6

Va­la­ki egy cé­du­lát tett Da­vid asz­ta­lá­ra. Ké­rem, mi­helyt te­he­ti, je­lent­kez­zék az igaz­ga­tó­nál.

Sem­mit­mon­dó üze­net, Da­vid még­is szo­rong­va néz­te. Az el­múlt na­pok­ban a la­bo­ra­tó­ri­u­mok tele vol­tak rém­hí­rek­kel. Ál­lí­tó­lag sok terv­be vett mun­kát tö­röl­tek, és az iro­dai meg az ad­mi­niszt­ra­tív sze­mély­zet­ből is­mét so­kak­nak vissza­von­ták a ka­to­nai szol­gá­lat aló­li föl­men­té­sét. Már het­ve­net be­hív­tak kö­zü­lük.

Da­vid le­vet­te fe­hér mun­ka­kö­pe­nyét, za­kó­já­ba bújt, az­tán szó­ra­ko­zot­tan hát­ra­si­mí­tot­ta a ha­ját a hom­lo­ká­ból, és még egy­szer el­ol­vas­ta az üze­ne­tet. Akár­mi­ről le­gyen is szó, leg­oko­sabb, ha mi­nél előbb túl­esik raj­ta, gon­dol­ta. Gé­pi­e­sen el­len­őriz­te, nincs-e az író­asz­ta­lán, szem előtt, bi­zal­mas akta. Ru­tin­el­len­őr­zés, min­dig el­vé­gez­te.

Az igaz­ga­tó iro­dá­ja a má­so­dik eme­le­ten volt. Da­vid úgy dön­tött, in­kább gya­lo­gol, nem hasz­nál­ja a lif­tet. Nem is árt egy kis moz­gás. Iga­zán nincs olyan jó for­má­ban, mint kel­le­ne. Több időt kel­le­ne sza­kí­ta­ni a moz­gás­ra.

Mire föl­ért az igaz­ga­tó iro­dá­já­ba, li­he­gett, és mi­kor a tit­kár­nő meg­kér­te, vár­jon egy per­cet, még örült is, hogy le­ül­het egy ki­csit. Az­előtt sose vá­ra­koz­tat­ták; az igaz­ga­tó elve az volt, hogy ma­ga­sabb be­osz­tá­sú mun­ka­tár­sa­it nem vá­rat­ja, sőt je­len­ték­te­le­nebb ügyek­ben in­kább maga ment le a la­bo­ra­tó­ri­um­ba, mert nem akar­ta el­von­ni őket a mun­ká­juk­tól. Még­sem sza­bad en­nek túl nagy je­len­tő­sé­get tu­laj­do­ní­ta­nia. Va­ló­szí­nű­leg egy­ál­ta­lán nincs je­len­tő­sé­ge.

Per­sze akadt más is, és Da­vid na­gyon is tisz­tá­ban volt vele, hogy an­nak vi­szont van je­len­tő­sé­ge. Új ope­ra­tív bi­zott­sá­got ál­lí­tot­tak fel a Ge­má­nál, de őt és egy má­sik szak­ér­tőt ki­hagy­ták a bi­zott­ság név­so­rá­ból. Mind­ket­ten zsi­dók vol­tak. Rö­vid­del ez­u­tán, min­den in­do­ko­lás nél­kül, kö­zöl­ték vele, hogy nem ve­het részt az új Was­ser­mann ra­dar­jel­ző be­ren­de­zés be­mu­ta­tó­ján.

Az­tán az ap­ró­sá­gok: az em­be­rek el­ke­rül­ték, a ne­vét fel­tű­nő­en ki­hagy­ták a fon­to­sabb ira­tok kö­rö­ző lis­tá­já­ról. De Da­vid bí­zott, az igaz­ga­tó­ban. Hosszú ide­je ki­fo­gás­ta­la­nul dol­goz­tak együtt; az igaz­ga­tó még azt is meg­tet­te, hogy Schmidt háta mö­gött mű­sza­ki le­he­tő­sé­get és tisz­tes­sé­ges pénz­ügyi ke­re­tet biz­to­sí­tott neki a sze­lep­fej­lesz­té­si prog­ram­hoz. Ez az em­ber föl tud­ja mér­ni a tu­do­mány je­len­tő­sé­gét. És gon­dol­ta Da­vid min­den ön­telt­ség nél­kül, tud­ja, mennyit ér egy él­vo­nal­be­li tu­dós.

Tíz per­cet várt. Mi­kor a tit­kár­nő be­tes­sé­kel­te a bel­ső iro­dá­ba, az igaz­ga­tó ép­pen ön­fe­led­ten ta­nul­má­nyo­zott egy ira­tot az író­asz­ta­lá­nál.

– Fog­lal­jon he­lyet, ké­rem.

Da­vid­nak fel­tűnt, hogy nem néz rá.

Az igaz­ga­tó ren­det­len cso­mó­ba do­bál­ta össze az asz­ta­lán az ira­to­kat, az­tán föl­pil­lan­tott.

– Frey­mann úr… – Ki­né­zett az ab­la­kon. Az­tán az író­asz­tal lap­já­ra me­redt. – Saj­ná­lat­tal kell kö­zöl­nöm, hogy fel­sőbb ál­lam­igaz­ga­tá­si dön­tés kö­vet­kez­té­ben, min­den hosszú le­já­ra­tú ku­ta­tást tö­röl­tünk a prog­ra­munk­ból. Ez a dön­tés a leg­fel­sőbb szint­ről ér­ke­zett. Érti? Nincs sem­mi be­le­szó­lá­som. Ami azt il­le­ti – és most egye­ne­sen Da­vid sze­mé­be né­zett –, az uta­sí­tás ma­gá­tól a Füh­rer­től jött.

– Szó­val a sze­lep­prog­ram­nak is vége?

– Igen.

Tu­laj­don­kép­pen nem lep­te meg. Vé­gül is a prog­ram a Gema szem­pont­já­ból sö­tét­ben ta­po­ga­tó­zás volt. Schmidt még 1936-ban ké­szí­tett egy fel­ter­jesz­tést, amely­ben „be­bi­zo­nyí­tot­ták”, hogy a rö­vid­hul­lá­mú ra­dart nem­csak le­he­tet­len ki­fej­lesz­te­ni, de ha le­het­ne, ak­kor se len­ne ér­tel­me fog­lal­koz­ni vele. Az igaz­ga­tó az­zal, hogy bár ti­tok­ban, de még­is tá­mo­gat­ta Da­vi­dot, meg­le­he­tő­sen nagy koc­ká­za­tot vál­lalt. Nem ve­het­te tőle rossz né­ven, ha most meg­hát­rál.

Az igaz­ga­tó a tor­kát kö­szö­rül­te.

– Nem mint­ha bár­mi konk­rét ered­ményt el­ért vol­na, Frey­mann. Szó­val, a sze­lep nem fej­lesz­ti a kí­vánt ener­gi­át, igaz?

– Nem. At­tól fé­lek, a je­lek sze­rint nem – fe­lel­te Da­vid, és me­re­ven az igaz­ga­tó sze­mé­be né­zett.

A má­sik meg­könnyeb­bül­ten bó­lin­tott.

– Nos, er­ről van szó. – Föl­emelt az asz­tal­ról egy le­vél­ne­he­zé­ket, és ide­ge­sen tet­te át egyik ke­zé­ből a má­sik­ba.

– És van egy má­sik prob­lé­ma is. Ez a… ez a spe­ci­á­lis tu­do­má­nyos stá­tus. Úgy. lát­szik, ez a stá­tus meg­szű­nik, és. Nincs tel­jes körű men­te­sí­tés a be­hí­vás alól. – Össze­szo­rí­tot­ta az aj­kát, az­tán foly­tat­ta. – Csak azok ma­rad­hat­nak itt, akik, a je­len­le­gi igé­nye­ket fi­gye­lem­be véve, lét­fon­tos­sá­gú, mun­kát vé­gez­nek.

– Vagy­is. – Da­vid el­ko­mo­ro­dott. Nem ér­tet­te. Az igaz­ga­tó ide­ge­sen foly­tat­ta.

– Ezt úgy ér­tem, hogy csak azok ma­rad­hat­nak a he­lyü­kön, akik a je­len­leg mű­kö­dő rend­sze­rek, a Freya és a Was­ser­mann fej­lesz­té­se szem­pont­já­ból fon­to­sak. Min­den­ki más­nak men­nie kell. Az ön mun­ká­ja az új rend­sze­rek ki­fej­lesz­té­sé­vel kap­cso­lat­ban túl­sá­go­san tá­vo­li és. a szer­ző­dé­sét nem újít­juk meg.

– De még két év hát­ra­van be­lő­le! To­vább dol­goz­ha­tom va­la­mi má­son!

Az igaz­ga­tó ké­nyel­met­le­nül fe­szen­gett a szé­kén.

– Nem. A dön­tés az, hogy men­nie kell. Azon­nal.

Da­vid rá­me­redt. A tor­kát össze­szo­rí­tot­ta a fé­le­lem.

– Men­nem kell?

– Igen. Saj­ná­lom, de ez az uta­sí­tás. Nincs be­le­szó­lá­som. Uta­sí­tot­tak rá, érti?

Da­vid­nak ki­szá­radt a szá­ja. Egy­más után több­ször is meg­pró­bált nyel­ni.

Igye­ke­zett meg­ér­te­ni, sze­ret­te vol­na meg­ér­te­ni.. De csak azt lát­ta, hogy ha­tal­mas, mély sza­ka­dék tá­tong előt­te. Tu­do­má­nyos stá­tus nél­kül, hát­tér nél­kül tel­je­sen véd­te­len. Ki­foszt­hat­ják min­de­né­ből, és is­ten tud­ja, mi vár még rá. Mint­ha ki­rúg­ták vol­na aló­la a lá­bát.

Az igaz­ga­tó szen­ve­dő arc­cal ta­nul­má­nyoz­ta a le­vél­ne­he­zé­ket.

– Igaz­ga­tó úr! – szó­lalt meg vég­re Da­vid. – Mi már ré­gen is­mer­jük egy­mást. Tisz­tá­ban van ön az­zal, mit je­lent ez ne­kem? Hogy spe­ci­á­lis stá­tus nél­kül én. én tel­je­sen véd­te­len va­gyok?

– Saj­ná­lom: Nem te­he­tek sem­mit önért. En­gem is sú­lyo­san érint, ahogy ve­lünk bán­nak. Akik ha­tal­mon van­nak, szem­mel lát­ha­tó­an nem tart­ják túl sok­ra a tu­do­mányt. Tel­je­sen igaz­ság­ta­lan. Iga­zán igaz­ság­ta­lan. De nem te­he­tek sem­mit. Saj­ná­lom.

Lát­ha­tó­an ke­rül­te Da­vid pil­lan­tá­sát Da­vid hi­tet­len­ked­ve bá­mult rá. Maga a dön­tés is elég ször­nyű, de ez ez a hi­deg, sze­mély­te­len rész­vét­nyil­vá­ní­tás, ez még bor­zasz­tóbb. Ez az em­ber a kol­lé­gá­ja volt, a mun­ka­tár­sa..

– Igaz­ga­tó úr, tisz­tá­ban va­gyok az­zal, hogy ta­lán köz­vet­le­nül nem tud se­gí­te­ni. hogy itt dol­goz­zam de más mó­don se­gít­het.

Da­vid agya lá­za­san dol­go­zott. Ha nincs stá­tu­sa, amely védi, neki, El­len­nek és Ce­ci­le-nek el kell men­nie in­nen. Nincs más mód, ha dol­goz­ni akar, ha sza­ba­don akar élni. Mi kell eh­hez? Az út­le­ve­le rend­ben van, hála is­ten­nek, tel­je­sen rend­ben, raj­ta a vö­rös „J”. Ce­ci­le El­len út­le­ve­lé­ben sze­re­pel, úgy­hogy ez is rend­ben len­ne. De emig­rá­ci­ós ira­tok kel­le­né­nek, vagy hogy is hív­ják őket… De­port­ados ira­tok, igen, de­port­ados ira­tok.

– Tud­na ne­kem se­gí­te­ni – kér­dez­te –, hogy de­port­ados pa­pí­ro­kat sze­rez­hes­sek? Ha nem dol­goz­ha­tom to­vább, a leg­oko­sabb, ha el­me­gyek. Úgy hal­lom, össze­köt­te­tés­re van szük­ség, ha va­la­ki ilyen pa­pí­ro­kat akar sze­rez­ni. Meg­ten­né? Szó­val, se­gí­te­ne?

– Saj­ná­lom. Iga­zán nem hi­szem, hogy se­gí­te­ni tud­nék. Ha tud­nék, higgye el, meg­ten­ném. És most, ha nem ha­rag­szik.

Da­vid szé­de­leg­ve tá­pász­ko­dott fel a szék­ről. Már majd­nem ki­lé­pett az aj­tón, ami­kor az igaz­ga­tó utá­na szólt.

– Ó. És – szem­mel lát­ha­tó­an za­var­ban volt – szük­sé­gem lesz va­la­mennyi bi­zal­mas ira­tá­ra. Rö­vi­de­sen le­kül­döm ér­tük a tit­kár­nő­met.

Da­vid bó­lin­tott. El­in­dult vissza az iro­dá­já­ba. Most is gya­log, de ez­út­tal azért, mert fel­tét­le­nül egye­dül akart len­ni. Mint­ha fej­be kó­lin­tot­ták vol­na; úgy érez­te ma­gát, mint egy gyer­mek, ha olyas­mi­ért bün­te­tik, amit nem kö­ve­tett el. Nem­csak hogy nem kö­ve­tett el sem­mit, ami­ért szé­gyen­kez­nie kel­le­ne, ép­pen el­len­ke­ző­leg, ke­mé­nyen és ra­gyo­gó ered­ménnyel dol­go­zott. Kép­te­len volt el­hin­ni, hogy az ilyen tel­je­sít­mé­nye­ket sem­mi­be ve­he­tik, tu­do­mást se vesz­nek róla. Hogy te­het­nek ilyet?

De tud­ta: meg­te­he­tik. Iszo­nyú ha­rag foj­to­gat­ta, de nem azok­ra ha­ra­gu­dott, ha­nem ön­ma­gá­ra, mert vé­gig strucc­po­li­ti­kát foly­ta­tott. Meg­hú­zó­dott tu­do­má­nyos stá­tu­sa mö­gött, és azt hit­te, elég nagy em­ber ah­hoz, hogy őt ne ül­döz­zék. Meg­ráz­ta a fe­jét. Őrült volt, mi­cso­da őrült! Ször­nyű hi­bát kö­ve­tett el, azt hit­te, ő kü­lön­le­ges lény, más, mint a töb­bi. Gőg.

Be­csuk­ta maga mö­gött az aj­tót, de alig­hogy ne­héz­ke­sen le­zök­kent a szé­ké­re, már­is ko­pog­tak. Hans nyi­tott be hoz­zá.

– Da­vid! Mit mond­jak?

– Sem­mit.

– Mi­hez kez­desz?

– Meg­pró­bá­lok ki­jut­ni in­nen. Csak va­ló­szí­nű­leg el­kés­tem. – Ke­se­rű­en föl­ne­ve­tett.

– És a spe­ci­á­lis ku­ta­tó­prog­ra­mod?

Da­vid a fe­jét in­gat­ta.

– Vége. Én is me­gyek, az is megy. És mind­ez sem­mi­ért.

– De hi­szen a prog­ram jól ha­lad!

Csend. Da­vid Hans sze­mé­be né­zett.

– Ne kér­dezz, kér­lek, ne kér­dezz! Jobb ez így.

Aj­tó­nyí­lás. Da­vid ide­ge­sen össze­rez­zent. Az igaz­ga­tó tit­kár­nő­je lé­pett a szo­bá­ba.

Már nem is ko­pog­nak, ha be akar­nak jön­ni, gon­dol­ta Da­vid. Szó nél­kül föl­állt, ki­nyi­tot­ta az irat­szek­rényt, ki­vett be­lő­le egy vö­rös csil­lag­gal jel­zett irat­cso­mót, és át­ad­ta a nő­nek. Az bó­lin­tott, és ki­ment a szo­bá­ból.

– Az ered­mé­nye­id? – kér­dez­te Hans.

– Igen. Min­den.

Hans le­ült, és a te­nye­ré­be te­met­te az ar­cát.

– Sose lesz vége en­nek az esze­ve­szett őrü­let­nek? Hal­lot­tad? Az éne­ke­se­ket és, a szó­ra­koz­ta­tó mű­vé­sze­ket men­te­sí­tik a so­ro­zás alól, nyil­ván azért, mert nél­kü­löz­he­tet­le­nek. De a tu­dó­so­kat nem! Hit­ler­nek fo­gal­ma sincs, ki ki­cso­da! Hal­vány fo­gal­ma sincs!

– Nincs.

Hans föl­né­zett.

– Mit fogsz most csi­nál­ni?

– Sem­mit nem tu­dok csi­nál­ni. Azt hi­szem, be fog­ják von­ni a sze­mé­lyi iga­zol­vá­nyo­mat, és újat ad­nak, Iz­ra­el név­re, mint má­sok­nak is. Szó­val – mond­ta, és szo­mo­rú­an mo­soly­gott hoz­zá –, mint a töb­bi zsi­dó­nak.

És az­tán jön a töb­bi. Da­vid tud­ta: sár­ga csil­lag lesz a ru­há­ján, nyil­ván­tar­tás­ba ve­szik min­de­nét, az­tán né­hány nap ta­lán és min­de­nét el­ko­boz­zák.

– Nem gon­dos­kod­tál va­la­mi vé­de­lem­ről?

– De igen. A ház El­len ne­vén van, és a meg­ta­ka­rí­tott pén­zünk egy ré­sze is. De nem tud­tam min­dent át­írat­ni. Ezt mind le­ál­lí­tot­ták.

– És El­len? A há­zas­sá­go­tok pri­vi­le­gi­zált, nem? El­len nem zsi­dó, igaz?

– A ve­gyes há­zas­sá­gok­ra meg­ál­la­pí­tott spe­ci­á­lis stá­tust már ré­gen el­tö­röl­ték.

– Ó! Ezt nem tud­tam.

– En­gem sem­mi sem ment meg, Hans. Bo­lond vol­tam. Sült bo­lond. – El­for­dí­tot­ta a fe­jét. Úgy érez­te, mind­járt sír­va fa­kad.

– Olyan szí­ve­sen se­gí­te­nék raj­tad – mond­ta gond­ter­hel­ten Hans.

Da­vid a fe­jét ráz­ta.

– Nem, ba­rá­tom, nem hi­szem, hogy tud­nál raj­tam se­gí­te­ni. Az len­ne az egyet­len le­he­tő­sé­gem, ha de­por­tá­ci­ós ira­to­kat tud­nék ven­ni. Azt mond­ják, na­gyon drá­gák, de… Ta­lán lesz annyi pén­zem.

– Ha bár­mit te­he­tek.

Da­vid­ban egy pil­la­nat­ra fel­csil­lant egy re­mény­su­gár.

– Nem te­hetsz, ha­csak nem is­mersz ott egy tiszt­vi­se­lőt. Va­la­kit, aki­nek be­fo­lyá­sa van.

Hans el­ko­mo­ro­dott.

– Nem, saj­nos, nem is­me­rek ilyet.

Úgy lát­szott, az­nap min­den­ki saj­nál­ja. Saj­ná­lom, nem se­gít­he­tek. De Hans leg­alább ko­mo­lyan gon­dol­ta, amit mon­dott. Hans ren­des em­ber. Da­vid még­is el­küld­te, mert nem bír­ta to­vább el­vi­sel­ni, hogy ál­lan­dó­an saj­nál­ják. Kü­lön­ben is, egye­dül akart ma­rad­ni. Hans az­zal bú­csú­zott, hogy még be­néz hoz­zá a mun­ka­idő vége előtt, de nem jött. Mind­ket­ten tud­ták, sem­mi ér­tel­me sem lett vol­na.

Da­vid so­ká­ig ült a szé­kén, ami­kor egye­dül ma­radt. Ki­bá­mult az ab­la­kon. Sen­ki nem jött be hoz­zá; az­tán hal­lot­ta, amint az em­be­rek las­san­ként ha­za­fe­lé in­dul­nak. Vé­gül min­den el­csen­de­se­dett. Hét óra­kor az éj­je­li­őr azt sze­ret­te vol­na tud­ni, med­dig szán­dé­ko­zik Da­vid az épü­let­ben ma­rad­ni. Tíz óra előtt el­megy, fe­lel­te Da­vid. Az éj­je­li­őr bó­lin­tott és ki­ment.

Da­vid fü­lelt. Ami­kor már nem hal­lott lé­pé­se­ket, föl­állt, az aj­tó­hoz ment, hall­ga­tó­zott, majd meg­nyu­god­va meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy az épü­let üres. Ki­lé­pett, hal­kan vé­gig­o­sont a fo­lyo­són. Az első la­bo­ra­tó­ri­um­ban gon­dol­ko­dás nél­kül oda­ment az egyik kis irat­szek­rény­hez, és meg­pró­bál­ta ki­nyit­ni. Zár­va volt. Be­nyúlt az író­asz­tal­fi­ók mögé, és ki­ta­po­gat­ta a tar­ta­lék kulcs­cso­mót; tud­ta, hogy a tech­ni­ku­sok ál­ta­lá­ban oda dug­ják.

A szek­rény­kulcs ki­sebb volt a töb­bi­nél, nyom­ban meg­ta­lál­ta. Ki­nyi­tot­ta a szek­rényt, ki­vet­te be­lő­le a fény­ké­pe­ző­gé­pet és a film­te­ker­cse­ket. Tud­ta, hogy ott van­nak.

Az iro­dá­já­ba vissza­tér­ve, ki­nyi­tot­ta a sa­ját irat­szek­ré­nyét. A nyel­ve az ínyé­re ta­padt az iz­ga­lom­tól. A „Gyűj­tő­szer­ke­ze­tek” című ak­tát ke­res­te. Nor­má­lis kö­rül­mé­nyek kö­zött a nem bi­zal­mas, ér­dek­te­len ira­to­kat tar­tot­ták ben­ne. Jó­for­mán soha nem nyi­tot­ta ki sen­ki. Da­vid ezért vá­lasz­tot­ta ki a sa­ját cél­ja­i­ra.

Az ak­tát ki­vet­te a szek­rény­ből, a kér­dé­ses pa­pí­ro­kat ki­te­re­get­te az író­asz­ta­lon. Be­töl­töt­te a gép­be a fil­met, el­len­őriz­te az ex­po­zí­ci­ós időt, az­tán az első pa­pírt a lám­pa alá tet­te, és ex­po­nált.

Ele­in­te kép­te­len volt nyu­god­tan tar­ta­ni a gé­pet, úgy re­me­gett a keze. Egy perc­re le­ült, meg­vár­ta, míg va­la­mennyi­re meg­nyug­szik. A ké­pek­nek si­ke­rül­ni­ük kell, ez lét­kér­dés. Nem re­mél­he­tett sem­mi mást, ez volt szá­má­ra az egyet­len le­he­tő­ség.

Ami­kor újra ne­ki­állt, a pa­pír­lap tisz­tán, éle­sen raj­zo­ló­dott ki a ke­re­ső­ben. Egy óra hosszat dol­go­zott, a tíz ol­dal mind­egyi­ké­ről két ké­pet csi­nált, és min­den fel­vé­tel előtt gon­do­san el­len­őriz­te az ex­po­zí­ci­ós időt.

Az­tán vissza­te­ker­te a fil­met, ki­vet­te a gép­ből, a fény­ké­pe­ző­gé­pet vissza­tet­te a la­bo­ra­tó­ri­u­mi kis szek­rény­be, és vissza­ment az iro­dá­já­ba. A le­fény­ké­pe­zett la­po­kat be­dob­ta a fém sze­mét­ko­sár­ba, és meg­gyúj­tot­ta.

Fur­csa ér­zés volt néz­ni a sze­me előtt össze­kun­ko­ro­dó, el­fe­ke­te­dő, gyö­nyö­rű raj­zo­kat, az el­múlt két év mun­ká­já­nak ered­mé­nyét. Annyi fá­rad­ság, annyi sze­re­tet! Egy­szer­re mint­ha el­vesz­tet­te vol­na a lába alól a ta­lajt. Ez az ége­tés olyan vég­le­ges ak­tus­nak lát­szott. Azt je­len­tet­te, hogy nincs vissza­út. De hát vég­ered­mény­ben az­óta tud­ta ezt, mi­óta ha­zu­dott az igaz­ga­tó­nak a sze­lep­prog­ram­mal kap­cso­lat­ban. Mi­kor az igaz­ga­tó meg­kér­dez­te tőle, ké­pes-e a sze­lep a szük­sé­ges ener­gi­át ki­fej­lesz­te­ni, és ő azt fe­lel­te, nem. Sem­mi ér­tel­me sem lett vol­na meg­mon­da­nia az iga­zat. A dön­tés, hogy a hosszú távú ku­ta­tá­so­kat le­ál­lít­ják, a leg­fel­sőbb szin­ten szü­le­tett. És az igaz­ság se men­tet­te vol­na meg a prog­ra­mot. Meg őt sem.

Tu­laj­don­kép­pen mi­ért is tit­kol­ta el az igaz­sá­got egész idő alatt? Erre még min­dig nem tu­dott ha­tá­ro­zott vá­laszt adni. Rész­ben óva­tos­ság­ból, mert csak ak­kor akar­ta nyil­vá­nos­ság­ra hoz­ni az ered­mé­nye­it, ha iga­zol­ni tud­ja őket, ne­hogy Schmidt egyen­ként meg­cá­fol­ja va­la­mennyit. És még mi­ért? Rossz elő­ér­zet, bal­jós meg­ér­zés, hogy eset­leg még­is véd­te­le­nül ma­rad a náci haj­szá­ban? Igen, ezért is. De némi rös­tel­ke­dés­sel val­lot­ta be ma­gá­nak, hogy volt ben­ne egy kis hi­ú­ság is. Ma­gá­nak akar­ta az egész di­cső­sé­get, meg akar­ta mu­tat­ni ne­kik, hogy té­ved­tek, és vé­gig neki volt iga­za. És mind­ezt egy drá­mai pil­la­nat­ban, ak­kor akar­ta be­mu­tat­ni ne­kik, ami­kor a rö­vid­hul­lá­mú ra­dar ké­szen áll. Ez még elég tá­vol volt ugyan, több anya­gi tá­mo­ga­tás­ra lett vol­na szük­sé­ge és leg­alább tíz asszisz­tens­re. Ne­héz lett vol­na so­ká­ig ti­tok­ban tar­ta­ni.

Az el­múlt né­hány hó­nap­ban sor­ra meg­ha­mi­sí­tot­ta a kí­sér­le­ti ered­mé­nye­ket. Nem na­gyon, csak egy ki­csit. Ép­pen csak annyi­ra, hogy az igaz­ga­tót meg­győz­ze: a sze­lep­ügy re­mény­te­len. Csak az asszisz­ten­se lát­ta a va­ló­di ada­to­kat, de az fi­a­tal volt, és nem volt ne­héz meg­győz­nie, hogy még óri­á­si prob­lé­mák vár­nak meg­ol­dás­ra.

Pe­dig szó sem volt óri­á­si prob­lé­mák­ról. Már csak a leg­al­kal­ma­sabb el­já­rást kel­lett meg­ta­lál­nia a két sze­lep­tí­pus kom­bi­ná­ci­ó­já­ra, és min­den ké­szen állt vol­na. És né­hány hó­na­pon be­lül elő­ál­lít­hat­ta vol­na azt a sze­le­pet, amely igen ma­gas, há­rom­ezer, me­ga­cik­lus frek­ven­ci­án öt­száz wat­tot ké­pes ter­mel­ni. És a sze­lep ugyan­ak­kor, az óri­á­si tel­je­sít­mény el­le­né­re, igen ki­csi ma­rad­ha­tott vol­na, pon­to­san úgy, ahogy elő­re meg­mond­ta. A sze­lep­ből ki­fej­lesz­tett ra­dart is egé­szen ki­csi­re le­he­tett vol­na mé­re­tez­ni. Ezt ugyan­csak elő­re meg­mond­ta.

El­ön­töt­te a büsz­ke­ség. Neki volt iga­za, és Schmidt té­ve­dett.

Kár, hogy Schmidt soha nem fog­ja meg­tud­ni.

A film­te­ker­cset a za­kó­ja bel­ső zse­bé­be dug­ta, le­tö­röl­te az iz­zad­sá­got a hom­lo­ká­ról, és még egy­szer utol­já­ra kö­rül­né­zett az iro­dá­já­ban.

Má­so­dik ott­ho­na volt ez a szo­ba, ide­járt dol­goz­ni, és olyan mun­kát vég­zett itt, amit sze­re­tett. Ez a szo­ba szá­má­ra min­dig a meg­elé­ge­dett­ség, biz­ton­ság, si­ker szim­bó­lu­ma volt. És soha töb­bé nem lát­ja vi­szont.

Édes Is­te­nem! Föl­szá­rí­tot­ta könnye­it, be­csuk­ta maga mö­gött az aj­tót, és vé­gig­sé­tált a fo­lyo­són.

A fő­be­já­rat kö­ze­lé­ben fáj­dal­mas nyi­lal­lást ér­zett a gyom­rá­ban. Gyo­mor­égés, va­ló­szí­nű­leg. Va­la­hány­szor éhe­sen, ké­sőn ment haza, égett a gyom­ra. Csak ak­kor jött rá, ami­kor ki­lé­pett a sö­tét ut­cá­ra, hogy a gyom­rá­ba ha­sí­tó fáj­da­lom oka nem a gyo­mor­égés volt, ha­nem a fé­le­lem.

Vissza­né­zett az épü­let­re, az­tán mé­lyen a sze­mé­be húz­ta a ka­lap­ját, és el­si­e­tett az éj­sza­ká­ban.

 

A szo­bá­ban me­leg volt, a le­ve­gő fül­ledt. Da­vid alig tud­ta nyit­va tar­ta­ni a sze­mét. Négy óra táj­ban el is szu­nyó­kált. Va­la­ki han­go­san azt ki­ál­tot­ta: „A kö­vet­ke­zőt!” Da­vid gör­csös rán­du­lás­sal tért ma­gá­hoz. Seb­té­ben kö­rül­né­zett. Még hár­man vol­tak előt­te. Mö­göt­te vagy öt­ve­nen, le­het, hogy még an­nál is töb­ben. Az ut­cán ta­lán szá­zan is vár­nak. Ha egy kis sze­ren­csé­je van, még ma be­jut­hat. Kü­lön­ben egész éj­jel kinn kell vár­nia az ut­cán, amíg reg­gel megint ki nem nyit­ják az iro­dát. Már há­rom nap­ja várt.

Meg­néz­te az előt­te álló fér­fit. Jól öl­tö­zött, gaz­dag­nak lát­szik. Az össze­om­lás előtt ta­lán ék­sze­rész le­he­tett vagy ru­ha­gyá­ros. Az üz­le­tét már nyil­ván el­ko­boz­ták. Ahogy el­néz­te, úgy gon­dol­ta, ügyes fic­kó le­het, ren­ge­teg pénzt, ér­té­ket rej­tett el ma­gá­nak. Kü­lön­ben nem baj­ló­dott vol­na az­zal, hogy el­jön ide. Igen, az a bi­zo­nyos ügyes faj­ta. Nem olyan, mint én, gon­dol­ta. Pénz nél­kül, össze­köt­te­tés nél­kül.

Tu­laj­don­kép­pen os­to­ba­ság volt ide­jön­nie. De meg­tet­te, mert úgy érez­te, kö­te­les­sé­ge, El­len és Ce­ci­le mi­att. Még kell pró­bál­nia meg­sze­rez­ni a pa­pí­ro­kat. Ez a leg­ke­ve­sebb, amit meg­te­het ér­tük.

Öt óra volt, ami­kor vég­re be­ju­tott a Ga­u­lei­ter iro­dá­já­ba. Da­vid volt az utol­só az­nap, utá­na be­zár­ták az iro­dát. Egy fi­a­tal­em­ber meg­néz­te a pa­pír­ja­it.

– Mi a va­gyo­ni hely­ze­te? – kér­dez­te.

Da­vid gyor­san gon­dol­ko­dott. Mit sze­ret­né­nek tud­ni? Elv­ben mennyi­je le­het, vagy hogy va­ló­já­ban mennyi­je van? Az el­kob­zás után elv­ben nem ma­rad­ha­tott neki sok.

– Elég lesz – fe­lel­te.

– Biz­tos ben­ne?

– Igen.

A fi­a­tal­em­ber ala­po­san vé­gig­mér­te, az­tán in­tett, hogy be­lép­het a kö­vet­ke­ző szo­bá­ba. Az ajtó tá­gas, fe­je­del­mi dol­go­zó­szo­bá­ba nyílt, a túl­só vé­gé­ben ha­tal­mas író­asz­tal. Az író­asz­tal­nál kö­vér alak ült, és ba­jor pi­pát szí­vott. Mel­let­te egy má­sik, ta­lán a se­géd­je, egy vö­rös kö­té­sű köny­vet né­ze­ge­tett.

Da­vid meg­állt az író­asz­tal előtt. A nagy­da­rab em­ber új­sá­got ol­va­sott. Nem vett tu­do­mást Da­vid­ról.

A tiszt­vi­se­lő fel se né­zett.

– A de­port­ados pa­pí­rok két­száz­öt­ven­ezer már­ká­ba fog­nak ke­rül­ni – mond­ta. – Hogy akar fi­zet­ni?

Da­vid nyelt egyet. Leg­utol­só ér­te­sü­lé­sei sze­rint a pa­pí­rok ára száz­öt­ven­ezer már­ka volt, és ezt ta­lán köl­csön­kér­het­te vol­na El­len ap­já­tól. De ennyit!?

– Nos? – kér­dez­te tü­rel­met­le­nül a tiszt­vi­se­lő. Hosszú nap volt ez a mai, sze­re­tett vol­na már ha­za­men­ni.

Va­la­mit mon­da­nom kell, gon­dol­ta Da­vid, mind­egy, mit. Ki tud­ja?

– Kész­pénz­ben fi­ze­tek, de egy hét­be is be­le­tel­het – mond­ta.

A tiszt­vi­se­lő a kö­vér­re né­zett.

– Ga­u­lei­ter-he­lyet­tes úr, ez az em­ber egy hét ha­lasz­tást kér a fi­ze­tés­re.

– Mi? – A kö­vér in­ge­rül­ten pil­lan­tott fel. Bosszan­tot­ta, hogy meg­za­var­ták. – Nem, nem, nem! Nincs pénz, nincs pa­pír!

Az egész pil­la­na­tok alatt zaj­lott le. Da­vid szél­se­be­sen gon­dol­ko­dott.

– Hát ak­kor hol­nap. Hol­nap – mond­ta.

A tiszt­vi­se­lő rá­bá­mult, az­tán kur­tán bó­lin­tott. Va­la­mit fir­kált, és az író­asz­tal fö­lött egy cé­du­lát nyúj­tott át Da­vid­nak.

– Ez­zel hol­nap egye­ne­sen be­jö­het. De ha nincs ma­gá­nál a pénz, le­tar­tóz­tat­juk, mert a Ga­u­lei­ter-he­lyet­tes úr ide­jét fe­csér­li.

Da­vid ki­ment az ut­cá­ra. Ne­ki­dőlt a fal­nak. Fá­radt volt, iszo­nya­to­san fá­radt. Vé­gig­né­zett a vá­ra­ko­zók hosszú so­rán: mind­egyik ru­há­ján sár­ga csil­lag, az ar­cu­kon szo­mo­rú­ság. Ta­lán öt­ven­ből ha egy ki tud­ja fi­zet­ni a két­száz­öt­ven­ezer már­kát. So­kan egy éle­ten át ke­res­nek ennyit. Da­vid­nak tíz évet kel­le­ne dol­goz­nia érte.

Egyet­len for­rás­ból tud­ná meg­sze­rez­ni a pénzt: El­len ap­já­tól. De ez neki is ren­ge­teg pénz len­ne, ez több mint amennyit egész éle­té­ben meg­ta­ka­rí­tott. Da­vid meg­csó­vál­ta a fe­jét, és el­in­dult. Mennyit ér ő az apó­sá­nak? Ennyit nem, ennyit sem­mi eset­re sem.

Hát ak­kor mi­nek eről­kö­dött, mi­ért ját­szot­ta meg ma­gát oda­bent? Idő­pa­zar­lás. Ab­ban a pil­la­nat­ban, ami­kor meg­hal­lot­ta az össze­get, tud­ta, min­den hi­á­ba.

Sem­mi ér­tel­me sincs vissza­men­ni. Hol­nap. Soha.

Hir­te­len el­ha­tá­ro­zás­sal meg­gyor­sí­tot­ta lép­te­it. Meg­ad­ta ne­kik a le­he­tő­sé­get, meg­pró­bál­ta az ő szá­juk íze sze­rint csi­nál­ni a dol­got. Nem hagy­tak szá­má­ra más vá­lasz­tást.

Vil­la­mos­ra szállt, el­ment az ál­lat­ker­tig, a park déli ré­szé­re, a fon­to­sabb ber­li­ni nagy­kö­vet­sé­gek szék­he­lyé­re. Nem is gon­dol­ko­dott raj­ta, me­lyik­kel kezd­je. Ta­lán az an­go­lok­kal, az­tán meg­pró­bál­ja a fran­ci­á­kat. Ha ott sincs sze­ren­csé­je, el­megy az ame­ri­ka­i­ak­hoz, vagy az egyik skan­di­náv nagy­kö­vet­ség­re.

A Ti­er­gar­tenst­rasse vé­gén szállt le a vil­la­mos­ról, és gya­log in­dult to­vább. A park­ban egy cso­port Jung­volk gya­kor­la­to­zott, nyil­ván a Hit­ler­ju­gend-be akar­tak be­lép­ni. Né­me­lyek a kö­te­le­ző hat­van­mé­te­res sík­fu­tást gya­ko­rol­ták, má­sok a tá­vol­ug­rás­sal pró­bál­koz­tak. Egy má­sik cso­port, kör­ben ülve, a Sch­wert­wor­te-t kán­tál­ta, a náci dog­mák rö­vid ki­vo­na­tát, amit fej­ből kel­lett tud­ni­uk. A gye­re­kek a na­pon ül­tek, csi­nos egyen­ru­há­juk­ban olyan szé­pek vol­tak, hogy Da­vid meg­állt, és egy per­cig csak néz­te őket.

A nagy­kö­vet­sé­gek kö­ze­lé­ben fel­vet­te a bal­lon­ka­bát­ját. Nem esett ugyan, de nem akar­ta, hogy meg­lás­sák a za­kó­já­ra varrt csil­la­got. Kü­lön­ben eset­leg meg­ál­lít­ják, nem en­ge­dik be­men­ni.

Az első nagy­kö­vet­ség ép­pen csak át­sej­lett a fák sűrű lomb­fáty­lán. Az im­po­záns, fe­hér épü­let tá­vol az ut­cá­tól, egy kert kö­ze­pén állt. A kert­nek ko­vá­csolt­vas ke­rí­té­se volt. Da­vid szin­te biz­tos­ra vet­te, hogy ez az Egye­sült Ál­la­mok nagy­kö­vet­sé­ge. Ta­lán itt kel­le­ne elő­ször meg­pró­bál­nia. Az ame­ri­ka­i­ak sok zsi­dót be­fo­gad­tak az el­múlt tíz év­ben. Ugyan­ak­kor vi­szont sem­le­ge­sek, és ta­lán nem is ér­de­kel­né őket, hogy üz­le­tet kös­se­nek vele, cse­ré­be az in­for­má­ci­ó­já­ért.

Té­to­ván kö­ze­lebb sé­tált a ke­rí­tés­hez. Az­tán, a hom­lo­kát rán­col­va, hir­te­len meg­állt. A jár­dán egy cso­port ácsor­gott, csend­ben vár­tak. Köz­tük és a nagy­kö­vet­ség ka­pu­ja kö­zött – a cso­port­tal szem­ben – SS-ro­ham­osz­ta­go­sok. A gép­pisz­toly a mel­lü­kön ke­reszt­be vet­ve, lö­vés­re ké­szen.

Da­vid las­san to­vább­sé­tált. Va­ló­ban az Egye­sült Ál­la­mok nagy­kö­vet­sé­ge volt, és zsi­dók vá­ra­koz­tak előt­te. Sen­kit nem en­ged­tek be. Meg­kér­dez­te az egyik vá­ra­ko­zó fér­fit. He­tek óta nem en­ged­tek be sen­kit. Ugyan­ez is­mét­lő­dött meg a fran­cia és az an­gol nagy­kö­vet­ség előtt. Csak ép­pen ott ke­ve­seb­ben áll­do­gál­tak.

Os­to­ba va­gyok, gon­dol­ta Da­vid. Ter­mé­sze­tes, hogy nem en­ge­dik be az em­be­re­ket. Ter­mé­sze­tes.

A te­le­fon! Te­le­fo­nál­ni kell! Gyors lép­tek­kel si­e­tett vé­gig az ut­cán, míg vég­re ta­lált egy pos­ta­hi­va­talt. A pult­nál meg­kér­dez­te, me­lyik­ből be­szél­het. A pult mö­gött csi­nos, fi­a­tal nő ült. Föl­né­zett rá, az­tán még egy­szer, ala­po­sab­ban meg­néz­te. Baj lesz, gon­dol­ta Da­vid, eb­ből a nő­ből nem néz ki sem­mi jó. A nő hu­nyo­rog­va néz­te, az­tán han­go­san, ki­mér­ten a sze­mély­azo­nos­sá­gi ira­ta­it kér­te. A pult mö­gött az al­kal­ma­zot­tak el­hall­gat­tak. Min­den­ki őket fi­gyel­te. Da­vid be­nyúlt a za­kó­ja zse­bé­be, át­ad­ta a nő­nek az ira­ta­it. Az­tán gyor­san ki­bújt a bal­lon­ka­bát­já­ból, mert sú­lyos sza­bály­sér­tés­nek szá­mí­tott, ha va­la­ki el­rej­ti a za­kó­já­ra varrt sár­ga csil­la­got. A nő di­a­dal­ma­san né­zett rá.

– Ná­lunk zsi­dók nem hasz­nál­hat­ják a te­le­font!

Er­ről az újabb til­tó ren­del­ke­zés­ről Da­vid sose hal­lott. Nem is hit­te el, hogy lé­te­zik. De vi­tat­koz­ni nem le­het, ezt meg­ta­nul­ta az el­múlt hét so­rán.

Az egész pos­ta­hi­va­tal őt néz­te, ahogy el­for­dult és ki­ment az aj­tón. Ki­lé­pett az elő­tér­be. A csu­kott aj­tón is át­hal­lat­szott a nő ne­ve­té­se. Da­vid arca lán­golt szé­gye­né­ben. Fél­re­hú­zó­dott, egy osz­lop­nak dőlt. Iszo­nyú­an fá­radt volt. Min­den tag­ja, mint az ólom. Mint­ha agyon­ver­ték vol­na. Há­rom nap­ja nem aludt ren­de­sen, be­teg volt a fá­radt­ság­tól.

Meg­néz­te az órá­ját. Majd­nem hét óra. A nagy­kö­vet­sé­gek sze­mély­ze­te már amúgy is be­fe­jez­te a na­pot. Késő bár­mit is kez­de­nie. Megint el­múlt egy nap, és sem­mi ered­mény.

Fá­radt va­gyok. Egy­sze­rű­en ha­lá­lo­san fá­radt va­gyok, gon­dol­ta.

Ki­ment az ál­lo­más­ra. Fel­szállt egy ha­za­fe­lé in­du­ló vo­nat­ra. Mi­kor, a házuk felé bal­lag­va, meg­lát­ta a kis ci­pő­üz­le­tet, meg­állt előt­te. A „Zsi­dó” fel­irat már ré­gen el­tűnt a ki­ra­kat­üveg­ről. Most a ci­pők kö­zött egy kis cé­du­la sze­rény­ke­dett: „Új ve­ze­tés.” Sze­ret­te vol­na meg­tud­ni, mi tör­tént Finstein­nel. De ma­nap­ság sen­ki se vet­te a fá­rad­sá­got, hogy a fe­le­ba­rát­ja fe­lől ér­dek­lőd­jék. Jobb, ha sem­mit sem tud az em­ber.

A ka­nyar­ba érve, a ba­rát­sá­gos kis vil­la lát­tá­ra ma nem fog­ta el a meg­szo­kott, bol­dog iz­ga­lom. El­len­ben a vil­lá­ról eszé­be ju­tott a csa­lád­ja és fe­le­lős­sé­ge a csa­lád­já­ért.

Sze­ret­te vol­na meg­vé­de­ni őket, gon­dos­kod­ni ró­luk, tö­rőd­ni ve­lük. Az a fér­fi, aki erre sem ké­pes, nem is fér­fi.

Be­nyi­tott. Va­jon El­len megint sír­ni fog-e? Mi­óta ő az ál­lá­sát el­vesz­tet­te, szin­te meg­ál­lás nél­kül sír. Per­sze nem hi­báz­tat­hat­ta. Min­den oka meg­volt a sí­rás­ra.

Be­ki­ál­tott:

– Hal­ló! – Vár­ta, mi­kor sza­lad le Ce­ci­le ug­rál­va a hall­ba, hogy meg­ölel­je, mint min­dig.

De csend volt. Újra ki­ál­tott.

A kony­ha­aj­tó nyílt. Ce­ci­le lé­pett ki raj­ta. Zseb­ken­dőt szo­rí­tott a sze­mé­re, úgy zo­ko­gott. Nem sza­ladt oda hoz­zá, a fe­jét in­gat­va, sze­ren­csét­le­nül áll­do­gált az aj­tó­ban.

– Ó, apu­kám! Apu­kám!

Da­vid a ke­zét nyúj­tot­ta felé, az­tán oda­lé­pett hoz­zá. .

– Kis nyu­szi­kám, mi a baj? – Ce­ci­le az­előtt soha nem sírt. Így soha nem sírt. Ál­ta­lá­ban olyan bá­tor kis­lány volt, nem félt sem­mi­től.

Az­tán El­len je­lent meg mö­göt­te az aj­tó­ban.

– Sem­mi ered­mény, gon­do­lom. Nem kap­tad meg a pa­pí­ro­kat.

– Olyan so­kat… so­kat kér­tek ér­tük.

– Menj fel, Ce­ci­le! Be­szél­ni aka­rok a pa­pá­val – szólt rá ha­tá­ro­zott han­gon El­len a kis­lány­ra.

Ce­ci­le fel­zo­ko­gott, el­fu­tott Da­vid mel­lett, és fel­sza­ladt a lép­csőn. Da­vid meg­hök­ken­ve né­zett El­len­re. El­len in­tett, hogy men­je­nek be a nap­pa­li szo­bá­ba.

– Da­vid, va­la­mit mon­da­nom kell ne­ked. – El­len el­hall­ga­tott, és a kan­dal­ló­pár­ká­nyon álló por­ce­lán­ku­tyá­val bab­rált. – Ce­ci­le és én el­me­gyünk – mond­ta ki vé­gül. – Be­szél­tem az apám­mal, és meg­ál­la­pod­tunk ab­ban, hogy ez az egyet­len le­he­tő­ség.

Da­vid ér­tet­le­nül bá­mult rá.

– Hogy ér­ted ezt?

El­len mé­lyet lé­leg­zett.

– A leg­job­bat akar­juk Ce­ci­le-nek, igaz? – mond­ta, és szem­be­for­dult vele. – Nos, csak egy mó­don biz­to­sít­hat­juk, hogy ne érje sem­mi baj. Ha azon­nal el­me­gyünk in­nen. Saj­ná­lom, Da­vid, de azt hi­szem, jobb lesz, na mi… – Ide­ge­sen nya­lo­gat­ta a szá­ja szé­lét. – …Ha kü­lön élünk.

– Kü­lön élünk?

– Igen. Ce­ci­le és én el­me­gyünk. Más­ho­vá.

– Más­ho­vá? De olyan ne­héz lesz Ce­ci­le-nek. Meg­szok­ni egy új is­ko­lát. És. itt leg­alább min­den­ki is­mer ben­nün­ket, el­fo­gad.

– El­fo­gad? Meg­őrül­tél? Tu­dod te, mit él­tem itt át? És Ce­ci­le? Van fo­gal­mad, min ment át az is­ko­lá­ban? Min­den­ki tud ró­lad, min­den­ki tud­ja, hogy Ce­ci­le fé­lig zsi­dó! És zak­lat­ják mi­at­ta! Hal­lod? Zak­lat­ják! – El­len szik­rá­zó szem­mel szin­te köp­köd­te a sza­va­kat.

Da­vid egy szék­re ros­kadt.

– Ó, Is­te­nem! Ó, Is­te­nem! – nyö­szö­rög­te.

– Meg­mond­tam ne­ked, mi lesz, de te szo­kás sze­rint a fel­le­gek­ben jár­tál, mint min­dig. Meg­mond­tam még ta­valy no­vem­ber­ben, ami­kor. ami­kor. ami­kor azok a ször­nyű­sé­gek tör­tén­tek, de te nem hall­gat­tál rám.

A Kris­tály-éj­sza­ká­ra gon­dolt, arra a pog­rom­ra, amely­ben annyi zsi­na­gó­gát, üz­le­tet, la­kást le­rom­bol­tak. Da­vid a fe­jét in­gat­ta.

– De bár­ho­vá men­je­tek is, ott is tud­ni fog­ják. A fe­le­sé­gem vagy, ezt nem le­het el­tit­kol­ni.

– El­vá­lok tő­led, Da­vid. Új ne­vet ve­szek fel, és elöl­ről kez­dem. Ce­ci­le mi­att. Az ő ked­vé­ért. Meg kell ér­te­ned. mi­lyen fon­tos. az ő ked­vé­ért.

Da­vid el­ké­ped­ten bá­mult rá.

El­len ezt nem te­he­ti meg. Egy­sze­rű­en kép­te­len volt el­vi­sel­ni a gon­do­la­tot, hogy el­ve­szí­ti kis nyu­szi­ká­ját. Egy da­ra­big szót­la­nul ül­tek mind a ket­ten. Az­tán Da­vid­nak fé­lel­me­tes gon­do­la­ta tá­madt.

– Mi­kor? Mi­kor men­tek? – kér­dez­te resz­ket­ve.

– Ma éj­jel. A papa ér­tünk jön ko­csi­val, és el­visz ben­nün­ket.

Da­vid úgy érez­te, mint­ha acél­sa­tu­ba fog­ták vol­na a szí­vét. \

– Nem! Nem! – li­heg­te. – Még ne! Kér­lek, még ne men­je­tek! – Az­tán eszé­be ju­tott a te­le­fon és az, ho­gyan adja majd el a ta­lál­má­nyát. Föl­né­zett, lel­ke­sen foly­tat­ta: – Nem kell még el­men­ne­tek, még nem! El­fe­lej­tet­tem mon­da­ni. Reg­gel te­le­fo­nál­nom kell. Iga­zán ko­moly le­he­tő­sé­günk van, hogy meg­sze­rezzük a pa­pí­ro­kat. Iga­zán! Ez a leg­jobb meg­ol­dás: reg­gel első dol­gom lesz el­men­ni a pos­tá­ra.

El­len tü­rel­met­len váll­rán­dí­tás­sal el­in­dult az ajtó felé.

– Da­vid, a te re­mek öt­le­te­id! Kü­lön­ben sem aka­rok kül­föl­dön élni. Itt aka­rok ma­rad­ni a csa­lá­dom­mal.

– El­fe­lej­ted, hogy én is a csa­lá­dod­hoz tar­to­zom! – ki­ál­tot­ta Da­vid el­ke­se­re­det­ten.

De El­len már nem hal­lot­ta. Ki­ment a szo­bá­ból.

Úr­is­ten! Da­vid gon­dol­kod­ni pró­bált, meg­pró­bál­ta gon­dol­ko­dás­ra kény­sze­rí­te­ni ma­gát, de hi­á­ba, túl fá­radt volt hoz­zá. A re­mény­te­len­ség, az el­ke­se­re­dés má­zsá­nyi súly­ként ne­he­ze­dett rá.

„Édes Is­te­nem, hát mit kö­vet­tem el? Mit kö­vet­tem el?

Az­tán, va­la­mi­vel ké­sőbb, föl­ván­szor­gott a lép­csőn. Ce­ci­le a szo­bá­já­ban fe­küdt az ágyán, és csen­de­sen sír­do­gált. Da­vid oda­ment hoz­zá, meg­si­mo­gat­ta a ke­zét. Ce­ci­le felé nyúj­tot­ta a ke­zét, az­tán csak ül­tek ket­ten az ágy szé­lén, át­ölel­ték egy­mást, és csen­de­sen sír­do­gál­tak.

Itt meg­van min­de­nem, gon­dol­ta Da­vid, min­den, ami kell. A csa­lá­dom, a gye­re­kem. Hát olyan so­kat ké­rek? Mit tet­tem, hogy ezt is el­ve­szik tő­lem?

Hosszú hall­ga­tás után meg­szó­lalt.

– Nyu­szi­kám, ez a leg­oko­sabb, tu­dod, a ma­má­nak iga­za van. Biz­ton­sá­go­sabb lesz ne­ked új név­vel, új he­lyen. – Ce­ci­le újra sír­ni kez­dett. – Azt aka­rom, hogy na­gyon bá­tor légy. Azt aka­rom, hogy el­menj in­nen, és sze­ren­cséd le­gyen az élet­ben. És fe­lejts el en­gem.

– Nem tud­lak, papa. Nem tud­lak el­fe­lej­te­ni.

– De el kell fe­lej­te­ned. Én kül­föld­re me­gyek. Nem le­he­tek iga­zán a papád, ha tá­vol vagy tő­lem.

– De min­dig te le­szel a pa­pám.

– Igen, igen, min­dig én le­szek a papád. – Da­vid át­ka­rol­ta a kis­lányt, az­tán ő is újra sír­va fa­kadt.

Han­gok hal­lat­szot­tak oda­lent­ről. El­len jött be a szo­bá­ba, és szó nél­kül el­ve­zet­te Ce­ci­le-t le a föld­szint­re. Da­vid nem tud­ta rá­szán­ni ma­gát, hogy vé­gig­néz­ze, ho­gyan men­nek el. Le­ült Ce­ci­le ágyá­ra, és a te­nye­ré­be te­met­te az ar­cát.

Nyo­masz­tot­ta a csend, és ami­kor úgy érez­te, kép­te­len to­vább el­vi­sel­ni, le­fe­küdt, a feje alá tet­te a ke­zét, és el­aludt. Azt ál­mod­ta, hogy Ce­ci­le meg­halt.

 

Da­vid haj­nal­ban éb­redt. Na­gyon hi­deg volt. Egy da­ra­big az ágyon fek­ve fi­gyel­te a hal­vány, szür­kés, haj­na­li fényt, amint szét­árad a já­té­ko­kon és a ked­ves gye­rek­szo­ba fa­lán füg­gő, vi­dám ké­pe­ken. Ri­deg­nek érez­te a szo­bát. Mint­ha soha sen­ki nem la­kott vol­na ben­ne. Mint­ha Ce­ci­le már ré­ges-ré­gen el­köl­tö­zött vol­na.

Fel­ült. A feje zú­gott, bele-be­le­nyi­lallt a fáj­da­lom. Ke­vés al­vás, éh­ség.

Gé­pi­es moz­du­lat­tal fel­ült, fel­kelt, be­ment a für­dő­szo­bá­ba, meg­mos­dott. A há­ló­szo­bá­ban ta­lált tisz­ta in­get, meg­ke­res­te a leg­jobb ru­há­ját, fel­öl­tö­zött.

Az­tán le­ment a föld­szint­re. A ház­ra ha­lá­los csend te­le­pe­dett. Más­kor Ce­ci­le ilyen­kor már a kony­há­ban csa­cso­gott, míg El­len a reg­ge­lit ké­szí­tet­te. Úgy dön­tött, mi­helyt a kony­há­ba ér, be­kap­csol­ja a rá­di­ót.

De előbb be­ment az ebéd­lő­be, és az uj­já­val ki­ta­po­gat­ta a kre­denc te­te­jén a fe­ke­te to­kot. Iz­ga­tott öröm­mel fog­ta az uj­jai közé. Ennyi min­den egy ki­csi do­boz­ban!

De akár­mi­lyen ki­csi, még min­dig túl nagy. Le­he­tet­len el­rej­te­ni a tes­tén. Egy ala­po­sabb mo­to­zás, és azon­nal meg­ta­lál­ják, akár a hóna alá te­szi, akár a lá­bá­ra erő­sí­ti. Ki­nyi­tot­ta a do­bozt, ki­vet­te be­lő­le a film­te­ker­cset. Ta­lán fél cen­ti­mé­ter ma­gas, az át­mé­rő­je két mil­li­mé­ter.

Ki­ment a kony­há­ba, ke­re­sett egy da­rab zsír­pa­pírt. Le­vá­gott be­lő­le egy tég­la­lap ala­kú csí­kot, be­le­hen­ger­get­te a fil­met, és át­kö­töt­te.

Pom­pás. Most már elég ki­csi volt ah­hoz, hogy akár a szá­já­ba rejt­se. Vagy más­ho­vá, ahol nem ke­re­sik. Re­mél­he­tő­leg nem.

A leg­ne­he­zebb a film elő­hí­vá­sa volt. A he­lyi fény­ké­pész szó­ba se jö­he­tett, azon­nal fel­je­len­tet­te vol­na. A Ge­má­nál volt egy ama­tőr fény­ké­pész, aki maga hív­ta elő és maga na­gyí­tot­ta ki a fel­vé­te­le­it, de túl koc­ká­za­tos lett vol­na őt meg­ke­res­ni. Az­tán eszé­be ju­tott az a la­bo­ra­tó­ri­um, ame­lyet a Gema szo­kott igény­be ven­ni fény­ké­pé­sze­ti ügyek­ben. Oda­ment, mi­előtt ott is meg­tud­ták, hogy el­bo­csá­tot­ták. Mind­ez még ak­kor tör­tént, ami­kor foj­to­gat­ta a düh, és volt elég bá­tor­sá­ga meg­kér­ni őket, hív­ják elő a fil­met, és a le­he­tő leg­ki­sebb ne­ga­tív­ra fény­ké­pez­zék át. Kö­zöl­te, hogy az ügy szi­go­rú­an tit­kos, és sen­ki­nek sem sza­bad be­szél­ni­ük róla. Maga is el­ámult sa­ját me­rész­sé­gén.

A ké­rés olyan szo­kat­lan volt, hogy a la­bo­ra­tó­ri­um­ban sen­ki nem kér­de­zett sem­mit, ha­nem el­vé­gez­ték a mun­kát. Az elő­hí­vó szo­bá­ból ki­hív­ták a tech­ni­ku­so­kat, min­den­ki el­mé­lyül­ten ta­nul­má­nyoz­ta, ho­gyan le­het­ne a ki­csi­nyí­tést a leg­cél­sze­rűb­ben el­vé­gez­ni, és eszük­be se ju­tott kér­dé­se­ket fel­ten­ni. Még az iz­zad­ság­csep­pek­re se fi­gyel­tek fel a ha­lán­té­kán, sem a keze resz­ke­té­sé­re, ami­kor át­nyúj­tot­ta ne­kik a fil­met.

Most a ke­zé­ben tar­tot­ta a kis cso­ma­got, és azon töp­ren­gett, hogy pil­la­nat­nyi­lag hová rejt­het­né el. Biz­tos, ami biz­tos. Ki­vett egy kis rag­ta­paszt a für­dő­szo­bai el­ső­se­gély­do­boz­ból, és a kis cso­ma­got a hóna alá erő­sí­tet­te. Nem tö­ké­le­tes meg­ol­dás, ha tör­té­ne­te­sen egy film­te­ker­cset ke­res­né­nek raj­ta, azon­nal meg­ta­lál­nák, de egye­lő­re be kel­lett ér­nie ennyi­vel.

A kony­há­ban ta­lált kol­bászt és fe­ke­te ke­nye­ret. Egy do­boz­ban ma­radt még egy ka­nál­nyi kávé, azt rá­dön­töt­te a szű­rő­re, és for­ró vi­zet ön­tött rá. Un­do­rí­tó íze volt. Le­ült a kony­ha­asz­tal­hoz, ki­né­zett a ki­csi, gon­do­zott kert­re. Nyá­ron min­dig ott töl­töt­ték a va­sár­nap dél­utá­no­kat, csak ők, hár­mas­ban. Be­kap­csol­ta a rá­di­ót. A ké­szü­lék Volk­sempfän­ger volt, nép­rá­dió. El­len­nek vet­te a szü­le­tés­nap­já­ra.

Kel­let­le­nül hall­gat­ta. Ge­ci­le-re gon­dolt. Mos­ta­ná­ban min­dig ugyan­az ment a rá­di­ó­ban. Az em­be­re­ket fo­ko­zott mun­ká­ra és ál­do­zat­kész­ség­re buz­dí­tot­ták a Va­ter­land szol­gá­la­tá­ban, meg arra, hogy fog­ja­nak össze Né­met­or­szág el­len­sé­gei el­len. A fi­a­ta­lo­kat kü­lön arra is, hogy ké­szül­je­nek fel a ha­zá­ért kez­dő­dő harc­ra. Da­vid úgy lát­ta, hogy az­nap a len­gye­lek vol­tak so­ron, akik ép­pen ak­kor a sze­re­tett Haza biz­ton­sá­gát fe­nye­get­ték. Len­gyel­or­szág? Olyan so­ká­ig volt mű­so­ron Cseh­szlo­vá­kia, hogy Da­vid most ne­he­zen szok­ta meg ugyan­azt a szö­ve­get Len­gyel­or­szág­gal kap­cso­lat­ban. Pe­dig fel­te­he­tő­en Len­gyel­or­szág már ré­gen el­len­ség le­he­tett. Da­vid mos­ta­ná­ban na­gyon rit­kán hall­ga­tott rá­di­ót.

Az­tán ha­zai hí­rek kö­vet­kez­tek: ma újabb je­len­tős lé­pést tet­tek a kö­zös el­len­ség ki­ir­tá­sa felé! A ko­szos zsi­dók nem tart­hat­nak töb­bé rá­dió­ké­szü­lé­ket. Nem él­vez­he­tik töb­bé a rab­lás és uzso­ra gyü­möl­cse­it! Be­csü­le­tes, dol­gos né­me­tek mil­li­ói most már bé­ké­ben, sza­ba­don hall­gat­hat­ják a rá­di­ót, tud­ván, hogy egyet­len ha­za­áru­ló zsi­dó se hall­gat­ja sze­re­tett mű­so­ra­it.

Da­vid ke­zé­ben meg­állt egy da­rab ke­nyér, fél­úton a szá­ja felé; der­med­ten ült. Eny­he rosszul­lét kör­nyé­kez­te. Ré­gen rá­jö­he­tett vol­na, hogy ez a kam­pány sok­kal rosszabb, mint az elő­zők vol­tak. És most már majd­nem késő. De még nem egé­szen.

El­mo­so­gat­ta a reg­ge­li edé­nye­ket, és ki­ment a hall­ba. Nyolc óra har­minc perc volt. A lép­cső mel­let­ti kis­asz­ta­lon álló te­le­font néz­te. A nagy­kö­vet­sé­gek tiszt­vi­se­lői már nyil­ván a he­lyü­kön ül­nek, és dol­goz­nak. Te­le­fo­nál­nia kell, mi­helyt le­het­sé­ges. De… De nem in­nen. A köz­pont­ban a te­le­fon­ke­ze­lő eset­leg uta­sí­tást ka­pott, hogy min­den hí­vást je­lent­sen, amit a nagy­kö­vet­sé­gek­re kap­csol­nak. Ta­lán be­le­hall­gat. Ta­lán be­le­hall­gat­nak. Nem. El­megy a pos­tá­ra, az biz­ton­sá­go­sabb.

A pos­tán hosszú sor állt a te­le­fon előtt. Da­vid tü­rel­me­sen várt. Nem bán­ta, hogy vár­nia kell. Most az volt a fon­tos, hogy ne hív­ja föl ma­gá­ra a fi­gyel­met, ne ke­rül­jön sen­ki­nek az út­já­ba. Egy­szer egy kö­vér nő jött be nagy seb­bel-lob­bal, és a hosszú sor lát­tán han­go­san fel­só­haj­tott. Da­vid szó nél­kül fél­re­állt, és át­ad­ta a he­lyét. A nő va­la­mit mon­da­ni akart, de ami­kor meg­lát­ta a csil­la­got a za­kó­ján, össze­szo­rí­tot­ta az aj­kát, és el­for­dult.

Vé­gül már csak egy em­ber állt előt­te, mö­göt­te sen­ki. Ide­ge­sen né­zett a pult­nál ülő nőre. Úgy gon­dol­ta, nem lesz vele baja, de so­sem le­het tud­ni. Mi­kor ő ke­rült sor­ra, a nő gyors pil­lan­tást ve­tett rá, az­tán szó nél­kül a fül­ké­re mu­ta­tott.

Ed­dig min­den rend­ben van.

Meg­ad­ta a köz­pont­nak az an­gol nagy­kö­vet­ség szá­mát, és várt! Köz­ben ide­ge­sen nyelt egyet-ket­tőt. Va­ló­já­ban nem is gon­dol­ta vé­gig, mit fog mon­da­ni. Olyan ne­héz, ha az em­ber azt se tud­ja, ki­vel fog be­szél­ni.

Han­gos kat­to­gá­sok a vo­nal­ban, az­tán egy női hang, né­me­tül:

– An­gol nagy­kö­vet­ség.

– Hal­ló! Be­szél­ni sze­ret­nék… – Ki­vel is, gon­dol­ta Da­vid. – Az­zal az at­tas­éval, aki a mű­sza­ki kér­dé­sek­kel fog­lal­ko­zik.

Újabb kat­ta­nás. Az­tán egy fér­fi­hang.

– Igen?

– Tu­dós va­gyok – kezd­te Da­vid ügye­fo­gyot­tan. – Emig­rál­ni sze­ret­nék. Én.

– A nagy­kö­vet­ség be­ván­dor­lá­si iro­dá­ja zár­va van – sza­kí­tot­ta fél­be a hang. – Nem fog­lal­kozunk új ké­rel­mek­kel.

– De hát nem érti?. Én. Ne­kem spe­ci­á­lis in­for­má­ci­ó­im van­nak. – Nem szí­ve­sen mon­dott ilyes­mit a te­le­fon­ba, de úgy érez­te, a má­sik mind­járt le­te­szi a kagy­lót.

– Ki maga?

Da­vid két­ség­be­eset­ten hall­ga­tott.

– In­kább nem mon­da­nám meg – fe­lel­te az­tán. – Túl koc­ká­za­tos. Nem ta­lál­koz­hat­nék va­la­ki­vel? Vagy nem me­het­nék el a kö­vet­ség­re?

– Egy pil­la­nat.

Da­vid tan­ta­lu­szi kí­nok kö­zött várt. Nem is gon­dol­ta, hogy ilyen ne­héz lesz föl­ven­ni va­la­ki­vel a kap­cso­la­tot. Ször­nyű ve­szé­lyes já­ték.

– Na­gyon saj­nál­juk – szó­lalt meg is­mét a hang. – De nem le­he­tünk a se­gít­sé­gé­re.

Da­vid szí­ve a tor­ká­ban do­bo­gott.

– Hogy érti ezt? Ne­kem élet­be vágó in­for­má­ci­óm van, hal­lat­lan ér­ték!

– Na­gyon saj­nál­juk, de te­kin­tet­tel a sú­lyos nem­zet­kö­zi hely­zet­re, nem avat­koz­ha­tunk bele.

Da­vid a fül­ke fa­lá­ra me­redt. Szin­te ar­ról is meg­fe­led­ke­zett, hogy a hall­ga­tó a ke­zé­ben van.

– Hal­ló! – szó­lalt meg is­mét a hang. – Igen!

Pil­la­nat­nyi csend, mint­ha a hang tu­laj­do­no­sa töp­ren­ge­ne, mit mond­jon.

– Nem va­gyunk egye­dül. Érti, mire gon­do­lok?

– Igen. – Da­vid meg­ér­tet­te. A be­szél­ge­tést le­hall­gat­ják.

Vissza­tet­te a he­lyé­re a hall­ga­tót, és gon­dol­kod­ni pró­bált, de gon­do­la­tai csak ku­szán ka­va­rog­tak a fe­jé­ben. Meg­döb­ben­tet­te a biz­tos tu­dat, hogy azok le­hall­gat­ják.

Erre nem volt fel­ké­szül­ve. Újra át kell gon­dol­nia a dol­got.

Ta­lán a své­dek? Igen, a de­rék, sem­le­ges své­dek. Meg­ke­res­te a szá­mu­kat a te­le­fon­könyv­ben, és meg­ad­ta a köz­pont­nak.

Né­hány má­sod­perc múl­va ki­csen­gett. Da­vid már ép­pen be­szél­ni ké­szült, ami­kor éles kat­ta­nást hal­lott a ké­szü­lék­ben. Meg­fa­gyott ben­ne a vér. Las­san le­tet­te a kagy­lót.

Ki­fi­zet­te a hí­vást, és ki­ment a pos­tá­ról.

Gon­dol­kod­nia kell: gon­dol­kod­nia kell!

Le­haj­tott fej­jel sé­tált ki az ut­cá­ra. Az agya lá­za­san dol­go­zott. Egy do­log tisz­tán állt előt­te, egé­szen tisz­tán: ön­gyil­kos­ság bár­me­lyik nagy­kö­vet­ség­gel érint­ke­zést ke­res­ni.

A kö­ze­lük­be se me­het­ne. Ha ta­lál­kát szer­vez­ne, a Ges­ta­po előbb len­ne ott, mint ő. Ha üze­ne­tet pró­bál­na to­váb­bí­ta­ni, el­fog­nák.

Ször­nyű ér­zés föl­ad­ni az el­kép­ze­lé­sét, de nem volt más vá­lasz­tá­sa. Mi mást te­het­ne?

Mi ma­rad ez­u­tán? El­ke­se­re­det­ten tör­te a fe­jét, de sem­mi okos öt­let nem ju­tott eszé­be. Me­ne­kül­ni. Me­ne­kül­ni pa­pí­rok nél­kül, se­gít­ség nél­kül? Meg­ráz­ta a fe­jét, és szé­les ív­ben el­ke­rül­ve min­den szem­be­jö­vőt, le­haj­tott fej­jel to­vább­sé­tált.

A lo­vag­ló­csiz­ma ott fe­ke­tél­lett előt­te, mi­előtt ész­re­vet­te vol­na. Meg­pró­bált ol­dalt lép­ni, de egy má­so­dik pár csiz­ma el­zár­ta az út­ját. Föl­né­zett, és be­le­nyi­lallt a fé­le­lem. Két fi­a­tal SS állt vele szem­ben. Mind­ket­tő mo­soly­gott. Da­vid gyors moz­du­lat­tal a fal mel­lé lé­pett, és meg­pró­bált el­oson­ni. A két fi­a­tal­em­ber ne­vet­ve fel­ki­ál­tott. Ke­mény ütést ér­zett a fe­jén. Tud­ta, fut­nia kell. Mind­járt újra ne­ki­es­nek. Össze­szed­te min­den ere­jét, és ne­ki­len­dült a két egyen­ru­hás alak és a fal kö­zöt­ti rés­nek. Ne­ki­fe­szült a fal­nak, át­nyo­ma­ko­dott a nyí­lá­son. Ütést ér­zett a vál­lán, de to­vább­pré­sel­te ma­gát, az­tán át­ju­tott.

Ro­hant. Úgy sza­ladt, mint va­la­mi­kor az is­ko­lá­ban, sza­po­rán, ki­dül­lesz­tett mel­lel, len­gő ka­rok­kal. A tü­de­je majd szét­re­pedt, nem ka­pott le­ve­gőt. A lá­bai ne­he­zek, mint az ólom. Be­for­dult egy sar­kon, ne­ki­tán­to­ro­dott a fal­nak, a mell­ka­sa zi­hált, a ha­lán­té­ka lük­te­tett.

Hát­ra­né­zett. Sen­ki.

Hála Is­ten­nek! Hála Is­ten­nek!

Mi­cso­da os­to­ba­ság! Mi­cso­da os­to­ba­ság! Óva­to­sabb­nak kell len­nie.

Vég­re el­ju­tott a házuk kö­ze­lé­be. Meg­állt. Az ab­la­kok sö­té­tek, a kapu zár­va. Úgy, ahogy hagy­ta.

A ház­ban csend. A kulcs könnyen for­dult a zár­ban. Si­et­ve be­zár­ta maga mö­gött az aj­tót. A nap­pa­li szo­bá­ban min­den a he­lyén, tisz­tán, rend­ben, mint min­dig. Ki­né­zett az ut­cá­ra. Sem­mi.

De most már tud­ta, nincs sok ide­je. Le­ült.

Egy per­cig moz­du­lat­la­nul ült, hogy szűn­jék a keze re­me­gé­se. Túl öreg va­gyok én már eh­hez, gon­dol­ta. Túl öreg és túl fá­radt.

Az­tán föl­állt, és ad­dig ke­res­gélt a könyv­szek­rény­ben, míg meg nem ta­lál­ta Ce­ci­le Vi­lá­gat­la­szát. Le­tér­delt a sző­nyeg­re, és ta­nul­má­nyoz­ni kezd­te Eu­ró­pa tér­ké­pét. Nyu­gat­ra megy, az biz­tos, ke­le­ten ba­jok van­nak. Te­hát Svájc, Fran­cia­or­szág, Bel­gi­um vagy Hol­lan­dia. Svájc ki­esik, ott az em­be­rek túl­sá­go­san ba­rát­ság­ta­la­nok. Azt re­bes­ge­tik, hogy még azt is vissza­kül­dik, aki­nek si­ke­rült át­jut­nia a ha­tá­ron. Bel­gi­um és Hol­lan­dia? Ezek­ről nem tud sem­mi biz­to­sat. Fran­cia­or­szág… Fran­cia­or­szág sok zsi­dót fo­ga­dott be, ezt tud­ja. És ha nem is ma­rad­hat ott, el­kül­dik más­ho­vá, eb­ben is biz­tos. Fran­cia­or­szág.

Meg­ke­res­te azt a tér­ké­pet, ame­lyen vi­lá­go­sab­ban lát­ha­tó a fran­cia-né­met ha­tár. Hossza­san ta­nul­má­nyoz­ta az el­nyúj­tott, ka­nyar­gós vo­na­lat, és el­töp­ren­gett, hol len­ne a leg­biz­ton­sá­go­sabb át­kel­ni. Az egész tele lesz ka­to­na­ság­gal, ez nyil­ván­va­ló, de nem le­het túl ne­héz át­jut­ni, fel­té­ve, ha van elég tü­rel­me.

A ha­tár jó ré­sze a Raj­na men­tén hú­zó­dik, és ez nem jó. A hi­da­kat szi­go­rú­an őr­zik, és ő nem tud úsz­ni. Ak­kor ta­lán ott, ahol a ha­tár nyu­gat­ra for­dul, Lu­xem­burg felé. Az uj­ját a Saar-vi­dék­re tet­te. Mi van ez­zel a tér­kép­pel? Hát per­sze! Fel­só­haj­tott. Az at­lasz 1935 előtt ké­szült, és nem mu­tat­ja az új ha­tárt. 1935 óta a Saar-vi­dék újra né­met. Ott nem mert vol­na át­kel­ni, re­mény­te­len len­ne, ha még azt sem tud­ja, mer­re van a ha­tár. Nem ma­rad más hát­ra, mint a Sa­ar­brüc­ken­től ke­let­re hú­zó­dó sza­kasz.

Meg­néz­te a vas­út­vo­na­la­kat. Med­dig jut­hat el koc­ká­zat nél­kül? Anél­kül, hogy el­kap­ják? Mann­hei­mig ta­lán. És az­tán? Mann­heim hat­van ki­lo­mé­ter­re van a ha­tár­tól.

El­dön­töt­te: ha nincs is jó for­má­ban, gya­lo­gol­ni fog. Kény­sze­rí­ti ma­gát, hogy gya­lo­gol­jon. An­nak ide­jén nagy gya­log­ló volt. Di­ák­ko­rá­ban a Ba­jor-Al­pok­ban tú­rá­zott, volt olyan nap, ami­kor húsz ki­lo­mé­tert is meg­tett.

Éle­lem­re lesz szük­sé­ge, pénz­re és egyéb fel­sze­re­lé­si tár­gyak­ra. A meg­fe­le­lő la­pot ki­tép­te az at­lasz­ból, és a köny­vet a he­lyé­re tet­te. Fel­állt, és vé­gig­gon­dol­ta, mire le­het szük­sé­ge a ház­ból. Pénz. Van elég, hogy meg­ve­gye a vas­úti je­gyét, és még ma­rad né­hány ét­ke­zés­re is. En­nél több nincs, de en­nek elég­nek kell len­nie. Kü­lön­ben is, annyi élel­met visz ma­gá­val, amennyit tud. Ki­ment a kony­há­ba, és be­né­zett a szek­ré­nyek­be. Volt sa­va­nyú ká­posz­ta, mar­ha- és gyü­mölcs­kon­zerv. El­ha­tá­roz­ta, hogy min­det el­vi­szi. De mi­ben? Ak­ta­tás­ká­ban nem. Az em­be­rek az ak­ta­tás­ká­hoz gaz­dag­sá­got, pénzt kap­csol­nak. Eset­leg ki­ra­bol­ják. Be­vá­sár­ló­sza­tyor? Ma­nap­ság az sem elég biz­ton­sá­gos. Kö­rül­né­zett a kony­há­ban. Sem­mi mást nem ta­lált. Ma­rad a be­vá­sár­ló­sza­tyor. Szal­ma­fo­na­tos, elég erős­nek lát­szik. Szí­jat is csi­nál hoz­zá, hogy a há­tán vi­hes­se. Pom­pás há­ti­zsák­já­ra gon­dolt; a há­ló­szo­bá­ban tart­ja, de szó­ba sem jö­he­tett. Túl­sá­go­san fel­tű­nő lett vol­na.

Ki­vett egy éles kést a kony­ha­fi­ók­ból, és be­le­vág­ta a sza­tyor al­já­ba, hogy lyu­kat fúr­jon a szíj szá­má­ra. És még? Zseb­lám­pa, zsi­neg, kon­zerv­nyi­tó… De nem sza­bad túl so­kat vin­nie. So­kat kell gya­lo­gol­nia.

Cipő. Erős cipő kell. És me­leg ruha. De eb­ből se túl sok. Eső­ka­bát, me­leg pu­ló­ver.

Vég­re el­ké­szült. Eről­tet­te a kép­ze­le­tét, hogy mit fe­lej­tett el, de akár­mi más, ami még eszé­be ju­tott és hasz­nos le­he­tett vol­na, túl ne­héz vagy túl nagy volt ah­hoz, hogy ci­pel­hes­se.

Mi­kor in­dul­jon? Hosszú az út Mann­hei­mig, leg­alább egy na­pig tart, még ha exp­resszel megy is. Leg­jobb len­ne ko­rán reg­gel el­in­dul­nia, ak­kor egy nap alatt le­bo­nyo­lít­hat­ná a vo­nat utat, és nem éj­fél felé kel­le­ne Mann­heim­be ér­kez­nie, ami­kor könnyeb­ben le­buk­tat­hat­ják.. Szó­val, ko­rán reg­gel in­dul. Ad­dig pi­hen, és át­gon­dol­ja a rész­le­te­ket.

Föl­ment a szo­bá­já­ba. Le­fe­küdt. Időn­ként elő­vet­te a tér­ké­pet, és né­ze­get­te. Es­te­fe­lé me­leg va­cso­rát ké­szí­tett, to­jást és virs­lit, az­tán vissza­ment az eme­let­re, és meg­für­dött. Le­vet­te a kar­já­ról a kis cso­ma­got, és a za­kó­ja zse­bé­be csúsz­tat­ta. Reg­gel majd vissza­te­szi. Für­dés után egye­ne­sen ágy­ba bújt. A ru­há­ját össze­ké­szít­ve oda­fek­tet­te az ágy mel­lé.

Nem aludt el azon­nal. So­ká­ig bá­mult ki­fe­lé az ab­la­kon, és néz­te, hogy fe­ke­ted­nek el a fel­hők az egy­re sű­rű­sö­dő sö­tét­ség­ben. Tu­laj­don­kép­pen na­gyon meg volt elé­ged­ve az elő­ké­szü­le­te­i­vel. El­len min­dig az­zal vá­dol­ta, hogy soha nem in­té­zi el a dol­ga­it. Nos, ezt most nem mond­hat­ta vol­na róla. És ha el­jut Fran­cia­or­szág­ba, el­ad­ja a fran­ci­ák­nak a tit­kát, és új éle­tet vá­sá­rol ma­gá­nak. Az­tán egy szép na­pon el­küld ér­tük, El­le­nért és Ce­ci­le-ért, és büsz­kék lesz­nek rá. Igen, büsz­kék lesz­nek.

Meg­le­pő­en könnyen aludt el, és csak ak­kor éb­redt föl, ami­kor a szom­széd kert­ben ugat­ni kez­dett a ku­tya. Meg­gyúj­tot­ta a lám­pát, meg­néz­te, hány óra. Öt perc múl­va ti­zen­ket­tő.

Nyom­ban is­mét el­aludt. Azt ál­mod­ta, hogy a kony­ha nap­fény­ben úszik, és Ce­ci­le oda­lenn ne­vet­gél.

Mi­kor a zu­ha­nást hal­lot­ta, elő­ször azt hit­te, azt is csak ál­mod­ja: tá­nyért ej­tet­tek le a föld­re.

Az­tán tel­je­sen fel­éb­redt.

Egy per­cig síri csend.

Az­tán újabb csat­ta­nás, majd han­gos, do­bo­gó za­jok. A lár­ma egy­re erő­sö­dött. Em­be­ri lép­tek zaja. A lép­csőn sza­lad­tak fel­fe­lé.

Da­vid fel­ült. Föl akart kel­ni az ágy­ból.

Va­la­ki fel­rán­tot­ta az aj­tót. És ek­kor Da­vid már tud­ta, hogy el­ké­sett. Le­ké­sett min­den­ről. Ab­ban a pil­la­nat­ban tud­ta, hogy soha töb­bé nem lát­ja kis nyu­szi­ká­ját.

Ket­ten vol­tak a szo­bá­ban. Meg­ra­gad­ták, ki­rán­ci­gál­ták a fo­lyo­só­ra. Tom­pa puf­fa­nás, a feje ne­ki­ütő­dött az aj­tó­fél­fá­nak. A lép­cső te­te­jén meg­lök­ték. Elő­re­bu­kott, kar­ját elő­re­nyújt­va pró­bál­ta ki­vé­de­ni a zu­ha­nást. A lép­cső kö­ze­pé­ig gu­rult, az­tán las­san föl­tér­delt, meg­ka­pasz­ko­dott a kor­lát­ban. Várt, amíg lé­leg­zet­hez ju­tott.

A rú­gás tel­je­sen vá­rat­la­nul érte. Nem ér­tet­te, mi­ért ro­han felé a hall. Maga elé tar­tot­ta a ke­zét, de tud­ta, túl gyor­san zu­han, túl­sá­go­san gyor­san. Egy reccse­nés, hány­in­ger kör­nyé­kez­te, úgy érez­te, mint­ha ki­te­ke­red­ne a nya­ka. Meg­öl­tek, gon­dol­ta.

Az­tán föl­rán­gat­ták; iszo­nyú fáj­da­lom ha­sí­tott a vál­lá­ba. Fel­jaj­dult. De to­vább rán­ci­gál­ták, a vál­lá­nál fog­va von­szol­ták, míg majd­nem el­ájult a fáj­da­lom­tól. Hal­lot­ta a hang­ju­kat, de úgy érez­te, messze van­nak tőle, na­gyon-na­gyon messze.

Föld­höz vág­ták. Egy idő után ki­nyi­tot­ta a sze­mét. A nap­pa­li szo­bá­ban volt. A ház­ban min­den lám­pa égett, va­kí­tot­ta, sér­tet­te a sze­mét. Oda­fönt jár­kált va­la­ki, tom­pa puf­fa­ná­so­kat, csat­ta­ná­so­kat hal­lott. Szo­bá­ról szo­bá­ra jár­tak. Ku­tat­nak, gon­dol­ta. Fel­nyö­gött: Ó, Is­te­nem A fil­met ke­re­sik! Ott van a za­kó­ja zse­bé­ben. Azon­nal meg fog­ják ta­lál­ni. Is­te­nem, ho­gyan le­het­tem ilyen os­to­ba?

Óva­to­san fel­ült, és ne­ki­tá­masz­ko­dott egy ka­ros­szék­nek. A vál­la iszo­nyú­an fájt. Va­ló­szí­nű­leg el­tört va­la­hol.

Csiz­mák do­bog­tak le­fe­lé a lép­csőn. Da­vid megint úgy érez­te, hány­ni fog. Most a kony­há­ból hal­lot­ta a lé­pé­se­ket, por­ce­lán és üveg csö­röm­pölt. A kony­há­ban tör­tek-zúz­tak. Da­vid szí­ve he­ve­sen ka­la­pált a mell­ka­sá­ban. Várt.

Vég­re be­jöt­tek a nap­pa­li szo­bá­ba. Meg­le­pet­ten lát­ta, mi­lyen fi­a­ta­lok. Húsz év kö­rül le­het­tek. Hár­man vol­tak, nem ket­ten. El­len né­hány ék­sze­rét tar­tot­ták a ke­zük­ben és egy szép meis­se­ni por­ce­lánt, amit El­len az öl­tö­ző­asz­tal­kán tar­tott. Da­vid meg­nyu­go­dott. Ta­lán nem is ke­res­tek mást, csak ilyes­mit.

– Fel­kel­ni, zsi­dó! Gye­rünk!

Da­vid tá­mo­lyog­va állt fel. Bár pi­zsa­ma volt raj­ta, mez­te­len­nek érez­te ma­gát, csu­pasz­nak. Mi­ért nem aludt ru­hás­tól? Ez lett vol­na az éssze­rű. Ó, Is­te­nem!

Ket­ten es­tek neki, és Da­vid úgy érez­te, ki­for­dul­nak a be­lei.

– Hol van az arany, zsi­dó? – kér­dez­te tőle az egyik.

– Nincs ara­nyam. – De ami­kor lát­ta, hogy ez a vá­lasz nem tet­szik ne­kik, gyor­san hoz­zá­tet­te. – Csak pénz. Oda­fönt, a tár­cám­ban.

– Hol az arany, zsi­dó?

– Nin­csen.

Elő­ször a gyom­rá­ba ök­löz­tek, az­tán a fe­jét ver­ték. Mi­kor el­esett, meg­rug­dal­ták. Az­tán föl­ci­bál­ták, és azt mond­ták, össze­tö­rik az uj­ja­it. Da­vid fel­da­gadt arc­cal mo­tyog­ta:

– Nincs ara­nyam! Es­kü­szöm!

Az egyik el­kap­ta a ke­zét. Da­vid le­huny­ta a sze­mét, és érez­te, hogy be­pi­sil. Az­tán el­ájult. Ad­dig po­foz­ták, amíg ma­gá­hoz nem tért.

– Te­gyé­tek a te­her­au­tó­ba – mond­ta az egyik. Da­vid tud­ta, most mon­da­nia vagy ten­nie kell va­la­mit, mert ez az utol­só al­ka­lom.

– Ké­rem, fel­öl­töz­he­tek? Nem vá­la­szolt sen­ki.

– Ké­rem, én be­pi­sil­tem.

A ve­ze­tő­jük un­dor­ral fin­tor­gott, és in­tett, hogy fel­me­het.

Da­vid fel­ván­szor­gott a szo­bá­já­ba, oda­lé­pett a za­kó­já­hoz.

A film ott volt a zse­bé­ben. Hála Is­ten­nek!

Ne­ki­állt, hogy le­ve­gye a pi­zsa­má­ját. Nem bol­do­gult a gom­bok­kal, hát egy­sze­rű­en le­tép­te ma­gá­ról. Túl soká tart, mind­járt érte jön­nek. Meg­pró­bált si­et­ni, de kép­te­len volt le­küz­de­ni a keze re­me­gé­sét, és a vál­la is bor­zasz­tó­an fájt.

In­get hú­zott, al­só­nad­rá­got, ép­pen a nad­rág­já­ba bújt, ami­kor csat­to­gó lé­pé­se­ket hal­lott a lép­csőn. Két­ség­be­eset­ten rán­gat­ta ma­gá­ra a nad­rá­got. A gom­bok­kal küsz­kö­dött, ami­kor egy fi­a­tal ti­ze­des lé­pett a szo­bá­ba, és a kar­já­nál fog­va húz­ni kezd­te.

– A za­kóm! A za­kóm! – ki­ál­tot­ta Da­vid.

A ti­ze­des várt, amíg Da­vid fel­vet­te a za­kót. Úr­is­ten, majd­nem újra el­ve­szí­tet­tem. Úr­is­ten!

Fut­va ment le a lép­csőn. Ta­nult, egy­re töb­bet ta­nult: ha nem sza­la­dok, lök­nek.

Még egy­szer kö­rül­néz­tek a ház­ban. Da­vid az aj­tó­ban várt, a fal­nak tá­masz­ko­dott. Mi­kor sen­ki nem né­zett oda, ki­vet­te a kis cso­ma­got a zse­bé­ből, és a szá­já­ba tet­te.

Mi­kor azok min­dent össze­szed­tek, ami ér­de­kel­te őket, ki­ve­zet­ték az ut­cá­ra, és be­lök­ték egy te­her­au­tó­ba. Olyan gyor­san in­dí­tot­tak, hogy Da­vid­nak csak szem­pil­lan­tás­nyi ide­je volt, hogy vissza­néz­zen a ház­ra.

Olyan ide­gen­nek lát­szott. Min­den szo­bá­ban égett a vil­lany. A kapu nyit­va. Majd­nem rá­juk ki­ál­tott, hogy áll­ja­nak meg, hadd men­jen vissza, hogy min­dent be­zár­jon. Ren­des em­ber nem hagy­ja így ott a há­zát, tár­va-nyit­va, ilyen se­bez­he­tő­en.

Az­tán rá­jött, hogy mind­egy. Amit nem tör­tek össze vagy nem lop­tak el ma este, azt hol­nap reg­gel amúgy is el­vi­szik.