Haarlem

Haarlem, ahová három nappal ezelőtt megérkeztünk Rosával, s ahová most belépünk a fogollyal együtt, nagyon csinos város, jogos büszkeséggel hivatkozik rá, hogy Hollandia egyik legárnyasabb városa.

Amíg más városok azzal legyezgetik hiúságukat, hogy fegyvergyárakkal és hajógyárakkal, boltjaikkal és bazárjaikkal tündökölnek, Haarlem leghőbb becsvágya az volt, hogy az Egyesült Tartományok összes városai között neki legyenek a legszebb és a leglombosabb szilfái, a legmagasabb nyárfái, kivált pedig a legárnyékosabb sétányai, ahol a tölgyek, hársak és gesztenyefák hatalmas lombsátrakat alkotnak.

Látva, hogy Leyden, a szomszéd város, a tudomány, Amszterdam, a királyi város pedig a kereskedelem városává fejlődött, Haarlem földművelő, azazhogy kertészeti várossá akart lenni.

Haarlem szélvédett, levegős és napfényes fekvése valóban olyan kilátásokat biztosíthatott a kertészetnek, aminőkkel a tengeri szelektől vagy az alföldi napfénytől átjárt városok nem rendelkeztek.

Ezért azután Haarlemben telepedtek le a szelíd lelkű emberek, akik szerették a földet és a gazdálkodást, amint a nyugtalan és lázongó lelkűek, akik utazni és üzérkedni szeretnek, Rotterdamot és Amszterdamot választották, s mint ahogy Hágába költözött minden politikus és minden világfi.

Mondtuk, hogy Leydent a tudósok hódították el.

Haarlem tehát a kedves és kellemes dolgokra adta magát: zenére, festészetre, gyümölcstermesztésre, virágültetésre, ligetekre és virágágyakra.

Haarlem bolondja lett a virágoknak és a virágok között is a tulipánoknak.

Haarlem díjakat tűzött ki tulipánokra, és így látni való, hogy a lehető legtermészetesebb módon térünk rá arra a díjra, amelyet a város 1673. május tizenötödikén szándékozott átnyújtani a hibátlan és makulátlan nagy fekete tulipánért, ami százezer hollandi forintot jelentett a szerencsés felfedezőnek.

Haarlem tehát parádézott a maga különlegességével, Haarlem közhírré tette vonzódását a virágok iránt általában s a tulipán iránt különösen, olyan időben, amikor minden a háború és lázadás jegyében történt, Haarlemnek osztályrészül jutott az öröm, hogy láthatta felvirágozni eszményi törekvéseit, és osztályrészéül jutott a tisztesség, hogy láthatta kivirágozni az eszményi tulipánt; az árnyas és a ragyogó, az erdős és a napfényes Haarlem ezért a díjkiosztást méltóképpen akarta megünnepelni, hogy örökké fönnmaradjon az emberek emlékezetében.

Ehhez pedig annyival is több joga volt, mert Hollandia az ünnepségek hazája; soha lomhább természet nem vágyódott olyan mohón az ujjongás, éneklés meg tánc után, mint a Hét Tartományok derék republikánusai, ha mulatságról volt szó.

Meg kell csak nézni a két Teniers festményeit.

Az is bizonyos, hogy valamennyi ember között leginkább a lusták szeretik kifárasztani magukat, de nem ám munkával, hanem szórakozással.

Haarlem tehát hármas örömnek nézett elébe, mert három dolgot kellett egyszerre megünnepelnie: először azt, hogy megvan a fekete tulipán, másodszor azt, hogy Orániai Vilmos herceg, mint vérbeli holland, részt vett az ünnepen. Végezetül a rendek becsületbeli ügynek tartották megmutatni a franciáknak, hogy még olyan pusztító háború után is, amilyen az 1672-i volt, szilárd talajon áll a Batáviai Köztársaság,1 és a hajóágyúk dörgésére táncolni is lehet rajta.

A haarlemi kertészeti társaság méltónak bizonyult önmagához, amikor százezer forintot ajánlott meg egy tulipánhagymáért. A város sem akart elmaradni a társaság mögött, s ugyanekkora összeget szavazott meg a városi képviselők rendelkezésére, a nagy nemzeti díj kiosztásának megünneplésére.

Volt is tolongás, izgalom, lelkesedés a nép és a polgárok között a díjkiosztó ünnepség vasárnapján, és nem lehetett nem csodálni - még a franciáknak sem, akik mindenütt és mindenen gúnyosan mosolyognak - a derék hollandusok jellemét, akik éppoly szívesen áldozták a pénzüket hadihajókra, amelyeknek az a rendeltetésük, hogy leverjék az ellenséget, tehát megvédjék a nemzeti becsületet, mint arra, hogy megjutalmazzanak egy új virágot, amelynek az a rendeltetése, hogy egy napig ragyogjon, és ezalatt elszórakoztassa a nőket, a tudósokat és a kíváncsiakat.

A városi képviselők és a kertészeti társaság élén Van Systens úr tündökölt, pompás öltözékben.

A derék ember minden lehetőt elkövetett, hogy öltönyének szigorú és zordon pompájával minél jobban hasonlítson kedvenc virágához, és Systens úr dicsőségére sietve kijelentjük, hogy ez teljes mértékben sikerült is neki.

Fényes, éjfekete bársony, ibolyaszín selyem, hozzá hófehéren vakító ing - ebből állt az elnök úr öltözete. Szertartásosan lépkedett a bizottság élén, óriási bokrétát tartva a kezében, szakasztott olyat, mint százhuszonegy évvel később, a Legfelsőbb Lény ünnepén, Robespierre.2

Csakhogy a derék elnök szavait nem tüzelte gyűlölet és becsvágy, mint a francia néptribunét, mert ő a szívében is olyan ártatlan virágot hordozott, mint a kezében.

A bizottság után tarkán, mint a pázsit, illatosan, mint a tavasz, vonultak a város tudós testületei, a hivatalnokok, a katonák, a nemesek és a gazdák.

A népnek még a Hét Tartományok republikánus uraságai között sem volt helye a menetben; a nép csak sorfalat állhatott.

Különben az is igaz, hogy leginkább onnan láthat az ember - még hasznot is.

Ez a tömegek helye, amely várakozik; az államok filozófiája, hogy felvonultassa a diadalokat, és megtudja, mit kell róluk mondani, néha azt is, hogy mit kell cselekedni.

De ezúttal nem Pompeius vagy Caesar diadalmenetéről volt szó, nem Mithridatész bukását ünnepelték, nem is Gallia meghódítását. A menet olyan szelíd volt, mint egy juhnyáj átvonulása idelenn a földön, olyan ártalmatlan, mint egy madárcsapat húzása odafenn a légben.

Haarlemnek nem voltak más triumfátorai, mint a kertészei. Imádván a virágokat, Haarlem istenítette a virágtermelőt.

Az illatot lehelő, békességet sugárzó menet közepén arannyal áttört fehér bársonnyal letakart alkalmatosságon hozták a fekete tulipánt. Négy ember vitte a tartórudakat, éppúgy váltották őket, mint annak idején Rómában azokat, akik Kübelé ősanyát vitték, amikor meghozták Etruriából, és harsonaszótól meg az egész nép rajongásától kísérve bevonult az örök városba.

Ez a tulipánbemutatás egy műveletlen és ízlés nélküli nép hódolatát fejezte ki a nagy hírű és jámbor kiválóságok műveltsége és a jó ízlése iránt, akiknek vérét ugyanez a nép képes volt kiontani a Buitenhof sáros kövezetén, hogy utóbb azután a hollandi Pantheon legszebb márványkövére véshesse áldozatai nevét.

A megállapodás szerint bizonyára maga a hercegi helytartó fogja a százezer forintos díjat a nyertesnek átnyújtani, ami természetesen mindenkit érdekelt, s hogy talán beszédet is mond, ami különösen barátait és ellenségeit érdekelheti.

Valóban, a jó barátok és ellenségek mindig úgy érzik, hogy a politikusok legérdektelenebb beszédeiből is olyasvalami világlik ki - s ennélfogva mindig olyasvalamit magyaráznak bele -, ami saját gondolataikban is fölvillant.

Mintha bizony a politikusok fövege nem afféle véka volna, amelynek rendeltetése, hogy alája rejtsenek mindenfajta világosságot.

Végre elérkezett 1673. május tizenötödike, a várva várt nap, és Haarlem városa, a környéket is beleértve, ott sorakozott az erdő szép fasorainak mentén, azzal a határozott szándékkal, hogy ezúttal nem a háború, nem is a tudomány, hanem egész egyszerűen a természet meghódítóinak fog tapsolni, mert rákényszerítették a kimeríthetetlen anyatermészetet, hogy világra hozza, a fekete tulipánt.

Csakhogy nincs bizonytalanabb dolog a népnél, amikor fölteszi magában, hogy kizárólag ezt vagy azt fogja megtapsolni. Ha egy város tapsol, vagy akár amikor fütyül, maga sem tudja, hol fog megállapodni.

A sokaság tehát először is megtapsolta Van Systenst és a bokrétáját, megtapsolta a testületeket, megtapsolta saját magát; és végre, valljuk be, ezúttal teljes joggal, megtapsolta a kitűnő zenét, amellyel a városi zenészek minden megállónál nagylelkűen szórakoztatták.

Minden szem a nap hősnőjét kereste, vagyis a fekete tulipánt, meg aztán a nap hősét, aki természetesen a tulipán megteremtője volt.

Ha ez a hős előlép annak a jelentésnek a végén, amelyet a derék Van Systens szemünk láttára szerkesztett meg olyan gondosan, mindenesetre sokkal nagyobb feltűnést keltett volna, mint maga a helytartó.

De a mi szemünkben a nap érdekessége nem a mi Van Systens barátunk tiszteletre méltó jelentése, ha mégolyan ékesszóló is, sem a kiöltözött, süteményt ropogtató ifjú arisztokraták, sem a vaníliarúdszerű füstölt angolnát rágcsáló szegény, félmeztelen kis plebejusok. Még a piros képű, fehér keblű szép holland leányok sem érdekelnek minket, sem a kövér, zömök mynheerek, akik sohasem bújnak elő házaikból, sem a Ceylonból vagy Jávából érkezett szikár, sárga utazók; sem az az izgatott csőcselék, amely frissítő gyanánt sós uborkával tömi magát. Nem, a helyzet érdekessége, a legfőbb érdekesség, a drámai érdekesség ránk nézve egészen másutt rejlik.

Minket az a lelkes és izgatott alak érdekel, aki a kertészeti társaság tagjai között lépked, az a virággal övezett, kikent-kifent személyiség érdekel, aki skarlátpirosba van öltözve, amely szín csak jobban kiemeli fekete haját és olajsárga arcát.

Ez a sugárzó, mámoros győztes a nap hőse, akinek abban a tisztességben lesz része, hogy elhomályosítsa Van Systens úr jelentését és a helytartó jelenlétét, nem más, mint Izaak Boxtel. Előtte, jobb kéz felől, bársonypárnán viszik a fekete tulipánt, az ő állítólagos leányát, bal kéz felől pedig hatalmas erszényben a százezer holland forintot, fényes, újveretű aranyban, ő meg folyvást hol jobbra, hol balra sandít, hogy szem elől ne veszítse egyiket sem.

Néha-néha meg is szaporázza a lépteit, hogy odadörgölőzhessen Van Systenshez; Boxtel mindenkinek az értékéből ragaszt valamit a magáéhoz, hogy így szerezzen magának megbecsülést, mint ahogy Rosától ellopta a tulipánt, hogy dicsőséghez és vagyonhoz juthasson.

Csak egy negyedóra még, és itt a herceg, a menet pedig elérkezik utolsó állomásához, a tulipánt trónra helyezik, mert a herceg átengedi az első helyet vetélytársának, és gyönyörű rajzolattal díszített pergamen okmányról fel fogja olvasni a jutalmazott nevét, hangos és érthető szóval hirdetve, hogy itt egy csudát fedeztek fel, s hogy Hollandia, Boxtel személyében, kényszerítette a természetet egy fekete virág létrehozására, ennek a fekete virágnak pedig ezentúl Tulipa nigra Boxtellea lesz a neve.

Boxtel néha-néha egy pillanatra mégis leveszi a szemét a tulipánról meg az erszényről, és bátortalanul körbejáratja a sokaságon, mert attól tart, hogy a tömegben egyszer csak elébe tűnik a szép fríz leány halvány arca.

Érthető, hisz ez a kísértet éppúgy megzavarná az ő ünnepét, mint ahogy Banquo szelleme megzavarta Macbeth lakomáját.

És sietünk kijelenteni, hogy ez a nyomorult, aki átmászott egy falon, mely nem az ő fala volt, aki bemászott egy ablakon, hogy a szomszédja házába juthasson, aki álkulccsal betört Rosa szobájába, ez az ember, aki végezetül ellopta egy férfi dicsőségét és egy leány hozományát - ez az ember nem tekintette magát tolvajnak.

Annyira őrködött a fekete tulipán fölött, olyan mohón ment utána Cornelius szárítókamrájától a buitenhofi vérpadig és a buitenhofi vérpadtól a leeuwensteeni vár börtönéig, olyan sokáig figyelte kicsírázását és növekedését Rosa ablakában, annyiszor felmelegítette körülötte a levegőt a saját leheletével, hogy mindenkinél inkább érezte jussát a tulipánhoz; aki e pillanatban elvenné tőle a virágot, az őt lopná meg.

De Rosát sehol sem látta.

Boxtel örömét ennélfogva nem zavarta semmi.

A menet megállt egy kör alakú tér közepén, amelynek hatalmas fáin virágfüzérek és felírások ékeskedtek; a menet hangos muzsikaszóra állt meg, és előléptek a haarlemi lányok, hogy felkísérjék a tulipánt az emelvényre, ahol magas székre fogják helyezni a helytartó őfenségének aranyos karosszéke mellé.

És a büszke tulipán, fönt a magas emelvényen, uralkodott az egész gyülekezet felett, amely ujjongva tapsolt neki, hogy a zajos tapsoktól visszhangzott egész Haarlem.

1 Ezt a nevet 1795-től, a francia forradalmi hadsereg megszállásától kezdve viselte - a regény cselekményének időpontjában Egyesült Tartományok Köztársasága néven ismert - Hollandia, míg csak 1806-ban Napóleon át nem szervezte Holland Királysággá.

2 Robespierre, a francia forradalom vezető személyisége 1794. június 8-án, a Konvent által az ő követelésére bevezetett forradalmi vallásgyakorlat, a Legfelsőbb Lény ünnepén valóságos virágerdő közepette, virágcsokrot tartva vonult fel az ünneplő tömeggel. (Lásd Romain Rolland Robespierre című drámáját.)