III.

Amily részletesen emlékezem e nap eseményeire eddig a pontig, olyan homályos előttem, hogy mi történt velem ezután. A délutánból még nagy darab volt hátra, és én még az éjszakát is ebben a házban töltöttem. Nem dobtak ki mindjárt mert hiszen nem volt hamarjában más cseléd, aki dolgozzon valamennyiökre, és a műhelyt kisöpörje, egyelőre csak megvert a gazda egy vastag bottal (emlékszem a hátam csontjainak fájására, és arra, hogy ordítottam, amint csak dukált, de minden meggyőződés nélkül, mert a lelkem már eltompult, a testi fájdalmat nem tudtam lelkivé átérezni). S amint egy kuncsaft miatt végre otthagyott, a legnagyobb nyugalommal ültem vissza a lécpadra, mintha sohasem kellene onnan többet felkelni. Hallgattam, amint a gazda ott az udvarban alkudott a kuncsafttal, amint tudákosan és imponálva beszélt a belvilágról, és panaszkodott a fa drágaságára, a segédekre, sőt még az én komiszságomat is szóba hozta. Ezt mind, minthogyha kőből volnék, úgy hallgattam, meg se mozdultam hozzá.

Pedig fogalmam se volt, hogy mi lesz velem holnap.

Csodálatos sokáig hagytak ott ülni. Estig se kellettem senkinek. Vacsorát se ettem. Egyébiránt homályos előttem ez az este. Arra emlékszem, mikor a sötét műhelyt söpörtem, a forgácsot, fűrészport. A sok szerszám, a srófos asztalok, a készülő munkák olyan csodálatos nagy dolgoknak látszottak. Ekkor úgy éreztem, hogy sohase tudnám megtanulni a mesterséget. A legügyetlenebb, a legsemmirevalóbb fickónak éreztem magamat.

Csak akkor mentem el a műhelyből, mikor értem jöttek, hogy vessem meg az ágyakat. A gazda többet nem nézett felém. A segédek lefekvéskor mind az én esetemen tréfáltak, és még soká nem aludtak el. Nagyon jó kedvük volt, a legöregebb muzsikált is, a szájával, egy törött fésű fogaira szorított fátyolpapiroson. Én tűrtem mindent, és nem szóltam semmit. A legkisebb segéd, akivel egy ágyban háltam, gyertyaoltás után is sokáig nem hagyott aludni, mindig a nyakamba röhögött. Utáltam a szagát, a melegét, a teste sima érintését, és húzódtam előle az ágy sarkába, a hideg fal mellé, melyről apránként lekapartam a meszet. Így majdnem az egész ágy a segéd úré maradt, és mégis sokszor megrúgott éjszaka.

Végre elaludt. De engem a nagy hortyogása nem hagyott elaludni. Azonkívül a két idősebb segéd a másik ágyban lányokról beszélt, mindenféle disznóságokat. Bár máskor mindezek mellett nagyon édesen... nagyon édesen... felébredtem...

Ébredni: egy cseppet se csodálkoztam rajta, hogy ez a szó jutott eszembe, bár percre sem gondoltam, hogy ami rossz velem történt, az álom lett volna, és emlékeztem, hogy mikor reggel a mester hangjára ébredtem, az is ébredés volt, és hogy előre hogyan féltem ettől az ébredéstől.

És most, most éreztem, hogy mindjárt fel fog minden világosodni.

- Milyen jó puha ez a vánkos - mondtam magamban, jól leszorítva fejemet a vánkosra, és emlékeztem, hogy máskor is így kezdődött: puha lett a vánkos, jó puha. A horkolást... a beszélgetést már nem hallottam. Egyszerre éreztem, hogy már világos van. Megfordultam.

Reggeli világosság szívódott be a színes selyemfüggönyön, és a villanylámpa még égett az éjjeliszekrényen. És mintha egyúttal szellemem is megfényesedett volna: olyan öröm és szabadság fogott el egyszerre. Úgy éreztem, mint aki egy mindennapos rém karjaiból szabadul ki hirtelen. Ijedten és utálattal csavartam el a villanylámpát, mint a rettenetes éj égő emlékét.

Mi történt? Elaludtam égő lámpa mellett, és folytattam a régi lidércnyomást. Igen, igen, ez az én régi álmom, legkorábbi gyermekkoromtól fogva, mindig egy és ugyanaz, amióta csak emlékezem. Ez az, ami kínoz és gyötör mindig egész éjjel, és reggel aztán eloszlik, saját ködébe vész, és ez a köd az, ami leülepedik mindig életem mélyén, mint a kávé alja a tisztogatatlan csésze fenekén, és minden örömömbe beleviszi keserű ízét. Ezért álltam meg az utcán az asztalosműhelyek kicsiny, homályos ablakai előtt, és néztem hosszan-hosszan le a műhelyekbe, magam se tudtam, miféle titkos emlékektől hajtva. Ezért ütött meg egy-egy csúnya kép, egy-egy durva hang, gyakran oly fájóan, olyan ismerősen, mintha nekem is lenne közöm hozzá. Ezért volt olyan borzasztó, olyan nyomasztó, olyan eszméltető Kincses mérnök különös, visszataszító arca, durva nézése, mely a mesterére emlékeztetett. Igen, igen, ezért tűnt fel néha álomnak az egész szép élet.

Ah, most megfogtam! Most az egyszer emlékszem mindenre!

És akkor, egy pillanatra, eszembe ötlött már a borzasztó gondolat:

- Ki biztosít róla, hogy éppen ez a szép élet a valóság - és nem az a másik?

De jól tudom, hogy ez csak amolyan filozófiai lehetőségként villant meg fejemben, mint ahogy mindig szoktam gyermekes pesszimizmussal filozofálgatni. Egy pillanatra sem gondoltam komolyan. Ugyan hogy is lehetne álom mindez, amit oly élénk valóságként látok itt körülöttem? Amit a kezemmel így megfoghatok?

De viszont lehetetlen volt valami nagy valóságízt megtagadnom az éjjeli életemtől is. Most, hogy végre egyszer rágondoltam, és nem hagytam eloszlani, iparkodtam mennél teljesebben visszaemlékezni rá, és hogy úgy mondjam, egészen beleástam magamat. És meglepett a részletek gazdagsága, melyekkel, rágondolva, egyre bővült és hízott ez az álom, mint a lavina. Bármelyik részbe is ástam bele, mindenütt a bányásznivalónak szinte végtelen sokaságát találtam, akár a valóság emlékeiben. Már akkor kibányásztam, amennyit csak tudtam, és le is írtam, hogy el ne felejtsem megint. Bár ne tettem volna!

De - nem szóltam senkinek. Feltűnt a házban, hogy oly későn ébredtem, azt gondolták persze, a majális az oka, habár elég korán hazajöttem tegnap. Már mind együtt ültek a reggelinél, mire kijöttem, és az apám tréfásan megkérdezte:

- No, mit álmodtál?

- Semmit - feleltem, és úgy éreztem, hogy a világ kincséért se mondanám el ezt az álmot senkinek - mintha valami szégyen volna.

Délelőtt a nennével a temetőbe mentünk. Ha jól emlékszem, a nagyapám halálának évfordulója volt. Míg a nenne a kripta vasrácsa mellett térdelt, a nagy, fekete márványobeliszk előtt, én szertejárattam a szememet az ő fekete alakján, a napsütött kereszteken a gazos füvön, a mohos, karikás kőtáblákon, a zörgő, száradt koszorúkon és a temetőőr eltévedt csirkéjén, mely a kidőlt fakeresztek között, a repkényes hantok alján tikhúrt szemelgetett.

És volt bőséges időm az álmomban áskálni. Ekkor vettem észre, hogy ennek az egy éjszakának az emléke régebbi álmaim homályos emlékezetét is magában foglalja. De nem úgy, mintha azokra most már egyenesen emlékezném, hanem úgy, hogy lassanként eszembe jutott, mi mindenből állt ki az emlékezésem az álmom alatt.

Mert világos, hogy akkor nem tekintettem magam úrifiúnak, hanem asztalosinasnak, és emlékeim is egy asztalosinas emlékei voltak. Világos, hogy arra, ami ébren vagyok, csak nagyon homályosan emlékeztem álom közben, mint egy álomra, és sokkal homályosabban, mint most erre a rossz álomra. Ellenben az asztalosinas gyermekkorára most is vissza tudtam emlékezni, mintha azt is átéltem volna, éppen úgy, mint a... a... saját gyerekkoromat.

Ez a felfedezés eleinte nagyon megdöbbentett. Hisz ez valóban annyit jelent, hogy két életem van, két múltam. De hamar megnyugtattam magamat. Az bizonyos, hogy ez a második múltam nem egyéb, mint egy rossz álom, talán most már többet elő sem jön, kitudom magamból. Erős fantáziám az oka, hogy ily élénk. De mért panaszkodnám rá, hogy ezt is megpróbáltam? Hiszen inkább mindig azt panaszoltam, hogy az életem nagyon is egyformán, simán, jól megy: csak a könyvekben tudtam egy kis árnyékot, egy kis változást találni.

Felülkerekedett bennem a kalandvágyó gyermek: örültem az álomárnyéknak.

És mint mindenből, minden élményemből, gyermeki mohósággal akartam ebből is a lehető legtöbbet kiélni. Most a múltamba akartam beásni, a sötét múltamba, és álombeli anyámra, apámra emlékezni vissza. Nehéz volt. Eleinte csak egy piszkos konyhafélére tudtam emlékezni, ahol fekete szemű, nagyobbacska lány meztelen lábszárait lógatva ült valami ládán, és talán kukoricát rágcsált. Ez az emlék máig is talány előttem. Nem tudom, miért, de mintha a temetőőr csirkéjéről jutott volna eszembe. Akkor meg mintha egy szomorú utcára emlékeztem volna, sárga házakra, egy gázlámpa vaspóznájára, egy piszkos folyókára a járda mellett: mintha nagyobb gyerekek vertek volna, mintha egy alacsony, csipkés függönyű ablak mögött aludt volna az anyám...

Aztán... Mintha sokszor láttam volna az anyámat alsónadrágban, egy ingben, vagy egész meztelenül is, és mintha borzasztó kínos, gyötrő volna erre gondolni. Igen... hiszen nem szeretett, vert is kisgyerek koromban, és sokszor még azt is mondta:

- Mért nem pusztítottalak el?

Aztán... De milyen volt az arca, az arca? Erre nem tudtam emlékezni.

Aztán... Igen, igen, hiszen iskolába is jártam, sohasem értettem, amit a tanító mondott, egyszer azt írtam főnévi igenév helyett: A madár röpül. Lám, erre a lényegtelen apróságra milyen jól emlékszem. Hogyan kinevettek... és én nem tudtam, mért. Mindig kinevettek.

Aztán...

Ebben a pillanatban a nenne megszólalt:

- Kerüljük ezt ki, Elemér.

Akkor vettem észre, hogy már hazafelé megyünk, ő is elgondolkozva jár mellettem. A nagy temetőkapunál várt a kocsi. De előbb végig kellett menni a temetőárok melletti úton, mert idejövet más úton mentünk, a kiskapun jöttünk be, és a kocsi azalatt kívülről kerülte meg az egész sírkertet.

- Kerüljük ezt ki, Elemér - mondta a nenne.

Az árok szélén egy döglött macska feküdt. Már szaga is volt, és a legyek és hernyók nyüzsögve ellepték. Elfordítva arcunkat mentünk el lehetőleg távolban mellette. Szinte elszorította szívemet az a gondolat, hogy a nennének, az én finom, ezüstös nennémnek is ilyet kell látnia. Milyen közönyös a világ!

És ebben a pillanatban jutott eszembe, hogy voltaképp az álmomban... nekem... apám nem volt. Mint valami nagy szégyen és mocsok öntött el ez az emlék, éreztem a megvetés, a restelkedés súlyát. Persze, persze, mennyit szenvedtem ezen is... hogy bántottak érte... ez borzasztó... jobb nem is gondolni rá...

Milyen gyávaság! Csak azért is gondolni fogok rá! Csak nem fogok megijedni egy álomtól.

De azért éreztem, hogy most már éppen nem mondanám el senkinek az álmomat.

Felültünk a kocsira, és a kocsikázás szellője egy kicsit elfeledtette velem ezeket a tárgyatlan emlékeket: egy darabig megint boldog gyermek voltam. Verseket skandáltam hangosan a lódobogás ütemére, még latin verseket is, Ovidiust, öntudatlan kéjelegtem pompás memóriámban és ritmusérzékemben. Sütött a nap, és a nenne mosolyogva gyönyörködött bennem.

Otthon olvasni próbáltam, de olvasás közben is figyelmem egyre az álom felé kalandozott. Elhatároztam, hogy mindennek bátran a szemébe nézek, és minden új részletet, ami eszembe jutott, lejegyeztem magamnak, unott, dülöngő diákbetűimmel. Tudtam ugyan kalligrafice is írni, de ezúttal mintha a betűk is kelletlenül, restelkedve sorakoztak volna. Pedig már elhitettem magammal, hogy nem restellek semmit. Hiszen legfeljebb azt álmodtam, hogy asztalosinas és törvénytelen gyerek vagyok.

- Mi restellnivaló van ezen? - kérdeztem magamtól, azzal a szabadelvűséggel, melyet gyermeki nemeslelkűségem oly hamar megtanult a könyvekből - (az életben alig találkoztam még ily témákkal, bár ismertem az apám gondolkodását). Mégis akaratlan nagyon rosszul estek ezek a dolgok reám alkalmazva. De csak annyit vallottam be magamnak, hogy nagyon restellem a mester kisfiával való brutális viselkedésemet: a gondolat, hogy erre, bár csak álomban is, képes voltam, igazán megalázott.

- Ha ez az álom még egyszer folytatódik - tettem fel magamban -, jóvá teszek mindent... valahogyan...

Aztán elnevettem magam, hogy úgy tervezgetek az álomra, mintha valóság volna. Hiszen valószínűleg most, hogy tudatossá vált, már nem is fog többet folytatódni. Vajon eddig is oly rendszeresen folytatódott-e, mint képzelem? Lám, Kincses mérnököt tegnap láttam először az életben, és az álomban a mester mintha már régen megjelent volna. Lehetséges, hogy az álom így megelőzze a valóságot?

Mondják, hogy néha éveket álmodik az ember egyetlen éjszaka.

De ez mégis olyan különös. Most emlékeztem egy jelenetre, amely mintha már régen történt volna - mintha az anyám nagyon könyörgött volna a mester előtt. Rólam lett volna szó? Mennyi tanulmány egy ilyen álom! Elhatároztam, hogy olvasni fogok az álmokról, tudományos könyveket - és szinte örültem, hogy magamban ilyen jó megfigyelni való anyagot találtam.

Most eszembe jutott az is, mikor álmomban polgáriba jártam. Mennyi dacit kaptam! Egész órákon át cinkben^[16] voltam. Milyen furcsa, hogy én így megismertem a rossz tanuló érzéseit is. Azaz persze... ez természetes, hogy ilyent álmodom. Emlékeztem, amint a tanító kinyitva noteszát, száraz hangon mondta:

- Elég lesz.

És a nagy fakörző koppant az asztalon. Halálos csönd volt. Előrelapozott a noteszben: akiknek a neve valami későbbi betűvel kezdődött, fellélegzettek. Hátralapozott... Mi is volt az én nevem? Erre nem tudtam emlékezni. Az anyám neve?...

A rajztanítónak (mi különben tanár úrnak híttuk, de csak polgári tanító volt) volt egy pecsétes gyűrűje, mikor pofozott, befelé fordította a követ. Tízpercekben a pajtásaim ingereltek, ugrattak. Sohasem volt pénzem kiflire. Volt egy vörös képű, sanda gyerek, akinek a feje egy nagy részén nem nőtt haja. Kikből állottak elő ezek az alakok? Biztosan meg lehet találni modelljeiket az ismerőseim közt... Mint Kincsest?

Sírva könyörögtem anyámnak, hogy vegyen ki.

- Mért nem pusztítottalak el? - felelte.

Eh, többet nem gondolok rá. Kimentem: éppen a háziorvos volt nálunk. Finom, elegáns ember, fehér mellény, fekete zsakett, ezüstnyelű bot, aranykeretes, aranyláncos cvikker, friss borotválás, halk, végletekig udvarias beszéd, nagy, doktori parfümlégkör. Reám ő valahogyan a párolt ember benyomását tette, világos rózsaszín bőre az agyonáztatott, agyonfinomított, mindenféle gyógygőzökkel átjárt húsnak benyomását. Látszott rajta, hogy testének minden kis részét a higiénia legmodernebb szabályai szerint ápolja. Kimért diétával, mely mintha mindig, mindenben betegségeket sejtene. Ez bizonyos előkelőséget adott neki, agglegény volt, és mindig mindentől és mindenkitől óvatosan távol tartotta magát. Még mikor a betegnek a hátát kopogtatta, a mellét hallgatta, vagy a nyelvét nézte, akkor is valami kényes tartózkodással hajlította a fejét, és a szép, gyűrűs kezét mindig mintha valahonnan nagyon messziről nyújtotta volna az ember felé.

- Nagyságos asszony ragyogó színben van, mint rendesen.

Édesanyám mosolyogva fordította feléje szép fejét, hirtelen és önkénytelen kedves örömmel, mint mindig szokta, ha érezte, hogy tetszik valakinek. De reám ez a gyönyörű mozdulat, amelyet máskor annyira szerettem, most valami kellemetlen, szinte kínos hatást tett - magam sem tudtam, miért.

- Elemérnek sincs semmi baja, amint látom - mondta az orvos, és leült, óvatosan felhúzva a vasalt nadrágját.

- Mondja neki a doktor úr, hogy ne olvasson annyit - szólt édesanyám. - Mindig olvas, képzelje doktor úr, még ha vizitben vagyunk is, ő azt nézi, van-e valami könyv a szobában, és sokszor abban lapozgat, ahelyett hogy részt venne a társalgásban.

- Úgy? És milyen könyvek érdeklik főképpen?

- Szeretnék - mondtam félénken, felhasználva a kínálkozó alkalmat -, szeretnék valami tudományos művet olvasni az álmokról. Nem tetszene nekem ajánlani egy munkát?

Az orvos meglepetve vette ki zsebkendőjének hófehér kockáját, és megtörölte aranyláncos cvikkerét, mely leesett az orráról a nagy ebédlőasztal zöld plüssterítőjére. Olyan gyámoltalanul hunyorgott így cvikker nélkül, a két vörös nyommal rózsaszín orra nyergén.

- Van most erről egy divatos könyv, egy bécsi orvos írta, de az nem gyerekeknek való. Különben is nem nagyon komoly tudományos értékű munka - tette hozzá.

De nem tudott egyebet ajánlani.

Későn ebédeltünk, lassan, nagy komolysággal, sőt ünnepiességgel, mint mindig, ha édesapám jelen volt. A nenne látta el a konyhát, a nagymama felügyelete alatt, akiről még nem is beszéltem. Ez a nagymama főleg arra ügyelt fel, hogy elég bőséges legyen minden. Mikor a férje még élt (főbíró volt valahol), egy egész vagyont elfőzött a háznál, és most nálunk elég alkalma volt ezt a szenvedélyt kielégíteni, mert apám szerette a pazar, patriarkális túlságú magyar konyhát.

Ebéd alatt főleg a nagymama beszélt: annál inkább szeretett beszélni, mert hallani, szócső nélkül, egyáltalán semmit sem hallott már; és csak így asztalnál beszélhette ki magát igazán. Máskor bújtunk előle: mindig az ő lánykoráról beszélt; és ezerszer is elmondott egy-egy históriát: a kis Bözsi néha valósággal illetlen volt vele szemben; csak édesapám nem mutatta soha, hogy a sok unalmas beszéd terhére van.

Ebéd után teniszeztünk. Az udvarban volt árnyékos teniszpályánk. Szingliztünk^[17] a nagy Böskével, akinek gyönyörű mozdulatai voltak. Nagyon szívesen néztem a mozdulatait. De a játékban nekem volt előnyöm: erős, ügyes testem volt. Végre fáradtan, izzadva ültünk le mindketten a kis Bözsi mellé, aki a cica nyakára tett éppen új csokrot.

- Bözsi, szoktál te álmodni? - kérdeztem eltűnődve.

- Hát persze - és letette a cicát a gyepre.

- Rosszakat is álmodsz?

- Néha rosszakat is.

- Miről?

- Nézd, milyen kíváncsi lett egyszerre az álmaimra.

- Csak mondd, miről?

- Hát például, hogy farkasok kergetnek a sétatéren.

- Hát még?

- Aztán hogy... egy lépcsőházban röpülök.

- Másról nem?

- De másról is, csakhogy már nem emlékszem.

És elszaladt.

Később eljött Martonek főhadnagy. Az uzsonnát a parkban szolgálták fel, a teniszpálya mellett. Feltűnt nekem, hogy Martonek főhadnagy nem annyira Böskével foglalkozott, mint inkább édesanyámmal. Ez a Martonek igazán kiállhatatlan volt azzal a szépen fésült, szőke hajával és affektálva figyelmeskedő modorával. Azonkívül... nagyon is emlékeztetett valakire... Édesapám sem szerette, mint általában a katonatiszteket, és jól tudtam, hogy édesanyámnak sem volt soha rokonszenves. Szegény, szép anyám, bocsáss meg, hogy leírom, ami következik.

Milyen szép voltál akkor, hogy ragyogtál szépségedben és jókedvedben, hogyan örültél, ártatlan és gyermeki büszkeségedben, hogy tetszel az embereknek. Mindig volt benned valami gyermeki büszkeség, és ugyanaz a pajzán fölény, amit magamban is sokszor éreztem. A tekinteted, mély, kék szemed tekintete, amint mosolyogva Martonekra néztél, azt látszott mondani, amit nekem szoktál ugyanezzel a mosollyal mondani, mikor valami gyermeki csínyen értél rajta:

- Ugye, te kis haszontalan?

És talán Böske felé is akart valamit üzenni ez a tekintet. Talán ennyit legalább:

- Látod, milyen haszontalan?

Ezt mind kiolvastam abból a gazdag tekintetből (ily gazdag volt minden pillantásod), mind kiolvastam már akkor. De... amint hirtelen a főhadnagy felé fordítottad fejedet ezzel a mosollyal, egy pillanatra jól éreztem az örömödet is, a természetes örömöt, a szép asszony örömét, aki tetszik. Ráismertem arra a mozdulatra, amit reggel is láttam, mikor az orvos nálunk volt, és ami akkor nekem olyan rosszulesett. És egyszerre megértettem, mért esett oly rosszul. És ez volt életemnek egyik legborzasztóbb pillanata. Mert ebben a mozdulatban egyszerre ráismertem arra... arra a másikra... arra, akit anyámnak kellett neveznem álmaim életében.

És akkor egyszerre - míg a vidám kacagás csengett a finom szövésű, nehéz damasztabrosz körül kába fülembe, míg az érthetetlenül mosolygó arcok fénylettek szemembe -, egyszerre megriadtam a gondolatomtól, az egész lelkem összerázkódott, mintha valami undorító piszok freccsent volna rá, az Isten tudja, honnan a világból. Úgy éreztem, hogy örökre, egész életemre, jóvátehetetlen, lemoshatatlan be vagyok szennyezve ettől a gondolattól. Én, tiszta és nemes gyermek, aki mindent nemesnek és tisztának tudtam körülöttem, hirtelen felfedeztem, hogy mindez a ragyogó tisztaság, még a legragyogóbb és legtisztább is, titokzatos módon rejtett, undok mocsokkal van a legszorosabban összevegyülve lelkem ismeretlen mélyein. Ez olyan borzasztó volt, hogy egyszerre nem tudtam figyelni és gondolni semmi másra. Egyszerre szórakozott lettem és ideges. Kacagást, tréfát nem hallottam, a derült arcokat nem láttam többé. Néma lettem és komor.

És észrevették, a nenne észrevette. Hiszen úgy ügyelt rám most is, mint egy apró kis babára. Hallottam, amint súgta az anyámnak:

- Ez a gyerek olyan krantich^[18] lett egyszerre.

- Valami bajod van? - kérdezte halkan az édesanyám. Máskor a világért sem vallottam volna be ekkora társaság között semmi gyengeséget, de most valami érthetetlen daccal feleltem:

- Fáj a fejem.