TIZENEGYEDIK FEJEZET

Az Óceán nem pihen - 10 000 atoll! - Riasztó éjszaka - Nem hiszünk a szemünknek - Silver végre leveti az álarcot - Laguna Grande revolvere - A hajó szélben áll - A lázadás pillanata - Élt negyvenkét évet - Vert hadunk kihajózása - Robinsonként a szigeten - Sottomarina legszomorúbb napja - Nélkülünk indul el a fregatt - A commendatore újjászületése -Emberi lábnyomok - Kutatásra indulunk

Az éjszaka különös, fojtott és csillagtalan volt.

Szél semmi, éppenséggel semmi.

A fregatt, a vélt széliránynak fordítva, keresztbe állított vitorlákkal, lomhán dülöngélt egyik oldalról a másikra.

A távolból moraj, dübörgés hangzott. Ez a moraj és dübörgés a Tubuai és a Paomotu tengervidék jellegzetessége. Mert ne higgyétek, hogy amikor a magamfajta azt írja: „tükörsima víz"..! az szó szerint „tükörsimát" jelent.- Ne higgyétek. Az óceán sohase pihen, soha nem alszik. Az óceán állandóan mozgásban van. Egy-egy nyugodt hullám, ha vihar nélküli az idő, amilyen lomha, olyan hosszú is. Akad közöttük, amelyik százötven-kétszáz méter is. Magassága négy-öt méter, ami a hosszúság miatt alig látszik. Ilyenkor az óceán úgy tűnik a néző számára, mintha lélegezne. Nincs is addig semmi baj, míg akadály nem kerül a hullám elé. Ilyen akadály a sziget, az atoll, a korallpad, a szirt. A Csendes-óceán hullámai - éjjel és nappal, örökkön-örökké - ezeket az akadályokat egyre ütik, zúzzák. Húszharminc méterig felvágódik a víz, amikor mennydörögve rázúdul a hullám az atoll vagy sziget szélére! Ezért említettem már, hogy a romboló hullámverés miatt a Paomotuban vagy az Indiai-óceán Malediva csoportjában bőven akad olyan sziget vagy atoll, ahol emberi láb nem érintette a fövényt. A „Sailing Directory" szerint (márpedig az a könyv sok mindent tud) a Fülöp-szigetek csoportja 7000 egyes szigetből áll, a Maledivák legalább 12 000 korallzátonyból, míg a Paomotu legalább 10 000 korallatollból! Nem szigetből, mert az „csak" néhány száz, de képződő, „elhalt", létező, lakott, nem lakott, kicsi és még kisebb, nagy és még nagyobb - 10 000 atollból!

És ezt a rengeteg atollt verdesi, zúzza, aprítja, építi - a hullám. Méghozzá az élő korallpolipocskák legnagyobb örömére. (Minél inkább mozog a víz, annál több az oxigén, annál jobban fejlődik a korallpolip.)

Nincs ijesztőbb hang, mint szélcsendben, tudva azt, hogy a víz állandó áramlásban van, korallszigetek közelében tartózkodni, és hallani a közelben a hullámok mennydörgő moraját.

Az „Óceán királynője" pontosan abban a helyzetben volt ezen az éjszakán, hogy közelről, távolról, szünet nélkül hallottuk a félelmetes dübörgést!

Egyre közelebb, egyre hangosabban.

Visszafojtott lélegzettel, riadtan dobogó szívvel meredtünk bele az éjszakába: távolodik vagy közeledik a hajó a hullámverés központjához?!

A számítás szerint észak-északnyugatról Ada-Ada korallgyűrűvel övezett szigete lehet, délnek és délnyugatnak több elpusztult atoll, amelyek annyira kiemelkednek, hogy végigvág rajtuk a Csendes szörnyű méretű hulláma. Három-négy percenként egy-egy!

Szevér, Horváth Feri, Sottomarina, Piede, de ugyanígy Zoller, Gabbia, Santjago, sőt Guzsik apó is, nem tettünk mást, mint füleltünk. Olykor kilépett a kormányfedélzetre Daniié bácsi, aggodalmasan körülszimatolt, megkérdezte a tapasztaltakat, majd percekig rákönyökölt a mellvédre, és beletekintett a sötétségbe.

Természetesen velünk virrasztott Parkin Christian is, fregattunk navigátora, aki nélkül már réges-régen vissza kellett volna fordulni a Veszélyes Övezetből.

Az ő füle megszokta a hullámverések zaját, tudott távolságra, közelségre következtetni, ami számunkra egyenlő volt a képtelenséggel.

- Végső esetben vizre a kuttert, és evezőre fogni! - adta ki az utasítást parancsnokunk. Figyeltünk, füleltünk.

A főfedélzet közepén körben forgott a szivattyú járgánya: Phillipson és George Bell, az elsüllyedt „Vulcania" két embere dolgozott ott. Komor képpel, haragos tekintettel forgatták a járgányt. És ezen nincs is mit csodálkozni: kérdezzétek meg bármelyik tengerészt, mennyire szíveli a szivattyúzást! Úgy hiszem, a világtörténelem folyamán egy sem akadt, aki azt mondta volna: nincsen annál jobb szórakozás! ...

A fokszli ajtaja előtt a dél-afrikai Cap-York és a grönlandi dán Mikkelsen verte a kártyát. Körülöttük kisebb csoport guggolt. A lámpa fényében elővillant Laguna Grande fülkarikája, amit még alváskor se vett ki a cimpájából.

A laffogó, inkább az árbocok mozgásától lebbenő vitorlák az éjnél is komorabban feketedtek a fejünk felett. (Az avatatlan nem is tudja elhinni: a fehér vitorlák éjidőben -feketék!)

Egyre közelebb hallatszott a törő hullámok robaja, dübörgése. A Veszélyes Övezet így is megmutatta: hajócsapda ez az egész irdatlan nagy tengerbirodalom.

- Kuttert lebocsátásra elkészíteni! - adta ki az utasítást Szevér. - Vontatókötelet készítsd!

- Őrség hozzám! - recsegte Sottomarina.

A kártyázok tovább játszottak. Akik a járgányt forgatták, megálltak a munkában.

- Őrség hozzám! - ismételte az öreg Sotto. - Mi lesz már, amigo?!

Kelletlenül, lomhán lógó vállal, unott arccal tápászkodott fel a fedélzetről a két kártyázó, és mellőlük a kibicelők, Laguna Grandéval együtt.

- Nincs annak értelme - nézett Sottomarinára Mikkelsen, a dán.

- Minek nincsen?

- A vontatásnak.

Laguna Grande dühösen mondta:

- Szentelt víz az, annyit ér. Egy ekkora hajónak!

A kormányfedélzetről, a lámpák fényében, jól láttunk mindent. Láttuk az öreg Sottot és előtte félmeztelenül, izzadt testtel, zsebredugott kézzel Laguna Grandét meg a társait. A két szivattyúzó is hozzájuk csatlakozott.

- Mióta dönti el a legénység, hogy mennyit ér a kapitány parancsa? - recsegte Sottomarina.

- Szentelt víz - ismételte most már nevetve Laguna Grande.

Ismerve Sottomarinát, nem tudom, mi következett volna, ha Szevér nem lép közbe. Sottomarina világéletében az ököl embere volt, és ez az ököl már sokszor lecsapott. Azt se nézte soha, ha igazságot kell tenni, vajon egyedül áll-e húsz vagy akár ötven emberrel szemben?

De ott volt már Szevér, gyorsan leszaladt a tatfedélzetről, vagy mondjuk inkább: lecsúszott a lépcsők karfáján,

- A kuttert vontatásra elkészíteni! - csattant a hangja. - Ez a parancsom!

Laguna Grande megvonta a vállát, odaszólt a többieknek:

- Gyerünk.

Valami fojtott, izzó hangulat ülte meg az éjszakát.

Akkor az árbocok nagyokat lódultak már, jeléül annak, hogy a sziget felé sodródunk, a korallszegély közel lehet, mert a visszaverődő hullámok már elérnek idáig is!

A hajó tehát veszélyben volt.

A fokszli ajtajában ott állt Silver és Hunter. Laguna Grande hozzájuk lépett, valamit suttogtak.

- Csónakot emeld! - vezényelte óriási hajómesterünk.

A kutter vízre került, Sottomarinával és az evezőslegénységgel.

- Vontatókötelet dobd! - hallatszott a kiáltás. És Góliát elmozdításához hozzáfogott Dávid.

Hat ember evezője vágódott egyenletesen a vízbe, Sottomarina parancsára.

- Húzd meg, corpo di bacco! Mamma mia, feszülj neki, az angyalát!

.. . Végül derengeni kezdett a Gambier-sziget irányából. Majd rózsaszínű fényeket kapott az ég alja.

A sziget, Ada-Ada előttünk magasodott ki a tengerből.

Ahogy kivehettük a reggeli derengésben, elég nagy, fás, dimbes-dombos sziget volt Ada-Ada. Hatalmas, széles, szélirányból meredek falú korallriff szegélyezte.

Valaki felkiáltott.

- Nézzétek, lepkék!

Ilyesmit még soha nem láttam. Száz és száz, vagy inkább: ezer és ezer lepke, legnagyobb részben tenyérnyi nagyságúak, repdeste körül a hajót, majd vonult tovább és tűnt el a távolban. Gyönyörű, smaragdzöld, élénkpiros és mélykék színű lepkék voltak.

- Nászrepülés lehet - mondta ki véleményét Daniló bácsi, aki ekkor már a fedélzeten tartózkodott.

Pedro az előárboc terebjéről lekiáltott:

- Szigetnek Pedro zátonyt lát!

Mivel a szél is megindult, a vontatócsónak parancsot kapott a munka abbahagyására.

- A laguna-bejáró merre található? - fordult parancsnokunk Parkin Christianhoz. Christian hosszasan nézett egy irányba látcsővel.

- Természetesen a szélárnyékos oldalon, captain. Jah, az irány tehát a sziget nyugati része. Ha leejti a hajót, captain, a zátonyt könnyen elkerüljük.

A zátony nem lehetett távolabbra a fregattól, mint kétszáz méterre. Vontatás nélkül, ami Laguna Grande szerint szentelt vizet ért, rásodródtunk volna a zátonyra!

És most olyasmi történt, ami hosszú időre eldöntötte a sorsunkat.

- Sotto - intett parancsnokunk hűséges fedélzetmesterének - gyere velem, hogy megnézzük, mennyire merül a hajó orra a beszivárgó víztől.

De mielőtt elindult volna, odafordult Parkin Christianhoz, aki nagy figyelemmel méregette Ada-Ada korallövezetét.

- És ezek a felhők? - mutatott az égre, ahol sötét, lilásfekete gomolyagok vonultak a passzát-irányban, kelettől nyugatnak.

A szigetlakó, aki Polinézia pompás ismerőjének számitott, és tapasztalatunk szerint tudta a „felhők járását" is,megrázta fejét:

- Jah, captain. Nem tesz semmit. Párázat ez, semmivel sem több. Ettől nem kell tartani. De Ada-Ada előttünk van,pompás kikötőhely, meglátja, captain.

Daniló bácsi előre ment. Vele Sottomarina. A hajnali szél megduzzasztotta a vitorlákat. Kicsit csodálkozva néztünk a komor felhők felé.

- Bolond hely ez az elveszett szigetek hazája - dünnyögte Zoller. - Itt minden másként van, mint ahogyan megszoktuk.

- Jah - mosolygott Parkin Christian -, sok minden másként. De azért az orkán itt is sötét felhőkkel jön, mint azt a helyi ciklonnál is láttátok. De mindig a passzáttal szemben!

A kormányfedélzeten öten tartózkodtunk: Szevér, Christian, Zoller, a leváltott Gabbia és jómagam.

A hajó egyre erősödő széllel, sustorgó kotyogással a hasa alatt, haladt - nagy ívben elkerülve a zátonyt - Ada-Ada felé. Barrabella, Horváth Feri a kabinjában tartózkodott, Piede a főárboc alatti kötélcsomón aludta álmát. Mellette Guzsik apó ugyanígy. A tengerész bizony megszokta, hogy akár a képrámán is elalszik, ha kell. Különben is hajnal volt még, csodás, valóban csodás, rózsaszínű, bámulatosán kék vizű hajnal.

Szevér a látcsővel az egyre közelebb kerülő szigetet és külső övgyűrűjét szemlélte. Christian a pipáját tömte, de itt természetesen nem gyújtott rá.

Mi ketten Zellerrel, mint réges-régen összeszokott „vezérkormányosok", főleg a hajó irányjelét és a kompasszt néztük.

Időnként Pedro lekiáltott a magasból:

- Zátony jobbra! Jobbra!

Zoller hirtelen felkapta fejét, a következő pillanatban én is.

Szevér leeresztette a látcsövet, és dermedten figyelt előre. Parkin Christian volt az egyetlen, aki megszólalt:

- Jah!

Ennyit nyögött, nem többet.

Nem tudom, mit érezhetett 1899 májusában a „Tigre" nevű öreg, vitorlával is felszerelt gőzös kapitánya, amikor Palavannál kínai pirátok rohanták meg a horgonyon álló hajót? Vagy mit érezhetett Artelli kapitány, amikor a harmincas évek elején a legénység között megszervezett kalózbanda hatalmába kerítette a génuai „Mary Celeste" gőzöst? Hát még amit mi éreztünk két évvel ezelőtt a „Jadran" sóneren, amikor Afrika partjainál marokkói berber kalózok támadtak rá a hajónkra, éjszaka idején!

Úgy vélem, a „Tigre" parancsnoka, Mr. Conolly, vagy Artelli parancsnok, vagy akkor mi is ugyanazt éreztük, amit ezekben a percekben: nem hittünk a szemünknek.

A fokszli előtt ott sorakozott fel, majd lassú léptekkel közeledett Silver, Laguna Grande, Hunter, Mikkelsen, Johanson, Cap-York, a négy brazíliai, Phillipson, George Bell és Robert Supply. Összesen tizenhárom ember.

Tizenhárom felfegyverzett ember!

Daniló bácsi és Sottomarina sehol!

Zoller felhördült:

- A'zanyád!

De a kormányt azért nem engedtük el. Még akkor sem,, amikor felcsattant Silver hangja:

- Hands up!

És eldördült Silver revolvere. Mögöttünk nagyot koppant a tatárboc. Oda vágódott a golyó.

- Fel a kezekkel! - üvöltötte újból Silver. Piede,, Guzsik apó révetegen, álomból riadtan nézett fel.És az egész gyülevész had már ott nyüzsgött a kormányfedélzeten. Laguna Grande és a négy brazíliai bravó berohant a kabinfolyosóra, Silverék nekünk estek.

Csőre töltött pisztolyok előtt az ember többnyire oktalanul viselkedik. Főleg a tengerész. Ha még néhány méter választ el minket Silveréktől, nyilvánvaló, hogy felocsúdva a váratlan látványtól, fedezéket keresünk, és bízva Szevérben, akinek egyedül volt közöttünk revolvere, hátrálunk a kabinsorba,felvesszük a kapcsolatot Barrabellával és Horváth Ferivel... de minek folytassam? Nem így történt.

A váratlan, gyors támadás, az egész éjszakai kimerítő figyelés, a természetes hajnali fáradtság, de főleg, hogy nem tudtuk, mi van Daniló bácsival és Sottomarinával, előidézte azt, hogy - nem viselkedtünk tengerészhez méltóan, fiúk! Ha oktalanul, de tengerészhez méltóan: ellenállni, körömszakadtáig, az utolsó percig, mert a tengeren legelsősorban is azt szokja meg az ember, hogy - félni nem szokás, így azután az történt, hogy polgárokhoz méltóan viselkedtünk, vagyis - hagytuk, hogy megkötözzenek és a főárboc alá tereljenek minket! Itt „egyesültünk" Guzsik apóval és Pie-dével, akiket ugyancsak gyorsan megkötöztek.

A következő pillanatokban már a vezénylőhelyen Silver állt, a kormánynál pedig Hunter.

Ha eddig nem hittük, most már annál inkább hihettük, hogy a keresett Víg Rogerek foglyai vagyunk, kiegészülve a csapat Hunterrel és három emberével, akik „nem vetik meg a kalózmunkát".

- Tiltakozom! - kiáltotta Szevér. - Tiltakozom, ezt még nagyon megkeserüli. Silver!

Silver harsányan lenevetett a kormányállásról.

- Ha nem fogod be a szádat, beveretem! - kiáltotta, és jóízűen kacagott hozzá.

Egy új Silvert láttunk magunk előtt. Eltűnt a régi, jóízűen mosolygó, látszólag igen szolgálatkész Silver, és helyette megmutatkozott az új, eddig ismeretlen, kitűnően elrejtett, hosszú John Silver, vagy Silvermann - a kalóz! A „Tolna" kalóza!

Régi dolog, hogy a szélhámosok - kitűnő színészek. Minél nagyobb szélhámosok, annál nagyobb színészek. Mondhatnám-, ahhoz, hogy embereket huzamosan becsapjunk, hogy azt a látszatot keltsük - derék fickók vagyunk, holott ennek ellenkezője az igaz, ahhoz valóságos művészet kell. Ocsmány művészet.

Silver ilyen nagy művész volt. Ha tanul, ha a számára zűrzavaros sors nem a kikötők lebujába és a hajók fedélzetére sodorja, akkor talán John Silver nevét ma a nagy amerikai színészek sorában tartjuk számon. Kitűnő Mefisztó,Jágó, Svengali lett volna belőle, de talán még Lucifer is, ha történetesen Budapesten születik.

De Silver a tenger nagy színpadán játszott, örök veszélyes játékot, örökös álarcot hordva és figyelve, figyelve, mert hiszen ez a sorsuk a posvány tengerén - figyelni, mikor csap le rájuk a törvény ökle.

Ezúttal ő és cimborái csaptak ránk tagadhatatlan ügyességgel, kihasználva Daniló bácsi kétségtelen jóhiszeműségét, és azt, hogy a világtengernek ama részén jártunk, ami manapság is sok „címe", elnevezése mellett a Némaság Tengere elnevezést is megérdemli. Kihalt, óriási turzásoktól ostromolt atolljai, szigetei, ahol legfeljebb a madarak emlékeznek arra. hogy még mindig létezik a „labour-ship" (munkásszállító hajó) szörnyű intézménye, pompás alkalomnak számított egy olyan banda támadására, mint amilyen Silveréké volt.

- Rövidesen partra szálltok, fickók! - kiabált le a kormányfedélzetről Silver. - Mi tovább megyünk. És megkeressük a kincset!

Erre még nagyobbat nevetett. Vele a társai is. Közben létszámunk kiegészült: megkötözve hozták Horváth Ferit és Barrabellát, Gabbiát és Santjagot.

- A lövésre ébredtem fel, aludtam - reszketett a dühtől Feri hangja.

- Csönd legyen! - üvöltötte Laguna Grande. - Aki pofázik, az kap egy golyót a hasába! Megértettétek?

Ha még lett volna némi kételyünk, hogy az egész csak rossz álom, a hetyke szavak, a pimasz, fölényes hang bizonyította, hogy amit átélünk - az a legkomolyabb valóság!

- Te pedig gyere onnan a terebről, mert ezzel a pisztollyal szólítlak le.

És már dördült is Laguna Grande revolvere. Kedélyes hahota kísérte. Pedro, aki mellett elsüvíthetett a golyóbis, inkább csúszott, mint lépett lefelé a kötéllétrán.

Lent egy csattanó pofon s egy rúgás fogadta.

- Árbocjancsi helyett kapod, te fekete ördög! - bömbölte a kompánia vezére.

De hát nem folytatom. Ezek a jelenetek megalázóak, szégyenletesek voltak. Megalázóak, hogy hagytuk magunkat csapdába csalni, szégyenletesek, hogy ilyen brigantik, börtön- és kocsmatöltelékek, raktárak, kikötők, hajók fosztogatói elbánhattak velünk.

Laguna Grande, aki láthatólag a hajcsárunk volt, elmosolyodva nézett Parkin Christianra:

- Most aztán irányíthatod a hajót, cimbora. Ezt a feladatot átvesszük tőled. Nem estünk mi a fejünk lágyára, értünk mi mindenféle alkalmatossághoz, a teknőtől a Cunard-hajóig! De ha nagyon akarod tudni, valóban találkoztunk Fanningon, tizenkét évvel ezelőtt!

És most ő kacagott akkorát, mint az előbb Silver.

- A „Palmira" is lopott hajó volt, mert én csak lopott hajón szeretek utazni! Elcsíptek a franciák, elvittek az Ördögszigetre. Ott komáztunk össze Silverrel, együtt is szöktünk meg. Mert nincs az a börtön, ahonnan Laguna Grande és Silver meg ne szökne!

Erre újabb hahota volt a válasz. Annál is inkább, mert Guzsik apó rumkészlete előkerült, és mint Silver előttünk kijelentette: „A mai nap örömére mindenki annyit ihat, amennyit akar!"

Ittak, ordítoztak, fenyegetőztek a revolverekkel, és mint a legtöbb zsivány, vagy hencegtek, vagy kötözködtek.

Egyet azért meg kell adni: Silver, minden napvilágra került durvasága, megszédültsége mellett, igyekezett emberséges maradni. Ezt ki is jelentette, amikor Ada-Ada barrier bejáratához érve, elénk állt.

- Ha én és Grande akarnánk, perceken belül elnyelne közületek mindenkit az óceán! De nem akarjuk. A parancsnok is él, meg az a nagypofájú hajómester is. Bejöttek a fokszliba, hát mi nem tehettünk mást, mint néhány méter kötél segítségével ott tartottuk őket. Nem árt, ha néha a parancsnok is megtudja, milyen a fekvés a legénységi szálláson. Mi pedig mostantól kezdve kipróbáljuk, milyen fekvés esik a kabinokban.

Hirtelen visszafordult, és odakiáltott a kormányosoknak:

- Hajót szélbe! A fiatalurakat kiszállítjuk! Majd újból hozzánk intézte szavait:

- Boys, a kincset mi szerezzük meg. Mire valami bárka felfedez titeket itten, mi már régen urak vagyunk. Ne is keressetek, ha megszabadultok, bár az is lehet, hogy itt dögöltök! Ez se baj, nem mi tettük. De ha megszabadultok,mondom, ne keressetek, annyi nevünk van, hogy válogathatunk és állampolgárságunk is! De azt elmondhatom, hogy John Silvermannak, mert így is hívtak, volt már néhány esete, de ilyen jámbor tevékkel még soha nem kerültem össze, mint amilyenek ti vagytok!

Újabb hahota, újabb kacagás. (Sajnos, igaza volt a zsiványnak.) Majd rám nézett:

- Amikor belestem a kabinablakon, a tisztelt kormányos úr észrevett. És mégse hitte, hogy én lehetek. Pedig én voltam. Silver egy kötél segítségével, vagy a hajódísz pántján is eljut oda, ahová akar. Tudtuk mi már Alegrében, hogy kincskeresők vagytok. A kincset mi szerezzük meg!

Megveregette az egyik kötélcsomón csüggedten ülő Barrabella vállát:

- Captain, fel a fejjel. Ér téged még nagyobb baj is, mint ez! Máskor jobban vizsgáld át a hajót, fiacskám, nem találtad meg a kalózládát, de fegyvereink javát sem!

Ezzel Silver megfordult, felrohant a kormányfedélzetre, és onnan vezényelt:

- Vitorlákat keresztbe fordítani! Kuttert vízre! Esküszöm: tetszett ez a gazember. És mint ahogy később megállapítottuk, mindannyian így gondolkoztunk. Ügyes volt, bátor és merész. Igazi kalóz! Talán éppen Duncan lehetett ilyen, vagy Flecher, esetleg maga Dampier. Igen, értette a dolgát, nem lehet letagadni. Amilyen kitűnő színész, olyan pompás kapitány vált volna belőle.

Most Laguna Grande vigyorgott a szemünk közé:

- Mi tudjuk, hogy hol a sziget. Madre de Diós! Mindent tudunk!

... Hát így történt, fiúk. Nem hallgattam el semmit, hiszen nem lenne illő elkendőzni a mi jámborságunkat, butaságunkat. Egyedül egy valaki volt közöltünk, aki némi fölénnyel nézett végig rajtunk, vele együtt összekötözött társain. És ez a valaki Zoller volt.

Zoller, az én régi bajtársam, akivel közel két évtizedet töltöttünk együtt, hol a fiumei tengerészeti iskolában, hol Daniló bácsi parancsnoksága alatt.

Zoller hol komoran, hol gúnyosan pislogott ránk, és ha megtehette, mert Laguna Grande figyelte minden mozdulatunkat, csak ennyit suttogott:

- Megmondtam ... megmondtam..,

A fregatt szélbe állt.

Láttuk Ada-Ada lagunabejáróját, a korallszegélyen megtörő hullámokat. Bőgve, zúgva morajlott onnan a víz, s vágódtak fel magasra a hullámok, szétfröccsenve, összezúzódva.

Hatalmas, igen nagyerejű turzás nyeste, vágta a környező korallpadokat.

Riadt, tenyérnyi nagyságú, zöld színű pillangók csapata fogta újból körül a hajót.

Gyönyörű, a nap aranyától, a sziget csodás zöldjétől és a tenger még csodásabb kékjétől ragyogó volt ez a reggel. .. életünk legszégyenletesebb reggele.

- Kuttert vízre! Egy zsákba pedig élelmet, ne mondja senki, hogy a Víg Rogerek utódai pocsékul bántak előző vendéglátóikkal! - rendelkezett Silver.

Laguna Grande, Mikkelsen, valamint Cap-York előttünk állt, csőre töltött revolverrel, lövésre készen.

Addig a többiek a kuttert tették vízre, vagy a vitorlák fordítóköteleit, irányító szárait húzták, feszítették, rögzítették, hogy végrehajtsák az utasítást, a hajó szélbeállását.

- Aki szól - vicsorgott többször Laguna Grande -, az golyót kap! Madre de Diós!

Megtette volna, vagy sem, nehéz erre felelni. Úgy hiszem, megtette volna.

Arcukon elszántság, kíméletlenség, vad gyűlölet ült. Szevér és Horváth Feri igen nyugodtan támaszkodott a főárboc kötéltartó bakjához, Piede, Guzsik apó, Zoller valahogy ráült a kötélcsomókra Barrabella mellé, Gabbia és Santjago villogó szemekkel meredt Laguna Grandéra. Ez a két pompás, szinte félvad tengerész csak azt leste, mikor int a gazdájuk, Barrabella, hogy megkötözötten is rávessék magukat a kalózokra.

Barrabella nem intett, de egy idő múlva megszólalt. Mégpedig igen nyugodtan, Silver felé:

- Silver, ha a társa lőni akar, lőjön! De én mégis kijelentem: amennyiben véget vet a lázadásnak, hajlandók vagyunk ezt a gyalázatos tettet meg nem történtnek venni!

Laguna Grande nem lőtt, de mellbe vágta a commendatorét, olyan erővel, hogy az hanyatt vágódott, és elterült a fedélzeten, a főárboc alatt.

Pontosan nem tudom elmondani, hogyan történt, mint történt, annyira ködös emlékeimben minden. De azt tudom, láttam, hogy Gabbia és Santjago hátrakötött karokkal is, rávetették magukat a kalózra. Gabbia akkorát rúgott rajta, hogy megtántorodott és felüvöltött:

- Carramba! Eltörött a lábam! - A pisztolyt kiejtette kezéből és elvágódott. - Madre . . .

Szevér volt az első, aki felismerte a szörnyű veszélyt, a teljes védtelenséget, kiszolgáltatottságot, mert Santjago elé ugrott és ráordított:

- Hagyd! Parancsolom!

Ugyanakkor dördült Mikkelsen pisztolya, és Gabbia megfordult a tengelye körül.

A kötélbak elé esett, igyekezett felülni, de orrán-száján ömlött a vér. Tüdőlövés érte!

Hátrahanyatlott. Lába szétvágódott. Alig telt el néhány másodperc, és Gabbia - nem élt!

- Nyugalom! - üvöltötte Szevér. - Senki se mozduljon! Máris nyolc revolvercső fenyegető torka meredt ránk.

A kuttert leengedő kalózbanda körülfogott minket.

Valaki állón vágta Santjagot, ami igazán könnyű volt, hiszen visszaütni képtelen volt, és Santjago is a fedélzeten hevert!

- Megmondtam, aki mozdul, azt kinyírjuk! - dörögte Silver, aki lerohant a kormányfedélzetről, és pisztolyával fenyegetőzve előttünk ugrált. - Elsőnek a captaint dobjátok a csónakba! Ezt pedig be a tengerbe, kampec neki!

Sajnos, Laguna Grandénak nagyobb baja nem történt. Már állt a lábán, és ha bicegett is, de odavánszorgott a mellvédhez, hogy ellenőrizze a csónakba szállást.

- Ti kitettétek legjobb cimboránkat, Janmatjét, mi kiteszünk titeket! - harsogta Silver. - Előre, boys, lefelé! Ezt pedig bedobni!

Ketten megragadták a szerencsétlen Gabbia porhüvelyét és akár egy ócska búzászsákot, áthajították a szélalatti oldal mellvédjén.

Élt negyvenkét évet. A feltápászkodó Barrabella kábán bámult legjobb embere után.

Parkin Christian nem állta meg, megszólalt:

- Egyszerű kereskedő ember vagyok. Szigetlakó. Ne vegyétek el a vagyonkámat. Jah!

Laguna Grande röhögni kezdett, ő felelt:

- Összeharácsolsz magadnak annyit, mint amennyi a zsákokban van! Legalább még inkább emlékszel majd rám. A többiek is itthagyják a holmijukat, de megkapják a - bőrüket ! Hahaha, mert azt is elvehetnénk, mint Gabbiáét!

Már tereltek minket a csónakhágcsóhoz, amikor surrogás támadt, és Nimba, a kis papagáj Zoller vállára repült.

- Na, ezt magatokkal vihetitek - vigyorgott Silver.

-Az élelmet a következő fordulóval kapjátok meg. Vele a kapitányt és a hajómestert.

Majd odalépett Laguna Grandéhoz, súgott valamit a fülébe. Az bólintott.

- Te velünk maradsz. Te is.

Parkin Christianra és Santjagora mutatott-

- Ha végeztünk, haza mehetsz Pitcairnre. Te pedig vissza Brazíliába. De ha nem tetszik, választhattok, melyik revolvergolyót akarjátok a bőrötök alá?!

Belenyúlt a zsebébe, kiemelt egy maroknyi acélkupakos hétmilliméterest.

Parkin Christian nem szólt semmit. Lehajtotta a fejét. Mindig mosolygó, kedves, hófehér hajtól keretezett arcán megdöbbenés ült. Santjago vállat rántott, és valamit mormolt a foga között: brigantinos ...

Zoller, vállán a kapaszkodó Nimbával, már készült átmászni a mellvéden, hogy a hágcsón leereszkedik a csónakba, amikor odafordult Silverhez.

- Ha nem csalódom, egy Silvermann nevű matróz szolgált valamikor a „Tolna" nevű sóneren. Talán bizony te lennél az. Silver komám?

A haramia meglepődve meredt néhány pillanatig Zellerre, de hirtelen elfordult, és ráordított a kormányt tartó Hunterre :

- Szélbe fogd a hajót hé! A csónak indul!

Nem volt éppen könnyű hátrakötözött karral lekászálódni a kötéllétrán, sejthetitek. De azt is sejthetitek, hogy egy sem akadt közülünk, aki végül is pottyanás nélkül úszta volna meg a „kihajózást". Azazhogy mégiscsak akadt: Pedro; aki macskaügyességgel ugrott le a kutterbe.

Az evezők a vízbe merültek. A kormánynál Laguna Grande ült. Ha láttátok volna, micsoda gőg, micsoda hetykeség ült az arcára. Arra a mindig mocskos, gonosz arcra.

Talán nem is kell mondani: szívszorító látvány volt ránézni a fregattra. Barrabella például elfordította fejét - megértettük, miért. Többen a fregattra meredtünk, a szembeszélnél csapkodó vitorlákra, a meredek orrárbocra, a vaskos árboctörzsekre, a különös hajó különös testére.

A mellvédnél Silver könyökölt. Úgy hiszem, a „Carey anyó csirkéje" dalt dúdolgathatta. A jelenet, a kép feltétlenül úgy hatott, mint hasonló jelenetek századokkal ezelőtt. Hogy a dolgok ismétlődnek? Sokan tagadják ezt. Inkább hasonlítanak. Úgy hiszem, körülbelül ilyesfélét érezhetett Bligh kapitány, a későbbi tengernagy, amikor több társával kirakták a miénkhez hasonló kutterbe a „Bounty" lázadói. És milyen különös: az „Óceán királynője" fedélzetén ott maradt egy derék társunk. Parkin Christian, egyenes leszármazottja a „Bounty" főlázadójának!... És itt élt a „közelben", Szamoa szigetén, Robert Louis Stevenson, a „Kincses sziget" írója, akinek regényéből filmet készítenek, és ehhez a filmhez az „Óceán királynője" alakulna át minden különösebb változtatás nélkül „Hispaniolá"-vá! No hiszen, várhatják a hajót Oaklandbe, és várhatja Santa-Clara, az árgyélusát! A derék, boldogult Stevenson se álmodhatta, hogy az a hajó, amelyik hivatva lenne filmen megörökíteni az „igazi", gyerekkoromban annyira irigyelt „Hispaniolá"-t, az a hajó a fedélzetén hordozza a valóságban is életre kelt hosszú John Silvert, a kalózt! És ha nem is ide, a Veszélyes Övezetbe, de Polinéziába készült a „bolond gróf", Festetich Rudolf „Tolna" kétárbocosa, amelyen, úgy lehet, először próbálta ki oroszlánkörmeit (kalózkörmöket!) az a Silvermann matróz, akiből századunk derekán megvalósult tengeri rabló lett!...

Ismétlem: csúfos és szégyenletes volt ez az eset. És csúfos és szégyenletes vert hadunk kihajózása.

Laguna Grande egyik kezében a csónak kormánya, a másikban a revolvere.

Időnként felemelte a revolvert, célzott és üvöltötte:

- Aki szól, golyót kap!

Senki sem szólt. Kegyetlenül összetörve, megalázva éreztük magunkat.

Elvesztettük a hajót, minden ingóságunkat, valójában azt se tudtuk, mi van Daniló bácsival és Sottomarinával. És azt meg különösen nem sejthettük, mi vár reánk a magány, a némaság, az elhagyatottság tengerén, a Veszélyes Övezetben, az Alacsony-szigetek félelmetes korallbirodalmában! Szegény Zoller, ő még külön sajnálkozott imádott térképgyűjteménye és vele egy időben Barrabella kapitány, a megálmodott múlt, a fregatt miatt!

Szegény kis Barrabella. Ha nem hangzik nagyzolásnak, kimondom: száz évet öregedett az este óta! Egyszerűen nem lehetett ráismerni. Egy töpörödött aggastyán kuporgott a fenékdeszkán, egyre sóhajtozott, nyögött, nyöszörgött. ö, aki valójában már évtizedek óta nem is számított tengerésznek, inkább tudósnak, most teljesen összeroppant. Megdöbbenve, eszelősen meredt maga elé, vagy kapta el a fejét, ha az egyre távolodó fregatt felé tévedt a tekintete.

Valóban regénybe illő jelenet lehetett a látvány: amott ring a hosszú, partközeli hullámokon egy századokkal ezelőtti keresztárbocos, magas tatfedélzetű, égre meredő orr-sudaras hajó, emitt pedig egy korabeli kutter összekötözött, kargúzsos embereket szállít, akikre revolver csöve mered!

A megvalósult múlt, vagy jelenbeli filmjelenet - vélte volna bárki, ha részesül ebben a (nekünk csöppet sem rokonszenves) látványban.

Holott se ez, se az, hanem - egy fejezet a még ma is létező kalózkalandokból!

Az ,,Óceán királynője'' tengeri rablók hatalmába került! Foglyok voltunk, szabályos rabjai, rongybabái elvetemült martalócoknak!

A szerencsétlen Gabbia tragédiája bizonyította, hogy nem tétováznak, ha el kell sütni fegyverüket.

A korallzátonyokon, korallszegélyeken megtörő hullámok csapdosása egyre közelebb hallatszott. Majd észrevehetővé vált a visszatérő hullámok eltérítő áramlása is.

- Erősebben az evezőket, amigo! - vicsorgott Laguna Grande. - Erősebben!

A kalózok - mert most már csak így hívom őket - belefeküdtek az evezőkbe. Pedro, Barrabella és Guzsik apó közé préselve úgy ültem, hogy hátra nem láttam. De megéreztem, merre járunk.

Ada-Ada lagunájának bejárója előtt lehettünk.

Igy is volt. Mint a katlanban, úgy forrt körülöttünk a víz. Az előretörő és a visszaverődő hullámok mint két ellenséges hadsereg csaptak össze, s pehelyként dobták hol erre, hol arra a csónakot.

De ez a pehely az evezők segítségével mégis előbbre jutott, és egyszerre csak azt éreztem, hogy csendesebb vizekre csúsztunk.

Túljutottunk a korallgyűrű, vagy inkább: korallbástya védőfalán, a szabályos lagunanyíláson, be a lagunaöbölbe.

Laguna Grande körülnézett. Szemrevételezte a területet, majd intett:

- Arra - és a kormányt elnyomta északnyugatnak.

A csónak elfordult, és ekkor láttam meg életemben először annak a szigetnek lagunáját, s magát a szigetet, amelyről lesz majd egynéhány elmondani valóm.

Itt már nem harsogott a tenger.

Áttetsző, kéknél is kékebb vízben árnyak úsztak: polipok, cápák, ráják, barracudák és fénylő, csillogó ezüstpénzek, aranyforintok - naphalak, sügérek, papagájhalak seregei! Olykor felvágódott egy-egy repülőhal, és a légben iramodott tova különös szárnyuszonya segítségével a tátott szájú barracudákbarracudák elől.

- Jó hely ez, fickók - vigyorgott Laguna Grande. - Aki innen szökni akar, abból cápaeledel lesz! Hát csak gondoljátok meg.

Mi lehetett a válaszunk? Az, ami eddig: a hallgatás.

A laguna egyes helyein homokpad vagy korallszigetecske díszelgett. Kék vízben sárga és rózsaszínű korallok - csodás látvány.

Mint ahogy az volt maga a sziget is: Ada-Ada.

Csodás látvány.

Rengeteg növénytől befedett vulkanikus sziget. Minden harsogó zöld, minden csupa virágillat. Mesesziget. És olyan fehér korallföveny a partoknál, akár a só vagy a hó távoli hazánkban télen.

Az atollokban többnyire nem található más növény, mint a Lord Hove-féle pálmafa, kókuszpálmák, néhol egy-egy fikuszféle fácska, s valami sásféle, élesszárú növény. De a vulkanikus képződményű szigeteken más a helyzet. Olyan sűrű a növényzet, akár az afrikai dzsungelben. A tenger, a szél, a madarak tollazata, köpete a legjobb szállítója a növénymagoknak. A kókuszdió óriási termése félévi tengeri út után is csíraképes. A pálmamagvak - évekig azok! A kék és fehér hibiszkuszok, az elvadult kávécserjék, a banánok, narancsok, a táró és a kumara, a csavartpálma, a pandanuszok, a mindent sűrűn befonó és kúszó liánok, mind-mind azt hirdetik; hogy Ada-Ada növényrengetegében, a nyirkos félhomályban, emberkéztől nem bolygatottan él a természet.

Ada-Ada kihalt sziget. Talán ide is eljöttek a „toborzó hajók", és egyszerre vége szakadt az emberi létnek.

A kutter feneket súrolt. Egy-két öklömnyi polip, amolyan szépiaféle, szerterebbent.

- Kiszállni! - üvöltötte Laguna Grande. - Madre de Diós, kiszállni!

Nadrágszárából előrántotta hosszú kését, egyenként elmetszette kötelékeinket, majd lökött rajtunk:

- Kifelé!

Pedro ezúttal is kapott egy akkora ütést, hogy kipenderült a csónakból, és belezuhant a korallporos fövénybe.

- Nigger kutya! - köpött a gyerek után Laguna Grande, majd Barrabellát rángatta fel, aki elgémberedve, apatikusan gubbasztott a csónakban. - Kifelé, capitano, kifelé!

Apály volt, s így a homokpad, amelyre kiszálltunk, távol volt még a parttól.

Karunk sajgott a több órája szorító gúzstól. És még mindig kábán, tétován mozogtunk, akár Barrabella.

A kutter visszafordult. Laguna Grande nevetve intett felénk:

- Még egyszer jövünk. Csinos helyre kerültetek, ne panaszkodjatok!

A messzeségben, jó két kilométer távolságban, túl a korallfalon és a felvágódó hullámok függönye mögött ringott az „Óceán királynője".

Egy fregatt, amiből kalózhajó lett.

A trópusi nap tűzött, égetett. A fövény vékony vízrétegében csigák, kagylók, rákocskák mászkáltak.

Robinsonok voltunk, ha nem is szó szerinti hajótöröttek, de hajóról elüldözött, elhagyott szigetre kivetett száműzöttek.

Nyugalmát, biztonságát, higgadtságát elsőnek Horváth Feri találta meg.

- A legokosabb, amit tehetünk, ha árnyékba kerülünk. És ha bepakolunk azokból a banánokból. Guzsik apó elfelejtett reggelit adni.

Ez a megjegyzés mosolyt csalt a szájak szögletébe.

- Te pedig, Pedro, felejtsd el az ütéseket - folytatta Feri. - Majd alkalomadtán vissza is adhatod!

Pedro hófehér fogai kivillantak:

- Pedro visszaadja. Pedro tudja. Pedro ennek él!

A kutter már túljutott a bejárón, és most hátszéltől hajtva gyorsan távolodott.

- Ha tudnám, hogy Daniló bácsi és Sottomarina visszakerül, akkor nem aggódnék túlzottan - jelentette ki Szevér, amikor a homokpadról - hol térdig, hol derékig érő vízben - igyekeztünk a szigetre jutni. - Ha itt lesz Daniló bácsi és Sotto, majd csak kieszelünk valamit. De a derék Parkint elvesztettük, kell a brigantiknak is egy navigátor. Meg Santjago is kell, nyilván szivattyúzni.

Barrabella most kezdett magához térni, halk, remegő hangon megjegyezte;

- És ha nem jön vissza senor Turkovich? Ha ott tartják?

- Nagy baj lenne - mondtuk kórusban.

A sziget partjára értünk. Széles, hófehér fövény szegélyezte a partot. Tele kagylóhéjakkal, kaurikagylók sárga, porcelánra emlékeztető házacskáival. Valamikor ez a kagylócska, a kauri volt Óceániában - a pénz!

- Ott a reggeli - mutatott előre Guzsik apó.

A lombok közül előkandikált néhány óriási banánfürt, több narancsfa, és természetesen a kókuszdió, ami Óceániában az év minden szakában ehető.

Első táborunkat a parti erdőség árnyékában, egy óriási kókuszpálma alatt ütöttük fel. Mekkora pandanusz-pálmák növekedtek Ada-Ada szigetén, nem hinnétek! Húsz-huszonöt

méteresek bőven akadtak közöttük! Áthajoltak volna egy négyemeletes ház felett.

Körülnézve, Parkin Christiant idéztük. Valóban pompás hely ez a sziget arra, hogy a régiek példájára kijavíthattuk volna a sérülést.

- Amíg az apály tart, elkészültem volna a munkával -bólogatott Guzsik apó, aki sokkal jobb ács volt, mint szakács. - Feltéve, ha ti is segíttek.

- Most majd végül is elsüllyed a fregatt - legyintett elkeseredve a commendatore. - Nem kell más, mint egy erősebb vihar, vagy zátonyra futás, és kész a hajó!

- Minden rendben van, de hogyan kerülünk el innen? -tette fel a kérdést Zoller, aki a kis Nimbával a vállán, eléggé elnyűtt nadrágjában, napszítta fejkendőjével, meztelen felsőtesttel valódi hajótöröttnek tűnt fel.

- Hátha kihalásszák az egyik palackot, és erre jön a kereső hajó? - mosolyodott el Horváth Feri. - Most igazán elmondhatjuk: kalózszigetet kerestünk - és kalózok markába kerültünk!

- Hej, Roatan, hová tűntél! - sóhajtotta Piede, mindnyájunk között a legcsendesebb, legnémább bajtárs.

Igen, hová tűntél - Roatan?!

... Órák múltak el, míg végre felbukkant a távolban a csónak.

- Jönnek! - jelezte Pedro, aki az árbocterebet felcserélte egy pálmafa délnek hajló törzsével. - Kutter jönni!

- Végtére azt is megtehetnénk - jelentette ki Zoller -, hogy megrohanjuk a kuttert! Mit gondoltok? Leütjük őket, és elvesszük a revolvereiket!

Jellemző elkeseredésünkre, de elszántságunkra is, hogy a tervet jónak találtuk. De nem sokáig.

- Kutterben kapitány nincs - kiáltotta le Pedro a pálmafáról. - Masa kapitány sehol!

Daniló bácsit visszatartották!

- No, lőttek a támadásnak! - jelentette ki pestiesen az én Zolierem. - Hiszen kivégeznék, ha mi támadnánk!

Pedro sasszeme jól látott. Daniló bácsi valóban nem volt a kutterben, egyedül Sottomarina feje látszott a csónak orrában és egy zsák felső része.

Laguna Grande már messziről kiáltotta:

- Aki elmozdul a partról, azt lelövöm!

- Van ennek is esze - dünnyögte Szevér. - Tudja, hogy mit várhatna tőlünk.

A zátonynál megállt a csónak. A négy brazíliai, Mikkelsen ^-és Cap-York, akik eveztek, vigyorogva tekintettek felénk.

Sottomarina feltápászkodott. Hátra volt kötve a karja, mint előzőleg nekünk.

- Kifelé! - kiáltotta Laguna Grande. - Kifelé, admirális úr, különben visszaviszünk!

Kész csoda volt, hogy az öreg Sotto mindezt szó nélkül tűrte. „Tudjátok, a revolverek miatt - mondta később. -Mind a hetet ott ettem volna meg, helyben." .. . Átlépett a csónak oldalán a vízbe, a hátára akasztott zsákkal, és amennyire tudta, méltóságát tartva, lábalni kezdett a lagunában.

- Nem árt a lábvíz, Sotto! - hahotázott utána Laguna Grande. - Egy éve nem mostad!

És az óriás, tépett ingében, még vissza se fordult. Tudom, Sottomarina is elmondhatta: élete legszomorúbb napja volt a mai, megalázó, szégyenteljes. Ő, aki egy tücsök cirpegésére felhördült, szó nélkül tűrte a gúnyolódást. Napégette karjáról, hátáról messziről is látszottak a híres kínai sárkányok, amiket még akkor tetováltak bőre alá a sangháji művészek, amikor Ázsia partjain horgonyzott az osztrákmagyar hadiflotta „Don Juan" csatahajója. Ezeket a sárkányokat tengerésznövendék koromban bámultam meg először.

A két méternél is magasabb, hatalmas testű hajómesterünk egészen addig a pillanatig nem fordult vissza, míg partot nem ért. De ott már többen vártunk, és Pedro volt az első, aki elvette tőle a zsákot.

- Mi van a parancsnokkal? Mi van? - kiáltottuk feléje. Sottomarina megrázta komor fejét, és csak akkor szólt,amikor közvetlenül elénk ért:

- Ott tartották!

És két nagy könnyet törölt szét.

Majd visszafordult, és akkorát üvöltött, úgy kieresztette a hangját, hogy a hullámok zúgása is elhalt:

- A Tersattói Madonna átka legyen veletek, tetvesek! Corpo di bacco!

Gúnyos kacaj volt a válasz.

- Ott tartották - lihegte Sotto, és megveregette Zoller vállát, amikor együttesen első számú táborhelyünkre vonultunk. - Te mindent sejtettél, pajtás. Mondta is a kapitány, amikor lefogtak minket: Zoller szimata jó volt, de én megint hiszékeny voltam, így mondta.

A volt „Jadran" hajómestere mesélni kezdett:

- Ott tartották, mert Silveréknek szüksége van a parancsnokra ... De hát az elején kezdem, amikor beléptünk a fokszliba. A lánckamra belső részét akartuk megnézni, hogy mi ott a helyzet. Tudjátok, a megereszkedés és a szivárgás miatt. Ahogy beléptünk, a kártyázok felálltak. Silver, Laguna Grande ... verték a blattot. Ahogy előre megyek, hogy elhúzom az elzárót, hallom ám Silver hangját: hands up! Corpo di bacco! - ott álltak mind revolverrel a kezükben. Hands up! Az öreg is, én is feltartottuk a kezünket, nem tehettünk mást. lábunkra is, kezünkre is gúzs került. Hogy enné meg a tetű őket! De megeszi, meglátjátok. A kapitányt, és vele engemet, rávágtak Silver fekhelyére! Ekkor Laguna Grande állt elő, és azt mondta: „A vezér én vagyok, de a hajó kapitánya mostantól kezdve Silver." Még azt is mondta, hogy aki nem engedelmeskedik, az a padlódeszkába harap.

Sejtettük, hogy ti nem fogtok ölhetett kézzel várakozni, amikor rátok is kiált az a zsivány: hands up! ...

Sottomarina elhallgatott. Barrabella felállt, és a laguna szélére ment. A kijáró felé meredtünk. Pedro ugyanis lekiáltott:

- Hajó indul! Hajó elmegy!

A fregatt széltől fordult. Vitorlái megduzzadtak, az orrvitorlák kifeszültek.

Santa-Clara csodahajója, amelynek az lett volna a feladata, hogy amerikai filmen kalózhajó legyen belőle - most valódi kalózzsákmányként, fedélzetén Daniló bácsival. Parkin Christiannel és a derék Santjagoval elindult!

Kapitánya: John Silver, alias Silvermann, az ügyes, rafinált szélhámos és tengeri rabló! Legénysége: Laguna Grandéval az élén - mind kalóz!

A tenger kékjében egyre távolodtak a fehér keresztvitorlák.

A fregatt nyugat-nyugat-északnak tartott, egy, a messzeségben is látszó sziget felé.

Leforrázva, megdöbbenve meredtünk az eltűnő hajó után.

Valójában hajótöröttek voltunk Ada-Ada szigetén!

Nem volt egy csónakunk, de még egy ócska katamaran-szerű tutajunk sem. De nem akadt egy fejszénk, amivel fát vághattunk ki tutajnak, sőt - és valóban megdöbbentő - egyetlen kést se találtunk, mert mindegyikünktől elszedték a zsiványok! Hiányzott a parancsnokunk, mindnyájunk szemefénye, és hiányzott Parkin Christian, a gyakorlott szigetlakó, Francia-Óceánia kitűnő ismerője.

A hajó már csak apró pontnak tűnt, amikor Sottomarina folytatni akarta beszámolóját:

- Corpo di bacco! Hát elmentek! Mi lesz ebből!... De hát gondolom, érdekel titeket, mi is történt velünk, velem, és a kapitánnyal.-...

Ekkor meglepő esemény következett.

Említettem, hogy Barrabella kapitány a laguna szélére ment, és onnan figyelte a távolodó hajót. Azt is mondtam, mennyire összehullt, szinte az eszelősség határára került a derék kis olasz tengerésztiszt, aki bizony inkább tudósnak tűnt, semmint marcona hajósnak. Azt is tudjátok, hogy egyébként sem tartozott a derék kis commendatore a legkeményebb „Vihardzsimmik" közé.

És különösen nem volt valami méltóságteljes látvány reggeli ancugjában, ahogyan a haramiák kabinjából előrángatták. A kényelmes házipapucs régen eltűnt a lábáról, a pizsamanadrág gyűrött, vizes, korallfövenyes, a pizsamakabát egyik ujja leszakadt. És mégis: Barrabella kapitány ezekben a percekben nagyot nőtt előttünk. Óriás lett. Figyeljetek csak!

Sottomarina szólásra nyitotta száját, de a száj tátva maradt.

Guggoló, kuporgó, a zöld pázsiton elheverő csoportunk előtt megállt a commendatore. és az egyébként fátyolozott hang tisztán, bátran csengett:

- A parancsnokságot átveszem! Mint a csoport rangidős tisztje, úgy érzem, jogom van ezt kijelenteni! Kérem, Turkovich és Horváth első tiszteket, fáradjanak utánam, hogy megtartsuk első megbeszélésünket.

Ezzel a kis ember megfordult, átballagott a parti tisztás túlsó oldalára, ahol egy vastag kókuszpálma óriási levéllegyezőivel, mázsás termésével ráhajolt több más, alacsonyabb pálmára.

A commendatore kihúzta magát, és úgy lépkedett, mint talán azóta se, hogy végigsietett a speziai hadimólón, hogy utoljára szálljon tengeralattjárójába. Peckesen, hegyes szakállát időnként megsimogatva, neki bizony szokatlan mezítlábbal haladt Barrabella, a szigetre száműzött fregatt első parancsnoki ülésére.

Szevér és Horváth Feri felugrott, követték. Szevér is.

Horváth cimbora is régi hajós volt már akkor, különösen Szevér, aki két-három évvel előbb végezte el a fiumei tiszti-képzőt, mint Feri. Mind a ketten felpattantak. A hajós ember számára a parancs - barátaim, ezt nem győzöm hangoztatni! - mondom, a parancs - fogalom! A tengeren a másodperc is döntő, a tengeren a feltétlen tekintélyt többnyire a nagyobb tapasztalat, a több tudás és ismeret alapozza. (Mert ugyan, ki az a bolond, aki akkora értéket, mint amilyen a hajó, rábíz avatatlan szélkakasokra?) Szevér is, Horváth Feri is régi hajós volt, kitűnő hajós. Barrabella még régibb tengerész, nagyjából egyidős Daniló bácsival. Az olasz flotta volt törzstisztje s tanár a hadiiskolán. Eddig, hogy úgy mondjam, „elengedte" magát, szalontengerésznek mutatkozott. De vele is megtörtént, ami már nemegyszer másokkal is - tengereken, harctereken, bajban, gondban -, hogy egyszerre csak magára eszmélt. Olyasmi ez, mint a varázsütés, hirtelen való felismerése a kötelességnek, felelősségnek.

Barrabella kapitány magára eszmélt. Percek alatt új emberként állt előttünk. És amikor kimondta: a parancsnokságot átveszem ... a rangidős tiszt határozottsága szólt a fregatt két tisztjéhez.

Mi, akik a helyünkön maradtunk, összenéztünk.

- No, né, a commendatore! Ez már igen!

És az a szörnyű nyomott érzés, ami mindannyiunkra rátelepedett, kezdett felengedni.

- Voltunk már mi marokkói rablók markában is! - mosolyodott el Guzsik apó. - Mégis megszabadultunk.

- Voltunk a „Jadran"-nal olyan orkánban az Atlantikán, hogy már csak a szentekben bízhattunk! - tette hozzá Zoller.

Sottomarina kuncogni kezdett:

- Corpo di bacco! Nem magamat féltem. Mert ahogy ismerjük egymást, innen elszelelünk, ha úgy tartja kedvünk. De a parancsnokot féltem ...

- Az ám, hallod-e, Sotto, mondd csak, mint is volt veletek az az eset! - bökte ki lassan a szavakat Piede.

Sottomarina vizsgálódva nézett a távolba. Már alig-alig látszott a hajó. Inkább egy tovatűnő sirálynak véltétek volna, semmint korabeli fregattnak.

A fa alatt Barrabella hajolt össze tisztjeinkkel.

- Corpo di bacco, eltűnt! - mormogott Sottomarina. - De hát majd csak találkozunk valahogyan. Igazad van, Guzsik, voltunk mi Észak-Afrikában is kutyaszorítóban. Ebből is kimásztunk ... No de, nézzük csak, hol hagytam abba ...

- Azt mondtad, hogy hands up - segített Zoller. Sottomarina izzadt homlokára csapott:

- Az ám, hands up! De hát előbb minket macerált, hogy nyelné el a gyehenna azt a Silvert! A fekhelye alól előkotorta a ládát, Grossmann ládáját! És azt mondta: „Valamit értek franciául is, nem ok nélkül voltam az Ördög-sziget foglya. És hiába pofáznátok, hogy nem ezek az iratok tartalmazzák a keresett kincses szigetet, hiába! Silver mindent tud. Látjátok, ezt a ládát is megszereztük, méghozzá a vihar idején! És úgy elrejtettük, hogy az a szakállas kis kopó se tudott nyomára jutni!" .. . így beszélt az a zsivány, cimborák, corpo di bacco!... De még mondott mást is. Például azt, hogy kényére-kedvére vagyunk neki kiszolgáltatva. Azt tesz velünk, amit akar. A tenger nagy, mindent elrejt. Képzeljétek, azt ajánlotta a parancsnoknak, hogy kössön szerződést, és kötelezze magát, hogy mindennek a háromnegyed része őket. Silveréket illeti, ha kincset lelünk!

Itt óriásunk hangja valósággal elcsuklott. Szenvedélyes híve volt a kincseknek, világéletében arra vágyott, hogy megtalálja a mesék kincses barlangját (hiszen emlékeztek: néhány aranykelyhecske jó dolog!), ami valójában véve tényleg nem rossz dolog.

- Háromnegyed részben? - bámultunk. - És mit mondott a parancsnok?

- Azt, hogy csak lessétek! Haramiákkal nem egyezkedem - így mondta. Erre Silver nevetett, és azt mondta tiszteletlenül: „Adod még olcsóbban is, Turkovich kapitány!" Majd így mondta: „Van még más feladat a számodra, kapitány, elvezetni a hajót a ,,kincses szigetre!" Mire parancsnokunk azt mondta: fogalma sincs, hol a keresett sziget. De Silver csak nevetett: „Majd tudod, ha akarod." Egyre ezt mondta: „Majd tudod!" Végül ennyit mondott: „Mert mi tudjuk, és ha nem írod alá a szerződést, a kincs a miénk lesz! Most pedig hagyunk neked gondolkozás! időt, Turkovich kapitány ..." Ezzel intett a többieknek és kimentek. A többit már ti tudjátok, csak a lövéseket és a kiabálásokat hallottuk! Később tudtuk meg, hogy a derék Gabbia!... a Madonna áldása legyen vele! ...

Csönd támadt. A kókuszpálma felől hangok szivárogtak, - Engem elengedtek - rázta csodálkozva fejét Sottomarina. - Corpo di bacco, ha csak ökölre lehetett volna velük menni! Ezek az öklök ütöttek már be vastagabb koponyát, mint Silveré, vagy Laguna Grande kobakja! És előre nyújtotta karját. Hát igen, azóta se láttam ilyen hatalmas, lapátszerű kezeket és oszlopszerű karokat. Ha az

a kéz összeszorult - vasököl lett abból.

- Most történt meg velem először az életben, hogy nem tudom az öklömet használni - nézte csüggedten kérges, bütykös, sebforradásos. élete folyamán ezernyi ezer méter horgonyláncot, vitorlakötelet meghúzó öklét Sottomarina.

A fák között madarak, seregélyek, jégmadárfélék, papagájok, pintyek rebbentek tova.

Nimba, kompániánk legújabb tagja, figyelmesen.pislogott madártársai felé. De nem mozdult el Zoller válláról. Máris összeszoktak.

Olykor valami nagy robajjal a fák közé zuhant. És ezt a zajt egész idő alatt hallottuk, amíg a szigeten tartózkodtunk. A lepottyanó kilós, másfélkilós érett kókuszdiók okozzák ezt az olykor valóban ijesztő dörgést, durranást, dobbanást. És mivel a kókuszdiók nem „szezontermések", hanem egész évben érnek, így érthető, hogy Óceániában hol itt, hol amott hallani - majdnem szünet nélkül - a kókuszdiók bombázását.

- Hát éhen nem veszünk - állapította meg jólesőleg Guzsik apó, ezúttal mint szakács. - Banán, kókuszdió, narancs és a laguna vizében hal, kalamaretti! Még konzervet is adtak a zsiványokl

- Igen, igen - hümmögte Piede. - Éhen nem veszünk. De hogyan kerülünk innen el? És mi lesz a parancsnokkal? A hajóval?! ...

Barrabella, Szevér, Feri telepedett közénk.

Az apró commendatore, állítom nektek, valósággal újjá született. (Igaz az is, hogy adott helyzetek szülik a hősöket.) Mert Barrabella valóban újjászületett! Az az emberke, aki szakadozott pizsamájában közénk kuporodott, nem volt azonos az eddig látott, a tenger hullámaira félve tekingető, aranygombos egyenruhában is szánalmasnak tűnő tiszttársunkkal.

- A parancsnokságot átvettem - ismételte a kis ember előző kijelentését. - Első helyettesem Turkovich Szevér kapitány. Megállapodtunk abban, hogy két részre osztjuk a feladatot. Az egyik az, hogy biztosítjuk itteni helyünket. .. a másik, hogy elszabaduljunk innen. De csak úgy, természetesen, ha megmenthetjük Daniló barátomat, a hajót, Christian mestert és emberemet, Santjagot.

- Mindez éppenséggel elég nehéz lesz - dünnyögte Zoller. - Hiszen még egy fejszénk sincs, hogy fát tudjunk kivágni!

Kis csönd támadt. Bevallom: a gond fekete madara telepedett a vállunkra. Elszabadulni, csónak nélkül, a koralltenger labirintusából, térképek, navigáló eszközök hiányában, -sőt - mindenféle vitorla, evező nélkül: szinte elképzelhetetlen! De ha ez elképzelhető, akkor ott a második nagy feladat: nyomára jutni a hajónak és társainknak!

Meg is kérdeztük Barrabellát:

- Úgy gondolja, capitano, hogy lefegyverezzük a haramiákat?

A kis ember rendületlen komolysággal bólintott:

- Igy gondolom.

Valaki füttyentett. Csodálkozva.

- A'zannya pupák! - vette elő a hazai idiómát Zoller.

- Corpo di bacco!

Barrabella megsimogatta, egyre ziláltabb kecskeszakállát:

- Tudom, egy kicsit merésznek hangzik kijelentésem. De hát várost már foglaltak el egy fa ló segítségével. Az is megtörténhet, hogy valamelyik palackot kifogják . .. mert erről is értesültem. Sok minden lehetséges. Az első feladat, hogy megfelelő helyen kunyhót építünk magunknak, bennszülöttek módjára, pálmalevelekből, indákból, pandanuszokból. A konzervdobozokból fűrészt, kést, apró szerszámokat is készíthetünk. Igen fontos a sziget teljes átkutatása, hátha találunk olyasmit, amit felhasználhatunk. Ha csónakot nem is, de katamarant, sőt talán pirogát is szerkeszthetünk. Végső esetben a pálmalevelek vitorláknak is jók! Mindent tervszerűen csináljunk - ésszel és higgadtan!

A kis ember mosolygott. Szevér, Horváth Feri ugyanígy.

- Robinson sorsára jutottunk - tette hozzá Barrabella. - De Robinson egyedül volt...

- Masa mondani, hegy volt egy Péntekje - lepődött meg Pedro, aki hol közöttünk tanyázott, hol felmászott valamelyik fára.

- Péntekünk nekünk is van - derült a commendatore. -Hozzá még igen derék Péntek! - Egyszerre nevetés támadt.

Sottomarina beletúrt kócos hajába, vigyorgott és megszólalt:

- Már bocsásson meg, signore capitano, őszinteségemért. Sok tiszttel volt dolgom, sok derék és sok komisz tiszttel. Ismerem tehát a sarzsikat. De mi nem nagyon hittük, hogy commendatore Barrabella igazi tengerész, elnézést a szavaimért, de én zenggi gyerek vagyok, uszkok-ivadék, megszoktam, hogy ami a szívemen, az a számon is. Nem hittük, hogy közénk való! Tévedtünk, capitano, bocsásson meg érte.

És ezzel nyújtotta hatalmas tenyerét. Barrabella elfogadta. Dávid és Góliát fogott kezet a kókuszpálmák alatt.

- Tengeralattjárón szolgáltam, valódi... sottomarina voltam - mosolygott új parancsnokunk. - Akkoriban fenegyereknek számítottam!

Büszkén nézett ránk. (Különben a szójátékot nyilván értitek: Sotto = alul. Marina = tengerész, vagyis: tengeralatt-járós.) Képzeljétek magatok elé Szevért, Horváth Ferit, Zoliért és főleg Sottomarinát, akik mind közel kétméteres fickók, vagy Piedét széles vállaíval - és előttük az apró Barrabellát! A kicsi emberkét, aki - fenegyerek volt hajdanában!

De a jég megtört, és a barátság fátyla kezdett körénk szövődni.

- Guzsik apó, mint ács, tervezi a kunyhót - jelentette ki Szevér. - Franci és két ember tartson terepszemlét.

Barrabella bólintott:

- Minél előbb, annál jobb. Tudnunk kell, hol vagyunk. Parkin Christian említette ugyan, hogy Ada-Ada lakatlan sziget, de nem árt körülnézni. Hátha találunk csónakot, vagy valami úszóalkalmatosságot. Különben az én érzésem az, hogy a fregatt nem mehetett túl messzire. Silverék itt a közelben sejtik a szerintük kincses szigetnek hitt Roatant.

Sottomarina keservesen sóhajtott:

- Lőttek a kelyheknek! Mi mindig így járunk. Amikor 1919-ben megtaláltuk a Püspök-szigeten az uszkok rablók barlangját, hát nem felrobbant a sziget! Nincs szerencsénk a kincskereséssel !

Horváth Feri közbeszólt:

- Függetlenül mindentől, nekem is az az érzésem, hogy Roatan itt lehet a közelben.

Ott álltunk újból a laguna szélén. A könnyű szélben papírszerű recsegéssel súrlódtak a pálmalevelek. A laguna kék vizén bonitók nyilalltak, repülőhalak vágódtak ki.

A távolból egy-egy sötét folt látszott: távoli és még távolabbi szigetek sziluettjei. Ugyan melyikük lehet Roatan, a kalózok elveszett szigete, a kalózváros?

- Szeretném tudni, hogyan mászunk ki ebből a slamasztikából? - súgta fülembe Zoller.

Horváth Feri meghallotta, komolyan bólintott:

- Ti, de mit mondjak én! Engem vár a „Jilland" Portó Alegrében!

Hát ez bizony igaz volt. Minket meg várt Santa-Clara, azaz a fregattot várta az amerikai filmgyár! Parkin Christiant pedig Pitcairn szigetén várta a családja.

Mindenkit vártak valahol. És mi elmondhattuk, hogy Robinsonok voltunk, valódi Robinsonok! akiket - akárcsak annak idején Alexander Selkirköt - elhagyott szigetre vetett a sors.

- Lőttek a kincsnek - dohogta Sottomarina -, corpo di bacco!

A homokföveny alsó szegélyéről Pedro kiáltott felénk:

- Masa jönni! Masa ide!

A gyerek elkalandozott, hiszen gyerek volt. (Úgy hiszem, Pedro volt közöttünk az egyetlen, aki élvezte a számkivetést.) Apró polipocskákat, papagájhalakat, korallhalacskákat üldözött, amikor lejött valamelyik fáról, mert különben ez volt a szenvedélye: felmászni a legmagasabb fára, és onnan nézni az ismeretlent.

Most azonban izgatottan kiabált, hogy jöjjünk; integetett, lengette a karját.

- Ez a gyerek valamit felfedezett - jelentette ki Barra-bella, és megindultunk a homokföveny alsó részére, ahol a vakító fehérségből a mi Péntekünk mint koromfekete ördögi rikított.

- Masa, jönni, jönni, jönni!

Ott állt a fiú a laguna partszegélyénél, és a vízbe mutatott.

- Masa nézni!

A kristálytiszta vízben, a végtelenül finom korallhomok-ban, mint valami lenyomat - emberi lábnyomokat fedeztünk fel!

A tengerész nem valami kitűnő nyomkereső, ezt sejthetitek, nem Winnetou és nem Bőrharisnya, de itt erre nem is volt szükség. Az emberi lábnyomok pontosan látszottak, és ahogy követtük, húsz-harminc méteren keresztül, a lábnyom gazdája a partszegélyen haladt, majd egy helyen kilépett a füves, sásos partra, és ott a lábnyom eltűnt.

- Friss, egészen friss - vizsgálgatta a nyomokat Szevér. - Nem hiszem, hogy egy óránál régibb lehet. Nézzétek, még a köröm nyoma is látszik l

A sziget tehát nem elhagyatott, mint Parkin Christian állította.

- Ha emberek élnek itt. akkor csónakjuk is van! - kiáltotta Horváth Feri.

- Balta, fejsze vagy más szerszám is akad! - lelkesedett Guzsik apó, az ács.

- Esetleg segítség is - tette hozzá Barrabella.

Pedro, aki nemhiába az őserdők, a szárazföld, a parti dzsungelek gyermeke volt, igen okosan következtetett:

- Ember nézni minket. Amikor eleget látni ember, elmenni.

- Bravó, Pedro! - veregette a gyerek vállát Zoller. -Nem is lehetett másként.

Sottomarina tölcsért csinált a tenyeréből, és úgy erősítette fel a hangját:

- Hé, hahó! Ahoj, hé!... Ahoj!...

Óriásunk hangját visszaverték a fák, a laguna öble, az északi irányban feltorlódó korallriff.

- Ahoj, hé! Hahó!

Izgatottan, lélegzetvisszafojtva figyeltünk. Válasz sehonnan sem jött. Pedig akkorra már a szél is lecsendesült. Mozdulatlanul lógtak a pálmalevelek.

- Ada-Ada nem válaszol - jegyezte meg csendesen, fojtottan Feri.

Percekig figyeltünk. Hiába.

Ada-Ada, vagy legalábbis a szigeten élt ember, aki látott minket - valóban nem válaszolt.

- Úgy hiszem, most a legfontosabb teendő - jelentette ki a commendatore -, hogy megtaláljuk a sziget lakóit. Láthatólag semmi kedvük életjelt adni, de hát ezzel mi nem törődhetünk. A mi feladatunk: szerszámokat, csónakot szerezni, és megállapítani, hogy hová tűnt a fregatt. Bajtársi kötelességünk kiszabadítani barátainkat!

A szemek felcsillantak. Az a szinte semmitmondó nyom a vízben, hitet, biztatást, reményt adott nekünk.

Nem, Daniló bácsit nem hagyjuk, de Parkin Christiant, Santjagot, sőt - a hajót sem! Nem arra nevelődtünk a „Jadran" sóneren, hogy ne a kötél vastag végét fogjuk meg.

És ekkor olyasmi történt, ami igen ritkán fordulhatott elő a tengerészet történetében: Sottomarina széttárta monstruózus karjait és - átölelte Barrabella kapitányt!

- Signore capitano, maga a mi emberünk!

Egy hajómester átölel egy kapitányt! A hajókon az ilyesmi nem szokás. De most nem hajón tartózkodtunk, és a helyzet ünnepélyesen hatott valóban. Ünnepélyesen és biztatóan. Barrabella újjászületett, és - emberek élnek Ada-Adán!

- A lábnyom gazdáját meg kell találni - szuszogott a commendatore, amikor kiszabadult a derék Sotto polipkarjaiból. - Tehát osszuk be a kutatás feladatát.

- Parancsára - bólintott Szevér és Horváth Feri.