ÖTÖDIK RÉSZ
1943. május-1945. június

33

A ko­csi vá­rat­la­nul meg­állt. Az oka nyil­ván­va­ló volt: ut­cá­nyi rom­ba dőlt ház tör­me­lé­ke tor­la­szol­ta el előt­tük az utat. A reg­ge­li nap­sü­tés­ben, a pa­rázs­ló ro­mok kö­zül fel­go­moly­gó füs­tön túl, a pusz­tu­lás kö­ze­pet­te, kü­lö­nös el­len­tét­ként, ró­zsa­szí­nű vi­rá­gok­kal pom­pá­zó, ép, élő cse­resz­nye­fa vi­rult.

Dö­nitz elő­re­szólt a so­főr­nek:

– In­nen már gya­log me­gyek!

A so­főr ki­ug­rott a ko­csi­ból, ki­nyi­tot­ta a hát­só aj­tót. Dö­nitz ki­szállt, és nyo­má­ban a se­géd­tiszt­jé­vel, gyors lép­tek­kel in­dult to­vább a kö­ze­li Ho­tel-am-Ste­in­platz felé. Míg a kő- és va­ko­latom­la­dé­kot ke­rül­get­te, meg­ál­la­pí­tot­ta ma­gá­ban, hogy ez a ke­vés épen ma­radt, bel­vá­ro­si szál­lo­dák egyi­ke Ber­lin­ben.

A szál­lo­dá­ban egye­ne­sen a pin­ce felé in­dult, de szo­ká­sá­val el­len­tét­ben, nem a nyom­kö­ve­tő te­rem­be ment, ha­nem be­for­dult az iro­dá­já­ba, és be­csuk­ta maga mö­gött az aj­tót.

Idő­re volt szük­sé­ge: gon­dol­kod­nia kel­lett. El­ér­ke­zett a dön­tés órá­ja.

Előt­te az asz­ta­lon az ada­tok. Mi­köz­ben las­sú moz­du­lat­tal oda­húz­ta a szé­két, a szá­mo­kat néz­te. Meg­iga­zí­tot­ta a zub­bo­nyát. Sta­tisz­ti­kai je­len­tés. Má­jus hu­szon­har­ma­di­ka. A hó­nap első hu­szon­egy nap­ján a ten­ger­alatt­já­rók két­száz­ezer ton­na szö­vet­sé­ges ha­jó­tö­me­get süllyesz­tet­tek el. Sok­kal ke­ve­seb­bet, mint az elő­ző há­rom hó­nap bár­me­lyi­ké­ben. Noha így is te­kin­té­lyes mennyi­ség, ha meg­gon­dol­juk, hogy…

A sze­me meg­akadt a „ten­ger­alatt­já­ró-vesz­te­sé­gek” című ro­va­ton.

Hu­szon­egy nap alatt har­minc­egy hajó.

Ed­dig még soha nem volt ennyi.

Ka­taszt­ró­fa!

Har­minc­egy!.

Por­tyá­zó ha­jók süllyed­nek el min­den­fe­lé: az At­lan­ti-óce­án nyílt vi­ze­in, Iz­land kör­nyé­kén és – ezt már szin­te meg­szok­ta – a Bi­s­ca­yai-öb­lön át­ha­józ­va.

Se­hol sin­cse­nek biz­ton­ság­ban.

Har­minc­egy.

Össze­szo­rí­tott fo­gak­kal meg­pró­bál­ta el­kép­zel­ni, mit érez­nek az em­be­rei. És kü­lö­nö­sen egy, aki olyan kö­zel áll a szí­vé­hez.

Erő­szak­kal kény­sze­rí­tet­te ma­gát, hogy. a leg­fon­to­sabb kér­dés­sel fog­lal­koz­zon. Mi a vá­lasz? Ed­dig sen­ki sem tud­ta pon­to­san meg­mon­da­ni neki, mi­lyen rend­szert dol­goz­tak ki, vagy mi­fé­le ti­tok­ra buk­kan­tak rá a Szö­vet­sé­ge­sek. Sen­ki nem tu­dott sem­mi­fé­le el­len­in­téz­ke­dést ja­va­sol­ni. Ta­lán az an­go­lok ma­gá­ba a Kri­egsma­ri­ne-ba épí­tet­ték be a ké­me­i­ket? Ta­lán meg­fej­tet­ték a kód­ju­kat? Ta­lán.

Ta­lán az a Rot­ter­da­mi be­ren­de­zés a kul­csa min­den­nek, amely­nek az össze­ra­ká­sá­val Schmidt és a tu­dó­sai még min­dig csak pró­bál­koz­nak?

Dö­nitz úgy érez­te, igen.

De sen­ki nem tu­dott ezek­re a kér­dé­sek­re sem ha­tá­ro­zott igen­nel, sem ha­tá­ro­zott nem­mel vá­la­szol­ni. A Rot­ter­da­mi be­ren­de­zést el­ne­vez­ték Menny­dör­gés­nek. És a má­just már a Menny­dör­gés hava né­ven em­le­get­ték.

A kér­dés az, mit te­het ő ez el­len? Egész éj­sza­ka ezen rá­gó­dott. És nagy­részt teg­nap is. De min­dig ugyan­ar­ra a kö­vet­kez­te­tés­re ju­tott.

Sem­mit. Leg­alább­is köz­vet­le­nül nem te­het sem­mit.

Föld­alat­ti iro­dá­ja bom­ba­biz­tos, si­vár fa­lá­ra me­redt. Ő, a né­met ha­di­ten­ge­ré­szet első em­be­re, kép­te­len meg­vé­de­ni a fi­a­it! Meg­tet­te a tőle tel­he­tőt, de az nem volt elég.

Fel­só­haj­tott. Ami a dön­tést il­le­ti, egyet­len le­he­tő­sé­ge van. Csak egyet te­het.

Vissza kell ren­del­nie far­kas­fal­ká­it az At­lan­ti-óce­án észa­ki tér­sé­gé­ből.

Ezen gon­dol­ko­dott egész éj­jel, de most már biz­to­san tud­ta, hogy ez az egyet­len he­lyes út. Nem te­he­ti meg, hogy to­vább­ra is a ha­lál­ba küld­je az em­be­re­it. Nincs az a cél, ame­lyért ér­de­mes len­ne.

A vissza­ren­de­lés sú­lyos kö­vet­kez­mé­nyek­kel jár. Ez­zel sza­bad­dá te­szi az utat a Szö­vet­sé­ge­sek előtt az eu­ró­pai part­ra­szál­lás­hoz, ha­jó­ik ez­u­tán sza­ba­don jö­het­nek, köz­tük azok is, ame­lyek­kel a part­ra­szál­lást vég­re fog­ják haj­ta­ni. Ha egy­szer a kon­vo­jok el­len­ál­lás nél­kül kel­het­nek át Ame­ri­ká­ból, a Szö­vet­sé­ge­sek gyor­san fel­hal­moz­hat­ják a szük­sé­ges fegy­ve­re­ket és egyéb kész­le­te­ket. Ak­kor az­tán nem lesz ha­ta­lom, amely meg­ál­lít­hat­ná őket.

Mind­ezt el­mond­ta, meg­ma­gya­ráz­ta Hit­ler­nek is. De erő­sen ké­tel­ke­dett ben­ne, hogy a Füh­rer kel­lő­kép­pen fel­mé­ri-e a hely­zet ko­moly­sá­gát. Ak­kor sem, ha a kér­dés lát­ha­tó­an fel­kel­tet­te az ér­dek­lő­dé­sét, mert ma­gá­hoz hí­vat­ta Gör­in­get, és je­len­tést kért a Rot­ter­da­mi be­ren­de­zés­sel kap­cso­la­tos ku­ta­tá­sok ál­lá­sá­ról. Gör­ing ez­út­tal is, mint min­dig, ér­dek­te­len­nek tar­tot­ta az egé­szet, és ki­je­len­tet­te, hogy sze­rin­te va­ló­szí­nű­leg egy­ál­ta­lán nem a ra­dar a ba­jok for­rá­sa…

Köz­ben a ka­taszt­ró­fa egy­re na­gyobb mé­re­te­ket ölt. Vissza kell von­nia a far­kas­fal­ká­kat.

Nincs más vá­lasz­tá­sa. Pil­la­nat­nyi­lag nincs.,

Ta­lán ké­sőbb lesz még le­he­tő­ség. Ta­lán lesz még rá al­ka­lom, hogy vissza­küld­je a ha­jó­it az At­lan­ti-óce­án észa­ki vi­ze­i­re, ha majd a szak­em­be­rek meg­ta­lál­ták a vé­de­ke­zés mód­ját. So­ha­sem le­het tud­ni. Re­mény min­dig van.

Elő­re­ha­jolt, és fel­vet­te a te­le­font.

– Törzs­tisz­ti meg­be­szé­lés öt perc múl­va, Hen­ker. – A se­géd­tiszt­je meg­is­mé­tel­te a pa­ran­csot, – Mi van még ma na­pi­ren­den?

– Rend­kí­vü­li meg­be­szé­lés Herr Sche­er­rel, ti­zen­egy­kor. Téma: a ten­ger­alatt­já­ró-prog­ram le­ma­ra­dá­sa, Herr Gros­sad­mi­ral. Az­tán az ál­ta­lá­nos le­ve­le­zés. És né­hány rész­vét­nyil­vá­ní­tás.

– Mennyi?

– Öt, Herr Gros­sad­mi­ral.

– Rend­ben! – Dö­nitz le­tet­te a kagy­lót. Rész­vét­nyil­vá­ní­tá­sok. Dö­nitz, ha egy ten­ger­alatt­já­ró el­tűnt, ál­ta­lá­ban sze­mé­lye­sen írta meg a rész­vét­nyil­vá­ní­tó le­ve­let a pa­rancs­nok csa­lád­já­nak, füg­get­le­nül at­tól, hogy eb­ben a be­osz­tás­ban ez nem lett vol­na kö­te­les­sé­ge. De az­előtt is min­dig meg­tet­te, és nem akart fel­hagy­ni ez­zel a szo­ká­sá­val.

Öt. Ed­dig már tí­zet írt meg ezen a hé­ten. Rög­tön a törzs­tisz­ti meg­be­szé­lés után sort ke­rít rá.

És még egy le­ve­let meg kell ír­nia. A fe­le­sé­gé­nek. Utol­já­ra ak­kor írt neki, ami­kor az első jel­zést meg­kap­ta a fiuk ha­lá­lá­ról. Ak­kor nem is ha­tott rá olyan meg­rá­zó­an a ször­nyű hír. De ahogy múlt az idő, a tra­gé­dia sú­lya nem eny­hült, ha­nem egy­re ke­ser­ve­seb­ben nyo­masz­tot­ta, és úgy érez­te, min­dig ne­he­zebb lesz sza­vak­ba ön­te­nie az ér­zé­se­it.

Te­nye­ré­be te­met­te az ar­cát. A múlt­ban va­la­hogy min­dig si­ke­rült, hogy ne gon­dol­jon a fi­úk­ra. Gon­do­san ki­zár­ta őket a tu­da­tá­ból, nem akart sem­mi rész­re­haj­lást mu­tat­ni irán­tuk. Az em­ber nem en­ged­he­ti meg, hogy a dön­té­se­it ér­zel­mek be­fo­lyá­sol­ják, nem ér­dek­lőd­het egy bi­zo­nyos ten­ger­alatt­já­ró iránt csak azért, mert a sa­ját gyer­me­ke azon a ha­jón szol­gál.

De most… Most saj­nál­ja, hogy nem gon­dolt több­ször rá­juk. Saj­nál­ja, hogy nem volt töb­bet ve­lük.

És most az egyik ha­lott.

Megint ír­nia kell a fe­le­sé­gé­nek. De kép­te­len lesz al­kal­mas sza­va­kat ta­lál­ni.

Ki­húz­ta ma­gát, te­le­szív­ta a tü­de­jét le­ve­gő­vel. Bi­zo­nyos ér­te­lem­ben min­den hajó le­gény­sé­gét a sa­ját fi­a­i­nak te­kin­tet­te, és most meg kell ten­nie, amit te­het, meg kell aka­dá­lyoz­nia, hogy még töb­ben meg­hal­ja­nak kö­zü­lük.

Ko­pog­tak. Dö­nitz össze­rez­zent, az­tán gyor­san a zse­bé­be nyúlt, zseb­ken­dőt vett elő, és meg­dör­zsöl­te a sze­mét, mert úgy lát­szik, por­szem hul­lott bele. Se­géd­tiszt­je az aj­tó­ban állt.

– A törzs együtt van, Herr Gros­sad­mi­ral.

Dö­nitz bó­lin­tott, fel­állt, meg­iga­zí­tot­ta a zub­bo­nyát, és el­in­dult a se­géd­tiszt­je után.

 

– A fel­adat itt van Pá­rizs­ban.

– Én azt hit­tem, Pá­rizs túl ve­szé­lyes szá­mom­ra.

Klof­fer a vál­lát vo­no­gat­ta.

– Maga túl so­kat ag­go­dal­mas­ko­dik. Az idő mú­lik. Az em­be­rek fe­lej­te­nek.

Az em­be­rek soha nem fe­lej­te­nek, gon­dol­ta Vas­son.

Klof­fer Cit­ro­en­jé­ben ül­tek, a hát­só ülé­sen. A ko­csi az Éto­i­le kö­ze­lé­ben állt, egy sar­kon. Vas­son in­ge­rül­ten né­zett ki az ab­la­kon. Úgy érez­te, a vá­ros le­ve­gő­jé­ben van va­la­mi új, amit ed­dig nem ér­zett. Az em­be­rek de­rű­lá­tób­bak, me­ré­szeb­bek. A han­gu­lat már egy­ál­ta­lán, nem olyan ko­mor, el­ke­se­re­dett, mint volt.

– Igen – foly­tat­ta Klof­fer. – Megint a di­á­kok. Kom­mu­nis­ták, agi­tá­to­rok. A meg­szo­kott do­log.

– Néz­ze, mi­előtt be­szé­lünk róla – sza­kí­tot­ta fél­be ha­tá­ro­zott han­gon Vas­son –, a fi­ze­té­sem­ről me­sél­jen! A má­so­dik rész­le­tet nem kap­tam meg a bre­tag­ne-i ügy után.

Klof­fer dü­hös szem­mel me­redt rá.

– Nem száll le róla? Maga soha nem ta­nul! – Ne­héz­ke­sen fel­só­haj­tott, az­tán le­gyin­tett. – Az egész ak­ció fej­re állt, em­lék­szik rá? És maga ál­lí­tot­ta fej­re! Na­gyon me­le­gen aján­lom, hogy ne be­szél­jen töb­bet a pénz­ről. Kü­lön­ben… Még én is el­ve­szí­tem a tü­rel­me­met.

Vas­son a düh­től egy pil­la­nat­ra nem ju­tott szó­hoz.

– Már az­előtt is meg­mond­tam – je­len­tet­te ki az­tán ki­mért han­gon –, hogy ne­kem sem­mi kö­zöm nem volt hoz­zá. Az az un­do­rí­tó, ho­mo­kos Baum a fe­le­lős min­de­nért.

Klof­fer a vál­lát vo­no­gat­ta.

– Ezt mond­ja maga, Vas­son. De Ber­lin­ben ma­gá­nak igen rossz híre van. És ez el­len sen­ki nem te­het sem­mit.

Vas­son össze­szo­rí­tot­ta a fo­gát. Utál­ta, ha Klof­fer a va­ló­di ne­vét hasz­nál­ja.

– Szó­val – pré­sel­te ki ma­gá­ból –, ezt úgy ért­sem, hogy nem ka­pom meg a pén­ze­met?

– Pon­to­san – kö­zöl­te Klof­fer, tár­gyi­la­gos hang­já­ban tü­rel­met­len él­lel.

– Ér­tem – fe­lel­te Vas­son, és me­rev arc­cal né­zett maga elé. Egyet soha nem tu­dott meg­bo­csá­ta­ni. Ha nem fi­zet­ték meg.

Klof­fer fel­lé­leg­zett.

– Ak­kor jó. Szó­val, hol tar­tot­tunk?

– Még va­la­mit – emel­te fel a hang­ját Vas­son. – Ezért a mun­ká­ért meg­fi­zet­nek?

Má­sod­perc­nyi szü­net.

– Ter­mé­sze­te­sen!

Va­la­mit tit­kol. Ez nyil­ván­va­ló, gon­dol­ta Vas­son.

– És a fel­té­te­lek?

– Az adott kö­rül­mé­nyek kö­zött a leg­job­bak.

Vas­son szót­la­nul várt.

– Ez ma­gá­nak egy­sze­rű fel­adat; nem tart­hat to­vább egy hét­nél. A fi­zet­ség egy összeg­ben öt­ezer. A vé­gén.

Bagó. Vas­son várt, míg a ha­rag­ja előbb fel­ger­jed, az­tán le­csil­la­pul.

– Mond­ja – kér­dez­te az­tán óva­to­san –, azért, mert nem érek annyit, mint ko­ráb­ban… Úgy gon­dol­ják, nél­kü­löz­he­tő va­gyok?

Klof­fer egy pil­la­na­tig el­töp­ren­gett a vá­la­szon.

– Csak a ta­ri­fá­ja ment lej­jebb. – Vál­lat vont. – Ennyi az egész.

– Ér­tem.

– Vak len­ne, ha nem lát­ná, Mar­seille-i. Meg kell ér­te­nie, hogy vál­to­zott a hely­zet. Maga már nem olyan. szó­val, ma már nincs olyan szük­sé­günk ma­gá­ra, mint az­előtt. Má­sok a mód­sze­re­ink. És más em­be­rek­kel dol­gozunk. Ép­pen olyan jók­kal, sőt job­bak­kal is, mint maga.

Egy szó se igaz ab­ból, amit az új em­be­rek­ről mond. És nála sincs jobb. Vas­son tud­ta. Az új mód­sze­rek pe­dig dur­váb­bak, ennyi az egész. És ke­vés­bé ered­mé­nye­sek.

Egy ide­ig mind a ket­ten hall­gat­tak. Az­tán Klof­fer föl­né­zett.

– Foly­tas­suk? – Várt egy ki­csit, az­tán ne­ki­lá­tott; in­for­má­ci­ó­kat kö­zölt, uta­sí­tá­so­kat adott.

Vas­son úgy tett, mint­ha fi­gyel­ne, de a gon­do­la­tai már más­fe­lé jár­tak; azon töp­ren­gett, mi le­gyen a kö­vet­ke­ző lé­pé­se. Idő­pon­to­kat pró­bált rög­zí­te­ni ma­gá­ban, és min­de­nek­előtt a leg­fon­to­sab­bat, a le­he­tő­sé­get ke­res­te, arra gon­dolt, mi­ként fe­dez­ze ma­gát, hogy Klof­fer soha ne jö­hes­sen rá, mi tör­tént vele.

Klof­fer be­fe­jez­te,

– Fo­ugè­res. Meg­halt? – kér­dez­te Vas­son, szin­te fél­váll­ról.

– Fo­ugè­res? – né­zett rá in­ge­rül­ten Klof­fer. – Az ki­cso­da?

– A Me­te­or-lánc­ból. Itt volt a bá­zi­sa. Az ő ne­vét hasz­nál­tam Bre­tag­ne-ban.

– Aha! – Klof­fer el­gon­dol­ko­dott, az­tán vál­lat vont. – Meg­halt. Igen, majd­nem biz­tos va­gyok ben­ne.

– És a má­sik? Aki eskü alatt azo­no­sí­tott vele?

– Igen, igen. Az is meg­halt. Mi­ért iz­gat­ják ezek az ügyek?

Vas­son­nak si­ke­rült hal­vány mo­solyt eről­tet­ni az ar­cá­ra.

– Csak sze­ret­ném, ha tisz­tán áll­nék. Ennyi az egész.

– Azt akar­ja mon­da­ni, hogy fél? – Klof­fert lát­ha­tó­an mu­lat­tat­ta a gon­do­lat.

– Csöp­pet sem!

– Pe­dig len­ne rá oka.

– Mint­ha azt mond­ta vol­na – foly­tat­ta Vas­son bosszú­san –, hogy Pá­rizs­ban nem va­gyok ve­szély­ben.

– Maga min­den­hol ve­szély­ben van. – Klof­fer le­pöc­költ egy pi­hét a za­kó­ja uj­já­ról. – De ne ag­gód­jon! Mi meg­véd­jük.

Ha­zug­ság. Vas­son egy pil­la­na­tig se ké­tel­ke­dett ben­ne, hogy Klof­fe­rék soha nem vé­de­nék meg.

– Rend­ben van? Vi­lá­gos a fel­adat? Van kér­dé­se? – Nincs.

– Ó! Na­hát, na­hát. Maga hogy meg­vál­to­zott… – Klof­fer gya­na­kod­va néz­te. – Nem ter­vez sem­mi os­to­ba­sá­got, igaz?

– Tes­sék?

– Tud­ni­il­lik, hogy meg­lép.

– Nem, Klof­fer – hor­kant fel fé­lig ne­vet­ve Vas­son. – Ahogy maga szok­ta mon­da­ni, ne­kem nincs hol el­búj­nom.

Klof­fer meg­fon­tol­tan bó­lin­tott.

– Igen, és ezt sose fe­led­je, Paul Vas­son.

Vas­son mo­so­lyog­va állt fel. Min­den jót, te fattyú! Ro­hadj meg a po­kol­ban!

Mi­kor Vas­son a Por­te d’Au­te­u­il-í la­ká­sá­ba be­lé­pett, nyom­ban lá­zas mun­ká­ba kez­dett.

A szek­rény te­te­jé­ről le­vet­te há­rom bő­rönd­jét, ket­tőt nyit­va az ágy­ra tett, a har­ma­dik, egy meg­le­he­tő­sen ko­pott bő­rön­döt ugyan­csak nyit­va a pad­ló­ra he­lyez­te.

A szek­rény­ből meg a ko­mód­ból elő­vet­te a leg­jobb ru­há­it. Si­e­tett. A jó bő­rön­dök kö­zül az egyik­be az ele­gáns ru­há­it rak­ta, a má­sik­ba be­cso­ma­gol­ta a Pá­rizs­ban hasz­nált mun­ka­ru­há­it. A leg­ócs­kább hol­mi­ját, be­le­ért­ve mind­azt, amit Bre­tag­ne-ban hor­dott, a har­ma­dik, ko­pott bő­rönd­be gyö­mö­szöl­te.

Az­tán ki­húz­ta a ko­mód egyik fi­ók­ját, fel­for­dí­tot­ta, le­tép­te a fiók fe­ne­ké­re ra­gasz­tott, la­pos kis cso­ma­got. A cso­mag­ban két so­ro­zat sze­mé­lyi ok­mányt őr­zött. Az egyik sose hasz­nált so­ro­za­tot a tár­cá­já­ba csúsz­tat­ta, a töb­bi, Fo­ugè­res ne­vé­re ki­ál­lí­tott pa­pírt be­le­tet­te a ha­mu­tar­tó­ba. Resz­ke­tő kéz­zel gyu­fát gyúj­tott, és meg­gyúj­tot­ta őket. Mi­kor már nagy láng­gal ég­tek, kö­zé­jük dob­ta azo­kat a sze­mé­lyi ok­má­nya­it is, ame­lye­ket az­óta hasz­nált, hogy Pá­rizs­ba vissza­tért, és néz­te, amint fe­ke­tén kun­ko­rod­nak a lán­gok kö­zött. Mi­után az összes pa­pír el­égett, a ha­mut egy üres ci­ga­ret­tás­do­boz­ba rak­ta, és a do­bozt ki­dob­ta a sze­mét­be.

Le­zár­ta mind a há­rom bő­rön­döt. Ket­tőt meg­fo­gott, le­vit­te őket a föld­szint­re, és le­tet­te köz­vet­le­nül a ka­pun be­lül. Az­tán vissza­ment a la­kás­ba, még egy­szer, utol­já­ra kö­rül­né­zett, és fog­ta a har­ma­dik bő­rön­döt. A la­kás aj­ta­ját gon­do­san be­zár­ta maga mö­gött. Kis­sé li­heg­ve ért le a föld­szint­re. Be­ko­po­gott a con­ci­er­ge-hez.

– El­me­gyek – mond­ta a ház­mes­ter­né­nek. – Sür­gős üz­le­ti ügy­ben. Nem is jö­vök vissza. Min­den rend­ben van?

Az öreg­asszony a vál­lát vo­no­gat­ta.

– Azt hi­szem, igen. – Ez azt je­len­tet­te, hogy. Vas­son nem tar­to­zik sem­mi­vel az öreg­asszony­nak.

– Itt van, ez a ma­gáé! – Vas­son oda­nyúj­tot­ta a ház­mes­ter­né­nek a har­ma­dik bő­rön­döt. – Tele van ru­há­val, nincs már szük­sé­gem rá. Ne­me­sebb cé­lok­ra.

Az­zal föl­kap­ta a má­sik két bő­rön­döt, be­for­dult a kö­vet­ke­ző sar­kon, el­gya­lo­golt két ut­cá­val ar­rébb álló au­tó­já­hoz:

A bő­rön­dö­ket be­tet­te a cso­mag­tar­tó­ba, be­ült a kor­mány­hoz. Egy da­ra­big moz­du­lat­la­nul ült, várt, míg kis­sé meg­nyug­szik.

Az­tán el­in­dult, és a meg­szo­kott út­vo­na­lon el­au­tó­zott Sév­res-be, a Rue de Vi­eux Mo­u­lin 22-be.

Las­san el­haj­tott a ház előtt. El­vé­gez­te a szo­ká­sos fel­de­rí­tést. Az­tán vissza­for­dult, és még egy­szer meg­is­mé­tel­te ezt a mű­ve­le­tet. Csak a biz­ton­ság ked­vé­ért. Két ut­cá­val ar­rébb állt meg, a bő­rön­dö­ket a cso­mag­tar­tó­ban hagy­ta, és friss lép­tek­kel vissza­sé­tált a ház­hoz.

A vil­lá­ban ha­lá­los csend. A las­sú enyé­szet han­gu­la­ta leng­te kö­rül. Vas­son föl­si­e­tett a fel­haj­tón; lép­tei bán­tó­an, éle­sen csi­ko­rog­tak a laza ka­vi­cson. Az utol­só né­hány mé­tert láb­ujj­he­gyen tet­te meg. Az alag­so­ri ajtó előtt meg­állt, hall­ga­tó­zott.

Sem­mi.

Ki­nyi­tot­ta az aj­tót. A szo­bá­ban a polc al­já­ról le­szed­te azt a két ok­mány­so­ro­za­tot, ame­lyek­ről Klof­fer nem tu­dott, és az egyi­ket a zse­bé­be süllyesz­tet­te. Ez a so­ro­zat nem volt tel­jes. Hi­ány­zott hoz­zá a fény­kép és az ujj­le­nyo­mat. Csak a név volt be­le­ír­va. Egy fiú neve, aki Fran­cia- Nyu­gat-In­di­á­ban szü­le­tett, ott is ne­vel­ke­dett, az­tán Fran­cia­or­szág­ba jött dol­goz­ni, és köz­vet­le­nül a há­bo­rú előtt meg­halt. A ha­tó­sá­gok nem tud­tak róla, hogy meg­halt. Tö­ké­le­tes sze­mély­azo­nos­ság, ren­ge­teg után­já­rás árán sze­rez­te meg.

Az­tán a fo­lyo­só vé­gé­be sé­tált, a rak­tár­ban el­moz­dí­tot­ta az asz­talt, ad­dig ásott, amíg el­ér­te a víz­hat­lan zsá­kot, amit ke­re­sett. A zsák­ban volt min­den kész­pén­ze, hat­van­ezer frank. A pénzt a bel­ső zse­bé­be dug­ta. Ha kell, ez elég lesz akár egy évig is.

A gö­dör mé­lyén még egy zsák fe­küdt. Azt is ki­vet­te, el­gon­dol­kod­va né­zett bele. A zsák al­ján egy En­fi­eld No. 2. re­vol­ver pi­hent, a Me­te­or-lánc egyik tag­já­tól sze­rez­te. Ti­zen­két töl­tény volt hoz­zá.

Sose hasz­nál­ta. Soha éle­té­ben nem hasz­nált re­vol­vert, bár tud­ta, ho­gyan kell bán­ni vele, ha a szük­ség úgy hoz­ná. Ma­gá­val vi­gye? Az­tán lel­ki sze­mei előtt fel­buk­kant Klof­fer képe, és nem gon­dol­ko­dott to­vább. Meg­töl­töt­te a re­vol­vert, és a ma­ra­dék hat töl­ténnyel együtt zseb­re vág­ta.

Az­tán el­si­mí­tot­ta a föl­det, némi pénzt meg egy cé­du­lát ha­gyott a há­zi­asszony­nak, min­dent be­zárt, és el­ment.

És most az autó! El­haj­tott a fo­lyó­hoz, a rak­par­ton meg­állt. Egy da­ra­big mé­lyen el­gon­dol­kod­va várt. Med­dig tart va­jon, míg Klof­fer ész­be kap? Egy nap? Két nap? Ta­lán több is le­het.

Vagy már­is gya­nak­szik a né­met?

Ki­szállt a ko­csi­ból, be­zár­ta az aj­tót, ki­vet­te a bő­rön­dö­ket a cso­mag­tar­tó­ból, a ko­csi kul­csát be­dob­ta a fo­lyó­ba.

A bő­rön­dö­ket el­ci­pel­te a kö­ze­li bou­le­vard-ra, ott meg­állt és várt. Meg­nyug­ta­tó ér­zés név­te­le­nül ácso­rog­ni az út szé­lén; csöp­pet se bán­ta, hogy vár­nia kell. Vagy fél­óra vá­ra­ko­zás után arra té­vedt egy üres taxi. Vas­son le­in­tet­te.

A véló-val át­haj­tot­tak a bel­vá­ro­son, a Gare d’Or­lé­ans-hoz. Ott ki­fi­zet­te a ta­xit, fog­ta a bő­rönd­je­it, és be­tet­te őket az ál­lo­más ru­ha­tá­rá­ba.

Az ál­lo­más órá­ja né­gyet mu­ta­tott. Ta­lán sze­ren­csé­je lesz. Ke­re­sett egy nyil­vá­nos te­le­font, a tár­cá­já­ból ki­vett egy da­rab pa­pírt, meg­néz­te, föl­emel­te a kagy­lót, és be­mon­dott egy szá­mot a köz­pon­tos­nak.

A szí­ve han­go­san ka­la­pált. Szo­ro­sab­ban mar­kol­ta a hall­ga­tót, és lé­leg­zet-vissza­fojt­va várt.

Va­la­ki meg­szó­lalt. Az, aki­vel be­szél­ni akart. Az il­le­tő rop­pant tar­tóz­ko­dó­an be­szélt. Meg­ál­la­pod­tak az idő­ben, a hely­ben.

Vas­son le­tet­te a kagy­lót. A te­nye­re iz­zadt.

Az ál­lo­más bü­fé­jé­ben gyor­san fel­haj­tott egy pas­tist, az­tán el­sé­tált a met­ró­hoz, föl­szállt egy ke­let felé köz­le­ke­dő sze­rel­vény­re. Út­köz­ben egy­szer át­szállt. A Place Gam­bet­tá­tól gya­log foly­tat­ta út­ját a ving­tiè­me ko­pott ut­cá­in.

 

Több pen­zi­ó­ban pró­bál­ko­zott, míg meg­ta­lál­ta, amit ke­re­sett. A nő a pult­nál ré­szeg volt, és nem vet­te a fá­rad­sá­got, hogy fel­kí­sér­je a szo­bá­já­ba. Még az ar­cát se néz­te meg.

Ké­sőbb volt egy pil­la­nat, ami­kor azt hit­te, té­ve­dett, és a nő vé­gül még­is kí­ván­csis­kod­ni fog. Ugyan­is ami­kor le­ment a hall­ba, a nő meg­kér­dez­te, mi­ből él, de szem­mel lát­ha­tó­an meg­nyug­tat­ta Vas­son vá­la­sza: „por­tás va­gyok.”

– Csak azért kér­de­zem, mert nem aka­rok sen­kit, aki bal­hé­zik.

– Sem­mi baj!

Ki­fi­zet­te a szo­ba árát, az­tán gyor­san el­tűnt.

A ta­lál­ká­ig még ma­radt négy órá­ja.

Meg­ebé­delt. Na­gyon ke­ve­set evett, de an­nál töb­bet ivott. Tíz­re ré­szeg akart len­ni. Meg­ivott egy üveg bort és jó pár ko­nya­kot. A ven­dég­lős rosszal­ló pil­lan­tás­sal fi­gyel­te.

Fél tíz­kor ki­fi­zet­te a szám­lá­ját, és el­in­dult véló ta­xit ke­res­ni. A ta­xit meg­ál­lí­tot­ta a Por­té de Pan­tin kö­ze­lé­ben, ki­szállt, és gya­log ment to­vább.

A hű­vös éj­sza­kai le­be­gő­ben va­la­me­lyest ki­tisz­tult a feje. Csen­de­sen ká­rom­ko­dott ma­gá­ban. Töb­bet kel­lett vol­na in­nia. Nem volt elég ré­szeg. „Úr­is­ten” – mo­rog­ta fél­han­go­san.

Pon­to­san kö­vet­te a meg­adott irányt. A mar­ha­pi­a­con túl le a csa­tor­ná­hoz, ott bal­ra, és on­nan már csak né­hány mé­ter­re van a rak­tár, bal­kéz fe­lől.

A csa­tor­na kö­rül ko­rom­sö­tét lett vol­na, ha a hold­fény nem ad némi vi­lá­gos­sá­got. Így vé­gül meg­ta­lál­ta a rak­tárt. Nem tud­ta, örül­jön-e neki.

A má­sik még nem volt ott.

Föl-alá sé­tált és várt. Rend­kí­vül könnyű­nek érez­te a fe­jét.

Egy da­ra­big meg­pró­bál­ta ko­mo­lyan vé­gig­gon­dol­ni, mit fe­lej­tett el, mit nem tett meg, amit meg kel­lett vol­na ten­nie. Van-e va­la­hol va­la­mi, ami Klof­fert vé­gül még­is a nyo­má­ra jut­tat­ja?

A fe­jét ráz­ta. Nincs. Nincs. Nem fe­lej­tett el sem­mit. Klof­fer ak­kor sem ta­lál­ja meg, ha ezer évig ke­re­si.

Klof­fer azt hi­szi, olyan okos! Klof­fer oda akar­ta dob­ni a vad­ál­la­tok elé.

De eb­ből nem eszik.

Nem, a mai este után nem! Ez után. Az­tán arra gon­dolt, mi vár rá per­ce­ken be­lül, és fel­ka­va­ro­dott a gyom­ra. Be­huny­ta a sze­mét.

Meg­rez­zent. Zör­gést hal­lott. Egy fér­fi lé­pett elő a sö­tét­ből. Nagy­da­rab em­ber, masszív vál­lak, majd­nem koc­ka ala­kú fej. A hold gyen­ge fé­nyé­ben Vas­son ép­pen csak sej­tet­te az arc­vo­ná­sa­it. Duz­zadt arc, az orra be­tör­ve, olyan, mint egy volt ököl­ví­vó. Egyéb­ként az is.

– Sa­lut!

Vas­son szin­te meg­ba­bo­náz­va néz­te.

– Sa­lut!

– Biz­tos ben­ne, hogy akar­ja?

Vas­son ide­ge­sen fel­ne­ve­tett.

– Hát per­sze!

– Pon­to­san mit akar?

– Mit ja­va­sol? – Őrült kér­dés. Fur­csa. Vas­son hal­kan fel­ne­ve­tett. Per­sze ide­ges; de kép­te­len volt el­foj­ta­ni a ne­ve­té­sét.

– Mennyi­re akar­ja meg­vál­toz­tat­ni az ar­cát?

– Tel­je­sen – fe­lel­te Vas­son szé­les moz­du­lat­tal.

– És a pénz?

– Tes­sék! – Vas­son a zse­bé­be nyúlt, és né­hány bank­je­gyet do­bott a föld­re. – Csak egyet!

– Igen?

– Nem aka­rom, hogy fáj­jon. Ké­rem!

– Rend­ben van. – A fér­fi előbb­re lé­pett. Vas­son tor­kát szo­ron­gat­ta a fé­le­lem. A tér­de meg­roggyant.

Szo­ro­san le­huny­ta a sze­mét, és tu­da­tos erő­fe­szí­tés­sel arra gon­dolt: édes Is­te­nem, kér­lek, hogy gyor­san túl­es­sem raj­ta. És ne fáj­jon na­gyon.

Nem kel­lett ag­gód­nia.

Egy pil­la­nat, és az ököl­ví­vó jobb ökle már­is be­le­vá­gott az ar­cá­ba.

Az első csa­pás után Vas­son töb­bé nem ér­zett sem­mit.

A nagy­da­rab em­ber min­den ere­jét be­le­ad­ta ebbe az első ütés­be. Az ökle a kora el­le­né­re még min­dig acé­los, száz kiló izom­tól tá­mo­gat­va, ke­mé­nyen be­le­vájt Vas­son jobb ar­cá­ba, és össze­tör­te a po­fa­csont­ját. Vas­son az ütés ere­jé­től hát­tal ne­ki­re­pült egy ház fa­lá­nak, a föld­re zu­hant, esés köz­ben be­ver­te a fe­jét egy kőbe, és el­ájult.

A nagy­da­rab fér­fi nem si­et­te el. Föl­húz­ta ülő hely­zet­be Vas­sont, és or­ron vág­ta. Két­szer. Csak hogy biz­to­san be­tör­jön az orra. Az­tán, a szim­met­ria ked­vé­ért, a jobb arc­csont­ját is össze­tör­te, mi­után a balt már la­pos­ra ver­te. Ek­kor rö­vid pi­he­nőt tar­tott, föl­mér­te ed­di­gi mun­ká­ja ered­mé­nyét, úgy dön­tött, hogy csak ja­vít a hely­ze­ten, ha Vas­son­nak ki­sebb ál­lat csi­nál? Így az ál­lát is össze­tör­te.

A sze­me ne­he­zebb eset. Nem so­kat vál­toz­tat­hat raj­ta. De meg­tet­te, amit te­he­tett, egy-két he­lyen mé­lyen be­le­ha­sí­tott a szem­öl­dö­ké­be, az­tán, a leg­job­ba­kat re­mél­ve, kis­sé meg­ök­löz­te a szem­öl­dök­csont­ját.

Vé­gül be­le­nyu­go­dott, hogy töb­bet nem te­het az ér­de­ké­ben, ha nem akar­ja, hogy bel­ső vér­zés le­gyen a vége. Te­hát ott­hagy­ta Vas­sont, de előbb az ol­da­lá­ra fek­tet­te, ne­hogy a sa­ját vé­ré­től ful­lad­jon meg. Csak ez­u­tán állt odébb.

A lo­kál­ból, ahol dol­go­zott, fel­hív­ta egy pap is­me­rő­sét, és el­vál­toz­ta­tott han­gon kö­zöl­te vele, hogy a csa­tor­ná­nál fek­szik egy sú­lyo­san se­be­sült fér­fi, aki po­li­ti­kai okok­ból nem szál­lít­ha­tó kór­ház­ba.

Nem szí­ves­ség­ből tet­te. Egy­sze­rű­en nem akar­ta, hogy az ügy­fe­le té­ve­dés­ből el­vé­rez­zen. Soha éle­té­ben nem ölt még em­bert.

Az­tán nyom­ban meg is fe­led­ke­zett az eset­ről. Ez sú­lyos hi­ba­volt.

Vas­son sose bo­csá­tot­ta meg neki, hogy pa­pot hí­vott hoz­zá.

Há­rom hét múl­va a nagy­da­rab em­bert hol­tan ta­lál­ták egy mel­lék­ut­cá­ban, a há­tá­ba csi­nos, négy­mil­li­mé­te­res re­vol­ver­go­lyó ütött lyu­kat.