KILENCEDIK FEJEZET

Mennyire „csendes" a Csendes-óceán? - Szürke folt az égen - A zöld fény - Eltűnt Duncan ládája! - A dermesztő kérdés - Lemondani Roatan-ról? - A meglepetések birodalma - Sottomarina kioktatja Pedrot - Magányos csónak a távolban - Daniló bácsi érvelése - William Hunter bemutatkozik - Vakaródzni egészséges - Ég a hajó! - Elrendelik a hajó átkutatását - Két revolver - Mit hallott Parkin Christian? - Palackba zárjuk az üzenetet

Ha eljuttok majd a Csendes-óceánra, jó, ha valamivel előre tisztában vagytok. És ez nem más, mint az, hogy néha a nevek könnyen megtévesztik az embert. Hogy a tengerészet nagymestere, Magellán annak idején - kiérve a róla elnevezett átjáróból, egészen drámájának színhelyéig, a Mactan-szigetig - az általa elnevezett Csendes-óceánt valóban „csendesnek" találta, az szerencséje volt neki és hajóinak, de nem annyira az utódoknak. Maga a tény, hogy a Földünk legnagyobb világtengerét „csendes" jelzővel illetjük, elég sok kalamajkát okozott már meggondolatlan kapitányok számára. Ez a 180,1 millió négyzetkilométernyi óriási víztömeg valóban „csendesebb", mint a többi világtenger. Passzátjai, antipasszátjai, szélcsendes és széltőljárt zónái „nagyjából" kiegyensúlyozottabbak, mint a többi világtenger hasonló zónái. De ez az „inkább" és „nagyjából" ne tévesszen meg senkit! A hírhedt tájfun és a „malaitai-hurrikán" a Csendes-óceán édes gyermeke, ott születik, ott rombol, ott mutatja meg nagyságát, és ott is hull össze, elenyészik.

- Ah, badar beszéd! - kiáltott fel egyszer előttem, fiatal tengerjáró előtt, egy híres hajóskapitány. - Aki azt állítja, hogy a Pacifico veszedelmes víz, az nem ismeri az óceánokat! Jártam arra többször, levél se rezdült!

És erről a kapitányról, alig egy évvel találkozásunk után, hallottam, hogy hajójával együtt nyomtalanul eltűnt Palau partjainak közelében! (1921 augusztusában a 3512 tonnás „San Juan"-nal!)

Nos, én nem hiszek a Csendesnek, hiába Magellán a keresztapja. Elismerem, gyönyörű tenger. Pesten úgy mondanák: ilyen tenger nincs is. Kékebb a kéknél, és átlátszóbb az üvegnél is. Lenyűgöző letekinteni az árbocterebről ebbe a kékségbe: lelátni legalább 20-25 méter mélyre, ahol is lomhán lapátolják körül a hajót az óriási cápák, a villámgyors barracudák, csillogó kalauzhalak, a lomha, de mindig kíváncsi bálnák, a szellemként lebegő ráják, a szivárvány minden színében pompázó medúzák, s ahonnan üstökösként vágódnak ki kékes-pirosán a repülő halak!

A tengerek vándorai századokon át megtanulták, hogy ahol hajó van, ott élelem is akad. A szakács, a smutje, hová dobná a moslékot, ha nem a tengerbe? Az pedig mesebeszéd, hogy távol a partoktól - kihalt az óceán! Hogy ki volt az a szobatudós vagy áprilisi tréfára hajlamos kapitány, nehéz lenne kinyomozni, de valahogyan elterjedt az a „civil" hiedelem, hogy künn az „ezer-mérföldesen" kihalt a tenger, nincsen arra semmiféle élőlény! Erre csak egyet mondhatok nektek, fiúk: a nagy halak, vagy a tenger gerinces emlősei, ott tartózkodnak, ahol a kis halak; a kis halak ott lelhetők, amerre az áramlatok a szemmel alig látható rákokat és planktonokat sodorják. Néha a partok felé sodorják, mint például a Robinson-sziget öbleiben, néha a passzátokkal a legnyíltabb térségekre, vagy bele a szélcsöndesnek nevezett övezetekbe, ahol elég gyakran akad szél is. De badar beszéd elméleteket felállítani... aki így cselekszik, az nem járt az óceánokon!

Az nem látta, hogy a Húsvét-küszöb ezerméteres mélysége felett, közel a víz felszínéhez, micsoda kavargás is volt az „Óceán királynője" körül! Azokon a dögletes szélcsendes napokon elmerenghettünk a tükörsima víz üvegszerűségén. És ha legalább fürödni lehetett volna. De nem lehetett. Daniló bácsi kilőtt három cápát, és a következő tíz percben ott volt már újból három!

A nap perzselt, égetett, s a látóhatár, a horizont, opálszínű fényben remegett. A kabinokban nappal alig lehetett tartózkodni. Éjjel más volt a helyzet: szellő támadt, szinte hűvös szellő.

- Parti szél - állapította meg Horváth Feri.

És ezen jót nevettünk. Parti szél! A legközelebbi part, a Húsvét-sziget is lehetett akkor ezer kilométerre!

De az éjidő szellője tovalendítette a fregattot a kék víznek ebben a csodájában, és a negyedik napon megjött valami szélféleség is, úgyhogy egy este Szevér, az ügyeletes tiszt a nyolc órás őrségnél megállapította, hogy hajónk pozíciója: déli szélesség 32. fok, nyugati hosszúság 112. fok. A Húsvét-sziget akkor pontosan északnak volt tőlünk, 400 tengeri mérföldre.

Igy mi valóban, elveszve a világ elől, az óceán vízsivatagában hajóztunk.

- Egy dollárt adtam volna, ha megláthatom a Húsvétsziget kőbálványait - nézett bele az éjszakába szomorú képpel Zolier. - Daniló bácsi azt mondja, így hamarább elérjük a kérdéses helyet. Hát kíváncsi vagyok ...

És amikor Szevér pontban éjfélkor átadta szolgálatát Ferinek, valamire figyelmeztette:

- Nyugatnak, pontosan nyugatnak erős, szürke folt látszott naplemente után. Úgy vettem észre, a folt növekszik. Figyeld csak!

- A szél iránya?

- Szél iránya, mint erezheted, kelet-kelet-dél.

- És a folt növekedett?

- Amíg láttam, növekedett. Tehát ügyelj. Franci. Feri bólintott:

- Nyugodt lehetsz, Szevér, Jóéjt.

- Jóéjt.

Szevér, Zoller és Parkin Christian léptei alatt recsegett a kormányfedélzet nappali hőséget lassan kiengedő deszkája. A kormányhoz Gabbia és jómagam álltunk. Előttünk a tájoló lámpása világította meg az iránytű szélrózsáját. Rőt fényt vetett Gabbia. sebforradásos, komor arcára, a felettünk alig-alig feszülő főárboc marsvitorlájára.

Horváth Feri megnyálazta a fületövét fordult egy kevéssé, bólintott.

- Igen, a szél iránya kelet-kelet-dél. Az éjféli őrséget tehát átvettük.

Kihalt, csendes volt a fedélzet. Mindössze Piede kocogott fel hozzánk, s a fokszli előtti dohányoshordónál láttunk néhány árnyékot. Az őrség emberei kuporogtak ott.

A szél valóban olyan volt, mint éjidőben a mi Adriánk parti szele: könnyű, csendben duruzsoló. A hajóorrtól felhallatszott a tengerészfülnek legkedvesebb muzsika, a feltúrt víz kotyogása, a hajóoldalhoz csapódó hullámok döngicsélése.

A kék tenger most arany tengerré változott. A felszínen lebegő kovamoszatok és más egysejtűek fluoreszkáltak, világítottak. Miriádnyi tömegük aranyözönben csillogtatta még a hajófalhoz vágódó hullámok taraját is.

Feri a kormányhoz lépett.

- Közületek sóhajtott valamelyik? Mi ugyan nem.

- Mi azt hittük, hogy te vagy Piede sóhajt - mondtuk.

- Furcsa, pontosan ebből az irányból hallottam a sóhajtást.

- Én meg felőletek, a kormányszélről - mosolyogtam. Gabbia felbökött az égre:

- Eltűntek.

Mármint a csillagok. Az előbb még ott világitott az Alpha Crucis, a Dél-keresztje, alatta a Centaur és a Hajókompassz. Igen, eltűntek. Feri halkan füttyentett.

- No, akkor, Piede, elő az őrséget! Mindent feltekerni, csak a viharvitorlák maradnak. Gyerünk!

Ekkor már, mintha parancsszóra történt volna, a hajó futása is lelassult. A félhátszél elcsendesedett, majd leállt

- Hallod? - bökte meg a vállam Gabbia. - Hallod?!

A távolból különös, dobpergésre emlékeztető moraj, s az előbb hallott sóhaj. Nagy, nagy sóhaj! És utóhangként nyögés, nyöszörgés.

A hajó megállt.

- Fél-őrség a főárbocra, fél-őrség az előárbocra! - üvöltötte Piede. - Presto, presto, emberek!

Vihar közeledett.

A Szevértől észlelt szürke folt a nyugati horizonton, ime ideért. A csillagok eltűntek, a vihar hangja már a közelünkben morajlott.

- Ebből ronda dolog lesz - állapította meg Feri. - Túl gyorsan ért ide.

A trópusi vihar, különösen, ha nem a passzátot érinti, még akkor is komoly haditáncra képes, ha nem tart tovább egy negyedóránál.

Valaki áthajolt Gabbia vállai felett, és az iránytű burájára nézett:

- Helyes. Kormányt négy fokkal steuerbordra! Nézzünk szembe az érkezővel!

Daniló bácsi állt mellettünk.

- Riasszátok Szevért és Sottomarináékat is - rendelkezett parancsnokunk, aki igen jól tudta, mit várhat.

Mi is tudtuk. A dobpergés és a nyögések, sóhajtások sorozata egyre közelebb hallatszott. A tenger aranyfolyama még ott világított alattunk. És ekkor láttam először a Csendes-óceánon és az Indiai-óceánon észlelhető jelenséget, a zöld fényt!

A köteleket, a felgöngyölítés alatt lebbenő, tekeredő keresztrudas vitorlákat különösen ható, hol halványabb, hol erősebb zöld fény vonta be. Ugyan, a „Jadran" sóner boldogult jövendőmondója. Suttora, mire következtetett volna, ha velünk együtt észleli ezt a kísérteties világítást?

Mindenesetre borzongató látvány volt, amikor az éjszaka sötétjében a kísérteties fény zöldes színben megvilágította a hajó világos részeit. Daniló bácsi fehér vászonsapkája is zölden mutatott.

- Mindent megerősíteni! - hallatszott parancsnokunk hangja. - Lekötni! Horgonyt külön hurokkal biztosítani!

- Corpo di bacco! Gyerünk emberek!

Már Sottomarina csoportja is a fedélzeten dolgozott. A hajó megbillent, emelkedett, süllyedt. Érdekes, nem a vihar ért előbb hozzánk, de a vihar hullámai.

- Kemény tánc lesz ebből - állapította meg Zoller. -Csigavér!

Régi elmélet, az a vihar, amelyik lassan halad, idegtépő lomhasággal közeledik, annak komoly ereje van. Ezt bizonyítják az „előőrsök" is, a hullámok.

- Mit gondol, Mr. Christian, miféle viharra számíthatunk? - kérdezte a vízi vigécet Daniló bácsi.

Parkin Christian nem válaszolt azonnal. A kompassz-lámpa megvilágításában is látszott, hogy a mindig mosolygó, derűs tekintetű ember most erősen mérlegeli a helyzetet.

- Hurrikán nem lehet, mert a hurrikánt már legalább tíz órával előbb megérzi az ember. A légsúlymérő mit mutat, captain?

- Öt tizedet esett mindössze a tegnapihoz képest.

- Hát az nem sok. Tehát nem hurrikán. Helyi ciklon, amit hamar lerázunk majd. A fő, hogy szembekapjuk az első lökést, mert akkor nem tudunk oldalt fordulni. Tehát azt ajánlom, captain, forduljunk pontosan nyugat-nyugatészaknak. Onnan jönnek a hullámok is.

Mindezt alig mondta ki Christian, máris belekapaszkodhattunk a kerékbe.

Az árgyélusát, fiúk, a „Csendes" másodpercek alatt megmutatta, mit képes egy egyszerűnek mondott helyi ciklonnal is művelni!

Még szerencse, hogy a keresztrudakon senki sem volt már.

A hajó előrebukott!

Aztán felágaskodott!

Egyszeriben eltűnt az aranyfolyam, de a zöld fény is.

A vihar összes boszorkánya, ördöge, koboldja, szelleme ott üvöltött a fedélzeten, az árbocok-között, a hullámokon. Üvöltött és belekapaszkodott mindenbe, ami a legkisebb ellenállást is kelthette!

És sötét lett, vaksötét!

Zuhogott az eső, süvített a szél, tornyoztak a hullámok.

Sapkák, fedélzeti lámpa, csónakot leborító ponyva, a tenyérnyi viharvitorlák - világgá mentek az első pillanatban.

- Kapaszkodni! - üvöltötte Daniló bácsi, Szevér, Feri, Sottomarina.

Mást valóban nem lehetett tenni, csak kapaszkodni.

Térdre esni és megfogni a legközelebbi valamit - kötélbakot, árbocot, kormánykereket, korlátot, a mentőcsónak lekötő szíjait -, mert a „helyi ciklon" kimutatta a fogafehérét.

A hajó minden eresztékében nyögött, recsegett. Ebben a haditáncban, a hullámok döngetése, a szél szörnyű erejű lökése közepette az „Óceán királynője" ugyancsak bebizonyította, mire képes. (A derék tervező, Barrabella kapitány, beszorult a kabinjába, és ott újból átesett a tengeri betegségen.)

Alulról, felülről víz áradt a hajóra, és így ránk is.

- Csigavér! - lihegte a közelemben Zoller, és egyre köpte a tengervizet.

Akkor már magunkra tekertük a biztosító köteleket, mint ahogy ezt tette mindenki, aki nem jutott el a fokszliig vagy a kabinokig, hogy menedéket találjon. Itt tenni és segíteni sokat úgysem lehetett.

A fregatt tehetetlen játékszerként vergődött a megvadult hullámok hátán, sőt néha alatta is.

- Csigavér -nyögtem már akkor én is szüntelenül, ezzel adva bátorságot magamnak, mert bizony akadtak percek, amikor úgy éreztem: ez már a vég, nincsen tovább.

És ezt megérezhette Parkin Christian is, mert időnként (alig fél méterről!) a fülünkbe kiáltotta:

- Jah, mindjárt vége lesz! Mindjárt! Jah!

... Már derengett, amikor végigtekinthettünk a fedélzeten és önmagunkon is.

Parkin Christiannak igaza volt: nem hurrikánnal, csak helyi ciklonnal volt dolgunk.

Ahogy a dzsinnek ránk törtek, úgy tűntek el egy óra, másfél óra múlva.

Az égen a hunyó csillagok pislogtak, keleten megjelent a nap felderengő sugárzása.

Csak a zúgva előretörő hullámok és egy üres árbocokkal csépelő hajó bizonyította, hogy nemrégen még a pokol, üstjében forrt itt minden.

Egyenletes nyugati szél kezdett fújni.

Mintha nem történt volna semmi. Hát ilyen a Csendes-óceán, fiúk, bolondos tenger, mint ahogy azt sok tengerész bizonyíthatja.

Senkivel nem történt semmi baj, csodálatos módon. A legjobban még Guzsik apó és Pedro járt, akik beszorultak a konyhába, ott kuporogtak lezuhant lábasok, összetört üvegek között, a krumpliskosár alá bújva, hogy ami leesik, az ne őket érje.

Azt, hogy a parancsnoki kabin oldalfalának egyik részét, az ablakot elfedő táblát a hullámok pörölycsapása betörte, és a kerek ablakot tokjával együtt kiszakította, elsőnek Szevér vette észre,

- Parancsnok úr - jelentette Szevér-, a kabinfal megsérült. Minden úszik. A folyosóra nyíló ajtó is kiszakadt!

- Majd megnézem, előbb hozzuk helyre a hajót! - válaszolta parancsnokunk. - A kabinajtót is.

Hát az bizony nem jelentett egyszerű feladatot, helyrehozni a hajót. Nagy szerencse, hogy árbocok nem sérültek meg, és itt láttam bebizonyítva azt a „maradinak" mondott elméletet, hogy viharos tengerekre (mint főleg az Indiai-óceán és az északi Atlantika) a legjobb az alacsony, zömök árboc, és akárcsak a fáknál, az árbocoknál sem jó, ha az égig nőnek. A szélalatti oldalon megsérült a mellvéd, legalább kétméteres szakaszon forgáccsá vált a kétujjnyi deszka; összetörtek a mentőcsónak bakjai és a kötélzetben is hiányosságok támadtak, mert a viharvitorlákkal több kötélszár (feszítő és húzó) elszabadult. Guzsik apó nagy bánatára a víz betört az élelmező-pantrybe, és ott sok mindent tönkretett. De betört a fokszliba is, úgyhogy rövid idő múlva úgy festett a fedélzet a sok száradó holmival, mint valami zsibvásár.

Daniló bácsi kajütjéből eltűnt parancsnokunk hálózsákja, amit még Jan Mayenről hozott magával, príma holmi volt, fókabőrből készült. Eltűnt a fehértalpú, magas szárú dunlop viharcsizma, ami minden matrózinas álma, vágya. Eltűnt több apróság, amit az ablakon betörő hullámok elsodortak, és amit a pincesötétségben nem vehettünk észre, már csak azért sem, mert hiszen hosszú időn át azt se tudtuk, hogy a víz alatt vagy a víz felett vagyunk! A kormány fedélzet ugyanúgy úszott a hullámok látogatására, akár a jóval alacsonyabb főfedélzet.

De a legnagyobb baj, hogy - eltűnt a láda!

Igen, fiúk, a Grossmanntól kapott láda, néhai Harry Duncan kalózkapitány minden iratával együtt!

- Hivat a parancsnok - súgta fülembe Horváth Feri, amikor kezdtük a hajót visszarángatni rendes útvonalába. Szörnyűség, eltűnt a kabinból a láda! Kisodorta az orkán!

A kormánynál otthagytuk Parkint, Gabbiát, és Zolierrel együtt bementünk a kabinfolyosóra.

A viharvert kabin közepén ott állt Daniló bácsi, és mellette a kis Barrabella, aki egyszeriben helyre jött a hírre, hogy mi történt a ládával.

- Nem kétséges, az áradat kisodorta - állapította meg Daniló bácsi. - Itt tartottam a fekhely alatt, a csizmák mellett. A bevágódó víz kisodorta a kormányfedélzetre, onnan le a főfedélzetre, vagy esetleg egyenesen a kormányfedélzetről vágódott ki a tengerre valamelyik felcsapódó hullám jóvoltából. Sajnos, se másolatot, se jegyzetet nem csináltam.

A veszteség tragikus volt. Főleg azért, mert Duncan naplója és a térkép bizonyító erejű okmánynak számított, különösen abban a formában, ha eredménytelenség esetén igazolnunk kell az egész letérési kalandot, de már csak azért is, mert régészeti és historikai szempontból kezünkben volt a dokumentum: Roatan, a kalóztanya, a titokzatos, ismeretlen „város", vagyis, ahogy egyes hivatkozások említik - a kalózok városa valóban létezett, nem fikció, kitalálás, mint sokan hirdették. Tudományos értékű okmányok, amelyek.önmagukban is értékek. De ettől függetlenül: döntő irányzék mind a térkép, mind a napló számunkra, akik úton vagyunk Roatan felé!

És mindez eltűnt, nyoma veszett!

Elnyelte a tenger. Magellán „csendese"?

- Nézzünk csak széjjel, hátha fennakadt valahol - javasolta Szevér.

Daniló bácsi csüggedten rázta fejét:

- Nincsen annak semmi értelme.

Kell hogy megmondjam: parancsnokunkat ennyire letörtnek, ennyire kedvetlennek talán csak akkor láttam, amikor azon a napon, Észak-Afrika partjainál elbúcsúztunk elpusztult hajónk, a „Jadran" roncsaitól, és attól a tengerrésztől, ahol a mélyben Suttora alussza örök álmát. Azokban a percekben Daniló bácsi, a tettek és a gyors cselekvés, a lelkes rajongás és a kalandok fáradhatatlan embere szinte mozdulatlanná, tehetetlenné bénult. Mint ezúttal is.

- Nincsen annak semmi értelme, már csak azért sem -ismételte -, mert mielőtt hivattalak, Szevér, már körülnéztem. Miért is nem néztem meg én magam, miként zárta be Pedro a kajütablak fedőtábláját! A csavart rosszul húzta rá, a hullámok felfeszítették és kiszakították az egész tokot, mindenestől együtt.

Odanéztünk az ablak helyére. Szabadon kiláttunk az óceán hömpölygő, csendesülni nehezen akaró hullámaira.

Abban a pillanatban Zollerrel egy valakire gondoltunk.

Nekem eszembe jutott a múltkori eset, amikor Silver arcát véltem a kerek ablak esti homályában megjelenni.

Zoller pedig így szólt:

- Hátha valaki kilopta innen azt a ládát? Teszem azt, ez is megtörténhetett. Vagy nem?

Egymásra meredtünk. Zoller a váratlan kijelentések embere.

Barrabella szeme felcsillant:

- Gondolja, kormányos?

- Badar beszéd - mordult Daniló bácsi. - Rajtatok kívül senki se tudott a ládáról! Meg azután - a kormányosok közül látott valaki bárkit is, aki a vihar idején ide jött volna be? Vagy innen kiment volna? Egy elég nehéz ládával, akkor, amikor a két kar is kevés a kapaszkodásra? Te a kormánynál álltál, Zoller, te is Andrea - nos?

- Nem láttunk - ráztuk a fejünket -, de nem is láthattunk.

- Hát akkor kár ilyesmiről beszélni. Sejtem, Zoller, kire gondolsz.

- Igen, Silverre.

Daniló bácsi most mosolyodott el először:

- Ez a rögeszméd, Zoller. Sottomarina, Silver melyik árbocnál tartózkodott, és mit csinált a vihar idején? Sottonk megvakarta fejebúbját, hümmögött:

- Hát... az előárbocról szerelte a vitorlákat a kompániájával. Majd, ha jól emlékszem, a fokszliba húzódott a többiekkel.

- De hát minek is kellene a láda Silvernek, és mit tudott ő arról, hogy volt egy ilyen ládánk? Nem ... erről szó sem lehet... szó sem ...

És ezzel Barrabellához fordult, fátyolozottan csengett a hangja:

- Inkább arról kell dönteni, kapitány, hogy a történtek után érdemes-e folytatni az utat a vélt Roatan felé?

A kérdés dermesztőén hatott.

Ekkor éreztük, hogy valójában mennyire betöltötte gondolatvilágunkat Roatan megtalálásának nagyszerű reménye, mennyire áhítottuk a kalandot, a ritka és szenzációs esemény megvalósulását. Erről lemondani? Roatanról, a kalózfészekről, ahová méltóbban egyetlen hajó sem hatolhat be az „Óceán királynőjé"-nél! Erről lemondani?

- Corpo di bacco, hátha akad még most is ott egy-két aranykehely! - sóhajtott Sottomarina.

- Lemondani Roatan megtalálásáról?... - kapkodott Szevér.

A helyzetet a kis Barrabella mentette meg. A legteljesebb őszinteséggel kijelenthetem: a commendatore pocsékul nézett ki. Sárga volt, mint a citrom, szeme körül fekete karikák éktelenkedtek, mintha Sottomarinával verekedett volna, szóval: csúful elbánt vele a tengeri betegség. De a meggyötört testben hősi lélek élt. Ha a mi pompás Daniló bácsink összehullt a váratlan veszteség miatt, nem úgy az olasz flotta néhai tengerésztisztje. Barrabella fáradt öklével a koje támlájára csapott:

- Az utat folytatjuk, kapitány! Ettől nem térünk el!

Olyan energikusan, bátor elszántsággal beszélt, hogy abban a pillanatban láttam: Daniló bácsi máris elszégyellte magát. - Megkeressük Roatant, kapitány - kakaskodott a kis ember. - Ha kell, tervrajz nélkül. Amit tudnunk kell, úgyis tudjuk. Az ön elmélete kitűnő, és így, mint Santa-Clara teljhatalmú megbízottja, Turkovich Daniló kapitány, önnek azt a parancsot adom: előre - Roatan felé!

Daniló bácsi másodszor mosolyodott el. Kezet nyújtott.

- Köszönöm, kapitány, hogy hitet adott. Igen, most már én is úgy érzem: keressük meg Roatant!

Zoller tiszteletteljesen közbeszólt:

- Bocsánatot kérek, de én meg úgy érzem: kötelességem kijelenteni, szent meggyőződésem, hogy a ládát nem nyelte el az óceán. A láda a hajón van!

Kenyerespajtásom, akivel együtt ettem annak idején a fiumei tengeresziskola háborús kenyerét, a hivő szent meggyőződésével ismételte abban a sok mosollyal kísért csendben, ami kijelentését fogadta:

- Szent meggyőződésem, parancsnok úr.

... Most, visszatekintve a múltra, a Nagy Kaland idejére, kell, hogy valamit nyíltan és őszintén megmondjak nektek. És ez nem más, mint az, hogy máig is talány előttem Zoller következetessége. Attól a pillanattól kezdve, hogy felfedezte a hasonlóságot a „Tolna" sóner Silvermannja és a mi Silverünk között, nem szűnt meg kételkedni, szimatolni, sőt -mint már eddig is tapasztaltátok - vádolni is. És most jön az a bizonyos „nyílt", „őszinte" kijelentés: nem tudom, honnan szedte az én szeretett Zollerem (bocsásson meg érte, hiszen valahol a Sárga-tengeren hajózik e pillanatban) lélekbe, jövőbe látó képességét. Ö ugyanis se jövőbelátó, se lélekbelátó nem volt soha. Zollernél ismeretlen valami volt a töprengés, a Suttoránál megszokott „meglátás". Zoller az adott helyzet embere volt, akinél még az is csodaszámba ment, hogy egyszerre csak rávette magát a térképtudományra. Zolller ugyanis minden töprengés, stupecolás nélkül élte napjait csendes-óceáni ütünk kezdetéig. Maga volt az egyszerűség, a természetesség, az adott óra és az adott helyzet embereként múltak felette az órák.

De Silverbe beleharapott, mint a boxer-kutya, és nem engedte el.

- Szent meggyőződésem - dünnyögte többször. És Zoller szimatolt.

Hogy megint-csak az igazsággal rukkoljak elő, kell hogy megemlítsem: Silver és Laguna Grande körül semmi gyanúsat nem lehetett észrevenni. Mert az csak nem lehetett gyanús, hogy most már többször, mint eddig, előjöttek a „kincskeresés" kérdésével.

- Ugyan, mondanád meg nekem, pajtás - szólt Sottomarinához -, mi történt ezzel a hajóval? Elkerültük a Húsvét-szigetet, és jóval nyugatabbra kanyarodtunk, mint amerre Pitcairn található.

- Honnan tudnám - válaszolt Sottomarina. - így rendelkezett a parancsnok. Ö tudja, miért. Silver szokás szerint vigyorgott:

- Hát én megmondom neked. A kincs miatt! Sottomarina megveregette Silver vállát:

- Csak egyre a kincsen jár az eszed, pajtás! Amerikai vagy. eszes fickó, régi tengerész. De arra nem gondolsz, hogy egy ilyen hajó, mint a fregatt, a világ bámulatát akarja megnyerni? Mert erről van szó, pajtás, hidd el. Az én parancsnokom az ilyesmire sokat ad ám. Corpo di bacco!

Hogy mit hitt ebből Silver, mit nem, most már nem is lényeges. Később úgyis kiderül, hogy semmit.

Mindenesetre úgy tett, mint aki valamit mégis elhisz, mert így szólt:

- Hát én az ilyesmiben nem nagyon hiszek. Miattam táthatja a száját a világ. Én abban hiszek, amit megiszom, megeszem. A többi - füstkarika!

De a láda eltűnése - annak ellenére, hogy Roatan keresésével nem hagytunk fel - mégiscsak gondot okozott. Daniló bácsit az aggasztotta, hogy elvesztek a bizonyító iratok, no és maga a térkép, ami a kutatást mégiscsak megkönnyítette. Ezért parancsnokunk emlékezetből igyekezett a térképet elkészíteni. Persze, a naplót pótolni mégsem lehetett. Zoller azt sajnálta, hogy a térképköteget nem nézhette át, hiszen nyilván akadtak ott „értékek" is. Barrabella főleg a hajóterveket siratta. Szerinte Santa-Clara gyűjteményének ékességei lehettek volna. De hát túlzott sopánkodásra sok idő mégsem akadt: a Csendes-óceán magányában, bármely órában fenyegetve hasonló, vagy még nagyobb meglepetéstől, a hajót ért sérüléseket kellett javítanunk. A vitorlás hajó mindig visz magával tartalék árbocrészeket, pótfelszerelést, különösen kötélből, deszkából. A tüzetes szemlénél, amit nem annyira Daniló bácsi, mint inkább Barrabella végzett, megállapítottuk, hogy Parkin Christian helyi ciklonja ugyancsak jó munkát végzett. Guzsik apó, aki egyben ács is volt, sőt inkább ács, mint szakács, a szakember rajongásával nézte a gördülő hullámok roncsolását, harapását.

- Végre, megmutathatom a Commendatorénak, mit tud Guzsik Zenggből! Adják ide Piedét és Gabbiát, úgy helyrehozunk minden ácsmunkát, hogy nem akad ember, aki megmondja, hol volt a baj!

Csattogott a szekerce, énekelt a fűrész, szorgos munka folyt a fedélzeten.

A tisztek aggódó tekintetet vetettek időnként a barométerre.

Ujabban konokul ballagott visszafelé az aranyozott mutató, és vele együtt a kék színű rögzítőmutató.

Parkin Christian megrázta hófehér üstökét:

- Az ilyesmi itt nem jelent semmit. Ami közel van, azt nem jelzi az aneroid, ami távol, azt igen. Bolond hely ám a Csendes-óceán!

Bizony, bolond hely. A Csendes-óceán a meglepetések birodalma. Az óriási terület, benne a három nagy csoport (Mikronézia, Melanézia, Polinézia) ezernyi szigete, a különböző néptörzsek és fajok, kezdve a feketebőrű, pápuáktól egészen a halványszínű kanakákig, a szigeteken megbúvó rengeteg csirkefogó, kalandor, a lagunák útvesztői, a korallpadok váratlan csapdái... mind alkalmasak arra, hogy így vagy úgy, de meglepetéssel szolgáljanak.

Mióta a fehér ember első hajói megjelentek a Csendesóceánon, azóta ez a terület bőven szolgáltat eseményt az emberiség számára. Üsd fel valamelyik hírlapot, mondjuk a tiszteletre méltó „Pacific Herald Tribune"-t, mit olvasol ki belőle? „Mr. Kennedy kétárbocos sónerét elrabolták. A hajónak és a rablóknak nyoma veszett." „Mr. Sopwith húsz év után látta viszont »Cromwell« nevű hajóját, amelyet egy kalózbanda zsákmányolt el tőle." „A hurrikán a tenger színével tette egyenlővé Kalimpalang szigetét. Egyetlen ember sem maradt életben..." „A Matson Line társaság keresi a Marquesas szigetek és Tahiti között eltűnt „Honolulu" gőzöst..."

Mondom, a meglepetések tengerén hajóztunk.

Mindössze egy nappal később, hogy elszenvedtük a vihart, ugyancsak felkavarodott reggel a hajó élete.

Egyenletes, eléggé erős szél fújt, méghozzá délről. A fregatt pompásan haladt.

Széles hátú, de a végükön tarajos hullámok gördültek az egyenlítő irányába. Erősen tűzött a nap, és a fedélzetet locsolva felkészültünk a forróságra.

Olykor repülőhalak vágódtak ki a vízből, és szálltak jó néhány métert a levegőben. Nyomukban élesfogú, szörnyű állkapcsú barracudák rohantak, meghazudtolva azt a régi elméletet, hogy a nyílt, térés óceán élettelen volna.

A főárboc terebjéről Pedro lógázta a lábát.

A mi kis négerünk, mióta kiheverte sérülését, a legnagyobb szórakozást abban találta, hogy felmászott a marsvitorláig, ott átlépett a terebre, és onnan gyönyörködött az alatta levő hajófedélzetben, no meg a tenger távlatában. Van onnan miben gyönyörködni.

- Megengedem, hogy ott tartózkodj - helyeselt Daniló bácsi -, de csak egy feltétellel.

- Ahogy masa kívánja - csillogtatta fogait Pedro.

- Nálam a hajón semmi sincs ok nélkül. Ha te oda felmászol jó időben, kell, hogy rossz időben is felmássz. Te leszel adott esetben az árbocőr, különösen majd a szigetek között.

- Szolgálatára, masa, ahogy parancsolja - ígérte lelkesen Pedro, akiből Sottomarina faragott lassanként pompás tengerészt.

Sottomarina nemhiába volt a „Don Juan" hadihajó kétcsillagos marsgastja, amire büszkén emlékezett vissza. Ott tanulta a regulát, és adta tovább azt mindnyájunknak.

- Ha a feletteseid előtt állsz, kihúzod magad, és úgy nézel a parancsot adó. szemébe, hogy az lássa rajtad: nem egy buta cápának adta az utasítást! Ha valamit mond a felettesed, mit válaszolsz neki és hogyan?

- Pedro mondja: masa, parancsára.

-Helyes. És a szemébe nézel.

- Pedro szemébe néz.

- Ezt ne felejtsd el.

- Pedro nem felejti.

Hát így tanítgatta a kis négert, valóságos gyerekként, hajónk óriása, Sottomarina hajómester.

Pedro árbocőr lett, ami nem. megvetendő tisztség az ifjú legény számára. Az árbocőrnek sasszeme, gyors ítélőképessége, értelme kell hogy legyen. És jó idegei, izmai, hogy elbírja odafönt az örökös bukdácsolást, ingást, mindössze alig egy négyzetméternyi felületen, hátát az árbochoz támasztva.

De mondom, Pedronak a tereb volt a kedvenc tartózkodási helye. Közülünk senki nem irigyelte őt ezért.

Azon a bizonyos reggelen Pedro a távolba figyelt.

A tengeren, talán különösen hangzik a szárazföldi ember számára, nagyon, de nagyon nehéz valamit észrevenni. Nem egy megmentett hajótörött panaszolta már, hogy a közelében elrohant egy motoros hajó vagy elvonult egy vitorlás, és a hajótöröttről nem vettek tudomást. Bizonyára, nem akarták megmenteni - kesergett a hajótörött. Holott megtették volna, de nem látták meg! A víz felületén lebegő pára (ami a távolság arányában egyre nő), a fénytörés, a hullámok játéka, a hullámtarajok függönye, és nem utolsósorban a hullámtérbe való beleolvadás - mind alkalmas arra, hogy a tengeren egy bizonyos kisebb tárgy, mondjuk egy tutaj vagy csónak, nem is szólva az úszó emberről, elvesszen a fedélzeti látószögből. (A balatoni vitorlázók jól ismerik ezt a jelenséget, a tárgyak eltűnését már néhány méterről, erős hullámzás idején. Márpedig a tengeren hullámvölgy és hullámhegy a legragyogóbb „flaute-időben" is bőven akad.)

Pedronak sasszeme volt. Ezt elsősorban Szevér állapította meg, aki a gyerek jelzésére - hogy „úszó tárgyat" lát - felmászott az árbocterebre.

Szevér látcsövével vizsgálgatta a messzeséget, nagyjából északnyugati irányban, majd lekiáltott:

- Magányos csónak a távolban!

A hír egyszerre felrázta a fedélzeti élet álmosító, reggeli fülledtségét.

Csónak a távolban!

Nem azon a területen jártunk, ahol magányos csónakok kószálhatnak.

Mert hogy csónakot láttak az árbocról, az biztos, de hajót sehol sem.

- Úgy sejtem, elhagyott csónak! - kiáltotta felülről Szevér.

- Valamelyik hajóról leszakította a vihar - vélte Daniló bácsi.

De már jelentette is a magasból Szevér:

- Nem elhagyatott! Mozgást látok. Mintha integetnének! Daniló bácsi lekiáltott Sottomarinának és a kormányhoz:

- Vitorlák szarvköteleit ereszd hátszélre! Kormányt vesd ki steuerbordra három fokkal!

És a fregatt az észlelt csónak irányába fordult.

Elhagyott csónak a tengeren, különösen, ha abban emberek is vannak, mindig eseménynek számít. Már csak ezért is képtelen az az állítás, mely szerint gyakran előfordul: magára hagyják a hajótörötteket. Persze, kivételek akadnak, de ha a tengeren valami bűnnek számít, akkor a hajótörött elhagyása a legnagyobb bűn. Emlékszem egy ilyen esetre, a New England-i „Mariposa" nevű amerikai gőzös 1930 telén nem vette fel az elsüllyedt „R I 75" jelzésű izlandi halászhajó hajótöröttjeit. Úgy hiszem, a „Mariposa" kapitánya örök időkre megbánta ezt a tettét. A legénység fellázadt, megbilincselte a kapitányt, és olyan állapotban tették ki a hazai kikötőben, hogy többé az életben nem léphetett a „Mariposa" parancsnoki hídjára.

Az elhagyott csónak emlékeztető arra, hogy mindenki így járhat, aki az óceánokon hajózik, és egyben nagy esemény is a vízisivatag egyhangú látványában.

Igy azután arra a kiáltásra, hogy „csónak a távolban!" - megélénkült a fedélzet.

Azok, akik az éjszakai őrség után a fokszliban vagy a kabinokban pihentek, előjöttek.

- Most már pontosan kiveszem - kiáltotta le Szevér -, többen vannak a csónakban! Előírásos mentőcsónak, amilyet az angol társaságok használnak!

Daniló bácsi leszólt Sottomarinának a főfedélzetre:

- Mentőcsónakot, készítsétek. Rum, kötszer legyen veletek. Horváth a kapitány, mint elsősegélyes.

Egyre közelebb kerültünk a hajótöröttekhez, mert hiszen nyilvánvaló, hogy csakis azok lehettek.

Most már a kormányfedélzetről is kivettük, hogy másfél-két kilométer távolságban, előbukkanva, majd eltűnve a hullámvölgyben, magányos csónak lebeg a vízen.

- Tele vannak vízzel - állapította meg Horváth Feri. - Alig emelkedik ki a vízből, nyilván a légtartályok tartják fenn.

Igen, a csónak peremszélig elmerült. Hogyan vette észre Pedro, hogyan látta meg ezt az alkotmányt, máig sem tudom. Szevérnek látcső kellett hozzá.

- Derék fickó vagy, Pedro - dicsérte parancsnokunk a fiút, amikor lejött az árbocról. - Jó tengerész lesz belőled!

Az igazságnak tartozom azzal, ha kijelentem: eléggé meglepő látvány volt számunkra a hullámoktól tehetetlenül tovasodródó csónak és benne a felénk bámészkodó négy-öt ember. Mert cseppet sem irigylendő helyzetükben, ámbár a menekülés reményével, ők is elbámultak rajtunk.

Nem hiszem, hogy akad közöttetek valaki, aki ne lázálomnak hitte volna az „Óceán királynője" felbukkanását. A megviselt, meggyötört, szakállas arcok réveteg tekintetéből is ezt olvastuk ki. A szerencsétlenek lázálomnak hihették az általuk még soha valóságban nem látott fregattot. Később mondták is, hogy nem hittek a szemüknek, amikor felbukkantunk - kétszáz évvel ezelőtti hajó a Csendes-óceán mai hullámain!

- Mentőcsónakot vízre! Indulj!

A fregatt kutterje átlendült - a mellvéd felett, és a tartókötelek recsegése, a csigák nyikorgása kíséretében a szélalatti oldalon a hullámokra dobbant. A fregatt akkor már összefektetett vitorlákkal egy helyben lebegett. Százötvenkétszáz méterre lehettünk a csónaktól, de közelebb már nem volt tanácsos jutni, nehogy a megmerült csónak és az állóhelyzetben ugyancsak tehetetlen fregatt összeütközzék.

A kutterbe Horváth Feri, Sottomarina és az evezőlegénység szállt be.

Öt-hat perccel később Sottomarina bömbölő hangja harsogott a távolból:

- Jelentem: az elsüllyedt „Vulcania" angol szénszállító gőzös megmaradt emberei! Parancsot kérünk!

Daniló bácsi szájához emelte a tölcsért:

- Embereknek elsősegélyt nyújtani, áthozni őket! Ha van velük felszerelés vagy iratok, azokat is. Csónakot magára hagyni!.

Sottomarina ordít:

- Parancsára!

Látjuk, hogy Horváth Feri egyenként vizsgálgatja a tehetetlen, átemelt embereket. Majd az evezők ismét megmerülnek, és a kutter megkezdi hullámtáncát, hogy visszatérjen a fregatthoz.

- Öten vannak! Az egyik fűtő!

Elkékült, éhségtől meggyötört, naptól kiégett, szomjúhozó, víztől és szenvedéstől reszkető embereket húzunk fel a fregatt fedélzetére.

Egy sem akad közöttük, aki értelmesen tudna beszélni.

- Gyorsan kellett nekik elpucolni - állapítja meg Zoller, hiányos öltözékükre nézve.

Szakadt munkanadrágnál, tépett ingnél nincs több a testükön, egy kivételével. Ez az egy kormányosféle ember, idősebb is a többinél, szakadozott zubbonyán égés, pörkölés látszik. Az ötödik valóban fűtő lehet, kezeslábas munkaruhája árulkodik erről.

A szakadozott zubbonyt viselő ember, amikor a kutterből átemelték a fedélzetre, révetegen, elhaló hangon mondta:

- „Vulcania" . . . kigyulladt... szénszállító ...

- Hol történt, merre? - kérdezte Daniló bácsi. De az csak egyre ezt ismételte:

- „Vulcania" ... szénszállító kigyulladt... szénszállító ...

Daniló bácsi legyintett:

- A legteljesebb kimerültség. Nincs értelme kínozni őket. A leghelyesebb, ha időnként egy-egy korty pálinkát kapnak, és talán néhány csepp tejkonzervet, hogy megkezdje a gyomor a működést. Franci, vedd őket gondjaidba.

Majd Parkin Christianhoz fordult:

- Mondja, Mr. Christian, merre érhette ezeket a katasztrófa?

Az ősz szigetlakó megrázta üstökét:

- Jah, nem tudom, kapitány. Sohase hallottam arról, hogy „Vulcania" nevű szeneshajó jár a Paumotukon. Ezen a tengerrészen meg különösen nem. Jah.

Barrabella is megszólalt:

- Mivel a fokszliban nincs hely, a fokszli melletti raktárhelyiséget ürítjük ki nekik. Pedro és Santjago csináljon ott rendet. Egyelőre azonban vigyék a fokszliba őket.

Daniló bácsi arcáról aggodalmat lehetett leolvasni. Mondta is nekünk, bizalmas barátainak:

- Ime, egy új probléma. Ezeket az embereket valahol ki kell tenni. Időt veszíteni pedig nem lehet. Megbeszélem Barrabella kapitánnyal, mit tegyünk.

- Hogy vinné el az ördög! - morgott Horváth Feri. - Mindig közbejön valami!

- Ujabb akasztófára való pofákat kaptunk! - állapította meg Zoller. - Nem lesz bennük sok örömünk. Tipikus soho-fickók!

A Soho London legzüllöttebb negyede, onnan kerülnek ki a kikötők legveszélyesebb figurái, a kocsmatöltelékek, a raktárakat és hajókat fosztogató csirkefogók.

Sottomarina, a valamikor nagy verekedő, az angyali szívű Sotto, védelmébe vette legfrissebb utasainkat:

- Már megint miket beszélsz, corpo di bacco! Szeretném tudni, miként néznél te ki, ha éhségtől, szomjúságtól kimerülve kanalaznának ki egy vízzel tele csónakból! Akkor te is a Sohóba való lennél, amigo.. hidd el.

Jó fél óra múlva megtudtuk Daniló bácsi és Barrabella „bizalmas döntését": az idő, sajnos, sürget, nem késlekedhetünk. Az irányt nem változtatjuk meg, változatlanul Roatan a cél. Ha útközben hajóval találkozunk, akkor átadjuk a hajótörötteket. Ha nem, úgy haladunk tovább, és visszük magunkkal őket, természetesen a nemzetközi tengerészjog értelmében, vagyis amíg a hajón tartózkodnak, kötelesek a munkában részt venni. Ha megtaláljuk a szigetet, és kétségtelenül megállapítjuk, hogy Roatant fedeztük fel, a tüzetes kutatásról leteszünk. Arra sor kerülhet azután, hogy az „Óceán királynőjét" elvittük Oaklandbe. Barrabella, Santa-Clara támogatásával, esetleg már Daniló bácsi új sónerén, amit Oaklandben vennénk, expedíciót szervez, és úgy térünk vissza Roatanra.

- Nincs semmi értelme a kapkodásnak - közölte parancsnokunk. - Márpedig ebben az esetben csak kapkodnánk. Lehet, hogy magát a szigetet sem találjuk meg, kutatni kell utána.

A hír nem hatott vidámítóan. Mintha Barrabella megijedt volna a felelősségtől, félve kenyéradójától Santa-Clarától - bezzeg máshogyan beszélt még néhány hete! -, és mintha Daniló bácsi sem akarta volna ennyi idegen előtt végrehajtani az utóbbi idők egyik legérdekesebb kutatását, a tengeri história fontos lapjaira tartozó Roatan felfedezését.

- Egyre inkább érzem, a kutatáshoz fel is kellene készülni - mondta Daniló bácsi, és igyekezett, hogy szavai minél meggyőzőbbek legyenek. - Hiszem, hogy ebben az esetben fény derül majd William Dampier, a nagy angol kalóz és tengerész csendes-óceáni rejtekhelyére is. Úgy gondolom, ha Roatan létezett, márpedig Harry Duncan feljegyzései és térképe szerint létezett, úgy akkor ez volt az ezerhatszázas évek végén Dampier menedéke is. De hát az erre vonatkozó irodalmat át kellene tanulmányozni. Okosabb tehát, ha egyelőre a kutatás helyett ezúttal a szigetet keresnénk csak meg.

Horváth Feri bánatosan legyintett:

- Sajnos, a „Jilland"-ra vissza kell térnem. A második expedícióban nem vehetek részt.

De hát mégse úgy történt minden, mint azt Daniló bácsiék kitervezték Barrabella kapitány társaságában. Az élet elég gyakran nem veszi figyelembe az ember döntését, ebben az esetben is ez történt. Az élet közbeszólt!

Úgy érzem, titeket most legelsősorban az érdekel, mi módon kerültek a „Vulcania" hajótöröttei abba a helyzetbe, hogy elhagyják hajójukat, és valójában kik is voltak ők, ha egyelőre hitelesnek is fogadjuk el beszámolójukat.

A tengerész-jog szigorú rendelkezése, hogy egy süllyedő hajó észleléséről, vagy magáról a süllyedésről, a megmentett emberek állapotáról, nyilatkozataikról, minden rendű és rangú adatról (hely, tárgyak stb.) jegyzőkönyvet kell felvenni, és azt az illetékes hatóságnak tovább kell adni. A jegyzőkönyvet a fregatton is felvették, méghozzá Daniló bácsi és Barrabella jelenlétében Horváth Feri végezte, akkor, amikor már az emberek kihallgathatók lettek.

Leghamarabb a kormányosféle ember tért magához. Javakorbeli, ötven év körüli lehetett. Arca talán még Laguna Grandénál is durvább, közönségesebb volt. Karja, háta ugyanúgy tele volt tetoválásokkal, mint a mi Sottomarinánknak, de hát nem oly csodás, nyelvet öltögető sárkányokkal, hanem igen ocsmány jelenetekkel, mint amilyeneket a trágár emberek rendelnek és terveznek ki a kikötőlebujok tetováló mestereinél, nagy hahota és ujjongás közepette. Már ezek a tetoválások is bizonyították, hogy nem a kalocsai érseket vettük a fedélzetre.

- Jupppii! - lelkesedett Silver, amikor az a feladat jutott neki, hogy a tengerészt végigdögönyözze, és megindítsa a vérkeringést. - Juppiii, nézzétek, fickók, ez ám a tetoválás !

Lassan-lassan mind az öt ember magához tért, életet lehelt beléjük Horváth Feri, részben rummal, tej konzervvel, dörzsöléssel, szíverősítő és vérindító injekciókkal.

A legnehezebben a fűtő tért magához, egy vézna, sovány emberke, akit kellőleg elcsigázott a nehéz mesterség. Egy teljes napon át reménytelennek tűnt, hogy életben marad. De másnap ő is kezdett magához térni, lélegzete egyenletesebb lett, a szívverése is, krétafehér arca sem világlott annyira az eléggé sötét helyiségben, mint az elmúlt napon.

- William Hunternek hívnak - mondta a tetovált ember -, Cardiffból származom. A „ Vulcania''' másodfedélzetmestere vagyok.

A többiek nevét is beírta a hajónaplóba Feri: Phillipson Hartlepoolból, George Bell Londonból, Robert Supply ugyancsak Londonból, és végül a gépész: Jack Gidley Észak-Skóciából.

- Ennyien maradtunk a „Vulcania" robbanása és elsüllyedése után - jelentette ki Hunter. - Volt ugyan még velünk két társunk a csónakban, de meghaltak, és a tengerbe dobtuk őket! Egyiket Oakesnek, a másikat Scottnak hívták.

Már az első napon látszott, hogy Hunter a „fejes". Ö beszélt, sőt mintha arra törekedett volna, hogy mindenre ő adjon feleletet. Phillipson, Bell, Supply eléggé szófukarnak, a gépész, Gidley pedig teljesen hallgatagnak mutatkozott.

Hunter azonban beszélt, egyre bőbeszédűbben, ahogy kezdett magához térni.

A mi gyanakvó Zolierünk itt is kijelentette:

- Mintha megállapodtak volna, hogy csak az egyik beszél! Még az a fűtő a legrendesebb közöttük. Én mondom nektek.

Valóban, a fűtővel mi is rokonszenveztünk. Mint az elhagyatottság és a magány összetört szobra, úgy feküdt szótlanul, összekuporodva, mosoly nélkül a fekhelyén. Lázas szeméből megdöbbentő magány és különös szomorúság áradt. Ha szóltunk hozzá, csak bólintott, de szó alig hagyta el az ajkát.

- Mindig ilyen fakutya volt - kedélyeskedett Hunter. -Én csak ismerem. Vagy tíz éve hajózunk már együtt. Igaz-e, Gidley?

A fűtő bólintott, de hang nem hagyta el a torkát.

- Látjátok, igaz - folytatta Hunter, és közben vakargatta a talpát, a hátát, a hasát. - Jól összeszokott kompánia hajózott a „Vulcania" gőzösön. Még a kapitány, McGregor, az első tiszt, Turnay, azok is régi fiúk voltak. Szegények, ott pusztultak a többiekkel. Csak mi maradtunk meg, de most se tudom, hogyan. A vihar azon volt, hogy elintézze csónakunkat! De hát Hunter nem az a fickó, aki könnyen megadja magát!

Öntelten, beképzelten nevetett. És vakaródzott, egyre vakaródzott.

- Mondd, cimbora - tette fel a kérdést Guzsik apó -, tetves vagy talán, hogy egyre vakarod magadat?

Hunter még inkább vihogott.

- Nem én, de szeretem kenegetni magamat. Egyszer találkoztam egy orvossal, az adta a tanácsot, hogy csak vakargassam magamat. Meghosszabbítóm az életemet. Nem pállik el a bőr, nem avasodik be a vér. Okos egy orvos volt, bár a legtöbben bolondnak tartották. De hát ti is bolondok vagytok, hogy ilyen marhaságra ráültök, mint ez a hajó!

Mondom, Hunter szívesen fecsegett. Angolban, tengerészben, másodhajómesterben ilyen bőbeszédűt rajta kívül nem ismertem még. Silver is szeretett dumálni, de hát ő néma trappista szerzetes volt Hunter mellett!

Szerinte a következőképpen történt a „Vulcania" tragédiája:

A gőzös a Panama csatornánál, Colonban rakodott, hogy majd háromezer tonna szenet átvisz Tahitiba.

- Bucia-sziget közelében történt a baj - vakaródzott Hunter. - Kigyulladt a szén! Hiszen tudjátok, ha szolgáltatok teherhajón, az ilyesmi előfordul. Még a tüzelőszénnél is, hát még a beraktározottnál. Öngyulladás! Ma két hete pontosan, ha tudni akarjátok. Alkonyatkor vettem észre, hogy füst szivárog az egyesből. Füst és széngáz! Tudnotok kell, hogy a „Vulcania" elég öreg hajó volt, biztonsági berendezései elavultak, és csak a rozsda tartotta össze a hajóbordákat!

Kéjesen megdörzsölte a hátát, még nyikkant is hozzá, és úgy dőlt hátra a fekhelyen, mint valami maharadzsa, aki igen jól érzi magát.

- Igaz-e, Robert Supply, neked kiáltottam oda: ég az egyes!

Supply, egy komor nézésű, kicserzett fedélzeti matróz bólintott:

- Igaz. Még én rohantam a kapitányhoz, hogy rendelje el a tűzriadót!

- Igen, igen, te szaladtál. Supply. De hát a mi kapitányunk nemhiába Cardiffból származott - mit mondott?

Hunter jelentőségteljesen ránézett a matrózra. Pontosan úgy, mint amikor valaki betanít valakit és vizsgáztat.

- Nos, mit mondott McGregor kapitány? És Supply felelt:

- Azt, hogy ne csináljunk olyan ricsajt, marhaság az

egész. Ha ég, hát ég, majd elalszik! Ö jobban tudja, mire képes a szén, hiszen cardiffi gyerek, az apja különben is szenes volt. Ne oktassuk. És mi történt ezután-, hallod-e, Phillipson, mert téged nem is kérdlek, Gidley, úgyse felelnél. Phillipson?

Phillipson, aki kinézésben nem sokban tért el Supplytól, lassan, igen vontatottan mondta:

- A kapitány is, az első tiszt is, a másodtiszt is, de kedvencünk, Patterson főkormányos is azt mondták: nem kell kapkodni, majd elalszik!

Hunter kéjesen beleharapott egy banánba, tele szájjal beszélt:

- Akkor már tudtuk, miről van szó. Tessék-lássék elrendelték, hogy a hajó sebességét csökkenteni kell, a rakteret légmentesíteni, a szellőzőket mindenütt elzárni, sőt McGregor arra is parancsot adott, hogy forró gőzzel árasszuk el a raktárt, méghozzá teljes nyomással. Hiszen értitek, mindezt előírják a szabályok. De akkor már tudtuk, a cél nem az, hogy megmentsük a hajót, hanem az, hogy elsüllyesszük! Bizony fiacskáim, elsüllyesszük, mert a láda már öreg, a biztosítási díj pedig magas, hiszen nagykalóriájú lengyel szenet vittünk!

Hunter drámai szünetet tartóit. Vakargatta magát, rágta a banánt, élvezte, hogy érdeklődve, figyelemmel hallgatjuk, és az is tetszett neki, hogy társai illedelmesen lesik a szavát, pedig nem voltak éppen illedelmes, tisztelettudó fickók.

- Egyszer - szólt közbe Zoller -. én is benne voltam egy ilyen kalandban, de akadtunk egynéhányan, akik fellázadtunk !

Hunter röhögött:

- Lázadt a fene! Nem az én hajóm a „Vulcania"! A tűz valóban öngyulladás volt, erre én is esküdni merek, de a többi már csak szemfényvesztés. Jól jött az öngyulladás, Pattersontöl tudom.. McGregor már egy éve leste, hogy

kifogjon egy tájfunt, vagy Labradornál jéghegyet. Most azután ő is ott van, ahol a hajó, a tenger fenekén! Az összes tiszt, a kormányosok, Gidley kivételével, a fűtők és a gépészek, meg rajtunk kívül tizennégy fedélzeti! Majdnem mi is, de hát Hunter érti a dolgát, igaz-e, fickók?

Bell, Supply, Phillipson bólintott. Jack Gidley csak nézte lázas szemekkel az orrfedélzet vastag gerendáit.

- Felfordult a hajó? - kérdezte Sottomarina.

- Felfordult - vakargatta magát Hunter. - De előbb csónakba szálltunk. A zrít a vihar csinálta. Amilyen ócska a „Vulcania", olyan ócskák a csónakok. Négy csónakból három a szemünk előtt borult fel... de hát Hunter érti a dolgát. A negyedik nem. Azon ültünk mi! Csak Oakes és Scott kampecolt be, nem bírták az éhezést! Nehogy azt higgyétek, hogy megettük őket! Egyszerűen kihányták a belüket az éhségtől, és végül felfordultak. Bedobtuk őket a tengerbe. Ez a nyápic disznó imádkozott értük. Gidley, te voltál a pap!

És akkorát nevetett Hunter, hogy még Sottomarina is megirigyelhette.

- Reverend Gidley, tisztelendő úr!

A fűtő csak nézte rendületlenül a gerendákat, és, nem szólt. De mintha egy icipicit megrándult volna a szájaszéle.

- Neki az agyára ment a móka - röhögött tovább Hun-tér, majd Sottomarinára nézett: - Őszintén szólva, amikor megláttam ezt a maskara-hajót, azt hittem, hogy én is meghibbantam! Képzelődöl, Hunter, állapítottam meg. De hát jó, hogy nem képzelődtem, mert azóta már ott döglöttünk volna a ladikban! Mondjátok meg, fickók, mi az ördögért hajóztok ti ilyen bolondos bárkán?! Nálunk, a jó öreg Angliában, ilyesmiket festenek a kocsmák cégéreire. Meg szenteket, amilyenek után te sóhajtoztál, reverend Gidley ! Hahaha!

... Igy szaporodott meg tehát a létszámunk négy tengerésszel és egy fűtővel, akik elég hamar talpra álltak, és akiket parancsnokunk beosztott az őrségekbe.

Azt talán mondanom se kell, hogy Hunter és három társa, Gidley kivételével, Silverékkel bratyizott össze. Már az első napokban látszott: megértik egymást, sok a közös vonásuk, egy húron pendülnek.

Zellerrel és Horváth Ferivel könnyű volt megállapítani: Silver és Laguna Grande tábora megszaporodott.

Zoller nem állta meg, és szóvá tette Daniló bácsi előtt:

- Kapitány úr, akár kikutatjuk Roatan szigetét, akár nem - feltéve, ha megtaláljuk -, én úgy vélem, előbb tegyük partra valahol ezt a bandát! Vagy közelítsük meg Duc-szigetet, vagy Pitcairnt, de szabaduljunk meg tőlük minél előbb!

Daniló bácsi - ott álltam a közelben - mosolygott, és halkan mondta Zellernek:

- Ez az ő kérésük is.

- Hogy Pitcairnre menjünk?

- Nem. Hogy megszabaduljunk egymástól. Hunter és az emberei úgy döntöttek, hogy a legelső lakatlan szigeten kiszállnak, és ott új életet kezdenek. Ma közölte ezt velem. Sziget majd akad bőven, lakatlan is a Tubuai, vagy a Pao-moutu csoportban, válogathatnak benne. Ennek én is örülök, mert ha elérjük Roatant, amiben bízom, elvégezhetjük a kutatást.

Igen, ez új fordulatot jelentett.

Akkor már elég közel jártunk a korallövezethez, mint ahogy azt a térképek jelezték. Jó, egyenletes szélben haladt a fregatt, és ha olykor lecsapott is egy-egy helyi vihar, az ,,Óceán királynője" egyre közelebb ért remélt céljához.

Láthatóan minden simán ment, s mi néhányan mégis úgy éreztük, hogy a csend - vihar előtti.

Miért akarnak Hunterék lakatlan szigetre kerülni, hogy ott letelepedjenek? Miért?

- Nem hiszem, hogy lelki okokból - nevetett Zoller komám, amikor együtt heverésztünk kabinunkban. - Nem tartom őket olyan típusnak, akik megunták az emberi társadalmat, és a magányt választják. Valami nincs rendben körülöttük, én mondom - nincs!

- Valami balhét csináltak azok a „Vulcaniá"-n, én mondom neked - jelentette ki pestiesen Zoller.

És hajónk térképtudósának gyanúja beigazolódott. No, csak figyeljetek, fiúk, figyeljetek, hogy magatok is lássátok: -a tengeren nemcsak hősök, becsületes, derék legények hajóznak, hanem gazemberek is.

Figyeljetek.

Nem sokkal később, hogy Daniló bácsi elmondta Zellernek, mit kértek Hunterék, előjött a hajó mélyéből Guzsik apó, és jelentette a parancsnoknak:

- Signore capitano, baj van a hajófenékben. Az orrtőkénél és a fenékbókonyoknál meglazultak a palánkok! Mégiscsak friss hajó ez a Királynő, a Hornnál a tánc meg a minapi ciklon megártott. Olyan a hiba, hogy magunk is kijavítanánk, ha megfelelő, csendes öbölben megdönthetnénk a hajót, és leszegecselnénk a megengedett, megrepedt részeket. Az volna a legjobb, hogy minél előbb partot érjünk.

Daniló bácsi, Barrabella, a két tiszt azonnal lement a hajóűrbe, ahol más se volt, mint számtalan cementzsákban a merülés szempontjából fontos holtteher. Ők se állapíthattak meg mást, mint amit Guzsik apó, aki - mint tudjátok - egy személyben volt szakács (smutje) és hajóács (carpenter). Hozzá még igen kitűnő hajóács. Barrabella kétségbeesve tapasztalta a sérülést.

- Lehetetlen . . . lehetetlen ... a legjobb faanyag ... a legkitűnőbb gyári munka . . . - dadogta a derék kis ember, szégyenkezve a „remekmű" és önmaga tudása miatt. - A számítások azt bizonyították, hogy ilyesmi nem fordulhat

- Ezen ne keseregjen, kapitány - nyugtatta társát Daniló bácsi. - Az ilyesmi előfordul. Talán tévedésből, talán szándékosan olyan deszkák kerültek beépítésre, amelyek még nem száradtak ki teljesen. Mindenesetre igyekeznünk kell védett helyet találni, mert egy újabb ciklon bizony bajt okozhat. A hajóűrt pedig mostantól kezdve fokozottabban kell szivattyúzni! Erre a munkára igen kiváló lesz a Hunter-csoport. Másra úgysem lehet őket használni. Egyik se szolgált vitorláson.

De hát, tudjátok, az ördög nem alszik. Az ördög tartogatott arra a napra még két lényegbevágó meglepetést. Alapjában véve az ördög akkor jobbik arcát mutatta felénk, ezt nem lehet letagadni. Ezúttal is ismétlem, figyeljetek.

A hajófenék még a legcsillogóbb luxusjachtnál is undorító hely. Hiába, no, itt gyűlik össze az egyre poshadó, algás, gombás, rothadó víz, ami minden hajóba beszivárog, akár működnek a szivattyúk, akár nem. A fregatt hajófenékrészét, emeletszerűen, elválasztotta a hajóűr, ahol is a cementzsákok sorakoztak, mivelhogy a szükséges felszerelésen, pótalkatrészeken és élelmen kívül más terheket nem vittünk magunkkal. Amikor a hajófenékből Daniló bácsiék felmásztak a hajóűrbe, Daniló bácsi egyszer csak rámeredt a lámpást tartó Pedrora.

Rámeredt, és a fiú nyakára mutatott:

- Honnan ... mi az ott a nyakadon? Pedro látható büszkeséggel jelentette ki:

- Pedro talál.. . Pedro fétise ...

A gyerek nyakában madzagon, egy kulcs fityegett.

Régies ezüstkulcs.

Akár hiszitek, akár nem: az elveszett láda kulcsa!

Parancsnokunk megbabonázva meredt a kulcsra, kezébe vette, forgatta, és - nem hitt a szemének. Hiszen a kulcs, így emlékezett Daniló bácsi, benne volt a láda zárjában, amikor a hullámok kisodorhatták a kabinból.

- Hol találtad, Pedro? - kérdezte kapitányunk.

A kis néger néhány lépést tett a raktárszerű hajóűrben. Rámutatott egy helyre, közvetlenül a lépcső mögé. A lépcső vezetett fel az „ütegsorba", ahonnan már a fedélzetre lehetett jutni.

- Pedro itt talál, masa.

- Mikor?

Itt már Guzsik apó vette át a szót:

- Alig néhány órával ezelőtt, amikor lejött velem, hogy világítson. Még láttam is, amikor előkotorta a porból. És tudja, signore capitano, milyen a néger: szereti a csillogót, mini a szarka. A nyakába akasztotta, mint az asszonyok a keresztet.

Daniló bácsi megveregette a gyerek vállát:

- Pedro, erre a kulcsra szükségem van. Kapsz érte egy dollárt.

Pedro leoldotta a madzagot, büszkén mondta:

- Pedro talál, Pedro adja. Masa capitanónak adja, legyen övé fétis! Dollár nem kell.

Mindezt néhány órával az eset után tudtuk meg, amikor parancsnokunk összehívta a „jadranisták haditanácsát".

Ott volt előttünk a kulcs, amit érthetően előzőleg nem figyeltünk meg, de kétségtelenül az eltűnt láda tartozéka volt.

- Hogyan kerülhetett a hajóűrbe, a cementzsákok közé? - nézett ránk parancsnokunk, amikor elmondta töviről hegyire azt, amit az előbb olvastatok. - Hogyan?... Ha a ládában volt és kiesett, akkor valahol a fedélzeten kellett volna megakadnia. De lekerült az ütegsor alá, a hajóűrbe!

Mindenki mondott valamit. Sottomarina például azt, hogy talán nem is a Grossmann-féle láda tartozéka, hanem valamelyik munkás zsebéből eshetett ki, amikor zsákolták a ballasztot, vagy ácsolták a lépcsőt.

- Nem, nem - ingatta fejét parancsnokunk. - A kulcs

formája pontosan mutatja, hogy igen régi. Korabeli kézimunka, így van. Barrabella kapitány? Barrabella bólogatott:

- Igy, így, kapitány. Igen régi kulcs. És mutatta az apró cirádákat, íveket.

- Ezüstből készült.

Természetesen Zoller is megszólalt. Mosoly, fölény volt az arcán.

- Kapitány, régi meggyőződésem kezd igazolódni. Állítom: nemcsak a kulcs, de a láda is a hajón van!

Halkan, fojtottan, kipirulva mondta:

- A ládát eldugták a hajóűrben vagy máshol, de hogy nem vitte el a hullám, arra fejemet teszem!

Daniló bácsi csendesen, nyugodtan kérdezte:

- És kik tették volna? Vagy esetleg csak - ki? Kis szünet támadt. Egymásra néztünk.

- Változatlanul kitartok álláspontom mellett: Silver, vagy Silverék!

Hajónk legszótlanabb tagja. Piccolo Piede ennyit mondott:

- Ügyes fickó. Tőle minden kitelik. Sottomarina, a jámbor, jószívű óriás hümmögött:

- Aki megmenti egy gyerek életét! Daniló bácsi rábólintott:

- Igy van. Ha nem láttam volna saját szememmel.. -. Barrabella közbeszólt:

- Egy váratlan „házkutatás" sok mindent megoldana. A hajó minden zegét-zugát pontosan ismerem. A cement-zsákok elhelyezését is. Az összes létezhető rejtekhelyet, ami számításba jöhet, ha valaki rejtekhelyet keres. Átkutathatjuk a fokszlit is, jogunk van hozzá, anélkül, hogy közölnénk, miért történik a kutatás. Én ezt javaslom.

Daniló bácsi a fadobozban csendesen ketyegő kronométerre nézett. Délután volt, négy óra előtt öt perccel, őrségváltás előtti idő.

- Most? - tekintett Barrabellára parancsnokunk. - Most, kapitány?

- Si, si, capitano. Most. Adja ki a „minden ember a fedélzetre" parancsot. Előbb azonban alakítsuk meg a kutatócsoportot. Ha megengedi, én vezetném. Signore Horváth, signore Zoller, padrone Guzsik, signore Piede álljon rendelkezésemre. Esetleg még Gabbia.

Daniló bácsi igen komolyan mondta:

- Nem szívesen rendelem el a kutatást. Nem szeretek gyanúsítani - és itt Zollerre nézett -, de hát ebben az esetben valóban cselekedni kell. Mindenesetre különös, hogy a láda kulcsait a hajóűr lépcsőjénél találta meg Pedro. Tekintettel arra, hogy néhány napon belül, véleményem szerint, elérjük a Tubuai-szigetek legszélső atolljait, szeretném, ha minden kétely eloszlana addig. Hunteréket, kívánságuk szerint, ott tesszük ki, ahol akarják. Tehát, Sottomarina, fújd meg a sípot: all hands up!

Tűzött, szikrázott a csendes-óceáni nap. A tenger a távolban kék volt, miként a felhőfoszlány nélküli ég, a közelben pedig zöldesen, fehéren villódzott. Kész csoda volt„ hogy elég távolra a passzáttól egyenletes, ötös erősségű, szél fújt délkeletről. Kész csoda, fiúk, egész utunkon, amikor átvágtuk a Senki Tengerét, ahol Cookék, Wallisék, Byronék óta alig-alig járhatott hajó, ahol közismerten - a passzátok elterelő szívása következtében - hónapokig tartó szélcsendek is előfordulnak. Mindenesetre itt is beigazolódott, hogy az óceánokon a szabályok nem mindig azonosak a gyakorlattal. (Különben itt kell megemlíteni, bizony különös beidegződést kellett felfogni: Amerikát, amit „nyugatként" szoktunk meg - most már keleten láttuk és a majdnem elénk tűnő Ausztrál-Óceániát - nyugaton kellett emlegetni, és nem keleten, ahogy megszoktuk.)

A bágyasztó melegben, a tűző napon Parkin Christian és Gabbia állt a kormánykerék mellett. Meglepődve kapták fel a fejüket, amikor Sottomarina belefújt hajómesteri ezüstsípjába.

All hands up!

- Sorakozó a főfedélzeten! - bömbölte óriásunk, akiben még éltek a régi szabályok, amiket a haditengerészettől hozott magával, és amit a kereskedelmi tengerészek annyira nem akarnak betartani. - Sorakozó!

Ugyan mi történhetett? - ez volt az előtűnő emberek arcára írva. Az ötös szél jó sodrással vitte a fregattot arról sem lehetett még szó, hogy a megállapított hibák miatt süllyedés álljon elő...

És mégis: all hands up!

Laguna Grande, aki a legközömbösebb arccal tudott a világba nézni, ezúttal nyugtalanul pislogott. A napfény miatt, esetleg más okból? De azért arról nem feledkezett el, hogy lenéző pillantást vessen Parkin Christian felé, akit kezdettől fogva utált.

- No, mi az, boys? - nézett körül Silver, aki a mentőcsónak árnyékában szundikált. - Mi az? Miért ez a ricsaj?

A pompásan megdőlt fregatt kormányfedélzetének mellvédjénél állt Daniló bácsi, így állhatták és támaszkodhattak a cirádás korlátra annak idején Nelson, Hood vagy Nahimov tengernagyok.

Daniló bácsi mellett Barrabella kapitány, aki lassan már teljesen elfeledkezett arról, hogy mi a tengeri betegség, továbbá Horváth Feri, Szevér és a kormányost felváltó Zoller, velem együtt.

Mivel az árbocok, a kötélzet a sprőd félhátszélben ugyancsak recsegtek, a hajó hasa alól kiszaladó hullámok zúgva menekültek, és a vitorlák sustorogva lökték le magukról a szélgyűrűket, parancsnokunk elővette szócsövét.

- Elrendelem a hajó átkutatását! Az átkutatást Barrabella kapitány irányítja! A főfedélzeten tartózkodók nem hagyhatják el helyüket!

Én is, Zoller is - előzetes megbeszélés után - Silvert, Laguna Grandét, Mikkelsent, Cap-Yorkot, vagyis a Portó Alegre-ieket figyeltük. Ugyan, milyen arcot vágnak majd, ha elhangzik a parancs. A legszívesebben azt írnám le, hogy megdöbbentek. Hogy rémülten, nyugtalanul pislogtak. Pedig nem ez történt. Annyira se lepődtek meg, mintha azt közölte volna Daniló bácsi, hogy mindenki kap egy szelet csokoládét. (Ugyanis a csokoládé errefelé annyira nem „esemény", mint nálunk a kristálycukor.)

- Hát akkor telepedjünk ide a bárka árnyékába - vigyorgott Silver Hunterre és Laguna Grandéra. - Még szerencse, hogy velem van a póker! Ez csak nem tilos, hajómester úr?

Sottomarina megrázta hófehér üstökét:

- Nem.

- Nyilván elveszett valami, igaz ? - vigyorgott tovább Silver. - De hát csak előkerül, ha keresik. Hozzá még Barrabella kapitány! No, fiúk, ki áll be egy kiadós pókercsatába?

És megkezdődött a kutatás.

Barrabella kapitány és csoportja hol itt, hol amott tűnt fel. Látszott, hogy tüzetes munkát végeznek. Az apró, fürge tengerésztiszt még a lánckamrába is lemászott. Átvizsgálták a kötélbakok alsó részét is, holott ott nyilván nem fért volna el a láda. De átvizsgálták. Egyik óra a másik után múlt el. Már a tengeren lenyugvó nap pihenőre készült.

A kormánynál dolgozva. Zellerrel időnként összenéztünk. Silver, Laguna Grande és társaik, teljesen elmerültek a kártyajátékba. Azokat ott az égvilágon nem érdekelte más, mint a szerencse forgandósága.

Legalábbis így tűnt nekünk.

- Jó idegei vannak - intett Silver felé kormányostársam. - Pedig nekem beszélhet az öreg: Silver, vagy valamelyik Silverék közül a tettes!

Én is így éreztem. És mégis - megzavart ez a végtelen nyugalom, közömbösség. Még csak annyit se tettek, hogy felemelték volna fejüket, ha valahonnan előtűnt Barrabella kapitány és a „bizottság".

Végül a fokszli, a hajóorr legénységi szállása következett. Itt történt meg, hogy Laguna Grande elmélázva nézett a belépők után. Ennyi volt az egész.

De egy mozdulatot nem tettek, hogy valamilyen fondorlattal megközelítsék szálláshelyüket, vagy akár bármi céllal eltávozzanak a felfordított kutter oldala mellől.

Amikor már Pedro arra készült, hogy meggyújtsa a pozíciólámpákat meg a többi lámpást, Barrabella kapitány és kísérete előjött, és megindult a parancsnoki kajüt felé. De a láda nem volt velük! Tehát - nem sikerült megtalálni!

- A'zannya! - dünnyögte Zoller. - Ezek megint kicsúsztak!

Piede ugyan cipelt valamit, de az nem a láda volt. Nem telt bele néhány perc, és Horváth Feri lekiáltott a kormányállásról:

- Silver, Laguna Grande a parancsnokhoz! Zellerrel összenéztünk.

Az árgyélusát, itt mégis történt valami!

- Apafej, jó az öreg Zollerre hallgatni - mosolygott megelégedetten régi kenyerestársam.

Silver, Laguna Grande felállt. A megdőlt, ferde fedélzeten széles járással megindultak a kormányfedélzet felé. Felcammogtak a lépcsőn, és akkor hallottuk, mint Laguna Grande odaszólt a társának:

- Ha kiadod a királyt, megnyered a fordulót.

Úgy bámultunk utánuk, mintha hülyék lennénk. Ha kiadod a királyt! Vasidegeik vannak a pasasoknak, nem lehet letagadni. Silver jókedvűen odalépett hozzánk, belenézett a tájoló fényburájába, és enyhe gúnnyal, de széles mosollyal szólt:

- Mennyire vagyunk a kincses szigettől, boys? Mert nekem beszélhettek, arra megy ki a játék!

És ezzel eltűntek az apró kabinfolyosó bejáratában.

A többit már Horváth Feritől tudom.

Igy történt.

Silverék beléptek a parancsnoki kabinba. Szabály szerint levették a sapkát, és ránéztek a bentlevőkre. Daniló bácsi,. Barrabella, Horváth Feri, Szevér tartózkodott a helyiségben.

Tisztelegtek.

- Itt vagyunk, captain, hivatott - szólalt meg Silver. Daniló bácsi csontos arcán megfeszültek az inak. Szigorúan mondta:

- Különböző okokból kellett elrendelnem a hajó átkutatását, így a fokszlira is sor került. Ez a két tárgy kié?

Ezzel az asztalkához nyúlt, ahol egy térkép elfödött valamit.

Két darab, nyolcas acélkupakú golyóval betöltött tárházú revolvert! És több tárházat, tele golyóbissal!

- A szabályok értelmében csakis a parancsnok vagy a tisztek rendelkezhetnek lőfegyverrel! Kié ez a két revolver és a hozzávaló töltény?

Silver elmosolyodott. Laguna Grande is. Nyugalmuk bámulatos volt, mint később Horváth Feri mesélte.

- A miénk, captain - jelentette ki Silver. - Grandéé és az enyém.

- Talán bizony nem ismerik a szabályokat? - pattogott Daniló bácsi.

- De mennyire ismerjük, captain! Ha hibáztunk, büntessen meg, vagy tegyen úgy, ahogy jónak látja. De mi még ilyen hajón sohase szolgáltunk. Úgy gondoltuk, hátha hajótörés ér bennünket, nem árt a fegyver ilyen tengeren, mint a Pacifico! Hát ezért hoztunk magunkkal revolvert.

Laguna Grande a világ legártatlanabb képével rábólintott.-

- Ezért, senor capitano.

Daniló bácsi megreszelte torkát ami nála az enyhülés jele volt.

- Hm - kezdte -, hm. A válasz bizonyos fokig érthető. Megértem. Nos, Barrabella kapitány?

Az apró commendatore csóválta, rázogatta fejét:

- A szabályok szerint súlyos hibát követtek el... Silver csendesen kuncogott. Hétpróbás csirkefogó volt, a legnagyobbak egyike, akit ismertem a „modern kalózok" között. Máris érezte, hogy megnyerte a csatát, így hát bátran replikázhatott vissza-

- A szabályok szerint a hajó parancsnoksága is hibázott. Útra szerződtünk, méghozzá Portó Alegre-Oakland útra. Úgy tudom, nem erre vezet a legközelebbi út, mert Pitcairn valahol amott van északra, jónéhány mérföldre innen. De hát kiránduljunk csak arra, amerre a captain akarja, Silver semmi jónak nem elrontója. De a cimborám, Laguna Grande sem.

Daniló bácsi hevesen tiltakozott:

- Pitcairnt rövidesen érintjük. De a hajót sérülés érte. Pitcairn - Parkin Christiantól tudom - nem alkalmas ilyen hajó befogadására. Vulkanikus sziget. Nincs védett kikötője. Márpedig a hibát ki kell javítani, Oaklandig ciklonban lehet részünk. Ezért keresünk a közelben megfelelő lagunaszigetet, ahol a haváriát kijavíthatjuk.

Silver kegyesen bólintott:

- Az más, captain. Erről nem tudtunk. És a revolverek?

Daniló bácsi - a javíthatatlan, a jószívű, a hiszékeny -persze máris az engedékenység hangján beszélt:

- Azokat lefoglalom ... azaz: megőrzésre átveszem. Majd. meglátom. Silver, hogy Oaklandbe érkezve, ott a tengerészeti hatóság elé terjesztem-e az ügyet vagy sem.

Silver már cimboráskodott is:

- Az „amik" nehéz fickók. Azért is hagytam ott őket. Inkább tartsa meg, captain, örökre a revolvereket. Mondom, mindnyájunk biztonsága miatt hoztuk magunkkal!

És ezzel befejeződött a kihallgatás.

Se Daniló bácsi, de egyetlen tag se sejtette a mi kompániánkból, micsoda baj szakadt máris a hajóra. Ugyan egy kivétel mégis akadt - sejthetitek, kicsoda? -, Zolller, aki majdnem széttörte a kormánykereket, amikor megtudta az „eredményt".

- Hát ez megint kitolt velünk! A szentségit!

Igy azután arról, amit Parkin Christiantól tudtunk meg, már nem is szóltunk Daniló bácsinak.

Az eset nem sokkal később következett be, hogy lezárult a parancsnok kabinjában a revolver-ügy.

Minden, de minden másként alakul, ha előzőleg kikötünk a Húsvét-szigeten. Az ottani rádióállomás nyilván továbbította volna magát az információt, és azt az utasítást, amit (de ez csak jóval később lett ismert) Santa-Clara küldött az „Óceán királynője" parancsnokának, valamint a személyi megbízottnak, hogy a legközelebbi kikötőbe fussunk be!

Parkin Christian, mint általában a szigetlakók és a hajósok, szenvedélyes dohányos volt. Gyakran gubbasztott ő is a vizeshordó mellett. Ezen az estén is ott kuporgott. Különös, sötét idő volt: ritka vaksötét ezen a tengeren. Lomha felhők borították az eget, és sem a csillagok, sem a Hold nem világított.

A barométer napok óta gyanúsan esett, és bennünk bizonytalan érzést keltett.

Az igazságnak tartozom, ha kijelentem: féltünk. Féltünk egy újabb ciklontól, mert az - főleg a sérülés miatt - könnyen pontot tehetett volna kalandunkra. Valóban igaz. volt, amit Daniló bácsi Silvernek mondott: sürgősen védett helyre volt szükségünk, hogy kijavítsuk a nem súlyos, de nagy veszélyt jelenthető sérülést. Erre Pitcairn kellőleg nem védett kikötőöble, amit „Bounty" öbölnek hívnak, valóban nem megfelelő.

Daniló bácsi azon volt, hogy megfelelő lagunaszigetet keressen.

És a szigetek már ott voltak előttünk.

Mondom, Parkin Christian a hordó mellett pipázgatott. A fokszliban tovább folyt a póker. Mint a hajókon általában szokás; a parancsnokon és a „vezetőségen" kívül senkit nem érdekelt a barométer bolondozása, a felhős ég, ami errefelé valóban ritkaság. És a szörnyű, lélegzetelállító fülledtség sem, ami viszont errefelé nem ritkaság.

Igy azután érthető, hogy a Silver-Hunter csoport vagy pihent, vagy kártyázott, vagy kibicelt a kártyások mellett.

Őrségen, a hajóorrban, Gabbia, fedélzeti őrségen Sottomarina és Santjago tartózkodott.

Felettünk, vagy inkább mögöttünk, a parancsnoki tatfedélzeten Szevér járt fel és alá.

Christian pipázgatott és szundikált a hordó mellett, nekitámaszkodva a fokszli falának.

Mondom, sötét volt, a fokszli lámpása éppen csak valami halvány fényt vetett a küszöbre, a fedélzeti lámpa pedig, az erős és széles főárboc miatt nem világított meg semmit a hordó körül.

Parkin Christian felfigyelt.

Két ember beszélgetett a közelben. A cigaretták fényében kivette, hogy Silver és Hunter a beszélgető.

Halkan beszéltek, de Christian éles füle még így is kivette a szavak értelmét.

- Mondd, cimbora - hallotta Huntert -, nem vagytok ti azok a Vig Rogerek, akikről két héttel ezelőtt Valparaiso adta le a „C Q"-üzenetet?

Silver szokás szerint nevetett, de a hangjában mégis kíváncsiság volt.

- Nem vagyunk mi se Vig Rogerek, se másféle kalózok. De miféle üzenetet adott le Valparaiso?

- Hát csak ne sértődj meg, pajtás, én nem vetem meg a kalózmunkát - hallatszott még fojtottabban Hunter hangja. - Jó munka az! ... A hír úgy szólt, hogy a brazíliai hatóságok valami nagyobb kalózbanda nyomára jutottak, és utasítják az összes brazil lobogó alatt haladó hajót, amelyik új legénységgel rendelkezik, hogy fussanak be a legközelebbi kikötőbe, átvizsgálás végett. A nyomozati adatokat csakis a tengerészeti hivatalok kapják meg, nehogy meglépjenek a Vig Rogerek.

Parkin Christian ugyancsak hegyezte a fülét. Hunter még halkabban folytatta:

- A „C Q"-hír csakis a parancsnokok számára szólt. Ti is brazil lobogó alatt futtok, rádiótok nincsen, gondoltam érdekel a hír. Hátha ti vagytok azok .. . mert én, mondom, nem vetem meg a kalózmunkát.. . szép munka az ...

Többet Christian nem hallott a beszélgetésből. Valaki kilépett a fokszliból. Hunter elhallgatott. Azután mind a hárman visszamentek kártyázni.

A brazil hatóságok tehát nyomára jutottak egy nagyobb buccanertársaságnak, vagy ahogy a hajózásban a régi lobogó után hívják őket - Vig Rogereknek! A hallottakat a vízi vigéc elmondta Sottomarinának.. ő meg Szevérnek és Horváth Ferinek, végül nekünk.

Képzelhetitek, újból felmerült a kérdés: szólni Daniló bácsinak.

De hát ez már szinte gyerekesen hatott volna. Uj „gyanúsítás"? Mert ez lett volna belőle. Annak nem lett volna semmi értelme, hogy elővesszük Huntert. Többet nem mondana úgy sem. Viszont jobb, ha nincs tudomásuk arról: értesültünk a hírről. Kicsit nagyon is hízelgésnek, önigazolásnak, törleszkedésnek hatott Hunternek az a kijelentése, hogy „nem veti meg" a kalózmunkát. Tehát Hunter szimata legalább olyan jó, mint Zolleré.

- Fiúk - jelentette ki most már igen határozottan Zoller -, a leghelyesebb, ha úgy vesszük: a keresett banda a hajónkon tartózkodik, így nem érhet meglepetés, hogy a Víg Rogerek - Silverék. Mert higgyétek el, ez derül majd ki, ha megéljük! A külvilággal semmi összeköttetésünk nincsen. A fregatt régi hajó, s úgy is kell gondolkozni, mint régen. Miként adhatunk életjelt, hogy hová is tartunk? Ha úgy cselekszünk, mint régen tették a tengerészek, ha bajba jutottak, vagy bajt sejtettek. És ez nem más, mint üzenet a palackban!

Zoller érvelése ésszerű volt. Helyeselte Szevér, Sottomarina, Horváth Feri.

- És ha nem jut el sehová az üzenet? - tette fel a kérdést a mi öreg Sottonk.

- Az más kérdés - rázta meg üstökét Zoller. - Megtettük, amit tennünk kellett. Különben is úgy érzem, a legnagyobb összefogásra van szükségünk. Mindent figyelni, mindent szemmel tartani, ez mostantól a kötelességünk! Parkin Christian a mi emberünk, úgyszintén Gabbia és Santjago is. De nem a mi emberünk Hunter és akik hozzá tartoznak, talán Gidley kivételével. Azzal, hogy Hunter kijelentette: nem veti meg a kalózmunkát - valami nagyon-nagyon gyanúsat érzek a „Vulcania" tragédiájában!

Ez a beszélgetés Horváth Feri kabinjában folyt le. Zoller mint a megszállott beszélt, és szerencse, hogy így beszélt. Fanatizált, meggyőzött minket. Az utolsó pillanatban voltunk, amikor még tenni lehetett valamit.

Szevér intett:

- Rendben van. Hány palackot dobunk a vízbe?

Itt megoszlottak a vélemények. Persze, számításba kellett venni, hogy a Csendes-óceánnak azon a részén úszott a fregatt, amerre évekig nem jár hajó.

- Minél többet, annál jobb - jelentette ki Sottomarina. - Ha úgy érzed, Zoller.

- Igen, úgy érzem, Sotto bácsi.

Tíz palackot dobtunk a tengerbe, akárcsak a régi hajósok, a harmincas években, a huszadik században!

Szinte hihetetlen, de - igaz.

Hogy lesz vagy nem lesz értelme, vagy milyen eredményt érünk el, arra nem is gondoltunk. Zoller szavai után éreztük: tenni kell valamit. Ha másként nem, legalább ilyen naiv módon, hiszen több lehetőségünk nincsen.

A fregatt nem vitt magával rádiót, se vevőt, se adót. Santa-Clara és Barrabella nem számolt azzal, hogy a tenger most is képes olyan tréfákra, mint hajdanában.

Példa erre az a hír, amit a „Vulcania" néhai rádiótávirásza vett fel és mondott el Hunternek. A Valparaiso tengerészeti rádióállomás sugározta tovább „C Q"-jelzésén: a Víg Roger titkos kalózlobogó tagjai tartózkodnak valamelyik brazíliai hajón. És az „Óceán királynője" brazíliai lobogó alatt haladt!

A palackokba tett és a tenger jóakaratára bízott üzenetünk a világ felé így szólt:

„Az "Óceán királynője" háromárbocos arra kéri a palack megtalálóját: tudassa sürgősen Santa-Clara hajótulajdonossal (Portó Alegre. Brazília), hogy a fregatt, sérült állapotban az Alacsony-szigetekhez tartozó Tatakopoto nevű sziget környékére tart. Az üzenetet palackba zártuk NYh. 135° 40' és Délisz. 28° 32' alatt."

Tíz palack hullott a tengerbe éj idején egy különös, a Csendes-óceánon szokatlan felhőtlen éjszakán.

Egyik a másik után. Sottomarina dobta be a palackokat, a hajótat erkélyéről, ahová a parancsnoki folyosóról lehetett kijutni. Az a Sottomarina. aki Parkin Christiannal úgy barátkozott össze, hogy szinte napok alatt testvérek lettek, és akivel egyforma régen szolgálták a tengert. És mivel régen szolgálta a tengert, ismerte a tengerészélet fegyelmét is. Ismerte és becsülte. Azzal, hogy Silvernél és Laguna Grandénál egy-egy revolvert találtak, az ő bizalma is megingott Silverben.

- Corpo di bacco - dühöngött a mi óriási fedélzetmesterünk -, nem tetszik nekem a dolog! Nem. Matt!

Mert ezen az éjidőn a fedélzeti lámpa alatt Parkin Christiannal sakkoztak. Pedro, mint ilyen esetben mindig, ott kibicelt a két öreg bajnok között.

Látszólag minden rendben volt a hajón. Kivéve az, hogy a szivattyúkat állandóan kellett működtetni.

Vajon lesz-e értelme annak, hogy ilyen ősi módszerhez folyamodtunk? Palackba tett üzenethez.