13

Fal­mouth. Leg­alább­is an­nak kel­le­ne len­nie. Az első in­vá­zi­ós pá­nik után va­la­mennyi vas­úti jel­ző­táb­lát el­tá­vo­lí­tot­ták, így az em­ber­nek pon­to­san kel­lett is­mer­nie a me­net­ren­det, kü­lön­ben ta­lál­gat­ha­tott, ha el akar­ta dön­te­ni, hol van. Smit­he-Webb le­szállt a vo­nat­ról, és ahogy meg­csap­ta a csí­pős, sós corn­wal­li le­ve­gő, arra gon­dolt, mi­lyen cso­dá­la­to­san üdí­tő itt, a füs­tös, kor­mos Lon­don után.

Va­ló­ban Fal­mouth­ba ér­ke­zett: az ál­lo­más előtt a ha­di­ten­ge­ré­szet gép­ko­csi­ja vár­ta. Az­zal kel­lett Hel­ford­ba men­nie. Hát­ra­dőlt az ülé­sen, és gyö­nyör­köd­ve néz­te a dim­bes-dom­bos, zöld tá­jat. Arra gon­dolt, de jó len­ne, ha gyak­rab­ban el­sza­ba­dul­hat­na Lon­don­ból. Az MI9-es osz­tály a White­hall­ban szé­kelt, a nem­zet­vé­del­mi mi­nisz­té­ri­um­ban, és Smit­he-Webb jó­for­mán min­den ide­jét ott töl­töt­te.

Az el­múlt egy év alatt, mi­óta ezen az osz­tá­lyon dol­go­zott, né­hány kó­sza hí­ren kí­vül sem­mit néni hal­lott Hel­ford­ról és az ott ál­lo­má­so­zó ha­di­ten­ge­ré­sze­ti egy­ség­ről. Az egy­ség tel­jes ti­tok­ban dol­go­zott; sej­tet­te ugyan, hogy át­jár­nak az úgy­ne­ve­zett má­sik ol­dal-ra, de kö­rül­be­lül ez volt min­den, amit meg­tu­dott ró­luk. a ha­di­ten­ge­ré­szet­tel nem sok dol­ga akadt, mert majd­nem min­den Eu­ró­pá­ban ra­gadt szö­vet­sé­ges „ügy­fe­le”, ahogy be­céz­ni szok­ta őket, pi­ló­ta volt, vagy a szá­raz­föl­dön szol­gá­ló ka­to­na.

Smit­he-Webb csak az­óta tu­dott meg va­la­mi­vel töb­bet ró­luk, mi­óta az MI9 a ha­di­ten­ge­ré­szet­hez for­dult tá­mo­ga­tá­sért. A ha­di­ten­ge­ré­szet rend­kí­vü­li ope­rá­ci­ós rész­le­gé­nek ve­ze­tő­je be­szélt neki a hel­for­di mű­ve­le­tek­ről, és ami még fon­to­sabb, meg­ígér­te, hogy se­gít. Egy­ben azt is ja­va­sol­ta, hogy az őr­nagy sze­mé­lye­sen men­jen le Hel­ford­ba, és be­szél­jen va­la­ki­vel, aki jól is­me­ri a má­sik ol­dal-t, és fel­vi­lá­go­sí­tást tud adni az MI9 ré­szé­ről eset­leg fel­me­rü­lő, gya­kor­la­ti prob­lé­mák­kal kap­cso­lat­ban. A kö­vet­kez­te­tés vi­lá­gos volt: a ha­di­ten­ge­ré­szet meg tud­ja ol­da­ni a mű­ve­let rá eső ré­szét, de nem biz­tos ben­ne, hogy az MI9 is ké­pes ugyan­er­re.

Smit­he-Webb meg­ér­tet­te, mi­ről van szó. Ezért jött most Fal­mouth­ba.

Fél­óra au­tó­zás után az út me­re­de­ken lej­te­ni kez­dett. A tá­vol­ban meg­csil­lant előt­tük a ten­ger kék tük­re. Át­haj­tot­tak egy fes­tői fa­lun, az­tán meg­áll­tak egy szé­les fo­lyó part­ján. Smit­he-Webb ki­szállt a ko­csi­ból. A mó­ló­nál egy bár­ka vár­ta, két ten­ge­rés­szel. Smit­he-Webb be­má­szott, és a bár­ka nyom­ban el­in­dult a fo­lyó fő sod­rá­ban hor­gony­zó ha­jók felé. Egy nagy, há­rom­ár­bo­cos jacht­hoz jó né­hány csó­nak volt ki­köt­ve, kö­rü­löt­tük négy-öt na­gyob­bacs­ka ha­lász­ha­jó hor­gony­zott. A leg­töb­bet elő­írá­sos szür­ké­re fes­tet­ték, csak egy hajó rítt ki kö­zü­lük ri­kí­tó, tar­ka szí­ne­i­vel. A fel­épít­mé­nye és az ol­da­la nagy­részt szür­ke volt, de a fara bí­bor­vö­rös, és kü­lö­nös min­ták dí­szí­tet­ték. Mel­let­te egy kis csó­nak­ban né­há­nyan ép­pen az­zal bí­be­lőd­tek, hogy a bí­bor­vö­rö­set át­má­zol­ják szür­ké­re. Smit­he-Webb bár­ká­ja ele­gáns fél­kör­ív­vel oda­sik­lott a szín­pom­pás ha­lász­ha­jó ol­da­lá­hoz. Köz­ben Smit­he-Webb a hajó fa­rán fel­fe­dez­te a hajó ne­vé­nek hal­vány kör­vo­na­la­it: Ma­rie-Claire – Brest.

Amint oda­áll­tak a ha­lász­ha­jó mel­lé, az egyik mat­róz kö­te­let do­bott át, ott va­la­ki el­kap­ta a fe­dél­ze­ten, és cso­dál­koz­va né­zett rá­juk. Fel­tű­nő je­len­ség volt: bo­rot­vá­lat­lan és pisz­kos. Ha­lász­fé­lé­nek néz­het­te az em­ber. Ha ezek ka­ló­zos­dit ját­sza­nak, gon­dol­ta Smit­he-Webb, re­me­kül ál­cáz­zák ma­gu­kat.

Át­lé­pett a ha­lász­ha­jó dörzs­lé­cé­re, az­tán át­má­szott a kor­lá­ton, és fel­lé­pett a fe­dél­zet­re. Vá­ra­koz­va néz­te a ka­lóz­fi­gu­rát, de az, mi­után rög­zí­tet­te a kö­te­let, szó nél­kül ar­rébb sé­tált.

Vá­rat­la­nul egy hang szó­lalt meg mö­göt­te.

– Jó na­pot!

Smit­he-Webb meg­for­dult. Át­ha­tó szem­pár sze­ge­ző­dött rá, és egy kéz nyúlt a keze felé. Ócs­ka, olaj­fol­tos ru­há­já­ban ez is ép­pen olyan top­ron­gyos volt, mint a má­sik fic­kó, az ál­lán két­na­pos bo­ros­ta, és ha az őr­nagy nem té­ve­dett, dőlt be­lő­le az al­ko­hol­szag. Smit­he-Webb bi­zony­ta­la­nul ér­dek­lő­dött:

– Ön… Ash­ley had­nagy?

– Igen, Ash­ley va­gyok. De ha nem te­kin­ti ud­va­ri­at­lan­ság­nak, ön ki a fene?

– Ne ha­ra­gud­jon, iga­zán nem akar­tam ud­va­ri­at­lan len­ni – men­te­ge­tő­zött Ash­ley bú­bá­na­tos arc­cal –, de ép­pen most ér­kez­tünk vissza, és. nem va­gyunk a leg­jobb for­má­ban. Jöj­jön, igyon va­la­mit. Nem tu­dom biz­to­san, mi­vel kí­nál­hat­juk meg.

– Ne za­var­tas­sa ma­gát – nyug­tat­ta meg si­et­ve Smit­he-Webb. – Nem aka­rom fel­tar­ta­ni ma­gu­kat.

– Nem, nem! Ta­lál­nom kell va­la­mit! Vé­gül is ez Őfel­sé­ge ha­di­ten­ge­ré­sze­té­nek a ha­jó­ja, és ápol­nunk kell a tra­dí­ci­ó­kat… – Fel­ne­ve­tett. Smit­he-Webb lát­ta raj­ta, hogy a ne­ve­tés el­le­né­re nyú­zott, fá­radt az arca.

Smit­he-Webb el­in­dult Ash­ley után a fe­dél­ze­ten. Meg­fi­gyel­te, hogy két em­ber ép­pen egy pa­lán­kot il­leszt be egy rés­be a kor­lá­ton, és hogy a fe­dél­ze­ti ka­bin csu­pa go­lyó tép­te lyuk. Ash­ley meg­for­dult.

– Csú­nyán meg­szór­tak ben­nün­ket – mond­ta, mi­kor lát­ta, mit néz az őr­nagy. – Egy ha­lott és két se­be­sült. Ed­dig még soha nem kap­tak így el. – Elő­re­ment a fe­dél­ze­ti ka­bin­ba, az­tán szék­kel kí­nál­ta Smit­he-Web­bet. – Ez a prob­lé­ma, ha az Öb­lön me­gyünk át. Ha már egy­szer oda­ér­tünk, min­den pom­pás: olya­nok va­gyunk; mint akár­me­lyik öreg ha­lász­ha­jó, de ször­nyű hosszú az út odá­ig meg vissza. Oda­fe­lé ka­punk némi légi tá­mo­ga­tást, de. – Hal­vá­nyan el­mo­so­lyo­dott. – …Ret­ten­tő ma­gá­nyos vissza­fe­lé. – Be­le­nyúlt egy fi­ók­ba, és egy üveg ko­nya­kot hú­zott elő. – Nem tu­dom, len­ne-e ked­ve meg­kós­tol­ni egy po­hár­ral eb­ből a pom­pás fő­zet­ből? Smit­he-Webb a fe­jét ráz­ta.

– Ki­csit ko­rai még ne­kem.

Ash­ley bó­lin­tott.

– Ak­kor teát ren­de­lek. Nem hi­szem, hogy bár­mi má­sunk len­ne. – Ki­nyi­tot­ta az aj­tót, és ki­ki­ál­tott a fe­dél­zet­re. Mo­so­lyog­va for­dult vissza. – A ma­gam ré­szé­ről le­nye­lek be­lő­le egy nagy ada­got. Azon ke­vés elő­nyök egyi­ke, amit ez az út nyújt. A ha­lá­szok­tól kap­juk ezt a ne­dűt, akik­kel, hogy úgy mond­jam, ke­res­ke­dünk.

Né­hány perc múl­va egy mat­róz je­lent meg egy csé­sze sö­tét­bar­na, lát­ha­tó­an agyon­fő­zött, na­gyon édes te­á­val. Smit­he-Webb el­szán­tan kor­tyolt egyet be­lő­le. För­tel­mes íze volt. El­fin­to­rí­tot­ta az or­rát, de Ash­ley nem vet­te ész­re, mert köz­ben a mat­róz­zal be­szél­ge­tett va­la­mi­ről a ja­ví­tá­sok­kal kap­cso­lat­ban.

Smit­he-Webb meg­ra­gad­ta az al­kal­mat, és ala­po­sab­ban szem­ügy­re vet­te a had­na­gyot. Vé­le­mé­nye sze­rint a hú­szas évei vé­gén jár­ha­tott, bár idő­sebb­nek lát­szott. Nyil­ván, azért, mert fá­radt. Egyéb­ként sem­mi fel­tű­nőt nem ta­lált raj­ta, kö­zép­ma­gas, az arca sem kü­lö­nös, Smit­he-Webb úgy vél­te, hí­zás­ra haj­la­mos. De kék sze­mé­ben volt va­la­mi rend­kí­vü­li; a sze­me azon­nal fel­kel­tet­te a fi­gyel­mét. És kü­lön­le­ges volt az is, ahogy be­szélt. Az egész arca élt, és… mi is len­ne a meg­fe­le­lő szó rá?… Kép­te­len volt le­ven­ni róla a sze­mét.

A mat­róz kér­dé­se­ket tett fel Ash­ley­nek. Mint a le­gény­ség töb­bi tag­ja, ő is meg­le­he­tő­sen top­ron­gyos lát­ványt nyúj­tott, és fel­tű­nő, ide­gen ak­cen­tus­sal be­szélt.

Mi­kor a mat­róz el­ment, az őr­nagy oda­for­dult Ash­ley-hez.

– A le­gény­ség tag­jai an­gol ten­ge­ré­szek?

Ash­ley föl­ne­ve­tett.

– A leg­több. Aki nem, azt nagy­já­ból azt mond­hat­nám, köl­csön­kap­tam. Sza­bad fran­ci­ák, volt ha­lá­szok; mind pom­pás fic­kó.

Le­ült, a ko­nya­kos po­ha­rat a keze ügyé­ben tar­tot­ta, és ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott.

– Is­mé­tel­ten el­né­zést ké­rek, hogy ud­va­ri­at­lan vol­tam, őszin­tén szól­va, el­fe­lej­tet­tem, hogy jön. Meg­mond­ták, de tud­ja, hogy van az.

– Igen, el tu­dom kép­zel­ni.

– Az ilyen ak­ci­ók­ban az em­ber el­fe­lej­ti a szol­gá­la­ti sza­bály­zat fe­lét, a má­sik fe­lét pe­dig úgy­sem le­het al­kal­maz­ni. A pa­ran­cso­kat sose ad­juk írás­ba. Egyéb­ként sem a leg­jobb a me­mó­ri­ám. – Ne­ve­tett. Smit­he-Webb biz­tos volt ben­ne, hogy a me­mó­ri­á­ja ki­fo­gás­ta­lan, de azért ő is ne­ve­tett.

– Te­hát, mi­ben le­he­tek szol­gá­la­tá­ra?

– He­lyes – kezd­te Smit­he-Webb. – Ta­lán előbb el­mon­dok ezt-azt a sa­ját rész­le­gem­ről. A fel­ada­tunk alap­ve­tő­en az, hogy az em­be­re­in­ket ki­ment­sük a meg­szállt Eu­ró­pá­ból. Köz­vet­le­nül Dun­ker­que után a leg­több ügy­fe­lünk a ki­ürí­tést kö­ve­tő­en ott ra­gadt ka­to­na volt. Jó né­há­nyan ha­za­ju­tot­tak az­zal, hogy a hely­be­li­ek se­gí­tet­ték, és el­jut­tat­ták őket sem­le­ges te­rü­let­re. Az­óta ügy­fe­le­ink több­nyi­re pi­ló­ták, bár még min­dig bő­ven akad szá­raz­föl­di ala­ku­lat­ból való ka­to­na, sőt itt-ott egy-egy ten­ge­rész is. Nyil­ván­va­ló, hogy elég ne­héz meg­szök­ni­ük, ha egy­szer a né­me­tek el­kap­ták őket, de né­me­lyek­nek azért si­ke­rül át­jut­ni­uk a drót­ke­rí­té­sen, és a mi dol­gunk az, hogy meg­pró­bál­junk min­dent meg­ten­ni az ér­de­kük­ben, ha már egy­szer ki­ke­rül­tek a drót mö­gül. Et­től füg­get­le­nül, ügy­fe­le­ink leg­na­gyobb ré­sze pi­ló­ta, aki­nek a gé­pét le­lőt­ték, és si­ke­rült meg­úsz­nia, hogy ne ke­rül­jön a né­me­tek ke­zé­re. Mi bá­to­rít­juk a hely­be­li­e­ket, hogy gon­dos­kod­ja­nak ró­luk, és biz­ton­ság­ban jut­tas­sák őket vissza hoz­zánk. A rész­le­te­ket, hogy ez ho­gyan tör­té­nik, nyil­ván nem mond­ha­tom el.

– Ter­mé­sze­te­sen – bó­lin­tott Ash­ley.

– Az a baj, hogy a je­len­le­gi… mond­juk így, mód­sze­re­ink, meg­le­he­tő­sen sok gon­dot okoz­nak, egy­részt a né­me­tek, más­részt az ak­ci­ók mé­re­tei mi­att. A me­ne­kü­lő pi­ló­ták szá­ma egy­re nő, és tel­je­sen füg­get­le­nül at­tól, hogy nem akar­juk az em­be­re­in­ket az el­len­ség ke­zén hagy­ni, szük­sé­günk van rá­juk. Ezek a pi­ló­ták nél­kü­löz­he­tet­le­nek szá­munk­ra a há­bo­rú­ban. Vissza kell sze­rez­nünk őket. – Smit­he-Webb fi­gyel­met­le­nül be­le­kor­tyolt a te­ás­csé­szé­jé­be. Azon nyom­ban ful­do­kol­ni kez­dett.

– Ször­nyű, nem? – mo­soly­gott Ash­ley. – De pró­bál­ja meg rá­be­szél­ni Evans nevű első osz­tá­lyú mat­ró­zo­mat, hogy más­képp főz­ze a teát, már­is ki­tör a lá­za­dás. Nem gon­dol­ta meg ma­gát? Nem kér még­is egy ko­nya­kot?

Smit­he-Webb fel­húz­ta a szem­öl­dö­két.

– Nem, iga­zán nem. – Ash­ley még egy ada­got töl­tött ma­gá­nak, és Smit­he-Webb-ben föl­me­rült a kér­dés, va­jon ez a fic­kó min­dig ennyit iszik-e. Az­tán kény­sze­rí­tet­te ma­gát, hogy vissza­tér­jen az ere­de­ti té­má­hoz. – Így hát. meg­pró­bá­lunk újabb uta­kat nyit­ni. Van egy meg­fon­to­lan­dó el­kép­ze­lé­sünk, amely az ön egy­sé­gét is szá­mí­tás­ba, kí­ván­ja ven­ni. Je­len pil­la­nat­ban még csak gon­do­san ta­nul­má­nyozzuk a ter­vet, mi­előtt el­dönt­jük, vég­re­hajt­ha­tó-e vagy sem. És itt lép be ön a játsz­má­ba.

– Igen, már hal­lot­tam róla. Ter­mé­sze­te­sen szí­ve­sen se­gí­tek. Már jó né­hány pi­ló­tát össze­szed­tem. Per­sze sose tu­dom, mi­kor jön­nek; a fran­ci­ák egy­sze­rű­en fel­rak­ják őket a fe­dél­zet­re. De soha nem volt sem­mi baj.

– Igen. De ez a fel­adat szer­ve­zet­tebb len­ne, és a lét­szám sok­kal na­gyobb. És. nem az Öböl­re gon­dol­tunk. Szí­ve­seb­ben kel­nénk át egye­nes vo­nal­ban, Észak-Bre­tag­ne-ba.

Ash­ley fel­kap­ta a fe­jét.

– Aha! Ér­tem!

– Arra gon­dol­tam, ön meg tud­ja mon­da­ni ne­künk, mi a hely­zet ez­zel kap­cso­lat­ban.

Ash­ley el­ko­mo­lyo­dott. Az öt­let lát­ha­tó­an iz­gat­ta.

– Nos, ter­mé­sze­te­sen az egé­szet más­képp kel­le­ne meg­szer­vez­ni. Min­de­nek­előtt, eze­ket a ha­jó­kat nem hasz­nál­hat­nánk. Mo­to­ros őr­na­szá­dok sok­kal job­ban meg­fe­lel­né­nek.

– Igen, ezt ja­va­sol­ta az önök fő­nök­sé­ge is.

– Ket­tőt ka­punk, tud­ja?

Az őr­nagy bó­lin­tott.

– Na­gyon so­kat szá­mí­ta­nak majd az olyan ak­ci­ók­ban, mint az önö­ké. Éj­sza­ka is ha­józ­ha­tunk, még­hoz­zá nagy se­bes­ség­gel, el­in­tézzük a dol­gun­kat, és már for­du­lunk is vissza, mi­előtt bár­ki rá­jön, hogy ott vol­tunk. Ami azt il­le­ti, egy­szer-két­szer már pró­bál­koz­tunk is ilyes­mi­vel.

– Ó!

– Ki­tet­tük az il­le­tőt cso­ma­gos­tul, és ha­son­lók. Nem az önök te­rü­le­te, igaz?

– Nem. Egy má­sik osz­tá­lyé. Va­ló­szí­nű­leg az SOE dol­ga. Ők kül­dik ki az ügy­nö­kö­ket.

– Az egyet­len ko­moly gon­dunk az volt, ho­gyan jut­tas­suk part­ra ép­ség­ben az em­be­re­ket úgy, hogy köz­ben ne ful­lad­ja­nak meg fé­lig. A hul­lám­ve­rés néha még az egyéb­ként vé­dett he­lye­ken is igen erős. De ez már a mi dol­gunk… Az em­be­re­ink most meg­pró­bál­nak egy spe­ci­á­lis csó­na­kot konst­ru­ál­ni. – El­hall­ga­tott. – De mind­ezt – foly­tat­ta az­tán – az őr­na­szád­dal tö­ké­le­te­sen meg tud­juk ol­da­ni. Egy éj­sza­ka tíz, húsz, akár har­minc em­bert is fel­ve­het­nénk.

Az őr­nagy el­mo­so­lyo­dott.

– Nagy­sze­rű len­ne! És mi a hely­zet Bre­tag­ne észa­ki part­ján? A pa­rancs­no­kuk sze­rint elég ne­héz eset…

– Tény­leg? Nézzük meg, jó? – Ki­ki­ál­tott az aj­tón, – Evans! – Men­jen át a Spray-ve, és hoz­zon ne­kem né­hány ten­ge­ré­sze­ti tér­ké­pet. Észak-Bre­tag­ne és a La Manche-csa­tor­na. Mi csak há­rom tér­ké­pet tar­tunk ezen a ha­jón – for­dult Smit­he-Webb­hez. – Mind fran­cia. Jól néz­nénk ki, ha egy so­ro­zat első osz­tá­lyú an­gol ad­mi­ra­li­tás tér­kép­pel kap­ná­nak el ben­nün­ket a né­me­tek.

Smit­he-Webb tisz­tán lát­ta: Ash­ley él­ve­zi a hely­ze­tet. Tel­je­sen fel­ol­dó­dott. Úgy érez­te, egy­re job­ban meg­ked­ve­li Ash­leyt. Nyílt, egye­nes fic­kó; min­dig ezt a faj­tát sze­ret­te. Emel­lett volt ben­ne va­la­mi fesz­te­len ked­ves­ség, ami ösz­tö­nö­sen von­zot­ta. Csak az­tán tud­ja is majd, mit csi­nál! De Smit­he-Webb el­hit­te róla, hogy pon­to­san tud­ja.

– Őrü­let – hör­dült fel Smit­he-Webb. Min­de­nütt csu­pa szik­la! Ha­csak nem ol­vas­sa rosszul a tér­ké­pet, a part tel­je­sen meg­kö­ze­lít­he­tet­len. Még a fo­lyó­tor­ko­la­tok is tele van­nak szór­va élet­ve­szé­lyes zá­to­nyok­kal. – Őrü­let!

– Azért nem olyan vé­szes, mint ami­lyen­nek lát­szik – nyug­tat­gat­ta el­gon­dol­kod­va Ash­ley. – A szik­lák jó ré­szét víz bo­rít­ja, ki­vé­ve, ha na­gyon ala­csony a víz­ál­lás. Ha ala­po­sab­ban kö­rül­néz az em­ber, meg­ta­lál­ja köz­tük az utat. Nos, az ön el­kép­ze­lé­se sze­rint nagy­já­ból hol in­dít­hat­nánk el az ak­ci­ót? ,

Smit­he-Webb a Mor­la­ix-től észak­ke­let­re eső ten­ger­part­ra tet­te a mu­ta­tó­uj­ját.

– Va­la­hol itt, ha le­het­sé­ges.

– He­lyes! Nézzük meg a nagy lép­té­kű tér­ké­pet. – Ash­ley elő­hú­zott egy má­sik tér­kép­la­pot, és fi­gyel­me­sen ta­nul­má­nyoz­ta. – Igen, itt akad né­hány pont, ahol meg tud­nám ol­da­ni. De ta­lál­nunk kel­le­ne egy he­lyet, amely az ön em­be­re­i­nek is meg­fe­lel. Tet­tek már ön­nek va­la­mi­lyen ja­vas­la­tot?

– Még nem. Az össze­köt­te­tés pil­la­nat­nyi­lag elég­gé aka­do­zik. – Ez azt je­len­ti, hogy a hely­szí­nen nincs rá­di­ós. Ó, ha len­ne! Mennyi ide­ig tar­tott, amíg si­ke­rült meg­győz­nie az il­le­té­kes osz­tályt, hogy a rá­di­ós nél­kü­löz­he­tet­len, az­tán a vá­ra­ko­zás, míg ön­kén­te­se­ket ta­lál­tak, majd amíg ki­ké­pez­ték őket. Vé­gül is ért­he­tő, ha nem akar min­den­ki a Ges­ta­po le­hall­ga­tó­i­nak álló cél­pont­ja len­ni.

– De he­lyi fel­de­rí­té­sük nyil­ván lesz? Tud­ni fog­ják, hogy mer­re van­nak ágyúk, jár­őrök és így to­vább?

– Ó, igen! A meg­fe­le­lő idő­ben.

– He­lyes. Ad­dig is fel­té­te­lezzük, hogy a fon­to­sabb ki­nyú­ló part­sza­ka­szo­kat ke­rül­ni kell. Ez azt je­len­ti, hogy ez a kis öböl. – El­gon­dol­kod­va húz­ta vé­gig az uj­ját a part vo­na­lán. – No, ez nem. Ezen a pon­ton na­gyon me­re­dek a szik­la, és ös­vény sincs.

Smit­he-Webb cso­dál­koz­va né­zett fel rá. ,

– Hon­nan az ör­dög­ből tud­ja?

– Egy­szer meg­pró­bál­tam meg­mász­ni.

– Úr­is­ten! – ki­ál­tott fel Smit­he-Webb meg­il­le­tőd­ve.

– Itt. Ez a kis öböl itt. – Ash­ley az uj­ját a tér­kép egy pont­já­ra tet­te: – Ez ide­á­lis len­ne. Meg­le­he­tő­sen egye­nes vo­nal­ban le­het meg­kö­ze­lí­te­ni, a hor­gony­zás­sal sincs prob­lé­ma, és nem hi­szem, hogy a né­me­tek­nek ágyú­ik vagy őr­sze­me­ik len­né­nek ma­gá­ban az öböl­ben. És a part jól hoz­zá­fér­he­tő a szik­lák fe­lől. Leg­alább­is úgy lát­szik. Én ma­gam soha nem jár­tam ott, úgy­hogy nem le­he­tek biz­tos ben­ne.

Smit­he-Webb hi­tet­len­ked­ve bá­mult Ash­ley­re. Ez túl szép volt ah­hoz, hogy igaz le­hes­sen. A hely, amely­re Ash­ley mu­ta­tott, alig egy-két mér­föld­nyi­re volt Treg­as­nou-tól. Mi­cso­da sze­ren­cse! De hát­ha van árny­ol­da­la is? Va­la­mi, ami­re most nem gon­dol? – Mire szá­mít­hat­nak az em­be­re­im, ha egy­szer oda­ér­nek? Úgy ér­tem, ér­he­ti-e őket kel­le­met­len meg­le­pe­tés?”

– Nos, csak új­hold­kor dol­goz­ha­tunk, úgy­hogy va­la­mi­lyen jel­ző­rend­szert kell ki­dol­goz­nunk. Ez lé­nye­ges. Ár­nyé­kolt zseb­lám­pa vagy ilyes­mi. Né­me­tek tény­leg nem le­het­nek se­hol a kö­zel­ben. Jó len­ne pon­to­san tud­ni, mi­lyen erős a hul­lám­ve­rés… Az em­ber soha nem tud­ja elő­re meg­mon­da­ni, me­lyik hely lesz rosszabb, me­lyik jobb. – Töp­reng­ve el­hall­ga­tott. – És az önök em­be­re­i­nek fel kell ké­szül­ni­ük, hogy so­kat kell vár­ni­uk, mert nem le­het pon­to­san ki­szá­mí­ta­ni, mi­kor ér­ke­zünk. Tud­ja, elő­for­dul­hat mo­tor­hi­ba vagy ha­son­ló. Fel kell ké­szí­te­ni őket, elő­re ki kell dol­goz­ni a ter­ve­ket eset­le­ges szük­ség­hely­ze­tek­re, hogy ha kell, ho­gyan búj­tas­sák el újra az uta­so­kat, és így to­vább. Ó, és nyár kö­ze­pén nem tu­dunk dol­goz­ni.

– Mi­cso­da? – kér­dez­te bosszú­san Smit­he-Webb.

– Nem, at­tól fé­lek, nem. Nyár kö­ze­pén az éj­sza­kák túl­sá­go­san rö­vi­dek ah­hoz, hogy idő­ben meg­te­gyük az utat oda meg vissza. Dart­mouth­tól, az őr­na­szád­bá­zis­tól száz mér­föld az út. Ez még gyors ha­jó­val is jó négy óra. Ad­junk hoz­zá egy-két órát a part meg­kö­ze­lí­té­sé­re és az em­be­rek fel­vé­te­lé­re, meg négy órát vissza, az tíz óra. Le­gyen ti­zen­ket­tő. Egy kis sze­ren­csé­vel va­ló­szí­nű­leg áp­ri­li­sig dol­goz­ha­tunk. Té­len per­sze gyak­rab­ban rossz az idő, de leg­alább las­sít­hat az em­ber, ké­nyel­me­seb­ben dol­goz­hat, hi­szen úgy­is tud­ja, bő­ven lesz sö­tét­ség, hogy el­búj­has­son.

Ash­ley vi­dá­man rá­mo­soly­gott Smit­he-Webb­re.

– Most au­gusz­tus van. Mire ez az ak­ció sín­re ke­rül, ben­ne já­runk az ősz­ben. Így te­hát ma­rad bő hat hó­na­punk. Ennyi idő alatt ren­ge­teg pi­ló­tát ki­hoz­ha­tunk. Nem kell más, mint jó össze­köt­te­tés és jó szer­ve­zés az önök ré­szé­ről.

Smit­he-Webb to­vább ta­nul­má­nyoz­ta a tér­ké­pet. Örült vol­na, ha ő is olyan vi­dá­man mo­so­lyog­hat­na, mint Ash­ley. A szer­ve­zés volt az egyik olyan fel­adat, ame­lyért sem­mi­fé­le fe­le­lős­sé­get nem tu­dott vál­lal­ni. De er­ről most nem be­szélt. Ké­sőbb sem akart be­szél­ni róla. Mi­ért ron­ta­ná el a jó han­gu­la­tot?

– Az em­be­re­ket gyor­san kell fel­ven­nünk a ha­jó­ra – fej­te­get­te to­vább Ash­ley. – Az egész ak­ció me­ne­tét mind­két ol­da­lon jól át kell gon­dol­ni, kü­lön­ben.

Smit­he-Webb bó­lin­tott. A fel­adat vi­lá­gos volt, egy­ér­tel­mű. Ha va­la­hol hi­báz­nak, min­den­kit el­kap­nak.

– …De fel­té­te­le­zem, hogy az ön cso­port­já­ban csu­pa első osz­tá­lyú em­ber dol­go­zik. A bre­to­nok ál­ta­lá­ban re­mek em­be­rek.

– Ren­des em­be­rek – bó­lin­tott rá Smit­he-Webb. De ab­ban már nem volt biz­tos, hogy ugyan­ezt ar­ról a sza­bad fran­cia tiszt­ről is el­mond­hat­ja, aki­nek pa­pír­for­ma sze­rint meg kel­lett vol­na szer­vez­nie a lán­cot. Smit­he-Webb egy­ál­ta­lán nem ked­vel­te azt az em­bert. De sem­mi ér­tel­me ezen rá­gód­ni: nem volt más vá­lasz­tá­sa, kény­te­len volt őt al­kal­maz­ni. A sza­bad fran­ci­ák­nak ked­vez­ni kell, és kész. De, gon­dol­ta bá­na­to­san, ez nem ugyan­az, mint ha ő maga vá­laszt­hat­ná meg a sa­ját em­be­rét. Egy­ál­ta­lán nem ugyan­az.

Vi­szont ezen az ol­da­lon ta­lán biz­to­sí­ta­ni tud­ja, hogy olyan em­ber­rel dol­goz­zon, akit ő vá­laszt ki.

– Gon­dol­ja – tet­te föl a kér­dést Ash­ley­nek –, hogy ön el tud­ná lát­ni ezt a fel­ada­tot? Is­me­ri az őr­na­szá­do­kat, igaz? A mi szem­pon­tunk­ból cso­dá­la­tos len­ne.

Ash­ley az ál­lát si­mo­gat­ta.

– Én ugyan tör­té­ne­te­sen tor­pe­dó­na­szá­don szol­gál­tam, nem őr­na­szá­don. De nagy a kí­sér­tés. Azt mond­ják, az új őr­na­szá­dok har­minc cso­mót tesz­nek meg. Na­gyon cél­sze­rű, ha va­la­ki csá­vá­ba ke­rül, és ki akar jut­ni be­lő­le. – El­mo­so­lyo­dott. – Igen, na­gyon sze­ret­ném meg­pró­bál­ni.

Smit­he-Webb­re vil­lan­tot­ta a sze­mét.

– El­in­téz­het­nénk egy­más kö­zött – mond­ta ra­vasz­kás mo­sollyal. – Ön azt mond­ja az Ad­mi­ra­li­tás­nak, hogy szük­sé­ge van rám, én pe­dig ön­ként je­lent­ke­zem. Ezt nem uta­sít­hat­ják vissza, igaz? – Fel­csil­lant a sze­me, fel­ka­ca­gott, és Smit­he-Webb úgy érez­te, ke­ve­sen akad­hat­nak, akik Ri­chard Ash­ley bár­mi­lyen ké­ré­sét vissza­uta­sí­ta­nák.

Raj­ta­kap­ta ma­gát, hogy ő is mo­so­lyog. Egy csa­pás­ra vissza­tért az op­ti­miz­mu­sa. Ha ezek az őr­na­szá­dok egy­ál­ta­lán ké­pe­sek rá, hogy el­ér­jék a bre­ton par­to­kat és vissza­tér­je­nek, már­is úgy te­kint­he­ti, hogy az út fe­lét meg­tet­ték.

Mi­köz­ben Ash­ley a móló felé sik­ló bár­kát néz­te, té­to­ván arra gon­dolt, ta­lán he­lye­sebb lett vol­na, ha ala­po­sab­ban fel­tár­ja Smit­he-Webb előtt a prob­lé­má­kat.

Las­san vé­gig­sé­tált a fe­dél­ze­ten. Úr­is­ten, de fá­radt! Le­ült a hom­bár­fe­dél pár­ká­nyá­ra, ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott. Mé­lyen le­szív­ta a füs­töt.

Meg­pró­bált gon­dol­kod­ni, de nem mű­kö­dött az agya. Túl­sá­go­san fá­radt volt. Vagy ta­lán a sok ci­ga­ret­tá­tól és ko­nyak­tól zá­pult meg az agya? Könnyen le­het.

Prob­lé­mák… Akadt egy­né­hány Smit­he-Webb­nek, úgy tá­lal­ta, mint­ha rop­pant egy­sze­rű vol­na a fel­adat, pe­dig nem az. Tá­jé­koz­tat­nia kel­lett vol­na a na­vi­gá­ci­ós gon­dok­ról: a na­vi­gá­ci­ós tá­masz­pon­tok tel­jes hi­á­nyá­ról. Meg a ki­szá­mít­ha­tat­lan da­gá­lyok­ról. El kel­lett vol­na is­mer­nie, hogy ma­gát az al­kal­mas part­sza­kaszt is po­ko­li ne­héz lesz meg­ta­lál­ni.

Az­tán az idő­já­rás; rész­le­te­seb­ben ki kel­lett vol­na tér­nie az ez­zel kap­cso­la­tos gon­dok­ra is. Még vi­szony­lag ked­ve­ző kö­rül­mé­nyek kö­zött is elő­for­dul­hat, hogy tö­röl­ni kell az ak­ci­ót. Vi­ha­ros szél ese­tén biz­to­san.

A fene! Az egész ügyet vi­lá­go­sab­ban kel­lett vol­na el­ma­gya­ráz­nia.

És még­is! Nyil­ván elég gyak­ran át kell jut­ni­uk. Ren­ge­teg mú­lik azon, mi a hely­zet a má­sik ol­da­lon, mi­fé­lék az em­be­rek és mi­lyen a szer­ve­zés. Eb­ben az őr­nagy kis­sé bi­zony­ta­lan­nak lát­szott.

Ta­lán a me­ne­kü­lé­si lánc egé­szen új, eset­leg rosszul ve­ze­tik, vagy ta­lán az egé­szet szét­ver­ték? Igen, ez is le­het­sé­ges, bár meg­le­pő len­ne. A bre­to­nok hig­gadt, zár­kó­zott nép­ség. Va­ló­ban meg­lep­né, ha ők ál­lí­ta­nák fej­re az ak­ci­ót.

Nos, akár­mi lesz is, ő be­le­vág. Pom­pás ki­hí­vás!

Már amúgy is több mint ki­lenc hó­nap­ja jár­ja ezt az utat az Öböl­ben, és kezd az ide­ge­i­re men­ni. Ha­lász­ha­jót ját­sza­ni nagy­já­ból olyan, mint­ha ki­áll­na a né­me­tek elé, hogy lő­je­nek cél­ba rá. A ha­jó­ja elv­ben mo­to­ros ugyan, de hat cso­mó­nál töb­bet nem tud ki­pré­sel­ni be­lő­le, és ez azt je­len­ti, hogy a mo­tor­ja kö­rül­be­lül annyit ér, mint a gu­mi­ru­gó egy gyer­mek­já­ték­ban. Az­tán ott az a má­sik ap­ró­ság. Mi tör­té­nik, ha a né­me­tek fran­cia ha­lász­nak ál­cáz­va fog­ják el? A fe­je­sek sze­rint ilyen eset­ben nem len­ne más dol­ga, mint a fe­jé­be csap­ni a ha­di­ten­ge­rész sap­ká­ját, meg­mu­tat­ni az ira­ta­it, és már­is ha­di­fo­goly­ként ke­zel­nék. Ash­ley azon­ban ko­ránt­sem volt olyan biz­tos eb­ben. Sze­rin­te a né­me­tek ud­va­ri­a­san fü­tyül­né­nek a sap­ká­já­ra, fal­hoz ál­lí­ta­nák, és cél­ba lő­né­nek rá.

Vissza­gon­dolt a leg­utób­bi út­já­ra. kez­det­től fog­va rosszul ment min­den. Szo­kás sze­rint le­ha­józ­tak a Scilly-szi­ge­tek­re, a tit­kos ki­kö­tő­be, a ha­di­ha­jót na­rancs­szí­nű fes­ték­kel con­car­neau-i ha­lász­ha­jó­vá va­rá­zsol­ták, és a fa­rá­ra né­hány öt­le­tes min­tát pin­gál­tak. Az­tán, alig­hogy el­in­dul­tak, el­rom­lott az idő, és vé­gig ször­nyen kel­le­met­len út­juk volt. Mi­kor vég­re ki­ju­tot­tak az Öböl­be, so­ká­ig ke­res­gél­ni­ük kel­lett a ha­lászflot­tát, míg fel tud­ták ven­ni vele a kap­cso­la­tot, és köz­ben egy Ra­um­boot gya­nút fo­gott. Ha­za­fe­lé az­tán el is kap­ták őket. Ala­po­san. Gon­do­lat­ban megint át­él­te a ször­nyű per­ce­ket: min­den­ki a fegy­ve­re után kap­ko­dott, a re­pü­lő­gép mély­re­pü­lés­ben le­csa­pott, és a go­lyók sü­vít­ve vá­gód­tak bele Jean-Pi­erre-be… Meg­ráz­kó­dott.

Le­het, hogy az ide­gei las­san fel­mond­ják a szol­gá­la­tot. Újabb ci­ga­ret­tát ko­tort elő, és rá­gyúj­tott. A ci­ga­ret­tát tar­tó ke­zét néz­te: az uj­jai sár­gák a ni­ko­tin­tól és eny­hén resz­ket­nek. Túl sok a ci­ga­ret­ta. Túl sok a pia. Leg­főbb ide­je vál­toz­tat­ni raj­ta.

Egy csér ri­kol­tott a feje fö­lött. Föl­né­zett. Sze­mé­vel kö­vet­te, amint el­sik­lott a fo­lyó tor­ko­la­ta fö­lött, a nyílt ten­ger felé. A csér ha­ma­ro­san téli szál­lá­sá­ra köl­tö­zik, va­la­me­lyik at­lan­ti-óce­á­ni szi­get­re. Ezen a nyá­ron ez­ré­vel fész­kel­tek csé­rek a Scilly-szi­ge­te­ken.

A szi­ge­tek na­gyon fog­nak hi­á­nyoz­ni.

Mi­lyen jó ér­zés volt el­ha­józ­ni a szi­get észa­ki vé­gé­be, a tit­kos ki­kö­tő­jük­be, ahol a ha­lász­ha­jót át­fes­tet­ték!

A tit­kos ki­kö­tő két szi­get – a Tresco és a Bry­her – kö­zött fe­küdt egy kis öböl­ben, a New Grims­by Har­bour-ban. Va­la­mi­kor, a há­bo­rú előtt már járt arra. 1935-ben? Ak­kor­tájt. A szűk kis öböl nép­te­len volt, még egy ha­lász­ha­jót, egy hely­be­li csó­na­kot se lá­tott ben­ne. A me­den­ce kö­ze­pén ve­tett hor­gonyt, és csó­na­kon eve­zett át a Bry­her­re, ta­nyát vert a par­ton, on­nan jár­ta be az egész szi­ge­tet, fi­gyel­te a Hell Bay­ben a fön­sé­ges hul­lám­ve­rést, és el­kép­zel­te, mi­lyen ér­zés le­het ha­jó­tö­rött­nek len­ni. Este tü­zet ra­kott, va­cso­rá­ra meg­sü­tött két mak­ré­lát, az­tán be­bur­ko­ló­zott vi­a­szos­vá­szon kö­pe­nyé­be, és egy szik­la vé­del­mé­ben aludt. A néma, sár­ga nap­föl­kel­té­ben néz­te, hogy bu­kik le egy kor­mo­rán az öböl hi­deg vi­zé­be. Ké­sőbb egy csi­ga­for­ga­tó ma­dár is meg­je­lent, hosszú, sár­ga cső­ré­vel buz­gón tur­kál­ta a vissza­hú­zó­dó apály után szá­ra­zon ma­radt kö­ve­ket. Ash­ley so­ká­ig ült ott moz­du­lat­la­nul, és úgy érez­te, min­den úgy jó, ahogy van, és re­mél­te, hogy örök­re így is ma­rad.

Ak­kor hu­szon­egy éves volt. Fris­sen ke­rült ki a dart­mou­thi tisz­ti is­ko­lá­ból, és szen­ve­dé­lye­sen ér­de­kel­te min­den: le­he­tő­leg min­dent azon­nal sze­re­tett vol­na föl­hab­zsol­ni. Fur­csa, min­den­ki azt ma­gya­ráz­ta, hogy nincs vissza­út, az if­jú­ság egy­sze­ri él­mé­nyei soha nem tér­nek vissza, és mi­lyen iga­zuk volt. De egy­szer, ha majd a vi­lág újra ész­hez tér, vissza­megy oda. Egy na­pon, ami­kor nem jár­nak töb­bé szür­ke ha­di­ha­jók a ten­ge­ren, hogy meg­za­var­ják a cso­dá­la­tos táj bé­ké­jét: csak a Dan­cer rán­gat­ja majd sze­lí­den a hor­gony­lán­cát…

Ad­dig azon­ban szün­te­le­nül hi­á­nyoz­ni fog.

Meg­dör­zsöl­te a sze­mét Bor­zasz­tó­an fájt a feje. Fá­rad­tan föl­állt, az­tán raj­ta­kap­ta ma­gát, amint gé­pi­e­sen a ci­ga­ret­tá­ja után nyúlt. Fél­úton meg­álljt pa­ran­csolt a ke­zé­nek. Vi­gyáz­nia kell a for­má­já­ra. Ha­ma­ro­san újra iga­zi ha­jót ve­zet, kék­ru­hás fi­úk­kal. Alig vár­ta már azt a na­pot.