10

Sápadt királyok, hercegek

Sok királyt láttam, herceget,

arcuk sápadt, szemük irigy,

s szóltak: „La Belle Dame sans merci

bűvölt el így!”

John Keats: La belle dame sans merci (Babits Mihály fordítása)

AHOGY A KOCSI VÉGIGZÖRGÖTT A STRANDEN, Will felemelte fekete

kesztyűs kezét, félrehúzta az egyik bársonyfüggönyt az ablakról, és be-

engedte a gázlámpák sárga fényét a fülke sötét belsejébe. – Nagyon úgy

áll – szólt –, hogy esni fog ma éjjel.

Tessa követte a fiú tekintetét. Odakint szürke és borult volt az ég –

ahogy Londonban általában, gondolta. Kalapot és hosszú sötét kabátot

viselő férfiak siettek a járdán, nyakukat behúzták a szénport, lótrágyát

és mindenféle szembántó mocskot hordó, metsző szélben. Tessa most is

mintha a folyó szagát érezte volna.

– Az tényleg egy templom ott, az út közepén? – kérdezte a lány.

– A St. Mary le Strand – felelte Will. – Hosszú története van, de

most nem fogom elmondani. Hallottál egyáltalán valamit abból, amit

mondtam?

– Persze – jelentette ki Tessa. – Amíg el nem kezdtél az esőről be-

szélni. Kit érdekel az eső? Valamiféle vámpír társasági eseményre tar-

tunk, és fogalmam sincs, hogy kéne viselkednem, ráadásul te sem segí-

tettél éppen túl sokat.

Will szája sarka felfelé görbült. – Csak vigyázz magadra! Miután

megérkeztünk a házba, nem várhatsz tőlem segítséget vagy instrukciót.

Ne feledkezz meg róla, hogy az emberi alattvalód vagyok. Azért tartasz,

hogy vért szívhass belőlem, amikor csak akarod, és semmi másért.

– Szóval nem is fogsz beszélni ma este? – kérdezte Tessa. – Egyálta-

lán?

– Csak ha utasítasz rá – felelte Will.

– Úgy hangzik, ez az este még jobb lesz, mint gondoltam.

Will látszólag meg sem hallotta a szavait. Jobb kezével megszorította

a kést tartó fémmandzsettát a bal csuklóján. Olyan volt, mintha látna va-

lamit az ablak előtt, ami Tessa számára rejtve maradt. – Talán barbár

szörnyetegnek hiszed őket, de ezek a vámpírok nem azok. Legalább

annyira kulturáltak, mint amennyire kegyetlenek. Pallérozottabbak a

legtöbb embernél. – A halvány fényben is látszott, hogy keskeny vonal-

lá szorítja össze a száját. – Meg kell próbálnod lépést tartani velük. És

az isten szerelmére, ha nem tudsz hozzászólni valamihez, inkább maradj

csöndben! Kacifántos etiketthez tartják magukat. Egy komolyabb bak-

lövés azonnali halált jelenthet.

Tessa egyre hevesebben tördelte az ujjait az ölében. Hideg volt a ke-

ze. Még a kesztyűn keresztül is érezte Camille bőrének hűvösségét. –

Viccelsz? Mint a könyvtárban, amikor arról beszéltél, mi lesz, ha kárt

teszek a könyvben?

– Nem. – A fiú hangja mintha egészen távolról jött volna.

– Will, megijesztesz. – A szavak olyan gyorsan törtek elő a száján,

hogy már nem tudta visszatartani őket.

Will elfordította a tekintetét az ablakról, és úgy nézett a lányra, mint

aki hirtelen valamiféle felismerésre jutott. – Tess – szólt, és a lány hatá-

rozottan meghökkent. Soha senki nem szólította még Tessnek. Néha a

bátyja Tessie-nek hívta, de ez volt minden. – Ugye, tudod, hogy nem

muszáj megtenned, ha nem akarod?

A lány mély lélegzetet vett, pedig semmi szüksége nem volt rá. –

Akkor mi lesz? Megfordulunk a kocsival, és hazamegyünk?

Will kinyújtotta a karját, és megfogta a lány kezét. Camille keze

olyan pici volt, hogy szinte eltűnt a fiú sötét kesztyűjében. – Egy min-

denkiért, mindenki egyért – mondta Will.

A lány erőtlenül elmosolyodott. – A három muskétás?

Will határozottan Tessára nézett. Kék szeme egészen különlegesen

sötét volt. Eddig Tessa minden kék szemű ismerősének sokkal világo-

sabb volt az írisze. Willé az ég színére emlékeztetett közvetlenül az éj

leszállta előtt. Hosszú szempillái fátylat vontak elé, ahogy megszólalt.

– Néha, ha meg kell tennem valamit, amihez nem fűlik a fogam, azt

képzelem, hogy egy könyv főszereplője vagyok. Így könnyebb kitalálni,

ők mit tennének.

– Tényleg? És kinek gondolod magad? D’Artagnannak? – kérdezte

Tessa. Erre az egyetlen névre emlékezett A három testőrből.

– Amit most teszek, sokkal, de sokkal jobb mindennél, amit valaha

tettem – idézte Will –; és mindennél, amit valaha ismertem, jobb lesz a

rám váró pihenés.6

– Sydney Carton? Nem azt mondtad, hogy gyűlölöd a Két város re-

gényét?

– Igazából nem. – Will láthatólag egyáltalán nem szégyellte, hogy

hazudott.

– És Sydney Carton alkoholista volt.

– Pontosan. Egy értéktelen ember, aki tisztában volt ezzel, és mégis,

akármilyen mélyre süllyedt, mélyen, legbelül megőrizte emberi nagysá-

gát. – Will egészen halkan folytatta. – Mit is mond Lucie Manette-nek?

Hogy bár gyenge, mégis képes égni?

Tessa, aki többször olvasta a Két város regényét , mintsem hogy ösz-

sze tudta volna számolni, suttogva elevenítette fel a mondatokat. –

Mégis megvolt és most is megvan bennem a gyengeség, hogy szeretném,

ha tudná, mily váratlan hatalommal lobbantott lángra engem.7 – Habo-

zott. – De ez azért volt, mert szerette.

– Igen – bólintott Will. – Carton eléggé szerette hozzá a lányt, hogy

tudja, Miss Manette-nek jobb lesz nélküle. – A fiú még mindig Tessa

kezét fogta, melegsége a kesztyűn keresztül is égetett. Az éles szél ala-

posan összeborzolta Will haját, amíg átszelték az Intézet udvarát a kocsi

felé tartva. Ettől fiatalabbnak és sebezhetőbbnek tűnt – és a tekintete is

mintha nyíltabb lett volna. Tessa eddig el sem tudta volna képzelni,

6 Charles Dickens: Két város regénye, fordította Sóvágó Katalin.

7 Charles Dickens: Két város regénye, fordította Sóvágó Katalin.

hogy bárkire képes úgy nézni, ahogy most őt nézte. Ha a lány képes lett

volna elpirulni, most biztosan vér szökik az arcába.

Aztán azt kívánta, bár eszébe sem jutott volna ilyesmi, hiszen egyik

kellemetlen gondolat elkerülhetetlenül vezetett a másikhoz: vajon a fiú

most őt nézi vagy a kétségtelenül meseszép Camille-t? Ez lehetett az

oka, amiért megváltozott az arckifejezése? Tessát látta-e az álca alatt,

vagy csak az átalakult külsőt?

A lány hátradőlt, és elhúzta a kezét, bár Will erősen szorította, úgy-

hogy beletelt pár pillanatba, mire kiszabadította magát.

– Tessa… – kezdte a fiú, mielőtt azonban többet is mondhatott vol-

na, a kocsi hirtelen rántással megállt, és meglebbentek a függönyök.

– Itt vagyunk! – kiáltotta hátra a bakról Thomas. Will vett egy mély

lélegzetet, kilökte az ajtót, aztán leugrott a járdára, és a kezét nyújtva le-

segítette Tessát.

Amikor kilépett a kocsiból, a lány lehajtotta a fejét, nehogy összetör-

je a Camille kalapját díszítő egyik rózsát. Bár mindketten kesztyűt vi-

seltek, Tessa megesküdött volna rá, hogy a kétrétegnyi szövet ellenére

is érzi Will pulzusának lüktetését a bőre alatt. A fiú arca egészen vörös

volt, és Tessa elgondolkodott rajta, hogy ez vajon a csípős, hideg szél

miatt van-e, vagy esetleg valami más az oka.

Egy magas, fehér ház oszlopos bejárata előtt álltak. Körös-körül,

mint sápadt dominók sora, hasonló épületek emelkedtek. Egy fehér lép-

cső tetején feketére festett, kétszárnyú ajtó várta őket. Félig nyitva állt,

és a belülről kiszűrődő, táncoló gyertyafény függönyként csillogott.

Megfordult, hogy Willre nézzen. A fiú mögött Thomas ült a bakon,

mélyen az arcába húzott kalappal a fején. A mellényzsebébe dugott

ezüstnyelű pisztolyt teljesen elrejtette a kíváncsi tekintetek elől.

Valahol a tudata mélyén érzékelte, hogy Camille felnevet, és maga

sem sejtette, honnan, de tudta, hogy a vámpírnő tisztában van vele,

mennyire csodálja Willt. Na végre – gondolta Tessa, és ha bosszús is

volt, megkönnyebbülést érzett. Kezdett tartani tőle, hogy soha nem jut

már el hozzá Camille belső hangja.

Elhúzódott Willtől, és felszegte az állát. Neki nem volt olyan termé-

szetes a gőgös testtartás, mint Camille-nak. – Mostantól nem szólíthatsz

Tessának, csak úgy, ahogy egy szolgálótól elvárható – mondta mosolyra

görbülő szájjal. – Most pedig gyere! – Fejével ellentmondást nem tűrő-

en a lépcső felé intett, és elindult anélkül, hogy hátranézett volna, köve-

ti-e a fiú.

Elegánsan öltözött inas várta a lépcső tetején. – Asszonyom! – mor-

mogta, és ahogy meghajolt, Tessa észrevette a vámpírfogak nyomát a

nyakán, közvetlenül a gallérja fölött. Hátranézett Willre, és éppen be-

mutatta volna az inasnak, amikor Camille hangja szólalt meg a fejében.

Nem mutatjuk be egymásnak a házi kedvenceinket. Nevet is csak akkor

adunk nekik, ha úgy tartja kedvünk.

Pfúj! – gondolta Tessa. Undorában szinte észre sem vette, ahogy az

inas végigvezette egy hosszú folyosón egészen egy márványpadlós szo-

báig. Ott megint meghajolt, és távozott; Will a lány mellé lépett, és egy

darabig mind a ketten csak bámészkodtak.

A helyiséget számtalan apró láng világította meg. Több tucatnyi

aranykandeláber állt szerte a padlón, bennük kövér, fehér gyertyák ra-

gyogtak. A falakon sorakozó, kézzel faragott márványtartókban vörös

gyertyák égtek, és a skarlátszínű viaszcseppek, akár a nyíló rózsa, virí-

tottak a kő oldalán.

A kandeláberek között vámpírok járkáltak. Az arcuk fehér volt, mint

a felhő, a mozgásuk kecses, nesztelen és különös. Tessa látta, miben ha-

sonlítanak Camille-ra: viasszerű volt a bőrük, szemük ékkövekre emlé-

keztetett, sápadt arcukat maguk pirosították. Némelyik emberibbnek

tűnt, mint mások. Páran elmúlt korok divatja szerint öltöztek – térdig

érő bricseszt és kravátlit öltöttek, vagy Marie Antoinette-hez illő hatal-

mas, hosszú uszályban végződő szoknyákat, esetleg csipkekézelőket

vagy fodrokat viseltek. Tessa tekintete lázasan járt körbe a szobában

egy ismerős, szőke alakot keresve, de sehol nem látta Nathanielt. Vi-

szont mindent el kellett követnie, hogy ne bámuljon egy magas, csont-

vázszerű nőt, aki a száz évvel korábbi divat szerinti rizsporos parókát

viselt. Az arca komor volt és ijesztő, fehérebb, mint a parókáját borító

por. Lady Delilah – súgta Camille hangja Tessa fejében. Lady Delilah

egy apró termetű alak kezét fogta. Tessa szinte hátrahőkölt – egy gyerek

ezen a helyen? Aztán az alak megfordult, és a lány látta, hogy ő is vám-

pír. Beesett, sötét szeme gödörre emlékeztetett kerek babaarcában.

Ahogy rámosolygott Tessára, kivillantak hosszú vámpírfogai.

– Meg kell keresnünk Magnus Bane-t! – súgta Will. – Az ő feladata,

hogy végigvezessen bennünket ezen a káoszon. Megmutatom, ha észre-

veszem.

A lány éppen közölte volna Will-lel, hogy Camille úgyis segít neki

felismerni Magnust, amikor megpillantott egy fekete frakkot viselő, dús

szőke hajú férfit. Tessa úgy érezte, a szíve majd kiugrik a helyéből – az-

tán a férfi megfordult, és keserűen csalódnia kellett. Nem Nathaniel volt

az. Egy sápadt, szögletes arcú vámpír állt ott. A haja most már inkább

színtelennek tűnt a gyertyafényben. Rákacsintott Tessára, és feléje in-

dult a bálozók között. Nemcsak vámpírok voltak közöttük, jött rá hirte-

len Tessa, hanem emberi alattvalók is. Ők üres poharakkal teli, csillogó

tálcákkal járkáltak. A poharak mellett különféle eszközök hevertek,

csupa hegyes tárgy. Kések természetesen, és a cipészek által a bőr ki-

lyukasztásához használt árra hasonlító valamik.

Miközben Tessa zavartan figyelte, mi történik, az egyik alattvalót

megállította a parókás nő. Lady Delilah ellentmondást nem tűrően cset-

tintett az ujjával, mire a szürke zakót meg nadrágot viselő sápadt fiú en-

gedelmesen félrefordította a fejét. A vámpír csontos ujjaival felemelt

egy árt a tálcáról, aztán végighúzta a hegyét a fiú nyakán, közvetlenül

az álla alatt. A poharak megcsördültek, ahogy az alattvaló keze remegni

kezdett, de nem ejtette el a tálcát még akkor sem, amikor a nő felemelte

az egyik poharat, és a torkához illesztette, hogy abban fogja fel a vé-

kony csíkban szivárgó vért.

Tessa gyomra forogni kezdett – undorodott, de közben éhes is volt.

Nem tagadhatta le az éhségét, bár azt valójában Camille érezte, nem ő.

Csakhogy még ennél is erősebb volt a viszolygása. Figyelte, ahogy a

vámpírnő az ajkához emeli a poharat, és iszik, mialatt a fiú szürke arc-

cal áll mellette, és egész testében remeg.

A lány a legszívesebben megfogta volna Will kezét, de egy vámpír

bárónő sosem keresne így vigaszt az alattvalójánál. Kihúzta hát magát,

és egy gyors csettintéssel odarendelte Willt az oldalához. A fiú megle-

petten pillantott rá, aztán, leküzdve nyilvánvaló bosszúságát, közelebb

lépett. Muszáj volt elrejtenie az érzéseit. – Ne kószálj csak úgy el, Wil-

liam! – dorongolta le a lány egy jelentőségteljes pillantás kíséretében. –

Nem akarom, hogy elkeveredj a tömegben!

Will összeszorította a száját. – Kezd az a furcsa érzésem támadni,

hogy élvezed ezt – súgta.

– Nincs ebben semmi különös. – Tessa hihetetlenül bátornak érezte

magát, ahogy a fiú álla alá bökött csipkés legyezőjével. – Csak visel-

kedj!

– Olyan nehéz betanítani őket, igaz? – A színtelen hajú férfi bukkant

elő a tömegből, és biccentett Tessának. – Mármint az alattvalókat – tette

hozzá, mivel Tessa riadt arckifejezését zavarodottságnak vélte. – Aztán,

ha végre sikerül kiképezni őket, meghalnak valami kórságban. Az em-

berek nagyon törékeny lények. Nem élnek tovább, mint egy pillangó.

A férfi fehér fogai kivillantak, ahogy elmosolyodott. Bőre kékes sá-

padtsága kemény jégre emlékeztetett. A haja majdnem teljesen fehér

volt, és nyílegyenes fürtökben hullott alá elegáns, sötét zakója gallérját

súrolva. Szürke selyemből szabott mellényét kacskaringós, ezüstszínű

szimbólumok díszítették. Olyan volt, mintha egy orosz herceg lépett

volna elő egy könyv lapjairól. – Örülök, hogy találkozunk,

Camille! – szólt erős akcentussal. Inkább szlávosnak tűnt, mint fran-

ciának. – Jól láttam az ablakból, hogy új kocsival érkeztél?

Ez de Quincey – sóhajtotta Camille hangja Tessa fejében. Hirtelen

képek támadtak a fejében, mintha egy szökőkút indult volna el, amiből

víz helyett látomások áradnak. A lány látta magát, amint kezét a férfi

vállára téve de Quinceyvel táncol; amint egy sarkköri éjszakán a fehér

ég alatt áll egy fekete patak partján, és a férfit figyeli, miközben az a

fűben heverő sápadt testből táplálkozik; amint mozdulatlanul ül egy

hosszú asztalnál számos másik vámpír között, de Quincey pedig az asz-

talfőről torkaszakadtából ordít vele, és olyan erővel csap az asztalra,

hogy a márványlap megreped belé. A férfi egy vérfarkasról üvöltött ne-

ki valamit, meg egy kapcsolatról, amit ő még nagyon meg fog bánni.

Aztán egyedül ült egy sötét szobában, sírt, de Quincey pedig bejött, le-

térdelt a széke mellé, megfogta a kezét, és vigasztalni próbálta, még ha

ő maga is okozta a fájdalmat. A vámpírok tudnak sírni? – tűnődött elő-

ször Tessa, aztán: Alekszej de Quincey és Camille Belcourt régóta isme-

ri egymást. Valaha barátok voltak, és a férfi azt hiszi, még mindig azok.

– Ahogy mondod, Alekszej – felelte a lány, és amint kimondta, tud-

ta, hogy ezt a nevet próbálta felidézni a minap a vacsoraasztalnál; ez

volt az idegen név, amit a Sötét Nővérektől hallott. – Valami… tága-

sabbra vágytam. – Kinyújtotta a karját, és mozdulatlanul állt, amíg a

férfi hideg ajka megérintette a kézfejét.

De Quincey tekintete a Tessa mellett álló Willre siklott, és megnyal-

ta az ajkát. – És új alattvalód is van. Nagyon kívánatos. – Felemelte sá-

padt kezét, és mutatóujját végighúzta a fiú arcán, egészen le az állkap-

csáig. – Szokatlan színei vannak – merengett. – És ez a szempár!

– Köszönöm! – mondta Tessa, mintha a különösen ízléses tapétát di-

csérték volna meg a nappalijában. Feszülten figyelte, ahogy de

Quincey még közelebb húzódik a sápadt és láthatóan ideges Willhez.

A lány kíváncsi volt rá, mekkora erőfeszítésébe kerül Willnek vissza-

fognia magát, amikor nyilván minden idegszála azt kiáltja: Ellenség!

Ellenség!

De Quincey ujja továbbvándorolt lefelé a fiú nyakán, és már a kulcs-

csontjánál járt, ahol kitapinthatta az ütőerét. – Itt is van – szólt, és mo-

solya ezúttal látni engedte fehér vámpírfogait. Élesek voltak és hegye-

sek, akár a tű. A férfi bágyadtan leeresztette a szemhéját, mintha hirte-

len elnehezedett volna. A hangja is egészen fátyolos lett. – Ugye, nem

bánod, Camille, ha csak egy kortyot…

Tessa előtt elhomályosodott a világ. Megint de Quinceyt látta maga

előtt, fehér ingmelle vöröslött a vértől. És látott egy faágról fejjel lefelé

lógó testet is a fekete patak partján; sápadt ujjai belelógtak a vízbe…

Olyan gyorsan lőtt ki a keze, hogy maga is meglepődött, milyen se-

bességgel képes mozogni. Elkapta de Quincey csuklóját. – Kedvesem,

ne! – szólt némi könyörgő színnel a hangjában. – Még egy darabig sze-

retném megtartani magamnak. Tudod, néha nem tudsz parancsolni az

étvágyadnak, és elszalad veled a ló. – Leeresztette a szemhéját.

De Quincey felkacagott. – Önuralmat tanúsítok a kedvedért, drágám.

– A férfi elhúzta a csuklóját, és a könnyed póz álcája mögött Tessa egy

pillanatra mintha dühöt látott volna felvillanni a szemében. – Régi isme-

retségünk tiszteletére.

– Köszönöm, Alekszej!

– Gondolkodtál az ajánlatomon, hogy belépj a Pandemonium Klub

tagjai közé, drágám? – kérdezte a férfi. – Tudom, hogy a mondénok un-

tatnak, de ők csak bevételi forrást jelentenek, semmi többet. A vezető-

ség néhány nagyon… izgalmas felfedezés küszöbén áll. A legmeré-

szebb álmainkban sem gondoltuk, hogy ilyen hatalmunk lehet, Camille.

Tessa várt, de Camille hangja néma maradt. Vajon miért? A lány

leküzdötte a feltörő pánikot, és sikerült rámosolyognia de Quinceyre.

– Az álmaim – felelte, remélve, hogy a férfi inkább a jókedv, mint a

félelem jelének tudja be hangja finom remegését – talán máris meré-

szebbek, mint el tudnád képzelni.

Érzékelte, hogy Will meglepetten néz rá, de egy pillanattal később a

fiúnak sikerült uralkodnia magán, és üres tekintettel fordította el a fejét.

De Quincey csak mosolygott.

– Nem kérek mást, csak hogy megfontold az ajánlatomat, Camille.

Most pedig a többi vendéggel kell foglalkoznom. Remélem, ott leszel a

ceremónián.

Tessa kábán bólintott. – Természetesen.

De Quincey meghajolt, sarkon fordult, és elvegyült a vendégek kö-

zött. Tessa kifújta a levegőt. Eddig észre sem vette, hogy visszatartotta

a lélegzetét.

– Ne! – szólalt meg mellette halkan Will. – Jusson eszedbe, hogy a

vámpíroknak nem kell lélegezniük.

– Édes istenem, Will! – Tessa egész testében remegett. – Meg akart

harapni.

A fiú tekintete sötét volt a dühtől. – Előbb öltem volna meg.

– És akkor mind a ketten halottak lennétek – szólalt meg egy hang

Tessa háta mögött.

A lány megpördült, és egy magas férfit látott, aki olyan hangtalanul

került elő, mintha füstként gomolygott volna melléjük. Finom brokátza-

kója gallérját és mandzsettáját fehér csipke áradata díszítette; olyan

volt, mintha a múlt évszázadból bukkant volna elő. A hosszú zakó alatt

Tessa térdig érő bricseszt és csatos cipőt pillantott meg.

A férfi haja fekete selyemre emlékeztetett, és olyan sötét volt, mintha

kék ragyogás vonta volna be; a bőre barna volt, vonásai Jemet juttatták

a lány eszébe. Tessa arra gondolt, hogy Jemhez hasonlóan talán ő is

külföldről származik. A férfi egyik fülét díszítő, ezüstkarikán lógó

gyémántkarika élénken csillogott a gyertyák fényében, és ezüst sétapál-

cájának fogantyújában is mesés ékkövek szikráztak. Tetőtől talpig ra-

gyogott, mintha az egész ember egy nagy boszorkányfény lett volna.

Tessa rámeredt. Soha nem találkozott még senkivel, aki ennyire őrülten

öltözködött volna.

– Ez Magnus – szólt csendben Will. Hallatszott a hangján a meg-

könnyebbülés. – Magnus Bane.

– Drága Camille-om – szólt Magnus, és lehajolt, hogy megcsókolja a

lány kesztyűs kezét. – Túl rég nem találkoztunk.

Abban a pillanatban, hogy a férfi megérintette, Tessát elárasztották

Camille emlékei – Magnus, amint öleli, csókolja, és határozottan intim,

bensőséges módon becézi. Tessa riadtan kapta el a kezét.

Bezzeg most megint elő kellett kerülnie – torkolta le gondolatban

Camille-t.

– Értem – mormogta Magnus Bane, kihúzta magát, és Tessára nézett.

A lány majdnem elvesztette az önuralmát: a férfi szeme zöldes arany-

színű volt, pupillája pedig hosszúkás. Egy macska szeme világított a ha-

tározottan emberi arcban. Ráadásul ragyogott benne a jókedv. Will-lel

ellentétben, aki még vidáman is mindig kissé szomorúnak tűnt, Mag-

nusról sugárzott a derű. A tekintete ide-oda ugrált, és állával a helyiség

túlsó vége felé bökve jelezte Tessának, hogy kövesse. – Gyertek! Van

arra egy üres szoba, ahol beszélgethetünk.

Tessa Will-lel az oldalán kábultan követte a férfit. Csak képzelte va-

jon, vagy tényleg utána fordultak a fehér vámpírarcok, ahogy elvonult

közöttük? Egy elegáns, kék ruhát viselő, vörös hajú vámpírnő alaposan

megbámulta; Camille hangja megsúgta, hogy az illető féltékeny, amiért

de Quincey kevesebb figyelmet fordít rá. Tessa hálás volt, amikor a fér-

fi végül megállt egy ajtó előtt, amit olyan rafináltan építettek be a fa-

burkolatú falba, hogy a lány észre sem vette, amíg Magnus elő nem vett

egy kulcsot. Az ajtó halk kattanással tárult fel. Will és Tessa követte a

boszorkánymestert.

Egy nyilvánvalóan ritkán használt könyvtárban találták magukat. A

falakat ugyan könyvek borították, de mindegyiket belepte a por, ahogy

az ablakok előtt lógó bársonyfüggönyöket is. Amikor bezáródott mögöt-

tük az ajtó, a szobában szinte teljesen sötét lett, mielőtt azonban Tessa

bármit is mondhatott volna, Magnus csettintett az ujjával, és a szoba két

végében álló ikerkandallókban fellobbant a tűz. A lángnyelvek kékek

voltak, és a tűz erős tömjénillatot árasztott.

– Ó! – Tessa képtelen volt elfojtani egy apró, meglepett kiáltást.

Magnus elvigyorodott, felpattant a nagy márványasztalra a helyiség

közepén, majd az oldalára feküdt, és a kezével megtámasztotta a fejét. –

Sohasem láttál még boszorkánymestert varázsolni?

Will színpadiasan felsóhajtott. – Légy oly kedves, és tartózkodj

Tessa heccelésétől, Magnus! Feltételezem, Camille említette, hogy na-

gyon keveset tud az Árnyvilágról.

– Valóban – szólt Magnus, de a megbánás legkisebb jelét sem tanúsí-

totta. – Csakhogy nehéz elhinni, tekintetbe véve, mire képes.

– Tessára szögezte a tekintetét. – Láttam az arcodat, amikor kezet

csókoltam. Azonnal tudtad, ki vagyok, igaz? Tudsz mindent, amit

Camille tud. Léteznek boszorkánymesterek és démonok, akik bármilyen

alakot fel tudnak venni, olyanról viszont sosem hallottam, aki arra ké-

pes, amire te.

– Nem lehet biztosan kijelenteni, hogy boszorkánymester vagyok –

javította ki Tessa. – Charlotte szerint nincsen rajtam semmi olyan jel,

amilyennek egy boszorkánymesteren lennie kéne.

– Ó, boszorkánymester vagy, nekem elhiheted. Csak mert nincsen

denevérfüled… – Magnus látta Tessa arckifejezését, és felhúzta a

szemöldökét. – Á, szóval nem akarsz boszorkánymester lenni? Irtózol a

gondolatától is.

– Én csak sosem gondoltam volna… – suttogta Tessa –, hogy más is

lehetek, mint egyszerű ember.

Magnus hangján hallatszott az együttérzés. – Szegénykém! Most pe-

dig, hogy tudod az igazat, már nincs visszaút.

– Hagyd már békén, Magnus! – szólt rá Will élesen a férfira. – Át

kell kutatnom a szobát. Ha nem segítesz, legalább ne gyötörd közben

Tessát! – A fiú a sarokban álló, nagy tölgyfa asztalhoz lépett, és nekiállt

turkálni a rajta heverő papírok között.

Magnus a lányra kacsintott. – Azt hiszem, féltékeny – súgta oda

cinkosan.

Tessa megrázta a fejét, és a legközelebbi könyvespolc felé indult.

Középen nyitva állt egy kötet, mintha csak külön fel akarták volna hívni

rá a figyelmet. A lapokat fényes, aprólékos ábrák borították; egyik-

másik részletük egyenesen ragyogott, mintha arannyal festették volna

őket a lapokra. Tessa meglepetten kiáltott fel. – Ez egy Biblia!

– Csodálkozol? – érdeklődött Magnus.

– Azt hittem, a vámpírok nem érinthetnek meg szent tárgyakat.

– Az a vámpírtól függ. Pontosabban attól, hogy mióta él, és milyen a

hite. De Quincey egyenesen gyűjti a régi Bibliákat. Azt mondja, talán

nem is létezik még egy könyv, amelyiknek annyi vér tapadna a lapjaira.

Tessa a bezárt ajtó felé pillantott. Odakintről behallatszott a távoli

beszélgetés halk moraja. – Nem fognak megjegyzéseket tenni, amiért

így bezárkóztunk? A többiek… a vámpírok… észrevettem, hogy meg-

bámultak, amikor bejöttünk.

– Willt bámulták. – A maga módján Magnus mosolya éppen olyan

hátborzongató volt, mint egy vámpíré, még ha nem is voltak meg hozzá

a fogai. – Will nem illik ide.

Tessa végigmérte a fiút, aki kesztyűs kezével éppen az íróasztal fiók-

jaiban turkált. – Ez elég furcsán hangzik olyasvalaki szájából, aki képes

úgy felöltözni, mint te – vágott vissza a fiú.

Magnus mintha meg sem hallotta volna. – Will nem úgy viselkedik,

mint a többi emberi alattvaló. Példának okáért nem vak csodálattal bá-

mul az úrnőjére.

– Amiatt a rettenetes kalapja miatt van – közölte a fiú. – Kizökkent.

– Az alattvalókat nem lehet kizökkenteni – mondta Magnus. – Imád-

ják a vámpírgazdáikat, akármit is viselnek. Természetesen a vendégek

azért is bámulnak, mert tudnak a kapcsolatomról Camille-lal, és kíván-

csiak, mint csinálunk a könyvtárban… kettesben. – Ezzel kacéran húzo-

gatni kezdte a szemöldökét Tessa felé.

A lány felidézte a látomásait. – De Quincey… mondott valamit

Camille-nak arról, hogy meg fogja bánni a kapcsolatát egy vérfarkassal.

Úgy hangzott, mintha Camille valamilyen bűnt követett volna el.

Magnus, aki most már a hátán feküdt, és a sétapálcáját forgatta a feje

fölött, megvonta a vállát. – De Quincey szemében így is volt. A vámpí-

rok és a vérfarkasok gyűlölik egymást. Azt szokták mondani, azért,

mert a két démonfaj, amelyik nemzette őket, véres harcban állt egymás-

sal, de ha engem kérdezel, annyi az egész, hogy mindegyikük ragadozó,

márpedig a ragadozók nehezen viselik, hogy mások betolakodjanak a

területükre. Nem mintha a vámpírok annyira odalennének a tündérekért

vagy akár az én fajtámért, engem de Quincey mégis kedvel. Szerinte ba-

rátok vagyunk. Igazából azt hiszem, szeretné, ha többek is lennénk an-

nál. – Magnus elvigyorodott, amivel csak még jobban összezavarta

Tessát. – Viszont én megvetem, bár erről ő nem tud.

– Akkor miért töltesz annyi időt a társaságában? – kérdezte Will, aki

időközben továbbállt a két ablak között álló, magas szekreterhez, és an-

nak a tartalmát mustrálta. – Miért jársz a házába egyáltalán?

– Politika – felelte Magnus egy újabb vállrándítás kíséretében. – Ő a

klánvezér. Ha Camille a meghívás ellenére nem jönne el az egyik báljá-

ra, azt sértésnek tekintené. Viszont ha elengedném egyedül, az gondat-

lanság lenne a részemről. De Quincey veszélyes, és a saját fajtájára sem

kevésbé, mint másra. Különösen pedig azokra, akik a múltban magukra

haragították.

– Akkor talán… – kezdte Will, aztán elakadt a szava. – Találtam va-

lamit – folytatta megváltozott hangon. – Ezt meg kéne nézned, Magnus!

– Will az asztalhoz sietett, és letett rá egy hosszú papírtekercset. Odain-

tette Tessát, és kiterítette a lapot. – Az íróasztalban nem sok érdekes

volt – mondta –, ellenben ezt találtam a szekreter titkos fiókjában. Mit

gondolsz, Magnus?

Tessa, aki időközben közelebb húzódott, lenézett a papírra. Egy du-

gattyúkból, fogaskerekekből és megmunkált fémből álló emberi csont-

váz sematikus rajza állt rajta. A koponyára zsanérokkal illesztették az

állkapcsot, nyitott üregek várták a szemet, a száj üreg pedig közvetlenül

a fogak mögött véget is ért. A mellkas is kapott egy fémlapot, éppen,

mint Miranda testében. A lap bal oldalát jegyzetekkel firkálták tele egy

olyan nyelven, amit Tessa nem tudott megfejteni. Még a betűk is telje-

sen ismeretlenek voltak.

– Egy automaton tervrajza – állapította meg Magnus, és félrebillen-

tette a fejét. – Egy mesterséges lényé. Az embereket mindig érdekelték

az ilyen teremtmények. Nyilván, mert hasonlítanak rájuk, de halhatatla-

nok és sebezhetetlenek. Olvastátok a Csodálatos mechanikus szerkeze-

tek lexikonját ?

– Még csak nem is hallottam róla – felelte Will. – Vannak benne ti-

tokzatos, ködbe burkolózó, kietlen mocsarak? Szellemszerű leányok,

akik romos várak termeiben kísértenek? Egy jóképű hős, aki a gyönyö-

rűséges, ámde nincstelen hajadon segítségére siet?

– Nincsenek – felelte Magnus. – Van egy szaftos rész a fogaskere-

kekről valahol a közepén, de a többi elég száraz.

– Akkor Tessa sem olvasta – állapította meg Will.

Tessa rámeredt, de nem szólt; tényleg nem olvasta a könyvet, és nem

volt olyan hangulatban, hogy összekapjon a fiúval.

– Na szóval – mondta Magnus. – Egy arab tudós írta kétszáz évvel

Leonardo da Vinci előtt. Azt részletezi benne, hogyan lehet az emberek

mozgását utánzó gépeket építeni. Önmagában ez még egyáltalán nem

lenne ijesztő. Engem inkább ez aggaszt. – Magnus végighúzta hosszú

ujját a lap bal oldalán álló íráson.

Will közelebb hajolt, és a zakója ujja Tessa karját súrolta. – Igen,

éppen azt akartam kérdezni, hogy mi ez. Valamilyen varázsige?

Magnus bólintott. – Kötésmágia. Démonenergiát lehet sugározni ve-

le egy élettelen tárgyba, amitől az tulajdonképpen életre kel. Láttam

már a gyakorlatban is működni. Mielőtt megkötötték a Szövetséget, a

vámpírok szívesen szórakoztatták magukat azzal, hogy kisebb démoni

mechanizmusokat hoztak létre. Csak éjjel muzsikáló zenedobozokat, ki-

zárólag napnyugta után megülhető lovakat meg hasonló butaságokat. –

Ujjaival elgondolkodva dobolt sétabotja fogantyúján. – A humánrobo-

tok létrehozásakor az egyik legnagyobb nehézséget persze mindig is a

külső jelentette. Az emberi hús semmilyen más anyaggal nem helyette-

síthető.

– És ha valaki azt használ? Úgy értem, emberi húst? – kérdezte

Tessa.

Magnus egy pillanat szünet után válaszolt. – Mondjuk úgy, hogy

nyilvánvaló, milyen problémával kell a tervezőknek szembenézniük. A

húsnak a tartósítás során megváltozik az állaga. Mágiára van szükség.

Aztán megint mágiára, hogy a démonenergiát a mechanikus testhez

kössék.

– És mit lehet így elérni? – kérdezte feszülten Will.

– Építettek már olyan automatont, amelyik verset írt vagy tájképet

rajzolt. De csak olyanokat, amilyenekre utasítást adtak neki. Ezek a lé-

nyek nem képesek önállóan alkotni, nincsen saját képzeletük. Viszont,

ha démonenergia táplálná, egy automaton saját gondolatokkal és akarat-

tal is rendelkezhetne. Csakhogy egy démonokhoz kötött lélek sosem le-

het szabad. Elkerülhetetlenül annak fog engedelmeskedni, akitől a dé-

monenergiát kapta.

– Egy mechanikus hadsereg – szólt Will fanyar iróniával a hangjá-

ban. –Amelyik nem a mennyben, de nem is a pokolban született.

– Én nem mennék ilyen messze – mondta Magnus. – Démonenergiá-

ra egyáltalán nem könnyű szert tenni. Démonokat kell megidézni hozzá,

és tudod, az milyen körülményes folyamat. Egy hadsereg létrehozásá-

hoz pedig annyi kéne belőle, hogy talán lehetetlen is lenne hozzájutni,

de mindenképpen rendkívül kockázatos. Még egy olyan gonosz roha-

déknak is, mint de Quincey.

– Értem. – Will felcsavarta a papírt, és zakója belső zsebébe csúsz-

tatta. – Hálás vagyok a segítségedért, Magnus.

A boszorkánymester kissé csodálkozva pillantott fel, de udvariasan

válaszolt. – Nem tesz semmit.

– Gondolom, nem bánnád, ha de Quincey eltűnne, és valaki más lép-

ne a helyére – szólt Will. – Láttad a saját szemeddel, amikor megszegte

a Törvényt?

– Egyszer. Meghívtak ide, hogy vegyek részt az egyik ceremóniáján.

Mint kiderült… – Magnus szokatlanul komornak tűnt. – De inkább

megmutatom.

Ezzel felállt, elindult a könyvespolc felé, ahol Tessa az imént néze-

lődött, majd intett, hogy kövessék. Will és Tessa azonnal utánasietett. A

boszorkánymester megint csettintett az ujjaival, mire kék szikrák rep-

pentek a levegőbe, és az illusztrált Biblia félrecsúszott. Láthatóvá vált

egy, a polc mögött, a fába faragott apró lyuk. Ahogy Tessa meglepetten

közelebb hajolt, észrevette, hogy egy elegáns zeneszobába láthat be raj-

ta keresztül. Legalábbis először annak gondolta, ahogy meglátta a helyi-

ség hátsó része felé forduló, sorokba rendezett székeket. A világításról

kandeláberekben álló gyertyák sora gondoskodott. A hátsó falat földig

érő, vörös szaténfüggönyök takarták, előttük pedig kicsit megemelték a

padlót, kisebb színpadszerűséget hozva így létre. Egyetlen magas támlá-

jú széken kívül most semmi sem volt rajta.

A szék karfáihoz erősített acélbilincsek, mint egy bogár kitinpáncél-

ja, csillogtak a gyertyafényben. A fán itt-ott vörös foltok éktelenkedtek.

Tessa azt is észrevette, hogy a szék lábát a földhöz szegezték.

– Itt zajlanak a kis… előadásaik – közölte Magnus méla undorral a

hangjában. – Előhozzák az embert, és a székbe bilincselik. Aztán fel-

váltva isznak belőle, amíg ki nem szárad, a közönség meg tapsol.

– És ezt élvezik? – kérdezte Will. – A mondénok fájdalmát? A fé-

lelmüket?

– Nem mindenki ilyen az Éjszaka Gyermekei közül – felelte csende-

sen Magnus. – Ezek a legrosszabbak.

– És az áldozatok? – kérdezősködött tovább a fiú. – Honnan szerzik

őket?

– Főleg bűnözők – mondta Magnus részeges csavargók meg utca-

lányok. Akikről mindenki megfeledkezett. Akiket már senki sem lóg

keresni. – Nyílt tekintettel pillantott Willre. – Megosztanád velem, mit

tervezel?

– Akkor kezdjük, amikor törvényszegést tapasztalunk – felelte Will.

– Abban a pillanatban, ahogy egy vámpír kárt próbál tenni egy ember-

ben, jelt adok az Enklávénak, ők pedig támadnak.

– Értem – bólintott Magnus. – És hogy fognak bejutni?

– Emiatt ne aggódj! – Will nem zökkent ki a nyugalmából. – A te

dolgod annyi, hogy amint ez megtörténik, fogd Tessát, és vidd bizton-

ságba innen! Thomas odakint vár a kocsinál, ő azonnal indul veletek az

Intézetbe.

– Nekem úgy tűnik, elpazaroljátok a képességeimet, ha csak egy

ilyen szerény méretű lányt bíztok rám – jegyezte meg Magnus. –

Nyilván komolyabb hasznom…

– Ez az árnyvadászok ügye – szólt közbe Will. – Mi hozzuk a Tör-

vényt, és mi tartatjuk be. Felbecsülhetetlen értékű segítséget nyújtottál

eddig, de most már nem kérünk tőled mást.

Magnus elhúzta a száját, és Tessa szemébe nézett a fiú válla fölött.

– A nephilimek büszke elszigeteltsége. Ha hasznodat vehetik, hát

hasznodat veszik, de képtelenek rávenni magukat, hogy a diadalban is

osztozzanak az alvilágiakkal.

Tessa Willhez fordult. – Engem is elküldesz, mielőtt megkezdődik a

harc?

– Muszáj – felelte a fiú. – Nem lenne jó, ha a vámpírok azt látnák,

hogy Camille együttműködik az árnyvadászokkal.

– Ez képtelenség – vágta rá Tessa. – De Quincy tudni fogja, hogy

én… vagyis hogy Camille hozott ide. Nyilvánvaló lesz, hogy hazudott

rólad. Tényleg azt hiszi, hogy ezek után a klán nem fogja tudni, hogy

elárulta őket?

Valahol a gondolatai mélyén felhangzott Camille halk nevetése.

Nem úgy tűnt, mintha félne.

Will és Magnus összenézett. – Nem számít rá – mondta Magnus –,

hogy egyetlen jelen lévő vámpír is túléli a mai estét.

– A halottak nem mesélnek – bólintott Will. A vibráló fény a fekete

és az arany változó árnyalatait festette az arcára. Összeszorította a szá-

ját, és homlokát ráncolva a nyílás felé nézett. – Nézzétek!

Mind a hárman közelebb húzódtak a lyukhoz, és látták, hogy a zene-

szóba egyik végében félresiklik a tolóajtó. Mögöttük meglátták a gyer-

tyafényes szalont; a vámpírok lassan elkezdtek befelé özönleni, és sor-

ban letelepedtek a színpad előtt álló székekre.

– Itt az idő – szólt Magnus, és visszahúzta a Bibliát a nyílás elé.

A zeneszoba majdnem megtelt. Tessa belekarolt Magnusba, és fi-

gyelte, ahogy Will a tömegben furakodva igyekezett három helyet talál-

ni egymás mellett. A fiú leszegte a fejét, és a padlóra szegezte a tekinte-

tét, de még így is…

– Most is őt nézik – súgta oda a lány Magnusnak. – Úgy értem,

Willt.

– Hát persze – mondta Magnus. Úgy villant meg a fény a szemében,

akár egy macskáéban, ahogy körbejáratta a tekintetét. – Figyeld csak!

Az arca, mint egy rossz angyalé, a szeme meg, mint az éjszakai égbolt a

pokolban. Nagyon csinos, és a vámpíroknak ez tetszik. Azt kell mond-

jam, nekem is ínyemre van – vigyorodott el Magnus. – A kék szem és a

fekete haj a kedvenc kombinációm.

Tessa felemelte a kezét, és megérintette Camille halványszőke fürtje-

it.

– Senki sem tökéletes – vont vállat Magnus.

A lánynak nem maradt ideje válaszolni; Will talált megfelelő üres

helyeket egymás mellett, és kesztyűs kezével intett nekik. A lány igye-

kezett nem észrevenni a vámpírok Will felé küldött pillantásait, miköz-

ben Magnus a székeik felé vezette. A fiú valóban gyönyörű volt, de hát

miért érdekelte őket? Will csak élelem a szemükben, nem?

Ahogy leült Magnus és Will közé, selyemszoknyája susogott, mint

falevelek az erős szélben. A szobában hűvös volt, nem úgy, mint ha

emberekkel lett volna tele, akiknek hőt bocsát ki a teste. Will zakójának

ujja felcsúszott, ahogy a fiú megütögette a mellényzsebét, és Tessa látta,

hogy csupa libabőr a karja. A lány elgondolkodott rajta, hogy vajon a

vámpírok alattvalói mindig fáznak-e.

Suttogás futott végig a termen, mire Tessa elfordította a tekintetét

Willről. A gyertyák fénye nem érte el a helyiség távoli sarkait; a szín-

pad egy része sötétbe borult, és még Camille vámpírszeme sem tudta

kivenni, mi mozog az árnyékban, amíg hirtelen elő nem bukkant de

Quincey.

A közönség elhallgatott, de Quincey pedig széles vigyorra húzta a

száját. Őrült vigyor volt, kivillanó szemfogakkal. A férfi arca megválto-

zott, vad lett és barbár, egészen farkasszerű. A vámpírok elfojtott mor-

mogással fejezték ki tetszésüket, valahogy úgy, ahogy egy színház kö-

zönsége díjazza egy színész hatásos színpadra lépését.

– Jó estét! – szólt de Quincey. – Üdvözlöm önöket, barátaim! Akik

ma csatlakoztak hozzám – folytatta, és egyenesen Tessára mosolygott,

aki olyan ideges volt, hogy csak meredten tudott visszanézni rá –,

mindannyian az Éjszaka Gyermekeinek büszke fiai és lányai. Nem va-

gyunk hajlandóak a fejünket a Törvény elnyomó igájába hajtani. Nem

felelünk a nephilimeknek. Nem hagyunk fel ősi szokásainkkal a kedvü-

kért.

Lehetetlen volt nem észrevenni, milyen hatással van a fiúra de

Quincey beszéde. Minden izma megfeszült, a kezét ökölbe szorította az

ölében, az erek kidagadtak a nyakán.

– Van egy foglyunk! – jelentette be de Quincey. – A bűne, hogy el-

árulta az Éjszaka Gyermekeit. – Végigjáratta a tekintetét a vámpírok so-

rán. – És mivel kell bűnhődnie ezért az árulásért?

– Halállal! – kiáltotta egy hang. A Delilah nevű vámpírnő volt az.

Előredőlt a székén, arcáról sütött az izgatott várakozás.

A többi vámpír csatlakozott hozzá. – Ha-lál-lal! Ha-lál-lal!

Újabb alakok léptek elő a színpad mögött lógó függönyök közül. Két

vámpír rángatott magával egy küszködő férfit, akinek fekete csuklya

rejtette a vonásait. Tessa csak annyit látott, hogy sovány, valószínűleg

fiatal – valaha jó ruhái pedig mocskosak és szakadtak. Csupasz lába vé-

res csíkot hagyott a deszkákon, ahogy a vámpírok átrángatták a színpa-

don, és a székbe lökték. Tessa alig hallhatóan felszisszent, annyira meg-

sajnálta a férfit; érezte, hogy Will minden izma megfeszül mellette.

A mondén erőtlenül küszködött, mint egy bogár a gombostűn, mi-

közben a vámpírok a székhez bilincselték a csuklóját meg a bokáját, az-

tán hátraléptek. De Quincey elmosolyodott; a fogai, mint elefántcsont

tűk, fehéren ragyogtak, ahogy végigmérte a közönségét. Tessa érezte a

vámpírok nyugtalanságát – és még a nyugtalanságuknál is jobban az éh-

ségüket. Többé nem emlékeztettek színházba járó úri közönségre.

Olyan mohók voltak, akár a zsákmány szagát megérző, éhes oroszlá-

nok, ahogy előrébb csúsztak a székükön, csillogó szemük elkerekedett,

és kitátották a szájukat.

– Mikor hívhatod az Enklávét? – kérdezte súgva Tessa Willtől.

A fiú hangja feszült volt. – Ha a vérét veszi. Látnunk kell, amikor

csinálja.

– Will…

– Tessa! – Will a valódi nevét súgta, és megszorította a lány kezét. –

Csend!

A lány kelletlenül fordította a figyelmét megint a színpad felé, ahol

de Quincey közelebb lépett a megbilincselt fogolyhoz. A szék mellett

megállt, kinyújtotta a kezét, és vékony, sápadt ujjával könnyedén végig-

simította a férfi vállát. A fogoly összerándult, és görcsös rángatózásba

kezdett, amikor a vámpír keze a válláról a nyakára siklott. De Quincey

két fehér ujját a férfi ütőerére illesztette, mintha orvos lenne, és a férfi

szívverését ellenőrizné.

Tessa látta, hogy de Quincey ezüstgyűrűt viselt az egyik ujján, ami-

ből egy éles tű emelkedett ki, amikor ökölbe szorította a kezét. Egyetlen

villanás látszott, és a fogoly felsikoltott – most először adott ki hangot.

Volt benne valami ismerős.

Vékony, vörös csík jelent meg a férfi torkán. Olyan volt, mintha egy

darab drótot feszítettek volna ki rajta. Vér bugyogott elő, és folyt le a

fogoly kulcscsontjához. A fogoly tovább dobálta magát, miközben de

Quincey, akinek az arcáról most már sütött az éhség, két ujjával meg-

érintette a vörös folyadékot, aztán vörös ujjbegyét a szájához emelte. A

vámpírok sziszegtek és hangosan fel-felnyögtek; alig bírtak már a he-

lyükön maradni. Tessa a fehér tollas kalapot viselő nőre pillantott. Tát-

va volt a szája, és az állán csörgött a nyál.

– Will! – mormogta Tessa. – Will, kérlek!

A fiú a Tessa túloldalán ülő Magnusra pillantott. – Magnus, vidd ki

innen!

A lány tudatának egy szelete lázadt a gondolat ellen, hogy elküldjék.

–Will, ne, maradni akarok…!

A fiú továbbra is halkan beszélt, de a szeme szikrázott. – Ezt már

megtárgyaltuk. Menj, vagy nem hívom az Enklávét! Ha maradsz, az az

ember meghal.

– Gyere! – szólt Magnus, és kezét a lány könyökére téve noszogatta,

hogy álljon fel. Tessa kelletlenül engedte, hogy a boszorkánymester fel-

segítse, aztán az ajtó felé terelje. Feszülten körülnézett, hogy megnézze,

észrevette-e valaki a távozásukat, de senki sem figyelt oda rájuk. Min-

denki de Quinceyre meg a fogolyra meredt. Sok vámpír már talpon is

volt; sziszegtek, éljeneztek és éhesen hörögtek.

Will ülve maradt a nyüzsgő tömegben, de előrehajolt, mint a vadász-

kutya, amelyik alig várja, hogy elengedjék a pórázról. A bal keze a mel-

lényzsebébe csúszott, és amikor előkerült, egy rézből készült tárgy volt

benne.

A Foszfor.

Magnus felrántotta az ajtót. – Siess!

Tessa megtorpant, és a színpad felé nézett. De Quincey most a fo-

goly mögött állt. Mosolygó szája csupa vér volt. Kinyújtotta a kezét, és

megragadta a csuklyát a férfi fején.

Will felállt, és a magasba emelte a Foszfort. Magnus elkáromkodta

magát, és megragadta Tessa karját. A lány félig megfordult, hogy utána

induljon, aztán mozdulatlanná merevedett, ahogy de Quincey lerántotta

a fekete csuklyát a fogoly fejéről.

A férfi arca feldagadt, és csupa kék meg zöld folt volt a verésektől.

Az egyik szeme eltűnt egy óriási fekete duzzanat mögött. Szőke haját

vér és izzadság tapasztotta a fejbőrére. Mindez azonban nem számított:

Tessa bármikor, bárhol felismerte volna. Most már azt is pontosan tud-

ta, miért hangzott olyan ismerősen az a kiáltás az imént.

Nathaniel volt az.