17

Leszáll a sötét

Kint a zordabb ég alatt

ordított az őszi szél,

eső zúdult és szakadt,

hirdetvén, közel a tél.

Emily Brontë: Kint a zordabb ég alatt (Ferencz Győző fordítása)

CHARLOTTE A KÖNYVTÁRBA ROHANT értesíteni az Enklávét, hogy

még aznap este sürgős lépéseket kell tenniük, Henry pedig a szalonban

maradt Nathaniellel és a többiekkel. Meglepően türelmesen várta ki,

hogy Nate megkeresse a térképen a de Quincey búvóhelyét rejtő utcát –

egy chelseai ház volt az a Temze közelében. – Nem tudom, pontosan

melyik ház az – mondta a fiú –, szóval óvatosnak kell lenniük.

– Mindig óvatosak vagyunk – jelentette ki Henry, tudomást sem vé-

ve Will gúnyos pillantásáról. Nem sokkal később azért elküldte Willt és

Jemet a fegyverszobába Thomassal, hogy készítsenek össze egy rakás

szeráfpengét meg egyéb holmikat. Tessa a szalonban maradt Jessamine-

nel és Nate-tel, Henry pedig lesietett a kriptába, hogy felhozza néhány

új találmányát.

Amint a többiek elmentek, Jessamine legyeskedni kezdett Nate körül

– tüzet rakott, aztán kerített egy takarót a vállára, és felajánlotta, hogy

felolvas neki egy könyvből, amit a fiú visszautasított. Ha Jessamine ab-

ban reménykedik, hogy ezzel a sürgés-forgással elhódíthatja Nate szí-

vét, gondolta Tessa, csalódni fog. Nate elvárja a sürgés-forgást, észre

sem veszi, hogy ha valaki különös figyelmet szentel neki.

– És most mi fog történni? – kérdezte végül a fiú, félig a takarók alá

temetkezve. – Mr. és Mrs. Branwell…

– Jaj, csak hívd őket Henrynek és Charlotte-nak! Mindenki tegezi

őket – szólt Jessamine.

– Értesítik az Enklávét, azaz a többi londoni árnyvadászt de Quincey

búvóhelyét illetően, hogy kitervelhessék a támadást – magyarázta

Tessa. – De igazán, Nate, nem kellene ilyenek miatt aggódnod. Pihenj

inkább!

– Tehát csak mi leszünk ebben a szép nagy házban. – Nate szeme

csukva volt. – Furcsa érzés.

– Ó, Will és Jem nem megy velük – jelentette ki Jessamine. – Ami-

kor a takarót kerestem, hallottam őket a fegyverszobában beszélgetni.

Nate szeme felpattant. – Nem mennek? – A hangján hallatszott a

megdöbbenés. – Miért nem?

– Túl fiatalok – felelte Jessamine. – Az árnyvadászokat tizennyolc

éves koruktól tekintik felnőttnek, és az olyan veszélyes küldetéseken,

mint ez is, az Enklávé otthon hagyja a fiatalokat.

Tessa különös megkönnyebbülést érzett, amit egy sietős kérdéssel

igyekezett leplezni. – De ez olyan különös! De Quinceyhez elengedik

Willt és Jemet…

– Éppen ezért nem mehetnek most. A jelek szerint Benedict

Lightwood azzal érvel, hogy de Quincey házának ostroma azért sült el

olyan rosszul, mert Will és Jem nem kapott még rendes kiképzési. Bár

hogy az egészből mi lehetett Jem hibája, el nem tudom képzelni. Ha en-

gem kérdeztek, csak kifogásokat keres, hogy Gabriel is otthon marad-

hasson, bár már elmúlt tizennyolc éves. Még mindig kisbabának nézi.

Charlotte szerint Benedict azt mondta a fiának, volt már rá példa, hogy

egész Enklávék vesztek oda egyetlen éjszaka alatt, viszont a

nephilimeknek kötelességük vigyázni a fiatalabb nemzedékekre, hogy

ha úgy alakul, ők folytathassák tovább.

Tessa gyomra összerándult. Mielőtt bármit mondhatott volna, kinyílt

az ajtó, és Thomas lépett be rajta. Egy halom összehajtogatott ruhát ho-

zott magával. – Ezek Jem úrfi régi holmijai – mondta kissé zavartan

Nate-nek. – Nagyjából hasonló lehet a méretük, és valamit végül is vi-

selnie kell. Ha elkísér a szobámba, kiderül, hogy megfelelőek-e.

Jessamine a szemét forgatta, bár Tessa nem tudta, miért. Talán úgy

gondolta, hogy Nate jobbat érdemel más levetett ruháinál.

– Köszönöm, Thomas! – mondta Nate, és felállt. – És bocsánatot kell

kérnem a korábbi viselkedésemért, amikor, hm, elbújtam előled. Bizto-

san lázas voltam. Ez lehet az egyetlen magyarázat.

Thomas elvörösödött. – Én meg csak a munkámat végeztem, uram.

– Talán aludnod kéne – szólt Tessa, látván a kimerültség fekete kari-

káit bátyja szeme körül. – Úgysem igen tudunk mit tenni, amíg vissza

nem jönnek.

– Ami azt illeti – pillantott Jessamine-ről Tessára Nate –, azt hiszem,

kipihentem magam. Az ember azért idővel álljon talpra, nem? Szívesen

bekapnék most már valamit. Esetleg találkozhatnánk itt, miután felöl-

töztem.

– Hát persze! – Jessamine határozottan fellelkesült. – Megkérem

Agathát, hogy készítsen még egy kis harapnivalót. Utána esetleg kár-

tyázással üthetnénk el az időt. Azt hiszem, szendvics meg tea jó is lesz.

– Ahogy Thomas és Nate kilépett a szobából, a lány csillogó szemmel

csapta össze a tenyerét. – Milyen remekül fogunk szórakozni!

– Kártya? – Tessa, akinek a szava is elállt Jessamine javaslatának

hallatán, végre magához tért a döbbenetből. – Szerinted tényleg kár-

tyáznunk kéne? Miközben Henry és Charlotte de Quinceyvel harcol?

Jessamine félrevetette a fejét. – Mintha búslakodással bármit is se-

gíthetnénk nekik! Biztosan ők is jobban örülnének, ha nem az orrunkat

lógatnánk, hanem vidáman töltenénk el az időt, amíg távol vannak.

Tessa összeráncolta a homlokát. – Egyáltalán nem tartom jó ötletnek,

hogy Nate kártyázzon – mondta. – Pontosan tudod, hogy… gondjai

vannak a… szerencsejátékokkal.

– De hát ez nem szerencsejáték lesz! – jelentette ki könnyedén

Jessamine. – Csak egy baráti kártyaparti. Komolyan, Tessa, muszáj

ilyen savanyúnak lenned?

– Hogy minek? Jessamine, tudom, hogy csak fel akarod vidítani

Nate-et, de annak nem ez a módja…

– Persze te már nyilván tökéletesen elsajátítottad a módját, hogyan

lehet vonzalmat ébreszteni egy férfiban! – csattant fel Jessamine. Barna

szeméből sütött a harag. – Szerinted nem vettem észre, milyen rajongó

kölyökkutya-tekintettel bámulsz Willre? Mintha egyáltalán… Á, mind-

egy! – Felemelte a kezét. – Nem érdekes. Rosszul vagyok tőled. Egye-

dül beszélek Agathával. – Talpra ugrott, és kiviharzott a szobából. A

küszöbön még megállt, és hátranézett. – És tudom, hogy nem érdekel,

hogy nézel ki, de legalább a hajadat rendbe hozhatnád, Tessa. Úgy néz

ki, mintha madarak fészkelnének benne. – Ezzel bevágta az ajtót maga

mögött.

Hiába tudta, hogy butaság, Tessának mégis nagyon fájtak Jessamine

szavai. Visszasietett a szobájába, vizet fröcskölt az arcára, és néhány-

szor végighúzott egy fésűt a hajában. Ahogy falfehér képmását nézte a

tükörben, igyekezett nem gondolni arra, vajon hasonlít-e még arra a

húgra, akit Nate ismer. Igyekezett nem elképzelni, mi változhatott meg

rajta.

Amikor végzett, kilépett a folyosóra – és majdnem összeütközött

Will-lel, aki a szemközti ajtó mellett a falat támasztotta, és a körmeit

mustrálta éppen. Szokása szerint ezúttal sem törődött az illemmel, és

ingujjban volt, amit a mellén bőrszíjak fogtak össze. A hátán hosszú,

keskeny kard lógott, Tessa látta a markolatát a fiú válla fölött. Will

ezenkívül jó pár szeráfpengét is az övébe szúrt.

– Én… – Jessamine hangja visszhangzott Tessa fülében: Szerinted

nem vettem észre, milyen rajongó kölyökkutya-tekintettel bámulsz

Willre? A boszorkányfény halványan világított. Tessa remélte, hogy a

félhomályban nem látszik, mennyire elpirult. – Azt hittem, nem tartasz

az Enklávéval ma este – szólt végül, leginkább csak azért, hogy mond-

jon valamit.

– Nem is, csak leviszem ezeket Charlotte-nak és Henrynek az udvar-

ra. Benedict Lightwood értük küldi a kocsiját. Így gyorsabb lesz. Elvi-

leg hamarosan meg is érkezik. – Ha úgy tűnt is, mintha Will elmoso-

lyodna, a folyosón elég sötét volt hozzá, hogy Tessa ne lehessen biztos

a dolgában. – Aggódsz a testi épségemért, mi? Vagy azt tervezted, hogy

megajándékozol egy szalaggal, hogy viselhessem a csatában, mint

Wilfred az Ivanhoe-ban?

– Sosem szerettem azt a könyvet – felelte Tessa. – Rowena olyan

bugyuta volt. Ivanhoe-nak Rebeccát kellett volna választania.

– A sötét hajú lányt a szőke helyett? Komolyan? – Tessa most már

szinte biztos volt benne, hogy a fiú mosolyog.

– Will…?

– Igen?

– Gondolod, hogy az Enklávénak végül sikerül megölnie? Mármint

de Quinceyt.

– Igen – vágta rá habozás nélkül a fiú. – Ezt már nem lehet tárgyalá-

sokkal megoldani. Ha láttál valaha patkányok közé eresztett terriere-

ket… persze nyilván nem láttál. De pont olyan lesz ma este. A Klávé

egyesével végez az összes vámpírral, amíg teljesen meg nem szabadu-

lunk tőlük.

– Úgy érted, nem lesz több vámpír Londonban?

Will megvonta a vállát. – Vámpírok mindig lesznek. Viszont de

Quincey klánjának írmagja sem marad.

– És ha vége, ha a Magiszter elpusztul… gondolom, nem lesz miért

az Intézetben maradnunk Nate-tel, ugye?

– Nos… – Willt láthatólag komolyan meglepte a kérdés. – Szerin-

tem… Nem, tulajdonképpen nem. Képzelem, szívesebben laknátok egy

kevésbé… erőszakos helyen. Talán még London jobb környékein is kö-

rülnézhetnétek. A Westminster apátságnál…

– Szívesebben mennék haza – szólt közbe Tessa. – New Yorkba.

Will nem szólt. A boszorkányfény annyira elhalványult a folyosón,

hogy már a fiú arcát sem látta tisztán.

– Hacsak nem lesz rá valami különösebb okom, hogy maradjak – tet-

te hozzá, bár maga sem tudta biztosan, valójában mit is akar ezzel mon-

dani. Könnyebb volt így beszélgetni Will-lel, hogy közben nem látta az

arcát, csak a jelenlétét érezte a sötét folyosón.

Azt sem látta, mikor mozdult meg Will, de az ujjai egyszerre köny-

nyedén végigsimították a kézfejét. – Tessa – szólt a fiú. – Ne aggódj,

kérlek! Nemsokára minden rendben lesz.

A lány szíve olyan hevesen vert, hogy majd’ kiugrott a mellkasából.

Mi lesz rendben? Will biztosan nem arra célzott, amire Tessa gondolt.

Nyilván valami más jár a fejében. – Te nem szeretnél hazamenni?

Will nem mozdult, csak tovább simogatta a lány kezét. – Én soha

nem mehetek haza.

– Miért nem? – kérdezte suttogva Tessa, de elkésett. Érezte, ahogy a

fiú eltávolodik tőle, és a kezét is visszahúzza. – Tudom, hogy a szüleid

utánad jöttek az Intézetbe, amikor tizenkét éves voltál, de te nem akartál

találkozni velük. Miért? Mit tettek, ami olyan rettenetes volt?

– Semmit sem tettek. – Will megrázta a fejét. – Mennem kell. Henry

és Charlotte vár.

– Will – szólt a lány, de a fiú már elindult a folyosón, homályos alak-

ja a lépcső felé tartott. – Will! – kiáltott utána Tessa. – Will, ki az a

Cecily?

De a fiú már nem volt sehol.

Mire Tessa visszaért a szalonba, Nate és Jessamine már ott volt, és a

nap is kezdett lenyugodni. A lány azonnal az ablakhoz sietett, és kiné-

zett rajta. Odalent az udvaron Jem, Henry, Will és Charlotte elnyújtott

árnyéka vetült az Intézet lépcsőire. Henry egy utolsó iratzét rajzolt a

karjára, Charlotte pedig nyilván utasításokkal látta el Jemet és Willt.

Jem bólogatott, Will azonban összefonta a karját a mellkasa előtt, és

Tessa még ilyen távolságból is meg tudta állapítani, hogy duzzog. Velük

akar menni – gondolta a lány. – Nem akar itthon maradni. Nyilván Jem

is szívesen menne, de ő nem fog erősködni. Ez a különbség a két fiú

között. Vagy legalábbis az egyik a sok különbség közül.

– Biztosan nem akarsz játszani, Tessie? – fordult Nate a húga felé.

Most is ugyanabban a fotelban ült egy pokróccal a térdén, közte és

Jessie között az asztalon a szendvicsekkel megrakott ezüsttálca és az

ezüst teáskészlet mellett egy pakli kártya hevert. A haja kissé nedves

volt, mintha megmosta volna, és Jem ruháit viselte. Tessa látta rajta,

hogy lefogyott, de a vékony fiú inge még így is feszült a nyakánál meg

a mandzsettáknál – másfelől viszont Jem válla szélesebb volt, ezért

Nate törékenyebbnek tűnt a zakójában.

Tessa még mindig kifelé nézett az ablakon. Nagy, fekete kocsi állt

meg a kapu előtt, az ajtajára két égő fáklyát festettek. Henry és Charlot-

te beszállt, Will és Jem viszont időközben eltűnt szem elől.

– Biztosan nem akar – mondta fitymálóan Jessamine, miután Tessa

nem felelt. – Csak nézz rá! Süt róla, hogy neheztel.

Tessa elfordult az ablaktól. – Nem neheztelek. Csak nem tartom he-

lyesnek, hogy játsszunk, miközben Henry, Charlotte meg a többiek az

életüket kockáztatják.

– Igen, tudom, ezt már mondtad. – Jessamine letette a kártyáit.

– Komolyan, Tessa, ez mindig így megy. Elmennek harcolni, aztán

visszajönnek. Egyáltalán nem érdemes felizgatnod magadat.

Tessa az ajkába harapott. – Úgy érzem, el kellett volna köszönnöm,

vagy talán szerencsét kívánhattam volna nekik, de a nagy rohanásban…

– Ez igazán ne zavarjon – szólt Jem, aki Will-lel a sarkában egyszer

csak belépett a szalonba. – Az árnyvadászok sosem köszönnek el egy-

mástól csata előtt. Szerencsét sem kívánnak. Úgy kell viselkednünk,

mintha biztos lenne, hogy épségben hazatérünk, és ez nem csak a sze-

rencsén múlna.

– Nincs szükségünk mázlira – közölte Will, és levetette magát egy

székre az őt dühös tekintettel méregető Jessamine mellett. – Végső so-

ron a Mennyekből védelmeznek bennünket. Istennel az oldalunkon mit

számít a szerencse? – Meglepően keserű volt a hangja.

– Jaj, az embernek az életkedve is elmegy tőled, Will – szólt

Jessamine. – Éppen kártyázunk. Vagy szálljatok be ti is, vagy fogjátok

be a szátokat!

Will felhúzta a szemöldökét. – Mit játszotok?

– Johanna papisszát – felelte hűvösen Jessamine, és kiosztotta a la-

pokat. – Éppen magyaráztam a szabályokat Mr. Graynek.

– Miss Lovelace azt mondja, az nyer, aki megszabadul minden lapjá-

tól. Elég kifordított játéknak tűnik. – Nate az idegesítően kuncogó

Jessamine-re mosolygott az asztal fölött.

Will a Nathaniel könyöke mellett, az asztalon álló csészére mutatott.

– Ebben van tea is – kérdezte –, vagy tiszta brandy?

Nate elvörösödött. – A brandy helyrerázza az embert.

– Igen – szólt Jem némi éllel a hangjában. – Sokszor addig rázza,

amíg a végén a szegényházban ébred.

– Na de most már! Hogy ti ketten milyen álszentek tudtok lenni! Ne

tegyetek már úgy, mintha Will nem inna, Jem pedig… – Jessamine el-

hallgatott, és az ajkába harapott. – Csak azért hőbörögtök, mert Henry

és Charlotte nem vitt magával benneteket – csattant fel végül. – Mert túl

fiatalok vagytok. Személy szerint én jobban kedvelem az érettebb úri-

emberek társaságát.

Nate – tűnődött Tessa – pontosan két évvel idősebb Willnél. Az alig-

ha számít olyan soknak. Aztán meg komoly képzelőerő kell hozzá, hogy

Nate-et bármilyen szempontból is érettnek lehessen nevezni. Mielőtt

azonban bármit is mondhatott volna, mély kondulás visszhangzott végig

az Intézeten.

Nate felhúzta a szemöldökét. – Azt hittem, ez nem igazi templom, és

nincsenek harangok.

– Nincsenek is. Ez nem a templom harangja. – Will felállt.

– A bejáratnál lévő harangot kongatta meg valaki, aki beszélni akar

az árnyvadászokkal. És mivel csak James meg én vagyunk itt…

Jessamine-re pillantott, és Tessa rájött, hogy azt várja, mikor mond

neki ellent a lány, és mikor jelenti ki, hogy ő is árnyvadász. Csakhogy

Jessamine Nate-et figyelte mosolyogva, az pedig egyszerre közelebb

hajolt, hogy a lány fülébe súgjon valamit; egyikük sem figyelte, mi tör-

ténik körülöttük a szobában. Jem Willre pillantott, és megrázta a fejét.

Mind a ketten az ajtó felé fordultak. Mielőtt kiléptek volna a folyosóra,

Jem Tessára nézett, és szinte bocsánatkérően megvonta a vállát. A lány

úgy érezte, mintha a tekintete azt mondaná: Bárcsak te is árnyvadász

lennél! De talán csak ő reménykedett benne, hogy ez fordult meg Jem

fejében. Az is lehet, hogy a fiú csak egy kedves mosolyt akart küldeni

felé, ami nem jelentett semmit.

Nate újra teletöltötte a csészéjét brandyvel és forró vízzel. Már egy-

általán nem próbáltak úgy tenni, mintha kártyáznának, csak közel hajol-

tak egymáshoz Jessamine-nel, és sugdolóztak. Tessa tompa csalódottsá-

got érzett. Valamiért arra számított, hogy Nate megfontoltabb lesz a

megpróbáltatások után, és megérti végre, hogy nagyobb dolgok is tör-

ténnek a világban, és van, ami fontosabb a szeszélyeinél. Jessamine-től

nem várt mást, de amit valaha olyan elbűvölőnek talált a bátyjában, az

most határozottan bosszantotta.

Megint kinézett az ablakon. Egy kocsi állt az udvaron, Will és Jem

pedig a lépcsőn beszélgetett egy férfival, aki az öltözete alapján mintha

bálba készült volna. Elegáns, fekete frakkot viselt és magas selyemci-

lindert, fehér mellénye szinte világított a boszorkányfény-fáklyák alatt.

Tessa mondénnak vélte, de ilyen távolságból nehéz volt megállapítani.

A férfi egyszer csak színpadias mozdulattal szélesre tárta a karját. Tessa

látta, ahogy Will Jemre pillant, mire a fiú bólint, és nagyon kíváncsi lett

volna, hogy mégis mi a csudáról beszélgetnek.

A lány a férfiról a kocsira emelte a tekintetét – és mozdulatlanná

dermedt. Címer helyett egy üzleti vállalkozás nevét festették az ajtóra:

MORTMAIN AND COMPANY.

Mortmain. Az ember, akinél az apja dolgozott, akit Nathaniel meg-

zsarolt, aki bevezette a bátyját az Árnyvilágba. Mit keres itt?

Ahogy Tessa megint Nate-re nézett, a bosszúság helyét átvette a vé-

delmező ösztön. Ha a bátyja tudná, hogy itt van Mortmain, nyilvánvaló-

an ideges lenne. Jobb lesz, ha ő deríti ki hamarabb, mi történik, nem pe-

dig Nate. Elfordult az ablaktól, és csendben az ajtóhoz sietett. Jessamine

és Nate annyira egymásba feledkezett, hogy valószínűleg észre sem vet-

ték, amikor kilépett a folyosóra.

Tessa meglepően könnyen rátalált az Intézet közepén nyíló, hatal-

mas, kőből készült lépcsőházra – végre kezdett kiigazodni az épületben.

Lesietett a lépcsőn a földszintre, és belebotlott Thomasba. A fiú egy

óriási kardot tartott a kezében hegyével lefelé fordítva, és nagyon ko-

moly képet vágott. A háta mögött nyitva állt az Intézet masszív kétszár-

nyú ajtaja, kilátást engedve a kékes-feketés londoni alkonyatra, amit az

udvar boszorkányfényeinek ragyogása megvilágított. A fiú láthatólag

meglepődött, amikor észrevette Tessát. – Miss Gray?

– Mi történik odakint, Thomas? – kérdezte a lány elfojtott hangon.

Thomas megvonta a vállát. – Mr. Mortmain érkezett – felelte.

– Mr. és Mrs. Branwell-lel szeretett volna beszélni, mivel azonban

nincsenek itt…

Tessa az ajtó felé indult. – Miss Gray, nem hinném, hogy…

– A kardodat kell használnod, ha meg akarsz állítani – közölte hűvö-

sen a lány, mire Thomas egy pillanatnyi habozás után félreállt az útjá-

ból. Tessának hirtelen lelkifurdalása támadt, és őszintén remélte, hogy

nem bántotta meg a fiút, de az inkább csak elképedtnek tűnt.

Tessa elsietett mellette, és már kint is volt az Intézet lépcsőjén Will

és Jem mögött. Az élénk szél összeborzolta a haját, és a lány vacogni

kezdett. A lépcső alján állt a férfi, akit az ablakból látott. Alacsonyabb

és szikárabb volt, mint Tessa gondolta, kalapja karimája alól barátságos,

kreol arc került elő. Elegáns öltözete ellenére nyers, természetes külseje

inkább tengerészt vagy kereskedőt sejtetett.

– Igen – mondta éppen. – Mr. és Mrs. Branwell volt olyan kedves, és

felkerestek a múlt héten. És még ennél is kedvesebb gesztus volt a ré-

szükről, hogy ha jól tudom, titokban tartották a mi kis megbeszélésün-

ket.

– Nem beszéltek az Enklávénak az okkult kísérleteiről, ha erre gon-

dol – felelte kurtán Will.

Mortmain elvörösödött. – Igen. Ezzel szívességet tettek nekem. Én

pedig arra gondoltam, hogy viszonzom ezt a szívességet a magam. .. –

Elhallgatott, ahogy Will háta mögött észrevette Tessát. – És ő ki lenne?

Egy újabb árnyvadász talán?

Will és Jem egyszerre fordult hátra. Jem láthatólag örült a lány meg-

jelenésének, Will viszont elhúzta a száját, de azért közben mintha szó-

rakoztatónak is találta volna a dolgot. – Tessa – szólt. – Muszáj volt be-

leütnöd az orrodat, igaz? – Visszafordult Mortmain felé. – Ez itt termé-

szetesen Miss Gray. Nathaniel Gray húga.

Mortmain meghökkent. – Ó, istenem! Észre kellett volna vennem!

Annyira hasonlít rá! Miss Gray…

– Szerintem igazából nem is hasonlít – szólt Will, bár meglehetősen

halkan, úgyhogy Tessa kételkedett benne, hallotta-e Mortmain egyálta-

lán.

– Nem találkozhat Nate-tel – jelentette ki a lány. – Nem tudom, ezért

jött-e, Mr. Mortmain, de a bátyám nem érzi jól magát. Össze kell szed-

nie az erejét a megpróbáltatások után, és az lenne a legjobb, ha senki

sem emlékeztetné a történtekre.

Mortmain szája sarkánál elmélyültek a ráncok. – Nem a fiú miatt jöt-

tem – mondta. – Tisztában vagyok vele, hogy cserbenhagytam. Szörnyű

hibát követtem el. Mrs. Branwell világossá tette…

– Keresnie kellett volna – szólt Tessa. – Hagyta, hogy nyom nélkül

eltűnjön az Árnyvilágban. – Tessa valahol a tudata mélyén érzékelte,

micsoda merészség így kikelnie magából, de folytatta. – Amikor el-

mondta magának, hogy de Quincey alkalmazásába állt, tennie kellett

volna valamit. Tudta, milyen ember de Quincey… már ha embernek le-

het nevezni egyáltalán.

– Igaza van. – Mortmain arca szürkének tűnt a kalapja karimája alatt.

– Ezért jöttem. Megpróbálom jóvátenni a vétkemet.

– És ezt mégis hogyan gondolta? – kérdezte Jem tiszta, erős hangján.

– És miért pont most?

Mortmain Tessára pillantott. – A szülei tisztességes és jó emberek

voltak. Nagyon megbántam, hogy megmutattam nekik az Árnyvilágot.

Akkoriban azt hittem, az egész csak egy nagyszerű játék és remek szó-

rakozás. Azóta erősen megváltozott a véleményem. Hogy csillapítsam a

bűntudatomat, elmondok mindent, amit tudok. Még ha ez azt is jelenti,

hogy menekülnöm kell de Quincey haragja elől, és el kell hagynom

Angliát. – Felsóhajtott. – De Quincey egyszer csak rengeteg alkatrészt

rendelt tőlem, fogaskerekeket, tengelyeket meg hasonlókat. Soha nem

kérdeztem, mire kellenek neki. Jobb, ha az ember nem üti bele az orrát

a Magiszter dolgába. Csak miután a nephilimek megkerestek, jutott

eszembe, hogy esetleg alantas céljai is lehettek. Utánajártam, és egy be-

épített emberem a klubban beszámolt róla, hogy de Quincey mechani-

kus szörnyekből álló hadsereget épít az árnyvadászok elpusztítására. –

Megrázta a fejét. – De Quincey meg a hozzá hasonlók gyűlölik az árny-

vadászokat, de én nem. Én egyszerű ember vagyok, és tudom, hogy

csak ők állnak köztem meg aközött a világ között, amelyikben csupán a

démonok játékszere lennék. Nem hagyhatom, hogy de Quincey felhasz-

náljon a céljaihoz.

– Ez szép és jó – szólt Will némiképp türelmetlenül –, de egyelőre

nem mondott semmi olyat, amit ne tudnánk magunk is.

– És azt is tudják – kérdezte Mortmain –, hogy de Quincey felfoga-

dott két boszorkánymestert, a Sötét Nővéreket, és azzal bízta meg őket,

hogy alkossanak olyan varázslatot, ami démonenergiával tölti meg eze-

ket a lényeket, és életre kelti őket?

– Tudjuk – bólintott Jem. – Bár úgy hisszük, csak egy Sötét Nővér

maradt életben. Will végzett a másikkal.

– Csakhogy a testvére egy halottidéző varázslattal feltámasztotta –

szólt Mortmain diadalmasan, mintha megkönnyebbült volna, amiért

végre új információval is tudott szolgálni. – Bevették magukat egy

highgate-i házba, és jelenleg is a kötésmágián dolgoznak. Ha a forrása-

im nem tévednek, a Sötét Nővérek éppen ma este próbálják ki gyakor-

latban is alkalmazni a varázslatot.

Will tekintete elkomorodott, a fiú elgondolkodva nézett maga elé. –

Köszönjük, hogy tájékoztatott bennünket – szólt –, azonban hamarosan

sem de Quincey, sem a mechanikus szörnyetegei nem jelentenek ránk

többé veszélyt.

Mortmainnek elkerekedett a szeme. – A Klávé a Magiszter ellen in-

dult? Ma este?

– Atyavilág! – mondta Will. – Maga aztán tisztában van a pontos ki-

fejezésekkel, mi? Ez meglehetősen zavarba ejtő egy mondénnál. – Ba-

rátságos mosolyra húzta a száját.

– Tehát nem osztják meg az új információkat a Klávéval? – kérdezte

csalódottan Mortmain. – Sejtettem, hogy így lesz. Azért tudniuk kell,

hogy több száz mechanikus lény áll de Quincey rendelkezésére. Egy

komplett hadsereg. Abban a pillanatban, hogy a Sötét Nővérek mágiája

működésbe lép, a sereg életre kel és de Quincey mellé áll. Ha az

Enklávé le akarja őt győzni, bölcsen tennék, ha azelőtt lépnének, hogy a

sereg feltámad, mert azt szinte lehetetlen lesz megsemmisíteni.

– Meg tudja mondani, Highgate-ben pontosan hol tartózkodnak a Sö-

tét Nővérek? – kérdezte Jem.

Mortmain bólintott. – Természetesen – felelte, és bemondott egy ut-

canevet és egy házszámot.

– Nos, feltétlenül figyelembe vesszük ezeket az információkat – szólt

Will.

– Így lesz – tette hozzá Jem. – Viszontlátásra, Mr. Mortmain!

– De… – Mortmain arcára kiült a döbbenet. – Ugye, tesznek valamit

azzal kapcsolatban, amit elmondtam önöknek?

– Mint említettem, figyelembe fogjuk venni ezeket a híreket. Ami

pedig önt illeti, úgy fest, mint akinek jelenése van valahol.

– Hogyan? – Mortmain végignézett az öltözékén, és elnevette magát.

– Ó, igen. Valahogy úgy. Csak… ha a Magiszter megtudja, hogy ezeket

elmondtam önöknek, veszélyben lehet az életem.

– Akkor talán itt az ideje, hogy utazgatni kezdjen. Állítólag Itália na-

gyon kellemes az évnek ebben a szakában.

Mortmain Willről Jemre pillantott, aztán vissza, végül feladta. Meg-

ereszkedett a válla, és Tessa felé fordította a tekintetét. – Megtenné,

hogy továbbítja a bátyjának a bocsánatkérésemet…?

– Talán majd máskor – felelte Tessa. – Azért köszönöm, Mr.

Mortmain.

A férfi lassan bólintott, aztán elfordult. A három fiatal figyelte, amint

visszakapaszkodik a kocsiba. A lovak patái hangosan csattogtak az ud-

var kövén, ahogy a kocsi kihajtott az Intézet kapuján.

– Mihez fogtok kezdeni a Sötét Nővérekkel? – kérdezte Tessa abban

a pillanatban, hogy a vendégük eltűnt szem elől.

Természetesen előkerítjük őket. – Will arca kipirult, a szeme ragyo-

gott. – A bátyád azt mondta, de Quinceynek több tucat ilyen teremt-

mény áll a rendelkezésére. Mortmain szerint több százan vannak. Ha

Mortmain tudja jól, oda kell érnünk a Sötét Nővérekhez, mielőtt mű-

ködni kezd a mágiájuk, különben az Enklávé egyenesen a vágóhídra

vonul.

– De… talán jobb lenne figyelmeztetni Henryt, Charlotte-ot meg a

többieket…

– Hogyan? – Willnek sikerült úgy kimondania ezt az egyetlen szót,

hogy annak súlya volt. – Persze elküldhetnénk Thomast, hogy figyel-

meztesse az Enklávét, de nincsen rá garancia, hogy időben odaér, és ha

a Sötét Nővérek elkezdik életre kelteni a sereget, őt is megölhetik a töb-

biekkel együtt. Nem, magunknak kell boldogulnunk a Sötét Nővérek-

kel. Az egyiket egyszer már megöltem. Ha Jem segít, biztosan elboldo-

gulunk kettővel is egyszerre.

– De Mortmain talán téved – szólt Tessa. – A szaván kívül nincs

semmiféle bizonyítékotok. Mi van, ha tévesek az információi?

– Ez is előfordulhat – ismerte el Jem de el tudod képzelni, mi lesz, ha

kiderül, hogy igaza volt, mi pedig nem törődtünk vele?

Tessa tudta, hogy a fiú jól gondolkodik, és lehorgasztotta a fejét.

Talán segíthetnék. Egyszer már harcoltam mellettetek a Sötét Nővé-

rek ellen. Ha elkísérhetnélek benneteket…

– Nem – jelentette ki Will. – Szó sem lehet róla. Olyan kevés időnk

van felkészülni, hogy kizárólag a tapasztalatainkra támaszkodhatunk.

Neked pedig egyáltalán nincsen olyan.

– Megküzdöttem de Quinceyvel a bálon…

– Azt mondtam, nem. – Will hangján hallatszott, hogy nem tűr el-

lentmondást. Tessa Jemre pillantott, de a fiú sajnálkozva húzta fel a vál-

lát, jelezvén, hogy egyetért a barátjával.

A lány visszafordult Will felé. – De mi a helyzet Boadiceával? Egy

pillanatra azt hitte, a fiú megfeledkezett arról, amit a könyvtárban mon-

dott neki. Aztán alig észrevehetően megrándult a szája széle, mintha si-

kertelenül próbált volna magába fojtani egy mosolyt.

– Egy szép napon Boadicea leszel, Tessa – szólt –, de nem ma este.

– Jem felé fordult. – Szólnunk kellene Thomasnak, hogy készítse elő

a kocsit. Highgate nincs éppen közel, össze kell kapnunk magunkat.

Mire Will és Jem induláshoz készülődve megállt a kocsi mellett, a

városra leereszkedett az éjszaka. Thomas a lószerszámokat ellenőrizte,

miközben Will fehéren villanó irónjával egy Jelet rajzolt Jem csupasz

alkarjára. Miután előadta, mennyire helyteleníti a vállalkozást,

Tessának már nem maradt mondanivalója, és szorító érzéssel a gyomrá-

ban szótlanul figyelte a fiúkat.

Amikor megállapította, hogy a szíjak tartanak, Thomas megfordult,

és felszaladt a lépcsőn. Csak Tessa felemelt kezét látva állt meg.

– És most csak úgy elmennek? – kérdezte. – Ennyi?

Thomas bólintott. – Készen állnak az indulásra, kisasszony. – A fiú

megpróbálta rávenni Willt és Jemet, hogy vigyék magukkal, de Will

aggódott, hogy Charlotte dühös lesz, ha engedi, hogy Thomas is részt

vegyen a kalandban, ezért inkább visszautasította.

– Aztán meg – tette hozzá Will – jobb lenne, ha maradna egy férfi is

a házban, hogy megvédje az Intézetet, amíg nem vagyunk itt. Nathaniel

nem számít – tette hozzá gyorsan, és a szeme sarkából Tessára pillan-

tott, aki azonban nem is figyelt rá.

Will megigazította Jem ingujját, elfedve vele a frissen rajzolt Jeleket.

Zsebre vágta az irónt, Jem pedig szótlanul nézett rá; az arcuk két sápadt

folt volt a fáklyák fényében. Tessa felemelte a kezét, hogy intsen nekik,

aztán inkább meggondolta magát. Hogyan is mondta Will? Az árnyva-

dászok sosem köszönnek el egymástól csata előtt. Szerencsét sem kíván-

nak. Úgy kell viselkednünk, mintha biztos lenne, hogy épségben hazaté-

rünk, és ez nem csak a szerencsén múlna.

A fiúk mintha észrevették volna a mozdulatot, felnéztek rá. Tessa te-

kintete egy pillanatra még a köztük lévő távolság ellenére is összekap-

csolódott Willével. Ahogy egymásra néztek, a fiú úgy meredt rá, mint

aki most ébredt fel, és nem tudja eldönteni, hogy az elé táruló látvány

valóság-e vagy csak álom.

Végül Jem volt az, aki megtörte a pillanat mozdulatlanságát, és fel-

rohant a lépcsőn Tessához. Amikor odaért hozzá, a lány látta, hogy ki-

pirult az arca, és lázasan csillog a szeme. Kíváncsi lett volna, menynyit

engedett neki Will bevenni a szerből, hogy készen álljon a harcra.

– Tessa… – kezdte a fiú.

– Nem akartam elköszönni – mondta gyorsan Tessa. – De… furcsa

érzés elengedni benneteket anélkül, hogy bármit is mondanék.

Jem kíváncsian pillantott a lányra, aztán olyasmit tett, amivel alapo-

san meglepte Tessát: megfogta a kezét, és tenyérrel lefelé fordította.

Tessa lenézett megrágott körmeire és a még mindig csak félig begyógy-

ult sebekre az ujján.

Aztán Jem megcsókolta a lány kézfejét. Miközben éppen csak meg-

érintette a szájával, haja lágyan simította végig Tessa csuklóját, akár a

selyem. A lány egész teste beleborzongott a kézcsókba, szinte megijedt,

aztán úgy érezte, moccanni sem bír, miközben a fiú felegyenesedett, és

mosolyra görbítette a száját.

– Micpa – szólt Jem.

Tessa hunyorogva nézett rá. – Mi?

– Amolyan elköszönés, ami mégsem az – felelte a fiú. – A Biblia egy

szakaszára utal. Ezért nevezik… Micpának is, mert ezt mondta: Az ÚR

tartson szemmel bennünket, amikor mi nem látjuk egymást12.

Tessának esélye sem volt válaszolni, mert a fiú sarkon fordult, és le-

futott a lépcsőn Willhez, aki felszegett állal, mozdulatlanul várt rá. Fe-

kete kesztyűbe bújtatott kezét mintha ökölbe szorította volna az oldala

mellett, bár talán csak a szeme csapta be Tessát, mert Will aztán anél-

kül, hogy még egyszer visszanézett volna rá, Jem vállára tette a kezét,

és vele együtt felugrott a bakra. Csattintott egyet az ostorral, és a kocsi

zörögve kigurult a kapun, ami aztán becsapódott mögöttük, mintha lát-

hatatlan kezek taszítottak volna rajta. Tessa hallotta, ahogy az este

csöndjébe hasító, éles kattanással a helyére ugrik a zár. Valahol a távol-

ban megkondultak egy londoni templom harangjai.

Sophie és Agatha az előtérben várta Tessát, amikor a lány vissza-

ment az épületbe. Agatha éppen magyarázott valamit, de Sophie nyil-

vánvalóan nem figyelt oda rá, inkább a belépő Tessát figyelte. Volt va-

lami a pillantásában, ami arra emlékeztette Tessát, ahogy Will nézett rá

az udvaron. Persze ez nevetséges: biztosan nem létezik a világon két

olyan ember, akik kevésbé hasonlítanak egymásra, mint Sophie és Will.

Tessa félreállt az útból, hogy Agatha bezárhassa a hatalmas, kétszár-

nyú faajtót. Éppen hogy csak a helyére csúszott a zár nyelve, amikor a

bal oldali szárny kilincse lenyomódott anélkül, hogy bárki is megérin-

tette volna.

Sophie felhúzta a szemöldökét. – Ennyire hamar nem érhettek visz-

sza, ugye?

12 Az Ószövetség könyvei, Mózes első könyve 31:49, kiadva: a Ma-

gyar Bibliatanács megbízásából, Budapest, 1978.

Agatha, aki tenyerét továbbra is az ajtónak támasztotta, csodálkozva

nézett le a mozgó kilincsre – aztán hátraszökkent, ahogy a szárnyak ki-

vágódtak előtte.

Egy alak állt a küszöbön, körvonalai kirajzolódtak a kinti fényben,

Tessa egy pillanatig nem látott mást, csak hogy magas, és rongyos zakót

visel. Agatha hátrabillentette a fejét, felnézett, aztán ijedten szólalt meg.

– Ó, édes is…

Az alak megmozdult, fémkezén megvillant a lámpa fénye. Agatha

sikítva megtántorodott. Olyan volt, mintha próbálna hátrálni az idegen

elől, de valamiért képtelen lenne rá.

– Atyavilág! – suttogta Sophie. – Ez meg micsoda?

Tessa egy pillanatra szinte kimerevítve látta a jelenetet, mintha egy

festményt szemlélne – a kitárt ajtót, a lecsupaszított kezű automatont,

amelyik továbbra is ugyanazt a kopott, szürke zakót viselte. És, édes is-

tenem, az ujjain továbbra is ott volt Jem feketére száradt vére, a lehor-

zsolt hús alól pedig kilátszott a rézhuzalok sokasága. Egyik vérfoltos

kezével megragadta Agatha csuklóját; a másikban hosszú, keskeny pen-

géjű kést tartott. Tessa előrelépett, de már elkésett. A lény szemkápráz-

tató sebességgel döfte a fegyvert Agatha mellkasába.

Az asszony hörögve a markolathoz kapott. A lény mozdulatlanul állt,

és rettenetes nyugalommal figyelte, ahogy Agatha a testéből kiálló tőrt

szorongatja, aztán gyomorforgató fürgeséggel visszarántotta a fegyvert,

és hagyta, hogy áldozata hangtalanul a földre rogyjon. Az automaton

még csak azt sem várta meg, hogy az élettelen test elterüljön az ajtó

előtt, csak sarkon fordult, és már ki is sietett az épületből.

– Agatha! – kiáltotta kétségbeesetten Sophie, a nőhöz rohanva. Tessa

az ajtóhoz lépett, és látta, ahogy a mechanikus lény lesiet a lépcsőn, és

átvágtat az üres udvaron. De miért jött ide, és miért megy el ilyen hirte-

len? Most azonban nem ért rá ilyesmiken gondolkodni. A bejárat mel-

letti harang köteléért nyúlt, és erősen megrántotta. Ahogy a kongó hang

végigzúgott az épületen, Tessa behúzta az ajtót, a helyére illesztette a

reteszt, aztán megfordult, hogy segítsen Sophie-nak.

Együttes erővel sikerült valahogy eljutniuk Agathával a helyiség túl-

só feléig, ahol aztán térdre rogytak mellette. Sophie fehér szövetdarabo-

kat tépett le a kötényéről, és Agatha sebére szorította őket. – Nem ér-

tem, kisasszony – szólt a pániktól éles hangon. – Azt mondták, semmi

sem érintheti meg azt az ajtót. Árnyvadász vér nélkül nem lehet le-

nyomni a kilincset.

De hiszen ennek volt árnyvadász vére – gondolta ijedten Tessa. Jem

vére, mint a rászáradt festék, beszennyezte a kezét. Lehet, hogy ezért

hajolt Jem fölé korábban a hídon? Lehet, hogy ezért futott el, miután

megszerezte, amit akart – a fiú vérét? És ezek szerint mostantól fogva

akkor jöhet vissza, amikor csak akar?

Abban a pillanatban, hogy felállt, az ajtót tartó retesz hangos, pisz-

tolylövésszerű dörrenéssel kettétört, és a darabjai a földre hullottak.

Sophie felnézett, és megint sikított, de nem mozdult Agatha mellől ak-

kor sem, amikor az ajtó kitárult, és eléjük tárult az éjszaka.

Az Intézet lépcsője már nem volt üres, csakhogy nem emberek lep-

ték el. Szaggatottan mozgó, üres tekintetű mechanikus szörnyetegek

nyüzsögtek rajta. Mások voltak, mint azok, amiket Tessa korábban lá-

tott. Némelyiket mintha csak sebtében szerelték volna össze; ezek még

arcot sem kaptak, csak sima, ovális fémfelület jutott nekik itt-ott pár

emberi bőrdarabbal. Náluk is ijesztőbbek voltak azonban azok a lények,

amiknek csak csupasz szerkezetek alkották a karjukat vagy a lábukat.

Az egyik automaton vállából kar helyett egy kasza állt ki, a másik ing-

ujjából pedig egy fűrész vége kandikált elő.

Tessa felugrott, a nyitott ajtónak vetette magát, és próbálta bezárni,

de a szárnyak nehezek voltak, és gyötrelmesen lassan mozdultak. A

lány háta mögött Sophie tehetetlenül sikított, Agatha viszont hátborzon-

gatóan néma maradt. Tessa vett egy szaggatott lélegzetet, és még egy-

szer nekifeszült az ajtónak…

Aztán hátraugrott, ahogy a szárnyak kiszakadtak a keretükből, mint-

ha csak valaki egy marék gazt tépett volna ki a földből. Az automaton,

amelyik elintézte az ajtót, most félredobta, és megindult előre. Fémlába

hangosan csattant a kövön, ahogy átlépett a küszöbön – nyomában leg-

alább tucatnyi mechanikus testvérével, akik rettentő karjukat kinyújtva

közelítettek Tessa felé.

Mire Will és Jem megérkezett a highgate-i házhoz, a hold is kezdett

felkelni. Highgate egy dombra épült London északi részén, ahonnan

csodálatos kilátás nyílt a ködöt és a szén füstjét sápadt felhővé változta-

tó, holdfényben fürdő városra. Álombéli táj – gondolta Will –, mintha a

semmiben lebegne. Verssorok motoszkáltak a fejében, költői képek

London rettenetes szépségéről, de a közeledő csata gondolatától feszül-

ten nem jutott eszébe a pontos idézet.

A ház hatalmas György-korabeli épület volt egy burjánzó park köze-

pén. Willt hirtelen kirázta a hideg, ahogy közeledtek, de egyáltalán nem

lepődött meg, hogy ilyesmit érez ebben a városrészben. Annak a hely-

nek a környékén jártak, amit a londoniak Sírgödör-erdőnek neveztek,

miután a pestisjárvány idején ezrével hordták ide a holttesteket. Mivel a

legtöbbet nem is temették el rendesen, hátborzongató árnyaik még most

is kísértettek a környéken. Willt nemegyszer küldték ide emiatt.

A birtok kőkerítésébe illesztett fekete kapu volt hivatott távol tartani

az idegeneket, Jem nyitó rúnája azonban segített rövid úton megszaba-

dulni a lakattól. Miután a kocsit leállították közvetlenül a kapun belül, a

két árnyvadász elindult a ház bejáratához vezető, kanyargós úton. Az

utat benőtte a gaz, két oldalán a kertekben düledező melléképületek és

halott fák megfeketedett tönkjei váltogatták egymást.

Jem égő tekintettel fordult Will felé. – Akkor kezdhetjük?

Will előhúzott egy szeráfpengét az övéből. – Israfiel! – suttogta, és a

fegyver felragyogott, mintha villám csapott volna ki a markolatából. A

szeráfpengék szemkápráztató fénnyel világítottak; Will folyton arra

számított, hogy hőt bocsátanak ki, de ha megérintette, mégis mindig

hűvösnek találta őket. Eszébe jutott, amikor Tessa azt mondta, hogy a

pokolban hideg van, és különös késztetést érzett, hogy elmosolyodjon

az emlék hatására. Az életükért futottak, minden hétköznapi lány rette-

gett volna, Tessa viszont precíz, amerikai kiejtéssel Dán tét idézett.

– Kezdhetjük – felelte Jemnek. – Itt az idő!

Felsiettek a lépcsőn, és a bejáratnál próbálkoztak. Bár Will arra szá-

mított, hogy az ajtó zárva lesz, az végül fülbántó csikorgással tárult ki

az első érintésükre. A két fiú óvatosan beosont a házba a kezükben tar-

tott szeráfpengékkel világítva meg az utat.

Hatalmas előcsarnokban találták magukat. Hátuk mögött a boltíves

ablakok valaha egészen csodálatosak lehettek, mostanra azonban az ép

táblák töröttekkel váltották egymást. Az üveg pókhálószerű repedésein

keresztül kiláttak a kusza és túlburjánzott parkra. Az ösvényekre lefek-

tetett márványlapok repedezettek voltak, és éppen úgy tört fel alóluk a

gaz, mint a kocsifelhajtó kövei közül. Will és Jem előtt széles, kanyargó

lépcső indult a sötétbe burkolózó emelet felé.

– Itt valami nincs rendjén – suttogta Jem. – Olyan, mintha ötven éve

nem járt volna itt senki.

Alig fejezte be a mondatot, amikor egy hang kapott szárnyra az éj-

szakai levegőben; egy hang, amitől Will hátán égnek állt a szőr, és a

vállán forrón izzottak a rúnák. Dallama volt – de nem kellemes dallama.

Olyan magasságokba emelkedett, ahová emberi hang soha nem érhet

fel. A mennyezetről lelógó csillár kristályfüggői úgy búgtak, mint a

kristálypoharak, ha az ember végighúzza az ujját a peremükön.

– Valaki mindenesetre van itt – mormogta Will. Anélkül, hogy

egyetlen további szót is szóltak volna, a két fiú egymásnak vetette a há-

tát. Jem a nyitott ajtó felé fordult, Will pedig a széles lépcsősoron tartot-

ta a szemét.

Valami hirtelen megjelent a lépcső tetején. Will először csak egy

mozgó árnyékot látott. Ahogy lefelé indult, az éneklés hangosabb lett,

és a fiú most már határozottan borzongani kezdett. A hűvös ellenére iz-

zadságcseppek ütköztek ki a haja alatt meg a halántékán, hogy aztán

végiggördüljenek a vállán és a hátán.

Az alak már félúton járt lefelé a lépcsőn, amikor Will felismerte –

Mrs. Dark volt az, csontos testét a nyakától a bokájáig egy apácák öltö-

zékéhez hasonló, formátlan, fekete ruha takarta. Egyik karmokban vég-

ződő kezében meggyújtatlan lámpát tartott. Egyedül volt – vagyis nem

teljesen. Ahogy megállt a lépcsőfordulóban, Will egyszer csak észrevet-

te, hogy nem lámpa van a kezében. Nővére levágott feje volt az.

– Az Angyalra! – súgta Will. – Jem, oda nézz!

Jem hátranézett, és ő is szentségelni kezdett. Mrs. Black feje egy ősz

hajfonaton lógott, amit Mrs. Dark úgy szorongatott, mintha valamilyen

felbecsülhetetlen értékű műtárgy volna. A levágott fej nyitott szeme tel-

jesen fehér volt, mint két főtt tojás. Szája sarkából alvadt vér fekete

csíkja húzódott az álláig.

Mrs. Dark abbahagyta az éneklést, és kacagni kezdett, akár egy diák-

lány. – Ejnye, ejnye! – szólt. – Csak úgy betörni a házamba! Rossz kis

árnyvadászok vagytok.

– Nem arról volt szó – dörmögte Jem az orra alatt –, hogy a másik

nővér is él?

– Talán ez itt visszahozta a másikat az életbe, aztán megint lecsapta a

fejét – morogta Will. – Elég komoly munkának tűnik a végeredményhez

képest, de hát…

– Nephilim gyilkosok! – vicsorította Mrs. Dark, Willre szegezve a

tekintetét. – Nem volt elég egyszer megölnötök a nővéremet, igaz? El

kellett jönnötök, és megakadályoznotok, hogy új életet adjak neki. Van

egyáltalán fogalmatok róla, milyen érzés teljesen egyedül lenni?

– De még mennyire, hogy van – jegyezte meg komoran Will, és ér-

zékelte, hogy Jem csodálkozó oldalpillantást küld felé. Hülye vagyok –

gondolta Will. – Nem kéne ilyeneket mondanom.

Mrs. Dark megingott álltában. – Te halandó vagy. Csak egy pillanat-

ra maradsz magadra, amíg az univerzum egyet lélegzik. Én az örökké-

valóságig egyedül leszek. – Szorosan megmarkolta a fejet. – Mit számí-

tok én nektek? Biztosan léteznek olyanok, akik sötétebb bűnöket is el-

követnek Londonban. Kétlem, hogy az árnyvadászoknak legfontosabb

dolga az lenne, hogy megakadályozzák szerény próbálkozásaimat a nő-

vérem feltámasztására.

A két fiú összenézett. Jem megvonta a vállát, láthatólag ő is legalább

úgy meg volt zavarodva, mint Will. – Igaz, hogy a nekromanciát tiltja a

örvény – szólt Jem –, de a démonenergiák megkötését is tiltja. És most

leginkább ez érdekel bennünket.

Mrs. Dark értetlenül meredt rájuk. – Démonenergiák megkötése?

– Semmi értelme tagadnia. Pontosan tudjuk, mit terveznek – közölte

Will. – Tudunk az automatonokról, a kötésmágiáról, a Magiszternek tett

szolgálataikról. Mellesleg az Enklávé éppen a Magiszter búvóhelyét de-

ríti fel. Reggelre nyoma sem marad a klánnak, magának pedig nem lesz

kihez fordulnia, és nem lesz hol elbújnia.

Mrs. Dark erre határozottan elsápadt. – A Magiszter? – suttogta.

Megtaláltátok a Magisztert? De hogyan…?

– Jól hallotta – mondta Will. – De Quincey egyszer már megszökött

előlünk, többször nem adunk neki esélyt. Tudjuk, hol van, és…

Egyszerre harsány nevetés nyomta el a hangját. Mrs. Dark kétrét

görnyedt a lépcsőn, és jókedvűen hahotázott. Will és Jem zavartan né-

zett egymásra, amíg a nő végül kihúzta magát. – Hogy de Quincey a

Magiszter! – kiáltotta. – Az a pöffeszkedő, piperkőc vámpír! Ezt a vic-

cet! Hogy ti micsoda bolondok vagytok! Szerencsétlen, ostoba bolon-

dok!