32

Joe Tre­le­aven be­le­sza­golt a le­ve­gő­be. Hi­deg van. Már­ci­us­ban szo­kat­lan hi­deg, a szi­ge­tek nor­má­lis ég­haj­la­tá­hoz ké­pest. Az ala­csony te­tő­ab­lak opá­lo­san csil­lo­gott a le­csa­pó­dott pá­rá­tól. Na­gyo­kat szu­szog­va be­le­bújt vas­tag, ola­jos pu­ló­ve­ré­be, az­tán oda­ha­jolt az ab­lak­hoz, le­tö­röl­te róla a pá­rát, és ki­ku­kucs­kált.

Kö­ze­le­dett a nap­fel­kel­te. A kris­tály­tisz­ta haj­na­li le­ve­gő­ben az ég óri­á­si, sár­ga ku­po­lá­ja a ké­kes­fe­ke­te ten­ger fölé bo­rult. Ma egész nap hi­deg lesz, ál­la­pí­tot­ta meg ma­gá­ban.

Ke­le­ti szél. Meg­ráz­ta a fe­jét, és le­battyo­gott a lép­csőn a kony­há­ba. Csak a ke­le­ti szél hoz ilyen hi­de­get St. Ag­nes szi­ge­tén Ta­lán még­sem bo­lond­ság, hogy át kéne ál­lí­ta­ni a föl­de­ket zöld­ség­ter­me­lés­re. A há­bo­rú előtt csak vi­rá­got ter­mesz­tett, de a vi­rá­gok nem sze­re­tik ezt a csí­pős időt.

Vi­szont ne fe­lejt­sük el, hogy a vi­rág­hagy­mák még­is ki­sar­jad­nak, akár­mit csi­nál az em­ber. És most, hogy ti­los vi­rá­got fu­va­roz­ni, azt mond­ják, fan­tasz­ti­kus pén­ze­ket kap az em­ber a vi­rág­já­ért a fe­ke­te­pi­a­con. Négy font egy do­boz nár­cisz. A fe­né­be is, ab­ból már egy hó­na­pig meg le­het élni!

Meg­ráz­ta a kály­ha ros­té­lyát, fél­re­húz­ta a ké­mény­re­teszt, és sze­net ön­tött a kály­há­ba. Fog­ta a vi­zes­kan­nát, ki­nyi­tot­ta az aj­tót, ki­ment az ud­var­ra. Meg­állt, és mint min­den reg­gel, a nyu­ga­ti szik­lák felé né­zett. Az elő­ző éj­sza­kai vi­har el­ült, tel­jes szél­csend volt. Jó hor­gász­idő lesz ma. Ta­lán fog­ja a csó­nak­ját, és ki­megy hor­gász­ni. Vi­szont le­het, hogy még­sem megy, ha­nem in­kább ne­ki­áll, és gazt szed a disz­nók­nak.

A hor­dó­ból vi­zet töl­tött a kan­ná­ba; vissza­ment a kony­há­ba, a kan­nát föl­tet­te a kály­há­ra. Reg­ge­li­re zab­ká­sát ké­szí­tett ma­gá­nak, és teát fő­zött hoz­zá, az­tán föl­vet­te a ka­bát­ját, hogy ki­men­jen meg­etet­ni a jó­szá­got. A disz­nók, ahogy meg­lát­ták, nyom­ban iz­ga­tott rö­fö­gés­be kezd­tek. Elé­jük rak­ta a szo­ká­sos zöld­ség-mo­szat ke­ve­ré­ket, az­tán oda­szórt a csir­kék­nek egy ma­rék bú­zát.

A fel­ke­lő nap csil­lo­gó­zöld­re fes­tet­te a ma­gas ta­ma­risz­kus­z­sö­vényt. A föl­de­ken túl, a szag­ga­tott part­vo­nal fö­lött a messze­ség­ben me­re­de­ző szik­lák vo­nu­la­ta tom­pa ró­zsa­szín-arany fény­ben csil­lo­gott. Mö­göt­te hal­vá­nyan sár­gál­lott az ég.

A ma­gas­ból zú­gást hal­lott. Föl­né­zett. A tá­vol­ban, a tű­hegy­ként ki­emel­ke­dő Püs­pök-szik­la fe­lett re­pü­lő­gép szár­nya csil­lant. A gép dél­re tar­tott.

Mi­után a re­pü­lő­gép el­tűnt, Joe to­vább né­ze­lő­dött, de most már csak úgy meg­szo­kás­ból. Az idő­já­rást íz­lel­get­te, és szok­tat­ta ma­gát a hi­deg­hez. Úgy dön­tött, még­is in­kább gazt kel­le­ne szed­nie, és nem me­het hor­gász­ni, még ha az utób­bi­hoz több ked­ve is len­ne.

Már majd­nem vissza­for­dult, de va­la­mi ösz­tö­nös kény­szer meg­ál­lí­tot­ta. Még egy­szer kö­rül­né­zett. Hossza­san, kis­sé gond­ter­helt arc­cal fi­gyel­te a tá­vo­li szik­lá­kat. Az­tán las­san, el­gon­dol­kod­va vissza­sé­tált a ház­ba, be­csuk­ta maga mö­gött az aj­tót.

El­ta­ka­rí­tot­ta a reg­ge­li ma­rad­vá­nya­it az asz­tal­ról, az edé­nye­ket egy­más­ra rak­ta a mo­so­ga­tó­fa­zék­ban. Az­tán be­ment a bel­ső szo­bá­ba, oda­sé­tált a kan­dal­ló­hoz. A táv­cső régi volt már, a csa­lád­ja sok-sok év­vel ez­előtt ju­tott hoz­zá, va­ló­szí­nű­leg egy ha­jó­roncs­ról szár­ma­zott, bár ezt a csa­lád nyil­ván vál­tig ta­gad­ta vol­na.

Fog­ta a táv­csö­vet, fel­sé­tált a lép­csőn a há­ló­szo­bá­ba. A há­ló­szo­ba kis ab­la­kát egész té­len nem nyi­tot­ta ki. Fája meg­ve­te­me­dett a ned­ves­ség­től, de azért vé­gül, nagy ne­he­zen ki­nyílt. Ki­húz­ta a messze­lá­tó te­le­szkó­pos csö­vét, az ab­lak­pár­kány­ra tá­masz­tot­ta, és be­le­né­zett.

Hosszan tar­tot­ta a sze­me előtt, vé­gül elé­ge­dett arc­cal be­csuk­ta az ab­la­kot, össze­tol­ta a táv­csö­vet, vissza­ment a kony­há­ba. Az aj­tó­ról le­akasz­tott egy hosszú vi­har­ka­bá­tot, egy vi­har­ka­la­pot és egy tö­rül­kö­zőt. Mind­ezt le­tet­te az asz­tal­ra. Le­vet­te vas­kos pa­raszt­csiz­má­ját, he­lyet­te ma­gas szá­rú ten­ge­rész csiz­mát hú­zott, az­tán össze­szed­te az asz­tal­ról a ten­ge­rész­hol­mit, ki­ment a ház­ból, vé­gig­bal­la­gott az úton Lo­wer Town, a St. Ag­nes négy te­le­pü­lé­sé­nek egyi­ke felé.

A te­le­pü­lés mind­össze né­hány ház­ból állt. Joe egye­ne­sen oda­sé­tált az egyik ten­ger­par­ti há­zacs­ká­hoz, be­ko­po­gott az aj­tón.

– Jó reg­gelt, Je­re­mi­ah! – üd­vö­zöl­te az aj­tó­ban meg­je­le­nő fér­fit.

– Jó reg­gelt, Joe! – A fér­fi a ten­ge­rész­hol­mit né­ze­get­te.

– Va­la­mi van a szik­lá­kon.

Je­re­mi­ah bó­lin­tott, és szó nél­kül el­tűnt a ház­ban. Nem­so­ká­ra ten­ge­rész­ru­hák­kal meg­ra­kod­va jött vissza, az­tán ket­tes­ben el­in­dul­tak a part felé. A hosszú be­ton­só­lya vé­gén ne­héz csó­nak, a pa­do­kon két pár eve­ző.

Szó nél­kül be­dob­ták a csó­nak­ba a víz­hat­lan ten­ge­rész­ru­há­kat, és ne­ki­áll­tak, hogy le­csúsz­tas­sák a csó­na­kot a só­lyá­ról. Amint a víz­re ért, még egy utol­sót lök­tek raj­ta, az­tán könnyed moz­du­lat­tal be­le­ug­rot­tak, az eve­ző­ket be­dug­ták a vil­lák­ba, és evez­ni kezd­tek.

Az öböl­ből ki­csó­na­káz­tak a Smith-szo­ros­ba, el­ha­lad­tak a Hell­we­at­hers ala­csony szik­lái mel­lett, ki a nyílt ten­ger­re. On­nan a nyu­ga­ti szik­lák leg­na­gyobb szik­la­cso­port­já­ig két mér­föld az út.

Né­mán evez­tek, fi­gyel­ték az eve­zők las­sú, üte­mes csob­ba­ná­sát. A ten­ger nyug­ta­lan volt. Az elő­ző éj­sza­kai vi­ha­ros szél fel­ka­var­ta, és még nem csil­la­po­dott le egé­szen, de a hul­lá­mok már nem tor­nyo­sul­tak raj­ta, és a csó­nak orra úgy met­szet­te a kris­tály­tisz­ta vi­zet, mint a bo­rot­va.

Joe ült elöl, mert on­nan job­ban irá­nyít­hat­ta a csó­na­kot. A Hell­we­at­hers-szo­ro­son át­ha­lad­va, fi­gyel­te a da­gály áram­lá­sát, és időn­ként hát­ra­pil­lan­tott a vál­la fö­lött, hogy az előt­tük emel­ke­dő szik­lák kö­zött tá­jé­ko­zód­jék. Déli irány­ban ha­lad­va el­ér­ték a Mel­led­gan és Mun­coy szik­la­pa­do­kat, az­tán to­váb­bi ti­zen­öt per­ces út után Joe a sze­me sar­ká­ból meg­pil­lan­tot­ta a Gor­re­gan és a Rags kör­vo­na­la­it. Már nin­cse­nek messze.

Ab­ba­hagy­ta az eve­zést, hát­ra­for­dult, és ala­po­san meg­néz­te az előt­tük emel­ke­dő szik­lá­kat. A má­sik is ab­ba­hagy­ta az eve­zést.

– Hol gon­do­lod, Joe?

Joe az aj­kát biggyesz­tet­te.

– A Roseve­an­nél. Min­den­eset­re kezd­jük ott.

To­vábbe­vez­tek.

Na­gyon sok­szor ku­tat­ták már át ket­tes­ben a szik­lá­kat. Egy­szer, a há­bo­rú előtt, ott ta­lál­ták meg egy kis hajó ron­csa­it, az egyik ma­ga­sabb szik­lán pe­dig egy fér­fi holt­tes­tét. A fér­fi tér­den áll­va, mint­egy imá­ra kul­csolt kéz­zel gör­nyedt elő­re, ar­cát a Püs­pök-szik­la fel­ma­gas­ló vi­lá­gí­tó­tor­nya felé for­dí­tot­ta, mint­ha on­nan várt vol­na se­gít­sé­get. Mi­kor oda­ér­tek, a tes­te már hi­deg volt és me­rev, mint egy da­rab fa. Ke­mény mun­ká­val tud­ták csak ki­egye­ne­sí­te­ni a holt­tes­tét.

Joe bal eve­ző­jé­vel jobb­ra, a Rags és a Rosevear felé kor­má­nyoz­ta a csó­na­kot. A Rosevear mel­lett las­sí­tott, és ku­ta­tó szem­mel vizs­gál­ta vé­gig a szi­get szik­lás fel­szí­nét. Sem­mi. Csak si­rá­lyok. Itt-ott egy-egy si­lány fű­cso­mó. És a szik­lák he­gyes- csú­csos kör­vo­na­lai.

To­vábbe­vez­tek, most egye­ne­sen dél felé. Né­hány el­szórt szik­la után vég­re el­ér­ték a kis Roseve­an-szi­ge­tet. A Roseve­an és a Rosevear test­vér­szi­ge­tek; a Roseve­an va­la­mi­vel na­gyobb, mint nő­vé­re, a Rosevear, és tel­je­sen ko­pár.

A szi­get kö­ze­lé­be érve, be­húz­ták az eve­ző­ket, és hagy­ták, hogy a csó­na­kot a sa­ját len­dü­le­te vi­gye to­vább. Nem hal­lat­szott más hang, csak a ten­ger mor­mo­lá­sa, a hul­lá­mok sus­tor­gá­sa, amint föl­kúsz­nak a szik­lák ol­da­lán, be­áram­la­nak-be­özön­le­nek kö­zé­jük, a re­pe­dé­sek­be, a nyí­lá­sok­ba, hogy az­tán mo­rog­va, a grá­nit­fa­la­kon, csil­lo­gó víz­esé­se­ken át­buk­dá­csol­va, vissza­hú­zód­ja­nak a ten­ger­be.

Joe tár­sa föl­fe­lé mu­ta­tott, va­la­ho­vá a szik­lák közé. Joe kö­vet­te az ujja irá­nyát. Ide­gen tárgy lát­szott a szik­la­fal tö­vé­ben, a fe­hér taj­ték kö­zött. Mint egy da­rab fa.

To­vább­men­tek. A szi­get part­ján több roncs­da­rab is lát­szott. Mind fa.

Joe és Je­re­mi­ah szem­ügy­re vet­te a szik­la min­den rész­le­tét, de Joe pil­lan­tot­ta meg elő­ször: ez volt az, amit a part­ról lá­tott. Nagy, sö­tét folt a szür­ke szik­lán.

Kö­ze­lebb ke­rül­tek, és ak­kor de­rült ki, hogy az, ami messzi­ről folt­nak lát­szott, va­ló­já­ban egy té­pett, jó ti­zen­öt láb­nyi­ra a ten­ger fö­lött, a szik­la ki­ál­ló ré­szén fenn­akadt, vö­rös-fe­ke­te, há­rom­szög­le­tű vá­szon­da­rab.

To­vábbe­vez­tek, szé­les ív­ben el­tá­vo­lod­tak a szi­get­től. Még min­dig a szik­lá­kat kém­lel­ték.

Egy élénk­pi­ros folt is lát­szott. Az is fönn­akadt a ma­gas­ban, de egy kis kő­ra­kás fé­lig-med­dig el­ta­kar­ta elő­lük! Joe rá­mu­ta­tott, a má­sik rá­bó­lin­tott. Amint to­vábbe­vez­tek, több roncs­da­ra­bot is lát­tak. Is­me­rős lát­vány: na­gyon sok­szor ta­lál­koz­tak ha­son­ló­val. Egy kis hajó élénk­szí­nű­re fes­tett fara.

– Nézzük meg kö­ze­lebb­ről!

Vissza­evez­tek az egyik jól is­mert szik­la­pad­hoz, amely­re könnyen ki le­he­tett, lép­ni a csó­nak­ról.

– Majd én – mond­ta Joe. – Oké!

Joe be­húz­ta az eve­ző­it, Je­re­mi­ah a szik­la­pad­hoz irá­nyí­tot­ta a csó­na­kot. Joe fel­állt. Egy ki­csit várt, míg a víz le­eresz­ke­dik, az­tán, amint föl­emel­ked­ve a csó­na­kot is meg­emel­te, lá­bá­val a pad­ra lé­pett, meg­vár­ta, míg a csó­nak a hul­lám te­te­jén egy pil­la­nat­ra meg­pi­hen, és ki­lé­pett a szik­lá­ra.

In­nen víz­mo­sás ve­ze­tett fel a csúcs­ra. A má­szás csak egy he­lyen oko­zott gon­dot, de Joe már pon­to­san tud­ta, hogy hol és mi­ben ka­pasz­kod­hat meg.

A szik­la te­te­jé­re érve, át­ment a szi­get­nek arra az ol­da­lá­ra, ahol a pi­ros fol­tot lát­ták. A szik­la pe­re­mé­ről le­néz­ve lát­ta: va­ló­ban fa­al­kot­mány, ahogy gon­dol­ta. Egy hajó da­rab­ja. Az élénk­szí­nű fes­ték alap­ján ha­lász­ha­jó le­he­tett. A min­ták­ból ítél­ve fran­cia.

Oda sé­tált, ahol a vö­rös-fe­ke­te, há­rom­szög­le­tű vá­szon­da­rab be­akadt a szik­lá­ba. Va­ló­ban vi­tor­la. Meg a fel­ső vi­tor­la­rúd. A vi­tor­la­rúd egy kö­té­len ló­gott, a kö­tél egy ki­ál­ló szik­la­da­rab­ra te­ke­re­dett.

De akadt ott más is.

A szik­lák közé ékel­ve, és a szik­la la­po­sabb ré­sze­in, meg a kö­vek kö­zött kép­ző­dő kis po­cso­lyák­ban min­den­fé­le part­ra ve­tett hol­mi he­vert; kö­te­lek, té­pett vi­tor­la­da­ra­bok, fe­ke­té­re fes­tett léc­da­ra­bok… Még egy men­tő­öv is.

A kis ha­jót a szir­tek ezer da­rab­ra tör­ték.

Joe olyan kö­zel me­rész­ke­dett a szik­lák szé­lé­hez, amennyi­re csak le­he­tett. Le­né­zett a víz­mo­sá­sok­ba, a ha­sa­dé­kok­ba.

El­ju­tott a szi­get észa­ki vé­gé­re, az­tán vissza­for­dult. Sem­mit nem lá­tott, ami­ért ér­de­mes len­ne a nya­kát koc­káz­tat­nia.

De tud­ta, hogy va­la­mit még nem né­zett meg kö­ze­lebb­ről. Lát­ta, hogy a kö­vek kö­zött egy fe­ke­te, zsák­hoz ha­son­ló tárgy akadt meg a szik­la egyik kis ki­szö­gel­lé­sé­ben. És a fe­ke­te tárgy alatt volt va­la­mi más is.

El­in­dult ar­ra­fe­lé, és köz­vet­len fölé ke­rült. Meg­állt, so­ká­ig né­zett le­fe­lé.

– Sze­gény ör­dö­gök! – mor­mol­ta az­tán hal­kan maga elé.

Vissza­tért a szi­get má­sik ol­da­lá­ra, és le­eresz­ke­dett, míg meg nem lát­ta a csó­na­kot. Füttyen­tett egyet, az­tán ke­zé­vel je­lez­te a tár­sá­nak, hogy evez­zen át a ke­le­ti ol­dal­ra.

Amaz bó­lin­tott. Joe vissza­tért köz­vet­le­nül a zsák­hoz ha­son­ló tárgy fölé. Las­san, óva­to­san, arc­cal a szik­la felé, le­eresz­ke­dett. Néha meg­pi­hent, tá­jé­ko­zó­dott. Igen. Egy holt­test. Leg­alább egy, ta­lán ket­tő.

A leg­ne­he­zebb a le­fe­lé ve­ze­tő utol­só né­hány láb­nyi út volt, mert a szik­la majd­nem füg­gő­le­ge­sen lej­tett. Joe tá­maszt ke­re­sett a lá­bá­nak, majd az utol­só né­hány láb­nyi lej­tőn egy­sze­rű­en le­ug­rott. Az­tán várt, míg a csó­nak meg nem je­lent oda­lent, a szik­la sar­ká­nál. Ad­dig in­te­ge­tett, míg Je­re­mi­ah ész­re nem vet­te. Csak ak­kor ment oda az élet­te­len tes­tek­hez.

Le­tér­delt. Az egyik nő volt. Az ol­da­lán fe­küdt, a tes­te ív­ben hát­ra­fe­szült egy fel­me­re­dő szik­la­da­ra­bon. Mint­ha a hul­lám meg­pró­bál­ta vol­na vissza­húz­ni a ten­ger­be, de a szik­la nem en­ged­te.

Mel­let­te egy hét-nyolc év kö­rü­li kis­fiú. Az arca vi­asz­fe­hér, a sze­me le­huny­va.

Kö­tél­lel vol­tak egy­más­hoz köt­ve.

Joe a nő hom­lo­ká­ra tet­te a ke­zét. Hi­deg. Uj­já­val meg­ke­res­te a nya­kán az ütő­eret. Sem­mi.

Az­tán egy rez­dü­lés. Csak le­he­let­nyi.

Joe mun­ká­hoz lá­tott. Ki­egye­ne­sí­tet­te a nő tes­tét, ha­nyatt fek­tet­te a föl­dön. Csak ak­kor lát­ta, hogy csú­nya seb tá­tong a fe­jén.

El­kezd­te a ke­zét dör­zsöl­ni, az ar­cát ve­re­get­ni. Megint ki­ta­pin­tot­ta az ütő­eret a nya­kán. A szív­ve­ré­se még min­dig na­gyon gyen­ge.

Maga sem tud­ta, mi­ért, föl­né­zett. És meg­le­pet­ten bá­mult.

A kis­fiú sze­me nyit­va, üre­sen a sem­mi­be me­redt.

Joe oda­ment hoz­zá, meg­fog­ta a ke­zét. Jég­hi­deg volt. A kis­fiú csak­nem ha­lál­ra fa­gyott. Joe ke­mé­nyen, szin­te dü­hö­sen az ő ke­zét is meg­dör­zsöl­te, az­tán meg­pas­kol­ta a gye­rek fal­fe­hér ar­cocs­ká­ját.

A gye­rek hu­nyor­gott.

– Na­hát, fi­a­tal­em­ber, nem­so­ká­ra rend­be jössz, igaz? De ne­kem el kell men­nem, hogy va­la­mi me­leg hol­mit ke­rít­sek nek­tek, jó?

A gye­rek csak bá­mult. Joe el­for­dult, le­ki­ál­tott Je­re­mi­ah-nak. Je­re­mi­ah föl­dob­ta egy kö­tél vé­gét. Joe fel­húz­ta a víz­hat­lan ru­há­kat meg egy da­rab öreg vi­a­szos­vász­nat, amit min­dig a csó­nak­ban tar­tot­tak. Le­vet­te a sa­ját pu­ló­ve­rét, rá­bo­rí­tot­ta a gye­rek­re, a te­te­jé­be víz­hat­lan ka­bá­tot te­rí­tett. Az­tán a vi­a­szos­vá­szon­nal és Je­re­mi­ah vi­har­ka­bát­já­val be­ta­kar­ta az asszonyt.

– Négy em­ber kell – ki­ál­tott le Je­re­mi­ah-nak. –, meg egy csó­nak és me­leg ru­hák! És egy desz­ka, hogy le tud­juk vin­ni őket!

– Oké – ki­ál­tot­ta vissza Je­re­mi­ah, és ele­ve­zett a St. Ag­hes-szi­get felé.

Joe le­ha­jolt a nő­höz, to­vább dör­zsöl­te, pas­kol­ta. Me­leg és jobb vér­ke­rin­gés, az kel­le­ne neki. De sem­mi vá­lasz. En­nek el­le­né­re to­vább csi­nál­ta! Va­ló­szí­nű­leg a fej­se­be a na­gyobb baj.

Az­tán a gye­rek felé in­dult, meg­állt mel­let­te. Az vá­ra­ko­zón fi­gyel­te.

– Hel­lo, fi­a­tal­em­ber!

A gye­rek fél­ve pil­lan­tott föl rá, az­tán két­ség­be­eset­ten for­gat­ta a fe­jét, mint aki most jön csak rá, hol van. Az ajka moz­gott, de a foga úgy va­co­gott, hogy kép­te­len volt meg­szó­lal­ni.

– Ne félj! – mo­soly­gott rá Joe. – Ha­ma­ro­san jól meg­me­leg­szel.

A gye­rek tor­kán vég­re ki­sza­kadt egy hang.

– Mama! – És meg­pró­bált kö­ze­lebb hú­zód­ni a nő­höz. Joe sze­lí­den vissza­tar­tot­ta.

– Nem­so­ká­ra rend­be jön, ne ag­gódj!

A gye­rek fel­sírt.

– Mama!

– Fi­gyelj rám! Ki volt még ve­le­tek? – kér­dez­te gyor­san Joe. – A ha­jón. Meg tu­dod mon­da­ni?

De a gye­rek csak sírt ke­ser­ve­sen, el­ke­se­re­dés­től el­torzult ar­cán pa­tak­zot­tak a könnyek.

– M… ma… ma!… Ké… hé… rem, hadd men… jek a mamá… hoz!

Joe za­var­ban volt. Nem tud­ta, mi­hez kezd­jen. Sose volt dol­ga gye­re­kek­kel. Nem is hit­te vol­na, hogy ilyen. ma­ka­csok, tud­nak len­ni.

– Ide fi­gyelj, a mama nem érzi jól ma­gát. Leg­jobb, ha nyug­ton hagy­juk, hidd el ne­kem. – Ba­rát­sá­go­san, de ha­tá­ro­zot­tan meg­fog­ta a gye­rek kar­ját. Nem akar­ta, hogy je­le­ne­tet ren­dez­zen.

A kis­fiú ha­lál­sá­pad­tan me­resz­tet­te rá a sze­mét.

– M… menj in­nen! Menj in­nen, te ré­mes em­ber! H… hagyj bé­kén ben­nün­ket!

Joe el­ké­pedt. Ez ke­mény be­széd. Fél lé­pést hát­ra­lé­pett.

– De – mond­ta bi­zony­ta­la­nul – nem nyúlsz a fe­jé­hez, ugye?

– N… nem.

A gye­rek föl­tér­delt, oda­má­szott az any­já­hoz, át­ka­rol­ta a de­re­kát, az ol­da­lá­hoz szo­rí­tot­ta az ar­cát. Úgy sut­to­gott neki, mint­ha az asszony esz­mé­le­tén len­ne.

Joe a fe­jét ráz­ta. Fan­tasz­ti­kus! Vissza­tet­te a gye­rek­re a ta­ka­rót, az­tán, mi­kor lát­ta, hogy ki­csit meg­nyu­go­dott, megint meg­kér­dez­te:

– Sen­ki más nem volt ve­le­tek, kis­öreg?

A gye­rek Joe felé for­dult, és alig ész­re­ve­he­tő­en bó­lin­tott.

– Igen? Há­nyan vol­ta­tok?

A gye­rek el­né­zett mel­let­te. Joe azt hit­te, nem is fog vá­la­szol­ni. Vé­gül még­is meg­szó­lalt. – D… Da­vid. D… Da­vid.

– Szó­val Da­vid?

A gye­rek le­huny­ta a sze­mét, és kö­ze­lebb hú­zó­dott az any­já­hoz.

– Csak ő?

Megint mon­dott va­la­mit. Joe kö­ze­lebb tar­tot­ta hoz­zá a fü­lét.

– Mit mond­tál?

– Csak ő – sut­tog­ta a gye­rek.

Joe biz­ta­tó­an meg­ve­re­get­te a kar­ját. Va­la­mit mon­da­nia kel­le­ne, gon­dol­ta, de nem ju­tott eszé­be sem­mi. Vé­gül azt mor­mol­ta:

– Sose ag­gódj! Meg­ta­lál­juk! Meg­ta­lál­juk. Így vagy úgy.

Va­ló­ban meg­ta­lál­ták. Négy nap múl­va, ami­kor fel­fú­vó­dott holt­tes­te föl­buk­kant a ten­ger fel­szí­nén.