Leány és virág

Csakhogy szegény Rosa szobájának magányában igazán nem tudhatta, hogy Cornelius kivel vagy mivel álmodik.

Azok után, amit Cornelius mondott neki, Rosa joggal hihette, hogy csakis a tulipánnal álmodik, de ebben Rosa mégis tévedett.

Minthogy azonban senki sem világosíthatta fel tévedéséről, és minthogy Cornelius meggondolatlan szavai méregként hatoltak a lelkébe, Rosa nem álmodott, hanem csak sírt.

Rosa nagyon finom lelkű, becsületesen és mélyen érző teremtés volt, ezért számot vetett önmagával, nem erkölcsi és testi tulajdonságai, hanem társadalmi helyzete tekintetében.

Cornelius tudós ember, gazdag ember, legalábbis az volt, mielőtt a vagyonát elkobozták. Cornelius abból a kereskedőpolgárságból származik, amely büszkébb címerformára festett vagy rajzolt bolti cégérére, mint a született nemesek az apáiktól örökölt címerpajzsukra. Corneliusnak tehát Rosa megfelelhet kellemes szórakozásnak, de ha a szívét kell lekötnie, sokkal inkább adná egy tulipánnak, vagyis a legnemesebb és legbüszkébb virágnak, mint Rosának, aki csak egy egyszerű porkoláb lánya.

Rosa tehát megértette, hogy Corneliusnak miért előbbre való a fekete tulipán, de éppen mert megértette, még jobban kétségbeesett.

Ezen a rettenetes éjszakán, ezen az álmatlan éjszakán nagy elhatározásra jutott. Eltökélte, hogy nem megy többé föl a kis ablakhoz.

De tudta, milyen mohón lesi Cornelius, hogy hírt kaphasson kedves tulipánjáról, és mivel semmiképp nem akarta viszontlátni azt a férfit, aki iránt érzett részvéte egyre hevesebb lett, fokozatosan túlnőtt a rokonszenven is, és egyenesen, rohamléptekkel közeledett a szerelem felé, másfelől viszont elkeseríteni sem akarta a szerencsétlen embert, ezért föltette magában, hogy saját erejéből tanul tovább írni-olvasni, hiszen szerencsére odáig jutott a tanulásban, hogy nem lett volna okvetlenül szüksége tanítóra, ha azt a tanítót nem Corneliusnak hívják.

Rosa tehát nekiveselkedett a szegény Cornelius de Witt bibliájának, amelynek a második lapjára - tulajdonképpen ez volt az első lapja, mióta az igazi elsőt kitépték belőle - írta Cornelius van Baerle a végrendeletét.

– Ó, jaj! - sóhajtott Rosa, amint újra meg újra átolvasta a végrendeletet, s a vége mindig az volt, hogy ragyogó szép szeméből egy könnycsepp, a szerelem gyöngye, gördült végig halovány arcán. - Ó, jaj, akkoriban egy kis ideig mégis azt hittem, hogy szeret.

Szegény Rosa, mennyire tévedett! A fogoly szerelme éppen abban a pillanatban lobbant fel igazán, amelyikben elváltunk tőle, miután némi zavarral bevallottuk, hogy a nagy fekete tulipán és Rosa küzdelmében végül is a nagy fekete tulipán maradt alul.

De nem győzzük hangoztatni, hogy Rosa mit sem tudott a nagy fekete tulipán vereségéről.

Ezért, amint végzett az olvasással, amely műveletben igen szépen haladt előre, tollat fogott, s nem kevésbé dicséretes buzgalommal hozzálátott az írásnak még sokkalta bonyodalmasabb mesterségéhez.

Mivel pedig Rosa akkor, amikor Cornelius olyan meggondolatlanul kiöntötte a szívét, már csaknem olvashatóan tudott írni, bízhatott a további gyors előrehaladásban és abban, hogy legkésőbb egy hét múlva hírt adhat a fogolynak a tulipánról.

Egy betűt sem felejtett el Cornelius útmutatásából. Rosa különben sem felejtette el soha Corneliusnak egyetlen szavát sem, akkor sem, ha nem útmutatásként hangzott el.

Ami pedig Corneliust illeti, szerelmesebben ébredt föl, mint valaha. A tulipán ugyan még nagyon élénken és ragyogóan élt gondolataiban, de nem látott benne már olyan kincset - amiért mindent föl kell áldoznia, még Rosát is -, hanem csak egy értékes virágot, a természetnek és a művészetnek csodálatos egyvelegét, amelyet Isten azért ajándékozott neki, hogy kedvesének a keblére tűzhesse.

Mégis egész nap valami bizonytalan nyugtalanság gyötörte. Azok közé az erős lelkű férfiak közé tartozott, akik egy-egy pillanatra el tudják felejteni, hogy este vagy másnap nagy veszedelem fenyegeti őket. És hogyha aggodalmukat egyszer leküzdötték, élni tudják megszokott életüket. Csakhogy az elfelejtett veszedelem olykor váratlanul a szívükbe markol. Megremegnek, nem tudják mire vélni a reszketést, aztán eszükbe jut, amit elfelejtettek, és így sóhajtanak föl: igen, igen, persze hogy az.

Corneliusnál ez az az a félelem volt, hogy Rosa nem jön fel hozzá este.

Minél későbbre járt az idő, aggodalma annál nyilvánvalóbb és annál szorongatóbb lett, végül annyira eluralkodott rajta, hogy másra már gondolni sem tudott.

Lázasan dobogó szívvel üdvözölte a besötétedést, és minél sűrűbb lett a homály, annál elevenebben égtek lelkében a szavak, amelyeket előző este Rosának mondott, s amelyekkel olyan fájdalmat okozott szegény lánynak. Egyre csak azon tépelődött, hogy is mondhatta vigasztaló tündérének, hogy áldozza fel őt a tulipánért, vagyis ne jöjjön fel hozzá, ha a szükség úgy kívánná, amikor pedig neki már életszükségletté vált, hogy Rosát mindennap lássa.

Cornelius szobájába elhallatszott a várbeli toronyóra ütése. Elütötte a hetet, aztán a nyolcat, végre a kilencet. Soha még harangszó nem dobogtatott meg úgy szívet, mint most az övét, amikor a kalapács kilencedszer verődött a harang falának.

Aztán minden elcsöndesedett. Cornelius, hogy fékezze dobogását, a szívére szorította kezét, és fülelt. Olyan jól ismerte Rosa lépteinek zaját, ruhájának suhogását, amikor fölfelé jött a grádicson, hogy amint az első lépcsőfokra lépett, ő már tudta: mindjárt itt lesz Rosa.

Hanem ezen az estén a legkisebb nesz sem zavarta a folyosó csendjét; a toronyóra elütötte a fertály tízet; aztán két különböző hangon a fél tízet, aztán a háromnegyed tízet, és végül nemcsak a vár állandó vendégeinek, hanem Leeuwensteen lakóinak is kihirdette komor hangján, hogy tíz óra.

Rosa rendszerint ilyenkor szokott elbúcsúzni Corneliustól. Ütött a búcsú perce, pedig Rosa ott sem volt, hogy búcsúzhasson.

Így hát balsejtelme nem csalta meg Corneliust: a megbántott Rosa otthon maradt a szobájában, magára hagyva őt.

– Ó, jaj, nagyon megérdemeltem a sorsomat - emésztette magát Cornelius. - Ó, nem fog eljönni, és jól teszi, hogy nem jön, az ő helyében én is így cselekednék.

De azért rendületlenül hallgatózott, várt és remélt.

Így hallgatózott és várt éjfélig, éjfélkor végül elhagyta a remény, és úgy, ahogy volt, ruhástul vetette magát az ágyra.

Az éjszaka hosszú volt és szomorú, aztán reggel lett; de a reggel sem hozott új reményt a rabnak.

Nyolc órakor megnyílt a börtön ajtaja; Cornelius meg sem fordult; hallotta ugyan Gryphus nehéz lépteit a folyosón, de azt is hallotta, hogy egyedül jön.

Rá se hederített a porkolábra.

Pedig szeretett volna szót váltani vele, hogy kifaggassa Rosáról. Már-már megkérdezte az öregtől, hogy van Rosa, bármennyire furcsállhatta volna is Gryphus a kérdést; Cornelius önző módon azt remélte, hogy Gryphus azt felelné: lánya beteg.

Rendkívüli eseteket leszámítva, Rosa sohasem jött fel hozzá napközben. Cornelius tehát napközben nem is várhatta igazán. Egyszer-másszor mégis olyan hirtelen reszketés fogta el, olyan feszülten fülelt az ajtó felé, s olyan izgatott várakozással tekintett a rácsos ablakra, mintha a szíve mélyén azt remélné, hogy Rosa ez egyszer eltér rendes szokásától.

Amikor Gryphus másodszor nyitott be hozzá, Cornelius, egész addigi viselkedésével ellentétben, a legnyájasabb hangon megkérdezte a vén porkolábtól, hogy szolgál az egészsége; de Gryphus, spártaihoz méltó lakonikus rövidséggel, csak ennyit válaszolt:

– Jól!

Amikor harmadszor is feljött, Cornelius más módon próbált kérdezősködni:

– Senki sem beteg Leeuwensteenben?

– Senki! - felelte Gryphus még lakonikusabb rövidséggel, mint első ízben, és bevágta az ajtót a fogoly orra előtt.

Gryphust Cornelius egyáltalán nem szoktatta hozzá effajta nyájas beszélgetésekhez, ezért megvesztegetési kísérlet első lépésének vélte a fogoly részéről.

Cornelius megint magára maradt. Este hét óra volt. Az előző esti rettegés, amit megkíséreltünk leírni, ezúttal még erőteljesebben hatalmasodott el rajta, noha most is, akár előző este, csak teltek-múltak az órák, és nem hozták meg a kedves látomást, amely a kis ablakon keresztül fényt árasztott Cornelius börtönébe, világosságot hagyva maga után távollétének idejére is.

Van Baerlénak nagyon keserves éjszakája volt. Másnap reggel Gryphust még rútabbnak, még gorombábbnak, még kétségbeejtőbbnek látta, mint rendesen: átvillant az agyán vagy inkább a szívén a remény, hogy Rosa Gryphus miatt nem jöhet fel hozzá.

Vad vágy fogta el, hogy megfojtsa, de aztán eszébe jutott, hogy ha ezt megteszi, minden isteni és emberi törvény örökre eltiltja őt Rosától.

A porkoláb tehát tudtán kívül megszabadult a legnagyobb veszedelemtől, ami csak életében fenyegette.

Jött az este, és Van Baerle kétségbeesése búskomorságra fordult: bánatát még sötétebbé tette, hogy fájdalmas érzéseibe akaratlanul is belevegyült az elárvult tulipánra való emlékezés. Április havának éppen abban az időszakában jártak, amely a legtapasztaltabb kertészek szerint éppen tulipánültetésre való. Cornelius azt mondta Rosának: “Majd én megjelölöm a napot, amikor el kell ültetni a sarjhagymát.” És ezt a napot a következő estén kellett volna kijelölnie. Nagyon szép idő járta, s bár még kissé nyirkos volt a levegő, az áprilisi nap halvány sugarai, amelyek ha sápadtak is, mégis édesek, mert az elsők, és mérsékelik egy kicsit a hűvösséget. Mi lesz, ha Rosa elmulasztja a kellő időpontot, és ha nemcsak őt nem látja többé, hanem ezenfelül még a tulipánhagyma is elpusztul, mert nem ültették el idejében, vagy pedig egyáltalában nem ültették földbe?!

Nem csoda, ha e kettős fájdalom elvette a kedvét evéstől, ivástól egyaránt.

Ez a negyedik napon történt.

Igazán szánalmas volt Cornelius, amint néma fájdalommal, a kimerültségtől sápadtan igyekezett kihajolni rácsos ablakán, kockáztatva, hogy fejét nem tudja visszahúzni a vasrudak közül, csak hogy megpillanthassa a kis kertet, amelyről Rosa beszélt neki, s amelynek a kerítése benyúlt egészen a folyópartig, abban reménykedve, hogy az áprilisi nap első sugaraiban talán mégis megláthatja a tulipánt vagy a lányt, az ő két összezúzott szerelmét.

Este Gryphus visszavitte a fogoly ebédjét és vacsoráját; Cornelius alig nyúlt az ételhez.

Másnap sem evett semmit, s Gryphus mester újra érintetlenül vitte vissza mindkét étkezés fogásait.

Cornelius egész nap föl se kelt.

– Helyes! - mondta Gryphus, amikor utolsó látogatása után lement. - Helyes! Azt hiszem, hamarosan megszabadulok a tudós úrtól.

Rosa összerezzent.

– Hogy érti ezt? - kérdezte Jacob.

– Nem eszik, nem alszik, már föl sem kel - felelte rá Gryphus. - Őt is ládában viszik majd el innen, mint Grotius urat, csakhogy azt a ládát koporsónak hívják.

Rosa olyan sápadt lett, mint a halál.

– Ó, értem - suttogta. - Retteg a tulipánjáért.

Mélységesen elszomorodva a szobájába ment, papírt és tollat vett elő, s egész éjszaka gyakorolta a betűvetést.

Másnap, amikor Cornelius felkelt, hogy a kis ablakhoz vánszorogjon, egy papírlapot vett észre, amit valaki az ajtó alá csúsztatott.

Fölkapta az írást, kibontotta, elolvasta, de alig ismert rá Rosa keze vonására, annyira javult az írása a hétnapos távollét alatt.

“Legyen nyugodt, a tulipánja jól érzi magát.”

Ez a levélke valamelyest csillapította ugyan Cornelius fájdalmát, de azért szíven ütötte a szavak mögött lappangó gúny. Szóval így állunk: Rosa mégsem beteg, Rosa megsértődött; nem azért maradt el, mert nem engedték jönni, hanem a maga jószántából maradt távol.

Rosa tehát szabad, Rosa önnön akaraterejéből tellett annyi, hogy nem látogatta meg azt a férfit, aki majd meghalt bánatában, hogy nem láthatja.

Corneliusnak maradt még a Rosától kapott papírból és irónból. Megértette, hogy a lány választ vár tőle, de a válaszért csak az éjszaka folyamán fog eljönni. Ennélfogva egy ugyanolyan formájú papirosra, amilyent ő kapott, ezt írta:

“Nem azért vagyok beteg, mert a tulipánomat féltem: azért vagyok beteg, mert maga után bánkódom”

Miután Gryphus harmadszor is elment, s az este is leszállott, Cornelius az ajtó alá csúsztatta az írást, és hallgatózott.

De akárhogy hegyezte a fülét, sem lépéseket, sem ruhasuhogást nem hallott.

Nem hallott mást, csak egy hangot, gyöngét, mint a lehelet, édeset, mint a simogatás, egy hangot, amely az ablakrácson keresztül ezt az egy szót suttogta feléje:

– Holnap!

Holnap - az már a nyolcadik nap. Cornelius és Rosa egy teljes hétig nem látta egymást.