HETEDIK FEJEZET

A Horn-fok előtt - Miért nem a Magellán-szotoson? - A bömbölő negyvenesek hazájában - A szellem-őrség idején - Ember a tengerben! -„Húzzad!" - Vasra verni! - Bálnákkal találkozunk - A vitorlás hajók sebessége - Kísérőink, az albatroszok - Találgatjuk az Elveszett-szigetek helyét - Silver dalol - Árnyék a hajóablakban - Az eltűnt Tatakopoto

- Elöl, vigyázz, föld!

- Mindkét őrség a vitorlákhoz!

- Hajó szélbe áll, vigyázz!

Közvetlenül a Tűzföld legdélkeletibb csücske és az lsei de les Estados-sziget közötti csatorna, a Tengerész-út előtt voltunk.

A szoroson túl ott kell lenni a Vihar-foknak, vagyis ma már közismertebb nevén Horn-foknak.

Legnagyobb csalódásunkra nem láttunk a szaggatott, komor sziklás, fekete szirteken sehol ona-indiánokat, sem a híres tüzet, az indiánok jelzéseit, amiről a hajósok annak idején elkeresztelték - a Tűzföldet.

Helyette láttunk egy szörnyen hányódó fókavadászhajót, rövidre épített, de igen magas hajócskát, amely alig látszott ki a hullámokból.

Az „Óceán királynőjé"-t hegymagasságú hullámok köszöntötték Dél-Amerika csücskénél!

A fókavadász, kérdésünkre, ezt jelezte code-zászlóival:

- Hajóm megsérült! Uschuaiba megyek javításra! Köszönöm érdeklődését! De ön honnan jött erre a vidékre?

Sejthetitek a fókavadász meglepetését, amikor a mellette elhaladó háromárbocosban egy régi-régi fregattot ismert fel.

Ugyancsak elláthatták a szájukat, mert az üres, hullámoktól mosott fedélzet benépesült, és vagy húsz-huszonöt ember zsúfolódott a felépítmény és a hajóorr közötti hídon.

Daniló bácsi nem állta meg, és jókedvűen ezt jeleztette:

- Itt az „Óceán királynője", kalózhajó! Zsákmányúton vagyok a Csendes-óceán felé!

A fókavadász feketére festett, zöldkéményes gőzöskéje Uschuai, a Föld legdélibb városa felé sodródott, mi pedig a Tengerészút bizonytalan és veszélyes ösvényén imbolyogtunk a Drake-átjáró irányába, vagyis a Horn felé.

- Ezek amíg élnek, esküdni fognak, hogy kísértethajót láttak - nézett Szevér a fókavadász után.

Jót nevettünk Szevér jóslatán.

Pedig, hogy őszinte legyek, nem sok nevetnivalónk akadt.

Erre már a Déli-sark szele úgy tombol, ahogy akar.

- Milyen jó az áldott Északon - sóhajtotta Zoller. - Ott még szélcsönd is akad!

Igen, barátaim, az „áldott" Észak korántsem olyan barátságtalan, mint a Dél. Talán azért van ez, mert az Északi" Sark környéke is tengerből áll, nem pedig szárazföldből, mint a Déli-Sarké. A Déli-sark szörnyű magas hegyei, az óriási platók és hómezők valóságos bölcsői a fejlődő, felerősödő légmozgásoknak, vagyis a szélnek. És különös módon a „négy negyedből" a Drake-átjáró területe kapja a legtöbb szelet, orkánt, szélvihart, örökös jégesőt, hófergeteget! Mert tudnotok kell, hogy a tengerész földrajz négy szektorra, négy negyedre osztja be az Antarktisz területét és a hozzá tartozó tengerrészeket: Amerikai, Ausztráliai, Afrikai, Csendes-óceáni negyedekre. A Drake-átjáró, amely a Tűz-föld déli része (ennek csücske a Horn-fok) és a Déli-sarki szigetek között terül el, az Amerikai-negyed térségébe tartozik.

És mondom, itt tombol a híres és hírhedt Horn-szél! Mert ez ám a szél!

De akkor miért kell erre hajózni Dél-Amerika atlanti oldaláról a csendes-óceáni oldalra? - teszitek fel a kérdést. Miért nem a nyugodalmasabb Magellán-csatornán, vagy jóval feljebb, a kétségtelenül teljes biztonságot nyújtó, mesterséges, Panama-csatornán keresztül? Az utóbbi kérdésre a legrövidebb a válasz: azért, mert drága. A vitorlás teherhajózás előnye éppen az olcsóságában kereshető. Az üzemeltetés nem több, mint a hajók karbantartása, a személyzet ellátása, fizetése. Üzemköltség nincs. Ezért még manapság is léteznek óriási méretű - ötárbocos! - vastestű tehervitorlá-sok, amelyek Dél-Amerika megkerülésével Európából vagy vissza, salétromot, szenet, fát szállítanak. Hatszáz-hétszáz vagon szenet visz el közülük egy-egy, de a Panama-csatorna díjtétele ugyancsak megdrágítaná a szállítást. Hát így vagyunk a Panama-csatornával! És a Magellán-átjáró? Ami elkezdődik a Cap Virginesszel (a Tizenegyezer szűz előfokával) és onnan kanyarog sok száz mérföldön át (pontosan 620 kilométeren) Cap Thomarig, a csendes-óceáni oldalig. Miért nem erre hajóznak a vitorlások? Azért, mert ami a felfedező Magellán kis flottájának aránylag könnyen ment, az most - különösen a tehervitorlások számára - igen nehéz feladat.

- Százszor inkább a Vihar-fokot kerülöm meg, mint hogy egyszer átmenjek a Magellánon! - mondja manapság is szinte kivétel nélkül minden vitorlás kapitány.

Százszor inkább! Pedig ... a Magellán-szoros is elnyelt már egy-két hajót, köztük 1921-ben a Possession-öböl tekervényei között a spanyol „Sevilla" cirkálót... de a „Nagy Nyelő" mégis csak a Horn-fok és környéke! Itt zúzódott össze akkoriban a „Stella d'Italia" a szép olasz ötárbocos, a chilei „Corral", a chilei „Concepcion", a portugál „Tiburoni", az angol „Apám II.", a francia „Paimpol" ... hajók, hajók, szép vitorlás hajók! Talán kétszáz, háromszáz a Horn „fennállása" óta!

És mégis inkább erre mennek azok a bolond kapitányok? Erre bizony, fiúk, erre. Mert van annak a Magellán-szoros-nak egy nagy bolondériája: az apály és a dagály hatalmas szintkülönbsége. Itt a legnagyobb a Földön: 15-17 méter! Dagálykor óriási nyomással tódul be a szorosba a Cap Vir-ginesnél az Atlanti-óceán vize a Csendes-óceán felé. Szörnyű erejű vízfal, 21-22 kilométeres sebességgel! Apálykor ugyanez ismétlődik meg, de visszafelé, a Csendes-óceán irányából! Márpedig amelyik vitorlást elkap egy ilyen dagály vagy apály víztömeg, annak a legénysége vetheti a keresztet, mert a legnagyobb hajó is tehetetlen parafadugóvá válik. Slocum kapitány (tettrekészségben Magellán méltó utóda) az ő kicsi „Spray" hajóján valóban „lépésben" hatolt át a szoroson, elbújva, meghúzódva az öblökben, vállalva a kockázatot az egyre támadó tűzföldi indiánok miatt.

Ezért hajózunk hát a Horn-fok körül.

És talán ezért is került erre az „Óceán királynője", a legkülönösebb hajók egyike, amelyet a mi időnkben hátára kapott az óceán.

Amikor kijutottunk a Tengerész-útból, Daniló bácsi megjegyezte:

- Most válik el, hogy lesz-e időnk kutatni Roatan után vagy sem.

A dermesztő hideg, a Déli Halál fagyos csontkeze összeszorította a torkunkat.

Itt valóban állt az, hogy a szél mindenfelől fúj.- És mindenhová.

Nem akadt a hajón egy száraz, meleg zug!

Ott értettük meg, miért vitorlázott heteken át fel-alá tehetetlenül egy századdal előttünk Darwin hajója, a „Beagle", anélkül, hogy előbbre jutott volna. Ott értettük meg azt a mondást: „Nem lehet átjutni a Horn-fokon." Ott jöttünk rá: igenis lehetséges akár nyolc hétig is egy helyben vergődni, mint az többek között a „Tubantia"-val- is megtörtént, amely végül is visszafordult Európa felé, mert legénységén a rossz élelmezés, a nélkülözések miatt kitört a skorbut!

Sokat olvastam, sokat hallottam erről a horni „akadályról", csak éppen azt nem hallottam és olvastam, ami a legegyszerűbb és legtermészetesebb válasz lenne arra, miért akadály ez az akadály?... Ismerve a vitorlás hajó fortélyait, manőverező képességét, a régi és az új navigációs fogásokat, szinte elképzelhetetlennek tartottam: egy hajó, ha szélnek is halad, de megfelelő „kreutzok", „lakkok" és „lavírozások" segítségével ne juthasson el oda, ahová akar! Például: ti többségetekben a Balaton hajósai vagytok, és ha valaki azt mondja nektek, hogy délnyugati szélben képtelenség Tihany és Szántód között átjutni, akkor - remélem - az illető arcába nevettek!

Márpedig az ilyesmi a Horn-foknál lehetetlenség.

Szántód és Tihany között lehet, egy kilométeres szakaszon, de nem lehet a Horn-fok és Dél-Shetland között - 1000 kilométeres szakaszon!

Ez a Horn-fok titka, és ha titok, illő azt elárulni. Elvégre eljuthattok oda, miért legyenek addig is kétségeitek. A dolog majdnem olyan egyszerű, mint az, miért kerülik a vitorláshajók a Magellán-szorost. De itt több részből áll az a bizonyos „ok",

Nézzük csak. Hát először is: a szél. Szünet nélkül szállítja a Déli-sarkvidék, nincs ott pihenő. Az iránya hol déli, hol délnyugati, hol egyszerre mind a kettő! Az egyik szélfajta a Déli-sark küldötte, a másik a Csendes-óceáné. És ezek ott kapnak össze, ott csatáznak immár időtlen idők óta a Horn-foknál. Itt csap össze a két óceán is, az Atlanti és az II Pacifico, a Mar del Sur, a „csendes". És így itt születnek a legundorítóbb hullámok, az örökösen ellentétes mozgású, meredek, hegyes, hajó futását igen akadályozó, felvágódó, szertefröccsenő vizszörnyek.

Ilyen körülmények, között lehetetlenség teljes vitorlázattal haladni.

Az „Óceán királynője" úgy festett a Horn-foknál, mint a megnyirbált pulikutya. Az előárbocon és a főárbocon csak a középvitorla maradt, az is kurtítva (reffelve), a hátsó árbocon a minimumra csökkentett tatvitorla. És mindössze az orr-sudáron egyetlen szál - viharvitorla.

Ennél több „ponyvát" nem engedhettünk az árbocon, Márpedig minél kevesebb a vitorla, annál nehezebb a hajót irányítani. Ez is egy fő ok, amiért olyan nehéz átjutni a Vihar-foknál. A süvítve száguldó szélben, ami - mint említettem - „kétágú szél", a tarajos, ellentétes mozgású hullámhegyek között, a dagály és apály itt is kellőleg megnyilvánuló harcában, az alattomos szirtek éhes szája között fenemód nagy feladat átjutni az Atlantiból a Csendesóceánba! Mert szirtek is vannak bőven, rejtett csapdák a Tűzföld és a Déli Shetland között. Két, három, öt, nyolc méterre a tengerszint alatt. És hogy szaporodnak! Az újabbnál újabb térképeken egyre több a szaggatott vonallal körülkerített foltocska, ilyen megállapítással: „Veszélyes szirt? Jelentették 1934-ben" . .. „Eltűnő és előbukkanó zátony! Jelentették 1931-ben és 1905-ben." Sejthetitek, mi kellett ahhoz, hogy „jelentsék" - néha a hajó életébe kerül egy ilyen figyelmeztetés.

Daniló bácsi, Szevér, Horváth Feri, ha nem álltak a parancsnoki emelvényen, akkor a térképeket bújták. A kis Barrabellára ezúttal újból alig lehetett ráismerni. Fejebúbjáig bepólyálva sálakkal, kitömve kendőkkel, szvetterekkel, citromsárga arccal támolygott elő a kabinjából, és mászott fel a tatfedélzet legfelső csücskére. Százszor, ezerszer elmondta reszkető hangján:

- Féltem a hajót, Don Daniló, igen féltem!

Mi is féltettük, bár - szép sport volt, fiúk, amikor ez az öreg láda (ó, bocsáss meg e kijelentésért, „Királynő"!) rákanyarodott a félelmetes Horn vizére!... Pontosan ilyesféle hajón érkezhetett ide 1616 késő őszén Willem van Schouten holland tengerész és navigátor. Willem van Schouten a Zui-der-see melletti Hoornból származott, és szülővárosáról nevezte el a Hermite szigetcsoport legdélibb tagját Horn-szigetnek és annak csücskét Horn-foknak.

- Igen rossz emlékei lehettek a derék Willemnek szülővárosáról - állapította meg Zoller -, ha nem talált jobb helyet a városka nevének megörökítésére!

Hát ami igaz, az bizény igaz: pocsék hely ez a Horn-fok vidéke !

Fekete-szürke tenger, a messzeségben fekete-szürke sziklák, szigetek, bőgve száguldó szél, unos-untalan lecsapó jeges eső, hóvihar. Úgy vélem: Willem van Schouten jogosabban keresztelhette volna el ezt a tájat a Kietlenség Földjének. A Tengerész-úttól kezdve egyik sziget a másikat követi - Mavarin, Nassau, Wollaston, Diego-Ramirez, Hosta, de a legfeketébb és a legkietlenebb mégis maga a Vihar-fok, a Horn!

Ez itten a „bömbölő negyvenesek" hazája, fiúk. Amit úgy kell érteni: ami nálunk a Balatonon a közismert parti szél, az itten az átlag óránkénti negyven tengeri mérfölddel rohanó szél! Hát a kettő között van muzsikálni való különbség, nem tagadom.

De hát nem azért harminchárom éves az ember, hogy lógassa az orrát.

Olykor még a lélegzetünk is elállt, amikor Zellerrel, Gabbiával, Santjagoval belekapaszkodtunk a kormánykerékbe. Végül már ez se volt elég, és először történt meg, hogy a kerékhez kellett szíjazni magunkat! A súlyos fregattot pehelyként vágták fel a meredek, alattomos hullámok és ilyenkor nem volt más lehetőség - hiszen elvesztette a hajó a menetsebességét, vagyis a „támaszkodást" -, mint felvenni a „fall-off" (letérés) helyzetét. Két lépés előre, két lépés hátra. Ez a Horn-tánc, barátaim!

Sohase hittem volna, hogy ez lehetséges.

Pedig lehet.

Ha több vásznat feszítünk ki, akkor törik az árboc, ronggyá tépődik a vitorla. Ha még ennél is kevesebbet, akkor úgy „csúszunk" le a Horn képzeletbeli starthelyéről, hogy rövidesen valahol Dél-Georgia szirtjein feneklünk meg.

De hát az „Óceán Királynője" jó kezekben volt, áldhatta is ezeket Santa-Clara és Barrabella, a tervező.

Daniló bácsin semmiféle hajó, semmiféle szél, semmiféle hullám és tengeráramlat nem fogott ki. Ezúttal sem.

Az első napon csak lavírozgattunk fel s alá, anélkül, hogy egy jottányit előbbre jutottunk volna. A második napon is. A Hermite-szigetek fekete teste hol eltűnt, hogy előbukkant. Hol áthallatszott a hullámok moraján és a szél süvítésén a fókák, a rozmárok ugatása, hol nem.

Két lépés előre, két lépés hátra - így ment ez három napon át.

És így ment volna tovább is, ha Daniló bácsi nem adja ki parancsát:

- Szél felőli oldalon backstaagot és merevítőket erősebben feszítsd! Előárbocról és főárbocról középvitorlát le! Tatárbocot teljesen felvitorlázni, mind a két orrvitorlát fel!

Barrabella kétségbeesetten meredt parancsnokunkra.

- De kérem! Nem lesz ebből baj?!

Daniló bácsi azonban ezúttal nem válaszolt. Ismertük már, tudtuk: ilyenkor tettre szánta magát, és nem következhet más, csak a tett.

Bátor tett volt, nem fér hozzá kétség. De logikus volt. Elől-hátul teljes vitorlázat, de így esetleg kilendül a hajó a holtpontból. Ha nem, akkor - mehetünk mi is Uschuaiba javítani a sérüléseket.

Silverék becsületére legyen mondva: jól végezték a feladatot. Rendes legénység talán nem is lett volna alkalmas arra, hogy leszedje a főárboc és az előárboc középvitorláit, ugyanakkor felhúzza helyette a tatárboc nagy latinvitorláját, valamint az orrvitorlákat.

- Ezek az emberek aranyat érnek! - lelkesedett a kis Barrabella, amikor a vitorlamanőverek sikerültek.

A vitorlák pukkadásig megfeszültek. A tatárboc olykor akkorát roppant, hogy behúztuk a kormánynál a nyakunkat. Most törik ketté! Az orrvitorlákat csak a csoda tartotta.

De a hajó láthatólag előbbre jutott.

Hogy a vitorlák bírták a rettentő nyomást, az árbocok a feszítést, az már a mesébe tartozik.

De bírták!

- Hurrá, kapitány! - lengette meg gyapjúsapkáját Sottomarina. - Haladunk!

Másnap már túl voltunk a Horn-fokon, barátaim.

Mögénk került az átkozott vidék.

De akadt is munka bőven, senki nem pihenhetett. Szünet nélkül forgott a fenékszivattyú kereke. Márpedig a fregatton emberkéztől mozdult minden, így a szivattyú is. A fő-fedélzet eresztékein úgy zúdult be a tengervíz, mintha a hajó belső terében is szakadt volna az eső.

Most se értem azt a nagy szolgálatkészséget, amivel Silverék akkor helytálltak.

- Ha igaz az, hogy Silver kalóz volt, és még most is kalóz - állapította meg Horváth Feri - még akkor is a legremekebb bajtársak közé tartozik!

Ezt Feri akkor mondta, amikor Zellerrel együtt letelepedtünk a kabinjába, és sorra vettük azt, ami foglalkoztatott minket. Magát az utat, Silveréket, no meg a legfontosabbat - Roatan titkát. Vajon megoldjuk-e, és eljuthatunk oda, ahol a kalózok városa volt? Sőt - esetleg még most is megvan azon a bizonyos rejtélyes Elveszett-szigeteken!...

Ott gubbasztottunk Feri kabinjában, akkor már harmadik napja, hogy egy órát nem aludtunk, a „szellem-őrség" idején, jóval már éjfél után. A kormánynál Santjago váltott fel arra az időre, Zoliért pedig Gabbia, amíg szusszanunk itt Feri kabinjában.

- Látjátok - érvelt Zoller - most még gyanúsabb a fickó, hogy ennyire szolgálatkész. Nemcsak ő, de minden egyes társa. Egy rendes fedélzetmatróz ilyenkor már lázadozik. Ezek nem. Ezek mintha élveznék ezt a pokoli táncot!

Mondom, éjfél után járt az idő. Nem vagyok híve a nagy szavaknak, de nem tehetek mást, ide írom: a pokol tengerén jártunk akkor!

Az „Óceán királynője", ez a derék, pompás hajó megtette azt, amit ilyen esetben egy vitorlás se tett meg: előbbre jutott, ha lassan is, de előbbre.

- Ha így megy holnap délutánig - dörzsölte megelégedetten kezét Daniló bácsi -, akkor kijutunk a csávából! Holnap Desolation alá kell érnünk. Ott már a Csendes szele fújdogál.

- Igen ám - mosolygott félénken Barrabella -, ha nem járunk úgy, mint Slocum, aki pont Desolationnál nem tudott tovább jutni!

- Mi tovább jutunk, kapitány - mondta határozottan parancsnokunk. - Aki innen kimászik, annak a Desolation gyerekjáték!

Ami valóban igaz volt. És mi újból megerősödtünk abbéli régi hitünkben: Daniló bácsi nemcsak kitűnő kapitány, akinek a neve a távoli tengereken is ismert, nemcsak pompás hajós, hanem a hajózás varázslója is egyben.

Nem tört ketté a tatárboc, nem szakadtak le az orrvitorlák, és valóban bevált ez az „elől-hátul széllel szorított" manőver, amit csakis hétpróbás parancsnok hétpróbás legénységgel hajthat végre. Különösen egy olyan fregatton amilyen két százada nem úszott a tengerek hullámain.

- Bármit mondtok - csóválta fejét Zoller -, ezzel a Silverrel kapcsolatban még nekem lesz igazam ...

De Zoller elhallgatott.

Horváth Ferivel együtt felkaptuk a fejünket.

Mi történt?

Valaki kiáltott.

Élesen, kétségbeesetten, rémülettel!

Jól hallottuk, pedig ugyancsak verték a hullámok a hajó oldalát, s ugyancsak recsegtek, ropogtak az eresztékek.

Emberi kiáltás volt, nem sirály rikkantása, fóka vagy rozmár éles hangja.

Egyszerre ugrottunk fel és léptünk a kabinajtóhoz.

- A szél felőli oldalról hallottam! - mondta Feri. - Valaki a tengerbe eshetett! Gyerünk!

Kirohantunk a kormányfedélzetre. A tájoló burája alól fény tört fel, és megvilágította a kormánykerékbe kapaszkodó Gabbia és Santjago sötétbarna arcát.

Az erősen megdőlt hajó előrészén, a fokszlinál ugyancsak lámpa világított. Az oldallámpák piros és zöld fénye a síkos, hullámoktól mosott fedélzetre is vetett egy-egy piros, zöld csíkot.

Feri odaszólt a kormányosoknak:

- Hallottátok?! Valaki segítségért kiáltott!

Azok nem hallottak semmit. Csak a hullámok csapódását, dörrenését a hajótesten.

A felső fedélzeten Szevér állt, ő se hallott semmit.

És ekkor - nagyon távolról, nagyon elhalóan - megint felhangzott a kiáltás!

Hogy Horváth Ferit milyen jó szellem vezette, amikor a kabinban felkapta az elemmel táplált cső alakú fényszórót, azt bizony nem tudom, de csak a jószellem lehetett, mert amikor Feri a tatfedélzet szél felöli oldalára ugrott, és levilágított a mélybe, máris felkiáltott:

- Emberek, ide! Pedro van a vízben! A látvány ijesztő, félelmetes volt.

A hajó oldalánál, időnként elborítva a hullámoktól, Pedro volt látható! Egy kötélbe kapaszkodott, a mentőcsónak kibomlott, a hajó oldalán lecsüngő, szerencsére vissza nem tekert kötelébe.

Itt nem volt már idő riadóra, cselekedni kellett. Hogyan tudta magát a gyerek fenntartani, és egyáltalában, hogyan került a vízbe, az egyelőre rejtély maradt.

- Fiúk, a derekamra azt a kötelet - rendelkezett Feri, és rámutatott a parancsnoki feljáró mellett elhelyezett kötélcsomóra. - Ti ketten fogjátok!

De már ott volt Gabbia is, Szevér is.

Pedro a tengerbe esett.

És megtörtént vele, ami ezer között talán egyszer ha sikerül: elkapott egy kötelet.

Természetesen a hajót megállítani nem lehetett. Ha szélbe állunk, vagy más egyéb helyzetet veszünk fel, a kötélen függő, nyilván utolsó erejével kapaszkodó Pedro elmerül, és többé nincs segítség.

Horváth Feri nem tétovázott.

- Lassan eresszetek rá! - ordította, és átvetette magát a mellvéden.

Cirkuszi munka volt, méltó egy tengerésztiszthez. A síkos, megbillenő, hol meredek, hol ferde hajóoldal bizony néhányszor kicsúszott Feri lába alól, míg elérte a víz színénél vergődő Pedrot.

Zoller, Gabbia, Szevér fogták a kötelet, én a kézi fényszórót kezeltem.

Nem tagadom: szívünk a torkunkban kalapált.

Sikerül, nem sikerül? Bírja addig a gyerek?!

Egyik kétségbeejtő perc a másikat követte.

Végül látszott, hogy Feri lenyúl, és a fiút a hóna alatt igyekszik elkapni.

Ekkor egy átkozott hullám mindkettőjüket eltemette!

- Húzd! - ordította Szevér. - Húzd, a szentségit! Santjago, nyomd rá a kormányt!

Igen, nem volt más megoldás-, húzni kellett. Ekkor már mind a négyen ráfeküdtünk a kötélre és húztuk. De hogyan, micsoda erővel, most is érzem. Inunk szakadtáig!

- Húzd!... Húzd!... Húzd!...

Ha elpattan, elszakad a kötél, akkor Ferinek is, Pedronak is vége. Ha lassan húzzuk, az emelő hullám felkapja és a hajófalhoz vágja őket!

- Húzd!...

A percek óráknak tűntek, barátaim, óráknak!

A hullámok bőgve tapogatództak Feri és Pedro után, elérték és elborították őket. Ilyenkor várni kellett, míg a hullámhegy tovagördül, a tiszt és a hajóinas előbukkan.

- Húzd!...

Ekkor már szakadt rólunk a veríték, pedig a Déli-pólus fagyos szele csikorgatta fogát körülöttünk.

Szevér és Zoller hirtelen átnyúlt a mellvéden.

Gabbia és én ugyanígy.

Ferit és Pedrot átemeltük, át a fedélzetre. Vastag öltözékükből csurgott a sarki tenger vize.

Feri megtántorodott, fogni kellett, nehogy elessen, Zihált, kapkodott a levegő után, és a kézilámpa fényében kísértetiesen fehér volt az arca. Pedro, mint a rongybábu, a lábunkhoz zuhant. Elájult, meghalt? - nehéz lett volna ott eldönteni.

- Be a kabinba, az én kabinomba - nyögte Feri. Gabbia valósággal letépte Pedro agyonázott ruháját. Majd elkezdte gyúrni, gyömöszölni a kis néger ébenfekete testét.

Él, nem él?!

A lábak, karok tehetetlenül lógtak, a fej hátraesett. A szem félig nyitva volt. És a mellkas nem emelkedett.

Él?

- Él - bólintott Gabbia, aki mint valami varázsló élesztgette a gyereket. - Él! Érzem, él!

Igen, Pedro életben maradt. A szívós, edzett, kemény nélkülözésekhez szokott fiú kibírta a szörnyű próbát. Tenyerét véresre tépte a kötél, amibe kapaszkodott. Testét, fejét összeverték a hullámok meg a hajó oldala. Vizet szinte semmit nem ivott, tudta, hogy erre kell a legjobban ügyelni.

Pedro életben maradt. De már világos reggel lett, mire úgy-ahogy - az ideglázból és a nagy fájdalmakból magához térve - el tudta mondani, mi történt.

Akkor már a Desolation felé tartott a hajó, és beigazolódott, hogy Daniló bácsinak volt igaza.

Az „Óceán királynője" győzedelmesen haladt át az Atlanti-óceánból a Csendes-óceánba a Föld legveszélyesebb hajóútján. Valójában ezt a nagy eseményt illő lett volna megünnepelni, ha mással nem, hát legalább egy pofa rummal.

De hát akkor, amikor utunk egyik legkitűnőbb manőverét illő lett volna éljenezni, a fedélzetre rászállt a gond fekete madara.

Pedrot a tengerbe dobták azért, hogy meghaljon, hogy elveszítsük őt!

Ott, ahol annyi derék tengerész lelte pusztulását, a Drake-átjáró és a Horn szorításában, ott a mi kis négerünkre a halál várt! A pompás kis fickó, aki szinte kikövetelte, hogy részesüljön a fedélzeti matróz minden munkájából, hajóorr-őrségre volt beosztva. Pedrot igen éles szeme erre a feladatra különösen alkalmassá tette. És Pedro büszke volt arra, hogy a fregatt fedélzetén megismerkedik a matrózmesterség tudományával.

- Okos ez a Kiskutya - mondta nemegyszer Sottomarina -, jó tengerész lesz belőle!

És ezt a kitűnő, tanulékony gyereket akarták megölni!

Az ezen a tengerrészen soha elő nem bukkanó nap valami fényt átküldött a felhőkön, amikor Daniló bácsi kilépett a tiszti kajütből, ahol szegény kis Pedro feküdt.

Daniló bácsi arca gondterhelt volt és komor. Akkor, amikor ujjongani kellene, hogy a fregatt - ha küszködve is - de egyenletesen úszik a Desolation felé, akkor a parancsnok a következő utasítást adta ki:

- Minden ember, kivéve a közvetlen szolgálatosokat, a fő-fedélzetre!

Piccolo Piede, az ügyeletes fedélzetmester sípja feltrillázott, és áttörte a hajótesthez vágódó hullámok moraját.

- Minden ember a főfedélzetre!

Az aránylag mélyen fekvő főfedélzeten időnként átcsapott ugyan egy-egy kiadós hullám, végigsöpört a fedélzetdeszkákon a jéghideg tengervíz, de a parancsot a tengerész betartja. És mivel Zoller állt akkor már Santjagoval a kormánynál, én is ott lehettem a többi között a számomra örökre emlékezetes jelenetnél.

Csak egy filmfelvevőgép kellett volna ide, hogy megörökítődjék a jelenet: Flinch, Bart, Flecher, Morgan vagy Duncan kalózbandája túljutott a Hornon!

Borostás, szőrös, torzonborz figurák, mert bizony egyikünknek se jutott eszébe a pokoli hidegben borotválkozni, de mosdani se nagyon, hiszen még a kapcánkat se tudtuk kiszárítani, nemhogy a törülközőnket.

És ahogy ott álltam, egyre inkább éreztem: bizony két tábor él a fregatton. Daniló bácsi csoportja és a „banda", a titokzatos Silverrel együtt. Ők jelentették a „fokszli-különítményt", mi pedig a „tat-különítményt". Még a sorakozó is ezt bizonyította: Laguna Grande és Silver köré tömörültek Mikkelsenék és a többiek, Szevér mögött álltunk fel mi, régi „jadranisták".

És a hajó, közepesen megdőlve, pukkadásig feszült orrvitorlákkal és tatvitorlázattal (teljes mizzennel) ekkor már a Csendes-óceánon haladt! A Mar dél Suron jártunk, Magellán és Balboa tengerén.

Csoportunk szétvált, parancsnokunk lépett a középre.

A szél zúgása és a tenger moraja miatt hangja pattogóbb volt a szokottnál is.

- Emberek, az éjjel olyasmi történt a hajón, ami méltán megdöbbenthet minden becsületes embert!

Elhallgatott. Egy nagy hullám bőgve nekiszaladt a hajóorrnak, az orrsudár megmerült, a fregatt a szokottnál is jobban félrebillent, s a fokszli felét ellepte a víz. Majd ugyanez a hullám ráborult a főfedélzetre. Mindenki ott és abba kapaszkodott amibe tudott.

- Szólj a kormányosoknak - intett Daniló bácsi Szevérnek -, hogy a kormányt két fokkal vegyék szél alá. Ennyit leeshetünk. Gyorsan végzünk.

Daniló bácsi nem várta meg, míg az iránykorrekciót végrehajtják, hanem folytatta, és most egyenesen Silver csoportjára nézett:

- Becstelen, szégyenletes eset történt. És én élek törvényadta jogommal, mert aki elkövette, azt vasra veretem, és a legelső kikötőben kiadom a hatóságoknak, mint olyan valakit, aki felett ítélni kell. A legelső kikötő pedig Juan Fernandez - chilei terület. És ahogy én ismerem a chilei hatóságokat, a merénylő jó kezekbe kerül!

Drámai szünet következett, „Daniló-szünet". Ó, te drága, drága, felejthetetlen parancsnok: ki tudott nálad a hullámok felett jobban belelátni az emberek lelkébe? Abba a lélekbe, ahol minden másnál több a rejtély, a titok - a tengerész lelkébe?

Sottomarina hangja dörrent fel az emberi csöndben, amit azonban kellőleg betöltött a szél sivítása, a híres negyvenes bőgése és a hullámokkal viaskodó hajó döngése.

Sottomarina így szólt:

- Kapitány, nincs annak semmi értelme, hogy Juan Fernardezen kitegyük a zsiványt! Most, itt, húzzuk fel az árbocfára! Igy tettek a régiek, és így illő hozzánk, a régi fregatt hajósaihoz!

Ezzel őszhajú óriásunk felmutatott a magasba, a főárboc -ezúttal meztelen keresztrúdjára, a legendás mars-rúdra, ahol valamikor nemegyszer emberi testet lóbált a szél.

Gabbia zordon hangja volt az első válasz:

- Igy kell tenni!

Én az egész idő alatt Silver arcát figyeltem, bevallom. Zoller gyanúja nyomán, ha igaz a „Tolna"-kaland, úgy éreztem, hogy egyedül Silver lehet a merénylő. De Silver vagy igen kitűnő színészi képességekkel rendelkezett, vagy nem tudott semmit, mert hitetlenkedve meredt a parancsnokunkra :

- Kapitány, azt se tudjuk, miről van szó! Mi történt? A hajónk két fokkal „leesett", nem imbolygott annyira,mint az előbb. A fedélzetet se mosták keresztül-kasul a hullámok.

- Az történt - pattogott Daniló bácsi -, hogy valaki bedobta Pedrot a tengerbe! De a gyereket Horváth első tiszt kimentette! Ez történt!

Laguna Grande cinikusan felnevetett:

- Akad elég nigger a földgolyón! Mikkelsen, Cap-York, Johanson röhögni kezdett.

- Mi azt se tudtuk, hogy belepottyant - toldotta meg Silver.

- Miért néz ránk úgy, kapitány, mintha mi lennénk a bűnösök!?

Laguna Grande hetykén rámeredt Daniló bácsira:

- Az ám, miért? A gyerek őrségen volt, méghozzá a fokszli tetején, felkapta egy hullám, és bevágta a vízbe! Ez csak nem merénylet?!

- Csak így történhetett, captain - vigyorgott Silver. -Kár erről több szót pocsékolni!

Most már felcsattant Daniló bácsi:

- A bűnöst vasra veretem! Felteszem a kérdést: ki tette? Álljon elő!

Sottomarina szeméből vad fény villant:

- A gyerek Gabbia és az én védelmem alatt áll. Ezt megmondtuk. Márpedig a régi hajós szokás szerint az ilyesmi azt jelenti, hogy ami történt, annyit jelent, mintha velünk történt volna!

Daniló bácsi végignézett a csoporton:

- Mondom, álljon elő!

Silver megvonta a vállát, Laguna Grande is. Hátrább, Silverék mögött, nekitámaszkodva a fokszli oldalának, állt Jan-matje, az Árbocjancsi. Elaludt pipáját szopogatta, a nála megszokott érdektelen tekintettel.

- Ha a gyereket elragadja a tenger - emelte fel hangját a parancsnok -, akkor elhiszem, hogy a tengerbe esett. De a gyereket megmentették, és bár az átélt megerőltetéstől, az izgalmaktól még most is mozdulatlanul fekszik, mégis módomban volt őt kihallgatni. Ezért tudom, hogy nem beesett, de - bedobták a tengerbe!

Silver és Laguna Grande összenézett, mint akik azt mondják: ez is köti az ebet a karóhoz.

- Még egyszer mondom: álljon elő, aki tette!

A hajó nagyot billent. Egy óriási hullám emelte meg a fregattot, és sodorta odább, majd a hullám kiszaladt a hajó alól. Mindenki abba kapaszkodott meg, amibe tudott: a középen leszíjazott mentőcsónakba, a húrként megfeszülő fordítókötelekbe, bakokba, oldalpalánkba, a fokszli ajtajába, eresztékeibe. Nem, szó se róla, nem volt az idő túlzottan alkalmas a tengervíztől mosott fedélzeten hosszabb megbeszélésre. De a helyzet komolysága megkövetelte, hogy a parancsnok megmutassa hatalmát és az igazságba vetett hitét. Mióta a világ világ, a parancshirdetések, szemlék, felelősségrevonások a főfedélzeten játszódtak le. Az ügy komolyságát rontotta volna, ha fedél alá (a raktárba, az elég térés fokszliba) húzódunk. A drámai jelenethez a csikorgó árbocok, a hajótesthez csapódó hullámok, a morajjal zúgó tenger és a sivító „negyvenes" adta a kísérőzenét. Daniló bácsi intett Sottomarinának:

- Sotto, kilépni. Cselekedj!

Sottomarina felhajtotta a south-westernek (délnyugatinak) nevezett viharkalap ellenzőjét, megeresztette az oil-skin fa viharkabát szíját, és odaszólt a legközelebb álló Silver-nek:

- Mutasd a kezed!

Silver meglepődve tartotta fel tenyerét. Sottomarina bólintott. Laguna Grande elé állt:

- Most te. Lássam!

A bandéria vezére dühösen felmordult:

- Engem ugyan ne vizsgálgasson senki!

- Ez az én parancsom! - szólt közbe Daniló bácsi. -Különben én nézem meg! Igyekezzünk, emberek!

Laguna Grande után Mikkelsen, majd Cap-York következett.

- Talán megmondaná, captain - szólt közbe szemtelenül Silver -, mire ez a móka?

Ekkor ért Sottomarina Árbocjancsi elé.

- Mutasd!

Árbocjancsi felvetette a fejét, mindkét kezét a zsebébe mélyesztette.

- A kezemet úgy tartom, ahogy akarom! - fakadt ki dühösen, és megfordult, hogy kinyitja a fokszli ajtaját. - Nem vagyok szopós gyerek, aki a szülei parancsára...

Sottomarina karja kinyúlt, a híres vasmarok elkapta Árbocjancsi vállát, és a jól megtermett ember úgy perdült vissza, mint egy üres ruháskosár.

- Megállj! Ide a kezedet !

- No, no, hajómester, mi nem szoktunk ehhez a hanghoz! - hördült fel Laguna Grande.

Janmatje kirántotta magát óriásunk markából.

- Hozzám ne nyúlj!

Vannak emberek, akik (konokságból, butaságból?) nem ismerik fel ilyen esetben helyzetüket. Janmatje, aki nyilvánvalólag megszokta, hogy a különböző kikötői kocsmákban és a hajók fedélzetén erőszakos, gonosz, szemtelen modorával és nem utolsósorban hasonszőrű cimboráiban bízva, fölényesen ráz le magáról mindent, ezúttal is így tett.. De egyről elfeledkezett. Arról, hogy az őszhajú, hatvanéves Sottomarina igazában még mindig a régi Sottomarina. Az, aki az én gyerekkoromban a haditengerészek pólai, fiumei, sebnicói, anconai viadalán, de még a Levantén is, Konstantinápolyban, Szmirnában kétvállra fektetett olyan kolosszusokat, mint volt Garibaldi Pallatina- vagy Hasszán Ali, vagy akár a dalmaca Dominies.

- Megparancsolom ... - kezdte Daniló bácsi.

- Janmatjét kár gyanúsítani, ismerem - mosolygott Silver, és igyekezett a legbarátságosabb arccal véget vetni az egész ügynek.

Árbocjancsi vérbenforgó szemmel, de zsebredugott kézzel állt hajómesterünk előtt.

Sottomarina hátralépett.

Az olajos viharkabát nyakszorítóját nyugodt mozdulattál kiengedte.

- Kapitány, bízza rám a fickót - tekintett az öreg Sotto parancsnokunkra. - A gyerek azt vallotta, hogy mielőtt átdobták volna a hullámvéden, érezte, hogy beleharapott a merénylő kezébe! Hát mi most ezt a kezet keressük!

És ezzel újból, a legnagyobb nyugalommal odaszólt Árbocjancsinak:

- Még egyszer kérem: mutasd a kezed!

A züllött hollandus ránézett Silverre és Laguna Grandéra. Ezekben a tekintetekben inkább biztatás volt, mint intés, nyugtatás.

- Mi jót állunk Janmatjeért - kezeskedett Silver.

És mivel újból egy hullámhegyre másztunk fel, várni kellett.

- Nem mutatom! - vicsorgott a hollandus. - Most már azért se mutatom!

Éppen a hullámhegy tetején lebegett a hajó, amikor Sottomarina ökle villámgyorsan előrelendült. Ez az ököl alkalmas volt arra, hogy kifliként patkót hajlítson össze, tele búzászsákot lendítsen egy rántással valakinek a vállára.

Sottomarina ökle lecsapott!

Tompa puffanás hangzott, és Árbocjancsi a fokszli ajtajához zuhant.

Mozdult-e Silver, Laguna Grande, Mikkelsen, vagy bárki a bandából? Kell hogy megmondjam: senki sem! Az idejében alkalmazott cselekvés, tett és kivitel a legtöbb esetben józanító hatást vált ki. Janmatje nyilván arra számított, hogy a cimborák melléje állnak. De a cimborák ezt a lépést nem tették meg. Árbocjancsi magára maradt.

Ahogy igyekezett felállni, láttuk, hogy bal kezének hüvelykujjára rongydarab van csavarva.

Tehát Árbocjancsi a merénylő!

A kegyetlen, durva arc eltorzult a dühtől. Vérben forgó szemekkel meredt Sottomarinára, aki a gyakorlott verekedők szokása szerint, várta a feltápászkodást és azt, hogy - ha nincs behódolás - hát lecsapjon.

- Disznó! - üvöltötte Janmatje, és a hajómesterre vetette magát.

A hollandus kezében kés villant! Az a bizonyos, zsebben kinyitható, fatokos, igen sok bajt és szerencsétlenséget okozó norvégkés.

Hogy Sottomarina mit tud, mire képes, arról nekünk pontos tudomásunk volt. Ezért egyikünk se mozdult, amikor észrevettük Janmatje kezében a kést. Bár az is igaz, idő sem lett volna a mozdulásra.

Sottomarina vasökle elkapta Árbocjancsi csuklóját. Nem tudom, ismeritek-e a Sottomarina-fogást? Elkapni a csuklót, felfeszíteni a kart, csavartan megszorítani a csuklót, és ugyanakkor a szorítással egy időben, a szabad kézzel rácsapni a gyomorszájra. Ez a Sottomarina-fogás, nagy, erő, fürgeség, bátorság kell hozzá. De ha jól végzik, olajozottan gördül minden. Mint ebben az esetben is.

Árbocjancsi nem tartozott a vékonydongájú legények közé. Erős volt és tagbaszakadt, mint a legtöbb fedélzetmatróz a vitorlásokon. Súlya legalább nyolcvan kiló. De hát mi ez a súly Sottomarinának?... Mondom: elkapta a hollandus csuklóját, abban a pillanatban már emelte is felfelé, ezzel egy időben csavartan szorította, mint ti a drótot a laposfogóval, és ezt a szorítást csak az jelezte, hogy kihullt a kés az elvetemült ember kezéből. De arra már idő se jutott, hogy a szörnyű szorításra felkiáltson, mert máris lecsapott az öreg Sotto szabad, jobb ökle a gyomorszájra!

A kés úgy esett, hogy hegyivel megállt a fedélzetben.

És Árbocjancsi, akár egy üres szeneszsák, összecsuklott, a kés mellé zuhant!

Mindez néhány másodperc alatt játszódott le, barátaim, a verekedés klasszikus szabályai szerint, úgy, ahogyan azt a régi időben tengerészkocsmákban és a fedélzeteken előírták egy derék hajómester számára.

Ugyanakkor egy hullám újból felvágott a főfedélzetre. Mint a teknőben a víz, ide-oda hömpölygött, igyekezett a lefolyókon kiszabadulni, de arra elég ideje volt, hogy Janmatjét felkapja, megforgassa, egyik oldalról a másikra cipelje.

Egyetlen ember nem akadt Silverék közül, aki nyikkant, mordult, tiltakozott, vagy társa segítségére sietett volna. Sőt, Silver elismerően felkiáltott:

- Hajómester, ezt jól csináltad!

Horváth Feri lehajolt az elalélt matrózhoz. Lerántotta kezéről a kötést. Megnézte a nagyujját.

- Harapás. Pontosan látni a fogak nyomát - jelentette Daniló bácsinak.

Daniló bácsi intett:

- Vasra verni! Elhelyezni a kettes kazamatában!

Ezzel parancsnokunk megfordult, de előbb kiadta a rendelkezést:

- Előző irányba visszatérni! Főárboc és előárboc marsvitorláját kifeszíteni! Azonnal!

Egyszerre vége lett a Janmatje-ügynek.

Ha lett is volna Laguna Grandéban és társaiban valami szándék, hogy pártját fogják társuknak, Sottomarina gyors cselekvése, Daniló bácsi intézkedései csírájában fojtották el közbelépésüket. Mondom: az idejében alkalmazott közbelépés kincset ér! Fél győzelmet az elhatározás pillanatában.

Daniló bácsi felment a tatfedélzetre, Szevér és Horváth Feri követte. Sottomarina ráüvöltött a kompániára:

- Munkához, emberek! Ügyeletes őrség a főárbocra, pihenő őrség az előárbocra! Kibontani a marsvitorlákat!

A Desolation-sziget magasságába értünk. Ha az idő tiszta, napfényes, akkor megláttuk volna amott keletnek, a szárazföldön a Darwin-Kordillerák magasba nyúló ormait. De a nappal még itt se találkoztunk, köd és esőfüggöny tette komorrá, szürkévé a megdöbbentően komor, elhagyott tájat. A Desolation-sziget és északi csücske, a Pilares-fok, ahol a derék Slocum kapitány annyit kínlódott, hogy kijusson a Magellán-csatorna útvesztőjéből, mint lassan-lassan elvesző, sejtelmes jelenés tűnt tova, ahogy a különös hajó, az „Óceán királynője", a zűrzavaros vízpokolban végre északnak haladt.

A messzeségből pingvinek károgását, sikoltozását, fókák ugatását hallottuk.

És itt találkoztunk utunk folyamán először bálnákkal. Három nagy test lebegett szél alatt a felkorbácsolt vízen. Időnként nagyot fújtak, de nem úgy, mint az északi bálnák, egyetlen sugárral, hanem szerteporló, legyezőszerű gőzzel és permettel.

- Déli kékbálnák - állapította meg parancsnokunk. - Egyik se lenne rossz fogás, ha bálnavadászok volnánk. De így nyugodtan úszkálhatnak.

Fél óra múlva se a Pilares-fok, se a bálnák nem látszottak. Nem hallottuk már sem a fókák, sem a pingvinek rikoltozását.

A fregatt, erősen megdőlve, a szivattyúkat állandóan működtetve, egyenletesen haladt Juan Fernandez, vagyis -Robinson szigete felé!

Barrabella nem győzött hálálkodni Daniló bácsinak:

- Kapitány, bámulatos az ön hajóvezetése! Bárcsak már is módom lenne jelenteni a nagy eredményt Santa-Clarának. Juan Fernandezről majd továbbítja a szikratávíró. Mit gondol, kapitány, mikor érünk oda?

Daniló bácsi rövid számvetést csinált, majd kijelentette:

- Ha a szél erőssége nem változik, de iránya sem, akkor nyolc nap alatt elérjük a szigetet.

Barrabella szeme felcsillant: .- Gondolja, kapitány?

- Kezeskedem érte - bólintott parancsnokunk.

... Az ám, fiúk, már annyi szó esett hajózásról, tengerészetről, csak éppen arról nem, hogy a tengeri nagy vitorlások milyen sebességgel haladnak. Addig, amíg lemegyünk a kettes kazamatába, és utána a parancsnoki fülkébe, hogy tovább bogozódjék kalandos utunk, elmondok nektek egyet s mást a „sebességről". Megnehezíti a helyzetet az, hogy ti már abba szoktatok bele, hogy a rakétagépek szinte órák alatt kerülik meg a Földet, és a szputnyikok szinte percek alatt érik el azt a magasságot, ahol már nincs is földi vonzás, így vajmi gyatrán hatnak a vitorlás hajózás számadatai. A legokosabb azonban az, ha beültök egy „kalóz"-ba, és Almádiból megindultok Keszthelynek, hogy átéljétek a „hajósebesség" hangulatát. Tudom, olykor boldogan elmosolyodtok: de szépen, de jól szalad a hajó! Ebben az esetben elővehetjük az átlagos sebességstatisztikát, íme:

A GYORSASÁG ÖSSZEHASONLÍTÁSA

Az egyenlítői áramlás, átlagosan 0,5 métert halad egy másodperc alatt

a legtöbb folyó vizének sebességei 1 méter egy másodperc alatt

a könnyű szellő sebessége 3 méter egy másodperc alatt

vágtázó ló sebessége 4,5 méter egy másodperc alatt

a tehergőzös teljes terheléssel 5,5 méter egy másodperc alatt

korszerű turbina-gőzös 7,5 méter egy másodperc alatt

modern személyszállító 12 méter egy másodperc alatt

tovagördülő tengeri hullámok 13,5méter egy másodperc alatt

viharos szél 20-30 méter egy másodperc alatt

repülő sas 25 méter egy másodperc alatt

hang a levegőben 330 méter egy másodperc alatt

az egyenlítő egy pontja a földforgás következtében 465 métert halad másodpercenként

a Föld keringése a Nap körül 29,700 méter egy másodperc alatt

a fény 300 000 000 méter egy másodperc alatt

az első szovjet űrrakéta, amely elérte 1959. szept. 13-án a Holdat: 2,33 kilométer másodpercenként

A különböző repülőgépek, rakétalövedékek sebességét nem is írtam ide, mert azok hónapról hónapra állandóan fejlődnek, úgyis ismeritek a középarányt.

Most pedig nézzük a vitorlás hajók sebességét. A vitorlás hajóknál megkülönböztetünk 1. típussebességet, 2. időjárási sebességet, 3. terheléssel és terhelés nélkül végzett sebességet, 4. versenyre épült vagy teherszállításra készült hajók sebességét.

Bizonyára tudjátok, mit értünk típussebességen? Azt, amit a Balatonon ti az osztályhajók sebességére mondtok. így van ez a tengeren is. A háromárbocos barkók sebességi középarányosa nem lehet azonos az ötárbocos sóner sebességi középarányosával. Az időjárási sebesség is egyszerű valami: félhátszéllel, „raummal", máshogyan halad a hajó, mint szélnek (luvolva); szélcsendben, viharban, erős hullámzásban máshogyan, mint a hajósoktól annyira szeretett „könnyű brizben". Érthető az is, hogy terheléssel máshogyan halad a tehervitorlás, mint terhelés nélkül. A legtöbb ember azt hiszi, hogy teherrel lassabban, mint teher nélkül. Holott nem így van: a terhelés nélküli, túlságosan kiemelkedő hajótest nehezen kormányozható, sőt, a hullámok játékává válik, felvitorlázása se teljes. Itt is dönt az, ami a hajóépítés leglényegesebb mércéje: a méretezés. Mire van méretezve a hajó? Végül marad az utolsó pont: a verseny vagy teherszállítás. Én láttam egyszer Cowesben, barátaim, a világ akkori leggyorsabb versenyvitorlását, Harold Vanderbilt amerikai multimilliomos „Ranger" nevű jachtját. Hát igen, ez a hajó -repült! A „Ranger" pontosan olyan, mint egy minálunk is közismert balatoni „Európa-harmincas", de - óriási kiadásban! Nagyvitorlája 250, egyetlen orrvitorlája 100 négyzetméter, árboca 40 méter magas, fedélzetén 40 ember látja el a szolgálatot. Sebessége jó szélben, gyenge hullámok között valóban fantasztikus: 30-35 kilométer óránként! Úgy hiszem, ez még most is a vitorlás rekord. A „Ranger"-t azért építették, hogy repüljön a hullámok felett, a tehervitorlást pedig, hogy egy bizonyos terhet a legbiztonságosabban elszállítson - a megadott kikötőbe - s legrövidebb idő alatt, így azután a legprímább építésű háromárbocos sóner, vagy teljes vitorlázatú „ship", ha nekilódul, akkor sem közelíti meg a „Ranger"-ek teljesítményét. A jóépítésű tehervitorlások átlagteljesítménye közepes szélben óránként 8,35 tengeri mérföld, azaz nagyjából 15,4 kilométer. Az „Óceán királynője", a Pilares-foktól Juan Fernandezig Daniló bácsi pompás irányítása mellett, egészen rendkívüli teljesítményt ért el. A 2000 kilométeres utat nem nyolc, de hét nap alatt tette meg, és voltak szakaszok, amikor ez az eléggé otromba építésű (korának megfelelő építésű!) hajó sebessége óránként 17 kilométerre fokozódott. Ilyen sebesség mellett nem 2000, de 3000 kilométert kellett volna megtennünk. De hát a szelek iránya állandóan változik, különösen a Tűzföld és Patagónia vizein.

A hullámok járása, nagysága sem állandó, úgyhogy mi igenigen büszkék voltunk a fregatt „rekordjára". Mondom, nem nyolc, de hét nap alatt értük el Robinson Crusoe szigetét.

De hát addig - a hét nap alatt - történt néhány említésre méltó esemény a hajón. Mert ugye illő szólni arról, mint viselkedett a történtek után Silver és Laguna Grande, akik lassan-lassan igazolni kezdték Zoller gyanúját. Azután nyilván érdekel benneteket, mint tért magához a mi kis négerünk, és mi történt tovább vele? És érthető az is, hogy felteszitek a kérdést, megoldódott-e az Elveszett-szigetek kérdése?... Több kérdés, és ilyenkor jogos Marryat kapitány régen elhangzott parancsa: „Csak sorjában a kötéllétrán, emberek, sorjában!"

Hát akkor sorjában.

A szabályok szerint jegyzőkönyvet kellett felvenni a történtekről, amit Horváth Ferire bízott a parancsnokunk. De a kihallgatásnál ott volt Daniló bácsi, sőt Barrabella is. Mindez a tiszti kabinban játszódott le, akkor már kellőleg eltávolodva a Pilares-foktol, a 80° hosszúságon, amikor a hajó teljes (!) vitorlázattal haladt északnak, egyenesen a Juan Fernandez és a Masa Tierra, Masa Fuerra szigeteknek.

Feritől tudom a kihallgatás pontos történetét, hiszen abban az időben a kormánynál álltam, a tájolót és Szevér utasításait figyelve, de oda-oda pislogva a fedélzet különböző részeire, ahol az emberek munkájukat végezték. Látszott-e valami Silverék arcán azután, hogy Árbocjancsit elintézte Sottomarina, és végül felnyalábolták, hogy levigyék a kettes kazamatába? Látszott valami rajtuk? Magam se tudom. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy így vagy úgy, de lógott az orruk. Sőt, Silver a szokottnál is derűsebben nézett tisztjeinkre, hajómestereinkre, és ahányszor csak elment óriásunk mellett,mindig megjegyezte:

- Csuda remek a fogásod, hajómester! Hol tanultad?

Nyilvánvaló, hogy ezzel feledtetni akarta hirtelen megjegyzését („Talán megmondaná, captain, mire ez a móka?")és azon volt, hogy visszadolgozza magát. Laguna Grande igen közömbösen viselkedett. A többiek már kevésbé. Főleg Mikkelsen, Cap-York, Johanson állt össze egy kupacba, amikor nem kellett a szivattyút forgatni, vagy a vitorlákkal törődni. Még a távolból is jól lehetett látni, hogy Janmatjéről beszélnek, és tekintetük gyakran a tatfelépítmény backbord (bal) oldala felé tévedt. A felépítmény alatt épült, pontosan követve a régi módszert, a hátsó kazamatasor, ahonnan valamikor ágyúk meredtek az ellenfél hajójára. A kazamaták végig elkészültek a tatfelépitmény, a főfedélzet és a fokszír alatt, de ágyúkat nem vittünk. Majd a filmesek odarakják, ha kell. Kazamatáinkat szabályos fatáblák zárták el a külvilágtól, no meg a tenger hullámaitól.

A kettes kazamata zárt, alig kis szobányi helyiség, ahol csak görnyedten lehet járni, és ahol annak idején két, kerekekre szerelt, kötelekkel megerősített rézágyú állt. Ide száműzte Daniló bácsi Árbocjancsit, a nemzetközi tengerészeti jog értelmében a parancsnokot megillető szabályok szerint, méghozzá vasra verve.

És innen hozták fel ezt az elvetemült zsiványt a tiszti kabinba, hogy megtörténjék a kihallgatás.

Pedrot - a Kiskutyát - bizony elintézte a szörnyű kaland. Mindkét kezét véresre tépte a kapaszkodókötél, fejét, hátát, mellét, lábszárait összeverte a hajó oldala. De Pedro megmenekült, és hála Horváth Feri pompás „orvostudományának", óráról órára javult. Megmenekülésére most se találok más jelzőt, mint azt: csoda. Csoda, hogy elkapta a kötelet, de még inkább, hogy volt ereje fenntartani magát, és kivárni a segítséget.

- Masa, püh, de sok keserű vizet nyelt Pedro! - mondta a legényke, amikor már beszélő kedvében volt. Nagyon hideg itt a tenger, nem úgy, mint a Lagunában . ..

Amikor Árbocjancsi odaállt Pedro fekhelye mellé, közömbösen nézett a gyerekre.

- Nincsen nekem semmi közöm ehhez az ügyhöz - mondta -, higgye el, kapitány, semmi.

- Ott a kezeden a harapás helye. Pedro, megharaptad azt, aki a sötétséget kihasználva, bedobott a tengerbe?

A gyerek bólintott:

- Pedro megharapta. Janmatje cinikusan nevetett:

- Szó sem igaz ebből, kapitány. A marsvitorla alsó fordítócsigasorába szorult be az ujjam.

Daniló bácsi szikár arcán megrándult a naptól, tengervíztől, széltől cserzett bőr:

- Úgy?! Talán azt is letagadod, hogy Sottomarina hajómesterre késsel támadtál?

A hollandus megrántotta a vállát:

- Esztelenségből tettem. Csak fenyegetni akartam. Miért macerált? Én jártam rosszul, úgy a gyomromra vágott, hogy még most se tudok kiegyenesedni. De a gyerekhez hozzá se nyúltam!

- Tehát tagadod?

- Tagadom hát, kapitány! Barrabella közbeszólt:

- Mutassa a kezét. Vegyétek le róla a kötést! A csirkefogó dühösen dünnyögte:

- A vak is láthatja, hogy a csigasor kapta el az ujjamat. Barrabella sokáig nézegette Janmatje bütykös, kérges kezét, a nagyujj mély sebeit.

- Hát akkor én vak vagyok - jelentette ki egy idő múlva. - Kérem, kedves bajtársam, írja: Barrabella kapitány kijelenti, hogy a sérülés harapástól származik, mert pontosan felismerhetők a fogak helyei!

- Én egy ilyen rühös niggerhez hozzá se nyúlok! - fakadt ki Árbocjancsi. - Még akkor se, ha kedvem lenne bedobni a tengerbe!

Daniló bácsi elmosolyodott:

- Természetesen, hiszen finomlelkű ember vagy. Mi azonban nem vagyunk ilyen finomlelkűek. Mi igenis feltételezzük, hogy te követted el a merényletet. Ezért megállapítjuk az előzményekből, valamint Pedro vallomásából, és abból, hogy csak erőszakkal lehetett felfedni a bizonyítékát: te vagy a tettes! Ezért Juan Fernandezen kiteszünk, és átadunk a chilei hatóságoknak! Bűnödet megtoldottad azzal is, hogy nemcsak megszeged felszólító parancsomat, de késsel támadtál felettesedre!

Janmatje mégse Juan Fernandezen hagyta el a hajót.

Két nappal előbb, mint azt mi és ő gondoltuk.

Akkor már túljutottunk a Chiloe szigetek magasságán, s olyan vizekre érkeztünk, ahol az óriás viharmadarak voltak gyakori látogatóink. Bár kinn jártunk a szabad tengeren, mégis látható volt egy hol kékes, hol fekete csík: a Kordillerák égbenyúló, hóborította vulkanikus hegyei, Földünk legősibb hegylánca.

- Elöl, steuerbordon hajó! - hangzott az őr kiáltása az árbockosárból.

A fedélzetről előbb pászmás, szétterülő füst látszott, majd feltűnt egy árboc, végül a felső felépítmény.

- Hadihajó - állapította meg látcsövén Szevér, és odaszólt az egyik embernek: - Jelentsd a parancsnoknak!

A hadihajó láthatólag felénk tartott. Az a bizonyos „korvett" nevű egység volt, amit az Egyesült Államok haditengerészetébe bevezettek, és aminek természetesen semmi köze nincsen az igazi korvetthez. Valójában nem más, mint „középutas" hadihajócska az őrnaszád és a romboló között.

Már messziről láttuk, hogy jelzőzászlókat von fel, sőt az első jelzés nem más, mint: ünneplő üdvözlés!

Z B M! - ÖN V!

Szívélyesen köszöntöm! - Isten hozta!

Majd az úgynevezett elválasztó zsinórok után előbb egy, majd még egy jelzőlobogó bomlott ki.

255

L! - Y!

Ami azt jelenti:

Álljon meg, közölnivalóm van! - Postát hozok az ön részére!

Az udvarias hadihajó akkorra már a hátsóárboc jelzőrúdjára felhúzta az egy fehér szögletcsillaggal díszített piros-fehér-kék felségjelt: Chile állam lobogóját.

- A „Valdivia" chilei korvett - jelentette Szevér parancsnokunknak és a vele egyidőben kabinjából előlépő, a tengeriszonyt mind jobban elfelejtő Barrabellának.

- Boat ship! - adta ki parancsát Daniló bácsi.

Tehát a fregatt szélbe áll. Addigra a két hajó egymás felé sodródott, de ezt a közeledést mind a „Valdivia" kapitánya, mind a mi parancsnokunk igyekezett a legminimálisabbra csökkenteni. Általában abból, ha erős hullámzásban és váratlanul lecsapó, sprőd szelekben közel kerül egymáshoz egy vitorlás és egy motoros hajó, ebből bizony nem mindig származik jó.

És megkezdődött a két hajó között a „beszélgetés".

- A postát kérem hordóba tenni, és szél felől kötélen felém ereszteni - jelezte az „Óceán királynője".

- Santa-Clara hajóvállalkozó a Brazíliai Portó Alegréből érdeklődik az „Óceán királynője" után. Milyen üzenetet továbbítsak? - kérdezte a „Valdivia".

- Kérem közölni: a fregatt pompásan halad, közeledik Juan Fernandez felé. Ott egy lázadó tengerészt és gyilkos merénylőt akarok az önök hatóságának átadni - lobogtatták beszélgetésünk újabb mondatát a színes code-zászlók.

- Az üzenetet rádión továbbítom - jelezte a korvett. -Juan Fernandezen nincs megfelelő hatóság. A merénylőt át veszem, és átadom a rendőrségnek.

Igy azután egy felette nehéz feladat kivitelezése következett, a mentőcsónak vízre eresztése, és Árbocjancsi átszállítása.

- Ez se gondolta volna, hogy a chilei köztársaság hadihajóján utazik tovább! - röhögött Silver, amikor Daniló bácsi utasítást adott a csónak leeresztésére, és arra, hogy a hollandus motyóját szedjék össze, őt magát meg vezessék elő.

- Te átmégy a jegyzőkönyvvel - szólt parancsnokunk Horváth Ferihez. - Egyben jelöld ki a csónak legénységét.

A mentőcsónak bizony, erről még eddig nem volt szó, elütött az „Óceán királynője" korabeli stílusától. Hogy úgy mondjam, a mentőcsónak volt Barrabella búbánata. Hiába mindenféle összeköttetés, a brazil kikötőhatóságok nem tértek el a nemzetközi előírásoktól. A mentőcsónaknak szabályosnak kellett lenni, ami igen érthető.

Nem kétséges, hogy igen eltért a régi idők giggjétől, ami teljesen nyitott bárka volt, légtartályok, biztonsági és védelmi kiegészítések nélkül.

- Gabbia, Santjago, Cap-York, és te, Parana, jöttök velem - mutatott Feri az emberekre. - Mentőcsónakot vízre!

Ugyanakkor felröppentek a Szevértől beosztott jelzőzászlók az előárboc felső keresztrúdjáig:

Tanácsa szerint járok el! - Csónak rövidesen indul!

A „Valdivia" matrózai és tisztjei úgy bámultak át hozzánk, mintha valóban Stevenson híres Kincses szigetének „Hispaniola" nevű hajója dülöngélt volna előttünk. Mert bizony dülöngéltünk. A vitorlás hajó, széltől feszülő vitorlákkal, büszke madár a hullámok hátán, és a gőzhajóhoz (vagy a motoroshoz) képest alig táncol a hullámokon. De ha „szélbe áll", akkor, hej, barátaim, akkor megveszekedett paripa a tengerész alatt! A nehéz árbocok, a csapkodó keresztrudak, de a rudakkal még jobban csapkodó, meglazított vitorlák, meg hát elsősorban a hullámok olyan dülöngélésbe hozták hajónkat, hogy a legedzettebb gyomor is felkavarodott. Barrabella kapitányt például hiába kerestük az első öt perc letelte után,

Silvernek igaza volt: Árbocjancsi valóban nem gondolhatta az események előtt, hogy rövidesen a „Valdivia" utasa lesz. Silver, a nagy komédiás! Ha visszanézek erre a napra, és azokra az eseményekre, amikor Zoller gyanúja valósággá vált, hát nem mondhatok mást, mint azt: bámulni kell okosságát, örökösen ködösítő rafinériáját! Ő, aki pontosan tudta, mit tett Janmatje, sőt, amit tett, azt a parancsára tette, nevetve nézett a hollandusra, amikor a fedélzetre hozták.

- Majd becsüld meg magad, buta fickó, ha kikerülsz a chilei börtönből!

És Árbocjancsi is volt olyan „dörzsölt", hogy úgy tett, mintha felháborodna jó cimborája kijelentésén:

- Megfizetek még neked is ezért, Silver, csak találkozzunk !

- De nem találkozunk, komám - röhögött Laguna Grande. - Ahogy én ismerem a chileieket, azok elvisznek a salétrom-bányába !

Árbocjancsi erre olyan röhögésbe kezdett, mintha nem is törvény elé, de esküvőre készülne:

- Eddig hét börtönből szöktem meg! Voltam az Ördögszigeten is, onnan is elszeleltem!

- Elég volt - szólt közbe Daniló bácsi. - Vegyétek le róla a bilincset és indulás!

A csónak még nem lebegett a vízen. A hajót a kormány lehetőleg úgy tartotta, hogy a bal oldal (hiszen tudjátok, a „backbord") szél alá került. Erre a részre dobta ki az olaj-zsákot Piccolo Piede. Az olajzsák tartalma kiömlött, és a fregatt szélalatti részénél megcsendesedtek a hullámok. Régi és jól bevált szokás a tenger „olajozása" olyan esetben, amikor a hullámok veszélyeztetik a csónak vízre eresztését, vagy embert kell kimenteni a vízáradatból. Minden óvatos parancsnok elhelyez a raktárban megfelelő olajzsákot, lehetőleg bálnaolajjal töltve, mert ez a legsűrűbb és így legnehezebb olajféleség. De használható erre a célra a gépolaj, mindenféle növényi és állati olaj is. A tengerészek már régóta tudják (a szárazföldi patkányok máig is mesének hiszik!), hogy az olaj lecsillapítja a hullámokat. A jelenség lényege, hogy az olajfélék gyorsan szétterülnek a víz színén és az olajhártya (általában 1/10 000 milliméter vastagságban) valóságos páncélként szorul a vízre, ami azzal a meglepő fizikai eredménnyel jár, hogy a törőhullámokat és a kavargó hullámokat a nyílt tengeren legalább a felére, ha nem negyedére szelídíti le. Hangsúlyozom, fiúk, csak a nyílt vizén, mert a partok közelében, a fenékről visszaverődő és a zátonyokon megtörő hullámok ellen nem ér semmit az „olajkúra".

A mi esetünkben használt. A backbordon leeresztett mentőcsónakot viszonylag tűrhető hullámzás fogadta. Ugyanakkor láttuk, hogy a „Valdivia" korvetten kinyúlik a tatfedélzet emelőkarja, végén az utaskosárral, amit a tengerészek vegyes érzelmekkel szoktak szemlélni. De hát úgy látszik, a chilei haditengerészetnél az a szokás, hogy a csónakokból utaskosárral emelik át az érkezőket a fedélzetre. Ebben az esetben Horváth Feri mint átadó, és Janmatje mint átadandó kerül bele a kosárba.

- Én csak annyit mondok neked - fordult Árbocjancsi Sottomarinához, amikor hozzáfogott, hogy lemászik a csónakba a lengő kötéllétrán -, csak azt mondom, hogy lesznek, akik visszafizetik a rajtam esett sérelmet!

Sottomarina utána kiáltott:

- Azok pontosan úgy járnak, mint te, ez a válaszom! Árbocjancsi gyűlölködve nézett fel a csónakból és felkiáltott:

- Visszafizetik - a többieknek is!

Ekkor már Feri is lemászott a csónakba. Rákiáltott a hollandusra :

- Ha még egy szót szólsz, megvasalva adlak át!

Silver, Mikkelsen, Cap-York, Johanson, Laguna Grande az oldalvédnél könyökölt. Olyan derűs vigyorgással néztek a távolodó csónak után, mintha örömükre szolgált volna Árbocjancsi végleges távozása.

Silver a csónak után kiáltott:

- Hé, Jan, üdvözlöm a chilei rendőrséget! Árbocjancsi a hánykolódó csónak orrában ült. Nem irigylendő helyzetben. A tarajos, megveszekedett hullámok először a csónak orrához vágódnak. Ilyenkor valóságos szökőkút támad, és a leomló víz a hollandusra zuhant. Hogy vérbeli, kitűnő tengerész volt, bizonyítja: még csak nem is rázta meg magát, holott az első evezőcsapások után, ahogy kikerültek az olajzónából, merő víz lett a gúnyája!

A kormányfél és a tatfedélzet felépítményénél egy alak meredt a csónak után.

Pedro volt. Akkor hagyta el a betegágyat. Feje bekötve, karja felkötve, kificamodott lábbal támaszkodott a régies kabinfalnak.

Igy szabadultunk meg Árbocjancsitól, aki a bandériából elsőnek mutatta meg igazi lényét. Okkal vagy ok nélkül sietett ezzel az önleleplezéssel, nem tudom. De megtette, mert végtére is: mégsem hiszem, hogy a „faji felsőbbrendűség" annyira nagy volt ebben a zsiványban. Az állat harapásra vágyó ösztöne űzte őt oda, hogy megkísérelje kedvencünk, Pedro, mindnyájunk Kiskutyája megölését!

A „Valdivia" acélszürke teste legalább egy órát lebegett a közelünkben. Feri átadta a foglyot és a felvett jegyzőkönyvet mint vádiratot, ami alapján majd ítélni kell felette. A derék chilei kapitány se teketóriázott sokat: megvasaltatta Janmatjét, és leszállíttatta a hajófenékbe, ahol az Ördögsziget néhai rabja elgondolkozhatott tettein.

Végül utolsót lendült az emelőkosár karja, mentőcsónakunk elvált a korvett közeléből, és megindult felénk. Arboc-jancsi nélkül, zsákba fűzött postával, amelyben Santa-Clara több intő üzenete, idejét múlt jó tanácsa lapult.

Az olajfűtéses hadiegység alacsony kéményén sűrű fekete füst csapott ki. Ugyanakkor az árboc szálingja (kereszt-rúdja) alatt megjelent három zászló:

T D L!

Jó utat, kapitány!

A fregatt pedig, amely annyira hasonlított a Kincses-sziget „Hispaniola"-jára, és amelyen ugyanúgy lapult egy hosszú John Silver, mint Stevenson hajóján, mondom, az „Óceán királynője" mélyen lehúzta üdvözlés- és elköszönésként a taton elhelyezett brazil felségjelet.

T D L! - intettünk mi is a „Valdivia" után, és amikor az olajtól maszatos mentőcsónak a fedélzetre került, elhangzott Daniló bácsi parancsa:

- Hajó iránya: észak-északnyugat! Vitorlák fordítóköteleit feszítsd!

Az acélszürke hadihajó keletnek, Chile partjainak tartott, mi pedig - Robinson szigete felél

Sokáig néztünk a távolodó hadihajó után. Rövidesen újból körülölelt a déli Csendes-óceán komor magánya. Hajó sehol, semerre, ami nem azt jelentette, hogy Chile partjainál nincsen hajózás, hanem azt, hogy Daniló bácsi jobbnak találta biztonsági okokból fregattunkat távol tartani a megszokott gőzös- és vitorlásúttól. A mi viszonylag nehéz manőverezésünk és kis létszámú legénységünknek eddigi kimerítő szolgálata kívánta meg parancsnokunk okos rendelkezését.

Valami nagy megkönnyebbülés lett úrrá rajtunk, hogy Árbocjancsin ilyen szerencsésen túladtunk. A tudat, hogy ez a gazember a hajón van, rányomta bélyegét mindnyájunkra. Láthatólag Silverékre is jótékonyan hatott távolléte.

- Hajómester - ünnepelte tovább Silver Sottomarinát -, jól elintézted a fickót! Ha nem csalódom, valamikor hivatásos birkózó lehettél, vagy bokszoló, igaz-e? Nem szeretnék a markodba kerülni!

Tehát Silver nem bánkódott elvesztett cimborája után. Láthatólag a többiek sem.

Sottomarina, aki talán még Daniló bácsinál is hiszékenyebb, gyengébb emberismerő volt. Silver szavaira megelégedetten mondta:

- Azért én mégis azt hiszem, rendes fickók ezek. Különösen . . . Silver .. . igen rendes gyerek.

- Majd az út végén mondja ezt, Sotto bácsi - morogta Zolller, aki. láthatjátok, igen kitartott álláspontja mellett. --Majd...

... És ahogy távolodtunk a Horn átkozott vidékéről, úgy kezdett egyre észrevehetőbben melegedni a levegő. Elvégre, az angyalát, nyár lett volna a déli féltekén - és mi úgy agyonfáztunk azokban a hetekben, a Julián-öböl és a Desolation között, hogy nem kívántunk mást, csak egy szélmentes, vízmentes, hidegmentes zugot, ahol - parázs izzik a kályhanyílásban!

Végre egy szép napon, akkor már egyvonalban Valdivia várossal, a déli szélesség 41. fokán, megpillantottuk az első csendes-óceániai albatroszokat.

Hárman szegődtek hajónk mögé ezekből az óriási, gyönyörűen szálló, hatalmas és mégis oly könnyed madarakból. És jöttek velünk rendületlenül éj-napon át Juan Fernandezig.

- Ugyan mit mondana Suttora, ha élne? - emlékezett Guzsik apó, a szakács, amikor a konyhahulladékot a hajósodorba dobta. - Mit mondana, mit is jelent számunkra három albatrosz felbukkanása?!

Nem tudom, mit jósolt volna a mi néhai, mesébe illő cimboránk, de egy biztos: a három albatrosz magával hozta a nap áldott melegét.

A hullámzás is megcsendesedett. Egyenletes szél fújt a kékesszürkén csillogó víz felett. A Délegyenlítői-áram hónába értünk, vagyis inkább a „Perui-áram" birodalmába. Innen, a 40. fok déli szélességről és a 100. hosszúsági foktól indul el, válik ki a Délegyenlítői áramból a Perui-áram, amely eltekintve attól, hogy áldása a délről érkező vitorlásoknak, sok vitára adott okot a tudósoknak. A Perui-áram vitte volna át - egyesek szerint - Dél-Amerikából az őslakókat háncsvitorlás tutajaikon, a csendes-tengeri szigetekre.

Ennek az áramnak jótékony sodrását, északnak irányító útját éreztük azon a napon, amikor megláttuk az albatroszokat, a térítők közelségének kóbor madarait, és amikor annak izgalmában éltünk már, hogy néhány nap, és meglátjuk Juan Fernandezt, minden szigetek legérdekesebbjét a meséket szívelő tengerész számára. Dicsőséges tengerrészen hajóztunk. Erre haladt el elsőnek Magellán flottája, segítve a Délegyenlítői- és a Perui-áramtól, erre hajózott el Cook kapitány, s szinte vele egy időben Byron commodore, lord Byronnak, a költőnek nagyapja.- ezeken a vizeken döntötték meg a szelek Bougainville, Wallis commodore és a tudós Darwin hajóit, akik a Csendes-óceán titkait jöttek meglesni.

Erre hajózott annak idején Jan Bárt, minden idők egyik legnagyobb francia filibustier-je (kalóza), továbbá a híres navigátor, John Davis és Drake is. Ez a tenger látta a jámbor Le Mair Jakabot és társát, Wouters Schoutent 1616-ban, amikor is már túljutottak a Hornon és a megveszekedett hely keresztségén. Ezek a szelek fújták északnak egyikét a legkalandosabb tengerészeknek, Jacob Roggevent, akiről már elfeledkezett a világ, de akiről a hajósnépek tudják: tengerész volt a javából. 1721-22-ben rekordidő alatt körülhajózta a Földet!

Híres hajók, híres tengerészek emléke lebegett a hajó felett, hol a hajó sodrában albatroszok lebegtek, őseik így szállhattak Wouters Schouten „Nendrach" nevű karavellája nyomában is.

Mert a tenger örök ...

Mi akkor Zellerrel, Horváth Ferivel két „téma" lázában égtünk. Látjuk majd Juan Fernandezt, ez volt az egyik téma, és merre is lehet az a bizonyos Roatan, a kalózok szigetvárosa, amiről megemlékezik Grossmann hajóládájának feljegyzése, ami a másik témát jelentette.

Mondanom se kell, közöttünk a legjobban Zoller kutatta az Elveszett-szigetek kérdését.

Nemhiába képezte magát térképtudósnak, becsületből is azon volt, hegy bebizonyítsa parancsnokunknak képességeit.

Szabad idejében mást se tett, mint óriási térképkészletének legrégibb lapjait bújta, és szerény létszámú, de értelmes szakmunkáiból igyekezett fényt deríteni az Elveszett-szigetek titkára. Meglepően hamar sikerült átjutnunk az Atlantiból a Csendesbe, ami azt is jelenthette: hátha megkísérli a kalandot Daniló bácsi, és mielőtt - betartva a határidőt - elhajózunk Oaklandbe, igyekszünk felkutatni Roatant is. A kalózok szigetvárosát, a legendás és elveszett búvóhelyet, ahol még - kincset is találhatunk!

És akkor igaza lesz Silveréknek: kincskereső hajó az „Óceán királynője"!

De hát túljutottunk a Hornon, és Daniló bácsi csak nem szólt, hogy mik a további tervek.

- Irány Juan Fernandez - mondta, és nem többet. Sottomarina megkérdezte tőle:

- No, és a kincskeresés lemarad, kapitány? Mire Daniló bácsi csak mosolygott:

- Ha biztos leszek abban, hol keressük az Elveszett-szigeteket, arra fordítjuk hajónk orrát. De úgy tudom, Sotto, a leckét ti is megkaptátok, de eddig senki nem szólt, hogy a feladatot megoldotta.

Sottomarina megvakarta szőrös fületövét:

- Majd talán Zoller... mert én ...

Igen, Zoller kutatott. Amikor véletlenül összekerültünk kabinunkban, másról sem folyt a szó, csak erről.

Elveszett-szigetek!

Akadt már nem egy szigetcsoport, amelyet különböző időkben így hívtak a hajósok.

A régi navigációs eszközök hiányossága, a helytelenül felvett észlelések, de az időjárás okozta látási különbözőségek is nemegyszer komolyan megtréfálták a tengerészeket és a földrajztudományt.

Ki gondolná például közületek, hogy a Csendes-óceán szigetei közül hosszú időn át „elveszett szigetek" jelzéssel szerepeltek a kalauzkönyvekben és a mappákon a Salamon-szigetek és Tahiti is, a Föld leggyönyörűbb helye?._;. A Salamon-szigeteket még 1567-ben fedezte fel a spanyol Don Alvarez Mendana de Neyra, korának egyik legjobb hajósa és navigátora. 1567-ben! Ettől kezdve két századon át nem találták meg ezt a szigetcsoportot, amelyik közel van Ausztrália északi csücskéhez, és valójában folytatása Uj-Guineának! A keresők között ott szerepel a spanyol Pedro Fernandez de Quiros, aki 1650-ben felfedezte a Torres-szorost, de nem találta meg a Salamon-szigeteket! Pedig a Salamon-szigeteket igencsak kutatták. Maga a felfedező Mendana de Neyra adta a nevet, mert elég sok aranyat talált, és úgy hitte, hogy a bibliai „Ofir földjét", Salamon királyságát lelte meg. Végül két évszázad után Bougainville márki bogozta ki a csomót: 1796-ban fedezte fel újból és most már véglegesen az elveszett Salamon-szigeteket, amikor is kiderült, hogy a tengerészek bizony nem a legendás Ofir-földön kötöttek ki!

És a csodás Tahiti, vagy helyesebben Oteheiti is az elveszett szigetek névsorába került. .. Bizony így van. Az előbb említett Pedro Fernandez de Quiros említi hajónaplójában Tahiti szigetét. Quiros 1650-ben látta a szigeteket, néhány évvel később ugyancsak észlelte a hollandus Luis Vaez de Torres is, de egyikük sem kötött ki, mert ők az arannyal telt Ofir-földet keresték! Jó messzire elvetődtek a Salamon-szigetek helyétől, meg kell adni! Ott voltak a „Csendes-óceán gyöngye" tövében, és nem vették észre a gyöngyöt, csak meghatározták a helyét. (Tahiti polinéziai nyelven „Magas szigeteket" jelent, a hozzátartozó főcsoport, a Paumotu pedig ,,Alacsony szigeteket",) És amit Quiros és Torres 1650-ben észlelt, az ugyanúgy eltűnt a világ szeme elől, mint de Neyra felfedezése, a Salamon-szigetek. Tahitit végül is csak a hétszázas években sikerült újból meglelni: Wallis kapitány, Byron commodore társa, a „Delfin" nevű hajóval fedezte fel 1707-ben, kerek két évszázaddal később, hogy Quiros szeme megpihent rajta.

- Annyi az „elveszett sziget", hogy az szörnyűség! - így sóhajtott fel többször is az én Zoller komám.

És, mint fentebb láttátok, joggal sóhajtott. Mert az idézett két példa csak amolyan rikító példa, hogy tudjátok: a Csendes-óceán irdatlan felületén még olyan nagy szigetcsoportok is könnyen elbújnak, mint Tahiti és a Salamonok.

Hát még a kisebbek, a jelentéktelenebbek, amelyekből nem egy (hanem több száz!) lakatlanul és igazában ismeretlenül lapul valahol, valamerre. Mikronézia sziget-dzsungelében, Francia-Óceánia ezer és ezer atollcsoportjaiban, vagy Samoa alatt, Tonga szigetvilágában - még most is akad nem egy, de bőven sok sziget, amelyet így jelez a „Pilot book", vagy a „Segel-handbuch": „veszélyes terület, kerülni", „állandó törőhullámok, kerülni", „alacsony korallfenék, kerülni", „korallszirtek, vízmélységet nem ismerjük, kerülni"... és így tovább: kerülni, kerülni, kerülni! Ugyanakkor a térképeken is ott állnak a veszélyt jelző jelek, valamint a fehér foltok a körülpontozott terület közepén, és néhány szó: „a hely adatai ismeretlenek", vagy: „adatok csak régen ellenőrizve"! Hát melyik hajóskapitány az, aki ilyen előjelek mellett, vagyis intelmek között kockáztatja hajója és emberei épségét? Van elég sziget Óceániában, ahol viszonylag nyugodtabban horgonyozhat vagy kutathat, ha erre van kedve. Viszonylag nyugodtan, mondom, mert a tengeren ez a megállapítás mindig csak ideig-óráig értendő. A tenger - és éppen ez a jó - a váratlan meglepetések birodalma.

- De hol lehetnek az Elveszett-szigetek, vagyis azok, amelyekre Duncan értette ezt a meghatározást? - töprengett Zoller térképeire meredve, és töprengtünk olykor mi is Horváth Ferivel, valamint Sottomarinával, akit feltétlenül csak egy valami izgatott: a kincs, amit esetleg ott találni lehet. - Hol lehetnek? És hol lehet Roatan, a legendás, tudósoktól annyit keresett kalózváros?

De hát itt is közelebb léptünk, még Juan Fernandez előtt.

A „Valdiviá"-val való találkozást követő estén beszólította régi társait kabinjába Daniló bácsi.

Az az este volt az első hosszú hetek óta, amire úgy emlékszem vissza, mint „igazi déltengeri estére". A déltengeri esték és éjszakák bizony különböznek a mi megszokott északi félgömbünk estéitől, éjszakáitól. Nemcsak azért, mert más csillagokat, égitesteket mutat odafenn a firmamentum, de azért is, mert más a „díszletezés". Az északi égbolt sohase tud oly sötét, mélyen sötét, bársonyosan fekete lenni, mint a déli. És ez a sejtelmes, igen-igen sötét feketeség, a belőle előszikrázó csillagokkal adja meg a déli félgömb éjidejének varázsát, lenyűgöző látványát. Nem egy északi hazájába visszavetődött tengerész azért vágyott vissza Délre, hogy lássa, csodálja, bámulja ennek a fekete bársonyba borított éjszakának valóban bámulnivaló szépségét.

Azon az estén ezt a csodát bámultam a hajóorrból, a fokszli tetejéről, az orrsudár mellől. Az albatroszok társaságát kiegészítette négy másik madár is. Összesen hét, hatalmas szárnyú, reggeltől estig rikácsoló madár követte a fregattot. És a négy új jövevény - fregattmadár volt. Bár szabály szerint a fregattmadarak a térítők közötti tengerrészek kósza vándorai, azért a hajósok tudják, hogy a megállapítás nem tőlük, de a madarászoktól származik. A fregattmadár, mint ebben az esetben is, ha kedve tartja és az idő kedvező, leszáll a délibb tájakra is. A mi négy, szürketestű, örökösen élelmet leső madarunk állandóan a hajó körül körözött. Kivéve az éjszakát. Akkor eltűntek. Valahol letelepedhettek a tengerre pihenni, de mire az égbolt mély feketeségét a keleti horizonton rózsás fénypászmák tépdesték, megjelentek a fregattmadarak, és rikoltozva figyelmeztették Guzsik apót visszatértökre.

Elmerülve bámultam a déltengeri feketeségét, amikor Guzsik apó kiáltását hallottam. Engem szólított.

- A parancsnok hívat.

Felnéztem a kormányhoz. A tájoló lámpása Gabbiát és Santjagot világította meg. Tehát Zoller is a parancsnoknál van. Az ügyeletes hajómestert, Sottomarinát Piede váltotta fel.

- Siess - súgta a fülembe Piccolo Piede -, haditanácsot tart az öreg!

Haditanács! Igy hívtuk immár kezdettől - az első alkalomtól, hogy a fiumei „Két Napóleon"-ban összegyűltünk - Daniló bácsi sorsdöntő megbeszéléseit.

Ilyen haditanácsnak számított, amikor Porto San Julian után elénk tárta a tengerészláda tartalmát... és úgy lehet, haditanács lesz ez is, mint Piede mondta.

A konyha előtti fedélzeti lámpa fényében egy alakot vettem észre. A főárboc tövében, kötélcsomóba kuporodva gubbasztott. Mint egy vércse vagy karvaly - gondoltam. Hosszú John Silver volt. Dünnyögve dudorászta a régi tengerészdalt:

Carey anyó csirkéje

viharszélnek jelzője.

Hej, anyó, anyó,

nincsen veled semmi jó!

Semmi jó, semmi jó,

csút boszorka Carey anyó...

Amikor elmentem mellette, abbahagyta a dudorászást, felém nevetett:

- Hallod-e, boy, vár a kapitány!

És akkorát nevetett, hogy meglepődve megálltam. - Nincs azon mit nevetni, ha hívat a kapitány - mondtam, és igyekeztem beletekinteni elárnyékolt szemébe. Kinyújtózkodott, feltápászkodott.

- Azon nincs is - morogta most már csendes mosollyal. -De azon igen, hogy bennünket soha nem hívat. Már úgy értem, se engem, se Laguna Grandét. Hiába, mi nem ülünk a fazék mellett!

Ezzel biccentett, és zsebredugott kézzel megindult a fokszli felé. Dudorászott.

Carey anyó csirkéje ...

Abban a pillanatban minden kételyem eloszlott Silverrel kapcsolatban. Éreztem: Zoller gyanúja helyénvaló. Ez az ember többet tud, mint azt sejtjük, s több van a füle mögött, mint azt gondoljuk! Azon a sötét, feketebársonyos estén, az albatroszoktól és fregattmadaraktól kísért, kalóz-reqénybe illő hajó fedélzetén, a főfedélzet lámpásától megvilágítva, volt valami Silver szemében, amit eddig elrejtett. A félelmetes csirkefogó cinikus, vad nézése:

. Carey anyó csirkéje ...

A kormányfedélzeten Gabbia megjegyezte:

- Ha ez a szél marad, holnap Fernandezen leszünk!

Minden vitorla feszült, és a fregatt úgy szaladt, amire a tengerészek ezt mondják: megelőzte még a szelet is.

Az erősen megdőlt hajó ferde kabinjában együtt volt a kompánia. Sőt, Barrabella kapitányt is ott találtam! A kis ember az asztalka mellett ült, amelyre Daniló bácsi ezúttal mindenfélét kiteregetett.

- Barátaim - mondta éppen parancsnokunk, ahogy bezártam magam mögött az ajtót -, nagy elhatározás előtt állunk. Azért van jelen Barrabella kapitány is, hogy személyével megerősítse a nagyszabású tervet.

Tudtam én. hogy egyetértünk mi ketten, Barrabella kapitánnyal, akit ugyancsak az Adria nevelt tengerésszé!

Ezzel a két férfi kezet rázott.

- Igen, megértjük egymást. Barrabella kapitány is osztja álláspontomat: most, hogy a Horn megkerülésével sikerült időt nyerni, induljunk el Roatan felkutatására!

A meglepődés csöndje telepedett a kabinra. Elsőnek Sottomarina találta fel magát.

- Evviva, il capitanoi - kiáltotta. - Ha úgy érzi, hogy ott a kincs, induljunk! Nem akarok meghalni úgy, hogy nem találok kincset! Gyerekkorom óta erre vágyom! Evviva!

Sotto szóáradata és az örömteli felkiáltások után egy komoly hang megjegyezte:

- És Oakland? Mi lesz, ha nem érünk idejében Oaklandbe?

Szevér tamáskodott.

- Oaklandbe! - mosolygott Daniló bácsi. - Ha felfedezzük és megtaláljuk Roatant, amiben sem Barrabella kapitány, sem én nem kételkedünk, akkor olyan dicsőségben lesz az „Óceán királynőjé"-nek része, hogy akár egy évet is késhetünk! Santa-Clara szívesen kifizeti majd a filmtársaságnak a kártérítést. Ha nem találjuk meg, akkor még lesz időnk visszafordulni, és így idejében Oaklandbe érni.

Barrabella nagy komolyan bólintott:

- Pontosan így van, kapitány, pontosan. A láda tartalma olyan jelentős, hogy oktalanság volna nem élni a lehetőségekkel. Minden felelősséget én vállalok Santa-Clara előtt! Nem lehet szebb és dicsőbb feladat az „Óceán királynője" számára, mint az, hogy megtalálja a kalózok régi menedékét, az eltűnt és ismeretlen Roatant! Fenébe a filmvállalattal, ha ilyen dicső tettet hajthatunk végre!

Ez aztán beszéd volt. A kis ember valósággal tűzbe jött. Ismételten megrázta Daniló bácsi kezét:

- Fenébe a filmvállalattal!...

Parancsnokunk szavából büszkeség csengett, ahogy elmondta :

- Tétováztam, amikor határoznom kellett, hogy közöljem felfedezésünk tartalmát. De hát éreztem: aki az Adrián hajózott, az megérti a lehetőségek nagyszerűségét! Megtalálni Roatant!

- És az elsüllyesztett hajó kincsét! - tette hozzá Sottomarina.

Horváth Feri megjegyezte:

- De hát tudjuk, hol keressük Roatant? Az Elveszett-szigeteket?

Daniló bácsi Zellerre tekintett:

- Mit mond a térképek tudósa? Megtaláltad, Zoller? Kenyerespajtásom vérvörös lett. Szégyenkezve pislogott:

- Nem találtam meg. Pedig törtem a fejemet eleget. Annyi az „elveszett sziget"!

Daniló bácsi megcsóválta fejét, hamiskásan pislogott:

- Pedig de bíztam benned, Zoller!... No, de azért én is körülnéztem egy kicsit!

Ezzel feltette szemüvegét. És az asztalra mutatott:

- Hát akkor elmondom, hogy mit találtam. Barrabella kapitány már ismeri tervemet. Most veletek közlöm.

Ezzel egy megsárgult, gyűrött, megkopott papírlap után nyúlt.

- Ez az a bizonyos vázlat, amiről naplójában Duncan említést tesz. Nagyértékű papír: magát Roatant ábrázolja! A vörössel jelölt és meghúzott kiigazítások tőlem származnak. Annyira kopott, elfakult volt a vázlat rajza, hogy nem tehettem mást, mint régi, megkopott festményekkel tenni szoktak: restauráltam a rajzot. Áhítattal nézzetek a rajzra: Roatant ábrázolja! A legélesebb nagyítóval követtem az alig sejthető, megkopott vonalakat.

A hajólámpa rőt fénye megvilágította izgalomtól megfeszült arcainkat, a csillogó tekinteteket. Roatan rajza! Egy különös alakú sziget, különösen hangzó beírásokkal...

- Pokolba a filmesekkel ! - fakadt ki újból Barrabella, és derűsen rámutatott a vázlatra. - Megkeressük a szigetet, Turkovich kapitány!

Daniló bácsi megveregette kapitánytársa vállát:

- Igyekszünk megkeresni. Nem egyszerű feladat az sem, hogyan tűnjünk el Santa-Clara elől. Ha táviratilag közöljük tervünket Juan Fernandezről, abból nem sokat ért, és lefújja vállalkozásunkat...

- Márpedig ne fújjuk le, kapitány - szólt közbe izgatottan hajómesterünk -, kincsszagot érzek!

Daniló bácsi jóízűen felnevetett:

- Kincs, kincs ... mindig az a kincs! Hidd el, Sotto, ha Roatant megtalálnánk, érne annyit, mint néhány láda aranyrúd!

Azért csak leljünk mi kincset is, capitano - dörmögte az öreg Sotto. - Akkor majd eldönthetjük,. mi ér többet: a sziget vagy az a néhány láda arany!

Daniló bácsi egy kézmozdulattal elintézte az induló vitát:

- Még se a sziget, se a kincs nincs előttünk. Tehát figyeljetek. Ott hagytam abba, hogy Santa-Clarával nem közölhetjük, mi a szándékunk. Ha pedig nem közöljük, és jó időre eltűnünk a megadott útvonalról, ami különösen akkor lesz feltűnő, ha az érintett Pitcairn után Oakland felé kell haladnunk, nagy gondot veszünk -a vállunkra. Minket terhel a felelősség!

De mi ezt a felelősséget vállaljuk. Barrabella bólintott:

- Vállaljuk!

Daniló bácsi levette szemüvegét - amit egyébként mindig titokban igyekezett használni, és újból felvette a vázlatot.

- Mit vesztek észre ezen a papíron, ami kutatásaim első támpontja? Nos, Zoller, Szevér, Franci, régi nautikusok, elsősorban ti - mit vesztek észre? Mert valamin csak el kellett indulni, hogy hol is leljük a Duncan által említett Elveszett-szigeteket? . . . De hát ne húzzuk az időt, halljátok az első támpontot. Nézzétek csak meg ezt a vázlatot: a szigetet atoll övezi és laguna karéjozza. Ez döntő valami. Elsősorban döntő, mert ebből máris tudjuk, hogy Duncan jelzése alapján Roatant nem Nyugat-Indiában kell keresnünk, hanem itt, a Csendes-óceánon, Másodsorban döntő, mert bizonyos fokig a helyet is sejthetjük. Zollernek itt illene megszólalni.

Zoller meg is szólalt, de csak ennyit nyüszitett: - Hát... - és komoran beletúrt sűrű sörényébe, - Hát...

- Bizony. Zoller, hát... - derült Daniló bácsi, és vele együtt mi is. - Nézzetek ide, a Csendes-óceán kiterített térképére. Vizsgáljuk csak meg a kérdést. A rengeteg sziget három csoportra, három szabályos elkülönítésre oszlik. A Marshall-szigetek néven ismert Ralik-csoport, a Gilbert-szigetek néven ismert Tarawa-csoport alkotja Mikronéziát, az Apró Szigetek Birodalmát. Alatta és részben egy kicsit délkeletnek elhúzódva látjuk Melanéziát, a Sötétbőrűek Földjét. A harmadik csoport pedig, innen a 180. fok dátumválasztó hosszúságtól: Polinézia, a Világosbőrűek Földje. Mármost a három csoport közül melyik rejti el előlünk Roatant? - tettem fel a kérdést.

Igen, fiúk. Ide kell írnom: Daniló bácsi elemében volt. Nem törődött a hajó dőlésével, ha az éjszakában egy erősebb szélroham beleharapott a vitorlákba, de még azzal sem, hogy igazában szabályellenesen haladtunk. Nem állt őrtiszt - Szevér vagy Feri - a tatfedélzeten. Daniló bácsit, a tengerek és a tengerészélet tudósát elfogta a kutatás beszámolójának láza. Mint már annyiszor, most is elkápráztatta társait okfejtéseinek biztonságával. Zoller nemegyszer súgta a fülembe: „Hiába, ez Daniló bácsi..."

- Mielőtt tovább mennénk, megint csak nézzétek meg a vázlatot, hogy igazolva lássátok álláspontomat. Miféle sziget is ez a Roatan? Korall-atoll övezi, és a középen magként ott a sziget. Zoller, térképtudós, most figyelj! A Csendesóceánon három szigettípust különböztetünk meg. Az egyik kimondottan vulkanikus eredetű, a tengerből meredeken kiemelkedő, mint amilyen Viti-Levu a Fidzsi-csoportban. A másik csoport csak atollból, korallszegélyből áll, ilyen itt ni. -Kapingsmarangi lagunasziget. A harmadik és ez a „miénk", a kettőből tevődik össze, korallatoll szegélyezi és a középső rész, a sziget, vulkanikus.

Itt Daniló bácsi újból feltette szemüvegét. Elérkezett a döntő részhez.

- Hol lehet tehát Roatan? Mikronéziában nem, mert túlságosan messze esik Amerika partjaitól. Márpedig tudjuk, hogy a kalózok a jelenlegi Panama-csatorna területén át tartották az összeköttetést a Csendes-óceán és Nyugat-India között. Pedig itt találhatók lagunaszigetek is, korallszigetek is. Melanézia is távol van, de ettől eltekintve - itt csakis vulkanikus szigetek sorakoznak. Marad tehát - Polinézia. Itt főleg korall- és lagunaszigetek találhatók, de akadnak vulkánikusak is, mint egyik célunk, a „Bounty" lázadóinak szigete, Pitcairn. Mivel a Hajós-Salamon-szigetek, de Viti-Fidzsi és a Ccok-szigetek is vulkanikusok, Polinéziából tehát összeszűkül a kutatási terület magára a Psumotukra, az Alacsony-szigetekre, és a Tubuai szigetcsoportra. De hát még ez is nagy terület, barátaim, igen nagy! Az itteni Szélalatti-szigetektől, Maupititől - a Pallisereken keresztül -egészen Cambierig 1200 tengeri mérföld a távolság! Itt még Tahitit sem lelték meg elődeink évszázadokon át!

Némán, mukkanás nélkül figyeltük parancsnokunkat. Hol ránk nézett, hol a térképre, hol a térképvázlatra mutatott. Fejünk felett megcsikordult a hajólámpa gömbcsuklója, kintről - a nagy csendben - behallatszott a hajótesthez csapódó hullámok morajlása.

És ekkor a backbord-oldal kabinablakánál mintha valami árnyékot vettem volna észre!

Éjszaka volt már, s a bársonyos sötétségből a kabinabrakon is elővillantak a csillagok. Ez érthető, mert a szél a hajó bal oldala felől jött, s így a steuerbord lesüllyedt, a backbord megemelődött. Mintha egy fej körvonalait láttam volna a kerek hajóablak mögött!

Méghozzá Silver fejét!

Daniló bácsi éppen szünetet tartott - legyünk őszinték, „hatásszünetet", a drága ember -, és ezt kihasználva gyorsan az ablakhoz léptem, kitekintettem.

A tenger foszforeszkálása, amit az egysejtű plankton milliárdjai okoznak, annyira megvilágította a fregatt oldalát, hogy kivehettem: senki se függ vagy kapaszkodik a hajófalon. Mégis elhatároztam, megmondom Zollernek: ideje lenne Daniló bácsi előtt szóvá tenni Silver iránti gyanúját. Különösen most, hogy valóban kincskereső hajóvá lépett elő az „Óceán királynője". Hiszen Silver utunk elején úgyis egyre ezt szimatolta. Mi tagadtuk. Most mégis így lesz. Hátha Silverék csakis ezért szegődtek a fregattra?

Mert azt hitték, hogy kincskereső hajó az „Óceán királynője". Hátha ezért, valamiféle tervvel, ami az ilyen emberek előtt csak egyértelmű lehet: megkaparintani a kincset! Az ilyesmi nem újdonság előttünk. Legutóbb, egy évvel azelőtt. Perry kapitány hajóját, a „Mary Pinchon" jachtot rohanták meg Nuez szigeténél, a Chatam-öbölben azok a kalózok, akik a Galapagos szigetek kincskeresőire lesnek.

Daniló bácsi tovább beszélt. Szikár, napégette keze nyugtalanul járt a térképen.

- Igen, barátaim, kicsit nagy ez a terület még így is ... a feladat nem kisebb, mint megtalálni azt a bizonyos gombostűt a szalmakazalban! És én mégis úgy érzem, hogy a helyes nyomon járok. Hogy, legalább így papíron, megtaláltam a Duncan említette Elveszett-szigeteket!

Egymásra néztünk.

- A'zannya... - hörrent fel Zoller.

- Corpo di bacco! - (Ez persze Sottomarina volt.) A Commendatore megelégedetten bólongatott:

- Si, si, il capítano Turkovich ... helyes úton jár!

Az ilyen esetben tudós módjára boldog Daniló bácsi jókedvűen megveregette öreg cimborája, Sottomarina vállát:

- Bizony, Sotto, megtaláltam!

- Van-e ott kincs, ez a kérdés? - fakadt ki ezúttal is a maga őszinte módján hajómesterünk. - Mert ha köveket találunk, akkor oda se vitorlázzunk!

Daniló bácsi ismét komolyra fordította a szót:

- Azt én nem tudom, mi van ott, mit találhatunk. Nem vagyok jós, mint boldogult Suttoránk volt valamikor. Megmondtam már: maga Roatan felfedezése önmagában is kincset ér!

- Hát azért egynéhány aranyserleg ... - védekezett az óriás.

- Roatan kincset ér. És mi megkeressük. Nézzetek csak ide, barátaim, nézzétek a térképet! Amikor már kialakítottam, hogy a kutatás helye nem lehet más, mint az Alacsony-szigetek, a korabeli időbe kellett helyeznem ezt a fogalmat: „Elveszett szigetek". Mit érthettek Duncanék „elveszett szigetek"-en? Mivel Duncan térképvázlata az 1808. évet tünteti fel, sorra vettem Paumotu összes szigetcsoportjait. Itt vannak a Csendes-óceán „szélalatti" szigetei, a Társaság-szigetek. Vagy a Tahiti-csoport, amott Marquesas. Abban az időben egyik sem volt „elveszett sziget". És ekkor eszembe jutott valami. Égy könyv, amit az én gyerekkoromban szívesen olvastunk: „Utazás a Napsugáron", Thomas Brassey kapitány naplója. Nem is olyan régen, 1875-ben keresett egy Tatakopoto nevű szigetet, de nem találta. Emlékszem, gyerekkorom fantáziáját mennyire megragadta ez a Tatakopoto, amit Brassey kapitány elveszett szigetként említ. Tehát, ha még 1875-ben is volt „elveszett sziget" a Pau- motu, akkor mennyivel inkább 1808-ban! És Brassey hová jelöli Tatakopotót? Ide, nézzétek, ide!

És ezzel Daniló bácsi rámutatott a 140. fok hosszúság egy pontjára.

- Itt végződik a Tubuai-szigetek sora. És most hallgassátok csak,

Ezzel felemelte Duncan naplóját, és abból a következő mondatot olvasta ki:

„Amikor eljöttünk Roatantól, kénytelenek voltunk a közeli Tatakopotón lehorgonyozni. Kiderült, hogy embereink közül többen az "Enrique" lázadóival rokonszenveznek. Ezeket kitettük sorsukra, egyetlen falat élelem nélkül..."

- A tettek embere volt, ebből látjuk - jelentette ki Zoller.

Daniló bácsi mosolyogva törölgette szemüvegét.

- Gondolhatjátok, mit éreztem, amikor kisilabizáltam á naplónak ezt a néhány sorát, és találkoztam a gyerekkori olvasmányban talált névvel. Tatakopoto! Hozzá még „közelinek" jelöli Duncan naplója. Persze, ahogy az már a magunk tengerészmódján közeli. De mindegy: a támpontok megvannak. A Tubuai-szigetek még manapság is igen-igen ismeretlenek. Nem tartoznak bele a rendes hajójáratba. Most pedig nézzük, mit mond róluk a Csendes-óceán „Hajózási Almanach"-ja. Olvasd csak, Szevér.

És Szevér olvasta a kis piros könyvecske megjelölt lapjának bekezdését:

,,T u b u a i-s z i g e t e k, egyes térképek szerint ("Admiralitás") Ausztrál-szigetek, több, sok esetben szétszórt, apró és valamivel nagyobb szigetből állnak. A Baktérítő északi és déli részén terülnek el. Mária szigettel kezdődnek és Moritiriig hatolnak le, majd innen északkeletnek elérik M o r an e szigetét. A legtöbb sziget lakatlan, vulkanikus és egyben lagunasziget. A régi hajósok térképein T u b u a i délkeleti és északkeleti része elveszett szigetekként szerepel. A sokszor, keresett Tatakopotót is csak 1895-ben sikerült megtalálnia a «P r i m r o s e« nevű tehergözösnek. Kapitánya: C u 11 e n ..."

- Elég - szólt közbe Daniló bácsi. - Úgy hiszem, ezzel mindent elmondtam, barátaim.

Barrabella, aki a régi olasz flottában tanulta meg az udvariasságot, ültében is mélyen meghajolt:

- Kapitány, nemhiába hírnév övezi az ön nevét! Okfejtése pompás, és nem fér hozzá semmi kétség, hogy az „Óceán királynője" rövidesen megtalálja a legendás Roatant, amiről már annyi szó esett, de senki nem tudta, hogy hol keresse, s merre!

Ezzel a két kapitány újból kezet szorított egymással.

- Már az útvonalat is megjelöltem - mosolygott Daniló bácsi. - Juan Fernandezen kikötünk. A Horn megtépázta némileg a hajót. A kötélzetet, a vitorlákat kijavítjuk. Az orr-sudár meglazult, rögzíteni kell. Ha ezzel végeztünk - és mielőbb kell végezni -, Juan Fernandeztől elhajózunk a Húsvét-szigetnek, onnan tovább Pitcairnnek. Még nem tudom, menet vagy jövet kötünk ott ki. Pitcairn után egy időre elveszünk a világ számára. Santa-Clara úr nyilván kerestet majd, ha sokáig késlekedünk. De mi mindenesetre a Roatanhoz „közel" eső Tatakopotót kutatjuk ki. Sohase hittem volna, hogy a gyerekkori olvasmány „elveszett szigete" - valaha ennyire fontos lesz számunkra!

Hát ez történt, fiúk, azon a csodás bársonyfekete estén, Juan Fernandez felé hajózva.

Elmondta-e Zoller parancsnokunknak észrevételeit Silver-ről? Az általam vélt árnyékkal együtt én Silver arcát láttam? - Minderről majd később szólok.

Mint arról is - hiszen valóban később is történt - hogy egy szép napon eltűnt a parancsnok kabinjából a régi láda, Duncan naplójával és Roatan vázlatával együtt

De hát, mondom, mindez később történt.