18

Harminc ezüstpénz

Kitörölni nevét – kevesebb a had eggyel

S a bejárt ut (sic!), a felvállalt hivatás,

Poklok diadalma, siralma a mennynek,

Istenre gyalázat, emberre csapás.

Robert Browning: Az elveszett vezér (Tótfalusi István fordítása)

TESSA TÁNTOROGVA HÁTRÁLT. Mögötte Sophie dermedten térdelt

Agatha fölött, tenyerét az asszony mellkasára szorította. Ujjai alatt a

szánalmas, rögtönzött kötést átitatta a vér; Agatha hátborzongatóan sá-

padt volt, és olyan hangot adott ki, mint egy teáskanna, ha felforr benne

a víz. Amikor meglátta az automatonokat, elkerekedett a szeme, és vé-

res kezével megpróbálta eltolni magától Sophie-t, de a lány továbbra is

csak sikított, kapaszkodott belé, és nem mozdult mellőle.

– Sophie! – Csattogó lépések közeledtek a lépcsőn, aztán a falfehér

Thomas rontott be az előtérbe. Azt a hatalmas kardot tartotta a kezében,

amit Tessa korábban látott nála. Jessamine a napernyőjét szorongatva

követte, az ő sarkában pedig a halálra vált Nathaniel loholt. – Mi az ör-

dög…?

Thomas elhallgatott, Sophie-ról Agathára nézett, aztán az ajtóra,

majd megint vissza a két nőre.

Az automatonok megtorpantak. Közvetlenül az ajtón belül sorakoz-

tak fel egymás mellett, mintha marionett bábuk lettek volna, amiknek a

zsinórját már nem rángatja senki. Kifejezéstelen arcuk előremeredt.

– Agatha! – Sophie hangja éles visítássá erősödött. Az asszony moz-

dulatlanul hevert, szeme tágra nyílt, de a semmibe bámult. Karja er-

nyedten feküdt az oldala mellett. Bár remegett a félelemtől, Tessa hátat

fordított az automatonoknak, lehajolt, és Sophie vállára tette a kezét. A

másik lány lerázta magáról; apró, nyüszítő hangokat hallatott, mint egy

kutya, ha belerúgnak. A válla fölött Tessa vetett egy gyors pillantást az

automatonokra. Továbbra is olyan mozdulatlanok voltak, mint a táblán

várakozó sakkfigurák, de vajon meddig marad ez így? – Sophie, kérlek!

Nate zihálva kapkodta a levegőt, tekintetét az ajtóra szegezte, az arca

fehér volt, akár a fal. Jessamine meglepetten és némiképp csalódottan

végigmérte, majd Thomashoz fordult. – Mondd neki, hogy álljon fel! –

szólt. – Rád hallgatni fog.

Thomas vetett egy csodálkozó pillantást a lányra, majd finoman, de

határozottan lefejtette Sophie kezét Agatháról, és talpra segítette a lányt.

Sophie belékapaszkodott. A kézfeje és a karja olyan volt, mintha egye-

nesen a vágóhídról jött volna, véres tenyérnyomokkal teli köténye pedig

kis híján kettészakadt. – Miss Lovelace – szólt halkan a fiú, szabad ke-

zével magához ölelve a cselédet. – Vigye Sophie-t és Miss Grayt a

szentélybe…

– Nem! – szólalt meg egy vontatott hang Tessa háta mögött. – Nem

hiszem. Vagyis Miss Lovelace a cselédlánnyal oda megy, ahová csak

akar, viszont Miss Gray itt marad. Miként a bátyja is.

Ismerős hang volt – sokkolóan ismerős. Tessa nagyon lassan meg-

fordult.

A mozdulatlanná dermedt gépezetek között, mintha csak varázslat

repítette volna oda, egy férfi állt. Éppen olyan hétköznapi volt a külseje,

mint amilyennek Tessa korábban is látta, bár a kalapot már nem viselte,

a boszorkányfény csak ősz haját világította meg.

Mortmain.

A férfi mosolygott. Nem olyan kedélyesen, mint korábban, inkább

valamiféle gyomorforgató jókedvvel a tekintetében. – Nathaniel Gray –

mondta. – Szép munka volt. Bevallom, megingott a beléd vetett hitem,

méghozzá nem is kicsit, de elismerésre méltóan tetted jóvá a múltbéli

baklövéseidet. Büszke vagyok rád.

Tessa megpördült, és a bátyjára nézett, de Nate mintha meg is feled-

kezett volna a jelenlétéről – ahogy mindenki máséról is. Arcán a féle-

lem és a rajongás egészen különös keverékével Mortmaint bámulta, az-

tán el is indult feléje. Ahogy félretolta Tessát az útjából, a lány utána-

nyúlt, de Nate ingerült mozdulattal rázta le magáról a kezét. Végül ott

állt közvetlenül Mortmain előtt.

Hangosan felkiáltott, térdre zuhant, és összeillesztette a két tenyerét

maga előtt, mintha csak imádkozna.

– Soha nem vágytam másra – szólt csak hogy önt szolgáljam, Ma-

giszter!

Mrs. Dark még mindig nevetett.

– De mi az? – szólt értetlenül Jem. Fel kellett emelnie a hangját,

hogy a harsány kacagás ne nyomja el teljesen. – Ezzel meg mit akar

mondani?

Rongyos külseje ellenére Mrs. Darknak sikerült diadalmasan kihúz-

nia magát. – De Quincey nem a Magiszter – vicsorította. – Csak egy os-

toba vérszívó, semmivel sem különb a többinél. Azzal, hogy ilyen

könnyen hagytátok magatokat félrevezetni, bebizonyítottátok, hogy fo-

galmatok sincs róla, ki a Magiszter valójában, vagy, hogy mi vár rátok.

Halottak vagytok, kis árnyvadászok. Apró, két lábon járó halottak.

Ez már túl sok volt Willnek. Felhördült, és szeráfpengéjét a magasba

emelve nekivágott a lépcsőnek. Jem utána kiáltott, hogy álljon meg, de

mintha a falnak beszélt volna. Mrs. Dark felhúzta az ajkát, mint egy szi-

szegő kobra, meglendítette a karját, és nővére levágott lejével célba vet-

te Willt. A fiú undorodva ugrott félre, Mrs. Dark pedig kihasználta az

alkalmat, kikerülte Willt, lerohant a lépcsőn, aztán átfutott egy boltíves

ajtónyílás alatt az előcsarnok nyugati oldalán, és már el is nyelte a sötét-

ség.

Eközben Mrs. Black feje jó néhány lépcsőfoknyit bucskázott lefelé,

és közvetlenül Will csizmája előtt állapodott meg. A fiú lenézett, és el-

húzta a száját. A levágott fej egyik szeme becsukódott, és szürke, kér-

ges nyelve kilógott a szájából. Olyan volt, mintha gúnyosan vigyorogna

Willre.

– Mindjárt elhányom magam – jelentette be a fiú.

– Arra most nem érünk rá – közölte vele Jem. – Gyere…!

Ezzel átrohant a boltív alatt, és Mrs. Dark nyomába eredt. Will egy

mozdulattal félrerúgta a halott boszorkánymester fejét, és futólépésben

sietett barátja után.

Magiszter? – ismételte tompán Tessa. De hát ez lehetetlen! De

Quincey a Magiszter. Azok a lények a hídon azt mondták, őt szolgálják.

A bátyjára meredt. – Nate?

Hiba volt hangosan megszólalnia. Mortmain ráemelte a tekintetét, és

elmosolyodott. – Fogjátok el az alakváltót! – parancsolta a mechanikus

lényeknek. – Ne engedjétek elmenni!

– Nate! – kiáltotta Tessa, de a bátyja még csak oda sem nézett, mi-

közben a hirtelen újra feltámadó automatonok kattogva, zörögve meg-

indultak felé. Az egyik megragadta a lányt, satuszerű fémkarja úgy szo-

rította Tessa mellkasát, hogy a levegőt is kipréselte belőle.

Mortmain rávigyorgott. – Ne legyen túl szigorú a bátyjával, Miss

Gray! Valójában okosabb, mint gondoltam. Az ő ötlete volt, hogy ha

egy kitalált történettel elcsalom az ifjú Carstairst és Herondale-t a ház-

ból, akkor zavartalanul bejöhetek.

– Mégis mi folyik itt? – Jessamine hangja remegett, ahogy a fejét

kapkodva járatta a tekintetét Nate, Tessa és Mortmain között. –Nem ér-

tem. Ki ez, Nate? Miért térdelsz előtte?

– Ő a Magiszter – felelte Nate. – Bölcsen tennétek, ha mind letérdel-

nétek előtte.

Jessamine hitetlenkedve nézett a fiúra. – Ez de Quincey?

Nate szeme felvillant. – De Quincey közönséges hűbéres. Egyszerű

jobbágy. Csak kevesen tudják, kicsoda a Magiszter valójában. A kivá-

lasztottak egyike vagyok. A kegyelteké.

Jessamine felfortyant. – Kiválasztott, hogy térden csúszhass, mi?

Nate gyűlölettel a tekintetében pillantott a lányra, és felállt. Odakiál-

tott valamit Jessamine-nek, de Tessa nem hallotta, mi volt az. A lény

most már olyan erővel szorította, hogy alig kapott levegőt, és sötét fol-

tok lebegtek a szeme előtt. Az is csak félig jutott el a tudatáig, hogy

Mortmain rászólt a lényre, lazítson a szorításán. Az automaton nem en-

gedelmeskedett. Ahogy Tessa gyengülő ujjakkal próbálta lefejteni ma-

gáról a fémkart, szinte észre sem vette, hogy valami reszketni kezd a

torkánál; olyan volt, mintha egy madár vagy egy pillangó esett volna

csapdába a gallérja alatt. A nyakában lógó lánc vibrált és lüktetett.

Amikor Tessának végül sikerült lefelé fordítania egyre homályosodó

tekintetét, döbbenten látta, hogy a kis fémangyal előbújt a gallérja alól,

és átemelve a láncot a fején, felfelé tör. Az angyal szeme felragyogott

röptében. A fémszárnyakat Tessa most először látta kitárva, és észrevet-

te, hogy csillogó és borotvaéles a peremük. Csodálkozva figyelte, ahogy

az angyal lecsap, akár egy darázs, szárnyával belevág az őt tartó lény

fejébe, és a rézkoponya vörös szikrák záporát szórja a levegőbe.

A szikrák forró parázsként égették Tessa nyakát, mégis alig vette

észre őket; a satuszerű kar engedett a szorításán, és a lánynak sikerült

kiszabadítania magát, ahogy az automaton megpördült, tántorogni kez-

dett, és vakon hadonászott maga előtt. Tessának egy régen látott rajz ju-

tott eszébe, amin egy dühös úriember méheket igyekezett elhessegetni

magától egy kerti mulatságon. Mortmain, aki némi késéssel vette csak

észre, mi történik, elkiáltotta magát, mire a többi lény is mozgásba len-

dült, és Tessa felé indult. A lány kétségbeesetten nézett körül, de többé

nem látta az apró angyalt. Mintha eltűnt volna a semmiben.

– Állj félre az útból, Tessa! – Kicsi, hűvös kéz kapta el a lány csuk-

lóját. Jessamine volt az. Hátrarántotta Tessát, Thomas pedig, aki idő-

közben elengedte Sophie-t, eléjük ugrott. Jessamine az előtér hátsó trak-

tusában épült lépcső felé taszította Tessát, és napernyőjét forgatva elő-

reindult. Arcáról sütött az elszántság. Thomas támadott először. A ki-

nyújtott karral közeledő lény elé ugrott, és kardját a mellkasába döfte.

Az automaton hátratántorodott, kerregő hangot adott ki, és a testéből

szikrák pattantak elő. Jessamine-nek annyira tetszett a látvány, hogy el-

nevette magát, és leírt egy kört a napernyőjével. A különleges fegyver

pörgő széle átvágta két automaton lábát, akik erre hasra zuhantak, és

úgy terültek el a földön, mint a partra vetett halak.

Mortmaint mindenesetre sikerült felbosszantani. – Ó, az ég szerelmé-

re. ..! Te, ott…! – Csettintett az ujjával, és az egyik automatonra muta-

tott, amelyiknek csövet hegesztettek a csuklójára. – Intézd el azt az

árnyvadászt!

A fémszörny szaggatott mozdulattal emelte föl a karját. A fémcsőből

vörös tűzcsóva tört elő, és egyenesen Jessamine mellkasát találta el. A

lány elvesztette az egyensúlyát, és a napernyő kiesett a kezéből, ahogy

végül hanyatt zuhant. A teste rángatózott, és üveges tekintettel meredt a

semmibe.

Nathaniel, aki időközben Mortmain mellé állt, és biztos távolságból

vele együtt figyelte a jelenetet, hangosan felnevetett.

Tessát sistergő gyűlölet járta át, ő maga is meglepődött az intenzitá-

sán. A legszívesebben rávetette volna magát Nate-re, végigkarmolta

volna az arcát, és addig rugdosta volna, amíg az sikítani nem kezd. Tud-

ta, hogy nem is telne sok időbe. A bátyja mindig is gyáva volt, ha fáj-

dalmat kellett eltűrni. El is indult Nate felé, de miután Jessamine-től

megszabadultak, a lények ismét vele kezdtek foglalkozni. Thomas, aki-

nek az izzadságtól a fejbőréhez tapadt a haja, az ingén pedig hosszú, vé-

res hasadás tátongott, sebesen közbelépett. Széles, ellentmondást nem

tűrő mozdulatokkal kaszált a karddal. Nehéz volt elképzelni, hogy nem

sikerül feldarabolnia a lényeket, de azok meglepően ügyesnek bizonyul-

tak. Újra meg újra elhajoltak a penge útjából, és tekintetüket Tessára

szegezve egyre csak közeledtek. Thomas megpördült, és a lányra nézett.

– Miss Gray! Most! Vigye Sophie-t!

Tessa habozott. Nem akart elfutni, inkább állta volna a sarat. Csak-

hogy Sophie alig volt magánál. Rémülettel teli, döbbent tekintetét le

sem tudta venni a lényekről.

– Sophie! – kiáltotta Thomas. Tessa hallotta az őszinte aggodalmat a

hangjában, és most már biztosan tudta, hogy nem tévedett a fiú Sophie

iránti érzelmeit illetően. – A Menedékbe! Most!

– Nem! – kiáltotta Mortmain, és ahhoz az automatonhoz fordult,

amelyik az imént rátámadt Jessamine-ra. Ahogy a lény felemelte a kar-

ját, Tessa megragadta Sophie csuklóját, és a lépcső felé kezdte vonszol-

ni a lányt. Vörös tűznyaláb égette meg mellettük a kőfalat, Tessa felsi-

koltott, de nem lassított, csak rángatta tovább Sophie-t felfelé, a csiga-

vonalban kanyargó lépcsőn. Ahogy rohantak, füst és halál szaga követte

őket.

Amint átfutott az előtérből nyíló boltív alatt, Will megtorpant. Jem

már ott volt, és csodálkozva bámult körbe. Bár a szobából nem nyílt

más kijárat, mint az, amelyiken át bejöttek, Mrs. Dark egyszerűen nem

volt sehol.

A helyiség mégsem volt teljesen üres. Valaha nyilván étkező lehe-

tett, a falakon hatalmas portrék sorakoztak, bár mindegyik felismerhe-

tetlenné rongyolódott. A mennyezetről szürke pókhálókkal benőtt, ha-

talmas kristálycsillár lógott alá. Valaha feltehetőleg egy óriási asztal állt

alatta, most azonban csak az üres, telemázolt márványpadló felett hintá-

zott, amire a halottidézéshez szükséges mintát festették fel: egy kört,

benne egy négyzetet, abban pedig egy ötágú csillagot. A pentagramma

közepén visszataszító kőszobor állt, valamiféle förtelmes, torz karú és

lábú, karmokban végződő kezű démon képmása. A homlokából szarvak

nőttek ki.

A szoba tele volt a fekete mágia maradványaival – csontok, tollak és

bőrdarabok hevertek mindenfelé fekete pezsgőként bugyborékoló vér-

tócsák között. Oldalukra dőlt üres ketrecek is feküdtek ott, meg egy ala-

csony asztal tele véres késekkel és kellemetlenül sötét folyadékkal teli

kőtálkákkal.

A pentagramma öt ágára rúnákat és kanyargós mintákat rajzollak;

Willnek szúrt a szeme, ahogy rájuk nézett. Éppen az ellentétei voltak a

Szürke Könyv dicsőséget és békét sugárzó rúnáinak. Ezek a

nekromancia pusztítással és halállal fenyegető szimbólumai voltak.

– James – szólt Will –, ebben a szobában nem kötésmágiához készü-

lődtek. Ezek a nekromancia kellékei.

– Nem azt mondta, hogy fel akarja támasztani a testvérét?

– Igen, és semmi mást nem is csinált… – Rettenetes gyanú öltött las-

san testet Willben.

Jem nem felelt; figyelmét a szoba túlsó felében kötötte le valami. –

Az egyik kalitkában van egy macska – súgta, és a sarok felé mutatott.

Will a tekintetével követte barátja ujjának vonalát. Az egyik bezárt

ketrecben a fal mellett valóban egy szürke macska borzolta a szőrét. –

És?

– Még él.

– Az egy macska, James. Fontosabb dolgunk is van most, mint

hogy…

De Jem már indult is a kalitka felé. Amikor odaért, felkapta a földről,

és szemmagasságba emelte. A macska egy szürke perzsának tűnt, és

sárga szemével ellenségesen méregette Jemet. Hirtelen ívbe hajlította a

hátát, és tekintetét a pentagrammára szegezve hangosan fújni kezdett.

Jem felnézett – és elkerekedett a szeme.

– Will! – szólt figyelmeztetőleg. – Nézd!

A pentagramma közepén álló szobor megmozdult. Többé nem egy

kuporgó alak volt, hanem felegyenesedett és kihúzta magát. A szeme

kénes ragyogással világított. Aztán mindhárom száját torz mosolyra

húzta, és Will rájött, hogy egyáltalán nem is szobor, hanem egy mozgó

lény az, szürke, kőre emlékeztető bőrrel. Egy démon.

Will hátralépett, és reflexszerűen meglendítette Israfielt. Számított

rá, hogy nem sokra megy vele, és igaza is lett. Ahogy a fegyver a

pentagramma felé közeledett, a penge lepattant egy láthatatlan falról, és

csörömpölve hullott a márványpadlóra. A démon elnevette magát a

pentagramma közepén. – Itt támadtok meg? – kérdezte vékony, magas

hangon. – A Mennyek seregeit is rám szabadíthatnátok, ők sem tehet-

nének semmit ellenem. Az Angyal ereje nem törhet be ebbe a körbe!

– Mrs. Dark – szűrte a fogai között Will.

– Ezek szerint felismersz. Soha senki nem mondta, hogy az árnyva-

dászok okosak is tudnak lenni. – A démon vicsorított zöldes agyaraival.

– Ez a valódi alakom. Csúf meglepetés lehet a számotokra.

– Ki merem jelenteni, hogy jobb így – közölte Will. – Eddig sem

nyújtott éppen felemelő látványt, de most a szarvak legalább hozzáad-

nak némi drámai hatást.

– Akkor végül is micsodák maguk? – kérdezte Jem, és letette a kalit-

kát, benne a macskával, a lába mellé. – Azt hittem, boszorkánymesterek

a nővérével együtt.

– A nővérem az is volt – sziszegte a lény, aki nemrég még Mrs. Dark

volt. – Én teljes egészében démon vagyok. Eidolon. Alakváltó. Mint a ti

drága Tessátok. Viszont vele ellentétben én nem tudok valóban átvál-

tozni azzá, akinek felveszem az alakját. Nem tudok belelátni sem az

élők, sem a holtak gondolataiba. Ezért nem is kellettem a Magiszternek.

– Sértettség volt a hangjában. – Csak arra fogadott fel, hogy Tessát be-

tanítsam. Az ő drága kis protezsáltját. És a nővérem sem kellett másra.

Tudjuk, hogyan működik az átváltozás, és rá tudtuk kényszeríteni a

lányra. Benne pedig fel sem merült, hogy illene meghálálnia.

– Biztosan rosszulesett – szólt Jem a tőle telhető legmegnyugtatóbb

hangon. Will kinyitotta a száját, de a fiú figyelmeztető tekintetét látván

inkább csendben maradt. – Tessa mindent megkapott maguktól, amit

adni tudtak neki, mégsem értékelte.

– Fel sem fogta, micsoda megtiszteltetésben van része. Pedig mekko-

ra dicsőség jutott neki! – A démon sárga szeme égett. – Amikor meg-

szökött, a Magiszter rajtam töltötte ki a dühét… Csalódást okoztam ne-

ki. Fejpénzt tűzött ki rám.

Ezzel sikerült meglepnie Jemet – vagy legalábbis úgy tűnt. – Úgy ér-

ti, de Quincey holtan akarta látni?

– Hányszor kell még elmondanom, hogy nem de Quincey a Magisz-

ter? A Magiszter… – A démon felhördült, és elhallgatott. – Megpró-

bálsz becsapni, ifjú árnyvadász, de úgysem fog sikerülni.

Jem megvonta a vállát. – Nem maradhat örökké abban a

pentagrammában, Mrs. Dark. Nemsokára úgyis eljön az Enklávé. Ki

fogjuk éheztetni, aztán a mienk lesz, és maga is tudja, hogyan kezeli az

Enklávé azokat, akik megszegik a Törvényt.

Mrs. Dark felszisszent. – Még ha a Magiszter cserben is hagyott,

jobban félek tőle, mint tőletek vagy az Enklávétoktól.

Jobban félek tőle, mint az Enklávétoktól. Pedig nagyon kéne félnie,

gondolta Will. Jem igazat beszélt. Mrs. Darknak volt oka félni az Enk-

lávétól, mégsem tette. Will úgy tapasztalta, hogy ha valaki nem fél, ho-

lott minden oka meglenne rá, annak csak a legritkább esetben az illető

bátorsága az oka. Általában inkább arról van szó, hogy tud valamit,

amit más nem.

– Ha nem is árulja el nekünk, kicsoda a Magiszter – szólt Will acélo-

san –, talán egy egyszerű kérdésre azért válaszolhat. Axel Mortmain az?

A démon nyüszítő hangot hallatott, aztán mindkét csontos kezével a

szájához kapott, és a földre roskadt. – A Magiszter. Azt fogja hinni,

hogy én árultam el. Most már sosem nyerhetem el a bocsánatát.

– Mortmain? – visszhangozta Jem. – De hiszen éppen ő figyelmezte-

tett bennünket, hogy… Ó! – Elhallgatott egy pillanatra. – Értem. – Egé-

szen elfehéredett az arca. Will tudta, hogy a gondolatai ugyanazt az utat

járják be, mint nemrég az övéi. Barátja talán előbb is levonhatta volna a

megfelelő következtetést – Will gyanította, hogy Jem valójában oko-

sabb nála –, de neki általában egyszerűen nem jutott eszébe a lehető leg-

rosszabbat feltételezni az emberekről, és abból kiindulni. – Mortmain

hazudott a Sötét Nővérekről és a kötésmágiáról – gondolkodott tovább

hangosan Jem. – Ami azt illeti, eleve Mortmain ültette a bogarat Char-

lotte fülébe, hogy de Quincey a Magiszter. Nélküle eszünk ágában sem

lett volna a vámpírra gyanakodni.

De Quincey egy undorító állat – nyüszítette Mrs. Dark, továbbra is a

pentagrammában kuporogva. A jelek szerint úgy döntött, hogy nincs ér-

telme tovább titkolózni. – Nem volt hajlandó engedelmeskedni

Mortmainnek, minden alkalmat megragadott, hogy ellenszegüljön neki.

Az ilyen viselkedést meg kellett torolni.

A két fiú összenézett. Will tudta, hogy mind a ketten ugyanarra gon-

dolnak. – Mortmain lehetőséget látott rá, hogy gyanúba keverje a riváli-

sát – szólt Jem. – Ezért választotta de Quinceyt.

– Ő rejthette el az automatonok tervrajzait is de Quincey könyvtárá-

ban – bólintott Will. – Végül is de Quincey sosem állította, hogy azok a

tervek az övéi lennének, sőt úgy tűnt, mintha még csak fel sem ismerné

őket, amikor Charlotte megmutatta neki őket. És könnyen lehet, hogy

Mortmain adta parancsba azoknak az automatonoknak a hídon, hogy

mondják magukat a vámpír tulajdonának. Még az is lehet, hogy megté-

vesztésül belevésette de Quincey pecsétjét annak a mechanikus lánynak

a mellkasába, aztán szándékosan hagyta ott a Sötét Nővérek házában,

hogy megtaláljuk. Mindezt azért, hogy elterelje a gyanút önmagáról.

– De nem Mortmain az egyetlen, aki de Quinceyre mutogatott –

mondta Jem. – Nathaniel Gray is ezt tette, Will. Tessa bátyja. Ha két

ember ugyanazt hazudja…

– Akkor összejátszanak – fejezte be a mondatot Will. Egy pillanatra

szinte elégedettséget érzett, de ez aztán gyorsan semmivé is foszlott.

Nem kedvelte Nate Grayt, gyűlölte a gondolatot, hogy Tessa úgy tekint

a fiúra, mintha képtelen lenne rosszat tenni, ráadásul rettenetesen hara-

gudott magára a saját féltékenysége miatt. A tudat, hogy nem tévedett

Nate jellemét illetően, akár elégedettséggel is eltölthette volna, de nem

ilyen áron.

Mrs. Dark vékony, nyüszítésszerű nevetést hallatott. – Nate Gray –

vicsorította. – A Magiszter ölebe. Eladta a húgát a Magiszternek. Egy

maroknyi ezüstért, nem többért. Csak egy kis alamizsnát kapott érte.

Sosem bántam volna így a saját nővéremmel. És még a démonok a go-

noszak szerintetek, akiktől meg kell védeni az embereket! – A hangja

egyre inkább kotkodácsolásra emlékeztetett.

Will nem törődött vele. Száguldottak a gondolatai. Édes istenem,

Nathaniel meséje de Quinceyről az első szótól az utolsóig hazugság

volt, amivel csak a Klávét akarta félrevezetni. Akkor viszont miért je-

lent meg Mortmain rögtön azután, hogy elmentek? Hogy megszabadul-

jon Jemtől és tőlem – gondolta komoran Will. – Nate nem tudhatta,

hogy mi ketten nem tartunk Charlotte-tal és Henryvel. Mortmainnek ott

helyben kellett kitalálnia valamit, amikor meglátott bennünket. Ez hát a

nyilvánvaló magyarázat. Nate az első pillanattól fogva Mortmain embe-

re volt.

Most pedig Tessa ott van vele az Intézetben! Willnek összeszorult a

gyomra. Legszívesebben megfordult volna, hogy kirohanjon az ajtón,

visszaszáguldjon az Intézetbe, és a falba verje Nathaniel fejét. Csak a

sok évnyi kiképzés meg a Henry és Charlotte rosszallásától való félelem

tartotta vissza.

– Mit tervez Mortmain? – förmedt rá Mrs. Darkra a fiú. – Mi várja az

Enklávét a Carleton Square-en? Elkerülhetetlen mészárlás? Feleljen! –

kiáltotta. A félelemtől elcsuklott a hangja. – Különben az Angyalra

mondom, gondoskodom róla, hogy a Klávé alaposan megkínozza, mie-

lőtt végeznek magával. Mit tervez velük Mortmain?

Mrs. Dark sárga szeme felvillant. – Mi a fontos a Magiszternek? –

sziszegte. – Mi az, ami mindig is igazán fontos volt neki? Gyűlöli a

nephilimeket, de mi az, amit valójában akar?

– Tessa – vágta rá azonnal Jem. – De ő biztonságban van az Intézet-

ben, oda még az az istenverte mechanikus hadsereg sem juthat be. Ott

még nélkülünk is…

Mrs. Dark behízelgő hangon szólalt meg. – Egyszer, amikor még él-

veztem a Magiszter bizalmát, beszélt nekem egy tervről, amit az Intézet

megszállására dolgozott ki. Az jutott eszébe, hogy az egyik mechanikus

lénye kezét egy árnyvadász vérével keni össze, hogy az később a meg-

felelő pillanatban ki tudja nyitni az ajtót.

– Egy árnyvadász vérével? – visszhangozta Will. – De…

– Will! – Jem a mellkasára szorította a kezét, ahol az egyik mechani-

kus lény sebet ejtett rajta az Intézet lépcsőjén. – Az én véremet használ-

ták.

Will egy pillanatig tökéletesen mozdulatlanul állt, s a barátjára me-

redt. Aztán szó nélkül sarkon fordult, és az ajtó felé rohant, Jem pedig

felkapta a macska ketrecét, és követte. Ahogy az ajtóhoz értek, az be-

csapódott előttük, mintha valaki meglökte volna, és Will csúszva tor-

pant meg. Hátranézett, és Jem tekintetén látta, hogy ő sem érti, mi tör-

tént.

A pentagramma közepén Mrs. Dark harsányan felnevetett. –

Nephilimek! – lihegte két kacaj között. – Ostoba, ostoba nephilimek!

Hol van most az angyalotok?

Körben a falak mentén hatalmas lángok csaptak fel, a függönyöket

nyaldosták, elzárták az utat az ablakokhoz, és izzásig hevítették a leve-

gőt. A tűz különös, kékeszöld lánggal égett, a bűze tömény volt és ret-

tenetes – egy démon bűze. A ketrecben a macska megvadult, és nyü-

szítve ugrott neki újra meg újra a rácsnak.

Will másik szeráfpengét kapott elő az övéből, és felkiáltott. – Anael!

A fegyver élénk fénnyel ragyogott fel, de Mrs. Dark csak neveteti

tovább. – Ha a Magiszter meglátja a szénné égett holttesteteket – kiál-

totta –, meg fog bocsátani nekem! Akkor vissza fog fogadni! – A dé-

mon nevetése egyre élesebb és rettenetesebb lett. A szoba máris kezdett

megtelni füsttel. Jem a szája elé emelte a karját, és fuldokolva szólt oda

Willnek. – Öld meg! Öld meg, és elalszik a tűz.

Will szorosabbra fogta Anael markolatát. – Gondolod, nem tenném

meg, ha tudnám? – morogta. – A pentagrammában van.

– Tudom. – Jem tekintetén látszott, hogy határozott elképzelése van.

– Vágd le, Will!

Mivel Jemről volt szó, Will azonnal tudta, mire gondol, félszavakból

is megértették egymást. Megpördült, felemelte a ragyogó Anaelt, cél-

zott, és elhajította – csakhogy nem a démon irányába, hanem fel, a ha-

talmas csillárt tartó, vastag lánc felé. A penge úgy hatolt át a fémen,

akár a kés a vajon, aztán éktelen csikorgás hallatszott. A démonnak

egyetlenegy sikolyra maradt ideje, mielőtt a nehéz csillár görbülő fém

és szilánkokra robbanó üveg üstököseként zuhant alá. Will a szeme elé

kapta a karját, hogy megóvja magát a szanaszét repülő kődarabokból,

kristálycserepekből és rozsdából álló törmeléktől. A padló olyan erővel

rázkódott alatta, mintha a föld rengene.

Amikor végül minden elcsendesedett, kinyitotta a szemét. A csillár

egy tengerfenéken heverő óriási elsüllyedt hajóroncsra emlékeztetett.

A levegőben szállt a por, az összetört üveg és a fém kupaca alól pe-

dig zöldes-feketés vér szivárgott a márványpadlóra…

Jemnek igaza volt. A lángok kialudtak. A fiú továbbra is a macska

ketrecének fogantyúját szorongatva mérte fel a pusztítást. Amúgy is

színtelen haja még fakóbb lett a rá ülepedő porrétegtől, arcát pedig be-

lepte a hamu. – Szép munka, William! – ismerte el.

A fiú nem felelt; nem volt rá idő. Szélesre tárta az ajtót, ami most

már könnyedén mozdult az érintésére, és kirohant a házból.

Tessa és Sophie együtt futott felfelé az Intézet lépcsőin, amíg Sophie

lihegve meg nem szólalt. – Itt vagyunk. Ez az az ajtó.

Tessa benyitott, és máris egy folyosón találták magukat. Sophie ki-

szabadította a csuklóját Tessa szorításából, megfordult, becsapta az ajtót

a hátuk mögött, és a helyére csúsztatta a reteszt. Egy pillanatra nekidőlt

az ajtónak, és zihálva kapkodott levegő után. Az arcán patakokban foly-

tak a könnyek.

– Miss Jessamine – suttogta. – Gondolja, hogy…?

– Nem tudom – felelte Tessa. – De hallottad Thomast. El kell jut-

nunk a Menedékbe, Sophie! Ott biztonságban leszünk. – És Thomas-

nak az a legfontosabb, hogy te biztonságban legyél. – Mutatnod kell az

utat, én nem találok oda egyedül.

Sophie lassan bólintott, és ellökte magát az ajtótól. Csendben átve-

zette Tessát a kanyargó folyosók labirintusán, amíg eljutottak arra a

helyre, amire emlékezett a Camille-lal való találkozásának éjszakájáról.

Sophie leemelt egy lámpát a falra erősített tartóról, meggyújtotta, és to-

vábbsiettek, amíg oda nem értek az egymásnak hátat fordító, C betűket

formázó mintával díszített, nagy vasajtó elé. Ahogy megtorpantak előt-

te, Sophie a szája elé kapta a kezét. – A kulcs! – suttogta. – Elfelejtet-

tem a rohadt… bocsásson meg, kisasszony... a kulcsot.

Tessa egy pillanatra frusztrált dühöt érzett, aztán sikerült elnyomni

magában. Sophie egyik barátja éppen most halt meg a karjai között,

aligha hibáztathatta érte, hogy megfeledkezett a kulcsról. – Tudod, hol

tartja Charlotte?

Sophie bólintott. – Elszaladok érte, és már hozom is. Csak várjon itt,

kisasszony!

Ezzel elsietett a folyosón. Tessa egészen addig figyelte, ahogy távo-

lodik, amíg fehér főkötője és ruhaujja bele nem olvadt a sötétségbe, ő

pedig végképp magára nem maradt. A folyosóra egyedül a Menedék aj-

taja alól kiszűrődő kevéske fény csempészett némi világosságot. Ahogy

egyre sűrűbb árnyékok vették körül, Tessa egészen a falig hátrált, és

szorosan hozzásimult, mintha csak beleolvadhatna. Állandóan az Agat-

ha melléből ömlő vért látta maga előtt, amint vörösre festi Sophie kezét,

és Nate éles nevetését hallotta, miután Jessamine összeesett…

Most ugyanez a nevetés ütötte meg a fülét: mintha üveg csörömpölt

volna, ahogy a háta mögött visszhangzott a sötétségben.

Tessa biztos volt benne, hogy csak képzelődött, de azért megpördült,

és hátát a Menedék ajtajának vetette. Az orra előtt a folyosón, ahol pil-

lanatokkal korábban még nem volt senki, most egy ember állt. Szőke

hajú, szélesen vigyorgó férfi egy hosszú, keskeny pengéjű tőrrel a kezé-

ben.

Nate.

– Én Tessie-m – szólt a férfi. – Ez szép teljesítmény volt. Nem gon-

doltam volna, hogy te meg az a cselédlány ilyen gyorsan tudtok futni. –

Megforgatta a tőrt az ujjai között. – Balszerencsétekre viszont a gazdám

felruházott bizonyos… képességekkel. Sebesebben tudok mozogni,

mint gondolnád. – Öntelt mosolyra húzta a száját.

– Valószínűleg sokkal gyorsabban, ha belegondolok, hogy mennyi

időbe telt, mire odalent felfogtad, mi történik.

– Nate! – Tessa hangja remegett. – Még nem késő. Véget vethetsz

ennek.

– Minek vethetek véget? – Nate most először nézett a húga szemébe

azóta, hogy letérdelt Mortmain elé. – A hihetetlen képességeimnek és a

végtelen tudásomnak? Hogy London leghatalmasabb emberének ked-

venc tanítványa vagyok? Ostoba lennék, ha ennek véget vetnék, kishú-

gom.

– Kedvenc tanítványa? Hol volt a mestered, amikor de Quincey le

akarta csapolni a véred?

– Csalódást okoztam neki – mondta Nate. – Te okoztál csalódást ne-

ki. Megszöktél a Sötét Nővérektől, pedig tudtad, milyen következmé-

nyei lesznek rám nézve. Nem vizsgáztál valami jól testvéri szeretetből,

Tessie.

– Miattad hagytam, hogy a Sötét Nővérek megkínozzanak, Nate.

Mindent érted tettem. Te pedig… Te pedig elhitetted velem, hogy de

Quincey a Magiszter. Minden, amiről azt állítottad, hogy de Quincey

műve, valójában Mortmain lelkén szárad, igaz? Ő akarta, hogy Lon-

donba hozz. Az a rengeteg mellébeszélés de Quincey-ről csak azt a célt

szolgálta, hogy elcsald a Klávét az Intézetből, igaz?

Nate elvigyorodott. – Hogy is szokta mondani Harriet néni? Egy

okos észrevétel már nem is számít annyira okosnak, ha túl későn jön.

– És mit talál az Enklávé azon a helyen, amelyikről azt állítottad,

hogy de Quincey fészke? Semmit? Egy üres házat, egy kiégett romot? –

A lány addig hátrált, amíg a hideg vasajtónak nem ütközött.

Nate követte, a szeme úgy ragyogott, mint a penge a kezében. – Te

jó ég, dehogy! Az a rész igaz volt. Nem mennénk vele sokra, ha az

Enklávé nagyon hamar rájönne, hogy hülyét csináltunk belőlük, ugye?

Jobb, ha lefoglaljuk őket, és de Quincey kis búvóhelyének kipucolása jó

időre munkát ad nekik. – Megvonta a vállát. – Te adtad az ötletet, hogy

kenjek mindent a vámpírra. Azok után, ami a minap történt, úgyis halott

ember. A nephilimek már rajta tartják a szemüket, ami azt jelenti, hogy

Mortmain többé nem veheti hasznát. Ráadásul elküldtük az Enklávét,

hogy végezzenek vele, Willt és Jemet pedig ráuszítottuk arra a förtel-

mes Mrs. Darkra, hogy szabadítsa meg tőle a gazdámat. Nos, három le-

gyet ütöttünk egy csapásra, nem igaz? Igazán okos kis tervet eszeltem

ki, én mondom.

Dicsekszik – gondolta undorral Tessa. – Büszke magára. Legszíve-

sebben a bátyja szemébe köpött volna, de tudta, hogy inkább beszéltet-

nie kell, hátha időközben eszébe jut valami, amivel kivághatja magát

ebből a helyzetből. – Az biztos, hogy becsaptál bennünket – mondta, és

gyűlölte magát. – Mennyi volt igaz a történetedből? És mennyi volt ha-

zugság?

– Elég sok minden igaz volt, ha annyira tudni akarod. A legjobb ha-

zugságok legalább részben mindig az igazságon alapulnak – magyaráz-

ta. – Mielőtt Londonba jöttem, arra számítottam, hogy zsarolni tudom

Mortmaint azzal, amit az okkultizmussal kapcsolatos tevékenységéről

tudok. Aztán kiderült, hogy egyáltalán nem érdekli a dolog, csak meg

akart nézni magának, mert nem volt biztos a dolgában. Nem tudta, hogy

a szüleim első vagy második gyereke vagyok. Azt hitte, esetleg én lehe-

tek te. – Elmosolyodott. – Örült, mint majom a farkának, amikor kide-

rült, hogy nem engem keres. Az a helyzet, hogy lányt akart.

– De miért? Mit akar tőlem?

Nate megvonta a vállát. – Nem tudom, és nem is érdekel. Azt mond-

ta, hogy ha megszerezlek neki, és minden hozzád fűzött reményét be-

váltod, a tanítványa lehetek. Miután megszöktél, bosszúból átadott en-

gem de Quinceynek. Amikor idehoztál a nephilimek világának szívébe,

kaptam egy újabb esélyt, hogy megint megszerezzem a Magiszternek

azt, amit már elveszteni látszott.

– Kapcsolatba léptél vele? – Tessának felfordult a gyomra. A kitárt

ablakra gondolt a szalonban, bátyja elpiruló arcára, meg arra, amikor azt

mondta neki, hogy nem ő nyitotta ki azt az ablakot. A lány most már

biztos volt benne, hogy Nate valahogy üzent Mortmainnek. – Közölted

vele, hogy itt vagy? Hogy hajlandó vagy elárulni bennünket? De hát ve-

lünk teljes biztonságban lehettél volna!

– Csakhogy akkor elvesztettem volna a képességeimet. Itt közönsé-

ges ember vagyok, gyenge és megvetésre méltó. Mortmain tanítványa-

ként azonban ott állhatok a jobbján, amikor majd a Brit Birodalom fö-

lött uralkodik.

– Te megőrültél! – mondta Tessa. – Ez az egész nevetséges.

– Biztosíthatlak, hogy nem az. Jövő ilyenkorra Mortmain már beköl-

tözik a Buckingham-palotába. A birodalom meg fog hajolni a hatalma

előtt.

– Csakhogy te nem leszel ott mellette. Láttam, hogy néz rád. Nem a

tanítványa vagy, csak egy eszköz a kezében. Amint megkapja, amit

akar, félre fog dobni, mint egy darab szemetet.

Nate szorosabban fogta a tőrét. – Nem igaz.

– Dehogynem. Harriet néni mindig azt mondta, hogy túlságosan bí-

zol az emberekben. Ezért vagy olyan borzasztóan rossz szerencsejáté-

kos is, Nate. Te magad is állandóan hazudsz, mégsem veszed észre,

amikor neked hazudnak. Harriet néni szerint…

– Harriet néni – nevetett fel halkan Nate. – Olyan szerencsétlen eset

volt a halála! – A fiú elmosolyodott. – Nem találtad furcsának, hogy

épp egy doboz csokoládét küldtem ajándékba, holott tudtam, hogy te

meg sem kóstolod majd, ő viszont biztosan megeszi az egészet?

Tessát elfogta a hányinger. Olyan élesen hasított a gyomrába a fájda-

lom, mintha Nate megforgatta volna benne a tőrét. – Nate… ilyet nem

tehettél… Harriet néni szeretett téged!

– Nem is sejted, mi mindent meg nem tennék még, Tessie. A leghal-

ványabb fogalmad sincs róla. – Kapkodva beszélt, szinte lázas hévvel. –

Mindig butának tartottál. Csak a szerencsétlen bátyád voltam, akit meg

kellett védened a világtól. Akit olyan könnyű becsapni és kihasználni.

Hallottam, amikor Harriet nénivel rólam beszélgettetek. Biztosak volta-

tok benne, hogy soha nem viszem semmire, és nem teszek semmi olyat,

amire büszkék lehettek. És most mégis olyat tettem! Büszke lehetsz

rám! – jelentette ki. Nyilvánvalóan nem érzékelte az iróniát a szavai-

ban.

– Közönséges gyilkos lettél. Szerinted erre kéne büszkének lennem?

Szégyellem, hogy rokonságban állok veled.

– Rokonságban? Hiszen nem is vagy ember, csak valami furcsa lény.

Semmi közöm hozzád. Attól a pillanattól fogva, hogy Mortmain el-

mondta rólad az igazságot, halott vagy a számomra. Nekem nincsen hú-

gom.

– Akkor miért szólítasz folyton Tessie-nek? – kérdezte a lány olyan

halkan, hogy maga is alig hallotta.

Nate egy pillanatig zavarodottan meredt rá. Aztán, ahogy Tessa a

bátyjára nézett – a bátyjára, akiről azt gondolta, hogy egyedül ő maradt

neki a világon valami megmozdult a háta mögött. A lány nem tudta,

hogy csak képzelődik, vagy menten elájul.

– Nem szólítottalak Tessie-nek – felelte a fiú. Zavartnak tűnt, mint

aki azt sem tudja, hol van.

Tessa elviselhetetlen szomorúságot érzett. – A bátyám vagy, Nate.

Mindig is a bátyám leszel.

A fiú összehúzta a szemét. Tessa egy pillanatra azt hitte, talán végre

megértette őt, és megváltoztatja a véleményét. – Miután Mortmain ke-

zébe kerülsz – jelentette ki a fiú örök hálával tartozik majd, mert nekem

köszönheti, hogy az övé leszel.

A lány elkeseredett. Aztán megint mozgást látott Nate vállánál. Csak

egy alig kirajzolódó alak volt az árnyékban. Tehát tényleg van ott valaki

– gondolta Tessa. Nem csak a képzelete játszik vele. Valaki egyre köze-

ledett feléjük. Tessa szólásra nyitotta a száját, de rögtön be is csukta.

Sophie – gondolta. Remélte, a cselédnek lesz annyi magához való esze,

hogy elfut, mielőtt Nate rátámadna a tőrével.

– Gyere velem! – mondta a fiú Tessának. – Semmi értelme nagy hű-

hót csapnod. A Magiszter nem fog bántani…

– Ebben nem lehetsz biztos – közölte a lány. Az alak már közvetle-

nül Nate mögött járt. Valami halványan világított a kezében. Tessának

minden erejével koncentrálnia kellett, hogy ne mozdítsa el a tekintetét

Nate arcáról.

– Biztos vagyok benne. – Türelmetlen volt a hangja. – Nem vagyok

ostoba, Tessa…

Az alak villámgyors mozgásba lendült. A halvány tárgy Nate feje fö-

lé emelkedett, és sebesen csapott le. Nate előredőlt és a földre rogyott.

Ahogy elterült a szőnyegen, szőke haját vörösre festette a vér, és a

fegyver kigördült a kezéből.

Tessa felnézett. A felbőszült Jessamine állt Nate fölött a félhomály-

ban. Bal kezében még mindig egy összetört lámpa maradványait szo-

rongatta.

– Ostoba talán nem vagy. – A lány undorodva piszkálta meg a moz-

dulatlanul heverő Nate-et. – De nem is ez a legdicsőbb pillanatod.

Tessa tátott szájjal meredt rá. – Jessamine?

Jessamine felnézett. Ruhája nyaka elszakadt, a haja kiszabadult a

csatokból, arca jobb oldalán kék horzsolás éktelenkedett. Eldobta a

lámpát, ami kis híján megint eltalálta Nate-et. – Amúgy jól vagyok, ha

emiatt dülleszted így a szemed. Végtére is nem én kellettem nekik.

– Miss Gray! Miss Lovelace! – Sophie a futástól zihálva állt meg

mellettük. Az egyik kezében a Menedék hosszú kulcsát tartotta. Lené-

zett Nate-re, és a meglepetéstől tátva maradt a szája. – Jól van?

– Ó, kit érdekel, hogy jól van-e? – szólt Jessamine, aztán lehajolt,

hogy felkapja a tőrt, amit Nate elejtett. – Miután annyit hazudott! Ha-

zudni mert nekem! – Vér szökött az arcába. – Akárhogy is, most már

nem számít. – Felegyenesedett, és a cseléd felé fordult. – Ne bámész-

kodj már, Sophie, inkább nyisd ki a Menedéket, mielőtt ki tudja, mi jön

még utánunk, hogy megöljön bennünket!

Will kirontott a házból, és Jemmel a nyomában leszáguldott a lép

csőn. A holdfényben minden egyes fűszál élesen kirajzolódott előttük a

pázsiton. A kocsi ott volt, ahol hagyták, a behajtó közepén. Jem meg-

könnyebbülten nyugtázta, hogy a lovak nem estek pánikba a nagy ricsaj

ellenére sem, bár úgy sejtette, Balios és Xanthos tapasztalt már sokkal

rosszabbat is, amióta az árnyvadászok tulajdonában voltak.

– Will! – Jem megállt a barátja mellett, és igyekezett leplezni, hogy

kapkodnia kell a levegőt. – Minél gyorsabban vissza kell jutnunk az In-

tézetbe.

– Ezzel biztosan nem fogok vitába szállni. – Will alaposan végig-

mérte Jemet, aki szerette volna tudni, hogy valóban olyan vörös és láz-

rózsás-e az arca, mint tartott tőle. Jókora adagot vett be a drogból, mie-

lőtt eljöttek az Intézetből, valamiért azonban gyorsabban múlt a hatása,

mint számított rá. Máskor ez sokkal jobban aggasztotta volna, most

azonban félresöpörte az érzést.

– Szerinted Mortmain számított rá, hogy megöljük Mrs. Darkot? –

kérdezte, nem is annyira azért, mert olyan lényegesnek érezte a kérdést,

hanem mert szüksége volt még néhány pillanatra, hogy levegőhöz jus-

son, mielőtt bemászik a kocsiba.

Will kigombolta a zakóját, és éppen az egyik zsebében turkált valami

után. – Vélhetőleg igen – szólt szinte szórakozottan. – Vagy leginkább

abban bízott, hogy megöljük egymást, az ideális lett volna a számára.

Nyilvánvalóan de Quinceyt is holtan szeretné látni, és azt találta ki,

hogy a nephilimeket használja fel bérgyilkosnak. – Will előhúzott egy

bicskát a belső zsebéből, és elégedetten pillantott rá. – Lóháton sokkal

gyorsabban haladhatunk, mint kocsival – jelentette ki.

Jem szorosabban markolta a ketrecet. A rácsok mögül a szürke

macska kíváncsian nézett körül sárga szemével. – Kérlek, mondd, hogy

nem azt teszed, amit szerintem tenni fogsz.

Will kipattintotta a kést, és elindult a felhajtón.

– Nincs vesztegetni való időnk, James. És Xanthos könnyedén el

tudja húzni a kocsit, ha egyedül ülsz rajta.

Jem követte a fiút, de a nehéz ketrec meg a lázas kimerültség erősen

lelassította a lépteit. – Mit akarsz azzal a késsel? Nem fogod megölni a

lovakat, ugye?

– Persze hogy nem. – Will fogta a kést, és nekilátott elvágni Baliost

a kocsihoz rögzítő szíjakat.

– Á! – szólt Jem. – Értem. Elhúzol azzal a lóval, mint valami Robin

Hood, engem meg itt hagysz. Magadnál vagy te?

– Valakinek vigyáznia kell arra a macskára. – A heveder és a csatok

lehullottak, Will pedig felpattant Balios hátára. Mindig is őt szerette

jobban a két ló közül.

– De… – Jem most már komolyan megijedt, és letette a ketrecet a

földre. – Will, ezt nem teheted…

Elkésett. Will a ló oldalába mélyesztette a sarkát, mire Balios nyerít-

ve ágaskodott fel. A fiú kitartóan kapaszkodott – Jem meg mert volna rá

esküdni, hogy még mosolyog is –, aztán Balios vágtatva indult meg a

kapu felé. Egyetlen pillanattal később ló és lovasa eltűnt Jem szeme

elől.