12

Vér és víz

Érinteni sem merem, tán csókja

Megégeti ajkam. Igen, Uram, kósza

gyönyör jut nagy bűnért cserébe;

Tudod, mily édes egy ilyen óra.

Algernon Charles Swinburne: Laus Veneris

AMIKOR MEGÉRKEZTEK AZ INTÉZETBE, Sophie és Agatha lámpással a

kézben várta őket a nyitott ajtóban. Tessa fáradtan botorkált a kocsiból

az épület felé, és meglepetten, de hálásan nyugtázta, amikor Sophie elé-

je sietett, hogy felsegítse a lépcsőn. Charlotte és Henry félig cipelte, fé-

lig vonszolta Nathanielt. Mögöttük hangos zörgéssel gördült be a kapun

a Willt és Jemet szállító kocsi. Thomas hangja már messziről hallatszott

a hűvös éjszakai levegőben, ahogy üdvözölte a társaságot.

Jessamine nem volt sehol, amit Tessa a legkevésbé sem talált megle-

pőnek.

Nathanielt egy Tessáéhoz nagyon hasonló szobába vitték – ugyan-

olyan sötét és nehéz bútorok voltak itt is, ugyanolyan hatalmas ágy és

ugyanolyan ruhásszekrény. Miután Charlotte és Agatha lefektette

Nathanielt az ágyra, Tessa az aggodalomtól és a kimerültségtől elgyö-

történ lerogyott a mellette álló székre. Hangok – halk, betegszobákból

ismerős hangok – kavarogtak körülötte. Hallotta, ahogy Charlotte a

Néma Testvérekről mond valamit, Henry pedig elfojtott hangon vála-

szol. Aztán Sophie is megjelent mellette, és megitatott vele valamilyen

forró, egyszerre édes és keserű folyadékot, amitől lassan újra visszatért

belé az élet. Nemsokára már ki is tudott egyenesedni, hogy körülnézzen.

Meglepetten állapította meg, hogy rajta és a bátyján kívül senki nincs a

szobában. Mindenki elment.

A lány lenézett Nathanielre. A férfi mozdulatlanul feküdt az ágyon,

az arca tele volt élénk színű foltokkal, haja csomókba tapadva terült szét

a párnán. Tessa szíve összeszorult, ahogy akaratlanul is felidézte emlé-

kei jól öltözött Nathanieljét, mindig gondosan fésült, világos hajával,

makulátlan cipőjével és mandzsettájával. Ez a Nathaniel egyáltalán nem

úgy festett, mint aki valaha táncra perdítette a húgát a nappaliban, és

közben halkan dúdolt afölött érzett végtelen örömében, hogy él.

Tessa előrehajolt, hogy közelebbről is megnézze a bátyja arcát, és a

szeme sarkából észrevette, hogy valami mozdul a szobában. Ahogy arra

fordult, rájött, hogy csak saját magát látta a szemközti falra erősített tü-

körben. Camille ruhájában úgy érezte magát, mint egy kislány, aki fel-

nőttnek öltözött. Egyszerűen túl kicsi volt az ilyen kifinomult holmik-

hoz. Gyereknek látszott – buta gyereknek. Nem csoda, hogy Will…

– Tessie? – Nathaniel elhaló hangja azonnal kizökkentette Tessát a

Willről szőtt gondolataiból. – Tessie, ne hagyj itt! Azt hiszem, beteg

vagyok.

– Nate! – A lány a bátyja keze után nyúlt, hogy kesztyűs tenyerébe

fogja. – Semmi baj! Meg fogsz gyógyulni. Orvosért küldtek…

– Kicsodák? – Nathaniel hangja vékony nyöszörgés volt csupán.

– Hol vagyunk? Nem ismerem ezt a helyet.

– Ez az Intézet. Itt biztonságban leszel.

Nathaniel egy pillanatra lehunyta a szemét. Sötét, szinte fekete kari-

kák húzódtak a szeme körül, az ajkára pedig alvadt vérnek tűnő, raga-

csos réteg tapadt. A tekintete ide-oda ugrált, de nem állapodott meg

semmin. – Árnyvadászok. – A szót szinte csak a kifújt levegővel lehelte

ki. – Nem hittem, hogy tényleg léteznek… A Magiszter – suttogta hirte-

len Nathaniel, felborzolva Tessa idegeit. – Azt mondta, ők a Törvény.

Azt mondta, félni kell tőlük. Csakhogy szerinte nincsen valódi törvény

ezen a világon. Büntetés sincs. Vagy ölsz, vagy megölnek. – Erősebb

lett a hangja. –Tessie, annyira sajnálom… Mindent…

– A Magiszter… De Quinceyre gondolsz? – kérdezte Tessa, de Nate

hörgő hangot hallatott, és iszonyú félelemmel a tekintetében meredt a

lány háta mögé. Tessa elengedte a bátyja kezét, és megfordult, hogy

lássa, mi ijesztette meg annyira Nate-et.

Charlotte lépett szinte hangtalanul a szobába. Még mindig férfiruhát

viselt, bár időközben felvett egy ódivatú köpenyt, amit dupla kapocs

tartott össze a nyakánál. Nagyon kicsinek tűnt, főként mert Énókh test-

vér állt mellette, terebélyes árnyékot vetve a földre. A férfin ugyanaz a

pergamenszínű köntös volt, mint korábban, bár ezúttal fekete botot ho-

zott magával, aminek a fogantyúja szárnyakat formázott. Felhajtott

csuklyája árnyékba borította az arcát.

– Tessa – szólt Charlotte. – Bizonyára emlékszel Énókh testvérre.

Azért jött, hogy segítsen Nathanielnek.

Nate állatias üvöltéssel elkapta Tessa csuklóját. A lány csodálkozva

nézett le rá. – Nathaniel? Mi a baj?

– De Quincey mesélt róluk – mondta a férfi. – A Gregori… A Néma

Testvérekről. A gondolatukkal képesek megölni egy embert. –

Összerázkódott. – Tessa! – A hangja suttogássá halkult. – Nézd meg az

arcát!

Tessa felnézett. Miközben ő a bátyjával beszélt, Enókh testvér né-

mán lehúzta a csuklyáját. Üres szemgödreiben elveszett a boszorkány-

fény, összeöltött szája vörösen világított.

Charlotte előrelépett. – Ha Énókh testvér megvizsgálhatná Mr.

Grayt…

– Ne! – kiáltotta Tessa. Kitépte a karját Nate kezéből, és bátyja meg

a két látogató közé állt. – Nem nyúlhat hozzá!

Charlotte zavartan torpant meg. – A Néma Testvérek a legjobb gyó-

gyítók. Énókh testvér nélkül Nathaniel… – Elakadt a hangja. –Nos, nél-

küle nem tehetünk sokat a bátyádért.

Miss Gray!

Eltartott egy darabig, mire a lány rájött, hogy senki nem mondta ki

hangosan a nevét. Ehelyett, mint valami félig elfeledett dal egy taktusa,

csak visszhangzott a fejében – csakhogy nem úgy, ahogyan a saját gon-

dolatait szokta hallani. Ez a gondolat idegen volt, kellemetlen – más.

Énókh testvér hangja. Ugyanúgy szólította meg, mint amikor kilépett a

szobából a lány első Intézetben töltött napján.

Érdekes, Miss Gray – folytatta Énókh testvér hogy ön alvilági, mi-

közben a bátyja nem az. Hogyan lehetséges ez?

Tessa mozdulatlanná merevedett. – Ezt… ránézésre meg tudja állapí-

tani?

– Tessie! – Nathaniel erőlködve felült, és a párnának támasztotta a

hátát. Sápadt arcába vér szökött. – Te meg mit művelsz? Hogy állhatsz

szóba a Gregorival? Veszélyes!

– Semmi baj, Nate! – szólt Tessa, le sem véve a szemét Énókh test-

vérről. Tudta, hogy félnie kéne, mégis inkább csalódottságot érzett.

– Úgy érti, nincsen Nate-ben semmi különleges? – kérdezte halkan.

– Semmi természetfeletti?

Egyáltalán semmi – felelte a Néma Testvér.

Tessa egészen mostanáig észre sem vette, mennyire szeretné, hogy a

bátyja is olyan legyen, mint ő. A csalódottságtól éles lett a hangja.

– Ha már ennyi mindennel tisztában van, meg tudná nekem mondani,

hogy én mi vagyok?

Nem tudom. Van benned valami, ami azt mutatja, hogy Lilith gyer-

meke vagy, még sincsen rajtad démoni jel.

– Ezt én is észrevettem – szólt Charlotte. Ezek szerint ő is hallotta

Énókh testvér hangját a fejében. – Gondoltam, talán nem boszorkány-

mester. Vannak emberek, akik valamilyen képességgel születnek. Pél-

dául a Látással. Vagy tündérek vére is folyhat az ereiben…

Nem ember. Valami más. Tanulmányozni fogom a kérdést. Talán rá-

bukkanok valamire a könyvtárunkban, ami útmutatást adhat. Bár nem

volt szeme, Énókh testvér mégis mintha Tessa tekintetét kereste volna.

Érzékelek benned valamit. Valamit, ami egyetlen másik boszorkánymes-

terben sincs meg.

– Az Átváltozás képességére gondol – bólintott Tessa.

Nem, nem arra gondolok.

– Akkor mire? – Tessa megdöbbent. – Mi lehet bennem…? – Zajt

hallott Nathaniel felől, és elhallgatott. Megfordult, és látta, hogy a báty-

ja lehámozta magáról a takarót, és félig lecsúszott az ágyról, mintha

megpróbált volna felkelni; az arca izzadt volt és halálosan sápadt. A

lányt elfogta a bűntudat. Annyira belemerült a beszélgetésbe Énókh

testvérrel, hogy teljesen megfeledkezett a bátyjáról.

Az ágyhoz ugrott, és Charlotte segítségével visszaemelte Nathanielt

az ágyra, aztán gondosan újra betakarta. Úgy tűnt, sokkal rosszabb álla-

potban van, mint pár pillanattal korábban. Ahogy Tessa megigazította a

takarót, bátyja megint elkapta a csuklóját. – Tudja? – kérdezte égő te-

kintettel. – Tudja, hol vagyok?

– Kicsoda? De Quincey?

– Tessie! – Nathaniel megszorította a húga csuklóját, és közelebb

húzta magához, hogy a fülébe suttoghasson. – Meg kell bocsátanod ne-

kem! Azt mondta, te leszel a királynőjük. Azt mondta, meg fognak ölni

engem. Nem akarok meghalni, Tessie! Nem akarok meghalni!

– Hát persze hogy nem – nyugtatta meg a lány, de Nathaniel mintha

meg sem hallotta volna. Húga arcára szegezte a tekintetét, hirtelen elke-

rekedett a szeme, és felsikított.

– Ne engedd a közelembe! Ne engedd a közelembe! – kiáltotta. Elta-

szította magától Tessát, és ide-oda dobálta a fejét a párnán. – Istenem,

ne engedd, hogy hozzám érjen!

Tessa ijedten kapta el a kezét, és Charlotte felé fordult – csakhogy a

nő távolabb húzódott az ágytól, és a rezzenéstelen arcú Enókh testvér

vette át a helyét. Engedned kell, hogy segítsek a testvérednek – mondta.

– Különben valószínűleg meg fog halni.

– Miért őrjöng így? – kérdezte kétségbeesetten Tessa. – Mi baja van?

A vámpírok beadtak neki valamit, hogy nyugton maradjon, amíg a

vérét szívják. Ha nem gyógyítjuk meg, a szer előbb elveszi az eszét, az-

tán megöli. Máris elkezdett hallucinálni.

– Nem az én hibám! – üvöltötte Nathaniel. – Nem volt választásom!

Nem az én hibám! – Tessa felé fordította az arcát, és a lány elborzadva

látta, hogy a szeme teljesen fekete lett, mint egy rovaré. Tessa riadtan

húzódott hátra.

– Segítsen rajta! Kérem, segítsen rajta! – Megragadta Énókh testvér

ruhaujját, de azonnal meg is bánta. A férfi karja kemény volt, a tapintá-

sa hideg, mint a márvány. Tessa elkapta a kezét, de a Néma Testvér

mintha tudomást sem vett volna a jelenlétéről. Ellépett mellőle, és ujját

Nathaniel homlokára tette. A férfi lehunyta a szemét, és visszadőlt a

párnájára.

Magának el kell mennie – szólt Énókh testvér anélkül, hogy elfordult

volna az ágytól. – A jelenléte lassítja a gyógyulás folyamatát.

– De Nate arra kért, hogy maradjak…

Menjen! A hang a lány fejében hideg volt, akár a jég.

Tessa a bátyjára nézett; Nate mozdulatlanul feküdt, az arca eler-

nyedt. A lány Charlotte felé fordult, hogy tiltakozzon, de a nő finoman

megrázta a fejét, mielőtt megszólalhatott volna. Charlotte tekintetén lát-

szott az együttérzés, de a megingathatatlanság is. – Amint változás kö-

vetkezik be a bátyád állapotában, megkereslek. Ígérem.

Tessa Énókh testvérhez fordult. A férfi kinyitotta a derekánál lógó

táskát, és lassan, módszeresen különböző tárgyakat pakolt ki az éjjeli-

szekrényre: porokkal és folyadékokkal teli üvegfiolákat, csomóba kötö-

zött, szárított növényeket, puha, szénre emlékeztető, fekete anyagból

készült rudacskákat. – Ha bármi történik Nate-tel – szólt Tessa –, sosem

fogom megbocsátani. Soha.

Olyan volt, mintha egy szoborhoz beszélne. Énókh testvér egy rez-

düléssel sem jelezte, hogy tudomásul vette volna a lány szavait.

Tessa kirohant a szobából.

A Nate betegszobájában uralkodó félhomály után a folyosót megvi-

lágító fáklyák fénye bántotta Tessa szemét. Nekidőlt a falnak az ajtó

mellett, és kényszerítette magát, hogy ne sírjon. Aznap éjjel már másod-

szor eredt el kis híján a könnye, és nagyon haragudott magára.

Jobb kezét ökölbe szorította, és olyan erővel csapott rá a háta mögött

a falra, hogy éles fájdalom hasított a karjába. Ettől rögtön elapadtak a

könnyei, és még a feje is kitisztult.

– Ez fájhatott.

Tessa sarkon fordult. Jem lopózott mögé a folyosón, némán, akár

egy macska. Levetette a harci öltözetet, és a derekánál megkötött, bő,

fekete nadrágot viselt, meg egy fehér inget, ami alig volt világosabb a

bőrénél. A haja nedvességtől csillogó fürtökben tapadt a halántékára és

a nyakszirtjére.

– Fájt is. – Tessa a mellkasához szorította a kezét. A kesztyű valame-

lyest tompította az ütés erejét, de az ujjai még mindig sajogtak.

– Mi a helyzet a bátyáddal? – kérdezte Jem. – Meg fog gyógyulni?

– Nem tudom. Odabent van az egyik… az egyik szerzetesszerű-

séggel.

– Énókh testvérrel. – Jem együtt érző pillantást vetett a lányra.

– Tudom, hogy a Néma Testvérek ijesztőnek tűnnek, de valójában

nagyon jó orvosok. Nagyra tartjuk őket, amiért annyira értenek a gyó-

gyításhoz és a gyógyító varázslatokhoz. Sokáig élnek, és rengeteg min-

dent tudnak.

– Nem nagyon lehet érdemes sokáig élni, ha valaki így néz ki.

Jemnek megrándult a szája széle. – Felteszem, ez attól függ, miért él

az ember. – Alaposabban kezdte fürkészni a lány arcát. Tessa úgy talál-

ta, van valami sajátságos abban, ahogy Jem ránéz. Mintha egyenesen

belelátna, mégsem találna benne semmi olyasmit, amiért bosszúsnak

vagy idegesnek kéne lennie.

– Tudod, mit mondott Énókh testvér? – szólt hirtelen a lány. – Hogy

Nate nem olyan, mint én. Teljes egészében ember. Semmiféle különle-

ges képessége nincsen.

– És ez zavar téged?

– Nem tudom. Egyfelől sem neki, sem senki másnak nem kívánom

ezt a dolgot, viszont ha nem olyan, mint én, akkor az azt jelenti, hogy

nem is teljesen a bátyám. Ő a szüleink fia. De akkor én kinek a lánya

vagyok?

– Nem szabad ezzel gyötörnöd magad. Valóban nagyszerű lenne, ha

mindannyian pontosan tudnánk, kik vagyunk, de ez a tudás nem kívül-

ről származik, hanem belőlünk. Ismerd meg önmagad! – ahogy a jós

mondja. – Jem elmosolyodott. – Nézd el nekem, ha úgy tűnik, mintha

okoskodnék! Csak azt mondom, amit magam is megtapasztaltam.

– De én nem ismerem magamat. – Tessa megrázta a fejét. – Sajná-

lom. Láttam, hogyan harcoltál de Quinceynél, és most biztos rettenete-

sen gyávának tartasz, amiért azon sírok, hogy a bátyám nem szörnyeteg,

én meg nem vagyok elég bátor hozzá, hogy egyedül legyek az.

– Nem vagy szörnyeteg – jelentette ki Jem. – És gyáva sem. Épp el-

lenkezőleg, igazi erő kellett hozzá, hogy rálőj de Quinceyre. Szinte biz-

tos, hogy meg is ölted volna, ha van még golyó abban a pisztolyban.

– Igen, azt hiszem, megöltem volna. Mindegyiket meg akartam ölni.

– Éppen ezt kérte tőlünk Camille. Hogy öljük meg mindegyiket. Ta-

lán az ő érzései ragadtak át rád.

– De Camille-nak semmi oka rá, hogy törődjön Nate-tel, vagy, hogy

érdekelje, mi történik vele. Én pedig akkor voltam leginkább gyilkos

kedvemben, amikor megláttam Nate-et, amikor rájöttem, mit tervez-

nek… – Összerázkódott. – Nem tudom, mennyire voltam saját magam,

és mennyire befolyásolt Camille. Még azt sem tudom, hogy helyénvaló-

ak-e az ilyesféle érzések…

– Úgy érted, az – kérdezte Jem –, hogy egy lánynak ilyesféle érzései

legyenek?

– Hogy bárkinek ilyesféle érzései legyenek. Talán… nem is tudom.

Talán mégiscsak úgy értem, hogy egy lánynak.

Jem mintha átnézett volna rajta, és a háta mögött bámult volna vala-

mit, a folyosó kanyarulatán túl, még az Intézet falain is túl. –Akármi

vagy is testben – szólt –, akár fiú, akár lány, akár erős, akár gyenge,

akár beteg, akár egészséges, mindez sokkal kevesebbet számít annál,

mint ami a szívedben van. Ha egy harcos lelke lakik benned, harcos

vagy. Akármilyen színű, formájú vagy mintájú ernyő rejti is el, a fény a

lámpa belsejében mindig ugyanolyan marad. Te vagy a láng! – Ezzel

elmosolyodott, mint aki kissé zavartan arra eszmél, hogy visszatért az

álomból a valóságba. – Én ebben hiszek.

Mielőtt a lány válaszolhatott volna, kinyílt Nate szobájának ajtaja, és

Charlotte lépett ki rajta. Tessa kérdő tekintetére fáradtnak tűnő bólintás-

sal válaszolt. – Énókh testvér rengeteget segített a bátyádon – mondta. –

Viszont bőven akad még tennivaló, és csak reggelre fogunk többet tud-

ni. Szerintem menj aludni, Tessa! Azzal, hogy kimeríted magad, nem

segítesz Nathanielen.

Tessának minden önuralmára szüksége volt, hogy egyszerűen csak

biccentsen, és ne rohanja le Charlotte-ot olyan kérdések áradatával,

amikre a nő nyilvánvalóan úgysem tudhatja a választ.

– És Jem – fordult a fiúhoz Charlotte –, szeretnék váltani veled pár

szót. Megtennéd, hogy elkísérsz a könyvtárba?

Jem bólintott. – Persze! – Félrebillentette a fejét, és rámosolygott

Tessára. – Akkor holnap – mondta, majd Charlotte nyomában elvonult a

folyosón.

Abban a pillanatban, hogy befordultak a sarkon, Tessa megpróbált

benyitni Nate szobájába. Zárva volt az ajtó. Felsóhajtott, megfordult, és

elindult a folyosón az ellenkező irányba. Talán Charlotte-nak igaza volt,

és tényleg jót tenne neki egy kis alvás.

Félúton járt a szobája felé, amikor mozgást hallott. Hirtelen Sophie

lépett ki a folyosóra két fémből készült kancsóval a kezében, és hangos

csattanással lökte be a háta mögött az ajtót. Vörös volt az arca. – Őfel-

sége ma különösen kellemes hangulatban van – jelentette be, ahogy

Tessa a közelébe ért. – A fejemhez vágott egy kancsót.

– Kicsoda? – kérdezte Tessa, aztán megvilágosodott. – Ja, hogy

Will! Jól van?

– Ahhoz mindenesetre elég jól, hogy kancsókat hajigáljon – felelte

mogorván Sophie. – És hogy valami olyan szóval csúfoljon, amit nem

is értettem. Azt hiszem, franciául volt, és ez általában azt jelenti, hogy

lekurvázzák az embert. – Összeszorította a száját. – Azt hiszem, el kell

mennem Mrs. Branwellért. Talán ő rá tudja venni, hogy alávesse magát

a kúrának, ha már nekem nem sikerült.

– A kúrának?

– Ezt kell meginnia. – Sophie Tessa orra elé tolta az egyik kancsót.

A lány nem látta rendesen, mi van benne, de leginkább közönséges víz-

nek tűnt. – Muszáj. Különben nem is szívesen mondom meg, mi fog

történni.

Tessának őrült ötlete támadt. – Majd én megitatom vele. Hol van?

– Odafent a padláson. – Sophie-nak elkerekedett a szeme. – De én

nem tenném a maga helyében, kisasszony. Ha ilyen hangulatban van,

nagyon rusnyán tud viselkedni.

– Nem érdekel – jelentette ki Tessa a kancsó után nyúlva. Sophie

megkönnyebbülten, de aggodalmas tekintettel nyújtotta át neki. A kan-

csóban egészen a peremig állt a víz; annyira megtöltötték, hogy folyton

kiloccsant. – Will Herondale-nek meg kell tanulnia, hogy be kell vennie

az orvosságát, ahogyan az egy férfihoz illik – tette hozzá, és belökte a

padlásra vezető ajtót. Sophie olyan tekintettel meredt rá, mint akinek

meggyőződése, hogy Tessának nincs ki mind a négy kereke.

Az ajtó mögött keskeny lépcső vezetett a padlásra. Miközben felfelé

kapaszkodott, Tessa maga előtt tartotta a kancsót; víz fröccsent ki a ru-

hájára, és libabőrös lett a mellkasa. Mire felért a lépcső tetejére, átázott

és kifulladt.

Odafönt nem volt ajtó, a lépcső egyenesen a padlásra vezetett, köz-

vetlenül a meredek nyeregtető alatt. Tessa feje fölött a helyiség teljes

hosszában gerendák húzódtak, a falban pedig egymástól egyenlő távol-

ságnyira alacsony, szögletes ablakok sorakoztak. A csupasz padlódesz-

kákat fényesre polírozták, bútorok egyáltalán nem voltak bent, és az ab-

lakon beszűrődő halvány, hajnali szürkeségen kívül semmi sem adott

fényt. Egy, az előzőnél is keskenyebb lépcső vezetett a mennyezetbe

vágott, lezárt csapóajtóhoz.

Will mezítláb feküdt a szoba közepén a földön. Jó pár kancsó hevert

mellette, és ahogy Tessa közeledett, észrevette, hogy csupa víz mellette

a padló. A folyadék egy része vöröses volt, mintha vérrel keveredett

volna.

Will egyik kezét az arca elé emelte, eltakarva vele a szemét. Nem

mozdulatlanul feküdt, hanem nyugtalanul dobálta magát, mint akinek

fájdalmai vannak. Ahogy Tessa melléje ért, a fiú halkan motyogott va-

lamit, ami leginkább egy névnek tűnt. Cecily – gondolta Tessa. Igen,

nagyon úgy hangzott, mintha a fiú azt mondta volna, hogy Cecily.

– Will? – szólt Tessa. – Kivel beszélgetsz?

– Szóval visszajöttél, Sophie? – kérdezett vissza Will anélkül, hogy

felemelte volna a fejét. – Megmondtam, hogy ha még egyet hozol azok-

ból a sátáni kancsókból, hát én…

– Nem Sophie vagyok – mondta a lány. – Hanem Tessa.

A fiú egy pillanatra mozdulatlanná merevedett – csak a mellkasa

emelkedett és süllyedt, ahogy szaggatottan vette a levegőt. Sötét nadrá-

got meg fehér inget viselt, és akárcsak körülötte a padló, ő maga is csu-

romvíz volt. Ruhája a testéhez, fekete haja pedig a fejbőréhez tapadt.

Rettenetesen fázhatott.

– Téged küldtek? – kérdezte végül. Hitetlenkedés csendült a hangjá-

ban, meg valami más is.

– Igen – felelte Tessa, bár nem pontosan így történt.

Will kinyitotta a szemét, és a lány felé fordult. Még a félhomályban

is látszott, milyen vad tűz ragyog a szemében. – Nos, jó! Hagyd itt a vi-

zet, aztán menj el!

Tessa lenézett a kancsóra. Valami oknál fogva nem akaródzott neki

elengedni a fémfület. – Egyébként mi ez? Szóval… pontosan mit hoz-

tam neked?

– Nem mondták meg? – pislogott csodálkozva Will. – Szenteltvíz.

Kiégeti, ami bennem van.

Most Tessán volt a sor, hogy pislogjon. – Úgy érted…

– Folyton elfelejtem, hogy annyi mindent nem tudsz – dohogta a fiú.

– Emlékszel, amikor a házban megharaptam de Quinceyt? Nos, lenyel-

tem egy adagot a véréből. Nem sokat, de nem is kell sok.

– Mihez?

– Hogy vámpírrá váljak.

Tessa erre kis híján elejtette a kancsót. – Vámpír lesz belőled?

Will elvigyorodott, aztán felkönyökölt.

– Azért nem kell berezelned. Napokig tart, mire végbemegy az átala-

kulás, ráadásul meg is kéne halnom, hogy végleges legyen. A vér tény-

leges hatása az lenne, hogy ellenállhatatlanul vonzódnék a vámpírok-

hoz, méghozzá abban a reményben, hogy befogadnak maguk közé.

Mint az emberi alattvalókat.

– És a szenteltvíz…

– A vér hatása ellen dolgozik. Folyton innom kell. Persze meggebe-

dek bele, mert állandóan vért köhögök tőle, meg minden mást, ami ben-

nem van.

– Te jó isten! – Tessa fintorogva nyújtotta a fiú felé a kancsót. – Sze-

rintem akkor az lesz a legjobb, ha ezt most odaadom.

– Igen, az lesz a legjobb. – Will felült, és elvette a lánytól a kancsót.

Undorodva pillantott a tartalmára, aztán felemelte és nyitott szája felé

billentette. Miután lenyelt néhány kortyot, elfintorodott, a maradékot

különösebb kecmec nélkül a fejére borította. Amikor végzett, félrehají-

totta a kancsót.

– Ez segít? – kérdezte Tessa őszinte kíváncsisággal. – Az, hogy a le-

jedre öntöd?

Will elfojtott, nevetésszerű hangot adott ki. – Hogy miket tudsz kér-

dezni…! – Megrázta a fejét, és a hajáról vízcseppek fröccsentek Tessa

ruhájára. A fiú fehér ingének melle és gallérja annyira elázott, hogy

könnyedén át lehetett látni rajta. A testére tapadó szövet alatt kirajzo-

lódtak kemény izmai, az élesen kiemelkedő kulcscsontja, a fekete tűz-

ként égő jelek. Tessának erről az jutott eszébe, amikor az ember egy

vékony papírlapot fektet egy rézkarcra, aztán addig dörzsöli egy szén-

darabbal, amíg átütnek a formák. Nagyot nyelt. – A vértől lázam van és

ég a bőröm – mondta Will. – Nem tudok lehűlni. De igen, a víz segít.

Tessa egyre csak bámulta. Amikor Will belépett a szobájába a Sötét

Házban, azt gondolta, ő a legszebb fiú, akit valaha látott, most viszont

úgy nézett rá, ahogy fiúra korábban soha: vér tolult az arcába, és a szíve

majd kiugrott a helyéből. Mindennél jobban szerette volna megérinteni

Willt, a nedves haját, a bőrét, hogy érezze, tényleg olyan kemények-e a

karján az izmok, amilyennek látszanak, vagy, hogy kérges tenyere tény-

leg olyan durva tapintású-e. Szerette volna arcát Will arcához nyomni,

és érezni, ahogy a fiú szempillája a bőrét csiklandozza. Azok a hosszú

szempillák…

– Will – szólt a lány, és maga is érezte, milyen erőtlen a hangja. –

Will, szeretnék kérdezni valamit…

A fiú felnézett rá. A víztől csillagformán összetapadtak a szempillái.

– Igen?

– Úgy viselkedsz, mintha semmi sem érdekelne – felelte Tessa egy

sóhaj kíséretében. Úgy érezte magát, mintha futva kapaszkodott volna

fel egy dombra, most pedig már a túloldalon rohanna lefelé, és esélye

sem lenne megállni. A gravitáció oda vitte, ahová mennie kellett. –

De… mindenkinek fontos valami. Nem igaz?

– Szerinted? – kérdezett vissza halkan Will. Miután a lány nem vála-

szolt, visszadőlt a földre. – Tess, gyere, ülj le ide mellém!

A lány engedelmeskedett. A padló hideg és nedves volt, ő mégis le-

telepedett, eligazgatta a szoknyáját, hogy csak a cipője orra látszott ki.

Willre nézett. Nagyon közel voltak egymáshoz. A fiú profilja hűvös és

tiszta volt a szürke fényben, csak a szája tűnt puhának.

– Sosem nevetsz – folytatta Tessa. – Úgy viselkedsz, mintha minde-

nen csak szórakoznál, de sosem nevetsz. Csak elmosolyodsz néha, ha

azt hiszed, hogy senki sem figyel.

Will egy pillanatig nem felelt. – Te mindig megnevettetsz. Attól a

pillanattól fogva, hogy leütöttél azzal az üveggel.

– Egy kancsó volt – jegyezte meg automatikusan a lány.

A fiú szája sarka felfelé görbült. – Arról nem is beszélve, hogy foly-

ton kijavítasz, és mindig olyan fura arcot vágsz hozzá. Meg, ahogy le-

hordtad Gabriel Lightwoodot. Meg még az is, ahogy de Quinceyvel be-

széltél. Csak rád nézek, és… – Elhallgatott, és csendben figyelte tovább

a lányt. Tessa nagyon szerette volna tudni, hogy látszik-e rajta, mennyi-

re felkavarják a szavai. – Mutasd a kezed! – szólt hirtelen a fiú. –

Tessa?

A lány tenyérrel felfelé kinyújtotta a kezét, de szinte oda sem nézett.

Képtelen volt levenni a szemét Will arcáról.

– Még mindig véres a kesztyűd – mondta a fiú. Tessa lenézett, és lát-

ta, hogy igaza van. Azóta sem vette le Camille fehér bőrkesztyűjét, pe-

dig vér és kosz éktelenkedett rajta, és kiszakadt az ujja, amikor megpró-

bálta szétfeszíteni Nate bilincseit.

– Ó! – szólt, és visszahúzta volna a kezét, hogy levegye a kesztyűt,

de Will csak a balját engedte el, a másik csuklóját továbbra is könnye-

dén tartotta. A fiú nehéz ezüstgyűrűt viselt a mutatóujján, amire finom

vonalakkal repülő madarakat véstek. A fejét lehajtotta, vizes fekete haja

előrehullott; Tessa nem látta az arcát. Will lazán végighúzta a mutatóuj-

ját a szöveten. A kesztyűt négy gyöngyből készült gomb tartotta össze

Tessa csuklójánál. Amint a fiú megérintette őket, szétpattantak, és Will

hüvelykujja továbbsiklott a lány csuklójának csupasz bőrén, a lüktető

kék ereken.

Tessa majd kiugrott a bőréből. – Will!

– Tessa! – szólt a fiú. – Mit akarsz tőlem?

Továbbra is a lány csuklójának belső felét simogatta, érintése furcsa,

csodálatos dolgokat művelt Tessa bőrével és idegvégződéseivel.

– Csak… csak meg akarlak érteni.

Will felnézett a szempilláin keresztül. – Tényleg szükség van rá?

– Nem tudom – felelte a lány. – Egyáltalán nem vagyok benne biz-

tos, hogy valaki is ért téged. Talán Jem kivételével.

– Jem nem ért engem – javította ki Will. – Törődik velem… ahogyan

egy testvér törődne. Az nem ugyanaz.

– De nem akarod, hogy megértsen?

– Édes istenem, dehogy! – rázta meg a fejét a fiú. – Nem kell neki

tudnia, miért úgy élem az életem, ahogy.

– Talán csak annyit akar tudni, hogy megvan rá az okod.

– Számít? – kérdezte Will, és egy gyors mozdulattal lehúzta a kesz-

tyűt a lány kezéről. A szoba hűvös levegője kellemetlenül simította vé-

gig Tessa csupasz ujjait, és a lány egész testében összerázkódott, mintha

egyszerre meztelenül találta volna magát a hidegben. – Számítanak az

okok, amikor semmit sem lehet tenni, hogy megváltoztassuk a dolgo-

kat?

Tessa kutatott a válasz után, de nem találta. Annyira reszketett, hogy

megszólalni is alig tudott.

– Fázol? – Will megfogta a lány kezét, és az arcához emelte. Tessát

meglepte a fiú bőrének lázas forrósága. – Tess! – Will lágy hangja meg-

telt vágyakozással, és a lány közelebb hajolt, akár egy fa, ha az ágait be-

lepi a hó. Minden porcikája fájt; ő maga fájt, mintha valami rettenetes

üresség támadt volna benne. Soha semmi nem töltötte még be így az ér-

zékeit, mint most Will: félig lehunyt szemének halványkék ragyogása, a

finom borosta az állán, a vállát és a nyakát borító fehéres hegek – de

legfőképpen a félhold alakú szája meg a kis gödröcske az állán. Amikor

a fiú közelebb hajolt, és ajka Tessáét érintette, a lány úgy kapaszkodott

belé, mint egy fuldokló.

Egy pillanatig forrón tapadt össze az ajkuk, és Will szabad keze a

lány hajába túrt. Tessának a lélegzete is elállt, ahogy a fiú egyszerre át-

karolta, és szorosan magához húzta. Karját könnyedén összefonta Will

nyaka körül; a fiú bőre szinte égetett, ahol megérintette. Will ingének

vékony anyagán keresztül a lány érezte válla kemény és sima izmait. A

fiú ujjai megtalálták Tessa ékköves hajcsatját, mire az levált a helyéről,

zörögve hullott a padlóra, és a lány fürtjei a vállára omlottak.

Tessa meglepetten sóhajtott a fiú szájába. Aztán minden előzetes jel

nélkül Will kitépte magát a lány karjából, és olyan erővel taszította el

magától a vállánál fogva, hogy Tessa majdnem hanyatt esett, és csak az

utolsó pillanatban sikerült megtámaszkodnia a padlón.

Tessa haja ziláltan hullott alá, ahogy csak ült a padlón, és döbbenten

bámult a fiúra. Will most térdelt, a mellkasa olyan sebességgel emelke-

dett és süllyedt, mintha hihetetlenül gyorsan és sokat futott volna. Sá-

padt volt, csak két vörös lázfolt ütközött ki az arcán. – Te jóságos ég! –

suttogta. – Ez meg mi volt?

Tessa érezte, hogy az arcába szökik a vér. Hát nem éppen Willnek

kéne pontosan tudnia, mi volt ez, és nem neki kellett volna ellöknie ma-

gától a fiút?

– Nem lehet! – Tessa látta, hogy Will ökölbe szorított keze remeg az

oldala mellett. – Azt hiszem, el kéne menned, Tessa.

– Elmennem? – A lánynak kavarogtak a gondolatai. Úgy érezte ma-

gát, mint akit egy biztonságos meleg helyről figyelmeztetés nélkül ki-

löktek a fagyos, üres sötétségbe. – Nem… nem lett volna szabad ilyen

tolakodónak lennem. Sajnálom.

Will fájdalmas tekintettel nézett vissza rá. – Istenem, Tessa? –

Mintha úgy kellett volna kierőszakolnia magából a szavakat. – Kérlek!

Csak menj el! Nem maradhatsz itt! Lehetetlen.

– Will, kérlek…!

– Nem! – A fiú elkapta a tekintetét, félrefordította a fejét, és az ajtót

kezdte bámulni. – Holnap mindent elmondok neked, amit tudni akarsz.

Mindent. Csak hagyj most magamra! – El-elakadt a hangja. – Tessa,

könyörgöm! Érted? Könyörgöm! Kérlek, kérlek, hagyj magamra!

– Jól van – egyezett bele Tessa, mire a fiú fellélegzett, leeresztette a

vállát, pattanásig feszülő izmai elernyedtek. Ennyire borzasztó volt hát

elviselni a jelenlétét, hogy a távozása ilyen megkönnyebbülést jelent?

Tessa felállt, és csak most érezte igazán, milyen nyirkos, hideg és nehéz

a ruhája; a lába majdnem megcsúszott a vizes padlón. Will nem moz-

dult, még csak fel sem nézett, inkább úgy maradt térden állva, és a föl-

det bámulta, miközben Tessa átvágott a szobán, és lesietett a lépcsőn

anélkül, hogy egyszer is hátrapillantott volna.

Nem sokkal később Tessa a halovány londoni napkelte félhomályá-

ban hevert az ágyán. Túl kimerült volt hozzá, hogy levesse Camille ru-

háit – de még ahhoz is, hogy átöltözzön. Annyi új dolog történt vele.

Most először használta a képességét saját jószántából úgy, hogy jól

érezte magát utána. Most először sütött el egy pisztolyt. És most csókolt

meg először egy fiút – amiről ráadásul, az előzőekkel ellentétben, évek

óta ábrándozott.

Tessa hasra fordult, és a párnába temette az arcát. Olyan régóta vá-

gyott már rá, hogy megtudja végre, milyen lesz az első csók – hogy jó-

képű lesz-e az a fiú, szeretni fogja-e őt, kedves lesz-e hozzá. Sosem

gondolta volna, hogy az a bizonyos csók ilyen kurta lesz, és ilyen heves.

Vagy, hogy szenteltvíz ízű lesz. Szenteltvíz- és vérízű.