A két fivér

Ahogy a szép Rosa rosszat sejtve mondotta, mialatt Jan de Witt fölfelé haladt a kőlépcsőn testvére cellájához, a polgárőrök minden tőlük telhetőt elkövettek, hogy eltávolítsák Tilly csapatát, amely útjukban állott.

Amikor látta ezt a nép, amely egyetértett saját milíciájának szándékaival, torkaszakadtából kezdte kiáltozni:

– Éljenek a polgárok!

Ami az éppoly óvatos, mint határozott Tillyt illeti, századának lövésre készen tartott pisztolyai mellett tárgyalt ezzel a polgári csapattal, s tőle telhetőleg iparkodott megmagyarázni, hogy a rendektől kapott utasítása értelmében kötelessége három svadron lovassal őrizni a börtönépületet és környékét.

– Mire jó ez a parancs? Minek kell őrizni a börtönt? - kiabáltak az orániai pártiak.

– Nocsak! - felelte Tilly úr. - Egy szuszra többet kérdeznek tőlem, mint amire felelni tudok. Nekem azt mondták, hogy őrizzem. Hát őrzöm. Maguk is félig-meddig katonák, uraim; tudniuk kell, hogy ami parancs, azon nem lehet vitatkozni.

– De ezt a parancsot azért kapta, hogy az árulók elhagyhassák a várost!

– Biz az meglehet, minthogy az árulókat számkivetésre ítélték - felelte Tilly.

– De kitől jött ez a parancs?

– Ezer villám, hát a rendektől!

– A rendek elárulnak bennünket.

– Ami ezt illeti, nem tudok róla.

– Hiszen maga is elárul bennünket.

– Én?

– Igen, maga.

– Ejnye no, hát értsük meg egymást, polgár uraim. Kit árulnék el? A rendeket? Azokat nem árulhatom el, mert az ő zsoldjukban lévén, pontosan végrehajtom parancsukat.

És erre, minthogy a grófnak annyira igaza volt, hogy a válaszába lehetetlen volt belekötni, a lárma és fenyegetőzés megkétszereződött; ijesztő kiabálás és fenyegetőzés támadt, melyre a gróf a lehető legudvariasabban felelt:

– De, polgár uraim, az ég szerelmére, eresszék le azt a puskát; véletlenül is elsülhet egy, és ha a lövés megsebzi valamelyik lovasomat, hát akkor vagy kétszázat legázolnánk maguk közül, amit nagyon sajnálnánk; de maguk még jobban sajnálnák, hiszen ez sem maguknak nem áll a szándékában, sem énnekem.

– Ha megtenné - kiabáltak a polgárok -, hát mi meg tüzet nyitunk magukra.

– Csakhogy ha tüzelnek is ránk, s ha az első embertől az utolsóig lelövöldöznek is bennünket, akiket mi megöltünk, akkor se támadnának föl.

– Hát engedje át nekünk a piacteret, s akkor úgy fog cselekedni, mint jó polgárhoz illik.

– Először is nem vagyok polgár - felelte Tilly. - Katonatiszt vagyok, ami nagy különbség. Aztán meg nem is vagyok hollandus, hanem francia, ami még nagyobb különbség. Én tehát csakis a rendeket ismerem, akik nekem zsoldot fizetnek. Hozzanak nekem a rendektől parancsot, hogy engedjem át a piacot, s én abban a minutában hátraarcot csinálok, mert amúgy is rettentően unatkozom.

– Igen, igen! - kiáltotta száz hang, amelybe egy pillanat alatt ötszáz más hang vegyült. - Gyerünk a városházára! Keressük föl a képviselőket. Gyerünk! Gyerünk!

– Ez az - mormogta Tilly, amikor látta, hogy a legdühösebbek megindulnak -, kívánjatok csak gazságot a városházán, s meglátjátok, hogy kötélnek állanak-e; menjetek, barátaim, menjetek!

A derék tiszt a felsőbbség tisztességére számított, az viszont az ő katonai becsületére számított.

– Szóljon, kapitány úr - súgta fülébe az első hadnagy -, hogy a képviselők tagadják meg ezektől az őrültektől, amit kérnek, nekünk meg küldjenek egy kis erősítést, ami, úgy hiszem, nem fog ártani.

Ezalatt Jan de Witt, akit akkor hagytunk el, amikor a porkolábbal és Rosa nevű leányával való beszélgetés után éppen felmenőben volt a kőlépcsőn, megérkezett a cellához; ott feküdt egy matracon testvére, Cornelius, aki az államügyészség jóvoltából keresztülment az első fokú kínvallatáson, mint már említettük.

Időközben megjött a számkivetésre szóló ítélet, ezután a rendkívüli kínvallatás alkalmazása fölöslegessé vált.

Cornelius az ágyán feküdt, törött csuklóval és összezúzott ujjakkal, mivel semmit sem ismert be abból a bűntettből, amelyet nem követett el. Háromnapi szenvedés után végre föllélegzett, amikor tudomására jutott, hogy a bírák, akiktől a halálát várta, beérték azzal, hogy örökös számkivetésre ítéljék.

Ez az erős testű és legyőzhetetlen lelkű ember nagy csalódást okozott volna ellenségeinek, ha láthatják, amint a buitenhofi börtöncella sötétlő homályában felragyog a sápadt arcon a mártír mosolya, aki elfelejti a föld salakját, miután belenézett a mennyország fényességébe.

Cornelius de Witt, inkább saját akaratereje, semmint külső segítség révén, teljesen visszanyerte erejét, és számolgatta, hogy meddig kell még börtönében maradnia az igazságszolgáltatási formalitások miatt.

Éppen abban a pillanatban, amikor a polgárőrség és a néptömeg egyesült erővel üvöltött a két fivér ellen, s megfenyegette Tilly kapitányt, aki oltalmazójuk volt. Ez a lárma, amely úgy tört meg a börtönfalak tövében, mint az áradó hullám, fölhatolt egészen a fogolyig.

De bármilyen fenyegető volt is a zajongás, Cornelius még arra sem volt kíváncsi, hogy micsoda, arra sem érdemesítette, hogy fölkeljen miatta, s kinézzen a keskeny, rácsos vasablakon, amelyen át beszűrődött a világosság és a lárma.

A hosszú szenvedés olyan fásulttá tette, hogy szinte megszokta a fájdalmat. Gyönyörűséggel vette észre, mennyire eltávolodik lelke és elméje a testi korlátoktól, s úgy rémlett neki, hogy ez a minden anyagtól megszabadult lélek és elme már csak lebeg a test fölött, mint a majdnem kialudt tűzhely fölött ide-oda lebegő láng, mielőtt felröppenne az égbe.

A fivérére is gondolt.

Kétségtelenül megérezte, hogy jön már a testvéröccse, a léleknek azokkal a titokzatos, delejes érzéseivel, amelyeket azóta már meg tudunk magyarázni. És ugyanabban a pillanatban, amikor Jan annyira befészkelte magát Cornelius gondolataiba, hogy a neve szinte feltört az ajkára, megnyílt az ajtó, belépett rajta Jan, odasietett a fogoly ágyához, az pedig kitárta összezúzott karját, vászonba pólyált kezét a dicső fivér felé, akin ő túltett, nem mintha hívebben szolgálta volna hazáját, hanem mert még jobban magára vonta a hollandok gyűlöletét.

Jan gyöngéden homlokon csókolta fivérét, és sérült kezét óvatosan a szalmazsákra fektette.

– Cornelius, szegény bátyám - mondotta -, ugye, nagyon szenvedsz?

– Most már nem szenvedek, mert látlak téged.

– Ó, én szegény, drága Corneliusom, hidd el nekem, hogy tehelyetted én szenvedek, mert így kell hogy lássalak.

– Én is többet gondoltam reád, mint magamra, és amíg kínoztak, én csak egyetlenegyszer jajdultam fel, akkor is azt sóhajtottam, hogy: szegény fivérem. De most itt vagy, felejtsünk el mindent. Ugye, értem jöttél?

– Úgy van.

– Már meggyógyultam, segíts talpra állanom, édes testvérem, s meglátod, milyen jól megbír a lábam.

– Nem kell messzire menned, mert a halastónál, Tilly karabélyosai mögött, vár bennünket a hintóm.

– Tilly karabélyosai? Miért vannak azok a halastónál?

– Ó! - mondta a főminiszter megszokott, szomorú mosolyával. - Nem akarják, hogy a hágai polgárok lássák, amikor kocsiba ülsz, mert egy kis zavargástól tartanak.

– Zavargástól? - kérdezte Cornelius, s merőn nézte testvérét, aki egészen zavarba jött.

– Zavargástól?

– Igen, Cornelius.

– Akkor hát ez az, amit az imént hallottam - mondotta a fogoly, mintegy magában beszélve. Azután megint testvéröccséhez fordult: - Sok nép gyűlt össze a Buitenhofnál, ugye?

– Igen.

– De hiszen akkor, hogy idáig jöhess...

– Mit mondasz?

– Hogyan juthattál be ide?

– Tudod, Cornelius, hogy minket nem nagyon szeretnek - mondotta a miniszter keserűen. - A mellékutcákon át jöttem.

– Bujkáltál, Jan?

– Késedelem nélkül akartam eljutni hozzád, s azt tettem, amit a politikában és a tengeren teszünk, ha ellenszél fúj: lavíroztam.

E pillanatban még nagyobb dühvel tört fel a lárma a piactérről a börtönbe. Tilly tárgyalt a polgárőrséggel.

– Ó! Ó! - mondotta Cornelius. - Nagyon ügyes kormányos vagy te; de azért nem tudom, hogy ezen a néptengeren és áradaton keresztül éppoly szerencsésen viheted át a bátyádat, mint ahogy Tromtól Antwerpenig átjuttattad a hajóhadat a Schelde zátonyai között.

– Isten segítségével legalábbis megpróbáljuk, Cornelius - felelte Jan. - De még egy szót.

– Beszélj!

A lárma újból fölhangzott.

– Ó! Ó! - folytatta Cornelius. - Hogy haragusznak az emberek. Terád? Vagy énrám?

– Azt hiszem, Cornelius, hogy mind a kettőnkre. Mondtam már neked, hogy az orániai párt egyéb ostoba rágalmai mellett azt is szemünkre veti, hogy tárgyaltunk Franciaországgal.

– De ostobák!

– Igen, de mégis szemünkre vetik.

– De hiszen ha ezek a tárgyalások sikerrel járnak, akkor ők elkerülték volna a reesi, orsoyi, weseli és rheinbergi vereséget; semmi sem lett volna a rajnai átkelésből, és Hollandia még ma is legyőzhetetlennek hihetné magát mocsarai és csatornái között.

– Mindez igaz, bátyám, de még ennél is sokkal igazabb az, hogy ha Louvois úrral való levelezésünket megtalálnák e pillanatban, akármilyen jó kormányos vagyok is, nem tudnám megmenteni azt a törékeny sajkát, amely a Witt testvéreket és vagyonukat fogja elvinni Hollandiából. Ez a levelezés a tisztességes emberek szemében bizonysága volna annak, hogy mennyire szeretem a hazámat, hogy szabadságáért és dicsőségéért kész voltam nagy személyes áldozatra is, ámde a fölibénk kerekedett orániai párt kezébe kerülve vesztünket okozná. Ezért hát, édes Cornelius, szeretném hinni, hogy mielőtt elhagytad Dordrechtet, hogy Hágában találkozhassál velem, az egész levélcsomót elégetted.

– Öcsém - felelte Cornelius -, Louvois-val való levelezésed bizonyság arra, hogy az utóbbi időben a hét Egyesült Tartománynak te voltál a legnemesebb és legügyesebb polgára. Szeretem hazám dicsőségét, és mindenekfölött szeretem a te dicsőséged, öcsém. Azért is volt rá gondom, hogy ne égessem el azt a levelezést.

– Akkor e földi életre nézve mind a ketten elvesztünk - mondotta nyugodtan a volt főminiszter, s közelebb lépett az ablakhoz.

– Nem, sőt ellenkezőleg, Jan, egy füst alatt megmentjük az életünket, és föltámasztjuk népszerűségünket.

– De hát mit tettél azokkal a levelekkel?

– Rábíztam az egész levélcsomót keresztfiamra, Cornelius van Baerléra, akit ismersz, s aki Dordrechtben lakik.

– Ó, szegény fiú, kedves naiv gyerek! Nagy tudós, és igazán ritka madár, mert noha annyi mindent tud, mégis csak a virágokra gondol, melyek Istent köszöntik, és Istenre, aki a virágokat teremtette. Őrá bíztad ezt a halálos letéteményt? De édes bátyám, hiszen az a szegény Cornelius elveszett ember!

– Elveszett ember?

– Az, mert vagy erős lesz, vagy gyönge. Akármilyen messzire is van attól, ami velünk történik, akárhogy eltemetkezett is Dordrechtben, s ha mégoly szórakozott is, előbb vagy utóbb, de egy napon mégiscsak megtudja, hogy miképpen jártunk. Mármost, ha erős jellem, dicsekedni fog velünk, ha gyönge, rettegni fog attól, hogy őt is mihozzánk számítsák. Ha tehát erős, ki fogja kiáltani a titkot, ha gyönge, ki fogják venni belőle. De akár így lesz, akár úgy, elveszett ember, és mi is azok vagyunk. Így tehát, édes bátyám, meneküljünk gyorsan, ha még nem késő.

Cornelius felemelkedett ágyán, megfogta testvére kezét, aki megremegett a vászonnemű érintésére, és így szólt:

– Hiszen ismerem én a keresztfiamat! Azt hiszed, hogy nem olvasom ki Van Baerle minden gondolatát, nem találom ki minden érzését? Azt kérdezed tőlem, hogy gyönge lesz-e vagy erős lesz-e? Sem nem gyönge, sem nem erős, de ez egyáltalában nem is fontos. A fődolog az, hogy meg fogja őrizni a titkot, mivelhogy ő maga sem ismeri.

Jan meglepetve fordult vissza.

– Ó - folytatta Cornelius szelíd mosollyal -, a Ruart de Putten olyan politikus, aki Jan iskolájában nőtt fel; ismétlem, Jan, Van Baerle nem tudja, hogy micsoda, és nem tudja, hogy mit ér, amit én rábíztam.

– Akkor hát gyorsan dologra, ha még nem késő, üzenjük meg neki, hogy rögtön égesse el a levélcsomót.

– De kivel üzenjük meg?

– Szolgámmal, Craekéval, aki elkísért volna bennünket lovon, s velem együtt jött el a börtönbe, hogy téged levezethessen a lépcsőn.

– Gondold meg jól, Jan, hogy elégessük-e ezeket a dicsőséges okmányokat!

– Azt gondolom, drága Corneliusom, hogy a Witt testvéreknek előbb az életüket kell megmenteniük, hogy megmenthessék jó hírüket. Ki kel védelmünkre, Cornelius, ha meghalunk? Ki fog valaha megérteni bennünket?

– Azt hiszed, megölnének bennünket, ha a levelek a kezükbe kerülnének?

Jan nem felelt fivérének, csak kinyújtott kézzel mutatott a Buitenhof tér felé, ahonnan e pillanatban vad ordítozás hallatszott.

– Igen, igen - szólt Cornelius -, hallom az ordítást, de hát mit ordítanak ezek?

Jan kinyitotta az ablakot.

– Halál az árulókra! - üvöltötte a tömeg.

– Hallod-e már, Cornelius?

– És mi vagyunk azok az árulók! - mondotta a fogoly, miközben föltekintett az égre, és vállat vont.

– Mi vagyunk! - ismételte Jan de Witt.

– Hol van Craeke?

– Alighanem az ajtód előtt várakozik.

– Akkor csak bocsásd be.

Jan kinyitotta az ajtót. A hű szolga csakugyan a küszöbön várakozott.

– Gyere be, Craeke, és jól jegyezd meg, amit a bátyám mond neked.

– Ó, nem, Jan, a szóbeli üzenet nem elegendő. Szerencsétlenségemre írást kell neki küldenem.

– De miért?

– Mert Van Baerle a rábízott kincset határozott parancs nélkül sem vissza nem adja, sem el nem égeti.

– De tudsz-e írni, édes barátom? - kérdezte Jan, és elnézte azokat a szegény megpörkölt és összezúzott kezeket.

– Megmutatnám mindjárt, csak volna tintám és tollam - mondotta Cornelius.

– Egy plajbászom még csak volna.

– Van nálad papiros? Mert mindent elvettek tőlem.

– Itt ez a biblia. Szakítsd ki az első lapját.

– Helyes!

– De nem lesz olvashatatlan az írásod?

– Ugyan! - mondotta Cornelius, és ránézett a fivérére. - A kéz, amely dacolni tudott a kínpad csavarjaival, az akarat, amely erőt tudott venni a fájdalmon: ez a kettő közös erővel összefog, és légy nyugodt, Jan, nem reszketeg sorokat fogok a papírra róni.

Cornelius csakugyan fogta a plajbászt, és írt.

A fehér vásznon átpirosodtak a vércseppek, amelyek az ujjak szorítása nyomán szivárogtak ki a fölszaggatott húsból.

A főminiszter halántékán gyöngyözött a verejték.

Cornelius pedig ezt írta:

“Édes Keresztfiam!

Égesd el a csomagot, amit rád bíztam; meg se nézzed, ki se nyissad, csak égesd el, hogy ne is tudd, mi van benne. Az ilyen természetű titkok megölik azt, aki az őrzésüket vállalja. Égesd el, ezáltal megmented Jant és Corneliust.

Isten veled, tarts meg szeretetedben.

1672. augusztus 20.

Cornelius de Witt”

Jan könnyezve törölte le a papírlapra hullott nemes vércsöppet, átadta az írást Craekénak, még egyszer lelkére kötötte, mit tegyen, aztán visszatért a kíntól még sápadtabb Corneliushoz, akit már az ájulás környékezett.

– No most, mihelyt hallani fogjuk a derék Craeke szokásos füttyét, az lesz a jel, hogy kívül van a sokaságon, s átjutott a halastó túlsó partjára... Akkor aztán mi is útra kelünk.

Alig telt bele öt perc, amikor hosszú és harsány füttyszó tört keresztül a szilfák sötét lombkoronáján, és a buitenhofi ordítozást is túlsivította.

Jan ég felé emelte karját, mint aki hálát ad Istennek, és így szólt:

– Most pedig, Cornelius, induljunk.