Az első sarjhagyma

Másnap, amint mondottuk, magával vitte Cornelius de Witt bibliáját.

Mester és tanítvány között ekkor megkezdődtek azok a kedves jelenetek, amelyek örömére szolgálnak minden regényírónak, ha olyan szerencsés, hogy ilyesmi kerül a tolla hegyére.

A rostélyos ablak, az egyetlen nyílás, amelyen át a két szerető érintkezhetett, sokkal magasabb volt, semhogy a két fiatal teremtés - aki eddig egymás arcáról is le tudta olvasni azt, amit egymásnak mondani akart - kényelmesen olvashatott volna a Rosa nagy könyvéből.

Ilyenformán a lány kénytelen volt előrehajtott fejjel az ablaknak támaszkodni, és a könyvet egy magasságban tartani a lámpával, amelyet jobb kezével emelt magasra; hogy karja túlságosan el ne fáradjon, Cornelius egy zsebkendővel a vasrácshoz erősítette. És így Rosa ujjával kísérhette a könyvben a betűket és a szótagokat, amelyeket Cornelius silabizáltatott vele, ő pedig a rostély nyílásán keresztül tollszár helyett egy szalmaszállal mutatta a figyelmes tanítványnak az egyes betűket.

A lámpafény megvilágította Rosa viruló színeit, sötétkék szemét, szőke hajfonatát, ahogy kikandikált az aranyos főkötő alól, amely, mint mondottuk, a fríz lányok fejdísze; magasba emelt ujjaiból kifutott a vér, halvány rózsaszínű bőre áttetszően ragyogott, és jelezte azt a titokzatos életet, amely a bőr alatt kering.

Cornelius szellemének serkentő hatására Rosa értelme hamarosan kibontakozott; amikor rendkívüli nehézséget kellett leküzdenie, az egymásba merülő szemekből, az egymáshoz érő szempillákból, az összekeveredő hajfürtökből olyan villamos szikrák pattantak ki, amelyek még a legnagyobb elmebeli sötétséget is megvilágították volna.

És Rosa, visszatérve a szobájába, gondolatban újra átismételte az olvasási leckét, szíve mélyén pedig egyúttal a szerelem be nem vallott leckéjét.

Egy este félórával később jött a szokottnál.

A félórai késedelem sokkal súlyosabb esemény volt, semhogy Cornelius ne tudakolta volna rögtön az okát.

– Ó, ne szidjon meg érte - kérlelte a lány -, igazán nem tehetek róla. Apám Leeuwensteenben fölújította ismeretségét egy úrral, aki Hágában sokszor járt a nyakára, hogy szeretné látni a börtönt. Derék ember volt, szerette a bort, históriákat mesélt, meg aztán nagyon bőkezű volt, mindig megvendégelte apámat.

– Egyébként nem is ismeri? - kérdezte Cornelius meglepetve.

– Nem - felelte Rosa -, de körülbelül két hete az apám egészen belebolondult ebbe a jövevénybe, aki itt is rendszeresen meglátogatja.

– Ó! - Cornelius nyugtalanul rázta a fejét, mert minden eseményben egy katasztrófa előrevetett árnyékát látta. - Talán valami spion; szoktak ám olyanokat is küldeni a várakba, akik a foglyokat és őreiket együtt kémlelik ki.

– Nem hinném - nyugtatta mosolyogva Rosa -, mert ha leselkedik is valakire a jóember, az semmi esetre sem az apám.

– Hanem kicsoda?

– Hát például én.

– Maga?

– Miért ne? - nevetett Rosa.

– Igaz, igaz - nevetett Cornelius, és felsóhajtott. - Talán még a férje lesz.

– Nem mondom, hogy nem.

– És mire alapítja ezt az örömét?

– Mondja inkább, hogy ezt a félelmemet, Cornelius úr.

– Köszönöm, Rosa, mert igaza van: ezt a félelmet...

– Arra alapítom, hogy...

– Mondja, hallgatom.

– Ez az ember már Hágában is többször eljött a Buitenhofba; megálljon csak, igen, éppen akkor, amikor magát odavitték. Azon nyomban elhagyta Hágát, amint én elmentem; amikor idejöttem, ő is idejött. Hágában azzal az ürüggyel jött hozzánk, hogy magával szeretne beszélni.

– Velem akart beszélni?

– Ó, bizonyos, hogy csak ürügy volt, hiszen alkalmas magyarázatul szolgálhatna most is, amióta maga újra apám foglya lett, vagy inkább mióta az apám megint a maga porkolábja lett; ő viszont egyáltalában nem hivatkozik magára, éppen ellenkezőleg. Hallottam tegnap, amint azt mondta apámnak, hogy nem ismeri magát.

– Kérem, Rosa, folytassa, szeretném kitalálni, hogy ki az az ember, és mit akar.

– Bizonyos benne, Cornelius úr, hogy nincs egyetlen barátja sem, aki érdeklődhetnék maga iránt?

– Nincsenek barátaim, Rosa, nem volt senkim a dajkámon kívül, őt pedig ismeri, és ő is ismeri magát. Nem, nem a szegény Zug, és nem ravaszkodnék, hanem sírva mondaná az apjának vagy magának: “Édes úr vagy édes kisasszony, itt van a gyermekem, nézzék, mennyire kétségbe vagyok esve, engedjék meg, hogy csak egy órára láthassam, és én egész életemen át imádkozni fogok magukért.” Ó, nem - folytatta Cornelius -, a jó Zugon kívül nincsenek barátaim.

– Akkor vissza kell térnem eredeti föltevésemhez, annyival is inkább, mert tegnap, napnyugtakor, amikor a virágágyat rendezgettem, amelyben a sarjhagymát el kell ültetnem, egy árnyékot pillantottam meg, a félig nyitott ajtón át surrant a bodzák és a nyárfák közé. Úgy tettem, mintha nem láttam volna, de a mi emberünk volt. Elbújt, látta, hogy forgatom meg a földet, és bizonyos, hogy engem nézett, és azt kémlelte, hogy mit csinálok. Látott minden gereblyevonást és minden szem földet, amelyhez csak hozzányúltam.

– Igen, igen, szerelmes magába - ismerte el Cornelius. - Aztán szép, fiatal?

Sóvár szemmel nézte Rosát, és türelmetlenül leste a feleletét.

– Fiatal, szép? - kiáltotta Rosa, és felkacagott. - Az arca undok, a háta görbe, közel jár az ötvenhez, s nem mer a szemembe nézni, se hangosan szólni hozzám.

– Hogy hívják?

– Jacob Gisels.

– Nem ismerem.

– No látja, nem is a maga kedvéért jár ide.

– De ha szereti is magát, ami nagyon valószínű, hiszen magát meglátni és megszeretni egyet jelent, ugye, maga azért nem szereti?

– Bizony hogy nem!

– Azt akarja, hogy nyugodt legyek?

– Nagyon kérem.

– Hát akkor, minthogy már elég jól olvas, el fogja olvasni, amit leírok magának a szerelemféltés és a távollét kínjairól?

– Elolvasom, ha jó nagy betűkkel írja.

A társalgás ilyetén fordulata azonban nyugtalanítani kezdte Rosát, ezért így szólt Corneliushoz:

– Igaz is, hogy van a tulipánja?

– Képzelje csak, Rosa, milyen nagy öröm ért. Ma reggel megnéztem a napfényben, s miután óvatosan lekapartam a földet a hagymáról, megláttam, hogy kibújik már az első hajtás. Ó, Rosa, a szívem túláradt az örömtől: az a szemmel alig látható fehéres hajtás, amit egy légyszárny is lehorzsolna, ha hozzáérne, az életnek ez az észrevehetetlenül megnyilatkozó sejtelme sokkal jobban meghatott, mint amikor fölolvasták előttem őfensége parancsát, amely visszaadta az életemet, megállítva a hóhér bárdját a buitenhofi vérpadon.

– Így hát remél? - kérdezte Rosa mosolyogva.

– Igen, igen, remélek!

– És én mikor ültessem el az én tulipánhagymámat?

– Az első kedvező napon szólok magának. Csak semmiképp ne kérje hozzá senki segítségét, és senkit a világon be ne avasson a titkába; mert egy műértő egyetlen pillantással fölismerné a sarjhagyma értékét; legfőképpen pedig úgy vigyázzon a harmadik hagymára, mint a szeme fényére, édes, drága Rosa.

– Úgy van még, abban a papirosban, ahogy nekem átadta, Cornelius úr, elrejtve a fiókos szekrényem mélyén, a csipkék alatt, azok szárazon tartják, és nem nyomják össze. De most isten vele, szegény fogoly.

– Már megy is?

– Muszáj!

– Későn jön, és korán megy.

– Apám még türelmetlenkedni talál, ha nem lát visszaérkezni, a szerelmes meg azt gyaníthatná, hogy vetélytársa van.

Rosa nyugtalanul fülelt.

– Mi baj? - kérdezte Van Baerle.

– Úgy rémlik, mintha hallanék valamit.

– Mit?

– Mintha csikorgott volna a lépcső valakinek a léptei alatt.

– Gryphus nem lehet - mondta a fogoly -, őt már messziről hallani.

– Nem, bizonyosan tudom, hogy nem az apám, hanem...

– Hanem...

– Hanem talán Gisels úr.

Rosa kirohant a lépcsőházba, és csakugyan hallani lehetett, hogy egy ajtót gyorsan becsuknak, mielőtt még a fiatal leány a tizedik grádicsra érhetett volna.

Corneliust nagyon nyugtalanította a dolog, pedig ez még csak a bevezetés volt.

Amikor a balvégzet hozzálát csúnya munkájához, legtöbbnyire gyöngéden figyelmezteti az áldozatot, akár a hivatásos verekedő, aki időt enged az ellenfélnek, hogy védelmi állásba helyezkedjék.

Az embert saját ösztönei figyelmeztetik, vagy a vele összejátszó lelketlen tárgyak esetleg nem is olyan lelketlenek, mint általában hiszik: az ember pedig ezeket a figyelmeztetéseket rendszerint nem veszi tudomásul. A csapás fölsüvölt, és lezúdul az ember fejére, pedig a süvöltés felhívhatta volna a figyelmét, és ha számít rá, védekezhet is ellene.

A következő nap minden nevezetesebb esemény nélkül telt el. Gryphus megtette a maga három látogatását. Nem fedezett föl semmit. Van Baerle, amint a porkolábja lépteit meghallotta - abban a reményben, hogy kilesheti a fogoly titkait, Gryphus mindig máskor jött -, a korsót az ablak alatt kinyúló, cserépzsindellyel födött kőpárkányzat alá szokta ereszteni egy maga kitalálta alkotmány segítségével, amely azokra az emelőgépekre emlékeztetett, amilyenekkel a gabonás zsákokat eresztik le és húzzák föl a magtárakba. A zsinegeket pedig, amelyeknek segítségével ez történt, ezermesterünk ügyesen elrejtette a moha alá, amely a cserépzsindelyen és a kövek repedésein tenyészett.

Gryphus nem is talált semmit.

Ez a mesterkedés egy teljes héten át sikerrel folyt.

De egy reggel Cornelius, aki éppen a sarjhagymán megeredt hajtást nézegette, nem hallotta meg Gryphus mester lépteit - aznap nagy szél volt, és minden csikorgott a toronyban -, amikor egyszerre csak megnyílt az ajtó, s Corneliust rajtaérték, amint két térde között tartotta a kancsót.

Gryphus meglátva a fogolynál az ismeretlen és ennélfogva tiltott tárgyat, gyorsabban csapott le rá, mint sólyom a prédájára.

A véletlen vagy pedig az a végzetes ügyesség, amellyel a gonosz szellem ajándékozza meg olykor a rosszindulatú lényeket, úgy akarta, hogy Gryphus durva keze a korsó kellős közepébe nyúljon bele, és az értékes hagymát körülfogó földet markolja meg; azzal a csuklótöréses kezével, amelyet Cornelius van Baerle olyan ügyesen meggyógyított.

– Hát ez meg mi? - kiáltott fel Gryphus. - No, most rajtacsíptem.

És kezét belevájta a földbe.

– Ez? Semmi, semmi! - kiáltotta Cornelius remegve.

– Ó, most bizony rajtakaptam! Korsó, föld! Emögött valami bűnös titok lappang.

– Kedves Gryphus úr... - könyörgött Van Baerle, s olyan izgatott volt, mint a fogolymadár, amelytől az arató elveszi kiköltött fiókáit.

Merthogy Gryphus görbe ujjai föltúrták már az egész földet.

– Uram, uram, vigyázzon - szólt rá Cornelius elsápadva.

– Mire vigyázzak, a manóba is, mire vigyázzak?! - üvöltötte a porkoláb.

– Vigyázzon, ha mondom, mert megöli.

Hirtelen, szinte kétségbeesett mozdulattal kirántotta a porkoláb kezéből a korsót, és a két karját tartotta elébe védelmül.

De Gryphus, mint afféle konok vénember, és mert ráadásul meg volt győződve arról is, hogy ő itt most konspirációt fedezett föl az orániai herceg ellen, fölemelte a botját, úgy rohant a fogoly felé. Amikor látta, hogy milyen hideg elszántsággal védi az a maga virágcserepét, megértette, hogy Cornelius jobban félti a korsót, mint a fejét.

Így hát ki akarta tépni a kezéből.

– Úgy! - dühöngött a porkoláb. - Tehát ellenszegül a hivatalos hatalomnak?

– Hagyja meg a tulipánomat! - kiáltotta Van Baerle.

– Igen, igen, a tulipánját! - felelte az öreg. - Jól ismerjük mi a fogoly urak fortélyait.

– De esküszöm...

– Ide vele! - ismételte Gryphus, és nagyot dobbantott a lábával. - Ide vele, vagy hívom az őrséget!

– Hívjon, akit akar, de ezt a szegény virágot csak az életemmel együtt veheti el tőlem.

Gryphus veszett dühvel másodszor is belevájt a földbe, ezúttal ki is húzta belőle a teljesen fekete hagymát, és amíg Van Baerle boldog volt, hogy megmenthette a korsó tartalmát, nem sejtve, hogy a kincs ellensége kezébe került, Gryphus a földhöz vágta a megpuhult hagymát, úgyhogy széjjelzúzódott a padlón, összemorzsolva, széttaposva eltűnt a porkoláb nehéz csizmája alatt.

Van Baerle látta a gyilkosságot, a széttaposott nedves leveleket, megértette Gryphus szilaj örömét, s olyan kétségbeesetten ordított föl, hogy még annak a vérszopó porkolábnak a szívét is meglágyította volna, aki néhány évvel azelőtt megölte Pellisson pókját.1

A tulipánkertész fején villámként cikázott át a gondolat, hogy megöli ezt a gonosz embert. A harag és a vér a fejébe tódult, elvakította, s két kezével fölemelte a nehéz korsót, amely immár haszontalan földdel volt tele. Még egy pillanat, és két kézzel hozzávágja a vén Gryphus kopasz fejéhez.

Csakhogy ebben a pillanatban megállította egy sikoly, amely csupa könny és rettegés volt, és a kis ablak mögül, Rosa ajkáról tört fel, aki halaványan, reszketve, égnek emelt karral rohant apja és barátja közé.

Cornelius elejtette a korsót, és az rettentő csörömpöléssel tört ezer darabra.

Gryphus ekkor fogta fel, milyen veszedelemben forgott, s irtóztatóan szitkozódni kezdett.

– Ó - mondta neki Cornelius -, maga aztán igazán gyáva és durva lelkű ember, ha képes megfosztani egy szegény rabot egyetlen vigaszától, egy tulipánhagymától.

– Ej, apám - toldotta meg Rosa -, most igazán bűnt követett el.

– Nicsak, te vagy itt, ostoba tacskó - ordította az öreg, és tajtékzó dühvel förmedt a lányra -, törődj csak a magad dolgával, főként pedig szedd a lábadat, és takarodj innen!

– Nyomorult! Nyomorult! - kiabálta Cornelius kétségbeesve.

– Utóvégre is csak egy tulipán volt - hebegte Gryphus kissé szégyenkezve. - Tulipánt kaphat, amennyit akar, van legalább háromszáz hagyma a padlásomon.

– Menjen a pokolba a tulipánjaival! - kiáltotta Cornelius. - Annyit érnek a tulipánjai is, mint maga, és maga sem ér többet a tulipánjainál. Ha százezermillió forintom volna, azt is szívesebben odaadnám azért az egy hagymáért, amit összetaposott.

– Aha! - kiáltott fel Gryphus diadalmas ujjongással. - No lám, lám, magát sem a tulipán érdekelte olyan nagyon. Látja, hogy abban a hamis tulipánhagymában nyilván volt valami boszorkányság, valami fortély, hogy levelezhessen őfensége ellenségeivel, pedig ő megkegyelmezett az életének. Mondtam, ugye, hogy nagy bakot lőttek, amikor nem ütötték le a maga fejét.

– Apám! Apám! - kiáltotta Rosa.

– Nohát, annál jobb, annál jobb! - ordította Gryphus, s egyre jobban tűzbe jött. - Mert én eltapostam, eltapostam. És valahányszor újrakezdi, mindig el fogom taposni! Megmondtam előre, fiatal uracskám, hogy nagyon megkeserítem az életét.

– Átkozott! Átkozott! - üvöltötte Cornelius, s reszkető ujjaival ide-oda forgatta a sarjhagyma utolsó maradványait, annyi örömnek és annyi reménynek megsemmisült zálogát.

– Majd holnap elültetjük a másikat, kedves Cornelius úr - súgta neki halkan Rosa, átérezve a tulipánkertész mérhetetlen fájdalmát, és az édes szavakat mint balzsamcsöppeket hullatva Cornelius vérző szívére.

---

1 Pelisson, Paul (1624-1693), francia irodalmár, öt évig raboskodott a Bastille-ban, ahol fáradságos munkával egy pókot szelídített.