X.

- Három nap az élet - ezt ismételgettem magamban, bután, lélektelenül. Három nap - hány óra az? Mi mindent lehet csinálni három nap alatt? Ebbe a három napba bele kell tenni az örökkévalóságot. Most kell, most valami csodának történni! Sikerül-e az álmom titkát megfejteni három nap alatt? Kéjekben kell tölteni ezt a három napot... Csak az éjszakákat, mert nappal itt körmölök. Ma akármi lesz, elmegyek a kis kávéházba. - Eh, olyan fáradt vagyok! Nem vagyok-e kimerült ettől az élettől? Talán mégis főbe kellene lőnöm magamat! A revolver megvan... itt van a zsebemben... Főbe... Nem, nem... hátha mégis... valami... az álmom... Nem szabad elrontani mindent. Az utolsó pillanatig sem lehet tudni biztosan... Én nem vagyok olyan, mint más. Másra kéne a revolver. Ezeket mind agyonlőni. Nem én vagyok a bűnös, hanem a társadalom. A kamásnis ifjoncot. Utálatos papagáj! Ki tudja - megtartja-e ígéretét? Nem szól-e az elnök úrnak? Nem szól-e a kék embernek? Ezek mind diadalmaskodni fognak rajtam. Ezek mind becsületesek. Pfuj, de utálom őket! Milyen semmirevalók mind hozzám képest. Ah, csak meg tudnám értetni velük, hogy több vagyok én náluk! A buták! Lenézem őket. Senkivel sem tudom soha megértetni. Meghalok, elpusztulok nyomorultan. Csak kinevetnek. Senki sem sejti, ki vagyok. Talán magam se sejtem. Meghalok, anélkül hogy az álmomra igazán rá tudnék eszmélni. Meghalok, és az álmom velem veszik. Nem! Megölök mindenkit. Ó, ez az utálatos rossz toll! Még tisztességes tollat sem adnak az embernek. Most már nekem úgyis mindegy. Ostobaság az egész világ.

Az asztalra borultam, és fennhangon sírtam.

- Már megint sokat bevett a jóból - mondotta a cégjogász. - Elájul, aztán meg bőg itt.

Az irodavezető lépései hangzottak, a hivatali rossz kabát ujjába töröltem szememet, és dacosan írtam tovább. Az járt az eszemben, hogy van még egy: ezt a három napot kéjekben tölteni, most már mindegy, az összes bélyegpénzt elköltöm, ami csak még van, három éjbe sok kéj belefér, ha az ember az utolsóig jutott, mulasson nagyszerűen, ami ideje és pénze még maradt: ez az egy még jó, még megvan... vigasztal...

De este betegnek éreztem magamat, szédültem. Hazamentem avval, hogy csak egy órát fogok pihenni, aztán elmegyek minden pénzemmel mulatni, de amint letettem a fejem, elaludtam és csak reggel ébredtem, későn, dühösen, hogy egy éj már kárba ment.

És ennél a reggeli ébredésnél egész határozottan éreztem, hogy ez az éjszakám azért ment kárba, mert álmomból nem akartam felébredni, mert erőszakkal és akarattal rákötöttem magamat a másik, szebb életre. (Ezen a napján Elemér izgatottan járt-kelt, nem beszélt senkivel, halálos félelem gyötörte, mindig jobban, remegőbben hitte - nem tudott mást hinni -, hogy a díjnokkal pusztulni kell neki is, hogy a jó nem élhet a rossz nélkül, a szép a csúnya nélkül.) Ó, micsoda nap volt ez megint a hivatalban! Senkinek a szemébe nézni nem mertem. Este aztán elkóboroltam a ligetbe, és elővettem az új revolveremet, és néztem, forgattam: szinte-szinte már magamra fogtam. De - tudom, mi tartott vissza. Elemér tartott vissza, oly erősen, mintha megfogta volna a kezemet. Ó, kezdtem gyűlölni őt, ezt a másik, boldogabb életemet, amelyet mindig mögöttem éreztem, és amely minduntalan beavatkozott az én életembe.

Mert sok pénz volt a zsebemben (sok lopott pénz), bemehettem volna akárhová, mégiscsak tétován ácsorogtam a fényes utcákon, akár hajdan, mikor először jöttem a városba. Köd volt a fényes utcákon, a villanyos lámpáknak nagy, kék fényudvara volt, a terek félelmes űrbe, végtelenségbe vesztek, a köd egyre jobban szállt, szállt lefelé, az emberek óriásoknak és szellemeknek tetszettek, a reklámok nagy, mozgó fénybetűi tündéri abrakadabrákat játszottak az őszbe. A házak félelmes, határozatlan masszái szakadozni látszottak a pépszerű levegő súlya alatt, mely behatolt az ember orrán, nyakán, pórusain, s nyomta, fagyasztotta a tüdőt, a lelket.

De legkülönösebb volt a folyó partja. A nagy hidak ijesztően, végeérhetetlenül íveltek bele a szürke semmibe. Iszonyú pilléreiket az űrbe mártogatták. A rakparton nagy, foszlányos alakok ődöngtek-imbolyogtak egyedül, mint a kísértetek. Öreg fénycsíkok hulltak, és áztak szerte szélesen. Hulltak, hulltak egyenesen, és szétáztak szélesen, beleáztak fényükkel a homályba. Bujdostam a ködben. Nem tudtam elhatározni, mit tegyek.

- Ezek a végnapok - gondoltam. - Negyvennyolc óra alatt ölnöm kell. Magamat vagy mást.

Befordultam egy mellékutcába. Itt szegényes gázlámpák fénye foszlott el a levegőben. Magas házak partjai közt poshadt a sárga köd sűrű folyama. Nem láttam mást, csak a szalatrinek ablakait. Némelyik világos volt, és alulról trécselés hangzott vagy cselédnóta. Szagok. De mintha a hangok is szétfoszlottak és megnagyultak volna a köddel, mint a fények. Gondolat nélkül ténferegtem. A revolveremet szórakozottan kivettem a zsebemből, és ráfogtam az egyik gázlámpára. Céloztam. Játszottam.

Lépések nagy, udvaros hangja hangzott. Eldugtam a revolvert.

Egyszerre megálltam. Messze, egy sarkon, egy boltajtó tündöklött. Egy... egy kávéházajtó.

Az én kis kávéházam ajtaja.

...Leírjam, leírjam-e azt az iszonyú dolgot, ami most következett? Egy nap óta van agyamban ez a rettenetes emlék, egy nap és egy éjszaka óta, melyet ébren töltöttem, hogy időt nyerjek, hogy leírjak mindent, mielőtt... hogy... (A díjnok most, úgy látszik, kimerülve és bután alussza át az utolsó napját. Alhatik, még alhatik: most addig alszik, ameddig akar.) Alszik, alszik a díjnok egész nap - tud aludni! És én egész éjjel rendezem ezeket a rendetlen írásokat, mint egy öngyilkosjelölt, mint egy végrendelkező. Kinek a számára? Azt fogják mondani: egy őrült írásai. Mindegy: most már leírom ezt is, a legborzasztóbbat, bármily önkínzás is. Lesz-e erőm még rá? Az a köd megvan a lelkemben, itt van az agyamban, bár odakünn ragyognak a szép dunántúli ég csillagai. Ez az egy éjszaka - ez még az enyém. Holnap... holnap talán már erőszakkal rázzák fel a díjnokot ágyából... Nem - ezt nem várom meg. - Megölöm...

Ah, lassan! Értelmesen. Sorjában.

Úgy tűnik fel, hogy egy sziget volt, egy sziget a ködben.

Nem.

A köd itt is megvolt. Füst volt. Itt is - itt is elterpedtek a fények.

De itt meleg volt. Huj, de jó meleg volt a külső nyirkos után! Éreztem, amint melegszik lefelé a lábszáram... a kezem...

- Egy teát kérek.

- Citrommal, vagy rummal?

- Rummal.

A kasszával szemközt ültem le. Lám, a vörös kasszírosnő ott trónolt megint a színes palackok glédája között. Gúnyos meglepetést negélyezve vigyorgott rám.

- Magának, úgy látszik, sok a pénze.

- Miért?

- Mert teát iszik. Máskor csak pikolóval kezdi.

- Az csak a kezdet.

- Folytatása következik.

Ezt a pincér vágta közbe, aki azelőtt kikiáltó volt a vurstliban.

- Pálinka?

- Tessék csak, kisasszony, rám bízni a doktor urat - mondta a pincér vihogva. Doktornak hítt, ami nekem jólesett. - Tudom én már, mi kell a doktor úrnak.

- Mit tud maga? Maga semmit se tud.

Körülnéztem. Iszonyú ünnepélyességgel adtam ki az ordrét:^[72]

- Hozzon egy üveg pezsgőt!

- Kremássan. Milyen pezsgőt méztatik parancsolni? - mondta gúnyos meghajlással.

- A legdrágábbat. Francia pezsgőt.

- Igenis, kremássan. Méztatik egy francia pezsgőt.

Nagy komolysággal affektált.

- Egy francia pezsgőt a doktor úrnak!

- Egy üveg francia pezsgőt!

- Mumm, Pommery, Veuve Cliquot...

Valami ilyen pezsgőneveket sorakoztatott fel.

A vendégek nézni kezdtek. Ebben a kávéházban ritkán volt pezsgőfogyasztás. A szegény lányoknak, akik idejártak, nem voltak ilyen igényeik. Egy üveg sörrel, egy feketekávéval beérték, és inkább pénzt kívántak, mint pezsgős murit.

Tehát kezdtek is fixírozni. Szenzációt csináltam. A kis rongyok izgatottan mozogtak a helyükön.

Én is izgatott voltam. Még sohasem ittam pezsgőt.

A pincér meghajolt. De egy kisvártatva visszajött, és egészen a fülemhez hajolva, szemtelenül súgta:

- A gazda azt mondta, hogy sajnálja, de nem adhat pezsgőt a doktor úrnak.

- Micsoda? Nekem nem adhat pezsgőt?

- Nagyon sajnálja, de senkinek sem adhat hitelbe.

- Micsoda beszéd ez? Hát kinek néznek engem? Azt hiszik, hogy nincs pénzem?

És megvillantottam előtte összes lopott bankóimat.

- Az már más. Mért nem tetszett mindjárt így beszélni?

Ismét meghajlott, távozott, és láttam, hogy a háttérben tanácsot tartott a gazdával.

Ezalatt a vörös kasszírnő odajött az asztalomhoz.

- Hadd üljek egy kicsit magához, kedvesem. Most nem olyan álmos, mint máskor?

- Hüj, de iszonyú idő! Isten bizony, nem látni két lépésre. Az embernek a lelkébe veszi magát ez a hideg. Milyen jó világ van itt!

Ezt egy újonjött vendég mondta, aki nagy bizalmasan közeledett a kasszírosnőhöz. Bizton a legújabb szeretője.

- Üljön le - mondta a hölgy kezet nyújtva. - Ugye, megengedi? - fordult aztán hozzám.

Az idegen udvariasan bemutatkozott. Valami lóversenyjáró borbélylegénynek látszott.

Morogtam valamit. Kijátszva éreztem magamat, de nem tudtam mit mondani.

- Hát mulatunk, mulatunk? - kérdezte a leány, amint a pincér hármunknak pezsgőt töltött.

- Pezsgő és leányok, ez az igazi! - szólt az idegen ifjú. Lám, tudtam én, hogy jó helyre jövök.

Körülhordtam a szememet.

- Nincs itt egy valamirevaló nőcske sem - mondtam blazírt szakértelmet szenvelegve. - Ajánljon nekem, kisasszony, egy leányt.

- Magasat? Alacsonyt? Szőkét? Barnát?

A szemébe néztem, és akkor visszaemlékeztem rá, hogy nemrég éppígy ültem vele egy asztalnál, pezsgő mellett. És arra is emlékeztem, hogy akkor valami ok miatt utálatos volt előttem, és menekültem tőle.

- Min gondolkozik?

Ebben a pillanatban belépett valaki, egy nő - aki...

Most láttam igazán, mennyire nem volt igazam a múltkor. Nem, ez a nő egyáltalán nem hasonlított Etelkához. Teljességgel érthetetlen volt erre gondolnom is. És mégis különös hatással volt reám.

Néztem, néztem, mint már múltkor is. El se mondhatom, mit éreztem. Egyszerre fel volt kavarva lelkemben az egész életem, egész álmom. Ah, igen, most már éreztem, most már bizonyosra vettem, ezen az éjszakán, életem utolsó éjjelén, meg fogok érteni mindent, meg fogom tudni a varázsszavat.

- Azt a leányt nézi? - kérdezte a kasszírosnő. - Szép leány, ugye? Idehíjam? Nekem barátnőm. Nagyon jól vagyunk, nagyon jó leány! A múltkor két este helyettesített a kasszánál, mikor meghűtöttem magam. Pedig az tőle nagy áldozat volt, mert nagyon jól keres. Nézze csak, milyen szép ékszerei vannak. Pedig nem jól teszi, hogy ékszereket visel - mindig mondom neki.

- Huszonegyest - szólt egy alak, akivel játszani szoktam, az asztalomhoz lépve.

- Hátha most mindent megnyerek, nyerek, amennyi kell? - gondoltam egy pillanatra. - Hátha most történik csoda?

Elfogadtam a kártyát. Vesztettem.

Izgatottan figurákat írtam ujjammal az ablakra, mely párával erősen be volt futtatva.

Minden valahogy szakadozottan, mozaikszerűen van az emlékemben. Nem tudom rendesen elmesélni ennek az idegen, ködös, mulatós, veszedelmes éjnek történetét.

- Bal kettő egy pohár konyakot kér, kisasszony - mondta a pincér.

A kasszírnő a pénztárhoz lépett. A gavallérja szintén eltűnt. Egyszerre - azzal a másik nővel ültem egyedül.

Izgatott lettem.

- Gyere - mondtam -, sok pénzem van, amennyit csak kívánsz. Menjünk hozzád.

- Hozzám nem lehet - felelte. - Csak szállodába.

- Csak szállodába?

- Jöjjön szállodába. Itt van a szomszédban egy szálloda.

Felkeltem, vettem a kalapom. Ócska télikabátom, a szürke, felrojtosodott gomblyukkal, uraságoktól... Más felöltőm nem volt.

A pincér utánam:

- Doktor úr! Doktor úr! A pezsgő!

Hallottam még a tulajdonos szavát:

- Gyanús. Telefonálni kellett volna a rendőrséghez.

De fizettem, futottam. A leánnyal futottunk. A ködös utcán. Megdideregtünk. Egy nagy kocsikapu alá. Egy utálatos udvar. Mély. Kocsik állnak benne, lovak nélkül. Jobbra. Piszkos, régi fal.

- Szobát.

Barna ajtók sorban. Többnyire tárva. Egy asszonyféle. Felcsavarja a villanyt. A fény kiárad a ködbe. A köd a szobába. Faágy. Alacsony mosdó. Egy szék. Semmi más. Kuclik.^[73] Csukjuk be.

- Kérem, a szobát!

Ránéztem a banyára. A küszöbön állt. A villanyfény az arcába esett. Kicsi, sovány asszony. Ezüst... Ismerős... Ismerős...

Nem, nem írhatok mindent ide. Ezt a nevet itt le nem írhatom!

Fizettem a szobát. Ráfordítottam a kulcsot. Kétszer. Ránéztem az ékszeres leányra.

Az ékszeres leányra.

Ezt a leányt...

Lerogytam az ágyra. Sírtam. Zokogtam.

- Mi baja? Mi lelte?

- Lehetetlen! Lehetetlen! - kiáltottam öntudatlanul.

- Mi az?

El kellene hagynom! Menekülni kellene. Futni, futni, a ködben, a hidegben, az utcákon. A háztetőkön át, mint a moziban. Nem! Erre a leányra nem szabad - ránéznem sem szabad! Istenem! Istenem!

- De az ég szerelméért, mondja már, mi baja?

- Semmi. Igazán semmi bajom sincs. Csak hogy holnap meg kell halnom. Az nem baj neked. Mit törődsz te vele?

- Gyere velem! - kiáltottam hirtelen, mint az őrült. - Gyalázat ebben a csúnya, rossz szállodában! Gyalázat. Mit akarunk mi itt? Mi! Kik vagyunk mi? Te úrinő vagy, érted? Úrinő! Gyere!

Ilyeneket kiabáltam.

Most - most nem tudom ennek a leánynak az arcát elém képzelni. De nem hasonlított Etelkára - azt az egyet tudom, hogy nem hasonlított Etelkára! És nemcsak hogy nem hasonlított: nem is ő volt. Semmiképpen sem ő volt. Egy közönséges leány volt.

Hogy megijedt! Sikoltott, az ajtóhoz ugrott.

- Őrült, egy őrült! - lihegte.

Elébe ugrottam, megszorítottam a karját. Kirántottam a revolvert is. Halálsápadt lett. Visszadugtam a revolvert, és erőltetve nevettem.

- Maga bolond - mondta. - Hogy megijesztett.

- Hát nem kellett volna mindjárt megijedni. Csak nem gondolta komolyan, hogy én őrült vagyok?

- Dehogynem. Az ilyen szegény lány sohase tudhatja, kivel akad össze... Mit szorítja úgy a karomat? Fáj.

- Olyan jó szorítani - mondtam, eleresztve a karját. - Milyen szép leány maga!

- Ugye, szép lány volnék? - kérdezte szomorú mosollyal.

Tétován leült az ágyra, én melléje ültem, mintegy bocsánatkérő és megnyugtató módon, átkaroltam a derekát.

- Lássa, milyen szomorú sorsunk van nekünk, leányoknak? Mindig rettegnünk kell, minden pillanatban megtörténhetik velünk akármi. - Lassan, lassan mondta ezeket a szavakat. Látszott rajta, hogy jólesik panaszkodni. - A múltkor is, bizonyosan olvasta az újságban, egy szegény leányt megölt egy ember a szomszéd utcában. Megölte, és kirabolta, máig sem tudják, ki volt.

- Nem is tudom, miért viselem ezeket az ékszereket - folytatta, leoldva nyakláncát az éjjeliszekrényre. - A barátnőm, akit maga is ismer, eleget mondja, hogy ez bolondság. De én már olyan vagyok: szeretem magammal vinni mindig, amim van. Legalább nem vehetik el tőlem, anélkül hogy engem is el ne pusztítsanak. Azt hiszi, hogy olyan nagyon drága nekem ez az élet?

Ezalatt a hátán szép lassan a nyakáig emeltem a kezem. Most hirtelen rányomtam a másik markomat is, és teljes erőmből összeszorítottam a nyakát.

- Nincs semmi vesztenivalóm - gondoltam.

Egy hang sem repült ki a szájából. A szemei felém dagadtak, mintha ki akarnának nyomulni helyeikről, a tekintete olyan volt, mintha valamin nagyon csodálkozna. Lassankint finom pirosság futotta át az arcát. A szája kinyílott. Felálltam, és mozdulatlanul állva szorítottam, szorítottam, fojtottam, fojtottam némán. Nagy, lassú, tompa kéjt éreztem, amint öt boldog ujjam a lány sima nyakán feküdt, szorosan, szorosan, mintegy bele akarva hatolni, mint szerelmes a párjába. Arra gondoltam, hogy nincs határ erőmnek és ujjaimnak, és úgy éreztem, mintha boldog volnék, hogy most, most az egyszer életemben szoríthatom egy szép leány nyakát, kedvem szerint, örökké, a végletekig, a végtelenig. Ujjaim mélyen ágyazódtak be a puha húsba, amely feldagadt körülöttük, mint a párna a fej körül az ágyban. És fehér udvara volt a halványpiros bőrön valahány ujjamnak. Ó, milyen gyönyör volt: ezekben a másodpercekben egy örökkévalóság volt, szorosan, szorosan beszorítva. Mi minden eszembe nem jutott, míg ott álltam a fuldokló test fölött, és néztem, néztem, amint a vér lassan aláfutja a dagadt, szenvedő arcot. De mindennél élénkebben azokra a percekre gondoltam, mikor inas koromban a mester gyerekét, a hároméves kis dögöt ütöttem. Valami hasonlót éreztem most is. Homályos bűntudat is égett bennem lassan a dac nagy kéjével, de minden bűntudat mellett is valami teljesedésfélét éreztem, valami elért nagy céldiadalt, mikor a holt fej lassan lenehezedett kezeim fölött, és el mertem végre ereszteni, és akkor az egész felsőtest élettelen hátradőlt az ágyra.

Úgy képzeltem, hogy egyszerre eltűnt a pirosság, kísértetiesen elhalványodott az arca - és nem mertem azontúl ránézni. Felkaptam a nyakláncot az éjjeliszekrényről, hirtelen megpillantottam az asztalon a retikült is, azt is a nagykabátom alá dugtam.

- Hát ennyi volt az egész? - kérdeztem magamtól. Egy pillanatra még akaratlan vissza is pillantottam. Láttam a két cipős lábat, amint a szoknya alól lógott le az ágyról a levegőbe, a sápadt fejet, amint a falnál megszakadva, derékszögben felgörbült.

Lábujjhegyen léptem, vigyázva kizártam az ajtót, egy résnyit kinyitottam, kitekintettem. Senki sem volt a közelben, a ködön át álmosan pislogott a kapualji gáz. Kisurrantam. Aztán egy lépésről visszanézve, láttam, hogy az ajtó nyitva, és a résen át kifekszik a világosság. Visszaléptem, kivettem a kulcsot, kívülről ráfordítottam, és zsebre dugtam. Aztán izgatottan kisiettem a kapun.

Senkivel sem találkoztam.

Céltalan mentem, és kiértem egy főutcára.

- Nem szabad hazamennem - gondoltam. - El kell tűnni a pénzzel.

Sok habozás után egy nagy hotelbe fordultam be.

Gyanakodva néztek rám. Előre megkérték a szoba bérét.

Majdnem kiejtettem a retikült a kabátom alól. Zavart, kitérő válaszokat adtam. A bejelentőlapra a régi nevemet, az anyám nevét írtam be.

Felmásztam a szőnyeges lépcsőkön. Az elegáns környezetben utálatos foltnak éreztem magam. És mégis minden ismerős volt, tudtam, hogy ez az igazi környezetem, bizonyos diadallal jöttem, végre!

Majd, igen, mindjárt egyedül leszek, mindjárt mindenről gondolkodni fogok.

És gondosan bezártam az ajtót, és kalapom alá tettem a retikült, és leborultam az ágyra. Ó, istenem, rögtön, rögtön éreztem, hogy valami rettenetes, visszahozhatatlan történt: öltem, és hogy én öltem: Tábory Elemér; gyilkos vagyok: Tábory Elemér gyilkos. Kinyitottam a szemem: az ablaktábla hasadékán gyémántosan átvonalzott a napfény, minden tárgy látszott az enyhe félhomályban, minden régi bútor, Elemér gyermekkori, kedves kis szobája, ahol hajdan először aludt el erre a borzasztó álomra. Késő dél lehetett, hagytak aludni, azt hitték, hogy jót tesz nekem az alvás.

Az első pillanatban az ágy falára néztem, és íme, egy szép, meleg, mintás ágyvédő, a húgom kézimunkája borította a falat. És akkor egyszerre, mintha látnám, szemem előtt volt egy másik, egy hideg, kemény ágyfal, egy krétafehér fej a falhoz támasztva függélyesen, élettelen, keresztben elnyúlt női test az ágyon, levegőbe lógó cipős női lábak.

Én voltam, hiába, én voltam, és úgyszólván csak az imént volt, és hiába, most már emlékszem rá mindörökre!

- Most már vége - gondoltam ekkor egész higgadtan, elromlott az életem, ezekkel az emlékekkel folytathatom így tovább, örökre méltatlan lettem erre az édes, szent, otthoni környezetre, én, én, aki egy utcaleányt megöltem, lehetek-e egyúttal, egy személyben Etelka vőlegénye?

Iszonyú, iszonyú!

Az első gondolatom önző volt nagyon, nem a lelkiismeret bántott: egyszerűen sirattam a boldogságomat.

És amíg Etelkára zokogva gondoltam, egyszerre csak egy emlék annyira megdöbbentett, hogy elfelejtettem miatta hirtelen a sírást, és felkönyököltem az ágyban, mintegy gondolataimra figyelve. Ah, nemde, nemde, azt hittem - azt hitte a díjnok - egy pillanatra legalább az jutott eszébe - úgy érezte magát, mintha azt hitte volna - olyan gondolatai jöttek -, ah persze, ez csak olyan futó gondolat volt - nem egyéb -, mintha az a leány - mintha legtávolabbról is lehetne arra gondolni, hogy ez a leány - esetleg hasonlíthat - Etelkához. Ó, ez a gondolat, ez a gondolat maga nem aláz-e meg örökre, nem teszi-e lehetetlenné, hogy valaha még szemébe merhessek nézni Etelkának? Ezután az éjszaka után, miután megöltem, megfojtottam a saját kezeimmel...

(Borzadva néztem a kezeimet. Pedig nem ezek voltak.)

...megfojtottam azt, aki - lám, lám, gondolkozzunk csak, az arcára a rendes arcára nem emlékszem, de akkor, igen, igen feltorzult, kidagadt a szeme, hogy kidagadt! Halvány pír futotta át... aztán krétafehér lett... leesett... Vajon így torzulna-e el, vajon ilyen lenne-e, ha... eltorzulna Etelka arca is? Mikor... mikor megszorítottam, akkor olyan kéj futott át rajtam... olyan kéj volt...

Istenem, ha Etelkát öltem volna meg!

Ha! Milyen nagy csönd van a házban! Pedig már fényes dél van. Mintha lábujjhegyen járnának. Mintha suttogó beszédet hallanék. Figyeljünk, figyeljünk. Valami történhetett. Olyan baljóslatú ez a csönd. Mint egy halottas házban.

Valakit - egy leányt, egy leányt -, megfojtottam. És ha ma éjjel Etelka, a gyönyörű Etelka, itt nálunk, a hófehér vendégágyban, csöndben, csöndben, mint egy kis madár, csöndben, csöndben...?

Minden rémség megtörténhetik.

Nem, nem, ez mégis lehetetlen. Lehetetlen. Nem ő volt, nem, bizonyosan tudom, hogy nem ő volt. Nem is hasonlított, igazán nem hasonlított. Hogy nem jut, nem jut eszembe az arca!

...Nem is tudom és nincs is időm minden gondolatomat leírni, ami ezen a borzasztó napon agyamban megfordult. Csak azt tudom, hogy hiába mondtam magamnak akármit, hiába neveztem ostobának, babonásnak magam, hiába erősítgettem önmagam előtt, hogy ez az egész pontos összefüggés álom és a valóság között csak alaptalan, gyermekes kiképzelés: egy irtózatos, bénító félelem nem engedett mozdulni az ágyamból, hogy minél később tudjam meg a valót, egy béna félelem súgta folyton, hogy gyilkosa lehetek annak, akit legjobban szeretek, és hogy ma éjjel valami iszonyú történt Etelkával.

És mikor értem jöttek, nem mertem kérdezni semmit.

És kimentem a kertbe, és ott, a szép kavicsos úton jött velem szemben Etelka. Úgy jött, mint ahogy a nap jön fel lassan a felhők közül, és piros virágokkal hinti be a látóhatár felét. Etelka kezében is virágok voltak, mosolygott, úgy jött felém.

- Friss csokrot viszek - mondta -, friss csokrot a nagymama szobájába. Szegény, ha már nem mozdulhat a karosszékből, legalább otthon gyönyörködhessem virágokban. - Mi az. Elemér? Mi történt? Rosszul vagy? Nem jól aludtál?

Valami nagyon különösen viselkedhettem, valami összefüggéstelen és lázas szavakat mondhattam, magam sem tudom, mit, hogy mennyire, mennyire méltatlan vagyok hozzá, hogy gyilkosa tudnék lenni és efféléket, nagyon vadul. A szegény leány zokogva ült le egy padra, én pedig mint egy őrült, elfutottam, bezárkóztam a szobámba, szemrehányásokat tettem magamnak, öngyilkosságról gondolkoztam. És mégis öröm, nagy öröm töltötte be lelkemet, mert legrosszabb félelmem nem vált valósággá.

Egyszer aztán kopogtak az ajtómon. Egy szép, régen kedves, ezüstös hang beszélt:

- Etelka sír! Mi történt köztetek? Menj, és vigasztald meg szegény leánykát.

- Ó, nenne!...

És ekkor elmondtam neki, hogy én olyan dolgokat követtem el, melyeknek emlékével bűn és lehetetlenség volna Etelkát magamhoz kötni, hogy én elmenekülök, elbujdosom, valahova messze, hogy én nem bírom ki az életet, hogy öngyilkos lennék, de nem akarok szomorúságot okozni azoknak, akiket annyira szeretek, és akik engem annyira szeretnek, hogy bocsássanak meg nekem, hogy felejtsenek el, bár én is elfelejteném magamat!

Ó, jóságos, áldott, ezüstös nenném! Hogyan tudom valaha kiérdemelni bocsánatodat azért a gyalázatos emlékért, azért, azért, hogy piszkos szellememben tegnap éjjel óta a te képedre is tapadt egy szem abból a piszokból, mely lelkem mélyeiből oly keserűen ömlik erre az egész világra? És mégis, igazad van, nem szabad, nincs jogom feladni a küzdelmet, nincsen jogom kétségbeesni. Ó, milyen bölcs vagy te, drága nenném, és milyen nyugtató a szavad! Igazad van, nem vagyok már a magamé, és nincs jogom, bánatommal magamban pusztulni, igazad van, csúnyaság tőlem bántani és boldogtalanná tenni bánatommal Etelkát, anélkül hogy azt vele megosztanám.

Igazad van: Etelkának joga van tudni az én szörnyű titkomat. El kell mondanom neki és tőle megkérdeznem: akar-e egy ilyen rettenetes élet útján lenni kísérőm? Hogyha megborzad tőlem, borzadjon meg, és lássa, ki vagyok, és menekülhessen, ha azonban mindezek dacára még szeretni tudna, ha talán csak egy rettenetes betegség az az egész: az ő szerető megbocsátó tekintete segítsen leküzdeni ezt a betegséget, segítsen harcolni ezekkel az emlékekkel, elviselni ezt az életet. Édes istenem, talán még... Nem, nem, lehetetlen, így megélni, de íme, a legrosszabb mégsem következett be, talán mégiscsak a lelkemben van az egész baj, egy rettenetes lelki nyavalya... és Etelka oly okos, oly gyengéd, oly komoly, megértő...

Ó, mily keserű töprengéssel szántam rá magam, hogy mindent elmondok neki! Nem annyira attól féltem, hogy megvet, hogy megborzad, még nem is annyira attól, hogy szerencsétlenné teszem őt (magam már lehetek-e szerencsétlenebb?), nem, ez még nem a legnagyobb, a legrosszabb lehetőség, hanem hogy az én lelki bélpoklosságom olyan, valóban, mint a bélpoklosság, és megrontja, megfertőzi mindazokat, akik közelébe jönnek, mint ahogy itt benn az én lelkemben megfertőzte már az egész világot, a legszebbet, a legszentebbet is, ez, ez volt a legijesztőbb gondolat, amikor Etelka mellett ültem a kis kerti padon, avval a szándékkal, hogy végre, végre, ennyi évek óta most először, elmondok valakinek mindent.

Késő délután volt, halkan peregtek össze az akáclevelek, az öreg Cézár lomhán hevert, a méhek elültek a bogyóbokorban. És a kert mélyén lassan, lassan, nyílt ki az estike.

Ebben a kertben, mely gyermekkorom emlékeivel volt tele, küzdöttem a nagy szégyennel, a nagy pecséttel, mely évek óta szívemen pecsét lett. Azoknak a leírhatatlan iszonyúságoknak még friss emlékeivel. Életem szégyenével, bűneim iszonyú tudatával, egész sötét, senkitől sem sejtett mélységes gyalázatom hatalmas szemérmével. Ah, milyen iszonyú volt, mily lehetetlenség, egész rút meztelenségemben odaállni az elé, akit úgy szerettem, az elé, akinek képét lelkem mocskától hiába őriztem magamban. (Mennyivel jobb lett volna vissza nem jönni közelébe soha, elvinni emlékét örökre, tisztán!) De erőt adott az a tudat, hogy a legrosszabb mégsem történt meg, az a nő, akit álmaimban láttam, megöltem, nem ő volt, még sem ő volt. És lassankint elfogott a szemérem legyőzésének kéje, a meztelenség kéje, a vallomás kéje, a megnyílásé, az önvád keserű kéje. És az a kéj, amivel magamat kínoztam, és kínoztam őt, akit szerettem.

De ő valóban okos volt és józan és megbocsátó, mert nem tudott hinni a rossz valóságnak.

- Álom volt minden - mondta -, ez csak álom, álom az egész. És mit tehetsz te arról, ami veled álmodban történik?

- De ezzel az álommal tovább élni nem lehet. Mondd, Etelka, nem őrült-e, aki ilyen álmokat álmodik?

- Az álmok jönnek, jönnek maguktól, ki tudja, honnan, senki sem ura álmainak.

- De lelkemből, lelkemből jön valahonnan az álom. Mondd, Etelka, gondolhat-e rád, akinek ilyen emlékei vannak?

- A lelkünket magunk sem ismerjük, és ki meri mondani, hogy ő tudja, mi lakozik benne? Ha te tudnád azt, Elemér, mennyi rossz gondolatom, milyen gondolataim voltak már nekem is, egészen kisleánykoromban! A gondolatot nem lehet őrizni, repül mint a rossz madár, minden ember tele van rossz gondolatokkal. Ami rossz bennünk, megbocsátjuk, ami legjobb, egymásnak adjuk, és elfogadjuk.

- Ó, milyen jó vagy te, Etelka. De én, én nem tudok megélni így tovább, én nem tudok így élni temelletted.

- Nézd, csak, Elemér. Az a másik, a díjnok, aki megkeseríti az életedet, aki vétett ellened és ellenem, csak egy gonosz álomkép, egy árnyék, mely kíméletet nem érdemel. Öld meg! Öld meg, mondd neki, szuggeráld neki, hogy ölje meg magát, mért nem hagytad őt már régen elpusztulni?

- Pusztulni!

- Ha őt megölöd, egyedül maradsz! Hidd el, mosolyogni fogunk még ezen az egészen. Megbüntetjük őt, halálra ítéljük. Pusztuljon el együtt álmod és babonád. Öld meg! És ne félj semmitől, egyedül maradsz, egészen az enyém!

- Én eddig megakadályoztam őt, életben tartottam, kivettem a kezéből a revolvert, féltem.

- Nem fogsz többet félni.

...Nem fogok félni többet. Ma, ha felébred a díjnok, ott a szállodai ágyon, veszi a revolvert, és agyonlövi magát. Ezt bizonyosan tudom, érzem, hogy most oly erős az akaratom, a Tábory Elemér akarata, hogy nem tud, nem tudhat neki ellenállni.

Hisz csak bennem, bennem van minden baj: mért ne segíthetne rajta akaratom? Mért ne parancsolhatnék a saját tudatomnak?

Nyugodt vagyok? Azt nem mondhatom. Nem merek reményleni az életben és a boldogságban. Bármennyire akarnám is, nem tudom igazán hinni, hogy minden csak álom volt. Félek, nagyon félek, hogy ez a reggel, amely most pirkad át a függönyökön, és halványítja a lámpásomat: az utolsó reggelem. Félek, hogy ha elalszom, nem kelek fel többet. De akaratom szilárd. Ha úgy van, ha igazán nem egészen álom ez a szörnyű álom: akkor úgysem élhetek tovább!

Ma eldől minden. Ma a díjnok megöli magát.