VIII.

Pénzt, pénzt, pénzt!

Tábory Elemér Interlakenben, a Kursaalban^[47] állt a játékasztal mellett. Még korán volt, alig nyíltak a termek, de künn zúgott az eső, és az esőben zúgott a lelkem, és nem tudtam magamat másképp kikerülni, mint hogy idejöttem.

A játék hivatalos emberei felbújtak, fölkuporodtak, magas korlátos székeikbe, melyek olyanok, mint a kisgyermekek stulikái.^[48] Csak kevés ember ácsorgott még az asztal körül, köztük egy magas, szép hölgy állt, hosszú vörös kabátban, keresett eleganciával öltözve. Szemei a játékra tapadtak, mohón leste a kis labda boszorkányos forgását, ejlését, mohón szívta rózsás kis füleivel az egyhangú, folyton ismétlődő szavakat:

- Messieurs, marquez vos jeux... Les jeux sont marqués... Ne rien va plus... Berlin, rouge, premičre classe... Messieurs, marquez vos jeux...^[49]

Perdült a labda, ezüstöt söpört az ezüstgereblye a nesztelen posztón. A hölgy, alig tekintve föl a játékból, a ruhatárba vitette vörös kabátját és óriás kalapját. Megláttam komoly vállait, nemes, tiszta nyakát, mellének kezdődő, méltóságos domborulásait. Kesztyűs két ujját egy ötfrankos ezüstön csúsztatta, és mintha várná az alkalmas pillanatot, mikor a pénzt sorsára dobhatja.

- Messieurs, marquez vos jeux... Marqués... Ne rien... Saint-Pétersbourg, bleue, deuxičme classe...^[50]

Folyt a pénz, folyt az idő. Az óra nagy, kávészínű üvegarca isteni szemrehányással nézett a fehér és fekete vállakra. Az arany mutató megpihent az arany kilencesen. Ekkor átmentem a Salle de Théâtre felé, ahol egy párizsi revüt ígért a híres The Ba-ta-clan Girls csoport. A revüben benne volt az egész világtörténelem, különös tekintettel Napóleonra, madame Pompadourra, a török szultán háremére, az apacsokra és a párizsi rendőrség aktuális vezetőire. Volt benne versszavalás, paródia, élőkép, világítási effektusok, ének, tánc, és az összes tableau-kon^[51] keresztül villogtak, vakítottak, a The Ba-ta-clan Girls sok-sok kábító, pompás karcsú lábszárai.

- En avant - Ba-ta-clan.^[52] -

Ez más mulatság volt, mint a művészeti szépségek, a tájak, a lelki gyönyört nyújtó látnivalók. Amazok gondolkodni hagytak, sőt gondolkodásra izgattak, bármi kerülő úton, mindig életem sötét problémáját hozták az eszembe. És mihelyt fárasztóbbak voltak, mind kevésbé tudtak érdekelni. De ezzel a revüvel valóban észrevétlenül mulattam, múlni segítettem az időt. A tarkaság, a színes fény, a zene, a szép női formák elfedték az emlékeimet, mint ahogy a lepedőre vetített kép elfedi a vászon pecsétjeit, szennyét.

Kábulva álltam fel az előadás után, és önkénytelen kissé szégyenkezve, hogy én, aki azelőtt csak a legnemesebb és legművészibb dolgokban tudtam gyönyörködni, aki gyermekkorom óta áhítattal kerestem a magas szépségeket, melyek fáradság nélkül el nem érhetők, most csak a könnyű, léha élvezetekben tudok találni írt. Úgy éreztem, hogy lealjasodom ezzel, és egy olyan lejtőn csúszom lefelé, amelyen messze, még alább kapaszkodik elém egy rettenetes alak, amelyen vele kell találkoznom, hozzá alacsonyodnom a rémhez, aki én vagyok.

Az álmosságot, a furcsa kényszert: hazamenni, aludni, eznap nem éreztem úgy, mint máskor. (Ha visszagondolok: ennek az oka az volt, hogy a díjnoknak aznap vasárnapja volt, nem kellett oly korán felkelnie.) Nem akartam hazamenni, minél később akartam megint kaput nyitni annak a kínos álomnak, és visszamentem a játékterembe.

Ím: a szép, magas hölgy most is ott állt, ugyanazon a helyen, ahol órákkal ezelőtt elhagytam, s ugyanúgy nézte a pergetőt. Csak a szemében volt most több fény és izgalom, mintha a villany fénnyel táplálta volna azóta.

- Marquées... Ne rien... Interlaken, rouge, premičre classe...^[53]

A geréb^[54] halkan söpört. A hölgy izgatottan hátrafordult.

- Uram - szólt hozzám hirtelen franciául -, adjon kölcsön nekem száz frankot.

- Legyen jó barátom - tette hozzá a szemembe nézve.

- Voici, madame.^[55]

A pénz ismét gurult, a nő illatos vállain át néztem, és most már engem is izgalom fogott el, a nő és a pénz izgalma. És mélyemben éreztem, amint csúszom, lassan és észrevétlenül csúszom lefelé a lejtőn: díjnoktestvérem felé. És fenn az arany mutató forgott a nagy kávészín üveglapon.

Ez a hölgy aztán a szeretőm lett, és velem utazott. Az ő teste mellett akartam elszórakozni, az ő teste mellett lehetőleg átvirrasztani az éjszakákat. Azt hittem, ha egy szép női test fog mellettem szunnyadni, akkor talán nem lesz időm álmodni másról, mint róla. Silvia - így hívták - Romániából származott, és tekintetének megvolt az a gyermekes hidegsége, arcának az a csodálkozó szabályossága, amit gyakran látni az oláh nőknél, és ami a férfit sérti és ingerli. A szemei különösen távol álltak egymástól, s maga a gondolattalanság adott nekik mélységet, valóban szfinx volt titok nélkül, medalion, ereklye nélkül. Csak a pénzért remegett, és én gondtalan szórtam rá a pénzt, csak hogy ne hagyjon aludni. S mikor aztán elnyomott mellette az alvás, a díjnok érzéki álmoktól lankadva, bután ébredt, kétségbeesve nézett az órára, kapkodta ruháit, elkésett a hivatalból, és helyzet mindig tűrhetetlenebbé vált. És este búvában pálinkát ivott egy rossz hírű kávéházban, éhes pillantásokat vetett a kasszírosnő festett arcára, hogy az sokszor dühösen szólt rá:

- Mit néz rám, mint a borjú az újkapura? - és csak későn, későn engedte Tábory Elemért felébredni.

Egy késő délután, a hivatalból kijövet (utoljára maradtam hogy az átlagomat behozzam) a kék ember elém állt az üres, visszhangos folyosón. Megijedtem. Mindig kerültem, hogy vele egyedül legyek, a bélyegügyleteket szárazon és néhány szóval intéztük el, mindig erősen zavarban, hogy hogyan szólítsuk egymást. Nem tudtam, mit akarhat velem, amint suttogva azzal a cinkosi titokzatossággal, mely Tábory Elemért úgy megalázta, megszólított.

- Kegyeskedjék már vigyázni egy kicsit. Az elnök úr panaszkodott. Megeshetik, hogy elbocsátanak, és akkor nem tom, hogy fogunk kinézni avval a dologgal? Legyünk okosak a magunk érdekében. Az elnöki szolga jó protektor, de ő se tehet mindent.

Susogása nagy morajjá terpedt a hideg folyosón. Az óriás opacus^[56] ablak egyik apró rekesze nyitva volt. Azon át lehetett látni, hogy a puszta udvarban, a nagy falak között a járásbírósági tömlöc rabjai most kezdik körsétájukat. Mivel volt különb az én életem?

- Multkor is el méltóztatott magát szólni. Vigyázzunk, mert majd meg méltóztatunk krepálni, nem kell elfelejteni, hogy az elnöki szolgának köszönhetünk mindent. Egy szó, és...

Képtelen düh vett rajtam erőt, de nem mertem kinyögni egy szót sem. Ő aztán jóakarattal megveregette a vállam:

- No, nem azért mondtam... Csak úgy mondtam...

Semmi baj se lett volna, ha olyan lettem volna, mint ő, de éreztem, hogy bennem, mélyen, valaki más is lakik, egy büszke úr, aki nem tűrheti ezt, aki pénzt akar szerezni bármi áron, hogy arcába vághassa, hogy felszabaduljon a rabság alól: ó, ha csak nálam volna a bélyegmasina! Ó, ha csak én gyárthatnám a bélyeget, a pénzt, és lennék úr, és eljönne velem a vörös kasszírnő, és mindaz lennék, ami valahol valóban vagyok!

Pedig talán már nem is voltam az, sehol sem voltam az, már Elemér sem volt a régi Elemér. Ez a sápadt ifjú, aki hosszú estéken át szórta a pénzt a svájci világfürdők játékasztalaira egy kokott kedvéért, nem volt többé a kedves, jó fiú, aki felnőtt a meghitt családi otthonban. Már két hónapja utaztam, és nem írtam meg haza a címemet, hogy minden levéltől, minden lelkifurdalástól megkíméljem magam. El voltam szakadva egész életemtől, és féltem rágondolni a régi, szép dolgokra. Egy-egy képeslapot küldtem csak haza, mintegy kelletlen kötelességből. Iparkodtam semmire se gondolni, teljesen a pillanatnak élni, és sohasem voltam egyedül.

Egy szép napon azonban, Luzernben, Silvia eljátszotta utolsó nagy pénzemet. Apámhoz kellett fordulnom, és ekkor éreztem, hogy ez így nem mehet tovább.

- Vége, vége - mondtam -, az egész életem elrontom, eljátszom egy rossz álom miatt. Kincseket dobok ki az ablakon... mennyi kincset adott nekem a természet... a sors... Mindent le tudnék győzni... és legyőztem magam egy ostoba képzelődés által! Mennyit várnak tőlem - otthon mindenki várva néz rám... Mikor fogok dolgozni, ha most nem dolgozom? Ó, hogy az ember a legnagyobb ellenségét önmagában hordja! Micsoda minden testi méreg a lelki méreghez, amely engem bénít?

Megkaptam a pénzt egy aggódó levéllel. Otthon el nem gondolhatták, mi van velem. Otthon, otthon! A nenne! Etelka! Nem, ez nem megy így tovább! - Ekkor így szóltam Silviának:

- Silvia, nekem haza kell mennem Budapestre.

- J’irai avec vous.^[57]

- De nekem nincs több pénzem az ön számára - mondtam gorombán. - Nincs több szükségem önre.

- J’irai avec vous, tout de męme.^[58] Nekem is haza kell mennem Romániába. Egy utunk van.

- De én megint Milánó felé megyek, és Velencén át.

- Eh bien,^[59] megyek én is arra. Legalább megfürdöm a Lidón.

- De nekem annyi pénzem nincs, hogy az ön útiköltségeit fedezzem. Majd hazulról küldök önnek pénzt.

- Adjon húsz frankot, és ma este megnyerem az útiköltség kétszeresét.

Egyszerre kigyúlt a szeme, és a nyakamba borult:

- Értsen meg, értsen meg! Nem kell nekem a maga pénze, csak maga legyen velem, csak maga ne hagyjon el. Ne hagyjon el! Hát nem látja, hogy szeretem? Senkit se szerettem még úgy, mint magát! Maga nem tudja még, mi az, ha egy nő szeret.

Bámulva néztem rá. Ki ez? Silvia ez?

- Meglátja, meglátja! Ha ezzel a szerelemmel leülök a játékhoz, mindent megnyerek... Szétugratom a bankot...

Ekkor megismertem Silviát. Ő volt a vörös kasszírosnő, a disznó díjnoknak legmagasabb, legelérhetetlenebb vágya! Ő, de ott még sokkal olcsóbb, sokkal utálatosabb. Istenem, mire, mire vágyott az az undok! Vágyott arra, amit én utálok... Én, én magam vágytam, vágyom arra, amit utálok; nem éreztem-e most is kéjt, amint reám borult?... Büszkeséget, hogy szeret?

Adtam neki kétszáz frankot, és elutaztam Milánó felé az esti vonattal, mikor ő a játéknál ült. Ez valóban szökés volt: Silvia bizonnyal nem hitte el nekem, hogy ezzel a kerülővel akarok hazatérni. Aztán így vissza is spóroltam valamit a pénzből, amit neki adtam, mert Velencétől Budapestig már megvolt a jegyem. A nagy léhaság után most egyszerre aggodalmasan takarékos lettem pénzzel és idővel.

- Nem is szállok ki Milánóban - gondoltam. Egyenesen Pestre megyek, haza csak egy levelet írok, azonnal munkához látok. A tudomány... otthon... Ah, igen, apa írta, hogy Etelka nálunk van... Hazavitték vendégnek... Nem, most nem kell találkoznom vele... Dolgozni fogok. Mikor dolgozzak, ha nem most, ifjú éveimben? A munka, a szent, nemes munka, a megismerés kéje fog megmenteni. Csak betegség ez, betegség... A szigorú matematika a legpompásabb gyógyszer: az leköti majd, nem engedi el a lelkemet...

A vonat ringása hamar elszenderített, pedig nem is váltottam hálókocsit. Ezúttal a díjnok pontosan kelt, csak a hivatalban bóbiskolt el minduntalan. (Ez onnan volt, hogy Elemér az állomáson fel-felébredt.) Szombati nap volt díjnokéletemben. A kedélyes, kövér kolléga, a gazdag írnok és elégedett családapa, akinek tanyája volt a város mellett, meghítt minket erre az estére oda, egy kis, saját termésű borra. Bár nem jól éreztem magam a kollégáim közt, kimentem az ingyen vacsora kedvéért. Az út nagy részét gyalog tettem, a villamos drága volt. Homoki szőlők voltak arra, a láb besüppedt a fövenybe, mintha puha szőnyegen járna. Mire beértem, a cipőm tele lett fájó, éles szemcsékkel. A tanyában nagy ének volt és röhögés a gazda disznó anekdotáin. A szivarfüstöt vágni lehetett. Az arcok vörösek voltak, a hosszú nyakú, pápaszemes kolléga kidagadt erekkel ordított. Mind ott voltak, a jogászfiút kivéve. Exeltek,^[60] nótáztak, szidták a főnököket, a minisztert. Egy függő petróleumlámpa lógott a plafon közepén, és körülötte a gerendára aggatva csüngtek sorban az új szőlőfejek. Én félreültem egy zugba, ha szóltam, minden szóért kinevettek. Megalázva, ügyetlenül éreztem magamat.

- Mit nevetnek? - kiáltottam. - Én nem olyan vagyok, mint maguk. Maguk nem érthetnek engem. Ha sejtenék, hogy mi van bennem, nem nevetnének. Ha magukban egy szikrája élne annak, ami bennem él...

De annál jobban nevettek.

Tehát ittam és ettem, a kábulásig. Künn szél támadt, és nagy felhőkben szórta az éles homokot. A rozoga ablak nagyokat zörgött, és ilyenkor mindenki odanézett, és egy pillanatra megnémult. Benn meleg volt, a kis szoba zsúfolásig tele, de „sok jó ember fér el kis helyen” - mint a házigazda mondta. A vendégek egyenként mentek ki az udvarba, s csodákat meséltek, hogy künn mily ítéletidő van. Én a zugban el-elnehezedtem (és Elemér felriadt egy-egy állomáson). Végre kártya került elő. Én is kártyáztam, és hazárdul próbáltam a szerencsét. Újabban mindig a szerencsét próbáltam, arany álmom nem hagyott nyugodni, sorsjegyet is vettem. A kártyám nem járt. Adóssággal keltem fel. Künn megcsapott a hideg szél, a szemem mindjárt tele lett a metsző homokkal. Émelyegtem a szokatlan komisz, savanyú bortól: fejem fájt. Már reggel felé volt. Otthon nemsokára felvert a vasutas.

- Az asszonyság ad nekem egy ágyat nappalra?

- Ha megfizeti.

Nem tudtam megfizetni. Az utcákon zuhogott az eső. Bementem a hivatalba, és ledőltem a ripszdíványra. Vasárnap volt délfelé: üres volt minden. Émelyegtem és a kényelmetlen, nem fekvésre szánt kanapén alig tudtam elaludni. De aztán egész nap aludtam.

Elemér pedig nemcsak egész éjjel: egész nap is aludt a vonaton, közbe-közbe mindig felriadva. Estére Velencébe értem, és hajóra szálltam. Szél volt, a lagúnákból kiérve, erősen hullámzott a zöld víz. Vacsora után nemsokára émelyegni kezdett a gyomrom. A friss levegőn akartam maradni. De a fedélzet csakhamar tűrhetetlenné vált. A hajó mindjobban himbált, a hullám fel-felcsapott, és megöntözött, mint a zápor. Ijedten fogóztam a korlátba. A messze partok tüzei sort égtek, egy fényszóró kévéje esett egy pillanatra hajónkra, fájón szemembe villant, aztán hosszú sugárban kutatva súrolta tovább a messze-messze tengert. Egy sápadt arcú férfi rohant ki a szalonból, egyenesen a korláthoz, semmire se nézve. Hátra kellett ugranom, hogy a szél arcomba ne csapjon valami nedves undokságot. Lementem a szalonba én is. Megpróbáltam mozdulatlanul heverni a kereveten, átadni magam a hajó ingásának. A mal di mare^[61] leírhatatlan rossz érzései fogtak el. Körülöttem nyögések, sóhajtások hallatszottak. Künn a víz zúgott, és a szél süvített félelmetesen. A hajó dőlt jobbra-balra, támolygó alakok táncoltak, kapaszkodtak. Meggyötrött nők, férfiak hevertek szerteszét, hason és háton összevissza, senki sem törődött társaival, senki sem nézte, ki a szomszédja. Egy katolikus pap nagy, fehér törülközőturbánt csavarva homlokára a földön ült, és hangosan jajgatott. Az egész hajó népe elvesztette emberi méltóságát.

Egy kis időre elszenderültem, és most a díjnok ébredt fel a kényelmetlen hivatali díványon. Rögtön ki kellett rohannia: az ő gyomra is fel volt keveredve a részegségtől. Aztán ledőlt megint, buta, boros álomra. Ekkor Elemérnek kellett kirohanni a fedélzetre. A matrózok ott ültek trikóban, félig meztelen, és halkan, gúnyos nyávogás módjára valami nótát dúdoltak felváltva. A hideg, sós víz csapta meg ajkamat, a fehér tajték áttört ezüstmintája ingott, vibrált a sima víz fekete gránitján.

Megtörve értem reggel Fiuméba. De bármely kínos éjszaka volt ez, mégis örültem, hogy legalább egy éjet sikerült ellopnom a díjnoktól. A díjnok is örült, hogy átaludta a napot, és megspórolta az ebédet is. Ó, milyen jó így harmadik személyben beszélni arról az undok magamról!

Másnap Budapesten voltam, és most csakugyan hozzáláttam a tanuláshoz és dolgozáshoz. Könyvekkel vettem magam körül, és szoros munkarendet csináltam: leckéket adtam magamnak. De ekkor láttam csak, hogy az az ellenség, akit magunkon hordozunk, igazán győzhetetlen. Az ember ura lehet mindennek, de saját gondolatainak nem ura - és ez rettenetes! Hiába álltak nyitva előttem a legérdekesebb könyvek, nem érdekelt semmi. A legegyszerűbb gondolatmenetet nem tudtam követni. Örökké csak egyre gondoltam: rögeszmémmé vált. Éjjel ébren akartam magamat tartani a könyveim között, de ráesett a fejem a könyvre, és az égő lámpánál elaludtam a kemény íróasztalon, hogy annál lázasabb legyen az álom, a díjnok élete. Díjnok lettem mindennap újra, és körmöltem és csavarogtam, és gyűlöltem mindenkit, szerettem volna felgyújtani a várost, bombát vetni a hivatalba, megölni a kollégáimat, a kék embert, és aztán ittam a kis kocsmában, és kártyáztam kétes egzisztenciájú, ismeretlen alakokkal, és sóvár pillantásokat vetettem a vörös kasszírosnő felé. És mikor a hó elején megkaptam a bélyegátalányt, amiből a bélyegeket vettem a kék embertől, egy jó részét a kártyaadósságomra költöttem, rá sem merve gondolni, hogy vagy pénz, vagy bélyeg alakjában be kell számolnom vele. Mindig azt vártam, hogy egyszer csak valami csoda történik, az álmom, az álmom életbe csap (hiszen én nem vagyok olyan, mint más) - de azért biztosan tudtam, hogy ez a csoda nem fog megtörténni.

A félelem, a remegés szállt új vendégként mindkét életembe. A díjnoknak régi félelmeihez új bűne is járult, és józanabb perceiben öngyilkosságra gondolt, máskor azonban válogatott anarchista gyilkosságok terveit színezte ki fantáziájában, vagy nagyszabású sikkasztásokat és betöréseket tervezett: persze mindenre, mindenre gyáva volt. A helyzete egészen kilátástalan volt: bűnére okvetlen rájönnek, és ez a bűn még pénzt sem hozott neki, észrevehetőt. Szökésre gondolni sem lehetett.

Tábory Elemér pedig attól kezdett félni, hogy a díjnok egyszer valóban öngyilkossá vagy gyilkossá lesz. Miért féltem ettől? Magam sem tudtam, de úgy tűnt fel nekem, hogy a díjnok katasztrófája az Elemérét is magával fogja vonni. Hisz minden testi változásunk közös volt: mikor a díjnok fáradt volt, én is, mikor beteg, én is, az émelygések, a vágyak, egész érzéki életünk párhuzamosnak látszott. Babonásan, leküzdhetetlen erőt vett rajtam a sejtelem: ha a díjnok meghal, nekem is veszni kell.

Pedig mennyi kincs van az én életemben, mennyi kincs, amiről felelnem kell, és mennyien, akik szeretnek. Nem szabad magamat engednem. Ah, csak nyugalmam lenne, csak gondolkozni tudnék, csak egypár napig hagyna nyugton megint ez a rém! Még most is bennem volt az a leküzdhetetlen szégyenérzés, amely ezzel az egész dologgal össze volt kötve. Nem, ezt nem mondhatom el senkinek! És céltalan is lenne. Mit ajánlhatna az orvos? Pihenést - alvást - alvást! Az édes alvás, a vigasztaló, gyógyító dajka: rém és ellenséges volt nekem. És hol a menekvés, ha az alvásban nincs?

Ah, az emlékek lármáját nem lehet elcsitítani! Nem lehet bedugni a fülemet.

Inkább a díjnokot kellene elaltatni, hosszú, kába álmokba. Megpróbáltam szuggerálni neki, hogy vegyen altatószert, de Tábory Elemérnek minden gondolata, minden akarata tehetetlennek bizonyult a díjnokkal szemben. Egyszerűen nem emlékezett semmire. És most még többet volt ébren, mint azelőtt, este ivott, reggel elkésett. Most, hogy Elemér élete is egyre sötétebb lett, a díjnoknak is kevésbé aranyos emlékei maradtak álmából, veszni látszott az aranyálom, ez még dühösebbé, szerencsétlenebbé tette, s boros képzelődésekben, vad, gonosz tervekkel akarta visszaidézni azt, amit régen érzett magában, és bebizonyítani magának, hogy ő nem olyan, mint más. És az élete mindig vörösebb és lázasabb lett. Eleméré pedig most szürke, magányos, az olvasatlan könyvek között. Úgy jártam, mint egy álmodozó, az ismerőseimet nem ismertem meg, a beszédükre nem figyeltem. Nem érintkeztem senkivel: átkozottnak, megbélyegzettnek éreztem magamat, haza is elhanyagoltam a levélírást.

És végre komolyan kezdtem hinni, hogy a díjnoké az igazi életem, és Elemért csak álmodom. Valóban egy eleven álom voltam, aki örökké a felébredéstől félt, mint a haláltól. Nem, ezt az életet nem lehetett kibírni így tovább. Eleinte még megpróbáltam elszórakozni azzal, hogy feljegyzéseket csináltam életemről. (A jelen önéletrajzot is nagyobbrészt ezekből a feljegyzésekből állítom össze, hozzávéve még azt a néhány, sokkal pontosabb jegyzetet, melyeket még gyermekkoromban, első egynéhány tudatos álomról csináltam.) De csakhamar ez a keserű mulatság rettenetes önkínzásnak tűnt fel előttem. Hisz felejtenem kell inkább! Ah, micsoda vergődés volt ez! Igen, igen, ha nem sikerül elhallgattatnom ezeket az emlékeket, ha nem tudom bedugni előlük a fülemet: hát túl fogom őket lármázni! Nem engedem őket szóhoz jutni! Úgy sem élet így az életem, nincs semmi vesztenivalóm. Egészség? Lehet már ennél rosszabb? Felelősség! Végre magam vagyok a magam ura! Úgy van! Megpróbálom! Nem alszom. A minimumot alszom. Nem hagyok időt a díjnoknak! Mindenféle módon ébren tartom magamat. A feketekávé lesz az italom. Mulatni fogok. Megölöm őt lassan: a gyűlölt páromat. Mi lesz, ha mindig egész éjjeleken át fenn leszek? Bebizonyítom neki, hogy én élek, és ő az álom - bebizonyítom önmagamnak. Versenyezik a két életem: meglássuk, melyik az életebb.

És most megint vad élet kezdődött, vad, éjjeli élet. Az éjszakai mulatóhelyek törzsvendége lettem. A sok virrasztástól beesett az arcom, karikát kaptak a szemeim. Ó, jaj! Féltem a tükröktől: kezdtem hasonlítani a díjnokhoz. A díjnok pedig megint későn, mind későbben járt a hivatalba, elaludt az íróasztalon a másolt akta fölött, és gyakran, még mikor írni látszott is, akkor is voltaképp aludt, és csak automatikusan mímelte tolla a mozgást. A kollégákkal az emlékezetes borozás óta, amikor úgy kinevettek, nem szóltam egy szót se. A kék emberrel, állítólagos rokonommal, kerültem az egyedüllétet, mert tudtam, hogy új szemrehányások jönnek. Most már nem törődtem senkivel. Éjjel lumpoltam a bélyegpénzből, és a vörös kasszírosnőt ostromoltam szerelmemmel, akinek pedig voltak nálamnál jobban fizető szeretői.

- Úgyis csak addig tart a világ, míg a számadás napja el nem jő. Minek rágondolni, mi lesz azután? Csak addig éljek egyszer valami nagyon szépet, csak egyszer tudjam érezni, hogy most tudok mindent, emlékszem mindenre. Egy pillanat kell csak, egy szó: meglelni az élet varázsszavát, s ha ezt a pillanatot átéltem, mit bánom az egész többi életet? Ki tudja, hátha a kéj egy percében, a szerelmi egyesülés egy tényében lappang az egész titok!... Ez a nő... ez a titkos tekintetű nő, álmaimból ismerős... Csak egy éjjelt vele: és aztán jöjjön a bomba és a revolver!

És nappallá tettem az éjjeleket azért az éjjeli nőért, aki Silviának másik alakja volt. Most már úgyis mindegy! Nappallá tettem az éjjeleket, mint Tábory Elemér. A nappal és éjszaka szerepe kicserélődött, de különben semmi sem változott, és a másik énemet le nem rázhattam, csak az életét tettem még gonoszabbá. És ha erővel nem akartam aludni, hát éjjel, a mulatóhelyek asztalainál, a jégbe hűtött pezsgősüveg mellett, vagy reggel, a kávéházban, az újságok és konyak fölött egyszerre csak lehullott a fejem, és felébredt a részeg díjnok, a hivatalban vagy a sétány padján, és írt tovább, vagy elment egy paddal tovább.

A két életem mindjobban egymásba szövődött.

Így ültem egy éjjel, félálomban, egy ilyen tánccsarnokban, és ültem ugyanakkor nappal, szintén félálomban, a rettenetes, sárga íróasztal előtt. Azt sem tudtam már, hol vagyok ébren, a kezem gépiesen mozgott, írt, a kasszírosnőre gondoltam, de amellett éreztem, hogy mégiscsak Tábory Elemér vagyok, hogy pezsgő van mellettem, hogy züllök, züllök megint, és hogy az ismerőseim, akik néha látnak asztalra borult fejjel, ilyenformán beszélhetnek rólam:

- Ez az Elemér egészen elrontja magát. Hogy néz ki! Alig lehet ráismerni. Pedig milyen tehetséges, sokat ígérő fiú volt! Hiába, felébredt benne a régi dzsentrivirtus, s a nagyvilág csábításai erőt vettek rajta.

Villogott előttem a táncosnő meztelen térde, fehér combja-húsa - de a következő pillanatban már a miniszter arcképére emeltem fel álmos szememet. A két énem ilyenkor úgyszólván teljesen együtt volt, egyik sem aludt egészen, és egyik sem volt ébren egészen, mindkettő félálomban mímelte az ébrenlétet, vagy inkább pillanatonként váltották egymást.

De akkor az történt, hogy a díjnoknak csakugyan kiesett a toll a kezéből, és az öntudat az eszéből egészen és félreismerhetetlenül. Elemér pedig egyszerre tágra nyitott szemekkel, egészen ébren bámult a színpadra. Egy hang tette ezt a csodát, egy hirtelen megcsendült ismerős énekhang - a színpadon a táncosnő helyett egy új énekesnő állt...

- Silvia!

Hogy az ének elhangzott, egy perc múlva Silvia ugyanabban a toalettben, amiben a pódiumon állt, mellém ült a földszinti asztalhoz. Sötét selyemruha volt, lila rózsákkal...

- Utánad jöttem... Egy bécsi zsidóval jöttem, egy újságíróval. Énekesnő vagyok és parkettáncosnő...

A bal mabille^[62] már kezdődött, a táncosnők levonultak az emeleti páholyokból és az öltözőkből, a livrés^[63] szolgák felgöngyölték a szőnyegeket, előttünk, a síkos parketten két pár kezdte a tangót. A férfiak idegesen tologatták a székeket, tejfelesszájú gimnazisták adták az habituét, vén kecske habituék^[64] az ártatlan nouveauvenut,^[65] ki csak véletlen kerül ide.

- Nagyszerű fiú volt a zsurnalisztám. De itt rosszul megy az üzlet... az emberek smucigok... Adj egy cigarettát!

Az egyik táncosnő hátradőlt, majdnem egészen hanyatt feküdt, szűk szoknyája felcsúszott combtőig, látszott hosszú, pompás ajour^[66] harisnyája, és egy darabka a meztelen húsból vakított ki az öltönyök sötét labirintusa közt.

- Párizsba szeretnék menni - sóhajtott Silvia. - Álmos vagy? - kérdezte aztán csodálkozva tőlem.

Mihelyt lehetett, hazamentem. Nem, ezt nem lehet kibírni. Silvia egy darab a díjnok életéből, Silvia a vörös kasszírosnő, és üldöz mindenütt, üldöz, üldöz...

Mikor felnyitottam a szemem a sárga asztal mellett, az irodavezető ordított felettem, jelenetet csinált!

- Maga csak döglik itt egész nap! Csak azért jön be a hivatalba, hogy kialudja magát. Mindig maga ír a legkevesebbet, és az is tele hibával. Aludjon otthon! Vagy ha álomkóros, menjen kórházba!

- Talán beteg - mondta a jogászgyerek úri jóakarattal.

- Beteg ám - nevetett a hosszú nyakú, pápaszemes -, egész éjjel lumpol, aztán persze, hogy nem bírja a munkát...

- Meg kell házasodni - tanácsolta a kövér családapa.

Nem szóltam semmit, hanem írtam, estig fel se nézve a papirosról. A vörös kasszírosnő képe volt ráfestve erre a papirosra, akiről álmodtam az imént, átírtam ezen a képen, kéjjel szennyeztem be betűimmel, és betűimen át, mint valami rácson láttam. Ha új lapot vettem elő, a kép halkan átcsúszott az új lapra, és alig tudtam ellenállni, hogy tollammal bele ne rajzoljam a felöltözött képbe a meztelen test képzelt vonalait...

Este azonban megint bután és tehetetlen elaludtam a kocsmában. Hirtelen Elemér voltam újra, a kis szobaleány állt ágyam előtt.

- Vendég jött.

- Alszom. Nem vagyok itthon.

- De a vasútról jöttek. Egy idősebb úrihölgy és egy öreg cseléd.

Felugrottam.

- Eressze be a szalonba. Hány óra?

- Tíz múlt.

- Nyissa ki az ablaktáblákat.