32
Joe Treleaven beleszagolt a levegőbe. Hideg van. Márciusban szokatlan hideg, a szigetek normális éghajlatához képest. Az alacsony tetőablak opálosan csillogott a lecsapódott párától. Nagyokat szuszogva belebújt vastag, olajos pulóverébe, aztán odahajolt az ablakhoz, letörölte róla a párát, és kikukucskált.
Közeledett a napfelkelte. A kristálytiszta hajnali levegőben az ég óriási, sárga kupolája a kékesfekete tenger fölé borult. Ma egész nap hideg lesz, állapította meg magában.
Keleti szél. Megrázta a fejét, és lebattyogott a lépcsőn a konyhába. Csak a keleti szél hoz ilyen hideget St. Agnes szigetén Talán mégsem bolondság, hogy át kéne állítani a földeket zöldségtermelésre. A háború előtt csak virágot termesztett, de a virágok nem szeretik ezt a csípős időt.
Viszont ne felejtsük el, hogy a virághagymák mégis kisarjadnak, akármit csinál az ember. És most, hogy tilos virágot fuvarozni, azt mondják, fantasztikus pénzeket kap az ember a virágjáért a feketepiacon. Négy font egy doboz nárcisz. A fenébe is, abból már egy hónapig meg lehet élni!
Megrázta a kályha rostélyát, félrehúzta a kéményreteszt, és szenet öntött a kályhába. Fogta a vizeskannát, kinyitotta az ajtót, kiment az udvarra. Megállt, és mint minden reggel, a nyugati sziklák felé nézett. Az előző éjszakai vihar elült, teljes szélcsend volt. Jó horgászidő lesz ma. Talán fogja a csónakját, és kimegy horgászni. Viszont lehet, hogy mégsem megy, hanem inkább nekiáll, és gazt szed a disznóknak.
A hordóból vizet töltött a kannába; visszament a konyhába, a kannát föltette a kályhára. Reggelire zabkását készített magának, és teát főzött hozzá, aztán fölvette a kabátját, hogy kimenjen megetetni a jószágot. A disznók, ahogy meglátták, nyomban izgatott röfögésbe kezdtek. Eléjük rakta a szokásos zöldség-moszat keveréket, aztán odaszórt a csirkéknek egy marék búzát.
A felkelő nap csillogózöldre festette a magas tamariszkuszsövényt. A földeken túl, a szaggatott partvonal fölött a messzeségben meredező sziklák vonulata tompa rózsaszín-arany fényben csillogott. Mögötte halványan sárgállott az ég.
A magasból zúgást hallott. Fölnézett. A távolban, a tűhegyként kiemelkedő Püspök-szikla felett repülőgép szárnya csillant. A gép délre tartott.
Miután a repülőgép eltűnt, Joe tovább nézelődött, de most már csak úgy megszokásból. Az időjárást ízlelgette, és szoktatta magát a hideghez. Úgy döntött, mégis inkább gazt kellene szednie, és nem mehet horgászni, még ha az utóbbihoz több kedve is lenne.
Már majdnem visszafordult, de valami ösztönös kényszer megállította. Még egyszer körülnézett. Hosszasan, kissé gondterhelt arccal figyelte a távoli sziklákat. Aztán lassan, elgondolkodva visszasétált a házba, becsukta maga mögött az ajtót.
Eltakarította a reggeli maradványait az asztalról, az edényeket egymásra rakta a mosogatófazékban. Aztán bement a belső szobába, odasétált a kandallóhoz. A távcső régi volt már, a családja sok-sok évvel ezelőtt jutott hozzá, valószínűleg egy hajóroncsról származott, bár ezt a család nyilván váltig tagadta volna.
Fogta a távcsövet, felsétált a lépcsőn a hálószobába. A hálószoba kis ablakát egész télen nem nyitotta ki. Fája megvetemedett a nedvességtől, de azért végül, nagy nehezen kinyílt. Kihúzta a messzelátó teleszkópos csövét, az ablakpárkányra támasztotta, és belenézett.
Hosszan tartotta a szeme előtt, végül elégedett arccal becsukta az ablakot, összetolta a távcsövet, visszament a konyhába. Az ajtóról leakasztott egy hosszú viharkabátot, egy viharkalapot és egy törülközőt. Mindezt letette az asztalra. Levette vaskos parasztcsizmáját, helyette magas szárú tengerész csizmát húzott, aztán összeszedte az asztalról a tengerészholmit, kiment a házból, végigballagott az úton Lower Town, a St. Agnes négy településének egyike felé.
A település mindössze néhány házból állt. Joe egyenesen odasétált az egyik tengerparti házacskához, bekopogott az ajtón.
– Jó reggelt, Jeremiah! – üdvözölte az ajtóban megjelenő férfit.
– Jó reggelt, Joe! – A férfi a tengerészholmit nézegette.
– Valami van a sziklákon.
Jeremiah bólintott, és szó nélkül eltűnt a házban. Nemsokára tengerészruhákkal megrakodva jött vissza, aztán kettesben elindultak a part felé. A hosszú betonsólya végén nehéz csónak, a padokon két pár evező.
Szó nélkül bedobták a csónakba a vízhatlan tengerészruhákat, és nekiálltak, hogy lecsúsztassák a csónakot a sólyáról. Amint a vízre ért, még egy utolsót löktek rajta, aztán könnyed mozdulattal beleugrottak, az evezőket bedugták a villákba, és evezni kezdtek.
Az öbölből kicsónakáztak a Smith-szorosba, elhaladtak a Hellweathers alacsony sziklái mellett, ki a nyílt tengerre. Onnan a nyugati sziklák legnagyobb sziklacsoportjáig két mérföld az út.
Némán eveztek, figyelték az evezők lassú, ütemes csobbanását. A tenger nyugtalan volt. Az előző éjszakai viharos szél felkavarta, és még nem csillapodott le egészen, de a hullámok már nem tornyosultak rajta, és a csónak orra úgy metszette a kristálytiszta vizet, mint a borotva.
Joe ült elöl, mert onnan jobban irányíthatta a csónakot. A Hellweathers-szoroson áthaladva, figyelte a dagály áramlását, és időnként hátrapillantott a válla fölött, hogy az előttük emelkedő sziklák között tájékozódjék. Déli irányban haladva elérték a Melledgan és Muncoy sziklapadokat, aztán további tizenöt perces út után Joe a szeme sarkából megpillantotta a Gorregan és a Rags körvonalait. Már nincsenek messze.
Abbahagyta az evezést, hátrafordult, és alaposan megnézte az előttük emelkedő sziklákat. A másik is abbahagyta az evezést.
– Hol gondolod, Joe?
Joe az ajkát biggyesztette.
– A Roseveannél. Mindenesetre kezdjük ott.
Továbbeveztek.
Nagyon sokszor kutatták már át kettesben a sziklákat. Egyszer, a háború előtt, ott találták meg egy kis hajó roncsait, az egyik magasabb sziklán pedig egy férfi holttestét. A férfi térden állva, mintegy imára kulcsolt kézzel görnyedt előre, arcát a Püspök-szikla felmagasló világítótornya felé fordította, mintha onnan várt volna segítséget. Mikor odaértek, a teste már hideg volt és merev, mint egy darab fa. Kemény munkával tudták csak kiegyenesíteni a holttestét.
Joe bal evezőjével jobbra, a Rags és a Rosevear felé kormányozta a csónakot. A Rosevear mellett lassított, és kutató szemmel vizsgálta végig a sziget sziklás felszínét. Semmi. Csak sirályok. Itt-ott egy-egy silány fűcsomó. És a sziklák hegyes- csúcsos körvonalai.
Továbbeveztek, most egyenesen dél felé. Néhány elszórt szikla után végre elérték a kis Rosevean-szigetet. A Rosevean és a Rosevear testvérszigetek; a Rosevean valamivel nagyobb, mint nővére, a Rosevear, és teljesen kopár.
A sziget közelébe érve, behúzták az evezőket, és hagyták, hogy a csónakot a saját lendülete vigye tovább. Nem hallatszott más hang, csak a tenger mormolása, a hullámok sustorgása, amint fölkúsznak a sziklák oldalán, beáramlanak-beözönlenek közéjük, a repedésekbe, a nyílásokba, hogy aztán morogva, a gránitfalakon, csillogó vízeséseken átbukdácsolva, visszahúzódjanak a tengerbe.
Joe társa fölfelé mutatott, valahová a sziklák közé. Joe követte az ujja irányát. Idegen tárgy látszott a sziklafal tövében, a fehér tajték között. Mint egy darab fa.
Továbbmentek. A sziget partján több roncsdarab is látszott. Mind fa.
Joe és Jeremiah szemügyre vette a szikla minden részletét, de Joe pillantotta meg először: ez volt az, amit a partról látott. Nagy, sötét folt a szürke sziklán.
Közelebb kerültek, és akkor derült ki, hogy az, ami messziről foltnak látszott, valójában egy tépett, jó tizenöt lábnyira a tenger fölött, a szikla kiálló részén fennakadt, vörös-fekete, háromszögletű vászondarab.
Továbbeveztek, széles ívben eltávolodtak a szigettől. Még mindig a sziklákat kémlelték.
Egy élénkpiros folt is látszott. Az is fönnakadt a magasban, de egy kis kőrakás félig-meddig eltakarta előlük! Joe rámutatott, a másik rábólintott. Amint továbbeveztek, több roncsdarabot is láttak. Ismerős látvány: nagyon sokszor találkoztak hasonlóval. Egy kis hajó élénkszínűre festett fara.
– Nézzük meg közelebbről!
Visszaeveztek az egyik jól ismert sziklapadhoz, amelyre könnyen ki lehetett, lépni a csónakról.
– Majd én – mondta Joe. – Oké!
Joe behúzta az evezőit, Jeremiah a sziklapadhoz irányította a csónakot. Joe felállt. Egy kicsit várt, míg a víz leereszkedik, aztán, amint fölemelkedve a csónakot is megemelte, lábával a padra lépett, megvárta, míg a csónak a hullám tetején egy pillanatra megpihen, és kilépett a sziklára.
Innen vízmosás vezetett fel a csúcsra. A mászás csak egy helyen okozott gondot, de Joe már pontosan tudta, hogy hol és miben kapaszkodhat meg.
A szikla tetejére érve, átment a szigetnek arra az oldalára, ahol a piros foltot látták. A szikla pereméről lenézve látta: valóban faalkotmány, ahogy gondolta. Egy hajó darabja. Az élénkszínű festék alapján halászhajó lehetett. A mintákból ítélve francia.
Oda sétált, ahol a vörös-fekete, háromszögletű vászondarab beakadt a sziklába. Valóban vitorla. Meg a felső vitorlarúd. A vitorlarúd egy kötélen lógott, a kötél egy kiálló szikladarabra tekeredett.
De akadt ott más is.
A sziklák közé ékelve, és a szikla laposabb részein, meg a kövek között képződő kis pocsolyákban mindenféle partra vetett holmi hevert; kötelek, tépett vitorladarabok, feketére festett lécdarabok… Még egy mentőöv is.
A kis hajót a szirtek ezer darabra törték.
Joe olyan közel merészkedett a sziklák széléhez, amennyire csak lehetett. Lenézett a vízmosásokba, a hasadékokba.
Eljutott a sziget északi végére, aztán visszafordult. Semmit nem látott, amiért érdemes lenne a nyakát kockáztatnia.
De tudta, hogy valamit még nem nézett meg közelebbről. Látta, hogy a kövek között egy fekete, zsákhoz hasonló tárgy akadt meg a szikla egyik kis kiszögellésében. És a fekete tárgy alatt volt valami más is.
Elindult arrafelé, és közvetlen fölé került. Megállt, sokáig nézett lefelé.
– Szegény ördögök! – mormolta aztán halkan maga elé.
Visszatért a sziget másik oldalára, és leereszkedett, míg meg nem látta a csónakot. Füttyentett egyet, aztán kezével jelezte a társának, hogy evezzen át a keleti oldalra.
Amaz bólintott. Joe visszatért közvetlenül a zsákhoz hasonló tárgy fölé. Lassan, óvatosan, arccal a szikla felé, leereszkedett. Néha megpihent, tájékozódott. Igen. Egy holttest. Legalább egy, talán kettő.
A legnehezebb a lefelé vezető utolsó néhány lábnyi út volt, mert a szikla majdnem függőlegesen lejtett. Joe támaszt keresett a lábának, majd az utolsó néhány lábnyi lejtőn egyszerűen leugrott. Aztán várt, míg a csónak meg nem jelent odalent, a szikla sarkánál. Addig integetett, míg Jeremiah észre nem vette. Csak akkor ment oda az élettelen testekhez.
Letérdelt. Az egyik nő volt. Az oldalán feküdt, a teste ívben hátrafeszült egy felmeredő szikladarabon. Mintha a hullám megpróbálta volna visszahúzni a tengerbe, de a szikla nem engedte.
Mellette egy hét-nyolc év körüli kisfiú. Az arca viaszfehér, a szeme lehunyva.
Kötéllel voltak egymáshoz kötve.
Joe a nő homlokára tette a kezét. Hideg. Ujjával megkereste a nyakán az ütőeret. Semmi.
Aztán egy rezdülés. Csak leheletnyi.
Joe munkához látott. Kiegyenesítette a nő testét, hanyatt fektette a földön. Csak akkor látta, hogy csúnya seb tátong a fején.
Elkezdte a kezét dörzsölni, az arcát veregetni. Megint kitapintotta az ütőeret a nyakán. A szívverése még mindig nagyon gyenge.
Maga sem tudta, miért, fölnézett. És meglepetten bámult.
A kisfiú szeme nyitva, üresen a semmibe meredt.
Joe odament hozzá, megfogta a kezét. Jéghideg volt. A kisfiú csaknem halálra fagyott. Joe keményen, szinte dühösen az ő kezét is megdörzsölte, aztán megpaskolta a gyerek falfehér arcocskáját.
A gyerek hunyorgott.
– Nahát, fiatalember, nemsokára rendbe jössz, igaz? De nekem el kell mennem, hogy valami meleg holmit kerítsek nektek, jó?
A gyerek csak bámult. Joe elfordult, lekiáltott Jeremiah-nak. Jeremiah földobta egy kötél végét. Joe felhúzta a vízhatlan ruhákat meg egy darab öreg viaszosvásznat, amit mindig a csónakban tartottak. Levette a saját pulóverét, ráborította a gyerekre, a tetejébe vízhatlan kabátot terített. Aztán a viaszosvászonnal és Jeremiah viharkabátjával betakarta az asszonyt.
– Négy ember kell – kiáltott le Jeremiah-nak. –, meg egy csónak és meleg ruhák! És egy deszka, hogy le tudjuk vinni őket!
– Oké – kiáltotta vissza Jeremiah, és elevezett a St. Aghes-sziget felé.
Joe lehajolt a nőhöz, tovább dörzsölte, paskolta. Meleg és jobb vérkeringés, az kellene neki. De semmi válasz. Ennek ellenére tovább csinálta! Valószínűleg a fejsebe a nagyobb baj.
Aztán a gyerek felé indult, megállt mellette. Az várakozón figyelte.
– Hello, fiatalember!
A gyerek félve pillantott föl rá, aztán kétségbeesetten forgatta a fejét, mint aki most jön csak rá, hol van. Az ajka mozgott, de a foga úgy vacogott, hogy képtelen volt megszólalni.
– Ne félj! – mosolygott rá Joe. – Hamarosan jól megmelegszel.
A gyerek torkán végre kiszakadt egy hang.
– Mama! – És megpróbált közelebb húzódni a nőhöz. Joe szelíden visszatartotta.
– Nemsokára rendbe jön, ne aggódj!
A gyerek felsírt.
– Mama!
– Figyelj rám! Ki volt még veletek? – kérdezte gyorsan Joe. – A hajón. Meg tudod mondani?
De a gyerek csak sírt keservesen, elkeseredéstől eltorzult arcán patakzottak a könnyek.
– M… ma… ma!… Ké… hé… rem, hadd men… jek a mamá… hoz!
Joe zavarban volt. Nem tudta, mihez kezdjen. Sose volt dolga gyerekekkel. Nem is hitte volna, hogy ilyen. makacsok, tudnak lenni.
– Ide figyelj, a mama nem érzi jól magát. Legjobb, ha nyugton hagyjuk, hidd el nekem. – Barátságosan, de határozottan megfogta a gyerek karját. Nem akarta, hogy jelenetet rendezzen.
A kisfiú halálsápadtan meresztette rá a szemét.
– M… menj innen! Menj innen, te rémes ember! H… hagyj békén bennünket!
Joe elképedt. Ez kemény beszéd. Fél lépést hátralépett.
– De – mondta bizonytalanul – nem nyúlsz a fejéhez, ugye?
– N… nem.
A gyerek föltérdelt, odamászott az anyjához, átkarolta a derekát, az oldalához szorította az arcát. Úgy suttogott neki, mintha az asszony eszméletén lenne.
Joe a fejét rázta. Fantasztikus! Visszatette a gyerekre a takarót, aztán, mikor látta, hogy kicsit megnyugodott, megint megkérdezte:
– Senki más nem volt veletek, kisöreg?
A gyerek Joe felé fordult, és alig észrevehetően bólintott.
– Igen? Hányan voltatok?
A gyerek elnézett mellette. Joe azt hitte, nem is fog válaszolni. Végül mégis megszólalt. – D… David. D… David.
– Szóval David?
A gyerek lehunyta a szemét, és közelebb húzódott az anyjához.
– Csak ő?
Megint mondott valamit. Joe közelebb tartotta hozzá a fülét.
– Mit mondtál?
– Csak ő – suttogta a gyerek.
Joe biztatóan megveregette a karját. Valamit mondania kellene, gondolta, de nem jutott eszébe semmi. Végül azt mormolta:
– Sose aggódj! Megtaláljuk! Megtaláljuk. Így vagy úgy.
Valóban megtalálták. Négy nap múlva, amikor felfúvódott holtteste fölbukkant a tenger felszínén.