lesz, mint volt a fiumei patrícius.

Elképzelhetitek bámész tekintetemet, amikor néhány perc múlva betessékeltek bennünket a zöld ajtó mögé, és egy óriási méretű szoba legvégén, egy ugyancsak óriási méretű íróasztal mellől felemelkedett - Ossoinack úr!

Persze, nem ő volt, hanem becses figurájában maga Santa-Clara, pontos mása a fiumei patríciusnak, akinek személyében először találkoztam össze azzal az istenektől kegyelt, kevésszámú embertípussal, akit így hívnak: „nagykereskedő és hajóvállalkozó".

Csendesen berregtek a ventillátorok, s valami levegőszívó és pumpáló gép is, mert ami legjobban meglepett házigazdánk külsején kívül, az az volt, hogy meglepően hűvös volt a vezér irodájában. Az ablakok bezárva, lefüggönyözve,, és mégis: legalább tíz fokkal kevesebb, mint odakünn a titkári szobában, így azután nem volt csoda, hogy a nagyhatalmú úr méltóságteljes pompában feszített íróasztalánál.

Pontosan úgy, mint annakidején Ossoinack: elsőrangúan szabott ruhában, természetesen nyakkendővel, s nem holmi kihajtós ingben. Különben is, a brazíliai, ha kihangsúlyozza „úri" voltát, nyakkendőt vesz fel, mint mércéjét ennek a titulusnak. A villamosok első kocsijára abban, az időben nyakkendő nélkül nem lehetett felszállni! Igy mi Rióban a-második kocsin utaztunk. És akár csak Ossoinack, Santa-Clara is több, villogó, gyémántköves gyűrűt hordott az ujjain, és a nyakkendőjében - gyémánttűt.

A káprázat pedig tovább játszott: ugyanúgy, miként a fiumei patrícius irodájában, itt is egy óriási földgömb volt az íróasztal legfőbb dísze. A főfalon pedig, ahol Ferenc József császár és király hatalmas festménye függött, itt -II. Pedro néhai császár képe díszelgett. Igen, a mesterségek bizonyos hasonlóságokat adnak.

De nem mindenben, nem. Mert körben a falaknál, üvegszekrénykékben, hajómodellek sorakoztak. Azonnal láttuk, hogy hiteles modellek, nem holmi dilettáns fércmunkák. Több közülük majdnem annyit érhetett, mint egy-egy valóságos -hajó. Ismertem olyan hajómodellkészítőt, aki két és fél méteres, impozáns modelljét, amit az amerikai Field-múzeum számára rendeltek tőle, közel két évig építette. Sejthetitek, nem bagóért adott bele annyi időt és anyagot. A Santa-Clara irodáját díszítő modellek közül különösen kettő keltett bámulatot már az első ránézésre: egy Nelson-korabeli fregatt és egy megkapó szépségű karavella.

Őszintén megmondom: nem tudtam, mit bámuljak leginkább, Santa-Clarát Ossoinackhoz való hasonlósága miatt, vagy a modelleket, esetleg mindent - commendatore Barra-bellával együtt. Mert Barrabella is ott állt a földgömbös íróasztal mellett, és láthatólag - fázott. A tízfokos temperatura-különbség ezt az apró, vékony, tudósforma emberkét nehéz helyzet elé állította. Dideregve állt főnöke közelében lenge vászonruhájában.

Bezzeg Santa-Clara nem fázott. Derűsen tekintett ránk és felállt. Szélesvállú, jól megtermett férfi volt, az a valaki, akit kövérsége miatt nézünk óriásnak. Szépen gondozott szakállán időnként végigsimított ugyancsak gondozott, kövér kezével. A hangja rokonszenvesen, mélyen csengett.

- Senores, üdvözlöm önöket - mondta, és ránézett Daniló bácsira. - És örülök, hogy megismerhetem önt, kapitány.

Daniló bácsi meglepődött.

- Igen, kapitány - folytatta Santa-Clara -, én ismerem önt. A „Mary Celeste"-ügyet jól ismerem. Olvastam róla, igaz, Barrabella?

A kis ember bólintott.

- Engem ugyanis nagyon érdekel a tenger, a hajók, a tengerészet. A legszívesebben csak ezzel foglalkoznék. De atyám hagyatéka kötelez, az üzletház további felvirágzása kötelességem, így csak szabad időmben foglalkozhatom a tengerrel. Ezért is látják itt a hajómodellek kis gyűjteményét, mert a nagyobbik a palotámban van, és ezért is látják itt commendatore Barrabellát, az olasz haditengerészet hajdani hadiiskolai tanárát, aki szaktanácsadóm.

Ezzel Santa-Clara mindhármunkkal kezet fogott, majd beszólt egy telefonba:

- Frissítőket kérek, sürgősen. Ha bárki keres, nem vagyok itt!

Hát igen: nekünk is tetszett, hogy Turkovich Daniló nevét az Adria és a Földközi-tenger térségén kívül a Föld másik féltekéjén is ismerik. És nem kétséges, tetszett az magának Daniló bácsinak is. A „Mary Celeste"-ügy nagy kaland volt, de azt mégse gondoltuk volna, hogy egy üzletháztulajdonos tud róla Portó Alegrében.

Santa-Clara süppedős fotelekbe ültetett minket, cigarettával, pipadohánnyal, frissítővel kínált, és többször elismételte, mennyire örül, hogy megismerheti Daniló bácsit.

- Kérem, mondják el a ,,Mary Celeste"-eset hiteles történetét - kérte. - És ön, Barrabella, figyeljen. Bizonyára érdekes adatokat hall majd készülő művéhez, amiben megírja a különleges hajó kalandokat.

Barrabella tisztelettudóan bólintott:

- Figyelek.

Közben tovább fázott és didergett, s kínos arccal kortyolta a jégbehűtött italokat.

Daniló bácsi mesélt. Szívesen mesélt, hisz ismeritek ezt a szokását. Elmondott mindent abból a nagy kalandból, ami a mi gyönyörű „Jadran" sónerünkön egészen a sarkkörön túl űzött bennünket.

Időnként senor Martinez Santa-Clara felkiáltott:

- Madre de Diós, nagyszerű! Jegyezzen, Barrabella, jegyezzen!

Igy telt el néhány óra.. Időnként benézett egy-egy titkárnő, vagy megdöbbent tekintetű titkár, de még ki se tudta nyitni a száját, a hatalmas úr ráripakodott:

- Mondtam már, hogy nem fogadok senkit! Végül is sor került jövetelünk céljára.

- Igen, igen - nevetett Santa-Clara -, ön nyilván nem azért jött hozzám, kapitány, hogy elmondja pompás kalandját. Én azonban lecsaptam önre! No, nem baj. Természetesen a fregatt, erről lenne szó . . .

- Természetesen - bólintott Daniló bácsi. Santa-Clara derűsen hunyorított:

- Vezényelt ön már fregattot? Daniló bácsi elmosolyodott:

- Annyira idős még nem vagyok. De tengerésznövendékkoromban láttam fregattokat, többet az osztrák-magyar haditengerészet pólai kikötőjében. Azonfelül pontosan ismerem a fregattok építését, vitorlarendszerét, kötélzetét, állékonyságát.

Barrabella és Santa-Clara nagy figyelemmel nézett parancsnokunkra.

- Az ön kijelentéseit nem vonom kétségbe, kapitány -bólintott a nagykereskedő. - Az ön szava garancia, kapitány. De a mi fregattunk jóval régibb annál, amire ön gondol.

Commendatore Barrabella hideglelősen bólogatott:

- Régibb, régibb.

Santa-Clara az egyik üvegszekrényre mutatott:

- A modelljét ott láthatja, kapitány.

Felálltunk, oda léptünk.

Kecses, jóformájú, gondosan elkészített háromárbocos; tündökölt a csillogó üveg mögött. Keresztrudas vitorlái kifeszültek, az orrvitorlák szinte duzzadtak a széltől. A modell nem lehetett több fél méternél, de rajta volt minden, ami fedte ezt a megállapítást: korabeli hajó. A csigák rendszere, formája, a kötélzet elhelyezése, beosztása, a három árbocon arányosan elhelyezett terebek (árbocállások, „árbockosarak"), az igen előre hozott előárboc, és az ezt kiegyensúlyozó, ég felé törő bowsprit (orrsudár), a hátsó felépítmény tövében elhelyezett kormányállás, a fedélzetek beosztása mind arról tanúskodott, hogy aki készítette a modellt, az érti a dolgát. A hajótest víz alatti része fehérre volt festve; a felső rész sárga-feketére. Tehát angol hajó volt, amit a szürke színű vitorlák is elárultak.

Santa-Clara és Barrabella nagy figyelemmel nézte Daniló bácsit. Ugyan mit mond majd a modellre?

Parancsnokunk elismerően gusztálgatta a múzeumi dísznek is beillő darabot, majd így szólt:

- Rendes kis hajó, senores, igen rendes. De nem szabályos fregatt. Hanem inkább fregatt jellegű nyugatindiai hajó. Ilyen volt Anson hajója, a „Centurion", ilyen Nelsoni „Boreas"-a, de még inkább azok, amelyek egyesítették magukban a hadi és a kereskedelmi jelleget. Ezt bizonyítja egyetlen ágyúsora is. A fregatt, a későbbi fregatt, amire én gondoltam, kimondottan hadijellegű hajó, mint azt nyilván önök is tudják.

Itt Daniló bácsi elhallgatott. Mi ketten Szevérrel érthető büszkeséggel néztünk rá.

- Carramba - bólintott elismerően a nagykereskedő -„ ez már igen, Turkovich kapitány! Látom, tisztában van a hajók jellegével és típusával. Carramba!

Az olasz haditengerészet néhai hadiiskolai tanára sietett gazdáját követni:

- Carramba !

És még hozzá tette: ,,y excelente", ami annyit jelent: kitűnő. Nem hiába tanár volt Barrabella, úgy érezte, hogy Daniló bácsi vizsgázott előtte.

- Nagyon jó, kapitány - folytatta Santa-Clara -, valóban, ez a modell nem szabályos fregatt. És így nem szabályos fregatt az én büszkeségem, ennek a modellnek valóságos mása_; az én „La Reina dél Pacifico" nevű hajóm. De mi fregattnak hívjuk, mert mégiscsak közel áll hozzá. Különben mind a modellt, mind az elkészült nagy hajót és az itteni modellek javát commendatore Barrabella tervezte. ő ugyanis nemcsak tengerészeti tanácsadóm, de hajómúzeumom igazgatója is egyben, valamint tervezőm is. És barátom.

A kis ember most valósággal elpirult. Mélyen meghajolt a főnöki bizalom ilyen megnyilvánulására.

- Grazié, senor, grazié.

Santa-Clara újból helyet mutatott az asztalkánál.

- Ezek után, Don Daniló, úgy érzem, bővebben kell szólanom - kezdte. - De mielőtt rátérnék a részletekre, valakit mégis mindjárt megkérdezek. És ez ennyi: Turkovich kapitány, vállalkozna ön arra, hogy egy ilyen régi rendszerű és formájú hajót elvezényel megadott kikötőből kijelölt kikötőbe?

A cigaretták és a híres, pompás brazíliai szivarok füstkarikáit felragadták a ventillátorok. Néhány percig csak ezeknek a légtemperáló masináknak a búgása hallatszott. Daniló bácsi, mint sorsdöntő helyzetekben mindig, mindent mérlegre tett. Tekintete többször a modellre tévedt. Végül megszólalt:

- Természetesen vállalkozom.

Barrabella felsóhajtott, mint aki végre álmai megvalósulásához érkezett el.

Santa-Clara is elismerően bólogatott.

- Helyes, kapitány, helyes.

- Természetesen - folytatta Daniló bácsi - csakis abban az esetben, ha tüzetesen megismerhetem a hajót, és így az indulás idejét a kijelölt kikötőbe - én szabom meg!

Barrabella arca elkomorodott. Santa-Clara megrázta fejét.

- Sajnos, kapitány, az időnk kötött. Mint felhívásunkban olvashatta, az „Óceán királynője" hajót a Horn-fok megkerülésével kell Oaklandbe elvezényelnie. Pontosan mához öt hónapra kell Oaklandbe érkeznie, vagyis április negyedikén. Megfelelő feltételek mellett.

- Megfelelő feltételek mellett - visszhangozta a kis emberke.

- Szabad tudnom a feltételeket?

- Természetesen, kapitány. Mielőtt rátérek, előbb közölnöm kell, hogy az általam kiszemelt, régi kapitányok közül, akik részben cégem alkalmazottai, részben szállítóim, többet megkérdeztem, hogy vállalnák-e az oaklandi utat, a legteljesebb felelősség és körültekintés mellett. Nem vállalták.

Daniló bácsi csendesen elmosolyodott:

- Én vállalom. Igen rövid időt leszámítva, csak vitorlásokon jártam. A felelősség szót azonban a „leggondosabb körültekintésre" változtatnám, mert előállhat olyan helyzet, hogy képtelenség megbirkózni a váratlan eseménnyel. Inkább az időt találom túl rövidnek, hiszen a Horn-fok megkerüléséről van szó, valamint személyzetem begyakorlásáról. Bár személyzetem törzsgárdája kitűnő.

Santa-Clara megrázta fejét:

- Sajnos, ezen változtatni nem tudok. Szerződés köt és siettet. Hallják tehát, miről van szó.

És ezzel belefogott a feladat ismertetésébe, de előbb rágyújtott egy óriási szivarra, és lehajtott egy pohár jeges italt.

- Az „Óceán királynője" az én megvalósult álmom. Gyermekkorom óta gyűjtöm a régi vitorlás hajók modelljeit.

Több száz modellem van házam múzeumában, majd látni fogják. A gyűjtemény attól kezdve virágzott fel, amikor a jó sors elém hozta senor Barrabellát, akinek segítségével komoly munkát végeztünk. A legkomolyabb teljesítményünk maga a nagy „Óceán királynője", ami jelenleg a Pelotasi révben horgonyoz. Valahogy híre ment a ma már ismeretlen hajótípus elkészülésének, mert néhány héttel ezelőtt felkeresett az egyik hollywoodi filmgyár megbízottja és közölte: igen busás összeg ellenében kibérelnék a hajót. Természetesen filmfelvételhez kell az „Óceán királynője", méghozzá a „Kincses sziget" megfilmesítéséhez.

Itt kis szünetet tartott Santa-Clara, majd így folytatta: - Kereskedő vagyok, tehát szívesen hozom össze a szórakozást a hasznossal. Miért is ne keressen nekem a rengeteg pénzbe került hajó? Sőt, miért ne szerezze meg személy szerint nekem, valamint Barrabellának, a hajó építőjének és üzletházamnak a legnagyobb reklámot? Miért ne? Ezért úgy döntöttünk, hogy nem vontattatjuk fel a Panama csatornán keresztül a San-Franciscó-i öbölbe, mint valami dereglyét, hanem komoly feladatot adunk annak bebizonyítására, hogy a ma tengerésze számára is használható eszköz a régi típusú hajó. Ezért a feltételek között a következő kívánságok szerepelnek: kikötés a Julián-öbölben, ahol valaha Magellán is, Drake is oly drámai heteket élt át; megkerülése a Horn-foknak, és kikötés a Juan Fernandez szigeten, ahol tudvalevőleg az a Selkirk matróz szenvedett hajótörést, akiről Defoe Robinsont mintázta; végül felkeresése Pitcairn szigetnek, ahol a lázadó „Bounty" fregatt legénységének leszármazói máig is élnek. Innen azután egyenesen viheti már a hajót, kapitány, Caklandnek. Igy fest nagy vonalakban az útirány. További kikötés: hajózás a legegyszerűbb eszközökkel, amit igazában úgy értenék: hajózás a hajó korának megfelelő eszközökkel! Barrabella bólogatott :

- Természetesen.

Daniló bácsi elgondolkozva nézett Santa-Clarára:

- Úgy érti, senor, hogy se szextáns, se rádiófelszerelés, se korszerű kompasz ne legyen a hajón? Esetleg korszerű tengeri térképek sem?

- Igen, így értem. Daniló bácsi elmosolyodott:

- Ez, a rádióadó és vevő kivételével, teljesen lehetetlen. Ezúttal Barrabella közbeszólt:

- Lehetetlen? Ugyan miért?

- Senores, a dolog igen egyszerű - mondta lassan parancsnokunk -, nincs a világnak az a tengerészeti hivatala, amelyik megszegné a nemzetközi egyezményeket, s az előírt navigációs felszerelés nélkül engedné el kikötőjéből a kifutásra kész hajót. S ez áll, bármennyire régi mintájú, az „Óceán királynőjé"-re is. Ismétlem: legfeljebb a rádiófelszerelést lehet „lespórolni". De a többit nem.

Santa-Clara némileg elborult tekintettel hümmögött:

- Értem, értem. És ön ilyenre nem gondolt, Barrabella? A régi hajók fantaszta-építője ezúttal újból elpirult, és

szégyenkezve, dideregve motyogta:

- Nem, senor, nem. Egy régi hajó ...

- Carramba! - vágott közbe Santa-Clara. - Sajnálom. De nem baj. Mindenesetre rádiót nem visznek magukkal. És még szabad érdeklődnöm: végül is hogy áll a legénység dolgában, kapitány? Mert a szerződésben az is benne lesz, az előírt fizetések legjobb kategóriája mellett, hogy a személyzet előteremtése teljesen önre hárul.

Daniló bácsi nagyot szippantott a cigarettából, ami nála sokszor gondolkodási szünetet jelentett. Majd bólintott:

- A személyzet nem jelent gondot. Említettem már, a törzsgárdámért máris helytállók. Velem vannak, régi kipróbált emberek. Az első tiszt és az egyik kormányos itt ül ön előtt. A legénység többi részét, vagyis a matrózokat és az árbocmestereket majd megtaláljuk esetleg itt Portó Aleg-rében. Talán kéthetes kiképzés elég lesz, ha olyanok akadnak, akik már szolgáltak barkókon, návékon.

- Akkor tehát kapitány, számíthatok az ön közreműködésére! - jelentette ki Santa-Clara.

Daniló bácsi megrázta a fejét.

- Felelőtlenség lenne, ha azt mondanám máris, hogy igen. Előbb szeretném látni a hajót. Mert a modell mégiscsak modell.

Barrabella felszisszent:

- A hajóért kezeskedem! Santa-Clara azonban helyeselt:

- Igaza van, kapitány. Mikor mennének át Pelotasba, Barrabella? Természetesen majd senor Campian gondoskodik motorcsónakról. Mikor?

Barrabella ránézett parancsnokunkra:

- Holnap reggel?

- Helyes, holnap reggel.

Santa-Clara megjegyezte:

- Sajnos, én nem lehetek jelen, mert fontos üzleti tárgyalásom van. De commendatore Barrabella teljes jogú képviselőm. Amennyiben úgy érzi, kapitány, és ennek nagyon örülnék, hogy az „Óceán királynőjé"-t elvezényli Oaklandbe, úgy keressen fel, hogy megkössük a szerződést. Igen örültem, hogy láthattam önt, a „Mary Celeste"-kaland hősét. És önöket is, senores.

Ez az utóbbi mondat nekünk szólt. Hej, ha láthatta volna a mi tengerészotthonbeli derék Diegónk, és természetesen a többiek is, Horváth Ferivel és Sottomarinával az élen, milyen grandezzával búcsúzott tőlünk a nagytekintélyű brazíliai uraság. Még a titkárok és titkárnők hada is elbámult, sőt a titkári szobában tartózkodó Campian is, hogy a hatalmas úr a folyosó küszöbéig kísérte becses személyünket, és ott igazi spanyol meghajlással búcsúzott tőlünk.

- Senores, me encante mucho.

Ennél többet nem kívánhattunk. Úgy néztünk Daniló bácsira, mint a győztes hadvezérre néznek katonái. Hiába, mégiscsak valaki ő tenger birodalmában! És mi a tanítványai vagyunk. Barátaim, döntő, hogy szeressük és tiszteljük azt, aki nálunk többet tud, és többre vitte! Elmondhatom, hogy mi valóban szerettük Daniló bácsit... és tiszteltük, de nagyon ám!

Képzelhetitek, volt miről beszámolni a „Brazília császárá"-ban. Még Zoller is félretette a térképeket, Sottomarináék a kártyákat. Diegó is ott volt, hüledezett:

- Hogy önök senor Santa-Clara elé kerültek! És órákig beszélt önökkel! Megfoghatatlan, senores!

Mindent töviről hegyire elmondtunk, Campiantól egészen a grandezzáig.

A „fiúk" egyik ámulatból a másikba estek.

- A'zanyád - lelkesedett Zoller -, pompás útvonalon megyünk. A Csendes-óceánon! Juan Fernandez ... Pitcairn!...

- Valódi nyugat-indiai hajón! - nyögte elámuíva Sottomarina. - Corpo di bacco!

- Ha konyha is van rajta, akkor megyek, különben nem! - nevetett Guzsik apó. Szevér ránézett Horváth Ferire:

- Feri, nem gondoltad még meg? A „Jilland" helyett -nyugat-indiai fregatt!

Feri megrázta fejét:

- A „Jilland"-ra szól a szerződésem.

Daniló bácsi azonban, aki máskülönben a lelkesedők sorába tartozik, ezúttal nyugalomra intette a kompániát:

- Várjunk csak, várjunk. Előbb nézzük meg a hajót. Ebben maradtunk. Előbb nézzük meg a hajót, mert hát mégiscsak ez a döntő. Elvégre nem mindennapos valami felvitorlázni és tengerre vinni egy olyan vitorlást, amely már százötven éve kiment a „divatból". Nem mindennapi eset. Hogy Barrabella fantaszta volt, azt már az első pillanatban láttuk. És ugyan mi lehetett Santa-Clara? Rajongó, vagy hideg teoretikus, aki úgy érzi, hogy a nagy gazdagság elviseléséhez kell egy „vesszőparipa" is, amiből még hasznot is tud kovácsolni, mint most majd esetleg az „Óceán királynője" útjából? Vagy esetleg ő sem más Barrabellánál, és bolondos lelkületű valaki, aki így akar feltűnést kelteni? Mindezekre azonban nem tudtunk feleletet adni.

- Egy azonban biztos - jelentette ki Daniló bácsi, amikor együtt ültünk a vacsoránál -, a szemlére mindnyájan elmegyünk. Ferit is visszük, akár tetszik, akár nem. Több szem, többet lát.

Igy azután a találkozásra megbeszélt helyen a már ott várakozó Barrabella meglepődve látta felvonulásunkat. A kis ember alig ért Sottomarina legalsó bordájáig.

- Sottomarina ... Sottomarina ... - ismételgette elmerengve óriásunk nevét. - Hopp, megvan! Nem ön az a híres tengerészbirkózó, aki Polától Brindisiig egy időben minden ellenfelét legyőzte?

Ó, ha láttátok volna ezt a derék, melegszívű, öregségében is szörnyű izmokkal rendelkező és az izmokon tetovált sárkányokkal ékes férfiút! Ha láttátok volna! A morc, a zord, a kemény Sottomarina egyszerre lágyszavú gyerek lett. Sok ezer mérföldre a valamikori híres birkózások tetthelyétől, akad egy vakarék kinézésű kis mitugrász, aki emlékezik az ő haditetteire!

- Uram, én vagyok - dadogta ellágyulva.

- Ön vágta földhöz Garibaldi Pallatinát? - hüledezett a kis ember.

- Én, senor.

- Kérem, szorítsa meg a kezemet - lelkesedett a kis ember. - Csak arra kérem, kíméletesen. Hogyne hallottam volna az ön nevét, senor Sottomarina. Nálunk, az olasz haditengerészetben ismert volt, akár Garibaldi Pallatináé.

- Kétszer fektettem kétvállra - szerénykedett az öreg Sotto. - Egyszer Polában, egyszer Anconában.

Ha azt hiszitek, hogy Alegréből Pelotasba az út, át a Laguna de los Patoson, unalmas Volt a magunkfajta tengeri medvék számára, akkor tévedtek. A távoli hegyeket eleget láttuk már, a lapos, néhol pálmákkal szegélyezett partok sem lelkesítettek, sem a Laguna iszapos vize a rajta úszó ütött-kopott halászbárkákkal, vagy az Alegrébe tartó teherhajókkal. Ennél láttunk már szebb tájat is, nem tagadom.

De ezen az úton olyan urak voltunk, mint eddig sohasem. Láttam én már eddig egy-két jóképű motorjachtot, sejthetitek. Eltátottam a számat, amikor az amsterdami kikötőben az orrom előtt dübörgött el Bernát herceg motorjachtja. Jártam Sir Ch. Monro gibraltari kormányzógenerális ..Gibraltár" nevű hajóján, sőt felvittek egyszer Lipton, a híres teakirály motoros jacht jár a is. De mindezek szerény bárkák voltak senor Martinez Santa-Clara „Plútó" ja mellett!

Amikor Barrabella a Portó Alegre-i révhivatal mellől elindult velünk, és egy hófehér hajócsoda felé irányozta lépteit, azt hittük, majd valahol mögötte vagy az oldala mellett találjuk a Santa-Clarától említett „motorcsónakot". Pillanatokon belül kiderült, hogy a motorcsónak nem más, mint ez a hófehér, aranyozással ékes, kétfedélzetes tengeri jacht! A „Plútó". Ugyanis Barrabella a hajófeljáró felé tartott és ott intett:

- Senores, parancsoljanak.

Ugyanakkor a feljáró fedélzeti részénél hófehér egyenruhában megjelent egy tiszt, szakállasán, méltóságteljesen, akárha a brazil flotta vezénylő tengernagya lett volna. Holott a „Plútó" kapitánya volt, s nem tengernagy.

Még szerencse, hogy úgy ahogy kiöltözködtünk. Nyilván hallottátok már, vagy ha jártatok tengeri kikötőkben, akkor láttátok, hogy a vitorlás tengerészek nem tartoznak a legelegánsabb férfiak közé. Ezt a szabályt mi is betartottuk. De tekintettel arra, hogy kapitányunk társaságában megyünk valahová, hozzá még hajónézésre, igyekeztünk kicsípni magunkat. Egyedül a kövér Piccolo Piede ballagott közöttünk megszokott csíkos trikójában, és feltűrt ingujjakkal, kiskabát nélkül - Sottomarina. Mi többiek, Daniló bácsival, elfogadhatóan festettünk. Sajnos, Horváth Feri még nem volt velünk, ő csak Pelotas kikötőjében csatlakozott hozzánk, s így nem emelhette fehér egyenruhájával bevonulásunk fényét. Bevonulásunk ezért előnytelen volt, és felette szerény külsejű a jachthoz és a fedélzeten szaladgálókhoz képest.

- Dominico kapitány - mutatta be a tengernagyot Barrabella. - Turkovich kapitány és emberei. Fiúméból.

Dominico barátságosan lekezelt velünk, de némileg úgy, mint annak idején a földbirtokos barátja a cséplésnél felsorakozott parasztokkal.

- Üdvözlöm önöket, senores - mondta a kapitány, és ránézett Barrabellára. - Indulhatunk?

Barrabella, el is felejtettem említeni, még talán Dominicónál is tengernagyibb volt. Fehér egyenruháján nemcsak az aranygombok csillogtak, de a széles vállpántról négy széles aranysáv és éktelenül nagy aranyhorgonyok szikráztak az éles napfényben.

- Igen, indulhatunk - mondta ki nagy komolyan az olasz hadiiskola volt tanára.

Majd Daniló bácsihoz fordult:

- Parancsoljanak talán a társalgóba.

És pár perc múlva megismétlődött az, ami Santa-Clara hivatal szobájában. Ezúttal Barrabella szólt rá egy pincérforma emberre:

- Frissítőket kérek, de sürgősen.

A „Plútó" megindult. Alig-alig remegett meg a hajótest, s alig lehetett érezni valami mozgást. Csak azt láttuk, hogy az ablakon túl távolodik a rakpart, a kikötői épületek, a píreknél rakodó hajók, a hosszúkarú elevátorok, daruk, emelők.

- Tiszteletreméltó gazdám úgy rendelkezett - mondta Barrabella, az egyik bőrfotelben hátra dőlve -, hogy Turkovich kapitány iránti megbecsülésből a „Plútó" vigyen minket Pelotasba.

Nem lehet letagadni, valóban megbecsülés volt Santa-Clara intézkedése.

Pompás hajó a „Plútó". Fedélzeteit, folyosóit mindenfelé piros kókuszszőnyegek borították. A kabinok, a társalgó, az étterem, a navigációs helyiségek falát mahagóni fedte. A helyiségek padozatára perzsaszőnyegeket helyeztek. A társalgó főfalát hatalmas gobelin díszítette. Magellán karavellái vitorláztak a gobelinen a Tűzföld havas hegyeinek tövében. Kristálycsillárok szikráztak a nap betörő fényében, és ugyancsak drága kristályvázákban délszaki virágok illatoztak. Szebbnél szebb fotelek, székek, hever ők kínálták a kényelmet és hirdették Santa-Clara gazdagságát. Maga a hajó karcsú volt, felemelkedő orra és fara arról árulkodott, hogy a motorjacht megállja a helyét a nyílt óceánon is.

- Jártunk már ezen a hajón a Karibi- tenger szigetei között - büszkélkedett Barrabella. - Sőt, az elmúlt évben Szent Ilonára is elmentünk, hogy tiszteletre méltó gazdám meglássa azt a helyet, ahol Napóleon élt. Különben ez a hajó is az én tervezésem.

Növekvő tisztelettel néztünk a kis emberre. Mert a „Plútó", hajósszemmel nézve is, pompás hajó volt. Aki tervezte -értette a dolgát.

Úgy viselkedtünk ezen a luxus-csodán, mint a gyerekek. Hol az egyik, hol a másik teremben ültünk le, hogy élvezzük a kényelmet, amiben elmúlt életünkben nem sok részünk volt. Kiültünk az alsó fedélzet nádszékeibe, majd felvágtattunk a felső fedélzetre, és onnan tekintettünk szét a szörnyű nagy Laguna piszkos vizén. Lemásztunk a gépházba, odaálltunk Dominico kapitány mellé a hídon, betolakodtunk a kormányfülkébe, és még a konyha se maradt előttünk ismeretlen. Villanytűzhelyén valami finomságot rotyogtatott a szakács. Képzeljétek, a mi részünkre készült ez a finomság. Azokban az órákban a milliomosok életét éltük a ,, Plútó" fedélzetén. Egyedül Daniló bácsi ült rendületlenül, nyugodtan, higgadtan szíva a cigarettát a társalgóban. Barrabellával kettesben a régi adriai időket elevenítették fel, és szakmai vitát folytattak a korszerű hajóépítésről.

- Ha milliomos leszek, ilyen hajót építtetek - jelentette ki Sottomarina. - Az ilyesmi igen megfelelne nekem.

Szevér jóízűen nevetett:

- És egy fél év múlva túladnál rajta! Vagy még előbb.

Vennél inkább egy trabaccolót, és bort szállítanál rajta Sansego és Sebenico között!

Egyik óra a másikat követte, észre se vettük. A „Plútó" halkan duruzsoló motorjaival 28 tengeri mérföldes átlaggal száguldott célja felé. Úgy porzott körülötte a víz, és vágta fel a hullámokat az orrnál, akárha romboló lett volna. Mondom, csodahajó volt.

És amikor javában falatoztuk a derék brazil szakács különlegességeit, feltűntek Pelotas házai, a raktárak, kikötőépületek, mólók. Pelotastól balra Rio Grande épületei fénylettek a tűző napban, a túlsó oldalon pedig már látszottak a kis kikötővároska, San Jósé da Norte gyárkéményei.

Amarra pedig keletnek messze nyílt víz látszott: a Laguna kijárója mögött az Atlanti-óceán.

A tenger, a szabad tenger, ahová annyira vágytunk már?

A „Plútó" felvonta jelzőzászlóit, és a Pelotasi rév felé tartott.

- Senores - jelentette ki ünnepélyesen Barrabella - néhány perc és meglátják az „Óceán királynőjé"-t!

A mólón összeszaladt vagy száz lézengő, amikor a hófehér jacht a kőfalhoz simult.

- Zenekar nincsen? - nézett körül Zoller. - Micsoda disznóság, zenekar nélkül fogadni ilyen díszes társaságot !

- Hidd el, ha tudnák, hogy nyilvánvalólag mi vagyunk azok, akik egy régi fregattot elvisznek innen Oaklandbe, összeszaladna a fél város - jelentette ki Szevér. - Brazíliában minden szenzáció, - fiesta, ünnep!

Kikötöttünk.

- Néhány perc - ismételte izgatottan különös új barátunk. - És meglátják ...

Nemcsak a hangja, de a szájaszéle is remegett mint amikor rázta a hideg Santa-Clara irodájában.

- Az a hajó életem fénypontja - fordult a kis ember Daniló bácsihoz. - Megérti, kapitány, ha egy kicsit izgatott vagyok. Szeretném ugyanis, ha megnyerné az ön tetszését. Nagyon szeretném.

Végigmentünk a kikötőmólón, bekanyarodtunk a tárházak mellett, átvágtunk valami térfélén, és máris egy vaskapu előtt álltunk. Nincs a világnak az a tengerésze, aki behunyt szemmel ne tudná megmondani, mi van az ilyen vaskapu mögött.

Hajógyár.

Ebben az esetben a Pelotasi „Egyesült Hajóművek" előtt álltunk.

De nemcsak mi, hanem Horváth Feri is, aki a szomszéd Grandéból, ahol a „Jilland" dokkolt, jött át, és várt reánk. Volt mit mesélni a „Plutó"-ról.. ámbár erre igen rövid idő jutott, mert alig léptettünk el néhány szerelőcsarnok mellett, az egyik medencénél feltűnt az „Óceán királynője".

Ismeritek azt az érzést, amikor meglátunk olyasvalamit, amire már réges-régen vágyunk? Bizonyára ismeritek, mert ha nem, akkor nem vagytok fiúk, nem lesztek igazi férfiak. Ilyen élmény lehet a vágyott kerékpár látása, a karácsonyi kirakatok megtekintése, az első vitorlással való találkozás a Balatonon, vagy az otthonunk asztalára tett ajándék, amire régen vágytunk. És természetesen még sokféle élménye a meglátás, a találkozás örömének. Ilyenkor gyorsabban ver a szív, és kell is hogy gyorsabban verjen.

Az én szívem gyorsabban vert.

Bevalljam, miért? Bevallom. Mióta az eszemet tudom, vitorlás hajókkal matattam. Kezdetben játékvitorlásokkal, később valódiakkal. Ilyen a természetem, nem tehetek róla. Fabrikáltam én nem egy játékvitorlást, hogy a libaúsztató vizén nekiengedjem a végtelennek, és a legkedvesebb szórakozásaim közé tartozott, ha lerajzolhattam Kolumbus, Magellán, Nelson hajóit. Vagy Robinson hajóját, amivel hajótörést szenvedett. Később pedig soha nem mulasztottam el, hogy végigélvezzem a különböző tengerészeti múzeumok modellgyűjteményét. (Ma is, vén fejjel, legnagyobb örömöm, ha titokban eljátszhatok íróasztalom díszével, a Kolumbus-hajóval.) Mert a hajó, az igazi hajó, mégiscsak az volt, a magelláni, a kolumbusi, a nelsoni! Remélem, ebben egyetértünk?

Nos, ilyen körülmények között, sejthetitek, nemegyszer felsóhajtottam: bár száz éve, bár kétszáz, háromszáz éve éltem volna!

És mindörökre letettem arról, hogy valaha is fedélzetére léphetek egy ilyen régi hajónak, arról nem is beszélve, hogy hajózzam rajta!

Hol vannak ma már ilyen hajók? Egy a portsmouthi kikötőben. Nelson „Victory"-ja, de hát az inkább múzeum,, mint hajó. Több azután sehol.

Igy csak álmaimban elevenedett meg egy-egy régi hajó. De tudjátok, milyen az álom! Sokkal többször találkozunk ott önmagunkkal, amint lepottyanunk egy háztetőről, semmint régi hajókkal. Ez már az élet igazságtalanságai közé tartozik.

Nos, szó, ami szó - én már abban az időben, amikor Brazíliába is elvetődtem, régen letettem arról a vágyamról, hogy valaha is összetalálkozom egy régi hajóval.

És most itt lebegett előttünk, alig néhány száz méterre egy régi hajó.

Az „Óceán királynője" - az ezerhétszázas évekből.

Úgy hatott ez a látvány, mint valami káprázat, pedig tudtuk, hogy a „megelevenedett" modellel találkozunk majd. De az elképzelés és a valóság között nagy volt a különbség - a valóság javára!

Egy kicsit olyasmi élt bennünk, hogy valami becsületes szorgalommal, dibdáb módra összeállított hajót látunk, amolyan korabeli „filmhajót", ami természetesen úszik, vitorlái is használhatók, csak hát a szakember szemében .- mégis műkedvelő munka.

Az elképzelés azonban már az első pillanatban összeomlott.

Az „Óceán királynője" igazi hajó volt, korszerű, hűségesen megmintázottja annak, amilyenen a hétszázas évek derekán Cook kapitány, Anson admirális, Bellingshausen járta a tengereket, és amilyenen az angol tőzsérek elszállították a nyugat-indiai szigetek kincseit az óhazába.

- Ah! - nyikkant Daniló bácsi, és megkövültén megállt. És megálltunk mi is.

Néztük az öblöt, és az öbölben a hajót. A gyár piszkos, olajfoltos vizén, a kikötődokk mellett néhány rozsdás vagy míniummal frissen kent hajó éktelenkedett. De a középen, a hátsó dokkfalnál, teljes oldalfelületét felénk mutatva lebegett a kikötővíz lassú mozgását követve ez a gyönyörű hajó.

- Corpo di bacco! - lihegte szájtátva Sottomarina.

- A'zanyád! - ez természetesen Zoller volt. Szevér és Feri összenézett. Ez igen. Guzsik apó csak ennyit mondott:

- Van konyha rajta?

A kis Barrabella élvezte a látványt. Nyugtalansága pillanatok alatt elmúlt. Lám csak ezek a fiumeiek (vagyis inkább zenggiek) máris meglátták, mit ér Santa-Clara „bolondériája". Persze, tudom, akadnak néhányan közületek, akik kétségbevonják, hogy néhány száz méteres távolságból, egyszerű rápillantásra is lehessen ítélni, megállapítani. De ezeknek csak azt mondom: tévednek, mert lehet. Van egy különös érzék, ami összefűz a látott tárggyal vagy témával, és ez az érzék nem szokott tévedni. A lovas ember már távolról rámutat a legtöbbet érő paripára, de így tesz a pilóta, az autóvezető, a vetéseket messziről szemlélő gazda, a vadász a vizslára, az építész az épületre, szinte csalhatatlanul. Jegyezzétek meg jól: a príma értékű tárgyak vagy élőlények küllemükben is magukon hordják értékelésüket. És mivel ilyen príma értékű tárgy volt az „Óceán királynője", hogyne hirdette volna már távolról is pompás adottságait.

- De, senores, talán jönnének a hajóra - mosolygott immár fölényesen Barrabella, és meglengette a karját a hajó irányába. - Az őrségnek tudnia kell, hogy jövünk.

A magas taton látszott is egy emberi alak. Az is meglengette karját, visszaintett.

- Két emberem tartózkodik éjjel-nappal a hajón - mondta menetközben a kis ember, aki most már óriásra nőtt a szemünkben. Ők gondozzák a kötélzetet, tartják tisztán a fedélzetet és a helyiségeket. És nem engednek senkit a hajóra, mert elképzelhetik: volna látogató bőven. De az én engedélyem nélkül senki nem léphet a fregatt fedélzetére.

Most már felajzva, felizgatva törtettünk át a medence szélén felhalmozott különböző hajógyári káoszon, rozsdás horgonyok tömegén, drótköteleken, vasalkatrészeken, sója-állványokon át a rozsdásodó, elhasznált, eldobott, használhatatlan, soha innen el nem vitt hajómaradványokon.

Végül előttünk volt az „Óceán királynője".

Egy megelevenedett múlt, múltbeli valóság. Szinte csak az kívánkozott a látványhoz, hogy a fedélzeten megjelenjék egy két korabeli egyenruhás tiszt, amolyan Cook kapitányhoz hasonlító figura, térdnél csatos nadrágban, kék színű és csipkével szegett kabátban, háromszögletű kalappal a fején, vékony spádéval az oldalán. Hiányoztak a gyapjúnadrágos, csíkozott flanellinget viselő, fejkendős, vagy bojtossapkát viselő matrózok és hajómesterek. De hiányzott az őrséget előhívó master-síp trillája is.

Azaz hogy csak néhány percig hiányzott.

Mert ahogy a medence hajó felőli szélén megint megtorpantunk, hogy bámulatunknak újból kifejezést adjunk, egyszerre csak előbukkant a főárboc előtti fedélzeti részen Cook kapitány két matróza. Vastag szövésű gyapjúnadrágban, flanellingBen, fejkendővel. Az egyik belefújt a kis ezüstsípba, mert hát az is volt nála. A büszke kis trillák azt hirdették, hogy kapitány közeledik a hajóhoz.

- Ahoj, „La Reina"! - rikkantotta szabályszerűen az apró commendatore.

- Ahoj, capitano! - hangzott a hajóról.

Hogy mindez gyerekes vagy színpadszerű lehetett? Felfogás dolga. Számunkra nem az volt. A hajós ember a szabályok és a hagyományok tisztelője. Hajózni rendszer, rend és igen erős fegyelem nélkül nem lehet. A régi módszerek szertartása, mint például a hadihajókon még ma is felhangzó síptrillák, ha admirális vagy kapitány érkezik, a régi-régi fregattok korát idézik. És az ilyesminek szívből örül a hajósember.

Mi is örültünk, hogy a megelevenedett múlt ilyen „regényesen" mutatkozott be.

- Ahoj, „La Reina"! - kiáltotta jókedvűen Sottomarina. - Corpo di bacco, micsoda hajó!

És most úgy érzem, hogy a nagyobb érthetőség kedvéért illő ideiktatni az „Óceán királynőjét", vagyis a modellfénykép pontos mását. A modell csakis a lényeget tárja fel. ami igen döntő az ismerkedés esetében. Mert nyilvánvalónak tartom, ahogyan én a fenti pillanatig, úgy ti még egyáltalában nem jártatok ilyesféle hajón. Sajnos, hogy így van . . vagy legalábbis remélem, hogy néhányan közületek így sóhajtanak fel. De nézzétek csak meg jól a modell képét.

Maga a hajótest négy részre tagozódik. Az előhajót, amit a világon mindenütt „fore-castle"-nak, elővárnak neveznek (a mi hajósaink, hiszen tudjátok, „fokszlinak" hívják) az igen egyszerűen díszített hajóorr előzi meg. A hajóorr külön téma a régi hajókon. Az „Óceán királynőjé"-ét, mintegy folytatásaként az orrtőkének, mindössze egy szerény fafaragás díszíti, olyasféle, mint a hegedű feje, és mint amilyen nálunk manapság is a szegedi „bőgőhajók" orrdísze. Ez az egyszerűség ízlésre és a feltűnés kerülésére vallott, mint azt ott helyben Daniló bácsi megállapította. A XVII. és a XVIII. század hajóin nemcsak fából, de bronzból készültek

A bucksprit alatti orrdíszek: emberi figurák, tengernagyok, királyok, szentek, vagy maga Thetis, a tenger istennője és Neptun, a tengerek fejedelme, esetleg vágtató paripák, állatalakok, oroszlánok és elefántfejek! Képzeljétek: oroszlán, amint az óceánok habjait túrja! Hát ez bizony túlzás volt, és így érthető Daniló bácsi megállapítása, amikor elismerően bólintott az „Óceán királynője" egyszerű orrdíszére. Holott a név csábított: a pazarló múlt, a. díszítésre törő hivalkodás bizonyára valami szirénalakot helyezett volna a fregatt elejére.

Az előhajó emelvényes része alatt - még nem láttuk - feltételeztük, hogy ott van, akárcsak most, a matrózszállás. Ami már az első pillanatban igen szokatlanul hatott, az az előárboc elhelyezése volt. A mai vitorlás hajók építői inkább hátra helyezik az árbocokat, és a fordulékonyság miatt a főárboc központi szerepére fektetik a súlyt. A „nyugat-indiai" hajó fordulékonyságát és haladási erejét láthatólag a két nagy árboc biztosítja, ugyanakkor az előrészt kiegyenlíti az orrsudár vitorlázata és a hátsó kisárboc (az úgynevezett „mizzen") pányvás vitorlája.

A fore-castle mögött sík fedélzeti tér következik, az a lőfedélzet. Itt adódik a legtöbb hely a mozgásra, csáklyázások és harcok esetén itt folyt a legtöbb vér, s itt tartották a kapitányok az „unatkozó" legénység számára végkimerülésig a gyakorlatokat. Egyben a főfedélzet alatt van a raktár is, a fedélzetről nyíló csapóajtóval. A főfedélzet és a mögötte levő félfedélzet határán helyezték el a főárbocot. A félfedélzet a hajóperem széléig ér, és a szerepe igen döntő: innen irányítódik a hajó. Ez a kormányállás tehát. A kormányos előtt különös, szenespitlire emlékeztető dézsában lebeg az iránytű, az akkor már szélrózsával összekombinált tájoló. A parancsnok, vagyis a vezénylőtiszt helye egy „emelettel" magasabban, a hajó negyedik részében, a tatfedélzeten keresendő. Innen tekinthető át legjobban a hajó, a közeli és a távoli térség. Az a mellvéd, ami elhatárolja egymástól a félfedélzetet és a tatfedélzetet, igazában a parancsnoki híd őse. Ezek a mellvédek, ha léteznének és szóra bírhatok lennének, sokat tudnának beszélni a hajózás lovagkoráról. Kalandokról, új tájak felfedezéséről, a hajósélet kicsi és nagy eseményeiről. Innen hangzottak el a vezényszavak, ide figyeltek hátrasandítva a kormányosok, és ide néztek fel vagy le a tengerészaltisztek, parancsra várva. És ide tekintettek, hej, de sokszor is, a lovagkor nem éppen lovagi parancsnokai felé a tengerészek, amikor a reggeli napiparancskor elhangzottak az ítéletek: korbácsolás, bilincsre verés a hajóűrben, kivégzés! De hát erről majd valamivel később, fiúk.

Ha jól megnézitek a modellt, oldalán deszkalappal fedett ablakokat láthattok. Innen kandikáltak ki az ágyúk. A nyugat-indiai kereskedelmi hajó is vitt magával (amennyire a tér és a terhelés engedte) löveget, hattól tizenkét darabig.

Kisebb mozsarak voltak, nem annyira azért, hogy hadiegységekkel vegyék fel a küzdelmet, hanem főleg az igen elszaporodott kalózok ellen. Az ágyúnyílásokon tetszés szerinti helyen dughatták ki a füstokádó kis szörnyetegek bronzcsöveit a tűzmesterek.

Az „Óceán királynője" tatját ugyanolyan szerényen képezte ki commendatore Barrabella, mint a hajóorrt. Pedig itt is nagy volt ám a „flanc" abban az időben. A hajók többsége valóságos festményeket, szobordíszműveket, reliefeket cipelt magával a taton, hirdetve urának, gazdájának vagy parancsnokának jó módját, vagyoni helyzetét! Ezt a tatrészt, amit mi manapság „tükörnek" hívunk, akkor „taffrail"-nek mondták. A „tafersel" - festményt jelentő holland szóból származott el az európai hajózásban az angol „taffrail", ami kétségtelenül fedte a tényt: festmény. Ma már tudjuk, kétségtelenül oktalan valami is volt ez a taffrail, de akkor a hajódekoráció tökélyének, az előkelőség, a csinosság és a gazdagság legfőbb hirdetőjének vélték. Szerencsére az új világra feltámadt „Óceán királynője" a hajófaron nem hirdette gazdagságát, helyette ott mindössze egy tengeri kígyó tekergett steuerbordtól backbordig.

De most nézzük csak a árbocokat. Három árboc esetén már akkor is a középső árboc volt a főárboc. Ez a legmagasabb, mint ahogy az mostanában is a háromárbocosok rendjében. Természetesen nem véletlen és nem szeszély az ilyesmi, hanem komoly oka van. Ha megnézitek a kellően kimeredő orrsudárt és az eléggé előre helyezett előárbocot, akkor éreznetek kell, hogy ez a megoldás nem más, mint valójában a hajótest meghosszabbítása. Ha pedig így meghosszabbítódott a hajótest, akkor növelni lehetett a vitorlafelületet, és ezzel a hajó sebességét is! Igy lett a nyugatindiai hajó gyorsabb előző őseinél, és vált fregattá, gyorshajóvá, sőt, a száz év múlva megszülető newbredfordi csodahajó, a minden tengerész eszményét jelentő klipper nagyapjává! Ma már ez a megoldás igen szokatlan, a vitorlák központosítása pontosan a hajótest közepén van, rövidebb lett az orrsudár, és hátrább került az előárboc, mert a korszerű vitorlás hajóépítés igen magas árbocokkal, ezzel együtt sokkal több keresztvitorlával és a hosszarányhoz viszonyítva keskenyebb hajótestekkel (vagyis: gyorsabban sikló hajótestekkel) dolgozik.

Mert bizony, mint azt a modellünk igen jól elárulja, az előárbocon és a főárbocon mindössze két nagyobb és egy kisebb keresztvitorla, a hátsó árbocon (mizzen) egy nagyobb pányvásvitorla és egy igen kicsi keresztvitorla található, ha indulásra lenne felszerelve a hajó. Igy azonban csak a vitorlarudak láthatók, ami teljesen elég ahhoz, hogy magatok előtt lássátok azt a gyönyörűséget, amit mi láttunk ott, azon a délutánon a hajógyár medencéjében. Az máris döntő, hogy tudjátok: a mai hajóvezénylő magas árbocokkal, a keresztrudakon igen sok esetben hat-nyolc vitorlával és ennek megfelelő dőlési terheléssel irányítja a hajót célja felé. A régi nyugat-indiai kapitány alacsony árbocú, de hosszan szétterülő vitorlázattal dolgozott. Ez a különbség látszólag nem sok, de a valóságban igen sokat jelent: más módszerű manővereket, szélbe vagy széllel haladást, sőt más jellegű hullámtaktikát is követelt. Ezért is nem talált Martinez Santa-Clara egyhamar olyan parancsnokot és személyzetet, akikre rábízhatta ezt a valóban kincset érő hajót.

- Don Daniló - szólt most már a mi apró Barrabellánk a baráti, bizalmas megszólítás hangján parancsnokunkhoz -, kérem, kövessenek a fedélzetre.

A hajópallót kidobták, és mi ott álltunk megilletődve a nyugat-indiai hajó fedélzetén. Állítom nektek: az első percek áhítatában eltűnt minden, ami nem a messze múltat hirdette! A hajógyár, a piszkos víz, a rozsdás és míniumos zűrzavar, a távolabbról hangzó döngések, kopácsolások, a hegesztők sistergése,, a villany fűrészek sercegése - eltűnt minden.

Két szabályosan korabeli férfiúra mutatott Barrabella.

- A hajó őrei.

Mondom, szabályosan korabeli férfiak voltak: flanelling-ben, gyapjúnadrágban, pomponos (bojtos) frígiai sapkában, hozzá még szakállasan is!

Mintha a múltból kerültek volna elénk. Ilyen figurák szolgáltak Robinson hajóján, ilyenek Anson alatt a kalózüldözések idején, és ilyenek a kalózok között, Flynt, a legendás Henry Morgan, meg hát számtalan nyugat-indiai kalózvezér hajóján.

Komorságuk, szótlanságuk illett a pillanat hangulatához. Mind a kettő zömök, alacsony ember volt, úgy a negyven felé járhattak. Az egyik különösen feltűnt sűrű, bozontos szemöldökével, sebforradásos arcával, örök-mosolytalan nézésével. Gabbiának hívták, Giulio Gabbiának. Olasz volt, meghitt embere a commendatorénak. Egy hallgatag olasz! Ilyen is ritkán adódik az ég alatt. Nehezen barátkozott, a mi kövér Piedénkkel lett idővel barátságban. A másik brazil volt, Santjagonak hívták, többnyire a hajóorrban gubbasztott, de idővel ő is a barátaink közé tartozott.

Commendatore Barrabella kedélyesen hunyorított parancsnokunkra :

- Igen örülnék, Don Daniló, ha úgy nézné végig a hajót, mint aki máris érzi, hogy ön lesz itt a parancsnok.

Daniló bácsi elmosolyodott:

- Ha megengedi, erről egy kicsit későbben nyilatkozom. De amit látok, az máris felülmúlja elképzeléseimet!

Bizony így volt, fiúk!

Az ,,Óceán királynője" príma hajó volt, meg kell adni. Erős, kitűnő építésű, korszerű. Nem holmi díszlet, kasírozott filmhajó, hanem valóságos hajó.

- Természetesen azért áll már a vízvonalon, mert a terhelés teljes - jelentette ki Barrabella. - Úgy építettük bele a ballasztot, hogy az állandóan a legkívánatosabb merülésben tartsa fregattunkat. -De kérem, Don Daniló, nézzen be ebbe a helyiségbe.

Nemcsak Daniló bácsi, mi is benéztünk.

Gabbia kinyitott egy ajtót. Mögötte a parancsnok „lakosztálya" volt látható. Valóban így: lakosztály. Kéthelyiséges kabin, előtérrel. Apró ablakain nemcsak oldalt, de hátra is ki lehetett látni.

- Teljesen berendezve várja a kapitányt - kuncogott Barrabella. - Ez pedig a térképszoba, a navigációs fülke.

Szevér, Horváth Feri sem tudta megállni, hogy időnként fel ne kiáltson elragadtatásában.

De ezúttal Zoller volt soron, a térképbolond.

- A'zanyád! - lihegte Zoller pestiesen, amikor kezdte kihúzgálni a fiókokat. - Hiszen itt korabeli térképek is vannak!

- Vannak hát - büszkélkedett a commendatore -, korabeli hajón korabeli térképek! Igy illő, ha nem csalódom.

Hiszen éppen ez volt a meglepő: a korabeliség. A navigációs fülkében ott függött a „jakobstaaf", a polcon két homokóra is díszelgett, sőt a hétszázas évek dátumát viselte egy kézi iránytűdoboz és benne az iránytű!

- A kormány előtti tájoló is régi, ha lesz szíves megnézni, Don Daniló - dicsekedett Barrabella. - Természetesen azért elhelyezünk majd egy Thomson-féle tájolót, egyrészt a hatóságok miatt, másrészt magam is beláttam beszélgetésünk óta, hogy okosabb korszerű felszereléssel ellátni a hajót, hiszen óriási értéket képvisel.

Daniló bácsi bólintott:

- Korszerű felszerelés nélkül nem indulnék el. Most, hogy látom a hajót, még inkább érzem: a sport kedvéért oktalanság lenne olyasmit művelni, ami később bajt okozhat.

- De rádió, az nem lehet! - heveskedett Barrabella.

- Rádió nem - bólintott Daniló bácsi. - És még valami ...

Barrabella figyelmesen nézett. Mi is. Daniló bácsi a tisztes távolban álló két új cimborára nézett.

- Kérem - szólt igen komolyan -, én nem vagyok filmszínész. Az embereim se azok. Tengerészek vagyunk, voltunk és leszünk. Talán sejti, kedves kapitány társam, mire gondolok?

Barrabella, halvány mosollyal a szája szögletében, bólintott:

- Sejtem, kapitány. A ruha. Daniló bácsi bólintott:

- Igen, a ruha. Nem szeretném, ha akár ön, akár Don Martinez félreértene. De én ilyen maskarát nem vennék fel és a társaim se. Ezt önöknek meg kell érteni. Ismétlem: nem vagyunk filmszínészek.

Hosszú, kínos csönd támadt.

- Pedig a feltételek között ez is szerepel. Ugyanis szeretnénk, ha teljesen stílusosan indulna útjára az „Óceán királynője". Don Martinez így kívánja.

Daniló bácsi megrázta fejét:

- Sajnálom, de akkor máris mehetünk... A kis ember arcán megdöbbenés látszott.

- Ez lehetetlen, Don Daniló, ez képtelenség! Önhöz kimondottan ragaszkodik Santa-Clara és én is. De kérem!

Sottomarina megvakarta üstökét, közbeszólt:

- Márpedig, amit az én gazdám mond, az úgy van.

Ott álltunk a főfedélzeten. Felettünk az árbocok magasodtak. Az erős, masszív árbocderék fölött pompás terebeket (árbocállásokat, „árbockosarakat") helyezett el a tervező. Nagyszerű szórakozás lehet majd onnan szétnézni a vizek hátán. Az erős, lenolajjal impregnált és kátrányozott kötelek (a wantenek, spannerek, backstagok), amiket nálunk „patrácokra", „csarnakokra" magyarítottak, úgy feszültek, mint a húr. A csigák és a bikák ragyogtak a gondos kezeléstől. A főárboc sudarán sárkányos zászló lengett. Santa-Clara „egyéni" zászlója lehetett, vagy netán klubzászló. Egy kicsit összeszorult a szívem: talán nem lesz semmi eredménye jövetelünknek? Beleszeretve a hajóba, hajlandó lettem volna kijelenteni: felveszem én azt a maskarát, csak az „Óceán királynője" kormányát forgathassam! És mintha a többiek arcán is ilyesfélét láttam volna. Kivéve Zoliért, aki egyre a térképfülke kincsei között gubbasztott, és nem is jött utánunk. Meg hát Horváth Ferit, aki tépelődve meredt maga elé, mint aki küzd; ugyan mit is tegyen? A „Jilland"-e, vagy az „Óceán királynője"?

- Sajnálom - ismételte Daniló bácsi -, de ebben az esetben ...

Barrabella bólintott:

- Értem. Megértem önt, Don Daniló. És ha elintézném, hogy mégse kell? .. .

Daniló bácsi lassan, tagolva mondta:

- Akkor, kedves commendatore, felcsapunk fregatthajósnak! Igy van, barátaim?

És ránk nézett. Mi pedig jóízűen, felszabadultan kacagtunk, így hát.

- Mert úgy érzem - folytatta Barrabella -, mégse múlhat egy ilyen külsőségen Turkovich Daniló kapitány közreműködése. Don Martinez kifejezett kívánsága, hogy nyerjem meg önt a fregatt parancsnokságára. Márpedig úgy vélem, ha csak ezen múlik az ön aláírása a szerződésről, akkor azt is elintézzük. Don Daniló, azonban még mindig van valami, amit szeretnék tisztázni.

Daniló bácsi gyanakodva tekintett az emberkére.

- Nos?

- Bár a megállapodás úgy szól, hogy ön teljes legénységgel tartozik átvenni a hajót, két embert azért mi adunk. Gabbia és Santjago végig jelen volt az építkezés alatt. Pompásan ismerik tehát a hajót. Azonfelül jó tengerészek. Kezeskedem értük.

Gabbia is, Santjago is az oldalvéd-palánk szélén gubbasztott, és szótlanul szívták pipájukat. Daniló bácsi újfent végignézett rajtuk. Komor fickók, az ilyenek általában hasznos tagjai a vitorlás legénységének. Megfogják a munka vastagját.

Daniló bácsi bólintott:

- Semmi kifogásom ellenük, ha ön jótáll a használhatóságukért.

Barrabella kedélyesen felnevetett:

- Tehát akkor holnap délután aláírja, kapitány, a szerződést?

- Ha a társaim is úgy akarják - jelentette ki parancsnokunk.

Hát hogyne akartuk volna!

Az „Óceán királynője" meghódított bennünket. Valósággal rabul ejtett. Fedélzetén máris két évszázadot tettünk a múltba. És máris a lovagkor hőseinek éreztük magunkat.

- Akarjuk! - harsogott közismert tülkölő modorában Sottomarina. - Követeljük, hogy erre a hajóra szerződjünk! Corpo di bacco!