9

Vég­re fel­tűnt a tá­vol­ban a se­géd­ha­jó. Óva­to­san meg­ke­rül­te a móló vé­gét, az­tán el­in­dult a tá­gas, ter­mé­sze­tes öböl kö­ze­pén hor­gony­zó ha­di­ha­jó felé. A par­tok meg­véd­ték ugyan az öb­löt a Csa­tor­na hul­lám­ve­ré­se és az At­lan­ti-óce­án vi­ha­rai elől, de a he­gyek kö­zött át­sü­ví­tő hi­deg sze­lek kel­le­met­le­nül fel­bor­zol­ták a vi­zet, és a se­géd­ha­jó meg­le­he­tő­sen bil­leg­ve kö­ze­le­dett fe­lé­jük.

Ri­chard Ash­ley a kö­ze­le­dő ha­jót fi­gyel­te, köz­ben só­vá­ran gon­dol­ta, mi­lyen jó­les­ne most egy ki­adós al­vás. Az el­múlt har­minc­hat órá­ban egy-egy kur­ta szu­nyó­ká­lás­ra is alig ju­tott ide­je, így most ha­lá­lo­san fá­radt volt. Oko­sab­ban ten­né, ha vissza­men­ne a ka­bin­já­ba, és ki­alud­na ma­gát, de nem volt ere­je hoz­zá: egy ilyen esti par­ti ki­ruc­ca­nást nem szí­ve­sen sza­laszt el az em­ber, ha há­rom hé­tig volt tá­vol, egyet­len árva sza­bad­nap nél­kül, és fő­leg ak­kor, ha ép­pen Fal­mouth­ba ruc­can­hat ki.

Fal­mouth­hoz igen kel­le­mes em­lé­kek fűz­ték; vi­tor­lás­tú­rák a Dan­cer-rel, ele­in­te az édes­ap­já­val, az­tán ké­sőbb dart­mou­thi ba­rá­ta­i­val. És egy­szer egye­dül is el­jött. A Scilly-szi­ge­tek felé, az an­gol szá­raz­föl­dön Fal­mouth a leg­nyu­ga­tibb ki­kö­tő. Így Fal­mouth volt az utol­só ál­lo­má­sa, mi­előtt ne­ki­vá­gott a nyílt ten­ge­ren az út utol­só, hat­van­mér­föl­des sza­ka­szá­nak. Kü­lö­nös nosz­tal­gi­á­val gon­dolt vissza arra a va­ká­ci­ó­ra a cso­dás, szél­fút­ta Scilly-szi­ge­te­ken.

Egy cso­port ala­cso­nyabb ran­gú ten­ge­rész ve­rő­dött össze a kor­lát­nál, és tü­rel­met­le­nül vár­ta, mi­kor ér már oda se­géd­ha­jó. Szá­muk­ra Fal­mouth per­sze csak egy a sok ki­kö­tő kö­zül, és a kocs­mái is ugyan­olya­nok, mint más kocs­mák.

Nem mint­ha Ash­leyt nem ér­de­kel­ték vol­na a kocs­mák. Nem ve­tet­te meg az italt, mint ahogy szá­mos más él­mény­nek is örült, ami a par­ton vár­ta. Pél­dá­ul a tár­cá­já­ban őriz­te egy lány te­le­fon­szá­mát; igaz, csak fe­lü­le­te­sen is­mer­te, de ott la­kott a kö­zel­ben. Ha ráér, el­vi­szi va­cso­ráz­ni. Már jó egy hó­nap­ja, nem volt al­kal­ma női tár­sa­ság­ban töl­te­ni az es­té­jét.

Jól fog esni ez az esti ki­ruc­ca­nás; neki is ép­pen úgy szük­sé­ge van az ilyes­mi­re, mint bár­ki más­nak a ha­jón. Po­csék két hó­nap volt mö­göt­te. Dun­ker­que után kon­voj­ban ha­jó­kat kí­sér­tek a déli par­ton meg a Do­ve­ri-szo­ros felé, és sor­ra há­rí­tot­ták el az egy­re sú­lyo­sabb lé­gi­tá­ma­dá­so­kat. Jú­li­us vé­gé­re egy­re ri­asz­tóbb szám­ban süllyesz­tet­ték el ha­jó­i­kat a né­me­tek, és ami­kor né­hány nap le­for­gá­sa alatt há­rom rom­bo­ló­juk ve­szett oda, az Ad­mi­ra­li­tás kény­te­len volt meg­szün­tet­ni a Csa­tor­na ke­le­ti ré­szén a nap­pa­li át­ke­lé­se­ket. Most már a Csa­tor­na nyu­ga­ti ré­szén is egy­re ne­he­zebb dol­guk volt. Az utol­só nyu­ga­ti kon­vo­jút­ju­kon, a Wight-szi­get­től dél­re, stu­kák tá­mad­ták meg őket. Ször­nyű ka­taszt­ró­fa volt: öt ha­jó­juk pusz­tult el, mire si­ke­rült vég­re el­ker­get­ni­ük a né­met gé­pe­ket. Ash­ley úgy érez­te, Dun­ker­que óta az an­gol flot­ta kö­nyör­te­le­nül, lé­pés­ről lé­pés­re ki­szo­rul a Csa­tor­ná­ból.

A se­géd­ha­jó már egé­szen a kö­ze­lük­be ke­rült, szé­les ív­ben, las­san el­for­dult, hogy oda tud­jon áll­ni a rom­bo­ló mel­lé. Ash­ley szem­be­for­dult a csí­pős nyu­ga­ti szél­lel, és te­le­szív­ta a tü­de­jét; erő­vel meg­pró­bált éb­ren ma­rad­ni.

– Úr­is­ten! Csak nem eresz­te­nék ki té­ged is, Ash­ley? Ash­ley meg­for­dult. Bly­the állt mö­göt­te, a tü­zér­tiszt.

Ő is a leg­ele­gán­sabb szá­raz­föl­di egyen­ru­há­já­ban. Ash­ley el­ne­vet­te ma­gát.

– De­hogy­nem! Tör­té­ne­te­sen ki­fe­je­zet­ten föl­kér­tek.

Mi­lyen gyá­szo­san, visszá­san hang­za­nak most ezek a régi tré­fák, gon­dol­ta Ash­ley, de még­is elő­sze­dik őket: ez­zel akar­jak fenn­tar­ta­ni ön­ma­guk előtt a lát­sza­tot, hogy még nem csa­va­rod­tak be egé­szen.

– Nem jössz ve­lem? – kér­dez­te Bly­the. – Úgy gon­dol­tam, ki­pró­bá­lok né­hány he­lyi mű­in­té­ze­tet, és meg­né­zem, mi­lyen sört mér­nek ben­nük.

Ash­ley a rom­bo­ló mel­lé ol­da­la­zó se­géd­ha­jót néz­te. El­töp­ren­gett Bly­the ja­vas­la­tán. Egy este Bly­the-szal kész ka­taszt­ró­fa! Egy­szer már it­tak ket­tes­ben, a wey­mou­thi szál­lo­da bál­ter­mé­ben, és a vé­gén se be­szél­ni, se jár­ni nem tud­tak. Két na­pig be­teg volt utá­na.

Ahogy erre a ka­land­ra gon­dolt, el­mo­so­lyo­dott.

– Egy kor­só­val meg­iszom. De nem ma­rad­ha­tok so­ká­ig.

– Hohó! – ki­ál­tott fel Bly­the, és zord pil­lan­tás­sal vé­gig­mér­te. – Nő­ügy, igaz?

Ash­ley ti­tok­za­to­san vi­gyor­gott, az­tán el­in­dult a pal­lón a zsú­folt se­géd­ha­jó­hoz. A mat­ró­zok már olyan tü­rel­met­le­nül vár­ták, mi­kor kezd­he­tik meg a vár­va várt el­tá­vo­zást, hogy a hajó még jó­for­mán mel­lé­jük se állt, már­is át­nyü­zsög­tek rá.

Ash­ley és Bly­the el­he­lyez­ke­dett a se­géd­ha­jón, és mi­kor el­in­dul­tak, Ash­ley úgy for­dult, hogy jól lát­has­sa a rom­bo­ló első kor­lát­ját, ahol a ja­ví­tó­bri­gád egy so­ro­zat el­gör­bült, go­lyó lyug­gat­ta acél­le­me­zen dol­go­zott. Az utol­só lé­gi­tá­ma­dás­nál az egyik tü­zér ott halt meg. Bár már egy éve tar­tott a há­bo­rú, Ash­ley ak­kor lá­tott elő­ször kö­zel­ről em­bert meg­hal­ni. Az él­mény még min­dig fris­sen élt az em­lé­ke­ze­té­ben.

Meg­csó­vál­ta a fe­jét, és hal­kan oda­mor­mol­ta Bly­the-nak.

– Ha meg­gon­do­lom, mi­lyen át­ko­zot­tul te­he­tet­le­nek va­gyunk!

Bly­the rá­bó­lin­tott. Pon­to­san tud­ta, mire gon­dol Ash­ley. Egy má­sik rom­bo­ló­val együtt ti­zen­négy ha­jót pró­bál­tak meg­vé­de­ni tu­cat­nyi vagy még több el­len­sé­ges re­pü­lő­gép el­len. Kí­no­san egy­ol­da­lú küz­de­lem volt.

– Re­mél­jük – tet­te hoz­zá Ash­ley –, hogy a Ki­rá­lyi Lé­gi­erő­re előbb-utóbb csak rá­mo­so­lyog a sze­ren­cse! – Az ang­li­ai csa­ta ek­kor már vagy két hó­nap­ja dü­hön­gött, de még min­dig se­re­ges­tül tá­mad­ták a bom­bá­zók a kon­vo­jo­kat, a ki­kö­tő­ket, a ka­to­nai lé­te­sít­mé­nye­ket, sőt újab­ban egy­re sű­rűb­ben a vá­ro­so­kat és a pol­gá­ri cél­pon­to­kat is.

A se­géd­ha­jó a hul­lá­mo­kon buk­dá­csol­va kö­ze­le­dett a he­gyek szél­ár­nyé­ká­ban ké­nyel­me­sen meg­hú­zó­dó vá­ros felé; a há­zak tar­ka össze­vissza­ság­ban áll­tak egy­más he­gyén-há­tán a víz­par­ton. Vé­gül oda­ér­tek a kis­ha­jó-ki­kö­tő­höz, ahol egy-két jacht mel­lett par­ti őr­ha­jók és oszt­ri­gás bár­kák him­bá­lóz­tak a da­gály hul­lá­ma­in.

Ash­ley hir­te­len föl­kap­ta a fe­jét. A vá­ros alatt, nem messze tő­lük, egy mo­to­ros ha­lász­ha­jó hor­gony­zott. A szí­ne sö­tét­szür­ke, és szem­mel lát­ha­tó­an part men­ti őr­ha­jó­nak sa­já­tí­tot­ták ki. De Ash­ley va­la­mi szo­kat­lant fe­de­zett föl raj­ta; ez a hajó el­ütött a töb­bi­től. Elő­ször nem tud­ta meg­ál­la­pí­ta­ni mi­ért, csak ak­kor jött rá, ami­kor tel­jes egé­szé­ben lát­ha­tó­vá vált.

Fran­cia hajó volt. Sem­mi egy­ér­tel­mű jel nem utalt rá, sem­mi, ami­ből pon­to­san azo­no­sít­hat­ta vol­na. De a vo­na­lát és hosszú, ke­nu­sze­rű tat­ját el­néz­ve, sok­kal in­kább lát­szott bre­ton­nak, mint corn­wal­li­nak. Ami­kor a se­géd­ha­jó a tat mel­lett el­ha­ladt, Ash­ley lát­ta, hogy va­la­ki ki­má­szik a fe­dél­ze­ti ka­bin­ból, és oda­sé­tál a kor­lát­hoz. Jel­te­len ke­zes­lá­bast vi­selt, és ha­ja­don­főtt volt. Alsó aj­ká­ra ra­gaszt­va, gall mód­ra, ci­ga­ret­ta ló­gott.

Ash­ley már lá­tott az­előtt is fran­cia ha­lász­ha­jót Ang­li­á­ban, hi­szen-min­den­ki lá­tott. Fran­cia­or­szág el­es­te után, jú­ni­us óta, rend­sze­re­sen ér­kez­tek. De fe­hér lo­bo­gó alatt ez volt az első. Kí­ván­csi lett vol­na, va­jon az a fér­fi a fe­dél­ze­ten fran­cia ha­lász-e, és ha igen, hogy íz­lik neki a ha­di­flot­ta-fe­gye­lem. Nem túl­zot­tan, gon­dol­ta ma­gá­ban.

A se­géd­ha­jó a ra­ko­dó­part mel­lé állt. Ash­ley ug­rott le elő­ször, ket­te­sé­vel szed­te a rak­part lép­cső­it, és to­vább­si­e­tett a macs­ka­kö­ves ut­cán. Bly­the li­heg­ve érte utol.

– Hová si­etsz, öreg?

– Meg­lát­tam egy kocs­mát, Bly­the, és nem akar­tam, hogy el­sza­lad­jon elő­lem. – Va­ló­já­ban per­sze azért si­e­tett, hogy mi­nél előbb érez­ze a szá­raz­föl­det a lába alatt, a lép­csőn pe­dig egy­sze­rű­en azért sza­ladt fel, mert él­vez­te a moz­gást. Mint a ten­ger leg­több sze­rel­me­se, ő se szí­ve­sen töl­tött egy­hu­zam­ban túl hosszú időt a ví­zen; né­hány hét után ke­ser­ve­sen vá­gyó­dott a szá­raz­föld után.

Bly­the ne­vet­ve kö­vet­te föl­fe­lé egy kes­keny ut­cán, az­tán be­tér­tek egy kocs­má­ba. A kocs­má­nak ala­csony aj­ta­ja volt és vas­tag tölgy­fa ge­ren­da mennye­ze­te. Ash­ley nyom­ban meg­ál­la­pí­tot­ta ma­gá­ban, hogy ez ép­pen ked­vé­re való kocs­ma, öreg, meg­le­he­tő­sen ko­pott és fő­leg hi­ány­zik be­lő­le min­den nagy­ké­pű­ség. Nem esne ne­he­zé­re itt ma­rad­ni egész este és jó né­hány pint­tel töb­bet inni a kel­le­té­nél. De csak égy pint sört haj­tott fel, az­tán ki­ment, és ke­re­sett egy te­le­fon­fül­két a kö­zel­ben. Elő­ször a szü­le­it hív­ta fel ott­hon, Hamps­hire-ben. Édes­any­ja most is, mint min­dig, de­rű­sen üd­vö­zöl­te; úgy gon­dol­ta, nem il­lik a fiát csa­lá­di prob­lé­mák­kal ter­hel­ni. Ké­nye­sen vi­gyá­zott, hogy csak kel­le­mes, szó­ra­koz­ta­tó hí­rek­ről szá­mol­jon be; ezek több­nyi­re szá­mos ku­tyá­ja kö­zül az egyik­ről szól­tak. Édes­ap­ja, mi­után több mint tíz évet töl­tött nyug­díj­ban, most is­mét a ha­di­ten­ge­ré­szet­nél szol­gált, író­asz­tal mel­lett. Ő ko­mo­lyab­ban vet­te a há­bo­rút, fi­gyel­me­sen hall­gat­ta fia be­szá­mo­ló­ját, bár Ash­ley, te­kin­tet­tel a ka­to­nai ti­tok­tar­tá­si fe­gye­lem­re, meg­le­he­tő­sen szűk­sza­vú volt. Vé­gül bá­na­to­san le­tet­te a kagy­lót, nem szí­ve­sen fe­jez­te be a be­szél­ge­tést. Na­gyon sze­ret­te a szü­le­it.

Az­tán fel­hív­ta azt a lányt.

A hölggyel két­szer ta­lál­ko­zott ed­dig, elő­ször egy par­tin, ame­lyet Ash­ley nő­vé­re adott, má­sod­szor pe­dig ami­kor egy régi is­ko­la­tár­sá­nál járt lá­to­ga­tó­ban. A nő csi­nos volt, a maga hű­vös, an­gol­szász mód­ján. Az a faj­ta, aki­nek leg­főbb szó­ra­ko­zá­sa a lo­vag­lás, a va­dá­szat és a tánc. Nem volt ép­pen tűz­ről­pat­tant, Ash­ley erre ha­tá­ro­zot­tan em­lé­ke­zett, és va­ló­szí­nű­leg ma esté sem fog töb­bet kap­ni tőle, mint egy ba­rá­ti csó­kot az ar­cá­ra, de azért re­mél­te, hogy jól szó­ra­ko­zik majd vele.

Sze­ren­csé­jé­re ott­hon ta­lál­ta. A hölgy meg­szo­kott, hű­vös mo­do­rá­ban kö­zöl­te, hogy igen, na­gyon szí­ve­sen el­fo­gad­ja a va­cso­ra­meg­hí­vást. Köl­csön­ké­ri a papa au­tó­ját, és egy óra múl­va ta­lál­koz­nak.

Ash­ley vissza­sé­tált a kocs­má­ba. Meg­ál­la­pí­tot­ta ma­gá­ban, hogy a bár idő­köz­ben ala­po­san meg­telt. Bly­the-t a pult­nál ta­lál­ta, el­mé­lyül­ten szo­po­gat­ta a má­so­dik po­hár italt. Ash­ley át­tor­nász­ta ma­gát a tö­me­gen. Már­is sok­kal ke­vés­bé volt fá­radt, és úgy dön­tött, hogy kel­lő han­gu­lat­ban van egy kis szó­ra­ko­zás­hoz. Hát­ba vág­ta Bly­the-t, és rá­vi­gyor­gott. Bly­the kur­tán üd­vö­zöl­te, az­tán foly­tat­ta a tár­sal­gást két fér­fi­val: az egyik ko­pa­szo­dó, kö­vér ci­vil volt, kar­ján a ki­se­gí­tő tűz­ol­tó szol­gá­lat sza­lag­já­val, a má­sik ezüs­tös hajú ke­res­ke­del­mi ten­ge­rész­tiszt. A vál­to­za­tos­ság ked­vé­ért a há­bo­rú­ról be­szél­get­tek.

Ash­ley meg­adó só­haj­jal le­ült kö­zé­jük, és hall­gat­ta őket. A tűz­ol­tó he­ve­sen ha­do­ná­szott a hü­velyk­uj­já­val.

– A hó­nap vége előtt part­ra száll­nak, fi­gyel­jék meg. Lon­don és a ki­kö­tők bom­bá­zá­sa csak arra jó, hogy meg­pu­hít­sa­nak ben­nün­ket, ér­tik? Mi­helyt el­ker­get­ték a re­pü­lő­in­ket a le­ve­gő­ből, már in­dul­nak is.

Ash­ley de­rű­sen fél­be­sza­kí­tot­ta.

– Hel­lo! – Mind­ket­tő­jük­nek ke­zet nyúj­tott, és be­mu­tat­ko­zott.

– De a né­me­tek – foly­tat­ta Bly­the – erre nem ké­pe­sek! Nem tud­ják el­ker­get­ni a re­pü­lő­in­ket!

– De meg­te­szik! Már­is ezt csi­nál­ják – erős­kö­dött a tűz­ol­tó. – Ó, a BBC sze­rint min­den a leg­na­gyobb rend­ben van, de ki hi­szi el ne­kik? Azt mond­ják, amit el akar­nak hi­tet­ni ve­lünk.

Pro­fi pesszi­mis­ta, gon­dol­ta ma­gá­ban Ash­ley.

– Nos, öreg­fiú – for­dult vi­dá­man a tűz­ol­tó­hoz –, ilyen szö­veg­gel nem fog­juk meg­nyer­ni a há­bo­rút, igaz?

– Az le­het­sé­ges. De jobb, ha szem­be­né­zünk a té­nyek­kel.

Ash­ley el­ra­ga­dó mo­sollyal né­zett rá.

– Hát ak­kor mit ja­va­sol? Mi­vel aka­dá­lyozzuk meg, hogy a né­me­tek ide­jöj­je­nek?

– Most már nem so­kat te­he­tünk. Késő! – A tűz­ol­tó meg­ve­tő­en cset­tin­tett, az­tán kor­tyolt egyet az ita­lá­ból.

A ke­res­ke­del­mi ten­ge­rész el­gon­dol­kod­va né­zett.

– Még min­dig nem ér­tem – mond­ta –, ho­gyan tud­tak a fran­ci­ák ilyen gyor­san össze­rop­pan­ni… Egy­sze­rű­en nem ér­tem, még min­dig nem ér­tem!

A tűz­ol­tó egy kop­pa­nás­sal le­tet­te a po­ha­rát.

– Én meg­mon­dom ma­gá­nak, ho­gyan. A fran­cia nem har­cos al­kat. Az az igaz­ság, hogy el­fu­tot­tak, mi­helyt az első né­met tan­kot meg­lát­ták.

Ash­ley érez­te, hogy emel­ke­dik a vér­nyo­má­sa.

– Ez nem igaz – mond­ta hi­de­gen.

– Nem so­kat har­col­tak, igaz?

– Nem igáz, öreg­fiú. Tar­tot­ták Dun­ker­que-et, amíg mi ki­vo­nul­tunk Fran­cia­or­szág­ból. Vé­gig har­col­tak.

A tűz­ol­tó nyil­ván szi­lár­dan el­ha­tá­roz­ta, hogy nem hagy­ja annyi­ban.

– De ha egy­szer olyan ke­mé­nyen har­col­tak, ho­gyan ju­tot­tak el a né­me­tek öt nap alatt Pá­rizs­ból Bres­tig? – Ne­vet­ve for­dult Bly­the-hoz. – Fur­csa, mi?

Bly­the ide­ge­sen né­zett Ash­ley­re.

– Mit szól­nál még egy ital­hoz? – súg­ta oda neki.

Ash­ley tud­ta, há­tat kel­le­ne for­dí­ta­nia en­nek az alak­nak, és agyon­üt­ni az ügyet egy tré­fá­val, de nem volt ké­pes rá. Perc­nyi szü­net után hal­kan meg­je­gyez­te.

– A ba­rá­ta­im­ról be­szél.

– Nos – mond­ta a tűz­ol­tó, és vál­lat vont –, a té­nyek, té­nyek, és ha majd jön az in­vá­zió, nem sok kö­szö­nő­le­ve­let kap­nak tő­lünk a fran­ci­ák.

– És ön sem, eb­ben biz­tos va­gyok.

– Ide­fi­gyel­jen.

Bly­the Ash­ley zub­bo­nya uj­ját hú­zo­gat­ta.

– Mit szól­nál egy má­sik kocs­má­hoz, Ri­chard? Gye­rünk! Nem éri meg!

Ash­ley be­le­né­zett a tűz­ol­tó har­ci­as ma­lac­sze­mé­be, és tud­ta, hogy Bly­the-nak iga­za van. Nagy ne­he­zen be­fog­ta a szá­ját, le­tet­te a po­ha­rát a bár­pult­ra, és in­du­lás­ra ké­szen el­for­dult.

Az utol­só pil­la­nat­ban azon­ban úgy érez­te, bú­csú­zó­ul kény­te­len még egyet döf­ni a tűz­ol­tó­ba.

– Ha leg­kö­ze­lebb tü­zet olt – súg­ta neki hal­kan –, vi­gyáz­zon, ne­hogy rossz víz­ve­ze­ték­re kös­se a töm­lő­jét! – Az­zal el­for­dult, gyor­san át­pré­sel­te ma­gát a ven­dé­gek tö­me­gén, és ki­ment az ut­cá­ra, a friss, hi­deg le­ve­gő­re.

Hal­lot­ta a háta mö­gött Bly­the si­e­tős lép­te­it, és fé­lig neki, fé­lig ma­gá­nak mor­mol­ta:

– Szép las­san kéne fel­húz­ni a fic­kót. Rö­hög­ve meg tud­nám ölni az ilyet.

– Egyet­ér­tek.

– Ap­rán­ként ada­gol­nám neki a ha­lált.

– Igen, de nem éri meg.

Az­tán Ash­ley rá­jött, mi­lyen ne­vet­sé­ges az egész, és han­go­san fel­ka­ca­gott:

– Nem hát, tönk­re­ten­ném cso­dá­la­to­san íve­lő kar­ri­e­re­met!

Bly­the meg­könnyeb­bül­ten mo­soly­gott.

– Nem is be­szél­ve a kö­zel­jö­vő­ben nyí­ló le­he­tő­sé­ge­id­ről…

Ash­ley mo­soly­gott. Most már ví­gan ne­vet­he­tett azon, hogy a há­bo­rú ki­tö­ré­se előtt meg­le­he­tő­sen bi­zony­ta­lan­ná vált a jö­vő­je a ha­di­ten­ge­ré­szet­nél, mert rossz híre ke­re­ke­dett, ami­kor egy ten­ger­nagy­nak eny­hén szól­va tisz­te­let­len han­gon be­szélt vissza. Per­sze Bly­the is hal­lot­ta, hi­szen min­den­ki hal­lott róla, és Ash­ley most él­vez­te, hogy bát­ran tré­fál­koz­hat raj­ta. A tisz­ti klub­ban egyéb­ként ezért a hős­tet­té­ért fe­ne­gye­rek hí­ré­ben állt.

– Mit szól­nál még egy korty­hoz? – kér­dez­te most már vi­dá­man Bly­the. – Itt van a hogy­is­hív­ják ad­mi­rá­lis bár­ja a he­gyen.

– Nem. – Ash­ley megint úgy érez­te, fá­radt. És ezen a to­váb­bi ivá­szat sem se­gí­te­ne. – Más prog­ra­mom van. Visz­lát hol­nap!

Bly­the fel­kap­ta a fe­jét.

– Mi a fene! Va­la­ki sze­re­tő párt­fo­gá­sá­ba vett? Ak­kor jó sze­ren­csét! – Ez­zel bú­csút in­tett, és el­in­dult fel­fe­lé a hegy­re.

Ash­ley meg­néz­te az órá­ját. Még volt egy fél­óra a ta­lál­ká­ig. El­ha­tá­roz­ta, hogy le­sé­tál a víz­hez, ott ta­lán el­mú­lik a kocs­mai epi­zód kel­le­met­len utó­íze.

Mire le­ért a rak­part­ra, öröm­mel ál­la­pí­tot­ta meg, hogy a séta re­mek öt­let volt. A kora esti nap­fény me­leg, sár­ga arannyá érett, és sej­tel­mes, bí­bor­ba ját­szó zöld­re fes­tet­te a corn­wal­li dom­bo­kat. Flushing apró há­zacs­kái fe­hér­let­tek a víz­par­ton, egy kis hajó csend­ben, szó­fo­ga­dó­an ka­nya­ro­dott hor­gony­zó­he­lye felé az ara­nyo­san csil­lo­gó ví­zen. Ash­ley kép­te­len volt el­hin­ni, hogy mind­ezt el­ve­szít­hes­sék, oda­ad­has­sák a né­me­tek­nek. Nem, le­he­tet­len:

És ha va­la­ki még­is haj­lan­dó el­hin­ni, mint az a tűz­ol­tó az előbb, az len­ne a vég kez­de­te.

Un­dok frá­ter, gon­dol­ta, és el­ha­tá­roz­ta, hogy nem gon­dol rá töb­bet.

Las­sú lép­tek­kel sé­tált a víz­par­ton, az­tán meg­állt. A par­ton há­zak és mű­he­lyek út­vesz­tő­je. A ten­ger­be nyú­ló mó­lók mel­lett sű­rűn egy­más mel­lé ki­kö­tött csó­na­kok és bár­kák him­bá­lóz­tak a ví­zen. Az egyik móló mö­gött meg­lát­ta a mo­to­ros ha­lász­ha­jó szür­ke fel­épít­mé­nyét és ég­nek me­re­dő ár­bo­ca­it.

Egy per­cig töp­reng­ve állt, az­tán fel­be­csül­te a tá­vol­sá­got, fel­sé­tált a lép­csőn, és el­in­dult a fő­ut­cán. Ad­dig ment, amíg úgy érez­te, egy vo­nal­ba ért a ha­lász­ha­jó­val. A kö­vet­ke­ző mel­lék­ut­cán vissza­for­dult a ten­ger felé.

Si­ke­rült. Ép­pen ott, egy üzem­anyag-szi­vattyú kö­ze­lé­ben állt ki­köt­ve a mo­to­ros ha­lász­ha­jó.

A kö­ze­lé­be érve, Ash­ley most már tisz­tán lát­ta, hogy a hajó fran­cia. Gon­do­san szem­ügy­re vet­te. Lát­ha­tó­an jó ál­la­pot­ban volt, a szür­ke fes­ték fris­sen, fé­nye­sen csil­lo­gott az ol­da­lán, a tisz­ta vi­tor­lák ren­de­sen fel­gön­gyöl­ve. Az ere­de­ti ha­lász­fel­sze­re­lést érin­tet­le­nül hagy­ták. A fő­fe­dél­ze­ten ott állt a két nagy csör­lő a há­lók fel­vo­ná­sá­ra, és a hát­só fe­dél­zet kor­lát­já­nak tá­masz­ko­dott a két vo­nó­há­ló-szer­ke­zet.

A fe­dél­ze­ten se­hol egy lé­lek. Ash­ley le­gug­golt, és le­ki­ál­tott a ha­jó­ra.

Né­hány perc múl­va egy fej je­lent meg a fe­dél­ze­ti ka­bin ab­la­ká­ban. Tu­laj­do­no­sa me­re­ven fi­gyel­te Ash­leyt, vár­ta, el­megy-e. Ash­ley nem ment el, így az il­le­tő vo­na­kod­va ki­lé­pett a fe­dél­zet­re. Ugyan­az a fér­fi volt, akit Ash­ley a se­géd­ha­jó­ról lá­tott. Még min­dig a ke­zes­lá­bas volt raj­ta, és most is do­hány­zott. Össze­hú­zott szem­mel néz­te Ash­leyt.

Ash­ley rá­mo­soly­gott.

– Hel­lo. Csak arra vol­tam kí­ván­csi, hon­nan jön ez a hajó.

Za­vart csend.

Ash­ley meg­le­he­tő­sen hi­á­nyos fran­cia­tu­dá­sá­val pró­bál­ko­zott. Ta­lá­lom­ra meg­koc­káz­ta­tott egy kér­dést.

– Aha! – bó­lo­ga­tott he­lyes­lő­en a fér­fi. – Con­car­neau.

Ash­ley el­mo­so­lyo­dott. Te­hát ami a hajó szár­ma­zá­sát il­le­ti, iga­za volt. Con­car­neau Bre­tag­ne déli part­ján fek­szik. Is­mert ha­lász­ki­kö­tő. Ash­ley járt is ott egy­szer. Mi­kor ezt a fran­ci­á­val kö­zöl­te, az ki­mér­ten bó­lin­tott, és ő is el­mo­so­lyo­dott. Ash­ley sze­ret­te vol­na el­ma­gya­ráz­ni, mi­lyen ven­dég­sze­re­tő em­be­rek lak­nak ott, és mi­lyen jól érez­te ma­gát köz­tük, de ez a fel­adat már meg­ha­lad­ta a tu­do­má­nyát, így az­tán meg­elé­ge­dett az­zal, hogy Con­car­neau szép­sé­gét di­csér­te.

Ér­de­kel­te vol­na, mi já­rat­ban van ez a hajó, de mi­óta a há­bo­rú tar­tott, az em­ber nem tett fel ilyen kér­dé­se­ket. Ezért csak annyit kér­de­zett:

– És mer­re jár­tak ha­lász­ni… az­előtt?

– A part­vi­dé­ken.

– So­ká­ig vol­tak kinn? – Ash­ley a ke­zé­vel mu­tat­ta, mire gon­dol.

– Kö­rül­be­lül négy na­pig – vo­no­gat­ta a vál­lát a fran­cia.

A fe­dél­ze­ti ka­bin­ból most egy ha­di­ten­ge­ré­sze­ti ön­kén­tes tar­ta­lé­kos had­nagy bújt elő. Egyenzub­bony­ban volt, a fe­jén ütött-ko­pott ten­ge­rész­sap­ka. Fel­mo­soly­gott Ash­ley­re.

– ‘stét. Mi­ben áll­ha­tunk szol­gá­la­tá­ra?

Ash­ley meg­könnyeb­bül­ten lé­leg­zett fel, és bol­do­gan foly­tat­ta an­go­lul.

– Ó, csak hosszú idő után sze­ret­tem vol­na újra lát­ni egy con­car­neau-i ha­jót.

– Is­me­ri Con­car­neau-t? – Ash­ley meg­le­pet­ten ál­la­pí­tot­ta meg, hogy a had­nagy nem an­gol. Eny­he, de nem iga­zi ame­ri­kai ak­cen­tus­sal be­szélt.

– Néha el­vi­tor­láz­tam ar­ra­fe­lé.

A had­nagy ud­va­ri­a­san bó­lin­tott.

– Kis­ha­jó­val?

– Egy­ár­bo­cos­sal. Elég ki­csi. Össze­sen hu­szon­öt láb.

– Szép. So­kat ha­jó­zott?

– Igen. Fő­leg Nor­man­di­á­ban és Bre­tag­ne-ban.

Csönd.

– Most mi­lyen ha­jón szol­gál? – kér­dez­te a had­nagy.

– Rom­bo­lón. Va­la­mi­vel biz­to­sab­ban áll az em­ber lába alatt.

A had­nagy el­mo­so­lyo­dott.

– Nos, men­nem kell. – Ash­ley föl­egye­ne­se­dett, és a ha­lász felé for­dult. – Au re­vo­ir! Bon­ne chance! – Az­tán bú­csút in­tett a had­nagy­nak, és in­dul­ni akart.

– Vár­jon egy perc­re! – A had­nagy feje el­tűnt a fal mö­gött, az­tán fel­buk­kant a rak­part fa­lá­ra erő­sí­tett lét­ra te­te­jén. – Ide fi­gyel­jen!. Mit szól­na egy po­hár ital­hoz ma este a ha­jón?

Ash­ley az órá­já­ra né­zett.

– Saj­ná­lom, de ro­han­nom kell. „

– Ak­kor ta­lán ké­sőbb?

Ash­ley ha­bo­zott.

– Maga hová való?

– Qu­e­bec­be. Ka­na­dai fran­cia va­gyok. Hi­szen maga be­szél fran­ci­á­ul is, nem?

Ash­ley hát­ra­ve­tet­te a fe­jét, úgy ka­ca­gott.

– El­ké­pesz­tő­en po­csé­kul.

A ka­na­dai is ne­ve­tett, de a sze­me ko­moly ma­radt. Meg­kér­dez­te Ash­ley ne­vét, az­tán foly­tat­ta.

– Pró­bál­ja meg, jöj­jön el ké­sőbb. Sze­ret­ném meg­mu­tat­ni ma­gá­nak a ha­jót.

– Igye­kez­ni fo­gok. – Ash­ley is­mét bú­csút in­tett. Me­net köz­ben vissza­né­zett, csak egy pil­lan­tást ve­tett a ha­jó­ra.

Már fél­úton volt a fő­ut­cán, ami­kor hir­te­len meg­állt. Va­la­mi nincs rend­ben az­zal a mo­to­ros ha­lász­ha­jó­val.

To­vább­ment. Nem tud­ta pon­to­san meg­ál­la­pí­ta­ni, mi­cso­da. Csak ak­kor gyúlt fény az agyá­ban, ami­kor a szál­lo­da elé ért, ahol a lánnyal kel­lett ta­lál­koz­nia. Po­csék őr­ha­jó lesz ab­ból a ha­lász­ha­jó­ból.

Nin­cse­nek ágyúi.

 

A lány szép volt, jól ne­velt és unal­mas. Ash­ley nem bán­ta vol­na, ha leg­alább egy kis hu­mor­ér­zé­ket fe­dez­het föl ben­ne, de a lány ügye­sen tit­kol­ta, ha ér­tet­te a tré­fát. Vagy leg­alább va­la­mi kü­lön­le­ges, ér­zé­ki, von­zó tu­laj­don­sá­ga lett vol­na. De túl hi­deg volt. Olyan ér­zés len­ne sze­ret­kez­ni vele, mint­ha egy ubor­kát ölel­ne. Tel­je­sen egy­ol­da­lú üz­let.

Ash­ley meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy vén­sé­gé­re túl vá­lo­ga­tós lett. Né­hány éve még egy­ál­ta­lán nem ér­de­kel­te vol­na, le­het-e egy nő­vel be­szél­get­ni, ha olyan csi­nos, mint az az­nap esti part­ner­nő­je. De mos­ta­ná­ban már sok­kal ké­nye­sebb az íz­lé­se. Nő­is­me­rő­se­i­től el­vár­ta, hogy gyen­gé­dek le­gye­nek, von­zók, és… mi még? Le­gyen hu­mo­ruk. Le­gye­nek mu­lat­sá­go­sak. Két láb­bal jár­ja­nak a föl­dön, és jó­kat tud­ja­nak ne­vet­ni. És ez a hölgy egy­ál­ta­lán nem ilyen­faj­ta volt.

Ki­lenc órá­ra tel­je­sen el­la­po­so­dott a tár­sal­gás, és Ash­ley meg­ál­la­pí­tot­ta ma­gá­ról, hogy túl so­kat iszik. Tíz­re már majd­nem el­aludt az una­lom­tól, és sem­mi sem ér­de­kel­te.

Mi­kor a lány ar­ról kez­dett be­szél­ni, mi­lyen ne­héz fi­a­tal­em­be­re­ket to­bo­roz­nia, akik el­men­né­nek arra a ta­ka­ré­kos­sá­gi bál­ra, ame­lyet a pa­pá­ja az ő tisz­te­le­té­re ren­dez Lon­don­ban, Ash­ley tisz­tá­ban volt vele: itt a pil­la­nat, ami­kor sür­gő­sen le kell lép­nie. Nagy­ké­pű­en meg­néz­te az órá­ját, az­tán ki­je­len­tet­te, hogy el kell ér­nie a ti­zen­egy­kor in­du­ló ha­jót. Ez per­sze nem fed­te száz szá­za­lé­kig a va­ló­sá­got.

Mi­után si­ke­rült el­bú­csúz­nia a lány­tól, hal­lat­la­nul meg­könnyeb­bült. Még volt egy jó órá­ja az utol­só ha­jó­ig, te­hát ma­radt ide­je szó­ra­koz­ni egy ki­csit. Vé­gig­lő­dör­gött a sö­tét fő­ut­cán, el­töp­ren­gett, ne pró­bál­ja-e meg fel­ku­tat­ni Bly­the-t, de nyom­ban el­dön­töt­te, hogy nem, már csak azért sem, mert vele ak­kor ihat, ami­kor ked­ve tart­ja.

Az el­sö­té­tí­tés mi­att óva­to­san lép­ke­dett az ut­cán. Ön­kén­te­le­nül is­mét a ten­ger felé in­dult. Meg­hal­lot­ta a hul­lá­mok lo­cso­gá­sát, és tud­ta, nincs messze a rak­part­tól. Az­tán a sö­tét­ben egy hajó kör­vo­na­lai raj­zo­lód­tak ki előt­te. A mo­to­ros ha­lász­ha­jó ott him­bá­ló­zott a da­gály hul­lá­ma­in.

Oda­ki­ál­tott. Han­go­kat hal­lott, az­tán va­la­ki vissza­ki­ál­tott. Meg­is­mer­te a ka­na­dai hang­ját.

– Ash­ley va­gyok! El­jöt­tem, hogy be­hajt­sam ma­gán azt az italt!

– Biz­tos vol­tam ben­ne, hogy el­jön – ne­ve­tett a ka­na­dai.

Ash­ley föl­ka­pasz­ko­dott a fe­dél­zet­re, az­tán a ka­na­dai nyo­má­ban le­má­szott a hajó bel­se­jé­be. A ka­na­dai be­nyi­tott egy ka­bin­ba. A he­lyi­ség­ben ere­de­ti­leg nyil­ván ha­lat tá­rol­tak, Ash­ley sze­rint még a leg­kö­ze­leb­bi múlt­ban is, mert min­den hal­tól bűz­lött. A ka­bin­ban két priccs volt, kö­zé­pen egy asz­tal. A mennye­zet­ről egy szög­re akasz­tott olaj­lám­pa ló­gott.

– Csi­nos!

– Nem rossz, ha meg­gon­dol­juk, hogy né­hány hó­nap­ja még ak­tív ha­lász­ha­jó volt. – A ka­na­dai mo­so­lyog­va ke­zet nyúj­tott. – Mel­les­leg en­gem La­per­ri­ne-nek hív­nak. Mit iszik?

Ash­ley le­ült. Gint kért.

– A sze­mély­zet… – kezd­te – mind fran­cia?

– Csak egy. Aki­vel ta­lál­ko­zott. Ő… Nos, ő is­me­ri a já­rást, és szí­ve­sen állt be hoz­zánk. Be­fo­gad­tuk. A töb­bi mind an­gol. Több­nyi­re ha­lá­szok vol­tak.

– És. – Ash­ley ha­bo­zott. Nem tud­ta, nem tart­ja-e a ka­na­dai túl­sá­go­san kí­ván­csi­nak. De a fe­né­be is! Az ital­tól meg­nőtt a bá­tor­sá­ga. – Eze­ken a par­to­kon cir­kál­nak?

La­per­ri­ne le­ült Ash­ley­vel szem­ben.

– Itt, meg er­re­fe­lé. Mond­ja, mennyi ide­je szol­gál a rom­bo­lón?

Ash­ley el­tű­nő­dött, mit akar­hat La­per­ri­ne ez­zel a kér­dé­sé­vel.

– Né­hány éve – fe­lel­te. – Elő­ző­leg egy da­ra­big tor­pe­dó­na­szá­don szol­gál­tam.

– Sze­ret­te?

– Sze­ret­tem. Na­gyon – bó­lin­tott Ash­ley. – Gyors hajó, iz­gal­mas szol­gá­lat. De mi­kor jött a há­bo­rú, úgy gon­dol­tam, ha ott ma­ra­dok, nem sok dol­gom lesz. Ezért át­he­lyez­tet­tem ma­gam egy iga­zi ha­jó­ra. – Az­tán ne­vet­ve hoz­zá­tet­te: – Nem va­gyok túl nép­sze­rű a fe­je­sek kö­ré­ben.

La­per­ri­ne mo­soly­gott.

– Nos, ez a hajó ma­xi­mum hat cso­mó­val, megy. Nem ki­mon­dot­tan gyors és nem is túl ér­de­kes.

Ash­ley rá­ha­jolt az asz­tal­ra.

– És tud va­la­mit, ami en­nek el­le­né­re ér­de­kes­sé te­szi?

– Azt hi­szem, igen – mo­soly­gott a ka­na­dai. Ash­ley eny­hén meg­bor­zon­gott, sej­tet­te, hogy iz­gal­mas for­du­lat kö­vet­ke­zik. Az ital ká­bu­la­ta nyom­ta­la­nul el­pá­rol­gott a fe­jé­ből.

– Fel­te­he­tek egy ra­vasz kér­dést? Mi­ért nin­cse­nek ágyú­ik?

– Hát. azért akad­nak.

– De a fe­dél­ze­ten nincs sem­mi.

– Ott nincs. Min­den fegy­ve­rün­ket el­rej­tet­tük.

Ash­ley biz­tos­ra vet­te, hogy La­per­ri­ne-nek még bő­ven – van mon­da­ni­va­ló­ja.

– Mert?. – fir­tat­ta to­vább kí­ván­csi­an. La­per­ri­ne hall­ga­tott. Mint­ha mér­leg­re ten­né Ash­leyt.

– Amit most mon­dok, ti­tok – foly­tat­ta az­tán. – Csak azért mon­dom el ma­gá­nak, mert. Ki tud­ja, hát­ha ér­dek­li. – Mély lé­leg­ze­tet vett. – Át­ha­jó­zunk a túl­ol­dal­ra, a nyu­ga­ti part kör­nyé­kén be­so­ro­lunk a ha­lászflot­ták­ba, hogy az­tán ott. cse­re­be­rél­jünk.

Ash­ley szin­te vár­ta, hogy ilyes­mi­ről lesz szó. Le­si­mí­tott egy bol­dog mo­solyt az ar­cá­ról. Az­tán eszé­be ju­tott a szür­ke fes­ték.

– De így nyil­ván nem me­het­nek!

– Ó, nem! Mire végzünk, pon­to­san olya­nok le­szünk, mint akár­me­lyik con­car­neau-i mély­ví­zi ha­lász­ha­jó.

– Foly­tas­sa!

– Nem tu­dok sok­kal töb­bet mon­da­ni. Most ké­szül­tünk fel az ak­ci­ó­ra. De em­be­rek­re van szük­sé­günk. Pon­to­sab­ban va­la­ki­re, aki al­kal­mas len­ne rá, hogy egy má­sik ha­jón­kat kor­má­nyoz­za. Maga… ide­á­lis len­ne erre a cél­ra. Is­me­ri azt a par­tot, és is­me­ri az em­be­re­ket. És tud fran­ci­á­ul.

– Nem túl jól.

– De meg­ér­ti őket, nem?

Ash­ley ma­ga­biz­to­san hüm­mö­gött, mint­ha va­ló­ban min­dent meg­ér­te­ne fran­ci­á­ul, ho­lott a va­ló­ság­ban. A fran­cia­tu­dá­sa igen sok kí­ván­ni­va­lót ha­gyott maga után.

– De hogy megy ez a ha­lászflot­ták­kal? Nyil­ván őr­zik őket!

– Igen. Őr­ha­jó­kat kül­de­nek ki ve­lük, de a con­car­neu-i mély­ví­zi ha­lá­szok két-há­rom nap­ra is ki­me­het­nek a ten­ger­re. Nem ne­héz éj­sza­ka kö­zé­jük ke­ve­red­nünk.

Biz­to­san nem. Ash­ley könnyen el tud­ta kép­zel­ni. Úgy tesz­nek, mint­ha ha­lász­ná­nak, oda­csúsz­nak a má­sik ha­jó­hoz, át­ad­ják a fegy­ve­re­ket, át­ve­szik a hí­re­ket. Mind­ezt pon­to­san el­kép­zel­te, és már a gon­do­lat is fel­iz­gat­ta.

– Nem bán­nám, ha még töb­bet tud­hat­nék – mond­ta, a ka­na­dai sze­mé­be néz­ve.

La­per­ri­ne mo­soly­gott, mert nem csalt az elő­ér­ze­te Ash­ley­vel kap­cso­lat­ban, és lát­ta, hogy csil­log Ash­ley sze­me az iz­ga­lom­tól.

– He­lyes! Szó­lok a fő­nök­ség­nek.

Me­git­tak még egy po­hár­ral, az­tán Ash­ley fel­állt. In­dul­ni ké­szült.

– Egyéb­ként hová vi­szik át­fes­te­ni?

– Va­la­mi nyu­godt hely­re, tá­vol min­den kí­ván­csi szem­től. A bá­zi­sunk Hel­ford­ban van. Va­ló­szí­nű­leg ott fest­jük át.

A Hel­ford fo­lyó Fal­mouth­tól dél­re fo­lyik. Bé­kés, fes­tői hely, de két fa­lu­ból meg né­hány több­eme­le­tes ház­ból is rá­lát­ni. Nem jó, gon­dol­ta Ash­ley.

– Más­ho­vá kel­le­ne men­ni­ük – csó­vál­ta a fe­jét. – Fél­re­esőbb hely­re. Mit szól­ná­nak a Scilly-szi­ge­tek­hez? Mond­juk, New Grims­byn. Ott sen­ki nem lát­ná meg ma­gu­kat.

La­per­ri­ne mo­so­lyog­va ráz­ta meg Ash­ley ke­zét.

– Azt hi­szem, jó öt­let.

Ké­ső­re járt. Ash­ley­nek si­et­nie kel­lett, ha el akar­ta érni az utol­só csat­la­ko­zást, amellyel ki­jut­ha­tott a ha­jó­já­ra. Öröm­má­mor­ban úsz­va bak­ta­tott vé­gig a sö­tét, nép­te­len ut­cá­kon.

Őrült­ség az egész; Át­men­ni a má­sik ol­dal­ra, meg­ját­sza­ni az iga­zi ha­lász­ha­jót, össze­ke­ve­red­ni a ha­lászflot­tá­val a né­me­tek orra előtt! Ilyen tör­té­ne­tek­kel tö­mik tele az if­jú­sá­gi ka­land­re­gé­nye­ket: és mennyi­re sze­ret­te őket gye­rek­ko­rá­ban.

Az­tán egy­szer­re rá­jött, mi­ért vonz­za úgy ez a ka­land. Min­dig gya­ní­tot­ta, hogy soha nem si­ke­rült iga­zán fel­nőt­té vál­nia.

Han­go­san fel­ne­ve­tett. Na és az­tán?

El­bű­völ­te az öt­let, el­len­áll­ha­tat­la­nul csá­bí­tot­ta. Alig vár­ta, hogy ha­lál­ra ré­mül­hes­sen, s ugyan­ak­kor ússzon a bol­dog­ság­ban. Ilyes­mi­ről ál­mo­dott egész éle­té­ben.