IV.

Bementem a szobába, végigdőltem a díványon, sírtam. A nenne utánam jött, ijedten látta, hogy a könnyeimet törölgetem, a homlokomra tette finom kezét.

- Lázad van - mondta. - Le kell feküdnöd. A dada megveti az ágyat.

Egy pillanatra el akartam neki mondani mindent: ki szerettem volna zokogni és panaszkodni magamat. De éreztem, hogy ez mégis lehetetlen.

A Vivi dada jött, megvetette az ágyamat, herbateát akart főzni, ami nála az általános orvosszer volt, télen, nyáron, minden betegség ellen, ugyanazzal az aggodalmaskodva becéző nyugtalansággal beszélt hozzám, amivel hajdan bizonyára édesanyámat is babusgatta, amikor még az ő dadája volt. Ó, úgy szerettem volna, ha velem maradna, és mesélne, mint kiskoromban szokott, azokból a régi mesékből, amiktől elfeledtem minden bajom, egyszerre elhagytam a legkeservesebb sírást, amik nem hagytak másra gondolni, órákig nem hagytak elaludni!

De restelltem kérni őt - s különben is mit érne ma már nékem a mese!

És elment, és én mechanikusan levetkőztem, közbe folyton arra gondolva, hogy nem kéne lefeküdni, mennél később kéne elaludni, mennél később kéne ráébredni arra a másik szörnyű létre. És mégis, valami húzott, kényszerített az ágyba, álmos voltam ellenállhatatlan, és elég különösen úgy éreztem, hogy jó, hogy muszáj korán elaludnom - hisz az asztalosinas feltette magában, hogy ma korán felkel!

És alighogy behunytam a szememet, már éreztem, hogy a párna súrolja az arcom, éreztem, hogy az asztalosinas ágyában vagyok. Mellettem a segéd egyenletesen, mélyen szuszogott, a másik ágyból hallottam a legöregebbnek a hortyogását. Csurom izzadság volt a testem, a nyakamat egy bolha csípte, de különben valami kéjes érzést éreztem a meleg reggeli ágyban és csöndben; lágyan, dörzsölve nyújtottam a testem az átizzadt ágynemű közt, szememet csukva, ragasztva tartottam, jóleső köd volt a fejemben, nem gondoltam semmire, csak hogy jó itt feküdni, a sötétben, csöndben, melegben.

Egyszerre azonban eszembe jutott minden, és felugrottam, és kidörzsöltem a csipát a szememből, és átléptem a hálótársamon, és felrántottam a nadrágomat, papucsot, és lassan, hogy a segédek fel ne ébredjenek, kinyitottam a csikorgó ajtót, kicipekedtem a kirakott cipőkkel az udvarba, az ajtó elé, és elkezdtem fényesíteni őket. Csend volt és hajnal, az udvar még hűvös egészen, szinte fáztam az ingemben, gyorsabban mozgattam a kefét, a hajahullós füvön harmat csillogott, reggel volt, szürke reggel, és az álmom, az én fényes, mindennapi álmom belecsillogott még ebbe a szürkeségbe, mint a harmat. Nem emlékeztem rá tisztán, sohasem emlékeztem rá tisztán, de egyes képek fel-felvillantak bennem, tudtam, hogy volt egy szép, úri kert, sárga kavicsos utak, szép ruhás, nevető hölgyek, most is a fülemben van a nevetésük. Drága bútorok jutottak eszembe, szép, párnás székek, amikre nekem szabad volt leülni, egy ragyogó fehér, kerti kosárszék, piros ülővánkossal. Hirtelen felfedeztem azt is, hogy álmomban én gimnazista voltam és jó tanuló, nagy és szép könyveim voltak, és képek is voltak bennük, és én el tudtam olvasni, és megértettem őket. De miről szóltak, arra már nem emlékeztem. Csak azt éreztem, hogy bennem sokkal több van, mint ami itt vagyok a világnak; csakhogy mélyen bezárva, és nem tudok eléggé felnyílni; úgy éreztem, hogy kincseim vannak valahol egy sötét fiókban, és hogy nem kéne itt lennem, hogy nagy igazságtalanság történik velem, hogy én különb vagyok, mint ami vagyok, többet tudok, mint amennyit tudok. Mintha egy tág és szép tájat valami iszonyú köd és sötétség fogott volna el.

A kefélést már régen abbahagytam, szép csöndesen sirattam magamat, ott guggolva az ajtó előtt. Egyszerre azonban elhatároztam magam. Cipőt, kefét földre dobtam, vigyázva benyitottam az ajtón. Megcsikordult, megálltam, hallgatóztam. A legöregebb segéd a másik oldalára fordult, és valami érthetetlen káromkodást hallatott. Aztán csönd lett megint. Óvatosan leakasztottam a drótfogasról ócska szalmakalapom. Aztán kinyitottam az alsó sublótfiókot, amelyikben egyetlen kabátom volt. Nehezen ment: hol jobbról, hol balról kellett megrántani a rézkarikát, és nem lehetett egyszerre nagyot rántani rajta, nehogy sikítson a fiók. Nem is nyitottam ki egészen, hanem bevájtam, mihelyt lehetett, az összetömött molyos rongyok közé, és összetúrva és kihányva a felét, kicibáltam a lyukas könyökű kabátot, s mire felrántottam, már künn is voltam az udvarban, padlón hagyva minden rendetlenséget és tártan fiókot, ajtót, hogy fel ne ébresszek valakit.

Hogy fognak ezek dühöngeni!

A nagy, zöldre festett, rácsos fakapu még zárva volt, felmásztam a tetejére, mely olyan magas volt, mint a ház, onnan néhány türelmetlen ugrással, nagyot rázkódva pottyantam az utcára. Ekkor nagyot lélegzettem, és elkezdtem szaladni! Szaladni a patak partján, a fűszeres faoszlopos tornácán keresztül. Csak akkor mentem lassabban, mikor már a zöld kapu, a kínos ház eltűnt.

- A városba megyek - gondoltam.

A város, a nagy város, nem volt messze, tudtam, hogy villamoson háromnegyed óra alatt oda lehet érni. A nagy piac közepén már indult is az első villamos, a hajnali kofák most cipelték fel nagy kosaraikat, és terpeszkedtek el széles csípőjükkel, kemény szoknyáikkal az üléseken. A hátukon nagy, piszkosfehér batyukban súlyoskodtak az óriás tejeskannák, a batyu elöl volt csomóra kötve, és erről a csomóról lógott a nagy kosár.

- Ezeknek van pénzük villamosra - gondoltam, és dühösen bandukoltam a piac közepén, a piszkos aszfaltcsíkon, az elhullott dinnyehéjak, káposztalevelek között. Arra rá se gondoltam, hogy az anyámhoz menjek; inkább mindent el akartam hagyni, mindent, amit ismertem, mert mind rossz volt.

Az árusok bódéi, sátrai most éledtek. Két susztergyerek nagy vállrúdon hozott egy sor csizmát, mint a zsidók a kánaáni szőlőfürtöket. A templomban első misére harangoztak. Egy szekér nagy port vert. Mentem, amerre a villamos, és már kezdett melegem lenni.

Itt már nem volt falu a falu. Nagy műhelyek és raktárak voltak errefelé, mind a város számára szállítottak. Bútorraktárak, vaskereskedések. Asztalosok, kis műhelyek, óriás telepek. Messzebb a gyárak sora kezdődött. Furcsa, nagy, piszkos, ólomkockás ablakok eltört kockáin át surranó szíjak, tükrösre súrolt acélkerekek. Néha megálltam bámulni, és valahogy mindig a kis, kerek köszörűkövemre gondoltam. Micsoda érthetetlen csodák voltak, úton-útfélen. Egy helyen egy nagy, nagy téglakémény meredt egyedül. Kormos felhők koszorúskodtak az égen mindenfelé. A napsugár is kormos volt. Az út pora széntörmelékkel, szénporral keveredett.

Szén- és olajszag volt. Talányos, csupasz házak meresztették sötét, puszta, szögletes testüket. Vak falak! Egy nagy víztorony szökellt fel, hogy a levegőben ijesztően szétterpeszkedjék. Barátságtalan nap sütött kérlelhetetlen. Rendetlen, üres telkek és terek, ahol izzadt jasszképű suhancok fociztak a por és beteg fű közt, dísztelen, ötemeletes munkásházakkal váltakoztak. Sohase sejtettem ekkora házakat. Valamely, magas erkélyről egy sápadt nő hajolt ki, és nyelte a füstöt.

Iszonyú zaj volt. A villamosok őrült nótákat csilingeltek. Néhány hosszú vasléc, amit keréken vittek, hajladozva és rezegve recsegett éktelen. Nagy, ormótlan bútorszállító kocsik döcögtek méltósággal, óriási betűkkel szügyükön, oldalukon. Hosszú kerítéseken színes, tépett, mértéktelen reklámtáblák rikítottak.

A kiáltó betűk zűrzavara tolongott fejembe. Furcsa, értelmetlen szavakat böngésztem a falakról. Idegen, sohasem hallott, kimondhatatlan szavakat.

- Így vannak-e, vagy én olvasom rosszul?

A betűk halálos ellenségeim és titkos bálványaim voltak, mióta iskolába jártam. Most, ebben a furcsa, lehetetlen, piszkos Bábelben úgy tűnt fel, hogy ezek a betűk őrzik az egésznek a kulcsát:

„Autogén-hegesztés”.
„Mótorfelszerelések”.

Ehhez hasonlók voltak. Érthetetlenek. Mint varázsbetűk egy boszorkányvárosban. És én elszorulva, megalázva baktattam alattuk. Köd volt ez a világ nekem, köd. Milyen nagy! Elveszek. Sohasem fogok érteni semmit. Hol van a mester? Mire való ez mind?

Egészen át voltam izzadva, de nem gondoltam eddig arra, hogy a kabátom levessem, mert öntudatlan folyton a zsebét szemelgettem mikroszkopikus kenyérmorzsákért. Most végre észrevettem, hogy nagyon meleg van, és lerántottam. Mikor megint a zsebembe akartam nyúlni, felfedeztem, hogy nagyon éhes vagyok.

És eszembe jutott, hogy nem fogok enni kapni senkitől, és hogy szamárság így mennem az érthetetlen világba. De nem volt akaratom visszaparancsolni a lábaimat.

Most már mezőkön mentem át, poros és füstös mezőkön: girbe-gurba föld, gyér gyep, vérszegény akácok. Egy nagy pocsolya, egy rideg épület a mező közepén. De távol előttem kéményerdő hajtott nagy füstlombokat; a nagy-nagy város ott már! Egy-egy villamos tömve, sivítva csúszott el mellettem, a nagy mező közepén.

Vont, amit nem értettem, kínosan, mint a lepkét a fény.

Soha, soha nem tudtam volna nekiindulni ennek az útnak, vagy megmaradni benne, ha az a zavaros, érthetetlen álomemlék nem hiteget, hogy az érthetetlenekben van az én jobb hazám. Olyan volt minden, mintha már tudtam volna egyszer, és most nem jutna eszembe; és ez a végletekig, lidércnyomásszerűen kínos volt! Mint a mesebeli kalifa, aki gólyává változott, és elfeledte a varázsszót, amivel emberré visszaváltozhat.

Kín, kín, irtózatos kín volt így menni, a napban, porban, füstben, izzadva, fáradva, éhesen.

De mentem, mintha a jászolhoz mennék.

Egy híd alatt mentem át, fölöttem a vasút bömbölt, pöfögött, a vashíd zúgott, mint egy pokol. Benn voltam a városban.

Eleinte még mindig gyárak, telepek mellett mentem, egy nagy villamosszín mellett. Majd a pályaudvar elé értem. A zűrzavar kábított. Végtelen fáradt voltam, és sokáig néztem egy padot a járda szélén, tűnődve, hogy szabad lenne-e leülnöm rá.

Végre is nem mertem.

Megláttam a tér közepén a lovas rendőrt, és önkénytelen messze húzódtam a padtól.

De mit csináljak? Merre menjek? Kit szólítsak meg?

Elfeledtem mindent, amíg a pályaudvar nagy üveghomlokára bámultam. De valaki meglökött, és megszégyenülve másztam tovább. Már alig vontam magam.

Mentem, amerre a legtöbb ember ment. De nem mertem szólni senkihez. Bámészkodva ácsorogtam, fájt a fejem, szerettem volna leülni az aszfalt szélére. A csemegeüzletek kirakatai a végletekig fokozták éhségemet. Hány óra lehet? Már délfelé járhat. Kerestem a gyér árnyékot. A betűk, a cégtáblák táncoltak körülöttem.

Céltalanul jártam. Ezerszer is visszakerültem ugyanarra a helyre. Nem mertem átmenni az utca túlsó felére. Már majdnem ledőltem. Végre elhatároztam, hogy megszólítok valakit. Szóról szóra kigondoltam, mit fogok neki mondani. Ezerszer is elismételtem magamban, hogy bele ne süljek. Mint mikor a boltba küldtek, és a szájamba rágták, hogy mit kérjek.

- Nagyságos úr, kérem, tessék megmondani, hol találhatok munkát.

- Ostoba! - kiáltott egy úr, akivel szórakozottságomban összeütődtem; és ez megint negyedórákra megbénította bátorságomat.

Végre mégis kinéztem egy urat, akit meg merjek szólítani. Jóságos arcú, idősebb úr volt, szép, komoly, fekete ruhában egy könyvesbolt kirakata előtt álldogált. Nekem úgy tetszett, hogy valami nagyon okos, tudós és jó ember lehet. Sőt úgy tetszett, mintha ismerném. Sokáig néztem, jártam körülötte, tűnődve, hogy megszólítsam-e. Ő is észrevette lassanként, és szemmel láthatólag kényelmetlen volt neki. A zsebeit megtapogatta, és tovább indult.

- Most vagy soha - gondoltam.

Elszántan elébe léptem, hirtelen, hogy szinte összerezzent.

- Kérem, nagyságos úr, tessék megmondani, hol találok valami munkát.

És lekaptam a kalapomat.

Barátságtalanul, gyanakodva nézett rám.

- Hogy tudjak én magának munkát szerezni? Nem vagyok én munkaközvetítő.

Zavartan forgattam a kalapomat. Ő pedig elfordult.

- Hogy jövök én ahhoz? - dohogta még menet közben is.

Megszégyenülten álltam, mint aki nagy ügyetlenséget követett el. Aztán újra kószálni kezdtem. Mi lesz velem? Minden bátorságom odavolt. Százszor is körüljártam egy padot, de leülni nem mertem. Egy vendéglő vakított előttem hófehér asztalaival; az emberek ültek, és ettek. Kis úrifiúk mentek az utcán, akiknek láttára homályos emlékezés szállt meg, hogy valahogy nekem is olyannak kéne lennem.

Ezeket látni volt tán legkínosabb. Nagy irigység és tehetetlenség érzése fogott el, és düh, hogy senki rám se nézett. Micsoda hölgyeket láttam! Mikor felszálltak a villamosra, térdig felcsúszott a szoknyájuk, és látni lehetett a selyemharisnyájukat.

Folyton bámészkodtam, löködtek jobbra-balra. Senki sem volt inasgyerek kinézésű, mint én: itt talán minden ember úri.

És éhes voltam, milyen éhes voltam! A mesterék már bizonyosan megebédeltek.

Egyszerre csak nagy kiabálást hallottam:

- Újság! Újság! Bukik a kormány!

És egy nagy csapat fiú, olyanformák, mint én, közönséges ruhában, szaladt végig a járdán. Ordítottak, újságokat lobogtattak a kezükben, rohantak, felkapaszkodtak a futó villamosra, nagyszerű fiúknak látszottak.

- Rendkívüli különkiadás!

Az egész utca betelt a hangjukkal és rohanásukkal. Valóban pompás fiúk voltak: ilyen szerettem volna én is lenni. Elhatároztam, hogy megszólítok egyet. Felbátorított az is, hogy megértettem a mesterségüket. Aztán ezek maguk is fiúk voltak, mint én.

Kinéztem a legszelídebb képűt (valamivel idősebbnek látszott nálam), és megszólítottam nagyon udvariasan.

- Kérem szépen, tessék nekem megmondani, hol lehet kapni újságot?

Végigmért:

- Micsoda újságot, apukám?

Éreztem, hogy zavarba jövök, és elpirulok.

- Hát újságot... eladni... mint maga...

- Vagy úgy! El kell menni a kiadóba, apukám.

Nagyon megörültem ennek a válasznak. A szívem is megdobbant.

- És merre van, kérem, a kiadó?

- De van-e igazolványa? - kérdezte egyszerre egy hang a földről.

Lenéztem, és láttam, hogy ott egy ember mászik, mint a bogár. Lába nem volt egy sem, a kezein valami kis tuskókat tartott. Avval ment.

- Milyen igazolvány? - kérdeztem, mert nem értettem ezt a furcsa szót.

- Hát igazolványa... a rendőrségtől...

Megijedtem.

- A rendőrségtől? Én nem mehetek a rendőrségre.

Kacagás tört ki erre. Én zavarba jöttem, hogy isten tudja, mit gondolnak rólam, és elkezdtem mesélni a történetemet. Érdeklődve hallgatták, többen is odajöttek, de úgy látszott, mintha nem nagyon hinnének nekem. Tréfás megjegyzéseket tettek, többnyire nagyon durván. Olyan nehéz is volt megértetni magam; olyan nagy zaj volt, annyi mozgó nép, nem hallottam a saját szavam. Végre, akit először megszólítottam, így szólt:

- Látom, hogy nem bízol bennünk, apukám, és ezt nem jól teszed. Sebaj: én segítek rajtad, hogy vissza ne ríj az édesmamádhoz. Holnap veszek kétannyi újságot, mint szoktam; a felét egy kis ráfizetéssel neked adom. Elmégy vele egy szöglettel odább. Ketten dupláját eladhatjuk. Ha a rendőr megszólít, azt mondod, hogy nem vagy árusító, csak egy pillanatra vetted át tőlem a paksamétát. De legjobb, ha kerülöd a rendőrt, apukám.

A szemembe nézett:

- No, áll az alku, apukám? Nagyon olcsón kapsz tőlem példányokat.

- De nekem nincs pénzem - motyogtam.

Furcsán nézett rám:

- Ne kertelj, apukám. Hát mennyivel akarod kezdeni, drága apukám?

- Nincs nekem semmi.

Erre ellenállhatatlanul kitört a kacagás megint.

- Nincs pénzed, te mamlasz? Hát akkor hogy akarsz te újsághoz jutni? Azt hiszed, hogy a szép szemedre adnak? Hát hol vagyunk? Az erdőben vagyunk?

Az öreg lábatlan is döcögött a nevetéstől.

- No, ez jó! Nincs egy fillére sem, és újságot akar kapni.

Egy másik, aki távolabb állt, most a vállamra tette a kezét és félrehúzott. Úgy látszik, nem jól hallotta az utolsó szavakat.

- Min nevetnek? - kérdezte.

- Nem tudom.

- Azt akarom mondani, hogy ne higgy neki. Be akar csapni. Nyerészkedni akar rajtad. Aztán ha megcsípnek, benne vagy a szószban. Azt mondja majd, hogy tőle loptad az újságokat. Sokkal jobban jársz, ha elmégy a rendőrségre az okmányaiddal, és váltasz igazolványt.

- De visszavisznek a mesterhez.

- Dehogy visznek. Azt mondod, hogy az anyád küldött. Ne félj, nem tudják ott, hogy inas voltál, és elinaltál. Csak mutasd be az okmányaidat. Aztán az első keresményedből fizetsz moziba.

- Mit mutassak be?

Egy iszonyú autótülkölés rezzentett bele a szóba. Olyan nagy lárma volt, és olyan furcsa szavakat beszélt...

- Az okmányaidat, te buta.

- Mi az: okmány?

- Mi az, hogy mi az? Mucsáról jöttél te? Tán még nem is hallottad ezt a szót? Hát a keresztlevél vagy születési bizonyítvány, ha bicskával kereszteltek...^[19]

- Az iskolai bizonyítványt is?

- Persze, azt is.

- De nekem nincsenek okmányaim.

- Hát hol vannak?

- Nem tudom.

- Eh, veled nem lehet semmit se kezdeni. Fene a pofádba.

És hasba lökött. Mikor megfordult, mögötte állt a másik, akit először szólítottam meg.

- Mit rontod te az én gseftemet^[20]? - rivallt rá. - Te kitanítod az én palimat? Majd adok én neked ezt... meg ezt...

Undok jeleket csinált.

- Jobb lesz, add meg az ötven vasamat - morgott vissza a másik.

- Most megfrocliztalak a tyúkomért.

- Szépen frocliztál meg. No, hát tudd meg, hogy fütyülök a froclidra, hiszen nincs is pénze.

Nagy röhögés volt. Én pedig elosontam.

Tovább támolyogtam, és megint a betűk gúnykacaját véltem hallani. Igazolvány, okmány: ezek a városi szavak kellemetlenkedtek lelkem füleinek. A világon legostobábbnak éreztem magamat. Mennyi mindent tudnak ezek a rikkancsfiúk, amit én nem tudok! És mégis - hogyan tudjam ezt megmagyarázni? - valahogy úgy éreztem, hogy én sokkal különb, okosabb volnék náluk, ha... ha... ha ez az átok nem nehezedne rám. Úgy jártam a nagy, idegen városban, mint egy félreismert zseni, egy trónjafosztott király; de ez nem vigasztalás, hanem keserűség, elégedetlenség, kínszenvedés volt, mint a megalázott, elszegényedett ember élete, aki valaha „jobb napokat látott”.

Végre leültem egy nagy kőtuskóra egy kapu mellett. Halálos fáradtságot éreztem: már majd egy egész napon át talpon voltam. Mégsem tudtam sokáig ülve maradni, mert minden percben féltem, hogy valaki rám szól, amiért ott ülök, aztán meg türelmetlen voltam, izgatott a színes utca, egyszer csak azt veszem észre, hogy megint talpon vagyok, és egy nagy mozi színes rémképes plakátait nézem, melyek fölött éppen most gyúlt ki sercegve, vakítva az acetilénlámpa, habár még egész világos volt.

Mindig vágyam volt a mozi, és sohasem jutottam hozzá.

Aztán továbbhajtott az éhség. A szomszéd kapu alatt pogácsákat, kifliket láttam, tűnődtem, hogy mi lehet az áruk. Hátha lopnék egyet? Az áruló asszony sokszor nem nézett oda. Vagy jobb lenne koldulni? De ehhez még sokkal több bátorság kell. Végre is gyáván továbbmentem.

Megint megálltam egy könyvkirakat előtt. A könyvek látása csodálatos érzéseket keltett bennem. Elfeledett élvezetek homályos utóízei voltak ezek az érzések, és elkeseredés azon, hogy ezeket az élvezeteket még csak emlékemben sem tudom igazán felidézni. Egy tág világot sejtettem bután az üveg és a betűk mögött, az én igazi világomat, amelybe most nem tudok visszatérni. Úgy ácsorogtam a fényes, vastag üvegű kirakatok előtt, mint a dongó dong egyre az ablaküvegnél, és nekicsapódik százszor is, mégis át akar törni rajta, akarja a lehetetlent, mert vonzza a fény, mely az üveg mögül árad.

Okmány... iskolai bizonyítvány... ilyen szók jártak az eszemben folyvást. De közben százszor is visszakullogtam kancsalul a kiflisbolt felé. Az éhségnél azonban még szinte jobban gyötört a szomjúság. Ekkor egy néptelen kávéház terasza előtt mentem el, ahol egy úr ült, aki elé a pincér éppen most tett le egyszerre három pohár vizet. Egy gyerek, kisebb nálam, közönséges ruhájú, megállt a korlát előtt, és így szólt:

- Bácsi kérem, szabad az egyik pohár vizet meginni?

Az úr bólintott. A gyerek átnyúlt a korláton, felhajtotta a pohár vizet.

- Köszönöm - mondta, és elszaladt.

Gondolkoztam, ne kövessem-e példáját. Soká tűnődtem, míg végre az úr felkelt, és elment. Ekkor, hirtelen merészséggel benyúltam én is, és azt a poharat, amelyikből az úr ivott, végig kiittam. Nem mertem a teli poharat kivenni.

Amint az italt leemeltem ajkamról, előttem állt a pincér, és tarkón ütött.

- Ezek az utcakölykök vérszemet kapnak.

Megsemmisülve párologtam tovább. A kiflisbolt még mindig csábított, de most már szó sem lehetett merészebb lépésről. Egy sötét mellékutcába vonultam, gyümölcstelen tűnődésre. Csak most néztem felfelé, és most bámultam el, hogy milyen nagyok a házak. Az égből alig látszott egy csík, melyen már feltűntek a csillagok. A gázlámpáknál magányos hölgyek ácsorogtak. Bérkocsiállomás volt az ucca elején.

A világos ablakokon át néhol egy-egy szép csillárt láttam. Zongora és női ének hallatszott egy helyütt. A magasföldszintek alatt szalatrin^[21]-helyiségek voltak. Valahol nagy mosókonyhaszag ütötte meg orromat. Az egyik szalatrinablak kőpárkányán néhány száraz kenyérhéj hevert, melyekből kirágták a belet. Látszott a fogak nyoma. Felvettem a piszkos, kemény, szinte megkövesedett darabokat, és megettem. Hogy kopogtak a fogam alatt!

És mentem.

Messze egy helyütt szabad teret és sötét lombokat láttam. Ott volt a Városliget. Előtte pompásan világított tér, hol automobilok száguldtak, zene hallott a fényben úszó kávéházak teraszairól, elegáns nép tolongott. Egy nőt láttam, csodaszépet és gyönyörű ruhában, mindenki utánanézett, lila rózsás selyemruha volt rajta, a villanylámpák fénye körülsimogatta az arcát. Szinte csodálkoztam, hogy nekem is szabad ilyen szépet látni. De aztán megint úgy tűnt fel, mintha már sok-sok ilyen szépet láttam volna, mintha álmaim mindig a szépség birodalmában folynának, mintha jogom volna a szépségekhez, és igazságtalanul volnék elzárva tőlük. Valami gyűlöletet éreztem a világ iránt, s egyúttal nagy belső gőgöt arra a gondolatra, hogy például azok közül a rikkancsok közül, akikkel ma beszéltem, bizonyára egyik sem él oly álmokat, mint én. Ó, csak mindig lehetne aludni! És ne feledném el úgy, amit álmodom!

Kerültem a fényt, egy sötét, magányos útra vánszorogtam álmosan, elhatározva, hogy ha másképp nem, lefekszem a földre, és ott alszom. De megláttam egy padot, és illendőbbnek találtam arra nyújtózni, bármilyen kemény volt. Nemsokára úgy éreztem, mintha puha párnák közt feküdnék, és valóban úgy is volt. Ott feküdtem jó puha ágyamban, és azon gondolkoztam, hogy megint folytatódott az a borzasztó álmom, és milyen kalandos lett most egyszerre! És hogy ma iskolába kell menni, de még nagyon korán lehet. Milyen jó felébredni ezekből a borzasztó, nyomasztó álmokból! Nyújtózkodtam. Vajon sose lesz ennek vége? Még az egész testem fájt: nagyon kényelmetlen helyzetben alhattam. Hány óra lehet? Még tán van annyi idő, hogy a feladványokat egy kicsit átnézzem. De előbb átgondoltam jól az álmomat, hogy ne feledjem el, és fel tudjam írni.

De miközben az álmomon kérődztem, egyszerre csak megint azt kezdtem érezni, hogy csakugyan ott fekszem a kemény, ligeti padon, és a fejemet borzasztóan nyomja a pad karfája, és hogy lehetetlen így aludni. Valami hang is megszólalt fölöttem:

- Öcskös, ne aludj itt, mert bekísér a rendőr.

Feltápászkodtam, és eltámolyogtam; meg se néztem, ki szólt hozzám. Egy padon nőt és férfit láttam összebújva. Addig mentem, míg megint teljesen magányos helyre értem. Alig tudtam magamról az álmosságtól. Körülnézve beosontam a bokrok közé, ott a sötétben és fűben levetettem magam. Egy perc alatt megint meleg ágyamban voltam, és bosszankodtam ezen az újabb intermezzón.

Mennyire hasonlít ez az álom még a kalandosabb színeiben is a valósághoz! Nincs benne semmi lehetetlen, semmi homály, semmi ugrálás, mint az álmokban szokott.

Egész délelőtt foglalkoztatott az álmom, az iskolában is szórakozott voltam. Azonban most nem tűnt fel olyan borzasztónak a dolog, inkább csak nagyon érdekesnek; tegnapi boldogtalanságomat józanabban nézve, határozottan egy kissé túlzottnak találtam.

Görögóra után odamentem Darvas tanár úrhoz, akiről tudtam, hogy nagy könyvtára van.

- Tanár úr, kérem, nagyon szeretnék valami tudományos könyvet olvasni az álmokról, kérem a tanár urat, legyen szíves nekem ajánlani egyet.

- Hát hogy jött kedve ilyeneket olvasni?

- Engem ez nagyon érdekel.

Darvas egy kicsit gondolkodott:

- Jól van, fiam, nekem magamnak is vannak erről könyveim, ha délután felkeres a lakásomon, szívesen megmutatom őket, és aztán kiválogathatja, melyikre van kedve.

Délután borzasztóan elálmosodtam, s szinte akaratom ellenére ledőltem egy kicsit a díványra, mialatt folyton azt éreztem, hogy a füvön fekszem, és a hideg harmattól egészen átnedvesedik a ruhám.

Darvashoz nagy büszkeséggel és örömmel mentem. A diákok közül senki sem volt még a lakásán, és általában nehéz volt hozzá közel jutni. Magányos ember volt, és a végletekig szótalan.

- Pali nyolc nyelven hallgat - szokták róla mondani.

Valóban mindenféle nyelven értett, és mindenhez értett; de ezt mindig csak véletlenül lehetett róla megtudni. Az iskolában szorosan a tárgyhoz tartotta magát, nem tett kitéréseket, nem fitogtatta kelletlen tudását, mint a tanárok szokták. Általában valami csodálatosan hiányzott belőle a közlés vágya. Egyike volt a legműveltebb embereknek, de tudtommal soha egy szót sem írt, ebben az országban, ahol aki már két könyvet olvasott, jogosítva hiszi magát egy harmadikat csinálni.

Végtelen nyugalom és flegma jellemezte az iskolában is. Feltette a kérdést, és várt, akár percekig. Azalatt nagy nyomasztó csendek voltak. Néha úgy látszott, hogy ő az az ember, akinek nincs köze senkihez. Sem rokonairól, sem barátairól nem tudott senki semmit (pedig a diákok tanáraiknak minden dolgát szeretik kikutatni). Mindig egyedül sétált. Csak a kisgyermekeket szerette; azokkal szívesen tréfálgatott; de velünk, nagyobbakkal, rendesen hideg volt és visszautasító, anélkül hogy goromba vagy udvariatlan is lett volna.

Nekem mindenképp nagyon imponált. Azt szerettem képzelni, hogy titokban valami nagy művön dolgozik, amivel majd egyszer csak meglepi a világot. Ez azonban, mint később megtudtam, nem volt igaz.

Darvas egy nagy íróasztal mögött ült, és a rendetlenül felhalmozott könyvektől alig látszott. Óriási csibuk volt a szájában. A szobában mindenütt könyvek hevertek. Díványon, ágyon, székeken. Még a földön is, a fal mellett, düledező könyvtornyok voltak felhalmozva. Az éjjeliszekrényen is állt egy nagy torony. És e könyvek közül alig látszott ki a kis emberke, mint a kukac a sajtból.

Ő, aki oly nagy tekintély volt az iskolában, itt, a saját könyvei közt, kicsinek és gyámoltalannak tűnt föl.

- Éppen kerestem a maga számára a könyveket - mondta. - De alig lehet itt megtalálni valamit.

És tehetetlenül nézett körül.

Hosszas keresés kezdődött. Darvas szótalan, szemmel láthatólag kissé zavartan rakosgatta a könyveket, olykor céltalan is, ide-oda.

- De tanár úr, kérem, ne tessék fáradni miattam.

Nem felelt; kutatott tovább szigorúan. És előjöttek mindenféle könyvek, német, angol, francia lélektani munkák, vaskos kötetek, csodálatos címekkel. L’Automatisme Psychologique...^[22] The Dissociation of a Personality...^[23] Angol volt a legtöbb. Eleget tudtam franciául és németül, hogy ezeknek a címeit is körülbelül megérthessem, és ezek izgattak leginkább.

Egy pillanatra megint különös emlékezés, sejtelmes borzongás futott végig rajtam. Úgy éreztem magamat, mint a szökött asztalosinas, aki a könyvesbolt kirakata előtt állt.

Félig értve, izgatottan bámultam a könyvekre. A címek és szavak mögött mindenféléket sejtettem.

- Mi az a személyiség-megoszlás^[24]?

Darvas felelni kezdett kérdéseimre, és nemsokára észrevettem rajta, milyen élvezetet okoz neki ezekről a dolgokról velem beszélni. Szerénységemet akkor kissé meghökkentette ez: mit akar velem, gyerekkel, mikor nem egy derék és művelt nagy embert találhatott volna maga körül? Azóta sokat gondolkoztam erről, és beláttam, hogy voltaképp én voltam az, aki feloldottam esztendős, makacs hallgatását. Én voltam az első, aki kérdeztem őt azokról a dolgokról, amik szellemét foglalkoztatták: eddig senkivel sem beszélt, egyszerűen azért, mert nem kérdezték. Egész nyomasztó hallgatása igazában akaratgyengeségből származott. Hiányzott belőle minden kezdeményezés arra, hogy emberekkel megismerkedjék, vagy velük a szükségeseken kívül több szót is váltson. Ekként maga maradt egész idejével, és ezt az időt olvasásra fordította, minthogy már ez volt az egyetlen foglalkozás, amivel csöndben, azon a kerékvágáson, melybe diákkorában beleindították, és minden újabb fordulás vagy kezdeményezés nélkül, eltölteni tudta. Az olvasás, még a könyvekből való nyelvtanulás is egészen gépies munka, egyszer megindulva, semmi külön akaratműködést többé nem kíván. Az ember hagyja átömölni, átzúgni szellemén a könyveket, mint a folyó medrén a vizeket. Az ár jön, lerakja iszapját, és megy megint, mígnem a sok iszaptól eldugul, elülepedik az egész meder.

Darvas így lustaságból lett a nagy tanuló és eleven lexikon, és akaratgyöngeségből lett hallgatagságával imponáló szigorú tanár. Az emberek vonakodtak közeledni hozzá; én, gyermek, kellettem, hogy őt kérdezni merjem, és felfedeztessem vele a beszélés kéjét. Azt hiszem, ez a velem való megbarátkozás évek óta a legnagyobb esemény volt lelki életében. Más ember lett egyszerre. Beszélt. Miután látta, hogy a téma engem módfelett érdekel, kiöntötte egész gazdag tudását a lélektan mindazon kuriózumairól, melyek az álmokkal összefüggésben állnak.

Mert ezt a különös olvasót elsősorban a kuriózumok foglalkoztatták. Amit más ember is tudni szokott, az alig bírt érdekkel előtte. Magányos életének egyetlen értéke önmaga előtt az volt, hogy olyanokat tud, mint senki körülötte. S az abnormis pszichológia tényei - oly fontosak a mai filozófiában - az ő számára kuriózumok voltak, semmi más. És így ismertem meg tőle a személyiségszétszakadás híres eseteit, az amerikai papét, aki egy utazás közben egyszerre csak elfelejtette, hogy ő ki és mi, elfelejtette egész addigi életét, új életet kényszerült kezdeni, fűszerüzletet nyitott. Egy szép reggel megint papnak ébredt, és nem tudta elképzelni, hogyan került a fűszeresboltba. Megismertem a Miss Beauchamps történetét, akinek egyszerre négy-hat énje is volt, melyek kölcsönösen nem emlékeztek egymásra, felváltva ébredtek létre, és csak közvetve, mások útján értesültek egymás cselekedeteiről. Az egyik én jó volt, a másik rossz, amit B. I. akart, B. III. nem akarta^[25], egymás terveit rontották, egymás magaviseletén megbotránkoztak, sőt B. III. ingerkedő leveleket írt B. I.-nek, melyeket a jámbor lány nagy megdöbbenéssel talált az asztalán, mikor magához tért. A Janet médiumairól is beszélt, Léonie-ról és Lucie-ről, hölgyekről, akiknek két lelkük volt egyazon időben, az egyik lélek a kezet, a másik az ajkat tartá hatalmában, az egyik írásban, a másik szóban fejezte ki gondolatait, és egymásról semmit sem tudtak.

Elkábulva, borzadva mentem Darvastól haza. Milyen rejtelmek vannak a világon, és milyen rejtelmeket hordoz az ember önmagában! Nem gondoltam semmi misztikus megoldásra; sokkal józanabb fiú voltam, és valóságos materialista; de majdnem kétségbeestem arra a gondolatra, hogy nekem is valami ilyen borzasztó idegbetegségem van, orvoshoz kell mennem; nemde két énem van nekem is, két nagyon különböző énem?

Egy pillanatra szinte bizonyosra vettem, hogy bennem is személyiségmegoszlás állt elő, és zokogni volt kedvem arra az egészséges és vidám fiúra gondolva, akinek még tegnapelőtt éreztem magamat. Ah, hát én is olyan szerencsétlen eset leszek, akiről az orvosok írnak könyveket, az emberek szánalma és szomorú kuriózum?

De egy kis nyugodtabb gondolkodással rájöttem, hogy az én esetemnek semmi köze ezekhez a híres személyiségmegoszlásokhoz. Hisz ezeknél éppen az teszi a megoszlást, hogy az egyik személyiség nem tud a másikról, nem rendelkezik a másiknak emlékeivel; de különben mind a kettő teljességgel a valóságban él. Nálam azonban az egyik személy csak álomban él, és a különös nyomasztó dolog éppen az, hogy a másik tud erről. Elfogulatlanul nézve az én esetemet, voltaképp csak annyit mondhatok róla, hogy az egy közönséges folytatólagos álom, igaz, hogy nagyon kellemetlen álom, de az ébrenlétbe nem nyúlik bele, és valószínűleg majd elmúlik. Nem szólok róla senkinek. Csak egy rossz álom.

De volt már rá eset, hogy egy álom ilyen sokáig, ilyen makacsul, ilyen szabályosan kitartott volna? És lehet-e elhinni, hogy álom az, ami ilyen részletes és reális? ami ilyen pontos, aminek ennyi valóságíze van? Hisz sokszor inkább úgy tűnik fel, hogy ez az álom az életemnél valóságosabb, és el tudnám hinni, hogy ez a szép élet az álom...

Persze, komolyan nem gondoltam még erre.

Este nagyon sokáig hánykódtam az ágyamon, pedig most nem is védekeztem az elalvás ellen, sőt aggodalmasan kíváncsi voltam, mi fog történni a szegény kis szökött asztalosinassal a nagy, idegen városban.

Olyan volt ez, mintha olvasás helyett átélnék egy regényt; őszintén szólva, egy kicsit rosszabb az olvasásnál, de azért elég gyerek voltam még, hogy kíváncsi legyek a folytatására.

De ezt a folytatást akkor nem tudtam meg.

Valóban arra, hogy mi történt velem ezen az éjszakán - ha éjszakának nevezhetem azt, ami a másik életemnek nappala volt -, reggel már nem tudtam visszaemlékezni. Tudom hogy az ébredés percében még tolongott előttem néhány zavaros kép: déli liget, utcák, autók, éhség, lárma, arcok, de mindjárt összefolytak, és mire kidörzsöltem az álmot szemeimből, és megpróbálhattam volna átgondolni, semmi sem jutott az eszembe.

Azt hittem, a másnapi „folytatás” majd visszahozza az emlékeket is. De másnap megint nem tudtam emlékezni semmire.

És harmadnap már abban sem voltam bizonyos, folytatódott-e egyáltalán az éjjeli álom vagy sem.

És nemsokára azon gondolkodtam - és bevallom, bizonyos sajnálattal gondoltam rá -, nem szűnt-e meg egészen az én mindennapos, gonosz, lidércnyomásos álmom?

Pedig abban bizonyos voltam, hogy kora gyermekkoromtól fogva tartott mostanig.