20

Rettenetes csoda

Ám vallom: minden férfi öl!

Mert jaj, bárhogy szeress,

Vagy bús szemed, vagy halk szavad

Mérgekkel fűszeres

S a gyávák gyöngéd gyilka: csók,

De a bátor tört keres!

Oscar Wilde: A readingi fegyház balladája (Tóth Árpád fordítása)

Az ÁRNYVADÁSZOK vörössel festik meg a gyász rúnáit, a halál színe

pedig fehér.

Tessa erről még nem olvasott a kódexben, úgyhogy Sophie mellett

állva meglepetten figyelte az Intézet öt árnyvadászát, amint tetőtől tal-

pig fehérbe öltözve, akár egy esküvői menet, vonultak ki a kocsihoz. Az

Enklávé számos tagja meghalt, amikor kipucolták de Quincey klánjának

fészkét. A szertartás hivatalosan nekik szólt, bár Thomast és Agathát is

eltemették. Charlotte elmagyarázta, hogy a nephilimek általában csak a

társaiknak rendeznek temetést, azonban kivételt tehetnek azok kedvéért,

akik a Klávé szolgálatában halnak meg.

Sophie-nak és Tessának azonban megtiltották, hogy elmenjenek. A

szertartáson így is tilos volt számukra a részvétel. Sophie azt mondta,

nem is baj, mert jobb, ha nem látja, ahogy Thomas elég a máglyán, és a

hamvait szétszórják a Néma Városban. – Inkább úgy akarok emlékezni

rá, amilyen volt – magyarázta. – Akárcsak Agathá-ra is.

Az Enklávé őrséget hagyott hátra. Számos árnyvadász vállalta ön-

ként, hogy marad, és vigyáz az Intézetre. Hosszú időnek kell eltelnie,

gondolta Tessa, mire megint őrizetlenül hagyják az épületet.

A lány bevette magát az alkóvba, hogy olvasással üsse el az időt,

amíg a többek távol vannak. Olyasmire vágyott, aminek semmi köze a

nephilimekhez, a démonokhoz meg az árnyvadászokhoz, úgyhogy

Charlotte Dickens-könyvekkel teli polcáról kiválasztotta a Két város

regényét. Minden erejével próbálta kényszeríteni magát, hogy ne gon-

doljon Mortmainre, Thomasra vagy Agathára, meg azokra a dolgokra,

amiket Mortmain mondott neki a Menedékben – legfőképpen pedig arra

ne, hogy merre járhat Nathaniel. Ha a bátyja jutott az eszébe, elszorult a

gyomra, és égni kezdett a szeme.

Ráadásul más is járt a fejében. Két nappal korábban meg kellett je-

lennie a Klávé előtt az Intézet könyvtárában. Egy férfi, akit a többiek

csak Inkvizítornak szólítottak, addig faggatta újra meg újra a

Mortmainnel töltött percekről, folyamatosan azt lesve, nem zavarodik-e

bele a történetbe, amíg a lány teljesen ki nem merült. Kérdezték az órá-

ról, amit a férfi megpróbált rátukmálni, kíváncsiak voltak, Tessa tudja-

e, kié, vagy, hogy minek a rövidítése a hátlapjába vésett J.T.S. Tessának

fogalma sem volt róla, és mint megjegyezte, ez valószínűleg így is ma-

rad, mivel Mortmain magával vitte az órát. Willt is kikérdezték arról,

hogy mit mondott neki Mortmain az eltűnése előtt. A fiú senkit nem le-

pett meg vele, hogy ingerült türelmetlenséggel válaszolgatott, és a vé-

gén kénytelenek voltak figyelmeztetésben részesíteni modortalansága és

engedetlensége miatt.

Az Inkvizítor még azt is elvárta volna, hogy Tessa vetkőzzön pucér-

ra, és keressék meg rajta a boszorkánymester jelet, de Charlotte ezt vil-

lámgyorsan leállította. Amikor Tessát végül elengedték, kisietett a fo-

lyosóra Will után, de a fiút már nem látta sehol. Azóta két nap telt el, de

alig látta a fiút, és nem is beszéltek egymással azon a pár udvarias szón

kívül, amit a többiek jelenlétében váltottak. Ha a lány Willre nézett, ő

elfordította a fejét. Ha kiment a szobából, abban reménykedve, hogy a

fiú követi, ő nem tette. Tessa úgy érezte, beleőrül.

Kezdte azt hinni, egyedül ő gondolja, hogy valami jelentős történt

közöttük a Menedék padlóján. Olyan mély sötétségből tért vissza, mint

korábban egyetlen átváltozás után sem, és aztán Will karjában találta

magát. A fiú akkor nem is tűnhetett volna elkeseredettebbnek. Az nem

lehet, hogy Tessa csak képzelte, ami a hangjában volt, amikor kimondta

a nevét, vagy ami a tekintetéből sütött, amikor ránézett.

Nem. Kizárt, hogy csak képzelődött. Tessa biztos volt benne, hogy

sokat jelent Willnek. Igaz, a fiú szinte folyamatosan gorombán viselke-

dett vele a legelső találkozásuk óta, de hát a regényekben is folyton ez

történik. Darcy is milyen goromba volt Elizabeth Bennettel, mielőtt

megkérte a kezét, és még a lánykérés közben sem lehetett éppen ked-

vesnek nevezni. Heathcliff meg az első pillanattól az utolsóig goromba

volt Cathyvel. Azt viszont Tessának is el kellett ismernie, hogy a Két

város regény ben Sydney Carton és Charles Darnay nagyon kedves volt

Lucie Manette-tel. Mégis megvolt és most is megvan bennem a gyenge-

ség, hogy szeretném, ha tudná, mily váratlan hatalommal lobbantott

lángra engem.

A zavarba ejtő tény az volt, hogy a Menedékben történtek óta Will

szinte rá sem nézett, és még a nevét sem ejtette ki a száján. Tessa úgy

érezte, tudja, mi ennek az oka. Az, ahogyan Charlotte ránézett, ahogyan

mindenki más is olyan szótlanná vált a környezetében, kétségtelenné

tette mindezt. Az árnyvadászok el fogják küldeni.

És miért ne tennék? Az Intézet a nephilimeké volt, nem az alvilágia-

ké. Ő pedig halált és rombolást hozott rájuk azalatt a rövid idő alatt,

amit itt töltött; csak Isten volt a megmondhatója, mi fog történni, ha ma-

rad. Persze nincs hová mennie, nem várja senki, de ez miért is számíta-

na nekik? A Szövetség Törvénye az a Szövetség Törvénye: nem lehet

sem megváltoztatni, sem megszegni. Talán a végén mégiscsak

Jessamine-nel fog élni egy kis házban Belgraviában. És ennél rosszab-

bul is alakulhatna a sora.

Tessa csak akkor zökkent ki komor merengéséből, amikor a macska-

köveken gördülő kocsi zörgése jelezte, hogy a többiek visszatértek a

Néma Városból. Sophie lesietett a lépcsőn, hogy üdvözölje őket, a lány

pedig az ablakból figyelte, ahogy sorban, egymás után kiszállnak a ko-

csiból.

Henry átkarolta Charlotte-ot, aki a férfinak dőlt. Sápadt virágokkal

szőke hajában Jessamine követte őket. Tessának nagyon tetszett volna a

lány külseje, ha nem élt volna benne a határozott gyanú, hogy

Jessamine titkon örül a temetéseknek, mert tudja, hogy jól áll neki a fe-

hér. Aztán Jem és Will következett, mint két figura egy különös játék-

ban. Jem ezüsthaja, de még Will kusza, fekete fürtjei is halványabbnak

tűntek a fehér ruhában. A fehér huszár és a fekete huszár, gondolta

Tessa, ahogy a két fiú felballagott a lépcsőn, és belépett az épületbe.

Abban a pillanatban, hogy a lány letette maga mellé a könyvet, ki-

nyílt a könyvtár ajtaja, és Charlotte lépett be rajta. A kesztyűjét csak

most húzta le, de a kalapja már nem volt a fején, és barna haja nedves-

ségtől kusza fürtökben vette körül az arcát.

– Gondoltam, hogy itt talállak – szólt, majd átszelte a helyiséget, és

letelepedett egy székre Tessával szemben. Kesztyűjét a mellette álló

asztalkára dobta, és felsóhajtott.

– Milyen…? – kezdte Tessa.

– Hogy milyen volt a temetés? Rettenetes. Gyűlölöm a temetéseket,

bár az Angyal a megmondhatója, több tucatnyin jártam már.

– Charlotte egy pillanatra elhallgatott, és az ajkába harapott. – Úgy

beszélek, mint Jessamine. Felejtsd el, amit mondtam, Tessa! Rég elfo-

gadtam, hogy az önfeláldozás és a halál része az árnyvadászok életének.

– Tudom. – Csend lett. Tessa szinte még saját, visszhangzó szívve-

rését is hallotta. Mintha egy állóóra ketyegett volna egy üres szobában.

– Tessa… – kezdte Charlotte.

– Tudom, mit akarsz mondani, Charlotte, és nincs semmi gond.

A nő elcsodálkozott. – Tudod? És… nem gond?

– Azt akarjátok, hogy menjek el – jelentette ki Tessa. – Tudom, hogy

találkoztál a Klávéval a temetés előtt. Nem tudom elképzelni, hogy lé-

tezhet olyan ok, ami miatt megengedhetnéd, hogy itt maradjak. Annyi

bajt meg szörnyűséget hoztam rátok! Nate. Thomas és Agatha…

– A Klávét egyáltalán nem érdekli Thomas és Agatha.

– Akkor a Pyxis.

– Szóval – mondta lassan Charlotte. – Tessa, úgy tűnik, teljesen té-

ves elképzeléseid vannak. Nem azért jöttem, hogy elküldjelek. Azt sze-

retném, ha maradnál.

– Maradjak? – A szó mintha teljesen elvesztette volna a kapcsolatát a

jelentésével. Ezt Charlotte biztosan nem gondolja komolyan.

– De a Klávé… Biztosan dühösek…

– Dühösek is – bólintott Charlotte. – Henryre és rám. Mortmain

könnyedén becsapott bennünket. Eszközként használta fel az Intézetet,

mi pedig hagytuk. Annyira büszke voltam magamra, amiért olyan ügye-

sen elbántam vele, és eszembe sem jutott, hogy talán ő bánt el velem.

Fel sem merült bennem, hogy Mortmainen meg a bátyádon kívül volta-

képp az égvilágon senki nem erősítette meg, hogy de Quincey a Ma-

giszter. Minden egyéb bizonyíték csak közvetett volt, én mégis hagytam

magam meggyőzni.

– Mert nagyon is hihető volt az egész – sietett Tessa megnyugtatni

Charlotte-ot. – Megtaláltuk a pecsétet Miranda testén. Aztán ott voltak

azok a lények a hídon.

Charlotte keserűen mordult fel. – Mindenki annak a színjátéknak a

szereplője volt, amit Mortmain rendezett a számunkra. Tudod, hogy

bármennyit is kutattunk, képtelenek voltunk akár csak egy morzsányi

bizonyítékot is találni arra, hogy alvilágiak irányították a Pandemonium

Klubot? A mondén tagoknak fogalmuk sincs semmiről, és amióta szét-

vertük de Quincey klánját, az alvilágiak bizalmatlanabbak velünk, mint

valaha.

– Hiszen még csak néhány nap telt el. Willnek hat hétig tartott, mire

megtalálta a Sötét Nővéreket. Ha tovább kerestek…

– Nincs sok időnk. Ha Nathaniel igazat mondott Jemnek, és

Mortmain tényleg azt tervezi, hogy a Pyxisben lévő démonenergiákkal

kelti életre a gépembereit, akkor csak annyi időnk van, amíg rá nem jön,

hogyan nyithatja ki a dobozt. – Rántott egy aprót a vállán.

– Persze a Klávé szerint ez lehetetlen. A Pyxist kizárólag rúnákkal

lehet kinyitni, azt pedig csak árnyvadászok tudnak rajzolni. Másfelől vi-

szont az Intézetbe is csak egy magunkfajta juthat be.

– Mortmain nagyon okos.

– Igen. – Charlotte a kezét tördelte az ölében. – Tudtad, hogy Henry

beszélt Mortmainnek a Pyxisről? Ő mondta el neki, mi a neve, és mire

való.

– Nem… – Tessa kifogyott a vigasztaló szavakból.

– Nem is tudhattad. Senki sem tudja. Csak én és Henry. Ő azt szeret-

né, ha elmondanám a Klávénak, de nem fogom. Máris olyan rémesen

bánnak vele, és… – Charlotte hangja remegett, de a szeme meg sem

rebbent. – A Klávé tárgyalást fog tartani, ahol felülvizsgálják, hogy

Henry és én helyesen cselekedtünk-e, és szavazni fognak. Lehet, hogy

el fogjuk veszíteni az Intézetet.

Tessa meghökkent. – De hiszen olyan csodálatosan vezetitek! Min-

den tökéletesen működik, és a helyén van, márpedig ez nektek köszön-

hető.

Charlotte szemében könnycseppek jelentek meg. – Köszönöm,

Tessa! Az a helyzet, hogy Benedict Lightwood mindig is magának vagy

a fiának akarta megszerezni az Intézet vezetését. A Lightwoodok rette-

netesen büszke család, és gyűlölik, ha mások parancsolnak nekik. Ha

nem maga Wayland konzul nevezett volna ki engem és a férjemet apám

utódául, biztosan Benedict kapja a megbízást. Soha nem akartam mást,

csak az Intézetet vezetni, Tessa. Mindent megteszek, hogy megtarthas-

sam az állást. Ha segítenél nekem…

– Én? De hát mit tehetnék én? Semmit nem tudok az árnyvadászok

ügyeiről.

– Az alvilágiakkal kötött szövetségek a legnagyobb értékeink közé

tartoznak, Tessa. Részben azért vagyok még mindig ott, ahol vagyok,

mert szoros kapcsolatot ápolok Magnus Bane-nel és néhány másik bo-

szorkánymesterrel, meg pár Camille Belcourt-hoz hasonló vámpírral. És

téged is nagy becsben kell tartanunk. A képességed egyszer már segített

az Enklávénak, és felbecsülhetetlen értékű támogatást jelenthetsz ne-

künk a jövőben is. Ha pedig mindenki tudja, hogy elkötelezett szövet-

ségesem vagy, azzal én kizárólag jól járhatok.

Tessa visszatartotta a lélegzetét. Megjelent előtte Will – Will, ami-

lyennek a Menedékben látta –, de meglepve tapasztalta, hogy nemcsak

ő tölti be a gondolatait. Ott volt mellette Jem is, a kedves, gyengéd Jem,

Henry a maga furcsa ruháival és különös találmányaival, sőt, még a ha-

tározottan vérmes, néha pedig meglepően bátor Jessamine is.

– De a Törvény… – szólt vékony hangon Tessa.

– A Törvény nem tiltja, hogy nálunk vendégeskedj – felelte Charlot-

te. – Átnéztem minden szóba jöhető passzust, ami megtilthatná, hogy

maradj, ha szeretnél. Szóval hogy döntesz, Tessa? Maradsz?

Tessa felrohant a lépcsőn a padlásra. Mintha egy örökkévalóság telt

volna el azóta, hogy utoljára ilyen könnyűnek érezte magát. A padlás

éppen olyan volt, amilyennek emlékezett rá: a magasan lévő, kicsi abla-

kokon át csak kevés fény szűrődött be, lassan közeledett az alkonyat.

Tessa megkerülte a földön felborítva heverő vödröt, és közvetlenül a te-

tőre vezető, keskeny lépcső felé vette az irányt.

Gyakran ott lehet megtalálni, ha bántja valami – említette Charlotte.

– És nem sokszor láttam, hogy Willt ennyire bántotta volna valami.

Thomas és Agatha elvesztése nehezebb volt számára, mint hittem.

A lépcsők egy szögletes csapóajtóhoz vezettek. Tessa feltolta, és ki-

mászott az Intézet tetejére.

Felegyenesedett, aztán körülnézett. A derékmagasságig érő, hegyes

liliomokkal díszített, kovácsoltvas korláttal körülvett széles, lapos tető

kellős közepén találta magát. Will a peremén állt, és a korlátnak tá-

maszkodott. Nem fordult meg, még akkor sem, amikor a csapóajtó be-

vágódott mögötte, és Tessa lépett egyet előre, összekarcolt tenyerét be-

letörölve a ruhájába.

– Will! – szólt a lány.

Will nem mozdult. A nap lángvörös fénnyel készült lenyugodni mö-

götte. A Temze túlpartján gyárkémények füstoszlopai kanyarogtak az

izzó égbolt előtt. A fiú kimerültnek tűnt, olyan volt, mintha arra készül-

ne, hogy előrebucskázik a tűhegyes liliomokon át, és véget vet minden-

nek. Nem adta jelét, hogy észrevette volna Tessát, aki egyre közeledett,

végül pedig megállt közvetlenül mellette. Innen a tető meredeken zu-

hanni kezdett, és szédítő rálátás nyílt a macskakövekre odalent.

– Will! – szólt megint a lány. – Mit csinálsz?

A fiú rá sem nézett, csak bámulta tovább a város fekete körvonalait a

vöröslő ég háttere előtt. A Szent Pál kupolája csillogott a sűrű levegő-

ben, alatta a Temze itt-ott hidakkal szabdalt csíkja sötét volt, akár az

erős tea. A vízparton fekete alakok mozogtak – utcagyerekek, akik a fo-

lyó hordalékában turkáltak abban reménykedve, hogy találnak valami

eladhatót.

– Most már emlékszem – mondta Will anélkül, hogy a lányra nézett

volna –, mi volt az idézet, amit megpróbáltam felidézni a minap. És fi-

gyelem Londont, Isten emberi, rettenetes csodáját.13 – Körbenézett a

látképen. – Milton szerint a Pokol egy város. Szerintem félig-meddig jól

látta. London talán csak a Pokol bejárata, és mi vagyunk az elátkozott

lelkek, akik nem merünk belépni, mert attól félünk, hogy amit a túlolda-

lon találunk, az rosszabb lesz, mint az a borzalom, amit már ismerünk.

– Will! – Tessa egészen elkeseredett. – Mi az, Will? Mi a baj?

A fiú két kézzel ragadta meg a korlátot, ujjai elfehéredtek. A kezét

vágások és karcolások borították, bütykei vörösre és feketére zúzódtak.

Az arcát is ellepték a horzsolások, az álla egészen sötét lett, a szeme

alatt lilán virított a bőr. Alsó ajka felhasadt és megduzzadt, mégsem tett

semmit, hogy meggyógyítsa magát. Tessa el nem tudta képzelni, miért.

– Tudhattam volna, hogy átverés – dohogta a fiú. – Hogy Mortmain

hazudott, amikor itt járt. Charlotte gyakran dicséri a taktikai érzékemet,

de egy jó stratéga sosem bízik vakon senkiben. Ostoba voltam.

– Charlotte szerint az ő hibája volt. Henry szerint az övé. Szerintem

meg az én hibám volt – felelte türelmetlenül Tessa. – Nem engedhetjük

meg mindannyian azt a luxust, hogy magunkat hibáztassuk.

– A te hibád? – Will értetlenül nézett. – Mert Mortmain téged akart

mindenáron megszerezni? Ez még nem jelenti azt, hogy…

– Mert idehoztam Nathanielt. – Elég volt kimondania a bátyja nevét,

és máris érezte, hogy összeszorul a szíve. – Amiért azt akartam, hogy

megbízzatok benne.

– Szeretted – mondta Will. – A bátyád volt.

– Még mindig az – felelte Tessa. – És még mindig szeretem. Csak

most már tudom, milyen valójában. Illetve mindig is tudtam. Gondo-

lom, mindannyian hazudunk magunknak néha.

– Igen. – A fiú hangja feszültnek és távolinak tűnt. – Tényleg így le-

het.

– Jó hírt hoztam, Will – mondta gyorsan Tessa. – Elmondhatom, mi

az?

– Mondd csak! – válaszolta élettelen hangon Will.

– Charlotte megengedi, hogy maradjak – szólt Tessa. – Az Intézet-

ben.

13 William Blake: Jeruzsálem.

Will nem felelt.

– Azt mondta, nem tiltja a Törvény – folytatta a lány kicsit zavartan.

– Szóval nem kell elmennem.

– Charlotte-ban fel sem merült, hogy elküldjön, Tessa. Még egy

pókhálóba ragadt legyet sem tudna cserbenhagyni. Képtelen lenne a

sorsodra hagyni. – Will hangjában továbbra sem volt sem élet, sem

bármiféle érzés. Egyszerűen megállapított egy tényt.

– Reméltem… – Tessa mámoros hangulata gyorsan semmivé fosz-

lott. – …hogy legalább egy kicsikét örülni fogsz. Azt hittem, kezdünk

összebarátkozni. – A fiú torka megmozdult, ahogy nyelt egy nagyot. –

És mint a barátod – folytatta halkabban Tessa –, megtanultam felnézni

rád, Will. Törődni veled. – A fiú keze felé nyúlt, aztán mégis inkább

visszafogta magát, ahogy látta, milyen merev Will tartása, és hogyan

fehérednek el a korlátot szorító ujjai. A gyász vörös Jelei élesen rajzo-

lódtak ki sápadt bőrén, mintha késsel metszették volna bele őket. –

Gondoltam, talán…

Will végre szembefordult vele. Tessa döbbenten látta, milyen arcot

vág. Az árnyékok a szeme alatt úgy sötétlettek, hogy szinte üregeknek

tűntek.

Tessa csak állt, és a fiút bámulta. Próbálta szuggerálni, hogy azt

mondja, amit egy regény főhőse mondana ilyenkor. Amit irántad érzek,

Tessa, idővel több lett puszta barátságnál. Ez valami sokkal ritkább és

értékesebb dolog annál…

– Gyere ide! – mondta végül ehelyett. Semmi melegség nem volt a

hangjában, de a tartásában sem. Tessa leküzdötte a késztetést, hogy el-

hátráljon, és inkább csak karnyújtásnyira lépett a fiúhoz. Will finoman

megérintette a haját, és hátrasimította a lány arcát keretező tincseket. –

Tess!

Tessa felnézett a fiúra. Will szeme éppen olyan színű volt, mint a

gomolygó füsttel teli égbolt, gyönyörű arcát még a zúzódások sem csú-

fíthatták el. A lány meg akarta érinteni; valami mélységes, ősi, irányít-

hatatlan ösztön hajtotta, amit nem tudott kordában tartani, de még csak

nem is értett. Amikor a fiú lehajolt, hogy megcsókolja, Tessa csak addig

tudta visszafogni magát, amíg össze nem ért az ajkuk. Ahogy Will szája

megérintette az övét, a lány érezte a sérült, finom bőr enyhén sós ízét az

ajkán lévő vágás körül. A fiú megragadta, a vállánál fogva közelebb

rántotta magához, ujjai belemarkoltak a ruhájába. A lány még intenzí-

vebben élte át, amit annak idején a padláson: erős örvény kerítette ha-

talmába, ami azzal fenyegetett, hogy a mélybe rántja, összeroppantja és

szétmorzsolja, ahogy a tenger hullámai morzsolják a köveket.

Tessa a fiú vállára tette a kezét, Will pedig elhúzódott, és levegő után

kapkodva nézett le rá. Csillogott a szeme, és az ajka már nem csak a sé-

rülésektől, hanem a csóktól is vöröslött.

– Akkor – mondta a fiú – talán meg kéne beszélnünk, mi lesz a felál-

lás.

Tessa még mindig úgy érezte, mintha fulladozna. – Felállás? – kér-

dezte suttogva.

– Ha maradsz – magyarázta Will –, ügyelnünk kell a diszkrécióra.

Talán jobb lenne, ha a te szobádat használnánk. Jem úgy járkál ki-be az

enyémben, mintha ott lakna, és biztosan csodálkozna, ha zárva találná

az ajtót. A te szobád viszont…

– Az én szobámat használjuk? – csodálkozott a lány. – De mire?

Will szája sarka mosolyra görbült. Tessa, aki éppen azon elmélke-

dett, milyen formás is a fiú szája, csak egy pillanat késéssel csodálko-

zott rá, milyen hűvös is ez a mosoly. – Ne tegyél úgy, mintha nem érte-

néd…! Azért neked is kell, hogy legyen némi fogalmad a világról,

Tessa. Főleg, ha ilyen bátyád van.

– Will! – A melegség úgy szivárgott el Tessából, ahogy a tenger

visszavonul a szárazföldről. A kellemes nyári hőmérséklet ellenére most

már szinte fázott. – Nem vagyok olyan, mint a bátyám.

– Fontos vagyok neked – mondta Will. Rideg és magabiztos volt a

hangja. – És tudod, hogy tetszel nekem, hiszen a lányok mindig érzik az

ilyesmit. Most pedig idejöttél hozzám, mert tudatni akartad velem, hogy

itt maradsz, és elérhető leszel a számomra, amikor csak szeretném. Azt

ajánlom fel neked, amit szerintem te is akarsz.

– Ezt nem mondod komolyan?!

– Te pedig nem képzelhetted, hogy bármi más jár a fejemben. Annak

az árnyvadásznak, aki egy boszorkánymesterrel kezd, biztosan nincs jö-

vője. Lehet velük barátkozni, lehet munkát adni nekik, de nem lehet…

– Feleségül venni őket? – kérdezte Tessa. Tisztán látta maga előtt a

tengert. Teljesen visszahúzódott a partról, és a nyomában apró lények

dobálták magukat tátogva, haldokolva a puszta homokon.

– Milyen szókimondó vagy! – Will gunyoros vigyorra húzta a száját.

A lány a legszívesebben felpofozta volna. – Mire számítottál, Tessa?

– Arra biztosan nem, hogy sértegetni kezdesz. – Tessa hangja kis hí-

ján remegni kezdett, aztán maga sem tudta, miként, de sikerült határo-

zottnak maradnia.

– A téged is érintő, nem várt következmények eleve szóba sem jö-

hetnek – gondolkodott hangosan Will –, merthogy a boszorkánymeste-

rek nem tudnak teherbe esni…

– Micsoda? – Tessa hátralépett, mintha a fiú eltaszította volna magá-

tól. Úgy érezte, remeg a föld a lába alatt.

Will ránézett. Időközben majdnem teljesen lement a nap. A sötétben

élesen rajzolódtak ki a fiú arccsontjai, a szája sarkában pedig elmélyül-

tek a ráncok, mintha fizikai fájdalom gyötörné. A hangja azonban to-

vábbra is nyugodt maradt. – Nem tudtad? Azt hittem, valaki már beszélt

róla neked.

– Nem – felelte halkan Tessa. – Senki nem beszélt erről.

Will rezzenéstelen tekintettel nézett a lányra. – Ha nem érdekel az

ajánlatom…

– Elég! – csattant fel a lány. Olyan volt ez a pillanat, mint egy üveg-

szilánk pereme: tiszta, éles és fájdalmas, ha a bőrödbe vág. – Jem sze-

rint hazudni szoktál, hogy rosszabb színben tüntesd fel magad – mond-

ta. – Lehet, hogy ez igaz, de az is lehet, hogy csak szeretné ezt gondolni

rólad. Viszont erre a kíméletlenségre nem létezik sem kifogás, sem ma-

gyarázat.

Will egy pillanatra úgy festett, mintha Tessának ezúttal sikerült vol-

na valóban meglepnie. Egy szemvillanásig tartott csupán, és arcára már-

is visszatért a közöny. – Akkor nincs már mit mondanom, igaz?

Tessa egyetlen szó nélkül sarkon fordult, és elsietett a lépcső irányá-

ba. Hátra sem nézett, hogy még egyszer lássa a fiú fekete sziluettjét az

égbolt utolsó, vörös zsarátnokai előtt.

Lilith boszorkánymesterek néven is ismert gyermekei, akárcsak az

öszvérek és egyéb keresztezett fajok, meddők. Nem hozhatnak létre utó-

dokat. Ez alól a szabály alól nem ismert kivétel…

Tessa felnézett a kódexből, és kinézett a zeneszóba ablakán, bár oda-

kint olyan sötét volt, hogy nem láthatott semmit. Ide menekült, mert

nem akart visszamenni a szobájába, ahol előbb-utóbb biztosan rányitott

volna Sophie, vagy ami még rosszabb, Charlotte. A mindent beborító

vékony porréteg meggyőzte róla, hogy itt sokkal kisebb valószínűséggel

találnak rá.

Tessa elgondolkodott rajta, vajon eddig miért nem derült ez ki szá-

mára a boszorkánymesterekről. Bár az is igaz, hogy nem a kódex bo-

szorkánymesterekről szóló fejezetében említették, hanem ott, ahol az

olyan keresztezett lényeket tárgyalták, mint a féltündérek meg a félvér-

farkasok. Félboszorkánymesterek állítólag nem léteznek. A boszor-

kánymestereknek nem lehetnek gyerekeik. Will tehát nem hazugsággal

akarta megbántani, hanem igazat beszélt. Persze ha belegondolt, ez még

talán rosszabb is volt. A fiú tudta, hogy a szavai nem csak múló bosszú-

ságot okoznak majd, amin könnyen túl lehet lépni.

Talán igaza volt Willnek. Ugyan mire számított Tessa, mi fog tör-

ténni? Will mégiscsak Will, voltaképp nem is remélhetett tőle mást.

Sophie figyelmeztette, ő mégsem hallgatott rá. Azt is tudta, hogyan vé-

lekedett Harriet néni azokról a lányokról, akik nem fogadták meg a jó

tanácsot.

Halk neszezés zavarta meg a kódex tanulmányozásában. Tessa meg-

fordult, de először nem látott semmit. A szobában világító egyetlen bo-

szorkányfény halvány ragyogása a zongorán meg a nehéz ruhával leta-

kart hárfán játszadozott. Ahogy a lány a szemét erőltette, két különös,

zöldes-sárgás pontra lett figyelmes egészen közel a padlóhoz. Végig

egymás mellett haladva közeledtek felé, mint egy ikerlidérc.

Tessa egyszerre kifújta a levegőt. Hát persze! Előredőlt. – Ci-cicc! –

csettintett hívogatóan a nyelvével. – Ci-cicc, ci-cicc!

A macska válaszul nyávogott egyet, de a hangját elnyomta a nyíló aj-

tó csikorgása. Fény áradt a szobába, de a küszöbön megjelenő alaknak

egyelőre csak a körvonalait lehetett kivenni. – Tessa? Te vagy az,

Tessa?

A lány azonnal tudta, kinek a hangját hallja – majdnem pontosan

ugyanezeket a szavakat hallotta tőle az első, Intézetben töltött estéjén,

amikor bement a szobájába: Will? Te vagy az, Will?

– Jem – szólt a lány megadóan. – Igen, én vagyok az. Úgy fest, a

macskád besétált ide.

– Nem mondhatnám, hogy meglepődtem – jegyezte meg kedélyesen

Jem, aztán belépett a szobába. A folyosóról beözönlő boszorkányfény-

ben a lány most már tisztán látta az állatot, amint a földön ül, és man-

csával az arcát tisztogatja. Dühösnek tűnt, mint a perzsa macskák min-

dig. – Igazi csavargó. Néha mintha azt követelné, hogy mutassuk be

mindenkinek… – Jess meglátta Tessa arcát, és elhallgatott. – Mi a baj?

Tessát annyira meglepte a kérdés, hogy hebegni kezdett. – Mi… mi-

ért gondolod, hogy baj van?

– Látom az arcodon. Valami történt. – Jem leült a lánnyal szemben a

zongoraszékre. – Charlotte elmondta nekem a jó hírt – szólt, miközben

a macska felállt, és odasündörgött hozzá. – Vagy legalábbis én jó hírnek

gondoltam. Te nem örülsz?

– Hát persze hogy örülök.

– Hm! – Jemet láthatólag nem sikerült meggyőzni. Lehajolt, kinyúj-

totta a kezét a macskának, aki nekidörgölődzött az ujjainak. – Jó cica

vagy, Church.

– Church? Tényleg így hívják? – Tessát lehangoltsága ellenére is

mulattatta a dolog. – Te jó ég, hát nem Mrs. Dark bizalmasa volt, vagy

valami ilyesmi? Talán a Church nem a legjobb név neki.

– Nem a bizalmasa volt – helyesbített tettetett komolysággal Jem –,

csak egy szerencsétlen macska, akit fel akart használni a nekromanta

varázslathoz, hogy fel tudja támasztani a nővérét. Charlotte azt mondja,

meg kéne tartanunk, mert a macskák szerencsét hoznak a templomban.

Ha pedig bármi zűrtől megszabadulhatunk a segítségével, mindenki jól

jár.

– Az a benyomásom, hogy határozottan lenéz engem.

– Valószínűleg így is van. A macskák mindenkinél jobbnak gondol-

ják magukat. – Jem megvakarta Church füle tövét. – Mit olvasol?

Tessa megmutatta a kódexet. – Will adta…

Jem olyan fürgén nyújtotta ki a karját, és kapta el a könyvet, hogy

Tessának nem volt ideje visszahúzni a kezét. Jem a nyitott lapokra, az-

tán a lány szemébe nézett, és megváltozott az arckifejezése. – Nem tud-

tad?

Tessa megrázta a fejét. – Nem mintha arról álmodoztam volna, hogy

gyerekeim lesznek – szabadkozott. – Ennyire még nem gondolkodtam

előre. Inkább arról van szó, hogy találtam egy újabb dolgot, ami megkü-

lönböztet az emberektől. Ez azt jelenti, hogy egy szörnyeteg vagyok.

Nem hasonlítok senki másra.

Jem egy hosszú pillanatig néma maradt, ujjai a macska szürke bun-

dájába túrtak. – Talán – szólt aztán – nem olyan rossz dolog az, ha va-

laki más, mint a többiek. – Közelebb hajolt. – Tessa, ne felejtsd el, még

ha úgy tűnik is, hogy boszorkánymester vagy, van egy olyan képessé-

ged, amilyennel még sosem találkoztunk. Nem viselsz magadon bo-

szorkánymesterségre utaló jelet. Sok a bizonytalanság körülötted, nem

hagyhatod, hogy ez a részlet így elkeserítsen.

– Nem vagyok elkeseredve – felelte Tessa. – Csak… az elmúlt pár

éjszaka nem tudtam aludni. A szüleimen gondolkodtam. Alig emlék-

szem rájuk, tudod. Mortmain szerint édesanyám nem tudta, hogy apám

démon volt, de vajon nem hazudott-e? Azt is mondta, hogy anyám nem

tudta magáról, micsoda valójában, de fogalmam sincs, ez mit jelenthet.

És azt tudta-e, hogy én mi vagyok? Hogy nem vagyok ember. Talán

ezért szöktek meg Londonból olyan hirtelen, az éjszaka leple alatt. Ha

valami rettenetesnek vagyok az eredménye, amit a tudta nélkül tettek

anyámmal, akkor hogyan szerethetett valaha is egyáltalán?

– Elrejtettek Mortmain elől – mondta Jem. – Biztosan tudták, hogy

meg akar szerezni magának. Éveken át kereshetett, de vigyáztak rád.

Előbb a szüleid, aztán a nagynénéd. Ilyesmit nem olyan családokban

szokás tenni, ahol nem szeretik egymást. – Átható tekintettel pillantott a

lányra. – Nem akarok olyan ígéretet tenni, amit aztán nem tudok meg-

tartani, de ha tényleg tudni szeretnéd az igazságot a múltadról, utánajár-

hatunk. Azok után, amit értünk tettél, ennyivel tartozunk neked. Ha lé-

teznek titkok a születéseddel kapcsolatban, megpróbálhatjuk felfedni

őket, ha ez a kívánságod.

– Igen. Ez a kívánságom.

– Nem biztos, hogy tetszeni fog, amit kiderítünk – szólt Jem.

– Jobb tudni az igazságot. – Tessát is meglepte saját határozottsága.

– Tudom, milyen Nate valójában, és bármilyen fájdalmas is, jobb, mint

hazugságban élni. Jobb, mint tovább szeretni valakit, aki nem szeret vi-

szont. Jobb, mint annyi érzést elpocsékolni. – Most már remegett a

hangja.

– Én azt hiszem, szeretett – jegyezte meg a fiú. – És szeret is a maga

módján, nem szabad emiatt aggódnod. Ugyanolyan nagyszerű dolog

szeretni, mint szeretve lenni. A szeretetet sosem lehet elpocsékolni.

– Csak nehéz, ez minden. – Tessa tudta, hogy nem lenne szabad be-

lemerülnie az önsajnálatba, de képtelen volt lerázni magáról. – Rossz

ilyen magányosnak lenni.

Jem közelebb hajolt, és a lány szemébe nézett. A sápadt bőrén szinte

izzó, vörös Jelek a Néma Testvérek köpenyét szegélyező mintákat jut-

tatták Tessa eszébe. – Az én szüleim éppen úgy meghaltak, mint a tieid.

De Will, Jessie, sőt Henry és Charlotte is árva. Nem tudom, van-e egy-

általán olyan az Intézetben, aki nem az. Különben nem is lennénk itt.

Tessa kinyitotta a száját, aztán megint becsukta. – Tudom – mondta.

– Ne haragudj! Önző voltam, amiért nem is gondoltam bele…

A fiú felemelte vékony kezét. – Nem hibáztatlak – mondta. – Talán

éppen azért kerültél ide, mert egyedül maradtál, de ugyanígy vagyok

ezzel én is. Will is. Jessamine is. Sőt valamelyest Charlotte és Henry is.

Hol lehetne még Henrynek ilyen laboratóriuma? Hol máshol tudná így

kamatoztatni a zsenijét Charlotte? És bár Jessamine úgy tesz, mintha

mindentől viszolyogna, Will pedig a világ minden kincséért sem ismer-

né el, hogy bármire is szüksége van, mind a ketten otthonra találtak itt.

Tulajdonképpen nem csak azért vagyunk itt, mert nincs hová mennünk.

Nincs is szükségünk másik otthonra, mert a miénk az Intézet, és a benne

élők a családunk.

– De nem az én családom.

– Még lehet az – mondta Jem. – Én tizenkét éves koromban kerültem

ide. Akkor egyáltalán nem éreztem otthon magam az Intézetben. Csak

annyit láttam, hogy London egyáltalán nem olyan, mint Sanghaj, és

honvágyam volt. Erre Will elment egy boltba az East Endre, és ezt vette

nekem. – Elővette a nyakában lógó láncot, és Tessa látta, hogy a zöld

medál, amit korábban is észrevett, egy ökölbe szorított kezet formáz. –

Azt hiszem, igazából az alakja tetszett meg neki, de jádéból van, ő pe-

dig tudta, hogy a jáde Kínából származik, ezért megvette nekem. Én

meg egy láncra akasztottam, és azóta is viselem.

Will említésére Tessának elszorult a szíve. – Jó tudni, hogy kedves is

tud lenni néha.

Jem kíváncsi ezüstszemével méregette a lányt. – Amikor bejöttem,

nem csak amiatt tűntél olyan elkeseredettnek, amit a kódexben olvastál,

ugye? Will miatt is. Mit mondott neked?

Tessa habozott. – Nagyon világossá tette, hogy nem szívesen lát itt –

felelte végül. – Azzal, hogy az Intézetben maradhatok, nem azt a csodá-

latos lehetőséget kaptam meg, amire vágytam. Szerinte legalábbis nem.

– Én meg éppen most tartottam neked kiselőadást arról, hogy család-

tagnak kellene tekintened – mondta bánatosan Jem. – Nem csoda, hogy

úgy néztél rám, mintha valami szörnyű hírt hoztam volna.

– Ne haragudj! – suttogta Tessa.

– Ugyan már! Willnek kellene bocsánatot kérnie. – Jem tekintete el-

komorodott. – Ki fogjuk rakni az utcára – jelentette ki. – Ígérem, hogy

reggelre már nyoma sem lesz.

Tessának elkerekedett a szeme. – Jaj… ne! Ezt, ugye, nem mondod

komolyan…?

Jem elvigyorodott. – Hát persze hogy nem! De egy pillanatra jobban

érezted magad, ugye?

– Olyan volt, mint egy szép álom – felelte egy mosoly kíséretében

Tessa, amivel saját magát is sikerült meglepnie.

– Will… nehéz eset – szólt Jem. – De a család mindig az. Ha nem

gondolnám komolyan, hogy az Intézet a legjobb hely a számodra,

Tessa, akkor nem mondanám. És az ember felépítheti a saját családját.

Tudom, hogy kívülállónak érzed magad, amiért nem vagy ember, és azt

hiszed, nem veheted ki a részed a valódi életből vagy a szerelemből,

de… – Elakadt a hangja, Tessa most először érezte rajta a bizonytalan-

ságot. A fiú megköszörülte a torkát. – Annyit ígérhetek, hogy ha ráta-

lálsz az igazira, őt nem fogja érdekelni.

Mielőtt Tessa válaszolhatott volna, éles kopogás hallatszott az ablak

felől. Jemre pillantott, de a fiú csak megvonta a vállát. Ő is hallotta.

Tessa átsietett a szobán, és látta, hogy tényleg van valami odakint: egy

sötét, szárnyas, apró madárra emlékeztető alak igyekezett bejutni. A

lány megpróbálta kinyitni az ablakot, de mintha beragadt volna.

Megfordult, de Jem máris ott termett mellette, és szélesre tárta az ab-

lakot. Ahogy a sötét alak bejutott a szobába, egyenesen Tessa felé vette

az irányt. A lány felemelte a kezét, elkapta a kis repülő jószágot a leve-

gőben. Éles fémszárnyak verdestek a tenyerében, aztán becsukódtak,

mint ahogy az apró szempár is. A lény ismét csendesen tartotta fém-

kardját, mintha csak arra várna, mikor jön el az ideje, hogy megint élet-

re keljen. Tik-tak, ketyegett a mechanikus fémszív a lány ujjai között.

Ahogy Jem elfordult az ablaktól, a szél összeborzolta a haját. A sár-

gás fényben, mint a fehéraranyé, olyan volt a színe. – Mi az? – kérdezte

a fiú.

Tessa elmosolyodott. – Az angyalom – felelte.

Epilógus

KÉSŐRE JÁRT AZ IDŐ, és Magnus szeme majd lecsukódott a kimerült-

ségtől. Letette Horatius Carminá ját az asztalra, és elgondolkodva nézett

ki a térre az esővíz csíkozta ablakon.

Camille házában volt, a nő azonban nem volt otthon. A boszorkány-

mester úgy sejtette, jó pár éjszaka eltelik még, mire megint hazatér. A

de Quinceynél lezajlott katasztrofális éjszaka után elhagyta a várost, és

bár Magnus üzent neki, hogy most már nyugodtan visszatérhet, kételke-

dett benne, hogy megteszi. Magnus akaratlanul is elgondolkodott rajta,

hogy vajon most, miután bosszút állt az egész vámpírklánon, Camille

továbbra is igényelni fogja-e a társaságát. Talán soha nem volt más a nő

szemében, csak valami, amit de Quincey arcába vághatott.

Magnus tudta, hogy bármikor elmehet. Ha gondol egyet, csak össze-

pakol, és itt hagyja ezt a kölcsönkapott luxust. A házak, a szolgálók, a

könyvek, de még a ruhái is – minden Camille-é volt. Üres kézzel érke-

zett Londonba. Nem mintha nem tudott volna maga is pénzt keresni. A

múltban meglehetősen gazdagnak számított, de ha túl sok pénze volt,

általában elunta magát. Viszont akárhogy is feszélyezte ez a tétlenség,

így volt a legtöbb esélye, hogy újra találkozhasson Camille-lal.

Kopogás zökkentette ki elmélkedéséből. Hátrafordult, és az inast pil-

lantotta meg az ajtóban. Archer, aki hosszú évek óta Camille alattvalója

volt, megvetéssel tekintett Magnusra, valószínűleg mert úgy gondolta,

hogy a boszorkánymester nem megfelelő társa az ő szeretett gazdájá-

nak.

– Látogatója érkezett, uram. – Archer éppen csak annyira nyújtotta el

az „uram” szót, hogy sértőnek hasson.

– Ilyenkor? Ki az?

– Egy nephilim. – Méla undor vegyült a hangjába. – A férfiak közül

az egyik. Azt mondja, sürgős dolga van önnel.

Tehát nem Charlotte volt, az egyetlen a londoni nephilimek közül,

akire a boszorkánymester számíthatott volna. Az utóbbi pár napot Mag-

nus azzal töltötte, hogy az Enklávénak segített. Végignézte a

Pandemonium Klub halálra vált mondén tagjainak kihallgatását, aztán

amikor véget értek a megpróbáltatásaik, egy varázslattal törölte az em-

lékeiket. Kellemetlen feladat volt, de a Klávé mindig jól fizetett, és

Magnus tudta, hogy bölcs dolog a nephilimek kegyeiben maradni.

– Ezenfelül – tette hozzá Archer egyre határozottabb viszolygással a

hangjában – az illető csuromvíz.

– Csuromvíz?

– Esik az eső, uram, és az úriember nem visel kalapot. Felajánlottam

neki egy öltözet száraz ruhát, de nem fogadta el.

– Nos jó! Küldje be!

Archer összeszorította a száját. – A szalonban várja önt. Úgy gondol-

tam, talán szívesen megmelegedne a tűz mellett.

Magnus felsóhajtott magában. Persze megparancsolhatná Archer-

nek, hogy vezesse be a vendéget a könyvtárba, amit ő személy szerint

sokkal jobban kedvelt a szalonnál, de nem akart egy ilyen semmiség

miatt hűhót csapni, meg aztán úgyis csak azt érte volna el vele, hogy az

inas három napig duzzog. – Jól van.

Archer elégedetten vonult vissza, Magnus pedig a szalon felé vette

az irányt. Az ajtót csukva találta, de az alatta kiszűrődő fény kétségte-

lenné tette, hogy odabent lobog a tűz. Benyitott.

A szalon volt Camille kedvenc szobája, és rajta is hagyta a keze

nyomát. A falakat buja burgundi vörösre festették, a rózsafa bútorokat

Kínából hozatták. A térre néző ablakok előtt behúzott földig érő bár-

sonyfüggönyök szemernyi fényt sem engedtek be odakintről. Valaki

hátrakulcsolt kézzel állt a kandalló előtt – egy karcsú, sötét hajú alak.

Amikor megfordult, Magnus azonnal felismerte.

Will Herondale.

A fiú, éppen ahogy Archer mondta, csuromvizes volt, mint akit egy-

általán nem érdekel, hogy zuhog-e rá az eső vagy nem. Olyan volt,

mintha könnyek patakzanának az arcán.

– William! – szólt őszinte csodálkozással a hangjában Magnus. – Te

meg hogy kerülsz ide? Történt talán valami az Intézetben?

– Nem. – Will hangja olyan volt, mintha nem jutna levegőhöz.

– A saját szakállamra jöttem. Szükségem van a segítségedre. Nincs

senki más, akit megkérhetnék.

– Értem. – Magnus alaposabban végigmérte a fiút. Will gyönyörű

volt. Magnus számtalanszor érezte magát szerelmesnek, és általában a

szépség minden formája megérintette, Willé azonban eddig még nem.

Volt valami sötét a fiúban, valami furcsa és titokzatos, amit nehezen le-

hetett vonzónak találni. Mintha nem a valódi énjét mutatta volna a világ

felé. Esővíztől csöpögő, fekete haja alatt most fehér volt az arca, mint a

hó, a kezét pedig olyan erővel szorította az oldalához, hogy remegett.

Nyilvánvaló volt, hogy valami rettenetesen emészti belülről.

Magnus hátranyúlt, és behúzta maga mögött a szalon ajtaját. – Nos,

rendben – mondta. – Hadd halljam, mi bánt!

Tessa Londonja

A MECHANIKUS ANGYALBAN ÁBRÁZOLT LONDONBAN a valóság

keveredik a fikcióval, a híres az elfeledettel. A lehetőségekhez mérten

igyekeztem a valódi viktoriánus Londont ábrázolni, néha azonban ez

lehetetlennek bizonyult. Akik az Intézetre kíváncsiak, azoknak eláru-

lom, hogy a Kis Mindenszentek-temploma, amely leégett az 1666-os

nagy londoni tűzvészben, valóban létezett, azonban az Upper Thames

Streeten állt, nem pedig a Fleet Street környékén, ahová én helyeztem

el. A Londonban járatosak az Intézet elhelyezkedése és tornyainak for-

mája alapján könnyen azonosíthatják, Hogy az újságírók körében ked-

velt híres St. Bride-templomról van szó, amelyről azonban a könyvben

nem tettem említést, hiszen az Intézet foglalta el a helyét.

A valóságban nem létezik Carleton tér, van azonban Carlton tér. A

Blackfriars híd, a Hyde Park, a Strand – még Gunther fagylaltozója is –

létező helyszínek voltak, és kutatásaim alapján igyekeztem őket a lehető

legvalóságosabban bemutatni. Néha az a benyomásom, hogy minden

városnak van egy árnyéka, ahol a nagy események és a nagyszerű he-

lyek emlékei tovább élnek, miután maguk a helyek már régen eltűntek.

Ezért örökítettem meg az egykor valóban létező Ördög fogadót, ahol

Samuel Pepys és Dr. Samuel Johnson iszogatott. És bár az épületet

1787-ben lebontották, szívesen gondolom úgy, hogy Will akár még

1878-ban is ellátogathatott az árnyékváltozatába.

A versekről

A fejezetek elején található idézetek nagyrészt olyan költőktől szár-

maznak, akiket Tessa vagy a saját korából, vagy valamivel korábbról

ismerhetett. A kivételeket Oscar Wilde és Kipling sorai jelentik

– ők is viktoriánus költők voltak, de valamivel később alkottak –, va-

lamint Elka Cloke verse a kötet elején. A Temze dala külön ehhez a

könyvhöz készült. A vers hosszabb verziója megtalálható a költő we-

boldalán: elkacloke.com

Köszönetnyilvánítás

Hálával tartozom a támogatásért édesanyámnak és édesapámnak, va-

lamint Jim Hillnek és Kate Connornak; Naónak, Timnek, Davidnek és

Bennek; Melanie-nek, Jonathannak és Helen Lewisnak; Florence-nek és

Joyce-nak. Ezer köszönet azoknak, akik rámutattak a hibákra és az

anakronizmusokra: Clarynek, Eve Sinaikónak, Sarah Smithnek, Delia

Shermannek, Holly Blacknek, Sarah Rees Brennannek, Justine

Larbalestier-nek. Köszönöm azoknak is, akik a mosolyukkal meg a

csipkelődő megjegyzéseikkel nap mint nap tartották bennem a lelket:

Elka Cloke-nak, Holly Blacknek, Robin Wassermannek, Maureen John-

sonnak, Libba Braynek és Sarah Rees Brennannek. Köszönöm Margie

Longoriának, hogy támogatta a Book Babé projektet. Köszönet illeti Li-

sa Goldot (http://lisagoldresearch.wordpress.com), amiért segített elő-

bányászni nehezen fellelhető forrásanyagokat. Örök hálám ügynököm-

nek, Barry Goldblattnek; szerkesztőmnek, Karen Wojtylának; illetve a

Simon & Schuster, valamint a Walker Books csapatának, akik nélkül ez

a könyv nem jöhetett volna létre. Végül köszönöm Joshnak is, aki ren-

geteget mosott, miközben én ezzel a történettel foglalkoztam, és csak

nagyon ritkán panaszkodott.