Mi ment végbe eközben az egyik néző lelkében?

Mialatt Cornelius ilyenformán tépelődött, a vérpadhoz egy kocsi közeledett.

A kocsi a fogolyért jött. Felszólították, hogy üljön be, s ő engedelmeskedett.

Utolsó pillantása a Buitenhofnak szólott. Remélte, hogy az ablakban megláthatja Rosa megvigasztalódott arcát, de a kocsit jó paripák húzták, és egykettőre elragadták Van Baerlét a zúgó-zajongó sokaság közül, amely ordítozva éltette a nagylelkű helytartót, de közben szidta a Witteket és a halál torkából kimentett keresztfiukat.

– Milyen szerencse, hogy magunk siettünk igazságot tenni Jan de Witten, a nagy gonosztevőn, és Cornelius de Witten, a kis gazemberen - hangzott fel itt is, ott is -, különben őfensége kegyelmes szíve ettől is megfosztott volna bennünket, ahogyan most kivette a kezünkből a keresztfiukat.

A kíváncsiak között, akiket Van Baerle kivégzése a Buitenhof térre vonzott, s akiknek a dolog ilyetén fordulata némi csalódást hozott, a legnagyobb csalódást minden bizonnyal egy jól öltözött polgár érezte, aki reggel óta úgy dolgozott kézzel-lábbal, hogy a vérpadtól csak azok a katonák választották el, akik a gyilkos szerszámot körülállták.

Sokan voltak, akik mohón lesték a bűnös Cornelius álnok vérének hullását, de olyan acsarkodva senki sem árulta el vérszomját, mint a már említett polgár.

A legveszettebb alakok is csak hajnal felé gyűltek össze a téren, hogy mennél jobb helyet biztosítsanak maguknak; ő azonban a legdühödtebbet is megelőzve, az egész éjszakát a börtönépület küszöbén töltötte, a börtöntől pedig odafurakodott az első sorba, mint már mondtuk, unguibus et rostro,1 hol simogatva, hol meg taszigálva az embereket.

Amikor azután a hóhér fölvezette az elítéltet a vérpadra, a polgár fölkapaszkodott egy kút kávájára, hogy jobban lásson, és hogy jobban lássák, és jelt adott a hóhérnak, ami ezt jelentette:

– Áll az alku, ugyebár?

Jeladását a hóhér viszonozta, mintha azt mondaná:

– Legyen nyugodt.

Ki volt az a polgár, aki ilyen szemmel látható jó viszonyban volt a hóhérral, s mit jelentett a kölcsönös jeladás?

Nincs ennél természetesebb dolog a világon: a polgár nem volt más, mint Izaak Boxtel úr, aki Cornelius letartóztatása után, mint láttuk, eljött Hágába, mert mindenáron meg akarta kaparintani a fekete tulipán három sarjhagymáját.

Boxtel először Gryphust próbálta megnyerni ügyének, de az olyan hűséges, olyan bizalmatlan és olyan harapós volt, mint egy igazi bulldog. Így Boxtel gyűlölete nála éppen visszafelé sült el, mert Gryphus szentül hitte, hogy ez az ember testi-lelki jó barátja Corneliusnak, és mindenféle érdektelen dolog felől tudakozódik, hogy közben elősegítse a fogoly esetleges szökését.

Ezért aztán Boxtel első ajánlatára, hogy hozza el neki azokat a sarjhagymákat, amelyeket Van Baerle az inge alatt, de mindenképpen a cellájában elrejtve őriz, Gryphus feleletül kilökte az épületből, és ráuszította a kutyáját.

Boxtel vállalkozó kedvét azonban nem hűtötte le, hogy nadrágjának egy darabja a szelindek fogai között maradt. Másodszor is megpróbálkozott a dologgal, csakhogy Gryphus akkor már az ágyat őrizte törött karral és magas lázzal. Így hát be se bocsátotta magához a folyamodót, az meg Rosához fordult, és a három sarjhagymáért cserébe színarany főkötőt ígért neki. Rosa akkor még nem is tudta, hogy mit ér, amit el akarnak vele lopatni, s amiért annyi pénzt ajánlanak, a kísértőt mégis a hóhérhoz utasította, az lévén a halálraítéltnek nemcsak utolsó bírája, de egyúttal utolsó örököse is.

Ez új ötletet adott Boxtelnak.

Időközben kimondták az ítéletet az azonnali kivégzésről - mint láttuk. Izaaknak tehát annyi ideje sem maradt, hogy megvesztegessen valakit. Megmaradt hát annál az eszménél, melyet Rosa sugallt neki, és fölkereste a hóhért.

Egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy Cornelius a tulipánjaival a szívén indul a halálba.

Csakhogy Boxtel két dolgot nem tudhatott előre:

Az egyik Rosa volt, vagyis a szeretet.

A másik Vilmos, vagyis a kegyelem.

Rosa és Vilmos nélkül az irigy szomszéd számítása bevált volna.

Vilmos nélkül Cornelius meghal.

Rosa nélkül Cornelius a tulipánjaival a szíve fölött hal meg.

Boxtel úr tehát fölkereste a hóhért, kiadta magát az elítélt testi-lelki jó barátjának, és az ezüst és arany ékszereken kívül, amelyeket átengedett a hóhérnak, a jövendőbeli halott többi maradványát megvásárolta kissé túlzott áron: száz forintért.

De mi volt száz forint annak az embernek, aki majdnem bizonyosra vehette, hogy ezért az összegért hozzájut a haarlemi társaság díjához?

Csupán kölcsön, és minden forintért ezret kap vissza, ami, valljuk meg, elég csinos befektetés.

A hóhérnak viszont semmit vagy majdnem semmit sem kellett tennie a száz forintjáért. Mindössze meg kellett engednie, hogy a kivégzés után Boxtel a szolgáival fölmehessen a vérpadra, és összeszedhesse barátjának kihűlt földi maradványait.

Ez különben is megszokott dolog hívek között, ha valamelyik mesterük nyilvánosan halt meg a Buitenhof téren.

Az olyan fanatikusnak, mint Cornelius, lehetett olyan fanatikusa, aki száz forintot ad a teteméért.

A hóhér tehát ráállt az alkura. Csak egyet kötött ki: a pénzt előre kell megkapnia.

Hiszen Boxtel is tehet úgy, mint a vásári látványosságok nézői: ha nincs megelégedve, nem fizet.

Boxtel előre fizetett, és várakozott.

Ezek után képzelhető, milyen izgatott lehetett Boxtel, hogy leste az őröket, a jegyzőt, a hóhért, s hogy nyugtalanította Van Baerle minden kis mozdulata. Hogyan fogja a fejét a tőkére hajtani, hogyan fog a feje lehullani? És ha lehull, nem fogja-e összenyomni a felbecsülhetetlen drága hagymákat? Volt-e Van Baerlénak gondja olyasmire például, hogy aranydobozba zárja el őket, lévén az arany az összes ércek között a legkeményebb?

Nem vállalkozunk annak a leírására, hogy milyen hatással volt a kivégzés elmaradása erre a derék halandóra. Miért vesztegeti a hóhér az idejét azzal, hogy a bárdját villogtatja Cornelius feje fölött, ahelyett, hogy lecsapna rá? Mikor azután az írnok megfogta az elítélt fejét, hogy fölemelje, majd előhúzott a zsebéből egy pergament, és felolvasta a helytartó kegyelmi határozatát, Boxtel kivetkőzött emberi mivoltából. A tigris, a hiéna és a kígyó dühe áradt a szeméből, kiáltozásából, handabandázásából; s ha ott kapja a közelben Van Baerlét, hát ráveti magát és megfojtja.

Így tehát Cornelius életben maradt, Cornelius Leeuwensteenbe fog menni, és magával viszi a börtönbe a tulipánhagymákat, talán még kertet is talál magának, ahol elérheti, hogy kivirágzik a fekete tulipán.

Vannak sorscsapások, amelyekről egy szegény író tolla nem tud fogalmat adni, úgyhogy a dolgot a maga egyszerű mivoltában az olvasó képzelőtehetségére kell bíznia.

Boxtel félájultan bukott le a kút kávájáról, egyenest néhány orániai párti néző közé, akik éppen olyan elégedetlenek voltak a dolgok ilyetén fordulatával, mint ő maga. De ezek örömrivalgásnak vették ordítozását, és ugyancsak helybenhagyták az öklükkel, úgy, hogy a Csatorna2 túlsó partján sem tehették volna buzgóbban.

De mi volt ez a néhány ökölcsapás Boxtel sajgó fájdalmához képest!

Utána akart szaladni a kocsinak, amely Corneliust és a tulipánhagymákat elragadta tőle. Nagy igyekezetében azonban nem vette észre, hogy egy kőkocka van előtte, megbotlott, elvesztette az egyensúlyát, vagy tíz lépést gurult; összezúzva és megtaposva tápászkodott föl, miután Hága egész mocskos csőcseléke végiggázolt rajta.

A porig sújtott Boxtel tehát szerencsétlen helyzetbe került, hiszen ruháját megtépték, háta csupa seb, keze véresre karmolva.

Azt hihetnénk, hogy Boxtelnak végre elment a kedve a dologtól.

Nagyon téved, aki ezt hiszi.

Alighogy föltápászkodott, nekiesett a saját hajának, és tépte, ahogy csak tudta, áldozatul vetve annak a zordon és kőszívű istenségnek, amelynek Irigység a neve.

Áldozatát nyilván jó szívvel fogadta az istennő, akinek a mitológia szerint kígyó volt a fejdísze.

1 Foggal és körömmel (latinul)

2 Vagyis az angolok, a La Manche csatorna túlsó partján.