- Lám, elveszítetted a csapatodat - Sister O’Pump tudta, hogy nem szabadna szólnia a kitaszítotthoz, de egyrészt önmagára nem tartotta érvényesnek a szabályokat, másrészt volt valami, amire szerfelett kíváncsi volt. - Teljesítettétek a küldetéseteket?

Zoodroo Tint lassan leengedte pillák nélküli szemhéját, mintha töprengett volna kissé a válaszon, csak eztán felelt.

- Ha azt akarod tudni, hogy Vlagyimir meghalt-e… - Sister O’Pump ez egyszer nem tudta eltitkolni az érzelmeit: bőrét eddiginél is sötétebbre festette a pír. - Nos, meghalt.

Balduin, aki méterekkel arrébb állt egy ház árkádjai közé húzódva, s onnét figyelte a helytartói palota előtt álló varkaudarokat, megborzongott. Hogyan győzhette le Zoodroo Tint Vlagyimirt? Igaz, hogy már nem volt nála a Zan, s talán meg is gyengült… Hát persze, a kártya! Ő sem állhatott ellen a kártya természetfölötti, már-már isteni erejének… Miközben Balduin ezeken a dolgokon töprengett, Sister O’Pump otthagyta Zoodroot. Már megtudta a legfontosabb hírt, amit hozhatott neki: leggyűlöltebb ellenfele elpusztult. Külön elégtétel volt a nőnek, hogy Zoodroo Tint ölte meg, egymásra tudta uszítani két legnagyobb ellenségét, olyan harcba tudta kényszeríteni őket, amelyből csakis a harmadik, ő maga kerülhetett ki győztesen.

Zoodroo Tint komor arcán nem látszott, zavarja-e a Sister O’Pump arcán átviharzó öröm. Mereven körbefordult. Megpillantotta a város északi falát építő varkaudarokat, s mintha egyébről se álmodozott volna a hosszú menetelés alatt, beállt közéjük dolgozni.

Balduin megcsóválta a fejét: benne nem ez a kép élt Zoodroo Tintről. Nem olyan fajtának ismerte, aki hagyja magát behúzni a csőbe, feladja céljait, csak, mert olyan nehézségekkel került szembe, amelyeket nem tud egy pillanat alatt leküzdeni… A törpe még mindig az oszlopok között állt, s oly mélyen elmerült gondolataiban, hogy csak akkor vette észre a kalandozókat, amikor már odaértek hozzá. Jerikó beszélgetett valakivel, akit a törpe ugyan nem ismert, de a páncélján viselt jelvényről kikövetkeztette, hogy a Viharlégió Közös Tudat tagja.

Jerikó egy pillanatra megállt előtte, mintha mondani akart volna valamit, de aztán összeráncolta a homlokát és továbbment. A másik férfi még pillantásra se méltatta. Balduin az oszlopok mögé rejtőzve egy darabig utánuk lopózott, így el tudott csípni néhány mondatot a beszélgetésükből. - Sokan eljöttek, igaz?

- Közülünk sokan. De vannak, akiknek még mindig fenntartásaik vannak.

- Talán meg lehet győzni őket, hogy álljanak be Chara-din szolgálatába.

- Sosem fognak közösködni a varkaudarokkal.

- A varkaudarok csak Chara-din rabszolgái! Felhasználja őket, de mi vagyunk az ő igazi kegyeltjei. Világos isteni útmutatást kaptam tőle, személyesen szólt hozzám, bebizonyította a hozzám való kegyességét…

Az oszlopsornak vége volt, s Balduin megállt, míg azok ketten továbbmentek. A törpe felnézett a helytartói palotára. Őrült gondolat fogamzott meg elméjében, de világra hozására várnia kellett, egészen estig.

Balduin alkatilag nem volt kimondottan alkalmas arra, hogy falakon mászkáljon, s normális körülmények között aligha vetemedett volna ilyesmire. S bár a Túlélők Földjén viszonylag ritkák voltak a hagyományos értelemben vett normális körülmények, a jelenlegi igencsak szokatlannak számított. Végül is nem mindennap esik meg, hogy a helytartói városokban varkaudarok tanyázzanak…

Sötét felhők takarták el a Bíborholdat, vöröses fénye nem árulhatta el a tilosban járó törpét. A helytartó sokra tartotta saját kifinomult ízlését, így palotáját a legelképesztőbb cirádákkal díszíttette. A domborművek, a kőből faragott virágok hihetetlenül ostobán festettek, de ez egyszer jó szolgálatot tettek: segítségükkel még a nem éppen akrobatikus hajlamú Balduin is el tudott jutni oda, ahová akart: az emelet egyik hátsó szobájának ablaka alá, ahonnan mindig fény szüremlett ki. A törpe jól sejtette: Sister O’Pump szobájához jutott, a nő éppen odabenn állt, s egy másik varkaudarral beszélgetett. Balduin egy szavukat sem értette, valami egészen torz nyelvjárást beszélhettek. Már épp kezdte volna elunni a hiábavaló küszködést az ablak alá telepített kőrózsákkal - az ismeretlen szobrász a természethez való hűség jegyében még tüskékkel is ellátta - amikor egy öregember lépett be. A törpe előbb halványan ismerősnek vélte a férfit, de csakhamar rájött, sohasem látta még. Egyfajta zavarodottság mégis megmaradt benne: az arc, a termet, a ruha más volt, de a tekintet, s a mögötte megbúvó lélek hajszálra egyforma. Balduin megborzongott. Nem felejtette el, milyen szörnyű mészárlást végzett Xantroxban az a varázslónő, tisztán emlékezett a hullák kíntól eltorzult arcára a helytartói palotában. Ez az ember itt nyilvánvalóan valaki más volt, de lényegüket tekintve akár egyek lehettek volna. Ahogy Balduin figyelme elkalandozott, úgy lazult meg szorítása a párkányon is. Csaknem hátrahanyatlott - alattomosan kilazult lába alatt a kőrepkény is - de a futórózsa megmentette: ha kezét fel is sebezték tüskéi, azért meg tudott kapaszkodni benne. Épp idejében, hogy ne maradjon le Sister O’Pump és az öreg varázsló megbeszéléséről.

- Igazad volt, Martian. Borax csakugyan megtalálta a módját, hogy Erdauinra jöjjön. Csekélyke hadával oly dölyffel tört át az Ygrol-síkságon, hogy már kilométerekkel előtte is tudni lehetett, merre jár.

- Az a hitvány fickó saját csapdájába fut. Ő állította, de rajta fog csattanni: serege felmorzsolódik, Libertant nem tudja bevenni.

- Azt jelentették, van nála katapult is. Igaz, kicsi, de…

- Azzal te ne törődj. Nem lesz alkalma használni. De biztos, hogy nem kerül ki bennünket? Lecsaphat Huertolra vagy Wargpinra is. Ott kisebbek az erőink, s fal sem védi őket.

- Borax ostobán azonnal a legnagyobb falatot akarja bekebelezni, egyenesen Libertanra veti magát. - Amit mondtál, azt jelenti, hogy csapataink elérték Wargpint és Huertolt is?

A mágus bólintott.

- Biztos lehetsz benne. Immár Chara-dinnak engedelmeskednek a néhai helytartói városok.

- Veszteség?

- Csaknem jelentéktelen. Wargpinban erősebb volt az ellenállás, a kalandozók összefogtak, s csaknem kiszorították a városból a varkaudarokat. De aztán újdonsült szövetségeseink a mi javunkra döntötték el a csatát.

Sister O’Pump próbálta titkolni dühét, de alig tudott uralkodni arcvonásain. Sejtette, mit jelent a szó, jelentéktelen - jó néhány varkaudar pusztulását, ami valószínűleg valóban nem jelentett sokat a boszorkánykirálynak. Ráadásul Wargpinban a Chara-dinnek behódolt kalandozók vették át az uralmat, s nem a varkaudarok. Sister O’Pump gyorsan lecsillapodott. Ezt, s ahogy tervezte, magát Martiant is - elintézheti később. Most a legfontosabb Libertan megtartása, s Borax tönkreverése. - Még az éjszaka bezáratom a kapukat. Boraxnak nehezebb dolga lesz, mint gondolta! Balduin lába alatt a repkény végleg megadta magát a fizikai törvényeknek: egy reccsenő sóhajjal elvált a faltól és a mélybe hullott. Balduin is követte volna, ha nem öleli magához a futórózsát. Lassan lecsúszott rajta - tüskéi, cakkos szélű levelei mind alaposan megszurkálták, mielőtt tetörtek volna -, s ahogy földet ért, egyenesen a kapu felé vette az útját. Amint meglátta a vaskos oszlopokat, s köztük az irdatlan ajtószárnyakat, rögtön tudta, hogy elkésett. Libertant nem hagyhatja el már senki. Sőt be sem jöhet, hiszen valaki ott állt a kapu előtt, az őrökkel vitatkozott, akik sehogy sem akarták beengedni. A hang halványan ismerős volt, de a törpének fontosabb dolga is akadt annál, hogy találgasson, ki nem fog bejutni Libertanba. Le akarta inni magát még egyszer az ostrom előtt.

A vándor, aki éjszakai pihenésre számított a városban, alighanem feladta, mert elhallgatott. A törpe azonban egy perc múlva közvetlen közeléből hallotta a hangját.

- Hogy vagy, Balduin? Meghívhatlak egy korsó zamatos serre?

 

XV.

 

A zsonglőr megismételte a mondatot, minden szavát külön hangsúlyozva.

-Az valóban nem lenne jó.

A testőrök kissé előrébb nyomultak, hiszen hercegüket veszély fenyegette, de szemlátomást a mutatványos parancsára vártak. Az egyelőre csak a szavak fegyverét akarta bevetni.

- Engedd el a herceget, Damarthil! Semmit sem nyersz vele, ha megölöd, sőt! Elveszíthetsz mindent.

Damarthil magyarázatot akart, de gyorsan, mégsem jöttek elég hamar ajkára a kérdések.

- Mi történt? Mi ez az egész? Hogyan állhattál be ennek az ocsmány gazfickónak a szolgálatába? Feladtad az álmaidat? Már nem akarod, hogy mindenki egyenlő joggal juthasson vízhez?

A zsonglőr mosolygott. Minden bűntudat nélkül, felszabadultan.

- Nem úgy van, ahogy látod. A herceg…

- Szóval mindig a hercegre lyukadunk ki! - A lány tajtékzott a dühtől, s nem figyelt eléggé a kezei közt tartott túszra. Kopernik érezte ugyan a hullámot, ami kilökte Damarthil kezéből a kést, de már semmit sem tehetett ellene. Damarthil fegyver nélkül maradt, a herceg átpördült, s immár a lány állt elöl, nyakán a férfi izmos karja felfelé feszítette állát.

- Öld meg, Kopernik! A kedvemért, ha meg tudod tenni, öld meg - sziszegte elkeseredetten a tehetetlenül álldogáló Kopernik felé. - Vagy inkább azt a másikat, aki becsapott mindannyiunkat, vezérnek hittük, pedig csak egy hitvány áruló!

- Én valóban nem vagyok a lázadás vezetője, Damarthil. Aki az egészet kitalálta, irányította, mozgatta a háttérből, ott áll mögötted. A herceg az.

A herceg hirtelen ellökte magától Damarthilt, egyenesen Koperniknek, s felkapta a földön heverő kést.

- Gondolkozz, cicám! Miért hagytalak volna életben, ha egy olyan vér- és bosszúszomjas zsarnok vagyok, amilyennek te magadban elképzeltél?

- Miért nem adtad oda a térképeket?

- Már régen elkezdődött a vízlelőhelyek feltárása. Te el voltál zárva a hírektől, azért nem tudhattál semmit.

- De miért? Miért tartottál itt bennünket, amikor Koperniknek sürgős dolga van, el kell vinnie a kártyákat? - A mutáns mintha mondani akart volna valamit, de Damarthil nem hagyta szóhoz jutni. - És miért rendezted ezt az idétlen verekedést, ami egyikünk életébe is kerülhetett volna?

- Ki akartam próbálni magam. Tudni akartam, Kopernik vajon minden tudását átadta-e nekem, le tudom-e győzni a mesteremet. S hogy a másik kérdésre is válaszoljak: ha azonnal odaadom a kártyákat, Kopernik eltűnik velük együtt, s én sosem tanultam volna meg kihasználni az erőmet.

- Khmm - köszörülte a torkát Kopernik. - Én semmiképp sem megyek el. A kártyákat Damarthilnak kell elvinnie.

- Tessék? - Damarthil és a herceg egyszerre fordult értetlenül a mutáns felé.

- Én nem hagyhatom itt ezt a világot, nem akarom itt hagyni! Itt végre nem úgy kezelnek, mint egy undorító békát, nem kerülnek ki, nem köpnek felém, ha meglátnak. Nem várom tőled, Damarthil, hogy teljesen megértsd, de legalább próbáld meg! - Kopernik majdhogynem könyörgött. Lábai megroggyantak, kék szeme sarkában felgyűltek a könnyek. - Végre az lehetek, ami valójában vagyok, nem kell cipelnem magammal azt a szörnyű jelmezt, végre elfogadnak, végre én is szerethetek! Neked tudnod kell, hogy ez milyen sokat jelent! Te nem leszel kevesebb, ha visszamész, sőt! De én…

A zsonglőr és a herceg arcán még mindig nem derengett fel az értés fénye - igaz, ők nem láthatták Kopernik torz, hüllőszerű testét. Damarthil azonban látta, s értette is a szörnyű kétségbeesést, amely erőt vett a mutánson. Tudta, mit veszít a visszatéréssel, s mit nyerne a maradással… Nem sokat, csupán egy új életet. Mégis azt kellett mondania…

- Nem tehetem, Kopernik. - Damarthil látta a kérdést a férfi szemében, de nem hagyta, hogy az kimondja. - Szívesen visszamennék, tudva, mekkora szolgálatot teszek neked vele, de… - A mutánshoz lépett, s kiemelte övéből az apró érmét, amivel erre a világra jött.

- Ezt én nem tudom használni, én nem rendelkezem olyan mentális erővel, mint te vagy a herceg. Csak te viheted vissza a kártyákat, csak te használhatod fel a kártyákat Chara-din ellen! - Az elf lány arca váratlanul felragyogott. - Utána akár vissza is jöhetsz, hiszen az a korongocska nálad marad!

- Azt sem tudom, hogyan kell bánni a kártyákkal - jegyezte meg bosszúsan Kopernik, mire Damarthil csillapítólag a vállára tette a kezét.

- A kártyákkal a kezedben olyan leszel, mint egy messzire világító, eleven tűzoszlop. Fel fognak figyelni rád, akkor sem kerülhetnéd el az összeütközést Chara-dinnal, ha akarnád. A kártyák iszonyatos erőt kölcsönöznek neked, én tudom, én tartottam kezemben az összeset egyszerre. Ne félj a harctól Chara-dinnal, ha megölni nem is vagy képes, de el tudod üldözni a Túlélők Földjéről!

Kopernik nem volt biztos benne, hogy feltétlenül harcolni akar egy nagy hatalmú isten ellen. Becsukta a szemét. Akaratlanul is saját képét idézte fel - a másikét, akivel sosem fog teljesen azonosulni. Gyűlölte magát, s félt, hiszen tudta, hova fog vezetni ez az érzés: a Világ gyűlöletéhez.

Dacosan felszegte az állát.

- És ha nem teszem?

A döntés az övé volt, kérdésére nem érkezett, nem érkezhetett válasz. Nem is kellett.

A fal elkészült, Libertan magába zárkózott. Percekre nyílt csak ki a kapu, a varkaudarok csak saját fajtájukat és jó néhány ismert, felfegyverzett kalandozót engedtek be. Balduin felismerte közöttük Mornát, s már üdvözölni is akarta volna, amikor felfedezte, hogy a lány mellén nem himbálódzik immár Elenios szimbóluma. Morna is anélkül ment el a törpe mellett, hogy akár egy pillantást vetett volna rá, s a törpe zavartan hátrébb húzódott. Aztán jött Darkseid is, mindig komor ábrázata mintha most még dölyfösebb lett volna.- Brutalitin nem látszott változás, mint Balduin megjegyezte - természetesen magában -, pontosan olyan ostobának látszott, mint korábban. Balduin mind rosszkedvűbben figyelte az érkezőket. Volt valami furcsa bennük, valami szokatlan… Nem csupán a szent szimbólumok hiánya - azokat el is rejthették volna. Tekintetükben fanatikus hűség csillogott - a törpe úgy sejtette, az új isten, Chara-din iránt - mégis valahogy homályos volt, mint amikor a rohanó folyót vékony, átlátszó jég borítja - látod a vizet, mégsem érintheted meg. Balduin azon töprengett, vajon kiben lehet elég erő, hogy lerántsa azt a hártyát, áttörje a fagyott réteget…

- Egyre többen vannak. Aki csak ideérhetett Borax előtt, mind idejött.

Hurleon csendes megjegyzése legalább annyira meglepte Balduint, mint előző esti váratlan megjelenése.

- Te tudod, mi történt Jerikóval és a többiekkel? Teljesen másképp viselkednek… Mintha elbájolták volna őket!

Hurleon hallgatott. Elmesélhette volna éppen, hogyan ejtette őket csapdába Chara-din, de akkor a tervét is el kellett volna mesélnie. S bármennyire is megbízott a törpében, ezt az egyet nem szívesen tette volna. Inkább visszakérdezett.

- Mit teszel, amikor Borax ideér? Beállsz a varkaudarok közé és véded Libertant a király katonái ellen?

- Hát - kezdte óvatosan Balduin -, ezt nem tenném nyugodt lelkiismerettel. A varkaudarok most békén hagynak bennünket, folyik tovább az élet, mintha mi sem történt volna, de az a gyanúm, hogy ennek egy-kettőre vége szakad, ha már nem fenyegeti őket Borax hada.

- Tehát? - kérdezte türelmetlenül a mágus.

Balduin körülnézett. Több varkaudar is álldogált a közelükben, mintha Ilinir Doaron egy csatlósát is felfedezte volna az oszlop mögött.

- Menjünk Tondohoz. Talán ad nekünk a veszély esetére tartalékolt yaurri sonkájából. Végül is vészhelyzet van, nem? Én legalábbis úgy érzem, a gyomrom korgása azt súgja…

Kopernik soha előtte nem tartott kezében kártyát, most azonban több volt nála, mint amit biztonságosan szét tudott volna teríteni rövid ujjú, ügyetlen kezében. Ó, hol voltak már azok a kecses, keskeny ujjak, a dús szőke haj, a deli termet! A mutáns ismét itthon volt, ismét a hüllőbőrben. Nem látszottak különlegesebbeknek, mint abban a másik, mágia nélküli világban, a képek nem ragyogtak intenzívebben, az olvashatatlan szöveg betűi sem váltak ismerősebbé. Kopernik óvatosan végiglapozta a paklit. Az egyiknél megállt: a rajz megragadta figyelmét. Valaki a tükörbe nézett, s nem önmaga, hanem egy rút pofa bámult vissza rá. Ahogy nézte, az arcok megváltoztak: a tükörből egy nyúlánk elf legény bámult vissza rá, a pikkelyes bőrű mutánsra. Kopernik nem tudott elszakadni a képtől, s végiggondolni is alig merte, mit jelent. Damarthil mesélt neki az átalakulásról, a fájdalomról, a testben égő tűzről, az állandó harcról önnön lelkéért, az eltávolodásról, a veszteségről… Oly ékesszólóan ecsetelte a kínokat, hogy Kopernik szinte azonnal rábólintott figyelmeztetésére: soha, soha ne válasszon ki magának egyetlen kártyát, soha ne mondja ki, ne is gondoljon rá úgy, hogy az az övé, mert elveszítheti önmagát. Olyan könnyű volt mindezt megígérnie, de most… Most kezében tartja a kártyát, amely azzal kecsegteti, hogy mindaz az övé lehet, amit csak az imént veszített el, meglehet, mindörökre… Mi baj lehet belőle, ha ezt az egyet különveszi, ha nem zárja el a faragott dobozába, ha becsúsztatja az inge alá, a bőréhez, pontosan a szíve fölé? Kinek árt vele? Kit zavar, ha kevesebb van egy kártyával, s több egy reménnyel? Kinek fáj, ha ő visszakapja, amit elvettek tőle, ki irigyli tőle a cseppnyi boldogságot? Mi múlhat azon, hogy hol tartja azt az ártalmatlan lapot? S ha múlik is, kit érdekel, ha egyszer sikerül, amire olyannyira vágyik…

Kopernik pontosan olyan gyorsan józanodott ki, amilyen gyorsan belekergette magát az álmodozásba. Meglepve tapasztalta, hogy a dobozka zárva, a kártya az ujjai között, az inge alatt. Lassan húzta ki, úgy érezte, a bőrét is lenyúzza vele együtt. A képre pillantott: újra a nő volt rajta, s szemben a boszorka - már nem ő.

Már értette, amit Damarthil nem tudott elmondani, amire az elf nőnek nem voltak szavai. Már nem tudott játékszerekként gondolni a kártyákra, holott most is szépnek és ártalmatlannak látszottak. De

a mutáns most már ismerte az erőt, ami bennük lakozott, a rosszindulatú élősködőt, amely rátapad az áldozatva, s nem ereszti többé.

Mindenkinek van gyenge pontja, sokaknál több is. Vagy nevezzük inkább ezeket álmoknak? Van, aki segíteni akar az egész világon, meggyógyítani minden sebet, eltüntetni minden fájdalmat. Van, aki soha többé nem akar érezni semmit - talán, mert túl sok szenvedést látott, van, aki csak erőt akar, hatalmat, vagy egyszerűen csak más akar lenni, mint eddig. Koperniknek Hruum jutott eszébe, a troll Damarthil iránti szerelme.

- Túlságosan sebezhetőek vagyunk mi mindannyian, akiknek álmai vannak, soha be nem teljesülő vágyai. Ha csak halovány mását mutatják nekünk annak, amit el szeretnénk érni, úgy ugrunk érte, mint a dróton rángatott báb! - Kopernik nem vette észre, hogy hangosan gondolkodik, de azt igen, hogy még mindig a kártyát tartja a kezében.

Már tudta, hogy vesztett. Ha megöli vagy elkergeti is Chara-dint, ha hősként fogják is ünnepelni - ebben a felettébb valószínűtlen esetben is vesztett. Lehunyta a szemét, újra látta azt a tengerkék szemű elfet. Megpróbálta gyűlölni, de csak a vágyat érezte, hogy hasonuljon hozzá. Azonban az arc elvezette a többi emlékhez is, gyermekkora dédelgetett képeihez, hajdani boldogsága gondosan felfűzött gyöngyeihez. Érzelmek viharzottak át rajta: gyöngédség, szeretet, barátság, talán még szerelem is - alig bimbódzó, de mélyen gyökerező.

Kopernik eltépte a láncot. A gyöngyök szerteszét gurultak poros sarkokba, sohasem használt, sosem keresett dolgok alá. Ami elöl maradt - a bátyja arca, akit szeretett annak ellenére, hogy ő okozta a tragédiáját; egy lágy ölelés, apja dicsérő szavai egy sólyomvadászat után -, azt a mutáns maga tiporta össze. Kopernik sosem hatolt még mélyebbre elmében, mint most a sajátjában. Eltüntetett mindent, ami Thalathával, azzal a jóképű elf fiúval függött össze. Emlékei elhalványodtak, szinte már nem a sajátjai voltak, inkább olyanok, mint egy más által mesélt történet képei. Kopernik sosem töprengett el azon, hogyan is lehetett képes erre - jószerivel arra sem emlékezett, hogy megtette. Persze ha elgondolkozik, eszébe jutnak a kártyák - az egyetlen kézzelfogható magyarázat arra a hatalmas mentális erőre, ami abban a pillanatban lakozott benne.

Kopernik lassan tért magához. A kártyát még mindig a kezében tartotta, de már nem érzett semmit iránta. Kinyitotta a dobozt és berakta a többi közé. Feltápászkodott - indulnia kellett, hogy felhasználja a kártyákat Chara-din ellen.

Már nem gondolt Thalathára - már nem ő volt Thalatha. Kopernik volt, a hüllőarcú, pikkelyes bőrű férfi, akinek nincs múltja, s ha szembeszáll Chara-dinnal, akkor talán jövője sem lesz. A világégés napján született, első érzése a fájdalom és a félelem volt - mint majd mindannyiuké. Nem ismert más hazát, csak a Túlélők Földjét, s ezt indult most megmenteni.

Borax a dombtetőn állt, és távcsővel kémlelte Libertant, Jovi Haaren idegesen figyelte. Ő távcső nélkül is látta, hogy helyzetük csaknem reménytelen.

- Valóban befejezték a falat, bár délen elfelejtették megmagasítani. Ott talán be lehetne törni.

- Vissza kellene vonulnunk, uram! Akárhogy is nézzük, Libertan most olyan, mint egy erődítmény, és nekünk nincs hozzá elég eszközünk, hogy megostromoljuk.

- Nemsokára megérkezik a kővető - intett hátrafelé a király.

- Az csak holtsúly! Lerombolják, mielőtt egy követ is elhajítana! Több ember kellene felség, katapultok és ostromlétrák!

- Létrákat készíthetünk, van itt elég alapanyag. Ami a varkaudarok létszámát illeti, nyilván nem zsúfolódtak be mindannyian Libertanba, jutott belőlük a többi városba is.

- Akkor is kevesen vagyunk. Egy teljes hajónyi katonánk veszett oda, felség…

- És most azt akarod mondani, hogy áldozatuk hiábavaló volt?

- Nem, felség - nyelt nagyot Jovi Haaren a szokatlanul patetikus hang hallatán. - Én mindössze attól tartok, hogy a mi áldozatunk lesz hiábavaló. Mindannyian meghalunk és Panthar sem szabadul ki.

- Alattomos megjegyzés volt, Jovi.

- Sajnálom, felség, de még mindig azt gondolom…

- Most az egyszer ne gondolkozz Jovi, hanem tedd, amit mondok. Hívd ide Romualdot, talán tud valamit kezdeni a déli fallal.

Ha távcsöveikben erősebbek a lencsék, és a megfelelő irányba fordítják, VI. Borax és Sister O’Pump akár farkasszemet is nézhettek volna. A nő a helytartói palota tetején ült, a yaurri hadsereg elhelyezkedését figyelte. Mellette Martian lebegett.

- Nem hozza őket közelebb. Nyilván pontosan tudja, meddig érünk el nyilainkkal és varázslatainkkal.

- Ez sem segít rajta. Mennyi idő alatt készültök el a csapdával a fal déli részén?

- Estére meglesz. Boraxék sem fognak támadni annál hamarább.

Hurleon elmélyülten vakargatta jobb füle tövét. Balduin terve nem volt rossz, de jó sem: sok halállal járt volna és kevés eredménnyel. Tondo kocsmájában, egy üres emeleti szobában beszélgettek. Hurleon a régen tisztított ablaknál állt és a piszkos hátsó udvart figyelte. Egyre mélyebbre merült saját - és a másik - gondolataiban, lassan elfelejtette, miről is beszélt a törpével. Balduin az asztalnál ült, egyre türelmetlenebbül várta a mágus válaszát, véleményét.

- Nos? - szólította meg Hurleont, amikor már nem bírt kíváncsiságával.

Mintha álomból ébredt volna, Hurleon úgy fordult a törpe felé.

- Mi az, hogy nos? - kérdezett vissza értetlenül. - Ja, a terved… Hmm, észrevétlenül betörni Sister O’Pumphoz, túszul ejteni, s az ő élete árán kinyittatni a városkaput. Nem túlságosan regényes elképzelés ez?

- Negyedóráig függeszkedtem az ablaka alatt. Akár be is mehettem volna és lemészárolhattam volna…

- Ó, igen - Hurleon úgy tett, mintha eltöprengene valamin. - Mit is mondtál, melyik Olimpiát nyerte meg a nő?

Balduin elértette a célzást, s szakálla tövétől a homlokáig elvörösödött.

- Természetesen nem egyedül mennék.

- És egyenként másznátok be az ablakon? Sorban leöldösnének titeket!

Balduin elkomorult. Az oly kiválónak tartott terv Hurleon érveire szertefoszlott, mint a hajnali köd a nap első sugaraira.

- Téged nem győzne le olyan könnyen! - próbálkozott még egyszer Balduin. - Ha be tudtad zárni a térkapukat, akkor nem okozhat gondot Sister O’Pump megölése vagy legalábbis feltartása, míg oda nem érünk!

Hurleon elfintorodott.

- Lehet, hogy meg tudnám tenni… Sőt biztosan. Csakhogy a megvalósíthatatlanságon kívül van még egy hibája az elgondolásodnak, mégpedig az értelmetlensége. Ha Sister O’Pump meghal, valaki más lép a helyébe, a varkaudaroknak is biztosan megvan a maguk hierarchiája. És nem tudjuk megölni az újabb főnököt, aztán a még újabbat… Egyenként nem gyilkolászhatjuk le a varkaudarokat!

Balduin ökle tehetetlenül összeszorult baltája nyelén. - De hát valamit mégiscsak tennünk kell! Hurleon bólintott.

- Tenni is fogunk! Mennyien lehetnek a varkaudarok?

- Nyolcszázan, kilencszázan… Pontosan nem tudom.

- Boraxnak is ennyi katonája lehet. Hány olyan kalandozó van Libertanban, aki nem állt be Chara-din szolgálatába?

- Száz-kétszáz. De Jerikó és a többiek is legalább ugyanennyien vannak, sosem engednék, hogy az ostrom közepén hátba támadjuk a varkaudarokat!

- Nem is kell. Nem kényszerítlek benneteket öngyilkos vállalkozásokba. Mindössze annyit kérek…

Balduin sebesen bólogatott Hurleon hadarva előadott kéréseire és utasításaira, bár a felét sem értette, mit miért kell tenniük. Például Hurleon miért nem segít, miért kell jó tíz percig Jerikóval maradnia, s egyáltalán, mi hasznuk lesz a tervből? Hurleon azonban nem hagyott neki pillanatnyi időt sem ellenkezésre vagy alaposabb végiggondolásra, miután elnyerte Balduin zavart ígéretét, hogy minden úgy lesz, ahogy ő akarja, eltűnt.

A törpe néhány percig még ült az asztalnál, elképedve nyugtázta, hogy már megint beleugratták valami őrültségbe, aztán elindult, tenni a dolgát.

Öten álltak szorosan a fal mellett egymástól jó kétméternyi távolságra. Öt lény, öt faj: troll, ember, alakváltó, kobudera és árnymanó… Legalábbis első pillanatban ezeknek látszottak. Ám ha valaki kissé félrefordította volna a fejét, hogy csak úgy a szeme sarkából pislantson a merev tekintetű teremtmények felé, az egészen mást láthatott volna. Talán még meg is rémült volna attól a kövér potrohú póktól vagy az éjfekete gólemtől, akik az alakváltó illetve az ember helyén álltak.

Ám ebben a föld alatti, mélységes mély labirintusban nem akadt senki, akit halálra rémíthetett volna a látszólagos metamorfózis. Az egyetlen lakó, aki otthonának mondhatta a helyet - joggal, hiszen ötezer év még egy isten életében sem múlik el nyomtalanul -, kedvtelve nézegette alattvalóit. Jó volt rajtuk uralkodni: sosem mondtak ellent - igazából sosem mondtak semmit -, úgy használhatta fel őket, ahogy akarta, mindig engedelmeskedtek. Persze sosem kívánt tőlük semmi olyat, ami ellenkezett volna lényegükkel… Csakhogy az ő lényegük, az egyetlen akarat, ami irányította őket, a kártya volt.

Chara-din nem szerette őket - sose jutott eszébe ilyesmi, marta volna agyát a gondolat, de megbecsülte hatalmukat, hiszen nekik köszönhette a sajátját. Az isten lepillantott a szétfolyó testének egy bőrredőjében tartott csomagra és elégedetten böffentett. Tulajdonképpen már mindent elért, amit csak akart: az isteneket elzárta földjüktől, s fokozatosan elsorvasztja majd kultuszukat is. Ha pedig nem tisztelik már őket, megérzik majd, hogy az isteneknek nem magától értetődő tulajdonsága a halhatatlanság. A Túlélők Földje is szinte már az övé, csak egy formálisnak tekinthető csata van hátra. Chara-din önkéntelenül kidugta hosszú nyelvét és megnyalta ajkak nélküli száját. Oltárkövei ismét piroslani fognak a vértől, jajgatás és halálhörgés édes muzsikája szórakoztatja majd üres óráiban. Ismét belekóstolhat az eleven lények elméjébe, a velő és a gondolatok kesernyésen fanyar, utolérhetetlen íze betölti majd a száját.

Chara-din hirtelen megérezte, hogy jön, már egészen közel van, akit magában csak úgy nevezett: a Kártyás. Számított felbukkanására - a halandók elég nyugtalanok és gőgösek ahhoz, hogy kísértsék a lehetetlent. Sejtette: nem tud neki ártani - épp saját teremtményei védik meg tőle -, s azt is, hogy saját szolgálatába sem képes állítani a halandót.

Nem baj, döntötte el lepillantva a csomagocskára. Nem volt számára kétséges, ki lesz a győztes kettőjük közül.

Libertan meghalt - legalábbis ezt hihette volna a külső szemlélő, aki a lakosok mozgását és a zajt véli az élet jelének. Mintha előre megegyeztek volna, mindenki bezárkózott a saját vackába, még az őrök is fedett helyre húzódtak.

Aztán a lenyugvó Nap utolsó sugarai véres csíkot festettek a kövezett útra, amely a kaputól a helytartói palotáig vezetett, s a város feléledt. Mint hatalmas, fekete harcos hangyák, úgy sereglettek elő a varkaudarok Libertan legkülönbözőbb pontjairól. Mindannyian a főtér felé tartottak, ahol égett a tűz, állt már az oltár. S persze ott volt már Martian is, mellette Sister O’Pump, arcán az elmaradhatatlan önelégült vigyorral. A katonák félkörben álltak, feszülten figyelték Martiant. Csend volt, mindössze valami halk, elfojtott nyöszörgés hallatszott.

Nem tudni, ki kezdte, de a varkaudarok kiabálni kezdtek, ami aztán ütemes kántálássá alakult. Egyetlen szavukat sem lehetett érteni, artikulátlanul üvöltöttek. Lándzsáikat a földhöz verdesték, kardjaikat csapkodták, a ritmus egyre gyorsult, hamarosan fülsiketítő hangzavar töltötte be az egész várost. Már nem volt szünet, csupán a hang, az ősidőkből származó vadállati hang, amely harcba hívott, megszüntette a félelmeket, erőt adott a halálhoz, de a túléléshez is! Egyetlen hosszan kitartott, messze hangzó ordítássá olvadt össze a sok száz varkaudar rettegése, gyengesége, s mikor hirtelen - valószínűtlenül váratlanul - megszakadt az üvöltés, eltűntek ezek is. Csend lett, mély, halotti csend. Minden tekintet Martianra szegeződött, még Sister O’Pumpé is, mindenre elszántan, lázasan figyelték Chara-din papvarázslóját.

Martian beszélt, de nem a saját hangján. Mély kontrabasszus tört elő a keskeny mellkasból, erőteljes és félelmetes. Egy isten szólt a varkaudarokhoz, az egyetlen isten, Ő teremtette a varkaudarokat, akiket most a vér szava köt hozzá, Chara-dinhoz.

Chara-din nem ígért és nem fenyegetett; nem alacsonyodott le odáig, hogy efféle viszonyba keveredjen a halandókkal. Nyelve érthetetlen volt, de mágiával teli, nem a fülükhöz szólt, hanem a lelkükhöz: megacélozta a varkaudarok szívét és karját. Elbűvölte, átitatta lelkesedéssel, magáévá tette őket egy hihetetlenül brutális módon: nem hagyott bennük mást, csak a hitet önmagában.

Martian egy kéklő szempárt mutatott fel, aztán a tűzbe hajította.

- Lássátok meg hibáitokat, s tudjátok kihasználni a harcban!

A két fül, amelyeket a pap köpenyéből húzott elő, nem volt egyforma: egyik talán elfé lehetett, a másik azonban oly nagy és húsos volt, hogy csakis trollhoz tartozhatott.

- Halljátok meg a rettegést csataordításukban, merítsetek erőt belőle!

Az égő hús bűze betöltötte a teret. A harcosok meredten bámulták Martiant, aki most egy szívet tartott a kezében.

- Úgy égjen el a félelem a szívetekben, ahogy ez porlad szét - a boszorkánykirály tűzbe hajította a vörös izomcsomót -, s költözzön át az övékbe, bénítsa meg testüket.

A kántálás újra kezdődött, ha lehet még erősebben, még viharosabban. Hangjuk az egeket ostromolta, megreszkettette a földet, s megriasztott mindenkit, aki csak hallotta. Aztán mintha elvágták volna, csend telepedett Libertanra, amely azonban más volt, mint előzőleg: sötétebb, baljóslatúbb, végzetesebb…

Sister O’Pump kiáltott.

- A falakra!

A varkaudar harci gépezet megindult. El fog tiporni mindent, mi Chara-din szemében rossz; eltünteti a másságot, a szeretetet, a könyörületességet, nem hagyja élni csak a dühöt, a harcot, a bosszút, az egyetlen, gyilkos isten homályát teríti a Túlélők Földjére.

Tondo kocsmájának egyik ablakán megrebbent a függöny - Balduin engedte vissza a helyére. Látta, amit látott, nem kellett hozzá magyarázat. Már nem remélte, hogy legyőzhetik a varkaudarokat - tudta, hogy meg kell tenniük. Legalábbis ha nem akarják, hogy legvadabb, legvéresebb rémálmaik váljanak valóra. Már csak az a kérdés, mit tehet ezért Hurleon?

Borax szerint nem volt értelme hosszas ostromnak, kiéheztetésnek meg más effélének, s kivételesen Jovi Haaren is egyetértett vele. A varkaudarok nagyobb élelmiszertartalékkal rendelkeztek, mint ők maguk, s ha nem veszik be igen gyorsan a várost, szégyenszemre vissza kell vonulniuk. A király és a hadvezér tehát hajtotta az embereit, minél gyorsabban készítsék el a támadáshoz szükséges holmikat.

Aki egy várat akar megostromolni, az eleve hátrányos helyzetben van, hiszen a védők fedezékből lőhetik ki rájuk a nyilaikat, mágusaik kockázat nélkül robbanthatják rajtuk varázslataikat. Persze vannak eszközök, amelyek csökkenthetik a hátrányt, például az a széles, bőrből és zsenge faágakból összerakott alkotmány, amely mögé elbújva a katonák bántatlanul elérhetik a falakat. Borax maga is elégedetten szemlélte a tákolmányokat, majd magához intette Jovi Haarent.

- Alaposan locsoltasd le őket vízzel, ne kapjon lángra az első tüzes nyíltól vagy tűzcsóvától!

- De…

- Mi a baj, Jovi?

- Nincs más vizünk, csak amit ivásra szántunk. Ha elhasználjuk, ennyi embernek nem fogunk találni visszafelé elegendő mennyiséget!

- Libertanban van víz, Jovi.

- De ha nem jutunk be, ha vissza kell vonulnunk… Borax megragadta a nála jóval magasabb férfi ingét és lehúzta magához, hogy egy vonalban legyen a szemük.

- Ha nem te mondod ezt vagy ha más is hallotta volna, kivégeztetnélek, Jovi! Be fogunk jutni Libertanba! Hinned kell benne, különben az embereiddel sem tudod elhitetni, s máris elvesztettük a csatát!

- Igenis, felség - felelte kevés meggyőződéssel Jovi Haaren és sóhajtva kiegyenesedett.

Borax elment, hogy magára öltse a páncélját, s Jovi Haaren magára maradt. A város felé pillantott, figyelte a tekergőzve felfelé szálló füstpamacsokat, és megismételte: - Be fogunk jutni.

Kopernik érezte a hívást, de még ellenállt neki. Át akarta gondolni a dolgokat, és tudta, ha engedelmeskedik, erre már nem lesz ideje. Elbizonytalanodott, van-e értelme szembeszállni egy istennel, akinek hatalma, akarata és céljai halandó ésszel felfoghatatlanok. Még ha nála is vannak a kártyák… Egyáltalán honnan vette, hogy ezek segíthetnek rajta vagy a Túlélők Földjén? Hiszen Chara-din készítette őket, az ő gonosz veleje lakozik bennük! Miért nem használták fel őket korábban, ha le lehet velük győzni Chara-dint? Egyszerűen csak nem gondoltak rá, hogy akár harcba is keveredhetnének egy istennel, vagy sejtették, tudták, hogy vállalkozásuk eleve kudarcra lett volna ítélve?

A hívás mind sürgetőbb lett, s a mutáns feleszmélt töprengéséből. Mennie kellett, megvívnia a maga harcát nem csak a félelmei, hanem Chara-din ellen is.

Hurleon az ablaknál állt, éppen behúzta a sötétítő függönyt. A szobára majdnem tökéletes sötétség borult, csak az ajtó alatt szivárgott be némi fény, s vele együtt némi zaj is: fegyvercsörgés és dühödt káromkodás.

Meglepően könnyű volt Jerikót csapdába csalni - a mágus csaknem úgy érezte, hogy túlságosan is az, Balduin egyetlen szavára beleegyezett a találkozóba, nyilván azt remélte, új híveket toborozhat Chara-dinnak. Nem érzékelt veszélyt, hiszen a törpe az újhitűek törzshelyére hívta… Hurleonnak kellett egy kis bátorság, hogy éppen itt csapjon le rá.

Nehéz csizmák dobogása a korhadt lépcsőfokokon, s hangos, hamis fütyörészés - ez utóbbi a Balduinnal megbeszélt jel. Az ajtó kinyílt, az alacsony keretet csaknem teljesen betöltötte Jerikó alakja. A férfi szemének szokatlan volt a sötétség, kellett egy-két másodperc, hogy hozzászoktassa a kevesebb fényhez. Ez épp elég volt Hurleonnak, hogy befejezze varázslatát, megidézze a teremtményt, aki immár a szoba közepén állt, sárgás tekintetét gonoszul Jerikóra vetette.

A férfi azonban nem őt nézte, hanem a mögötte álló varázslót. Már tudta, hogy a törpe becsapta. - Mit akarsz tőlem?

A kérdés felesleges, sőt káros volt, s ezt Jerikó azonnal érzékelte, amint kimondta. A bestia rávetette magát, s neki alig maradt ideje, hogy félrehajoljon előle. Jerikó megpróbált Hurleonhoz jutni, őt támadni, de a szörnyeteg nem engedte, távol tartotta tőle. Miközben Jerikó előhúzta a kardját, vetett egy pillantást az ajtó felé: valaki bezárta már - alighanem Balduin. Miközben kardjával távol tartotta magától ellenfelét, azt mérlegelte, vajon be tudná-e törni. A válasz igen lett volna, ha nem veszi észre az inkább sejthető, mint látható csillogást kerete körül - talán mégsem a törpe volt, aki elzárta előle a menekülés útját. Különben is, egyedül szoktam megvívni a harcaimat, döntötte el magában a kérdést, s immár teljes figyelmét a bestiának szentelte. Hatalmas, macskaforma teremtmény volt, emberi arccal, vagy inkább annak valamiféle paródiájával. Formás, de óriási női szájából iszonyú agyarak vicsorítottak Jerikó felé, ettől pofája két oldalán furcsa, mély redőkbe húzódott a hús. Álla egybefolyt nyakával és tigroszlán szerű testével. Éles karmú mancsával Jerikó felé csapott, aztán mást gondolt és rávetette magát a kalandozóra. A férfi felfelé tartotta kardját, felnyársalta a felé ugró macskát, s a mellkasától az ágyékáig felvágta a hasát. Rothadó belek gyomorforgató szaga csapta meg Jerikó orrát, s miután a tehetetlen, súlyos test rázuhant, maga is beszorult a teremtmény még mozgó, bűzös belső részei közé. Jerikó csaknem belefulladt saját hányadékába és a gyorsan oszlásnak induló szövetekbe, majd még mielőtt kikecmereghetett volna a hulla alól, elvesztette az eszméletét.

 

XVI.

 

A Nap eltűnt a hegyek mögött, s Borax elérkezettnek látta az időt a támadásra. Minden elkészült, csak a jelet kellett megadnia. Intett a kürtös felé, s a halotti csendet gyors induló taktusai majd dobogó léptek verték fel. Nem számíthattak arra, hogy meglepik ellenfelüket, így nem is titkolták jöttüket: miközben meneteltek, egyfolytában zengett a kürtszó.

A varkaudarok már mind a falakon voltak - elsősorban a déli oldalon. A fal tövében cseréphordókban tűz égett, a varkaudarok ott álltak mellette felhúzott íjakkal. Nyilaik végére alkoholba mártott rongycsomót tekertek, várták a megfelelő pillanatot, hogy meggyújtsák. Kettős füttyjel hangzott fel, a katonák a fal mögé épített sáncokra siettek, s gondos célzás után eleresztették nyilaikat a feléjűk kecmergő teknősbékaszerű alkotmányokra. A tűz azonban nem sok kárt tudott tenni bennük, a nyolc közül csak egyiknek a széle lángolt fel, de pillanatok múlva az is lelohadt.

A varkaudarok hamar felismerhették, hogy ezzel a kezdetleges fegyverrel nem érnek sokat az ostromlók ellen, s előreengedték varázslóikat. Kilenc mágus leste, mikor érnek hatótávolságon belülre a bőrteknősök, s kezeikből egyszerre repültek feléjük a tűzcsóvák. Meglehet, égő rongy ellen hatásosnak bizonyulhatott a benedvesítés, de a tűzcsóvák ellen ennél hatékonyabb védekezés kellett volna. Egymás után lobbantak lángra a bőrök, összezsugorodtak, lepattantak a keretről, amelyre kifeszítették őket. Borax katonái meggyorsították a lépteiket, s még mielőtt teljesen elvesztették volna fedezéküket, elérték azt a helyet, ahonnan az ő - a varkaudarokénél jóval kisebb, rövidebb távolságra röppenő - nyilaik is elérhették a védőket. Az egyik tákolmány alól kővető - és félmázsányi köveket hordozó szekér - bukkant elő, s már röpítette is az első szikladarabot a fal felé. Alighanem előzőleg pontosan kinézhették a helyet, ahová a katapultot le kellett állítani, mert a kő pontosan a fal leggyengébb, legalacsonyabb részébe hatolt, azt remegtette meg. A varkaudar varázslók minden tüzüket a kővetőre összpontosították, de hiába, a gépezet, bár fából készült, meg sem pörkölődött. Romuald végre elemében érezte magát: a varázslat, amelyet a katapultra bocsátott, tökéletesen megvédte azt. Semmi sem akadályozhatta meg, hogy elrepüljön a második, a harmadik és a negyedik szikla is - a fal kezdett beomlani, téglái szertegurultak. Romuald a katapult pusztítását még megtoldotta néhány robbantással, s a rés hatméternyi szélességűre tágult. Most már megindulhattak Borax katonái.

A csaknem fedezék nélkül maradt yaurriak között nem végeztek komoly pusztítást a vadászvarkaudarok horgas végű nyílvesszői, nem tartották fel a rohamot. A katonák elérték a beomlott falrészt, ahol immár a kézitusáé lett a főszerep.

Borax elégedetten figyelte távcsövén az eseményeket, s megindította a támadás második rohamát. Jól számított, szinte valamennyi íjász levonult a falról, hogy visszatartsa az omlásnál támadó embereket. A második csapat szinte bántatlanul juthat el a falig, a varkaudarok örülnek, ha a már odaérteket kívül tudják tartania városon. Odabent, Libertanban nem csak az okozott gondot a varkaudaroknak, hogy a király katonáit kívül tartsák a városon, hanem az is, hogy bizonyos személyeket benn tartsanak. Balduin, aki szert tett némi ismertségre, még a Zan-indukátorok lerombolása folyamán, könnyedén összehívhatta a kalandozókat, pontosabban azokat közülük, akik nem hódoltak be Chara-dinnak. Nem a főtéren gyülekeztek, az túl közel volt a varkaudarok főhadiszállásához, inkább a kapuhoz vezető széles úton. A kapunál elhelyezett őrök - lehettek vagy százan - gyanakodva figyelték a gyülekezést, de nem támadták meg őket, megjegyzést sem tettek - talán nem akartak egy újabb, belső frontot nyitni. A kalandozók azonban egyre csak gyűltek, néhány polgár, boltos is csatlakozott hozzájuk, a Fairlight bankot védő harcosok is: mire a déli falnál kialakult a csata, többen lehettek százötvennél is. Nem a leghíresebb, legvitézebb kalandozók álltak a kapu etött, s néztek farkasszemet a mind idegesebb varkaudarokkal, hanem olyanok, akikből tizenkettő egy tucat, névtelenek, ismeretlenek. Egy sem volt közöttük, aki bármilyen helyezést elért volna az Olimpiákon, egy sem, akinek tetteit feljegyezték volna a krónikák. Mégis összegyűltek, hogy tegyenek valamit szabadságukért, a Túlélők Földjének jövőjéért…

A tömeg megindult a kapu felé, nem tartotta vissza őket az a néhány feléjük irányzott nyílvessző, fenyegetően kihúzott kard. Hittek benne, hegy le tudják győzni a varkaudarokat, meg tudják nyitni a várost Borax katonái előtt, akik aztán immár belülről támadhatják Sister O’Pump harcosait. Már csak ötven méterre voltak, már csak harmincra, még nem röppent el egyetlen nyíl vagy dárda sem. Az őrök a létszámfölénytől megrettenve riadtan pislogtak jobbra-balra, de nem várhattak segítséget. A körbefutó falon elhelyezett varkaudarok nem hagyhatták el őrhelyüket, nehogy váratlan támadás érje Libertant, s különben sem voltak elegen, a főseregnek pedig épp elég dolga volt a déli részen. Már csak húsz méter, tizenöt, a lándzsák magasba emelkedtek, az íjak húrjai megfeszültek…

Két oldalról dobogó léptek, a fal mellett vagy kétszáz kalandozó közeledett. A varkaudarok szemében egy pillanatra fellobbant a félelem sárgás lángja… Aztán kihunyt. Az újonnan érkezettek háttal nekik sorakoztak fel, fegyvereiket a támadni készülők ellen fordították.

Feszült csend, a döbbenet némasága. Kalandozók álltak kalandozókkal szemben, saját fajtájuknak csak nem ugorhattak neki egyetlen szó nélkül…

Balduin nézte az arcokat: Morna, Brutaliti, Darkseid, Dort Amessix, Ilinir Doaron és megannyi más neves kalandozó állt velük szemben. A törpét csak az vigasztalta, hogy Jerikó nincs köztük…

Így legalább nem kell az általa legnagyobbra becsült kalandozó kezétől elesnie.

Ugrás a sötétbe. Kopernik elengedte magát, de nem pusztán a hívásnak engedelmeskedett - ki tudja, talán ez azt jelenthette volna, hogy megadja magát -, hanem akarta is az utazást. A hely, ahová érkezett, nem pusztán azért tűnt idegennek, mert még sosem járt itt, hanem mássága miatt is - mintha egy másik világhoz tartozott volna. A mutáns már-már azt hitte, valóban átlépte úja a síkok közti határt, mikor a csöndet megtörte egy mély hang.

- Hát megjöttél.

A homály olyannyira sűrű volt, szinte tapintható, hogy Kopernik nem tudta megállapítani, ki, honnan szól hozzá. Szinte ösztönösen nyúlt a kártyákhoz, kiemelte őket dobozukból, s talán ő lepődött meg a legjobban, mikor a sötétség oszlani kezdett. Már látta a beszélőt, de azt kívánta, bár sose pillantotta volna meg! Tudta, hogy ő Chara-din, de nem sejtette, hogy ilyen kevéssé emberi… A szétfolyó, húsos test, az egyetlen, gonoszul villogó szem, a hatalmas száj, amelyből állandóan kitüremkedik a hosszú csápszerű nyelv, amely úgy viselkedik, mintha önálló élőlény lenne… Kopernik képtelen volt elfojtani félelmét, amit az isten egy iszonyú, fenyegető vigyorral nyugtázott.

- Félsz tőlem, ugye? Másra sem tudsz gondolni, mint hogy védtelenül állsz előttem, azt tehetek veled, amit akarok! Rettegsz, hogy elevenen felfallak, hogy tested és lelked a bensőm örökké lobogó tüzében fog elenyészni… Bénultan állsz, tehetetlen vagy, mire vársz még, kinek a segítségére? Add fel, szegődj mellém…

Chara-din szuggesztív szavai Kopernik elméjének legmélyéig hatoltak, összezilálták a gondolatait, megbénították akaratát. A mutáns legszívesebben átnyújtotta volna a kártyákat, már mozdult is a keze…

- Ez az, add csak ide nekem azt a csomagot, te úgysem használhatod semmire sem… Hogyan is harcolhatna halandó a halhatatlan ellen? Gyerünk, bízd a kegyelmemre magad!

Kopernik ideges volt, a kártyák kissé szétcsúsztak a kezében. Az egyik teljesen kilógott, majdnem ki is esett, s oly különös módon esett rá a fény, hogy még ebben a félhomályban is ragyogni látszott. Valami medált ábrázolt, középen kék női szem nézett egyenesen a mutánsra. Kopernik kihúzta a lapot, megérintette a rajzot, s anélkül, hogy pontosan tudta volna, miért teszi, elhajította. A kártyalap pörgött, forgott a levegőben, de még mielőtt Chara-dinhez ért volna, megfordult, visszarepült Kopernik kezébe. Csakhogy már nem kártya volt, hanem egy valóságos medál, még egy lánc is függött róla, amellyel a férfi a nyakába akaszthatta. Amint ezt megtette, elméje kitisztult, Chara-din befolyásoló szavai kitörlődtek. És már arra is emlékezett, amit Damarthil mesélt neki: a kártyáknak csak a kártyák árthatnak, s akinél a csomag van, annak engedelmeskedik minden lap.

- Lehet, hogy hatalmas vagy, Chara-din, de nem árthatsz nekem! A kártyák megvédelmeznek, s egyben elküldenek téged a poklok fenekére!

Fény vetült a terem oldalsó falára.

- Nézd csak, hüllőember! Azok ott az én eleven kártyalapjaim! - Ott álltak mind az öten: a pók, a gólem, a bestia, a tűzlény és a látszólag ártalmatlan elf. - És ne hidd, hogy át tudod venni felettük az irányítást, hiába van nálad az összes többi, ezeknek én parancsolok, ezeknek megkaparintottam a lelkét!

- Csak öt! Mindössze ötöl tudsz szembeállítani velem? - Kopernik legyezőszerűen szétterítette a nála levő kártyákat. - Le foglak győzni, elüldözlek Ghalláról!

Kopernik hirtelen rendkívül magabiztos lett. Nála van az egész pakli, és bármennyire furcsa is, az isten most kiszolgáltatott, a kártyák segítségével azt tehet vele, amit akar…

Csak azt nem értette, miért az a furcsa grimasz az isten arcán, amit nem vélhetett másnak, mint önelégült, magabiztos mosolynak…

Jerikó az ágyon feküdt, látszólag mély, egészséges álomba merülve. Mindkét kezét a mellkasán nyugtatta, akár egy halott, szemhéja alatt meg sem rezzentek szemgolyói. Mellkasa szabályosan süllyedt és emelkedett - talán kissé lassabban, mint máskor szokott.

Hurleon tudta, hogy a férfi nem fogja megadni magát harc nélkül, s komoly erőfeszítésébe került, hogy ne tegyen különösebb kárt benne. Az altatóvarázs túl hosszú volt, hogy rögtön azt süsse el, időt kellett nyernie, s ezt mi sem szolgálta jobban, mint egy illúzió.

A mágus leült az ágy mellé, szemei csaknem pontosan egy szintbe kerültek Jerikó fejével. Fokozatosan kizárta magából a külvilágot: a fényeket, a hangokat, a szagokat, saját testét is. Saját elméjének lassan szertefoszló ködében lebegett, s hívott valakit: a másikat, a thargodant. Mutatta neki az utat, elsöpörte előle a gátakat, kifelé vezette a homályból a fény felé. A thargodan egész úton hallgatott, s Hurleon tudta, hogy mindent megfigyel. Még egyszer nem zárhatja be

ugyanoda, nem kattinthatja rá többé a bilincseket, amelyek eddig akadályozták szökését. Már kint volt, majdnem egészen ott, ahol maga Hurleon. A mágus nem emlékeztette egyezségükre, immár ostobaság lett volna fenyegetőznie. Átadta neki az izmok, inak irányítását, felszabadította az érzékeit, de már úgy, hogy a thargodan lásson, halljon, borzongjon meg. A háttérbe húzódott, egészen hátra, hogy ne zavarja a thargodant, s feszülten figyelte. Bármennyire is képtelenségnek tűnt, bíznia kellett a thargodanban, abban a lényben, akit ő maga fosztott meg testétől, s börtönzött be hosszú évekre. Csak ő tudta helyrehozni a hibáját, csupán ő tudta visszaállítani azoknak az embereknek a mentalitását, akiket ő juttatott Chara-din kezére.

Váratlanul megérezte, hogy figyelik, gonosz, sanda pillantás vetült rá. A thargodan személyisége nézte kárörvendő vigyorral, némán, de sokat sejtetően. Hurleon megpróbált előre furakodni, egy bizonyos határig sikerült is neki. Látta - talán, mert a thargodan látni engedte - ahogy egy könnyű kis kés Jerikó torkának feszül, hegye pontosan a kissé kidagadó, legvastagabb eret érinti. A mágus megpróbálta visszavenni az irányítást az izmok felett, de hátrabucskázott, elvesztette a külső világgal való kapcsolatát is. Teljesen sötét lett, csak két vérvörös szem pislogott felé.

- Most te vagy az én hatalmamban! Azt teszek veled, amit akarok… Vagy inkább a kis védencedet öljem meg? Mennyire fontos neked? Feláldoznád az életedet érte? Nos, rajtad áll a választás: vagy ő hal meg, vagy te takarodsz vissza a börtönödbe.

Hurleon nevetséges módon úgy érezte, kiszáradt a torka - annak ellenére, hogy semmi kapcsolata nem volt immár a testével.

- Nélkülem nem jutsz vissza a világodba…

- Talán nem is akarok. Nagyon is megfelel nekem ez a hely… Hurleon nem láthatta, hogy a thargodan kése nyomán kiserken a vér Jerikó bőre alól, de a másik közvetítette felé a képet. Persze nem ellenőrizhette a valóságtartalmát, de nem is volt rá szüksége. Hurleon már döntött.

Jovi Haaren csaknem berekedt, mire Boraxot lebeszélte arról, hogy az első csapattal tartson, s a király most bosszankodott. A hadvezér persze velük mehetett és learathatja a dicsőséget, amiért a később érkezők veszteség nélkül elérhetik a várost, hiszen az íjászok nem tehetnek kárt bennük. A kényszer osztotta két részre a seregét - nem volt elég anyag, hogy megfelelő számú mozgó fedezéket készítsenek - de végül is nem jött rosszul… Legalábbis ezt gondolta a király, miközben Libertan felé rohant. Nem viselt semmilyen megkülönböztetett jelzést, egy volt a harcosok közül. A testőrsége persze szemmel tartotta, de mégis: ha látszatra is, de ugyanolyan lehetett, mint a többiek. Valóban nem támadtak rájuk íjjal, az első csapat már teljes egészében bejutott, s a varkaudarok minden erejüket az ő kiirtásuknak szentelték. A rés mintha még nőtt is volna, legalább nyolcméternyi szélesen ásított a yaurri katonák felé, szinte hívta őket, hogy törjenek át, foglalják el azt, ami mögötte van.

Egyetlen baj volt csupán: nem lehetett átjutni rajta. Borax, s közel négyszáz ember ott állt megrökönyödve a beomlott fal előtt, nézték a karnyújtásnyira zajló harcot, s képtelenek voltak beleavatkozni. Jó pár percig tartott, míg Boraxnak bekattant, mi történt velük, s tán akkor is csak azért, mert a túloldalon megpillantotta a fekete köpenyes, öreg mágust. Egyenesen ránézett, de nem támadta meg sem tűzcsóvával, sem másféle varázslattal. Mindössze kajánul rávigyorgott, és belevetette magát a harcba. Nem használt nagyon erős, pusztító mágiákat, s a király már tudta, hogy miért; alighanem varázshatalmának jórészét elhasználta arra, hogy felhúzza előttük ezt a láthatatlan, seregüket kettéosztó falat, pontosan olyat, annyira áthatolhatatlant és lerombolhatatlant, mint amelyik a Yaurr birodalmat és Erdauint elválasztja.

Borax úgy érezte, mintha fejbe kólintották volna, de aztán egy alig centiméterekre elsuhanó dárda észhez térítette. Be kell jutniuk, akárhogy is, de át kell kerülniük a fal túloldalára, még mielőtt a túlerőben lévő varkaudarok felmorzsolják az első csapatot.

A legkézenfekvőbb megoldásnak az tűnt, hogy átmásszanak a falon, csakhogy a megerősített, több mint nyolcméteres téglarakás tetején a vadul védekező varkaudarokkal - mert bármennyire is Jovi Haarenékkel akartak előbb végezni, rájuk összpontosították erejüket, arra azért figyeltek, hogy a második szakaszból senki se juthasson be - csaknem bevehetetlen erődítménynek látszott.

Boraxnak azonban eszébe villant valami, és elkiáltotta magát.

- A kapuhoz!

A kapunál, bent a városban még nem kezdődött meg a harc. Az egymással ellenségekként szemben álló kalandozók csak méregették egymást, még egyetlen becsmérlő szó sem hangzott el, egyetlen dárda sem röppent el. Mintha még Chara-din híveit is visszarettentette volna az eshetőség, hogy magafajtájúakat kell lemészárolniuk…

Balduin megpróbálta menteni a helyzetet, magyarázni, miért kell kinyitniuk a kaput, de Darkseid alig egy-két mondat után belefojtotta a szót.

- Chara-din azt akarja, hogy a kapu zárva maradjon. Úgy is marad.

Boraxék ebben a pillanatban értek a falu túloldalára, s a varkaudar őrök nem kísérhették többé figyelemmel a kalandozókat: harcba keveredtek a yaurrokkal. Bár sokkal kevesebben voltak, az ő oldalukon volt az ostromlottak előnye, látszott, hogy időtlen időkig fel tudják tartani a támadókat. Ám a yaurriak sem adták fel, jó néhány varkaudar zuhant le holtan a porba.

- Előre a királyért, a szabadságért - harsant fel valamelyik túllelkesült katona ajkáról a kiáltás, s mintha ez lett volna a jel, odabenn is megkezdődött a küzdelem, az ádáz, gyilkos testvérharc.

Kopernik nem látta, honnan kerül az isten elé a kicsiny csomag, s azt sem, miféle kezek tartják. Mégis mozgatta valaki vagy valami, hiszen csomagolása szertehullott, tartalmát szétterítette éppúgy legyezőformára, mint az előbb ő.

A mutáns nem akart hinni a szemének. Azok ott…

- Kártyák! Egy új pakli, vadonat új, használatlan lapokkal! Tudtam, hogy ti halandók nem fogtok nyugodni, vissza fogjátok hozni a régieket, és felkészültem. Azok segítségével - intett Pantharék felé - létrehoztam egy fejlettebb változatot… És ne reménykedj, pontosan olyan erősek, mint a tieid és képesek megsebezni téged.

Hogy rögtön be is mutassa, Chara-din találomra kiválasztott egy lapot és elhajította. Ahol földet ért, embernyi, hajlott hátú lény nőtt ki a földből. Narancssárga szemeit Kopernik felé vetette, fehér pofaszakállának szőrei izgatottan remegtek. A mutáns kétségbeesetten keresgélt valamit, amit szembeállíthatna vele. Újra egy kék szegélyű lap akadt a kezébe: aprócska madár volt a képen. Bár Kopernik maga sem hitte, hogy komoly kárt tud tenni Chara-din teremtményében, azért elhajította. A kártya még röptében átalakult, a madárka felemelkedett egészen a mennyezetig, aztán lecsapott. Éles vijjogással célozta meg a Chara-din fatty szívét, belecsimpaszkodott a bőrébe, hegyes, kardszerű csőrével átfúrta mellkasát. A szörnyeteg kimeredt szemmel próbálta lecsapni az állatkát, eltörte a gerincét, lesöpörte magáról testét, de már későn: sugárban ömlött a vére, s arccal előre a földre bukott, rá a halott madárra. Kopernik nem várta meg a harc végét, elhajított egy második kártyát, majd egy harmadikat: az egyikből fogakkal, karmokkal telitűzdelt, nyújtott koponyájú lény lett, a másikból kavadu, egy izmos testű futómadár. Chara-din oldalán addigra már ott állt a hatalmas testű kígyó: leányarca ártatlannak tetszett mindaddig, míg ki nem nyitotta száját, s nem villantotta elő hegyes méregfogait. Kopernik Chara-dinra uszította lényeit: a kavadu nem tudott volna elmenni az emberfejű kígyó mellett, talán nem is akart, hiszen oly veszett dühvel estek egymásnak, a félelemjáró azonban elért a halhatatlanig, belemélyesztette karmait. Chara-din leégette magáról a félelmetes külsejű teremtményt, nem maradt belőle más, mint rovarszerű páncélja. A kavadu azonban nem tudott mit kezdeni a nandával, bár annak mérge nem sebezte, ő sem tudott behatolni a meglepően kemény pikkelyek alá. Hamarosan dicstelen véget ért a szerencsétlen madár: Chara-din valósággal felrobbantotta. A kígyó Kopernik felé csúszott, felemelkedett a derekáig, és az oldalába mart. A méreg hatni kezdett, de még mielőtt megbénult volna, Kopernik megtalálta, amit keresett, elhajította a kígyóbűvölőt ábrázoló lapot, ami aztán ragyogva függve maradt a levegőben. Azonnal megérezte áldásos hatását: a testébe került méreg ártalmatlanul felbomlott. A kígyó azonban még mindig ott volt: rátekeredett testére, szorította, fojtogatta. A mutáns csaknem találomra hajította el a lapot, s ő is megdöbbent a hatalmas vörös sárkány láttán. Már az is kérdés, hogyan férhetett be egyáltalán a barlangba - még Chara-dinnál is jóval nagyobb volt, s úgy kapta szájába a kígyót, mint a nőstény kutya a kölykét. Elroppantotta a szörnyeteg pikkelyes testét, s az két darabban hullott a földre. Rögtön ezután a sárkány nyom nélkül eltűnt.

Kopernik fellélegzett. Néhány kék-zöld folttal és csordogáló vérpatakocskával megúszta - egyelőre. Chara-din valamire készült: egyetlen kártyát sem játszott ki - talán gyűjtötte az erejét. A mutáns kihasználta az alkalmat, laposan az isten felé hajította a sárga színű kártyát - a húsmasszát villám rázta meg -, majd rögtön ezután egy fekete szélűt röpített el. Tudta, hogy ezzel lerövidítette a játszmát, de egyben sokat kockáztat is: ezentúl mindketten folyamatosan veszítenek életerejükből. Most még Chara-din a gyengébb, de…

Az isten csaknem egyszerre két kártyát is kijátszott: az egyik egy szörnyeteg volt: csupa kar, jobban mondva csáp, a másik ugyanúgy a levegőben maradt, de Kopernik nem látta a képét. Chara-din teremtménye átölelte a mutánst, csápjait rá tapasztotta a bőrére, szívta a vérét. Kopernik nem tudta lerázni magáról, és leégetni sem tudta - önmagát is megsebezte volna. A mutáns gyengült, talán az indokoltnál is jobban, mintha minden sebzés megduplázódott volna. Ismét egy kékszegélyű kártya mentette meg: a számtalan nyúlvánnyal rendelkező lény hirtelen levált róla, csodálkozón rámeresztette kidülledő, vízszínű szemét, mintha azt mondaná: miért bántottam az én kedves gazdámat? Megfordult és araszolni kezdett Chara-din felé. Még mielőtt odaért volna, Chara-din előhúzott egy lapot és Kopernik felé villantotta. A mutáns paklija összekeveredett, mintha valaki hirtelen a levegőbe dobta volna, aztán kihullott belőle egy lap. Chara-din magához vette és ő használta fel: gömbvillám csapott Kopernikbe. A mutáns gondolkodás nélkül visszalőtte, s csak akkor látta, milyen hibát követett el, amikor az isten újra reáirányította. Hagyta, hogy elenyésszen, s inkább átlapozta a kártyáit: gyógyítani akart magán, mégpedig azonnal. A meditáló férfi képe az ő lelkét is megnyugtatta, de az talán még inkább, hogy sebei beforrtak - még azok is, amelyeket a villám okozott. A csápos szörnyeteg immár Chara-dinra tapadt, éppolyan lelkesedéssel és éhséggel, mint az előbb Kopernikre. A mutáns ráébredt, hogy aligha kínálkozik kiválóbb alkalom annak a kártyának a kijátszására, amit már korábban kiszemelt: elhajította az áttetsző jégtömbbe zárt férfi képét és tudta: Chara-din egy darabig nem tud megszabadulni a piócaszerű lénytől. Hogy teljes legyen az elképzelése, elröpített még egy kártyát: megpróbálta - bár csak átmenetileg - megfosztani Chara-dint az erejétől. És látta az arcán, hogy sikerült.

Azt viszont nem sejtette, hogy ezzel Chara-din milyen közel került a vereséghez, nem tudhatta, mit jelent az isten háta mögött vibráló fénykör. De a halhatatlan nem adta fel: voltak még aduk a kezében.

Hurleonnak igazából nem volt választása, s ezt senki sem tudta jobban nála. Ha enged a thargodannak, visszavonul és teljesen átengedi a testét, elveszít mindent és nem nyer semmit: a másikat semmi sem akadályozza meg, hogy megölje Jerikót. Ha nem vonul vissza, Jerikó szintén meghal; egy másodpercig sem tart, míg a kés elmetszi az ereket, s a kalandozó nem ébred fel a fájdalomra, nem hív segítséget, hiszen ő maga altatta el…

A mágus megadta magát: engedelmesen követte a thargodan utasításait, aki most maga építette fel a gátakat köré, a saját emlékeiből, amit viszont Hurleon nem ismerhetett. A varázsló békésen baktatott a labirintus belseje felé, ahonnan soha nem tud majd kiszabadulni, ahonnan nem találhatja meg a kivezető utat, ám egy ponton megmakacsolta magát. Akadály magasodott előtte, amelyen nem tudott átlépni, amelyet nem tudott megkerülni, legalábbis nem volt hajlandó a thargodan leghevesebb ösztökélésére sem. Hatalmas fekete tömb, az emlékezet homályába fagyott kép állt az útjában, s Hurleon tehetetlenül toporgott előtte. A thargodan nem tehetett mást, magának kellett lebontania, ha nem akarta, hogy Hurleon örökre megrekedjen félúton, ha teljes egészében magáénak akarta tudni a testét. A sötét, megbonthatatlan, átláthatatlan monolit meg se rezdült, hiába próbálta gondolatai erejével elmozdítani - ledönthetetlenül állt. A thargodan tudta, hogy meg kell érintenie, bele kell olvadnia ahhoz, hogy megértse, eltüntesse, elraktározza a helyére. Mielőtt azonban nekifogott volna, körülbástyázta Hurleont, aki egykedvűen tűrte, hogy átmeneti, de erős szálakból épített kalitkába dugják. Mintha már nem is érdekelte volna a dolog, mintha beletörődött volna, hogy ismét vereséget szenvedett…

A monolit talán még magasabbnak és erőteljesebbnek látszott, mint korábban. A thargodan óvatosan nyúlt hozzá, de a kőkemény felület meglágyult, körülfolyta őt, magába szippantotta. A fal kezdett zsugorodni, már korántsem volt olyan hatalmas, inkább csak akkora, mint maga a thargodan. Lassan az alakja is hozzáidomult…

A thargodan herceg először nem látott semmit, de aztán felvillant előtte egy mező, az a mező, s rémületében felordított. Ismét ott volt - az emlék oly valóságos volt, mintha éppen most élte volna át - azon a földön, ahol az utolsó térkapu állt. Előtte a fiatal Hurleon, előrenyújtott kezének ujjai rámerednek, szippantja magába, s közben nevet, őrült módjára kacag - talán, hogy megalázza őt. Már nincs teste, egy pillanatig lebeg a semmiben, vakító fény, amely után az öröktől való és örökké tartó sötétség, a halálnál is rosszabb.

- Vesztettél, herceg! A hang ugyanazt mondta, de öregebb - talán nem is emlék. A thargodan zuhant, s közben egyre zsugorodott: erejét, hatalmát az ember gyűjtötte magába. Úgy tűnt a zuhanás sohasem ér véget, de aztán mégis: a thargodan megrekedt egy végtelen mély akna fenekén. A falak simák, saját sértett hiúsága csiszolta ilyen egyenletesre. A mélyből dühödt, vad káromkodások röppentek Hurleon felé, aki szinte megértően nyugtázta: a thargodan még mindig, ennyi idő után sem tudott megbékélni vereségével, azzal, hogy őt egy ember legyőzhette. A másik gyengesége azonban az ő szerencséje: ha a thargodan higgadtan szembe tudott volna nézni múltjával, sosem tudta volna csapdába ejteni, megfosztani erejétől…

Hurleonnak nem jutott eszébe, hogy nagyon sokáig ő is éppen ezt a hibát követte el, fontosabb dolga is volt, mint a múlttal törődni. Előresietett, visszaszerezte a magatehetetlen test felett az irányítást. Látta Jerikót, érezte tenyerének bőre alatt homlokát, s beljebb a gondolatokat…

A kapu előtti tér vértől iszamós csatamezővé alakult. Régi jó ismerősök, hajdani barátok gyilkolták egymást minden részvét nélkül. A kapuhoz egy lépésnyit sem jutottak közelebb, Boraxéknak sem sikerült betörniük. Balduin vérző jobbját tartva - Brutaliti buzogánya kettéroppantotta, a hús alól kilátszott a szilánkos törésű csont -, átkozódva pillantott végig a küzdőkön. Nem volt sok halott, de jó néhányan hevertek a földön eszméletlenül, sebesülten, haldokolva. Lassan nyilvánvalóvá lett, hogy a nagy hirtelen összeverődött kalandozók nem tudják legyőzni Doaront, Annakot, Darkseidet és a többi jóval edzettebb, tapasztaltabb harcost. Aki még megtehette, elkezdett visszavonulni, óvatosan távolodott a küzdőtértől. A többiek elszánták magukat a mindhalálig tartó harcra - talán, mert sejtették, hogy abban a másik, Chara-dint hívő varkaudarok vezette világban már úgysem jut számukra hely.

Senki sem látta, talán maga Hurleon sem, aki az egészet elindította abban az ócska, fogadóbéli szobában, hogyan fut végig az általa elküldött impulzus Jerikótól kiindulva, a többi Közös Tudat vezetőjéig, s aztán hogyan terjed megsokszorozva a legkisebb, leggyengébb tagig. Eltörölte a parancsot: Chara-dint szolgálni mindenáron, és előásta a homályba szorított régi meggyőződést. Egyetlen pillanatig tartott, a gondolat sebességével száguldott végig a Közös Tudatokat összekötő szálakon Hurleon és a csapdába ejtett thargodan ereje. Arra talán nem lett volna elegendő ez az egyesített mágikus energia, hogy létrehozzon valami olyasmit, amit Chara-din tett - végtére is ahhoz egy isten kellett -, de nem is volt rá szükség: sokkal könnyebb szétbontani egy kierőszakolt, a természetet meghazudtoló csomót.

Csak azért nem lett néma csönd a kapu előtti téren, mert Libertan más helyein még folyt a harc. Egymásra meredtek az ellenfelek, az imént még Chara-dint imádók értetlenül, a másikak kissé ijedten, mindenre készen. Az előbbiek eresztették le először a fegyvert; az általuk kiontott vérnél csak arcuk pírja lehetett vörösebb.

Nem kellett lelkesítő kiáltás, fennhangon kinyilvánított akarat, igazából egyetlen szó sem - mégis minden tekintet a kapu felé fordult.

Nem tudni, vajon ki irtotta ádázabbul a varkaudarokat, a mentális gúzstól megszabadultak vagy Balduin társai. Talán mégis az előbbiek. Minden dühüket beleadták, ki akarták élvezni a bosszút, amiért olyan helyzetbe kényszerítették őket, amely ellenkezett minden korábbi eszméjükkel. Átgázolva halottakon, sebesülteken Brutaliti és Darkseid érte el elsőnek a kaput, ők tárták ki Borax előtt. A yaurriak diadalordítást hallatva özönlöttek be a kapun, s a kapuőrökkel mit sem törődve - nem is kellett, perceken belül az összeset elintézték a kalandozók - egyenesen a déli fal félé rohantak.

Az utolsó percben érkeztek. Jovi Haaren és katonái egészen a láthatatlan energiafalhoz szorultak vissza. A tömött sorokból mindig csak a legszélső védekezhetett, s úgy morzsolták fel, bontották szét őket, mint a hagyma héjait. Valahányszor egy varkaudar kidőlt, új állt a helyére, s a yaurriaknak úgy tetszett, sosem fogynak el. Mindössze ketten voltak, akik az elejétől fogva az első sorban álltak: Sister O’Pump és Zoodroo Tint. Mintha rajtuk nem fogott volna igazán a fegyver, mintha életerejük kiapaszthatatlan lett volna, meg sem inogtak, szinte gépiesen vágták az ostromlókat. A nő időnként oldalra pillantott: a férfit figyelte, s talán tudattalanul, de az alkalmat leste, mikor gyöngül le, mikor fárad el, hogy egy jól irányzott csapással átküldje végre a másvilágra, ilyetén megoldva régóta sürgető problémáját. Ám a félszeműt annyira sem viselte meg a harc, mint a varkaudarok vezérét: rajta legalább látszott néhány vágás, s renget vér - ha a legtöbbje nem is a sajátja.

Borax megjelenésével a varkaudarok helyzete gyökeresen megváltozott, s mikor a kalandozók is beleavatkoztak a küzdelembe, akkor túlerejüket is elvesztették. Sister O’Pump először a falra tekintett, egy perccel előbb még ott látta Martiant. Talán ő tudna segíteni, hiszen Chara-din szolgájának kötelessége a népét megvédeni. Csakhogy ott, ahol az előbb még a boszorkánykirály állt, most nem volt több egy halom rongynál, s egy kisebb csomó hajnál. Sister O’Pump nem tudta mire vélni a dolgot, de azt felismerte, hogy immár egyedül kell megvívniuk a csatát: Chara-din segítségére aligha számíthatnak.

Zoodroo Tint felé kiáltott.

- Lássuk, ki éri el előbb a királyt!

A félszemű a nő felé bólintott, s ugyanúgy, ahogy ő, kezdte áttörni magát a katonákon. Értette, hogy mit akar Sister O’Pump: immár egyetlen esélyük volt az ellenfél össze zavarásására, ha megölik vagy legalább súlyosan megsebesítik Boraxot. Zoodroo Tint két karddal a kezében hol jobbra szúrt, hol balra csapott, senkivel sem elegyedett párharcba, senkit sem akart megölni, csupán megtisztítani az utat Borax felé. Hamarosan jól látta a királyt: katonák gyűrűjében állt ugyan, de nem volt elérhetetlen, már csak azért sem, mert maga is igen nehezen viselte, hogy testőrei elzárják a harctól. Már majdnem ott volt, már csak egy alig serdült, pelyhedző bajszú legénykét kellett volna félresöpörnie, hogy fegyverét megmárthassa Borax testében, amikor elviselhetetlen fájdalom rázta meg. Először azt hitte, valaki észrevétlenül megsebezte, s hogy már a halál követeli jussát, az kínozza annyira, de nem… Csupán a kártya volt és persze Chara-din. Az isten hívta kétszeresen - varkaudarságával és a kártyával - magához láncolt alattvalóját, fel kívánta használni saját céljaira.

- Nem! - ordított Zoodroo Tint és megfeszítette magát. Nem akart menni, hiszen itt szükség volt rá, a népéért, a varkaudarokért kellett harcolnia, hogy megmenekülhessenek. Ha engedelmeskedik, cserbenhagyja a saját fajtáját, de nemcsak ő, hanem Chara-din is… A férfi Boraxot nézte, s hirtelen megvilágosodott. Meg tudná tenni, képes lenne elfogni a királyt, akinek életéért cserébe megkaphatnák talán nemcsak a fegyverszünetet, hanem Libertant is. Ritka pillanat, amikor valaki érzi a teljes igazságot, látja a lehetőség beteljesülésének útját, s Zoodroo Tint keserűen nyugtázta, hogy hiába a felismerés, ő már nem tehet semmit. Mennie kellett.

Chara-dinnek erő kellett, hogy véghezvigye tervét. Kopernik megfosztotta ugyan hatalmától, de azért tudott szerezni: egyszerűen csak visszavette attól, akinek egész idáig kölcsönözte. Martiant ő hozta ki a kriptából, az ő mágiája éltette - s neki most szüksége volt erre. Nem érdekelte, hogy hű szolgája mindörökre elpusztul, vagy hogy megfosztja a varkaudarokat legfőbb szövetségesüktől… Neki kellett az az erő! Ahogy kellett Zoodroo Tint is.

A félszemű férfi most ott állt a barlangban, kicsit hátrább, mint Chara-din. Nem moccant. A fal mellett álló eleven kártyalapok azonban megmozdultak. Lassan közeledtek, szinte hallatszott ízületeik rozsdás csikorgása. Chara-din hívta őket, jönniük kellett…

Kopernik nem számított a dolgok ilyetén alakulására, és elsőre nem is értette meg. Aztán persze világos lett: ezeket a kártyákat már nem kell kijátszani, ezek élnek, harcolnak, meghalnak Chara-dinért.

A mutáns hátrált, törte a fejét, hogy mit tegyen. Nem ölheti meg hidegvérrel Panthart, Shiu’rint és a többieket! Nem semmisítheti meg Hruumot ugyanolyan egykedvűen, mint azt a Chara-din fattyat! A bestia közben leszedte Chara-dinról a reá tapadó csápost és széttépte. A többiek azonban mind a mutáns felé közeledtek…

Kopernik lázasan kutatott kártyái között. Szinte már bánta, hogy a bűvölést elhasználta, most milyen jól jött volna! Azonban így is ráakadt néhány használható lapra, s gondolkodás nélkül röpítette őket a szörnyetegek felé. A gólem bőre megszürkült, ő maga mozdulatlanná lett: kővé vált. A pók sorvadni kezdett, éles csáprágói elvesztették fémes csillogásukat. Megpróbálta ugyan megharapni Koperniket, de nem ejtett rajta sebet. A bestia szemére, aki már otthagyta a széttépett ellenfelét, homály ereszkedett, lábai összecsuklottak alatta, álomba merült. Az elf fiú, ki közben folyamatosan változtatta alakját, hol a pókra, hol a bestiára hasonlított, rohanni kezdett, de nem Kopernik felé, hanem az ellenkező irányba, menekült egy, csak az ő számára látható félelmetes ellenség elöl. Az utolsó lap nem érte el a tűzlényt, de nem is ez volt a mutáns célja. Önmagát tette védette, többé nem árthattak neki a lángok.

Kopernik diadalmasan nézett Chara-dinre. Erejének végső határán állt, immár a teste sem engedelmeskedett neki, nemhogy az elméje, de akkor is győzött. Csak egy perc kellett, s visszanyer annyi erőt, hogy a mélybe taszítsa, legyőzze Chara-dint. Hamarabb megteheti, mintsem az isten bármit is tudna cselekedni.

Hideg zuhanyként érte az isten szava:

- Öld meg!

Zoodroo Tint előlépett a homályból.

Sister O‘Pump nem látta, hogy Zoodroo Tint eltűnt, túlságosan lekötötte a csata. Kiharcolt magának egy kis teret, s annyi időt, hogy varázsolhasson. A pusztító mágikus felhőt egyenesen Borax felé terelte, ő mögötte lépkedett, magához intve néhány harcost, akiknek a hátát kellett biztosítaniuk. Sister O’Pumpot nem érdekelte, ember, troll vagy varkaudar kerül-e a felhő útjába, szenvtelenül nézte az általa elpusztított társait is. Pont ez volt a szerencséje: figyelmét annyira a felhőre összpontosította, hogy érzékelni tudta lassulását, megtorpanását. Félreugrott, még épp időben, hogy elkerülje a méregfelhőt. Az történt, amire számított, s ami miatt nem alkalmazta korábban ezt a varázslatot: egy yaurri varázsló ellenkező irányú szelet támasztott, hogy létrehozójára küldje a mérges gázt. Ám hiába állt az udvari mágus résen, azt nem tudta megakadályozni, hogy a nő Borax közvetlen közelébe jusson. A király szinte örült a mellette felbukkanó ellenségnek. Öröme azonban csak addig tartott, míg fel nem ismerte a varkaudarban a második Olimpia győztesét. Körbepillantott: hirtelen megsokasodtak körülötte a varkaudarok, nyilván a méregfelhő nyomában juthattak el idáig. Hiába próbálta leküzdeni félelmét, Borax tenyere izzadt kardjának markolatán. Sister O’Pump jól látta a jeleket: a gyöngyöző verejtékcseppeket, a kéz alig észrevehető remegését és már tudta, hogy győzni fog. Megsebesíti Boraxot és túszul ejti. Hiába kecmeregtek ki a csapdából, fordultak ellene váratlanul a kalandozók, mégis kénytelenek lesznek megadni magukat, ha nem akarják, hogy Yaurr trónja megüresedjen. Feje fölé emelt karddal, irtózatos lendülettel rohant neki Boraxnak, aki ösztönösen szintén magasra emelte a fegyverét. Sister O’Pump azonban

káprázatos gyorsasággal levitte a pengét s csípőmagasságban, a páncél réseinek találkozásánál megsebezte a királyt. A sérülés nem lehetett komoly, mégis bőven ömlött belőle a vér. És Sister O’Pump újra támadott, szinte követhetetlenül gyorsan mozgatta a kardját. Borax csupán arra szorítkozott, hogy megpróbálja kivédeni a szúrásokat, de az is mind nehezebben ment neki, egyre szaporodtak testén a kisebb-nagyobb vágások. Azt látta, hogy a varkaudar nem akarja megölni és sejtette a célját: ki akarja fárasztani, hogy aztán foglyul ejthesse, de ez nem vigasztalta meg, sőt! Bizonyos körülmények között ez rosszabb lehetett volna a halálnál. Borax kétségbeesve nézett körül, ki segíthetne rajta, de körötte mindenki harcban állt, Sister O’Pump hívására igen sok varkaudar özönlött erre a részre. Borax hátrált, s eközben megbotlott egy haldoklóban, kitárt karokkal, szabadon, védtelenül hagyva törzsét, esett hanyatt. Azonnal egy kard pengéjét érezte a torkán, közvetlenül a páncél fémje felett, majd érezte, hogy Sister O’Pump rátapos csuklójára, hogy kiejtse a kardot, majd csöppet sem nőies erővel talpra rántja. Ekkor szólalt meg valaki a varkaudar háta mögött:

- Ő csak egy király, nem neked való ellenfél. Ha harcolni akarsz, itt vagyok én!

Sister O’Pump nem hitt a fülének. Hátrafordította a fejét, megrökönyödésében majdnem eleresztette Boraxot.

- Azt mondták… Úgy tudtam - hebegett - meghaltál…

Vlagyimir állt mögötte teljes páncélzatban, kezében elmaradhatatlan, zölden ragyogó kristálypálcájával. Most nem viselt kendőt a szemén, a piszkosszürke, véreres hártya hátborzongatóan meredt a nőre.

- Az én ötletem volt. Azt akartam, hogy teljes legyen a meglepetés, amikor végre leszámolok veled. Azzal a félszeművel különben sem volt semmi bajom… Tudod, ellenségem ellensége a barátom.

Sister O’Pump hirtelen eleresztette Boraxot, sőt még lökött is egyet rajta. Immár tudta, hogy fontosabb dolgokért folyik a harc, mint Libertan, a varkaudarok országa vagy Chara-din… A saját élete a tét.

Sister-O’Pump először egy pusztító felhővel próbálkozott, leginkább azért, hogy időt nyerjen, arra nem számított, hogy Vlagyimirnak komoly problémát okozhat vele. Valóban, a férfi még csak félre sem ugrott, pusztán pálcájának csúcsát dugta a gomolygó homályba. A méregfelhőt mintha hirtelen támadt apró forgószél kavarta volna meg: pillanatokon belül szétoszlott, s csak valami savanykás szag maradt a helyén. Sister O’Pump, kihasználva, hogy Vlagyimir úgyis szétoszlatja a gázt, még mielőtt megtette volna, előreugrott, s két kézre fogva kardját a férfi nyakára csapott. Egy teljes kvazárpáncélba bújtatott testnél ez a legsebezhetőbb - sőt talán az egyetlen ilyen - hely, s a nő kárörvendőn vigyorogva figyelte, ahogy Vlagyimir nyakából spriccelve tör elő a vér, hátrabicsaklik a fej, feltárul a teljes egészében kettémetszett gége, a fehér csigolyák…

- Csak illúzió, Sister O’Pump, nem több a semminél.

A nő megpördült. Vlagyimir az ellenkező oldalon állt, ahol az előbb még Borax feküdt és tökéletesen sértetlen volt.

- De hát a pálca… Szétoszlatta a felhőt!

- No igen, a pálca. Termesztésen az valódi.

Sister O’Pump meredten bámult Vlagyimir szemébe, majd megpróbált félrevetődni. Már későn. A pálca kettős pengéjű karddá alakulva suhant mögötte, majd beleállt a már földön fekvő testbe, pontosan a gerincnél, a hatodik és a hetedik csigolya között.

Vlagyimir a körülötte zajló harccal és Sister O’Pump fegyvereivel mit sem törődve leült a nő feje mellé.

- Azt hiszem, bajban vagy, Sister O’Pump. A legtöbb, amit megtehetsz, hogy nyelvet öltesz rám. Nyakadtól kezdve tökéletesen béna vagy, nem tudod mozdítani a kezed, a lábad, még a kisujjad sem!

Sister O’Pump rettegve figyelte a testében terjedő zsibbadtságot. Moccanni próbált, de teste nem engedelmeskedett akaratának, valóban megbénult. Dühösen rárivallt Vlagyimirra.

- Ölj meg már, mire vársz!

Vlagyimir lassan, kényelmesen állt fel, kihúzta a kardpálcát a varkaudar testéből, egy halott ruhájába törölte a vért róla.

- Ne sürgess! Mindennek eljön a maga ideje…

Megérintette Sister O’Pump immár tökéletesen érzéketlen vállát, s úgy eltűntek a csatatérről, mintha sosem léteztek volna.

Zoodroo Tint ott állt kettőjük között és nem moccant. Kopernik és Chara-din is őt nézte; az egyik elhasználta erejét, a másikat ellenfele fosztotta meg ideiglenesen hatalmától. Csak Zoodroo Tint léphetett, ő viszont bármelyiküket megsebezhette. Mintha álmodna, úgy indult meg Kopernik felé. Nem változott át, nem öltötte fel annak a sötét árnynak az alakját, de így is épp elég fenyegető, épp elég félelmetes volt. Már csaknem odaért, már megérintette a kártyát, amikor megtorpant és Chara-din felé fordult.

- Nem!

A húsmassza hátrahőkölt, s mintha még menekült is volna a gyorsan közeledő varkaudar elől.

- Mi az, hogy nem? Varkaudar vagy, én teremtettelek, az enyém vagy!

- Nem!

- Megjutalmazom érte a népedet, ők fognak uralkodni a hitvány kalandozók felett…

- Nem!

A nemek egyre hangosabbak, eltökéltebbek lettek.

- Nem teszek a kedvedre! Ugyanúgy kihasználtad a varkaudarokat, mint Dornodon. Számtalan barátom köszönheti neked a pusztulását: elküldted őket a reménytelen harcba, hogy megszerezzék neked a kártyákat, de nem gondoskodtál róla, hogy megmeneküljenek! Érzéketlenül feláldoztad őket a céljaid érdekében! Annyit sem gondolsz velünk, mint mi a homokkal, amin taposunk. Eszköz voltunk a számodra, nem pedig cél.

- De hozzám tartozol, én teremtettelek és a kártya…

- Mióta tudom, hogy mivel jár, nem változtam át, az én lelkemet nem kaparintottad meg! Varkaudar vagyok, s lehet, hogy az őseimet te teremtetted, de engem nem, nem tartozom semmivel.

Chara-din szemmel láthatóan attól tartott, hogy Zoodroo Tint megsebzi. Olyan gyenge volt, hogy immár könnyűszerrel átlökhette volna a kapun, amelyen sehogy sem akaródzott átlépnie.

Csakhogy, ha meg is tagadta az engedelmességet, Zoodroo Tint arra már képtelen volt, hogy bántsa a varkaudarok teremtőjét. Ám megtette helyette Kopernik, akinek Zoodroo Tint ellenkezése épp elég időt adott, hogy valamennyit visszanyerjen erejéből. Villám csapott az ocsmány testbe, s átlökte a határon.

Chara-din nem halt meg - az istenek sosem halnak meg. Mindössze elvesztette minden gyökerét, amivel ebbe a világba kapaszkodott, teste összeomlott - távoznia kellett. A villódzó fénykör magába foglalta legbelsőbb magját - a valódi halhatatlant, nem a külső burkot - és magába szippantotta. És repültek utána a kártyái is: először az újonnan létrehozottak, aztán az összes többi - azok is, amiket Kopernik tartott a kezében. Zoodroo Tint is érezte a vonzást, kirángatta inge alól a lapot, s beledobta az aranylóan ragyogó örvénybe. A pók, a tűzlény és a másik három átváltozott is arrafelé csúszott, de mikor Chara-din mindörökre elhagyta ezt a világot, visszakapták eredeti testüket, s a kártyák pörögve zuhanlak bele a semmibe. Visszavonhatatlanul szétszóródtak a létező világok között, olyan helyekre kerültek el, amelyekről talán még az isteneknek sincsen tudomásuk. Az örvény megszakította a kapcsolatot köztük és az istenek síkja között, a halhatatlanok kiléphettek buborékpalotájukból. Letekintettek a Túlélők Földjére, figyelték híveik küzdelmét, de nem avatkoztak bele. Nem tartották szükségesnek.

Mintha az isten eltűnésével a börtön létjogosultsága is megszűnt volna, megremegett a föld, s a labirintus egy része - szerencsére a távolabbi - beomlott. A terem nem lett világosabb - odakint éjszaka volt - mindössze némi vöröses árnyalatot adott a homálynak a Bíborhold.

Heten álltak a lassan bezáruló örvény körül, amelyben Chara-din eltűnt.

- Most már örökre eltűnnek?

Panthar félve feltett kérdésére egy percig senki sem felelt, aztán Nil Abiondi szólalt meg.

- Örökre.

Csak most, ahogy ezt a szót a férfi kimondta, világosodott meg előttük, hogy szenvedéseiknek immár valóban vége. Nem lesznek többé különlegesek, nem rendelkeznek már olyan nagy hatalommal, de nem is viselik annak terhét. Visszatérnek a hétköznapok, a boldog, semmitmondó hétköznapok, amikor nem kell folyton a következő perctől rettegni.

- Mihez kezdesz, Panthar? Visszamész Boraxhoz? Nem maradhatnál inkább Erdauinon?

Abiondi szenvtelennek szánt hangjából kihallatszott a könyörgés. Panthar megrázta a fejét, s félig el is fordult a férfitól.

Mindannyian őket nézték, csak Shiu’rin nem, aki magában talán már azt fogalmazta, mit és miképp fog megírni krónikáiban. Hruum sóhajtott is egyet, Abiondi fájdalma láttán a saját gondjai jutottak eszébe. Kopernikhez fordult.

- Azt mondod, abban a világban nincs mágia?

A mutáns bólintott, mire Hruum egészen felvidult.

- Akkor az egy nekem való hely! Itt úgyis túlságosan elbonyolítják az életet a varázslók. Talán eljuthatok Damarthilhoz…

Kopernik rátapintott zsebében az apró, immár minden mágiától mentes érmére, s maga se tudta miért, de szeme sarkából kicsordult egy könnycsepp. Nem volt teljesen, maradéktalanul boldog, pedig voltaképp annak kellett volna lennie. Végtére is legyőzött egy istent - ahogy ezt végiggondolta, mégiscsak elöntötte lelkét a büszkeség. Bár Chara-dint voltaképp önmaga győzte le, amikor olyan tárgyakat teremtett, amik vetekedtek a saját hatalmával.

Suttyogó észrevette a mutáns zsebét tapogató mozdulatát, s azon töprengett, vajon miféle kincs rejtőzhet ott. A megpróbáltatásaira szinte már nem is emlékezett. Figyelme elterelődött Kopernikről, amikor megpillantott egy pocakos férfit ábrázoló szobrocskát. Később százszor, ezerszer elátkozta ezt a pillanatot, mert akkora kalamajkát indított el, amely még egy olyan harcedzett kalandozó idegrendszerét is megviselte, mint amilyen ő, Suttyogó volt.

Zoodroo Tint hamar otthagyta a többieket - bár végül ugyanazon az oldalon harcoltak, mégsem tartozott közéjük.

Miközben ő felfelé kapaszkodott a beomlott börtön romjain, azon gondolkozott, vajon mi történhetett a varkaudarokkal? Vereséget szenvedtek, az nyilvánvaló, de hányan halhattak meg, maradtak-e annyian, hogy elölről lehessen kezdeni az egészet? S tanultak-e annyit hibájukból, hogy elfogadják az utat, amit ő kínálna nekik? Mert Zoodroo Tint tudta, mire célzott Khaaled al Doon, amikor azt mondta, hogy van más út is, immár lehullott szeméről a hályog. A varkaudarok mindeddig azt kívánták meg, azt akarták elvenni, ami a másé… Először a Namír királyságot a benne lakóktól, majd a Túlélők Földjét a kalandozóktól. Nem is volt más választásuk, hiszen minden talpalatnyi föld foglalt volt, minden négyzetcentiméter tartozott valakihez! És ez az, ami a Világégéssel megváltozott: most van olyan terület, ami senkié, csaknem egész Ghalla ilyen! Kell lenni olyan földnek, ami nem pusztult el teljesen, ahol a varkaudarok végre megalapíthatják országukat! Zoodroo Tint után a többiek is elhagyták a börtönt, a közeli Libertan felé vették útjukat.

A gödör, amit sohasem temetett be a homok, bármennyit hordott is beléje a szél, mindörökre megmaradt. Néha bátor szívű kalandozók behatolnak mélyébe abban a reményben, hogy valami igazán értékeset találnak odabenn. Időnként egy-egy vissza is tér közülük. Ám egyikük sem meséli el, mire leltek odalenn… Hallgatnak - akár a sír.

Sister O’Pump távoztával rohamosan csökkent a varkaudarok harci kedve, egyre inkább a menekülés útját keresték. A déli fal omlásán ők sem juthattak át, ezért inkább a kapu felé vágták ki magukat. Talán harmaduk kerülhette el ily módon a halált, körülbelül háromszázan hagyták el Libertant kelet felé futva.

Borax nem rendelte el az üldözésüket, s nem pusztán azért, mert az ő veszteségeik is igen tetemesek voltak, inkább azért, mert attól tartott, a varkaudarok kétfelé válva, hirtelen visszafordulva, csapdába ejthetnék katonáit.

A várost még napokig betöltötte az égő hullák szaga - sosem látott, iszonyatos máglya emelkedett Libertan északi falánál. A kalandozók szívesebben vették volna, ha azonnal a csata után megünneplik a győzelmüket, de Borax és katonái rájuk kényszerítették akaratukat: el kellett takarítani a holttesteket, még mielőtt járvány tör ki a városban.

Az ünneplés azonban nem maradt el: a harmadik nap estéjén Borax csapra verette a hordókat, nyársra húzatta az ökröket, mindenki annyit ihatott, ehetett, amennyit akart - a király fizetett. Libertan lakói még évek múlva is emlegették azt a máglyát, amelyet a helytartói palota előtt raktak, s amely immár nem a gyász, hanem az öröm tüze volt. Nem számított vallás, faj, bőrszín, ez az este a diadalé volt, a közösen véghezvitt hőstetté. Darkseid kezet fogott Ilinir Doaronnal - talán ez volt az est legnagyobb meglepetése. Brutaliti bocsánatkérő vigyorral telepedett le Balduin mellé, megveregette vállát, s valami olyasmit mormogott, hogy egész jól áll neki az a kötés a karján. Jerikó mellett Morna állt, mindketten Hurleont figyelték. Az öreg mágus Boraxszal beszélgetett, időnként bólintott egyet, s amikor észrevette, hogy figyelik, vidáman rákacsintott Jerikóékra. Borax különben azt magyarázta éppen, hogy Romuald szívesen átadná a helyét - a madárcsontú mágus csodálatosképp ép bőrrel úszta meg a harcot -, s nagyon megtisztelné őket, ha elfogadná az udvari mágus címet. Hurleon túlságosan boldog volt ahhoz, hogy azonnal visszautasítsa a kérést - bár tudta, hogy meg fogja tenni, hiszen visszanyert tudásával túlságosan szűknek érezte volna az efféle beskatulyázást -, de nem is ígért semmit.

Már elmúlt éjfél, a csatáról szóló történetek kezdtek egészen elvadulni és hihetetlen csodákkal kiegészülni, amikor hat megfáradt kalandozó érkezett Libertanba. Borax, akinek tekintete jókedve ellenére állandóan ide-oda röppent, otthagyta a lábra állni képtelen, de az ünneplők között üldögélő Jovi Haarent és királyi méltóságával mit se törődve feléjük szaladt. Csaknem ledöntötte a lábáról Panthart, s szinte nem is hagyta, hogy bárki más üdvözölje, mindketten eltűntek a térről… Nil Abiondi elfordította a fejét, amikor meglátta a királyt, keserűen lebiggyesztette a száját, s egy pálinkás hordóhoz lépett. Még mielőtt azonban az eszméletlenségig leitta volna magát, egy könnyű kezet érzett a vállán. Azt hitte, Panthar az, megperdült, de csak Hurleon állt előtte.

- Khmm, úgy emlékszem, mi elkezdtünk valamit. Lenne kedved folytatni?

A mester és a tanítvány beszélgetéséhez hamarosan csatlakozott Hruum is, aki afelől faggatózott, mik is azok a síkok, s vajon miképp lehet átutazni rajtuk.

Shiu’rin Suttyogót figyelte, aki kihasználta az alkalmat, s a részeg kalandozókat zsebelte ki éppen. Valami olyasmit mormolt, hogy ez az átkozott árnymanó már sosem fog megváltozni, s már ment is volna, hogy leállítsa igen lelkesen végzett, de teljes mértékben törvénytelen működését, amikor megpillantotta a magányosan álldogáló Koperniket.

- Azt hiszem, el kellene beszélgetnünk - lépett oda hozzá. - Sok mindent tudok a kártyákról, de még nem eleget. Segíthetnél nekem, összeszedhetnénk a teljes történetüket. S persze a tiédet is.

A mutáns anélkül bólintott rá a kobudera szavaira, hogy igazán értette volna, mit kér tőle. Aztán persze eljutott a tudatáig a kérés, és Shiu’rin becsületes arcába pillantott.

- Tényleg érdekel?

Shiu^!rin bólintott, mire Kopernik feltekintett az égbolton vöröslő Bíborholdra.

- Végül is elmondhatom. Már nem fáj… Már nem fáj annyira.

 

Utóhang

 

Shiu’rin ismét ott állt a ligetben. A dzang fákat szemlátomást nem viselte meg, hogy Treem halála óta senki nem locsolta meg tövüket: megelégedtek azzal a néhány csepp esővel, ami jutott nekik, és azzal a nedvességgel, amit mélybe nyúló gyökereikkel felszívhattak. A férfi lehajtotta az egyik alsó ágat, beleszagolt a hatalmas, tölcsér alakú virágba. Erős, édeskés illat csapta meg az orrát, s egy réges-régi emlék idéződött fel benne… Ott állt a zsibongó, majd a Mester megjelentekor elcsendesülő tömeg szélén, beléjük olvadva, mégis elkülönülve. Nem figyelt a szavakra, nem törődött a körülötte állókkal… Talán ha tudta volna, ha sejthette volna, hogy egy letűnőben levő világ utolsó darabkáját látja… De hát mit is tehetett volna? Ghalla akkor már feltartóztathatatlanul haladt végzete felé, s ő sem volt több egy porszemnél, amit felkapott, aztán kiköpött a vihar - akárcsak a többi kalandozót, akiket a Túlélők Földjére sodort a történelem senkit sem kímélő szele.

Persze kár lett volna most a régmúlt időkkel foglalkozni! Ez már egy új világ; akár akarjuk, akár nem, semmi sem mehet úgy, ahogy régen megszoktuk. A Túlélők Földje a kalandozóké, senki sem veheti el többé tőlük, legyen bár varázsló, király vagy isten… Ez a szétszórt, gyengének tűnő erő a Túlélők Földje valódi ura, rajtuk múlik, mi lesz a sorsa.

Itt minden megtörténhet, s mindennek az ellenkezője is, épp ez a titka e helynek. A mindennapos csodák, s a létért való állandó küzdelem tartja egyensúlyban, teszi lehetővé ennek a furcsa világnak működését.

Shiu’rin felriadt - a dzang fák élénk zöld lombjára fekete árnyék vetült. Nyugatról sötét felhők közeledtek, baljós, kísérteties gyorsasággal. Talán üdítő, hűvös esőt hoznak, talán pusztító vihart - nemsokára kiderül.

De bármi következzék is ezután, nem árthat a Túlélők Földjének. Megremegtetheti a talajt a kalandozók lába alatt, elsötétítheti felettük az eget, de nem törheti meg őket…

Shiu’rin lement a föld alatti parányi szobába, leült az asztalhoz, s hegyezni kezdte a fekete grifftollat. Tudta, a történet, a Túlélők Földjének története nem ért véget…

Talán sosem ér véget.