A gyermek homloka ha rőt nyommal rovátkos,
s kínzottan a fehér hab álomért eseng,
két nyurga és szelíd lánytestvér lép az ágyhoz,
áttetsző ujjukon ezüst köröm dereng.
Ablakhoz ültetik, mely szélesen kitárva,
s hol a kék levegő füröszt egész csalit
virágot, s dús haján, melyre szitál a pára,
járatják vad, finom, becéző ujjaik.
Ő hallja, hogy dalol lélegzetük, amint
lágy,
hosszú, növényi és rózsás mézet virít,
és néha megszakad, ha szisszenőn beszívják
ajkukról nyálukat, vagy a csók vágyait.
Hallja, az illatos csöndben hogy rebben
ében
pillájuk; s villamos, lágyujju két kezük
királyi körme közt, gyöngyszürke közönyében
szenvednek pattogó halált a kis tetük.
A lustaság bora hullámzik rajta végig.
Halk harmonikaszó, tombolni tudna bár:
a gyermek érzi, hogy amint lassan becézik,
úgy forr s apad szivén a vágy, zokogni már!
Rónay György fordítása