Jerikó csak egyetlen pillanatig élvezhette az eufóriát, a való világ fölé emelkedést, hiszen azonnal cselekednie kellett. Két erő feszült egymásnak: a Ghalla anyagi világát védelmező Közös Tudaté, s a másik, az idegen, amely be akar törni ide, s széttiporni, örök sötétséggel árasztani el mindent. A kapu, a létsíkok közti rés majdnem ritmikusan tágult és húzódott össze. Néha már látszott, mi vagy ki az, aki át akar szökni erre a világra, felvillant egy-egy rémisztő pofa, karmos, bütykös karok nyúltak át. Jerikó tudta, hogy csak annyit kellene tennie, hogy fenntartja a kapu felé irányuló áramlást, de ez most kevésnek tűnt. Mikor már majdnem összehúzta a szakadást - Hurleon ott állt a közvetlen közelében, hogy bűvös kenőcsével össze is ragassza -, mindig szétpattant, s mindig nagyobbra, mint amilyen előzőleg volt. Próbálta növelni a koncentrációt, kiszívni a Közös Tudatból minden csepp energiát, de egy idő után nem maradt más, mint társainak életereje. Talán még ezt is felhasználta volna, föláldozta volna őket, csakhogy ennek már nem volt semmi értelme. Hurleon elvörösödő, puffadt arcán látta, hogy nincs esélyük a sikerre: a mágus elkeseredetten figyelte az egyre szélesedő nyílást, de nem intett Jerikónak: még nem akarta feladni. Ekkor érkezett az üzenet odakintről: a barlang előtt hagyott csapatot megtámadták. Jerikó egy pillanatra megingott - harcoló társainak energiája többé nem jutott el hozzá. A kisugárzott mágia intenzitása csökkent, s ezzel nyilvánvalóvá és teljessé lett a vereségük.

A térkapu szétpattant, szélesre nyitotta száját, hogy kihányja a harcra kész thargodanokkal. Mögöttük felvillant undorítóan nyálkás világuk, a sárgásán fortyogó gennytavak, az óriásira nőtt gombák, a fullasztóan párás penészdzsungel földje.

Az Álomőrzők nem vonulhattak vissza anélkül, hogy harcba ne keveredjenek, vezérük mégis próbálta menteni, ami menthető. Előre parancsolta Hurleont, akit továbbra is Morna felügyeletére bízott, s két-három kalandozóból afféle hátvédet szervezett. A thargodanok akkorák lehettek, mint egy jól megtermett troll. Penészes bőrük hányingert keltően folyékonynak látszott, fehér íriszük közepén egyetlen sötét pont világított, zöld sugárt vetve a kalandozókra. Szájuk nem volt, ahogy ujjak sem kezük és lábuk végén - mintha kétlábon járó gennytócsák közeledtek volna Jerikóék felé. A férfi agyában az az esztelen gondolat fordult meg, hogy ezek nem lehettek társai gyilkosai, hiszen nem végezhettek volna velük úgy, ahogy történt… Aztán meglátta a thargodanok ölebeit - valamiért ez a szó tűnt számára rájuk illőnek. Nem vezették pórázon őket, de mint később kiderült, mentálisan irányították mindegyiket. Kicsik voltak, színűk, akár az oxidálódott ezüstté, hosszúkás pofájukból fémesen csillogó agyarak meredtek elő, kilógó nyelvük, mint a penészlepte réz. Apró lábaikkal hatalmasat ugrottak - egyenesen áldozatuk torkának.

Még egyik kalandozó sem látott ilyesféle lényeket, s a meglepetés az idegeneknek kedvezett. Az első thargodan megütötte - később Jerikó úgy emlékezett vissza, inkább csak meglegyintette - az egyik kalandozót, s a karjáról csöpögő sav azonnal szétmarta nemcsak a ruhát, hanem vastag bőrpáncélját is, széles vörös csíkot húzott bőrén. A kutyaszerű jószág azonnal a felhólyagzott húsnak ugrott, belecsimpaszkodott, s nem eresztette. A kobudera saját mellizmával együtt tudta csak letépni a kicsiny szörnyeteget, s mintha megégette volna a kezét, rögtön el is hajította. Jerikó, s a mögötte álló elf ugyanazt gondolták: kettőzött tűzeső zúdult a másik világ teremtményeire. A fém vérebek átrobogtak a lángokon, de gazdáik késlekedtek, s irányításuk nélkül ők is tehetetlenül álltak. Az elf kihasználta az alkalmat, s szétzúzta a hozzá közelebb állót: belsejéből fogaskerekek, fémszíjak estek ki. Jerikó már-már elkönyvelte magában, hogy sikerült feltartani a thargodanokat, amikor egyikük megjelent: lassan mozgott, testének felületéről megkeményedett, megégett bőrdarabok potyogtak le. Kisebb lett, elvesztette testének legalább ötödét, de nem tűnt kevésbé veszélyesnek, és mögötte egymásután feltűntek a többiek. Az elf tűzcsóvát küldött feléjük, ami ismét megdermesztette őket egy pillanatra. A kobudera és Jerikó kettészelt egyet-egyet, de füstölgő fegyverük ez után az egyetlen csapás után használhatatlanná vált. A vérebek nyúzták, marcangolták a kalandozókat a folyosó végén, a barlangban újabb és újabb thargodanok tűntek fel. És az a kettő is, akiket reményeik szerint megöltek, kettéválva új fejet, karokat, lábakat növesztettek, s afféle gyermek szörnyetegként ők is támadásba lendültek.

Az Álomőrzők most már csak azzal törődtek, hogy épségben kijussanak a föld alól. Futottak, ahogy bírtak, csak időnként álltak meg, hogy tisztítótűzzel vagy tűzesővel megtorpanásra késztessék üldözőiket. Az elf túl sokáig késlekedett: az egyik thargodan nagyobbacska golyót formált saját anyagából, s nyíllövedék sebességével hajította el. Csak az elf vállát találta el, de az épp elég volt: testének azon része, mintha eltűnt volna, s az iszonyatos seben megtelepedő váladék mind beljebb ette magát, a szív felé. Az elf azonnal összerogyott, de Jerikó hátára kapta, s futott vele a kijárat felé. A szintén sérült kobudera nemigen volt képes feltartani a thargodanokat, s azok egyre közelebb kerültek hozzájuk.

Azonban hamarosan elérték a barlangrendszer száját, ahol addigra már véget ért a küzdelem. Három véreb és két thargodan maradványai hevertek szerteszét: fémdarabkák, s kiégett agyagnak látszó törmelékek. Jerikó nem kérdezte, miként sikerült legyőzni a thargodanokat, elrendelte a visszavonulást.

Kevés szégyenletesebb eseményt jegyeztek fel az Álomőrzők tetteinek krónikáiban, mint ezt a futást a Lidérc-erdőn keresztül. Fejvesztve menekültek, nem is pillantottak hátrafelé, azt sem vették észre, mikor ült el mögöttük az üldözés zaja. Sár lepte őket derekukig, liánok kócolták hajukat, ágak tüskéi csaptak az arcukba - ők nem törődtek semmivel. Futottak, ahogy a lábuk bírta, ahogy tüdejük, szívük megbirkózott az igénybevétellel, futottak az életükért.

Aztán kijutottak az erdőből, ki a napfényre, amit soha korábban nem köszöntöttek olyan hálával, mint most. Valamennyien, akik csak látták a thargodanokat, biztosak voltak benne, hogy ide nem

merik követni őket, ha elő is bújnak a homályos Lidérc-erdőből, csak csillagtalan-holdtalan éjszakákon.

Jerikó az utolsók között érkezett, s azonnal elbocsátotta az Álomőrzőket. Nemcsak azért, mert valamennyien fáradtak, piszkosak és éhesek voltak, hanem mert nem akarta, hogy a közös szégyen még mélyebben berágja magát szívükbe. Így is lemérhette elkeseredett arcukon, mennyire megviselte őket a vereség, nem akarta tetézni sem ügyetlen vigasztalással, sem önmarcangolással.

Persze bűnösnek érezte magát ő is, felelősnek két - a menthetetlenül haldokló elfet is beleszámolva három - társának haláláért. De mi mást tehettek volna? Meg kellett próbálni megállítani az inváziót, mert ahogy telik az idő, minden csak egyre nehezebb lesz. Mind többen jönnek idegen, ismeretlen világokból, hogy leigázzák a felkészületlen Túlélők Földjét; olyan fegyvereket, olyan mágiát hoznak magukkal, amilyet az evilági kalandozók elképzelni sem tudnak. Meg kellett próbálni, még ha eleve kudarcra ítéltetett is a vállalkozásuk. Hiszen ha ezt az egyet bezárják is, mi lesz az összes többivel? Az az ismeretlen erő bármikor újakat nyithat a már bezártak helyett, s a kétségbeesett versenyfutásnak nem lehet más vesztese, csakis ők!

Jerikó nem látott kiutat, ahogy nem látott Morna sem, de ő legalább megtalálta, kin álljon bosszút: félreérthetetlenül gyűlölködő pillantásokat vetett a farönkön üldögélő Hurleonra. A mágus semmit sem vett észre, a kezében még mindig azt a varázslatos anyagot tartalmazó tégelyt tartotta, amely arra lett volna hivatva, hogy örökre összeragassza a síkok közti szakadásokat. Annyira elmerült az aranypöttyök csillogásában, hogy csak akkor vette észre Jerikót, mikor az a vállára tette a kezét.

- Hát kudarcot vallottunk, Hurleon. Mégsem voltunk elég erősek, mégsem ránk vár a feladat, hogy megmentsük a Túlélők Földjét az inváziótól. Ki se próbálhattuk a kenőcsöt, amit a laboratóriumban kísérleteztél ki… Kár, legalább megtudhattuk volna, valóban használható-e. - Hát én megmondhatom neked, Jerikó! - Mornát feldühítette a férfi barátságos magatartása, odalépett Hurleonhoz és kiverte a kezéből az üveget. - Nem ér az annyit sem, mint a körmöm alatt a piszok! Ahogy nem ér semmit ez a szikkadt öregember sem, aki régen talán nagy varázsló volt, de most már a saját seggét sem képes megmenteni!

- Morna… - próbálta csitítani a nőt Jerikó, de az nem hagyta magát.

- Megmondtam előre, hogy ne bízz benne! Honnan ismerhetné ez a narkomán - Hurleon felkapta a fejét, de a nő diadalittas szemébe pillantva tüstént le is horgasztotta -, igen felismertem a jeleket, tudtam, hogy alig van meg a napi adagja nélkül! Honnan tudhatná ez a rothadó elméjű vénember, hogyan működnek a térkapuk? Nézd, kiömlött a drága kenőcse, mégsem fut, hogy összetakarítsa, megmentse a maradékot! Ez a bizonyíték, hogy nem ér semmit, hiába csináltuk napokon át! Éppolyan értéktelen, mint maga Hurleon!

A tégely valóban kinyílt, s a zselés folyadék lassan beszivárgott a földbe. Jerikó nem tudta eldönteni, mit higgyen. Igaza van a vadul vádaskodó Mornának, s valóban hiába áldozták fel három társukat? A nem védekező Hurleonra pillantva most ez tűnt valószínűbbnek. S mintha a mágus szavai maguk is ezt a feltevést erősítették volna.

- Talán valóban hiába mentünk oda… Nem tudtátok volna bezárni a térkaput akkor sem, ha kétszer annyian vagytok, s ha mégis, az az átkozott ragacs akkor sem tartotta volna össze…

Jerikó nem akart hinni a fülének, nem mert arra gondolni, amit Morna most bizonyítottnak vélt: belesétált volna egy öreg széltoló csapdájába, akinek valamiféle őrült tervhez szüksége volt egy Közös Tudat erejére? De hát mit akarhatott?

Hurleon felemelte a fejét, látta a vívódást a férfi arcán.

- De sikerülhetett volna! Nem tudhattam addig, míg magam nem látok egyet, míg meg nem kísérlem a régi módszerrel, hogy az nem működik! Nem sejthettem, hogy egyszerre kell bezárni az összes kaput, mert amíg egy is tárva van, az nyitva tartja az összes többit is! De van megoldás, tudom, hogy van!

Morna, Jerikó mellé lépett és megmarkolta a vállát.

- Ne higgy neki Jerikó! Megint összehord hetet-havat, beugraszt egy újabb képtelen kalandba, amelyből aztán talán egyikünk sem tér meg élve.

- Be lehet zárni a kapukat, s be is kell, mielőtt túl késő lesz! - Hurleon szinte könyörgött, de Jerikó lassan elfordult tőle. Hangja bizonytalanul, fáradtan csengett.

- Nem tehetem ezt még egyszer a társaimmal. Nem azért, mert attól félek, hogy leváltanának, ha ismét ilyen vereséget szenvednénk… Inkább attól tartok, hogy nem bíznának többé sem magukban, sem a Közös Tudatban, ahová tartoznak. Most nem én vagy egy-két társam vallottunk kudarcot, hanem mi mindannyian, az Álomőrzők. És Mornának igaza van. Honnan tudhatnám, ki vagy te, miféle célok vezérelnek, birtokában vagy-e egyáltalán annak a tudásnak, amiről beszélsz?

Jerikó elfordult, tehetetlenül a lenyugodni készülő Napot figyelte.

- Lassan mennünk kell - figyelmeztette Morna. - A thargodanok aligha félnek a Bíborhold fényétől.

Hurleon kitapintotta zsákjában az edényt, amelyet Riomariliondi nyújtott át neki. Még a szöveten és az üvegen keresztül is érezte, hol vannak a férgek, az edény melyik részére tapadnak szívókáikkal… Olyan könnyű lenne itt hagyni mindent, visszavonulni a jól ismert álomvilágba. Elfeledhetne mindent, régi és újabb kudarcokat, a fájdalmát, még a megosztottságát is! Könnyű lenne… Túl könnyű.

- Több, mint háromszáz éve történt - kezdte Hurleon akadozva. - Nem voltam már túl fiatal.

Jerikó és Morna egyszerre pördült meg, bámult elképedve a mágusra.

- Igaz, még nem is voltam annyira öreg - mentegetőzött szomorkás mosollyal Hurleon, látva hitetlenkedésüket -, de már elértem mindent, amit Ezüstmágusként elérhettem. Bárkinek átkavarhattam az elméjét anélkül, hogy észrevette volna, ismertem a leghatalmasabb pusztító varázslatokat… Testem nem öregedett többé, legalábbis emberi mértékkel nézve nem. Ha nem is fejtettem meg a halhatatlanság titkát, tudtam, hogyan állítsam meg szervezetem időmérőjét. Így nem volt többé akadálya, hogy megszerezzek minden tudást, amit csak Ghalla magában rejtett, megvolt hozzá az időm és a tehetségem is.

A Nappal ellentétes oldalon viharos gyorsasággal bukkant elő a Bíborhold, s valósággal elhomályosította a Napot. Hurleon le nem vette róla tekintetét, mintha onnan olvasta volna a történetet, amit elbeszélt.

- De nekem ez nem volt elég! Olyasmi kellett, ami csak az enyém - amit rajtam kívül nem szerezhet meg egyetlen másik varázsló sem. Nem akartam a világ ura lenni, nem akartam az istenek közé emelkedni, mint Dornodon, de akartam valamit, ami nyilvánvalóvá teszi… mondjuk úgy: felsőbbrendűségemet.

Morna nem tudott többet az Ezüstmágusokról, mint amit a wargpini varázsló elmeséli neki, hisz a Világégés előtt még nem foglalkozott mágiával. Az pedig, amit Casal elbeszélt neki, alig volt több csalóka tündérmeséknél. De most itt áll előtte egy valódi Ezüstmágus, vagyis valaki, aki ezt állítja magáról - a lány gyanakvása még mindig nem oszlott szét.

- Nem Jalnában éltem, pedig társaim többsége az Ezüstváros vendégszeretetét élvezte. Utólag úgy gondoltam, ez csakis az istenek kegye lehetett, hisz ez óvott meg attól, hogy még nagyobb bűnt kövessek el. Elképzelni is szörnyű, ha… - Hurleon lehunyta a szemét, kezével kitapintotta a férges tartályt. - Mondom, nekem nem volt elég Ghalla, hiszen azt bárki tanulmányozhatta. Nagyravágyásomban és hiúságomban más, idegen világokra vetettem szemet, s csakhamar megtaláltam a módját, hogy utat nyissak feléjük. De mohó voltam, s előbb akartam élvezni munkám gyümölcseit, mintsem gondoskodtam volna a védelemről. Megnyitottam a kapukat, de bezárni már nem tudtam egyiket sem…

- Csak nem te voltál… - Morna felfogása úgy látszik, gyorsabb volt, mint Jerikóé, előbb értette meg, miről beszél az öreg varázsló, de nem merte kimondani következtetéseit.

- De igen, Morna. Én indítottam el az Inváziós Háborút, az én lelkemen szárad ezrek ártatlan vére, s mindaz a pusztítás, amit az idegenek, vagy ahogy mostanában nevezik őket, a thargodanok okoztak. Hurleon összetörtebbnek látszott, mint korábban bármikor. Még rohamai idején sem volt ilyen elgyengült, hiszen most úgy tűnt, mintha feladta volna az életért való küszködést.

- A falut, ahol éltem, teljesen kiirtották a thargodanok, s százával özönlöttek a Namír Királyság minden vidékére. Hosszú évekbe és sok-sok áldozatba telt, mire visszaszorítottuk őket, s bezártuk a térkapukat. Igen, bezártuk. Az Ezüstmágusok előtti felelősségemet némileg csökkentette, hogy én voltam az, aki végül kitalálta, miként lehet meggyógyítani az univerzum sebzett szövetét, de az én lelkiismeret furdalásomat nem kisebbíthette. Ők elítéltek, de nem öltek meg, pedig azt talán könnyebben viseltem volna… Persze lehet, hogy ezt ők is nagyon jól tudták. Megfosztottak minden címemtől, rangomtól, vagyonomtól, még a nevemtől is, és száműztek. Kitaszított lettem, rajtam volt a jel, soha többé nem állt szóba velem egyetlen varázsló sem, aki tagja volt a szövetségnek, s akkoriban ki nem volt az? Nekem, aki többre tartottam magam az egyszerű pórnépnél, akik úgy néznek a legegyszerűbb varázslatra is, mint egy csodára, kínszenvedés volt köztük élnem. Lehettem volna afféle falusi boszorkány, de csak az önmagam iránti megvetésemet növeltem volna vele. Sokáig nem is tudtam varázsolni… Már nem tudom, hogy ez is a büntetéshez tartozott-e, de ha igen, akkor ez volt a legszörnyűbb. Mert ezzel megfosztottak a felejtés lehetőségétől, s csaknem az öngyilkosságba kergettek. Minden átkozott pillanatban a szemem előtt lebegtek a pusztulás képei, fülembe csengtek a haldoklók jajkiáltásai, egyetlen percre sem hagyott el a tudat: mindezért én, csakis én vagyok a felelős! Minden büntetés között ez volt a legkegyetlenebb: az emlékezés. Hurleon a semmibe meredt, s mint annyiszor korábban, most is tisztán kirajzolódtak előtte az égő házak körvonalai, látta maga előtt a thargodanok által megcsonkított holttesteket, orrába csapott a megkínzott emberi test bűze.

- Sosem akartam igazán öngyilkos lenni, pedig milyen egyszerű megoldás lett volna. Igen, ez volt a baj vele: túl egyszerű volt. Jóvá akartam tenni a bűnömet, addig élni, amíg sikerül levezekelnem, hogy aztán megtisztulva halhassak meg… Mégsem bírtam volna, ha nem találok rá előbb az álomporra, aztán a többi, még erősebb kábítószerre. Csak ezek segítségével éltem túl az éjszakákat, merészkedtem ki a Nap melengető fényére… Amikor kezdett visszatérni a varázserőm, már késő volt, nem tudtam megszabadulni tőlük… Igazság szerint nem is akartam. Megkönnyítették a várakozást, olyannyira, hogy azt is elfelejtettem mire várok. Csak ritka józan pillanataimban bukkantak elő a félelmetes emlékképek, hogy figyelmeztessenek, mire voltam képes, miért kell megbűnhődnöm. És ezek a józan pillanatok egyre ritkábbak voltak.

Jerikó és Morna nem moccant, nem szólt egy szót sem. Hurleon kitárulkozása felkészületlenül érte őket, s az még inkább, amit elmondott.

- Ilyesmit nem lehet kitalálni - súgta Morna felé a férfi.

- Mindent ki lehet találni - mondta ugyanolyan halkan a varázslónő, majd Hurleon felé fordult.

- Nincs semmi bizonyítékod, igaz? Azt viszont mindhárman tudjuk, hogy nem sikerült bezárnod a térkaput. Ha olyan öreg és tapasztalt vagy, miért vallottál kudarcot?

- Ezek nem az én kapuim. Nem én nyitottam őket, még csak nem is az én módszeremmel hozták őket létre! Ezek mások, másféle mágia működteti őket.

- Honnan tudhatnánk, hogy igazat beszélsz? Lehet, hogy mégiscsak te hoztad létre a térkapukat és csapdába akartál csalni bennünket vagy éppen nem értesz semmihez, csak egy agyalágyult vénember vagy!

Hurleon szomorú tekintete Morna arcáról a földre siklott.. Nem hisznek neki és nem is fognak, pedig már a markában a megoldás. Látta a térkapukat, felismerte a bennük rejlő szövevényes mágiát, már csak az erő hiányzik, amit nem adhat más, csakis ők! De addig nem, míg be nem bizonyítja nekik - a sors tragikus fintora -, hogy ő valóban bűnös, valóban ő okozta az Inváziós Háborút.

- Balduin azt mondta, az Álomőrzők tagjai csak Raia vagy Elenios hívei lehetnek.

Jerikó nem értette ugyan Hurleon hirtelen témaváltását, de készséggel válaszolt neki.

- A törpe tévedett. Mindenki közénk léphet, akinek szándéka egyenes és szíve tiszta.

- És te, Morna? Mint varázsló, te a hitetlenek közé tartozol?

- Nem - felelte óvatosan, szemöldökét összeráncolva a lány. - Eleniost követem, a szépség és a bűbáj istennőjét.

- Ahhoz képest elég kemény vagy - mormolta Hurleon magában, miközben Morna arcát fürkészte.

- Mágusként aligha vagy képes rá, de mint Elenios papnője talán igen… A bizonyíték itt van - kocogtatta meg koponyáját az öreg. - Megengedem, hogy behatolj elmémbe és ellenőrizd, amit mondtam. Megnyitok minden kaput, ennek ellenére nem lesz veszélytelen a feladatod… Ha egyáltalán vállalod.

Morna egyik alapvető jellemvonása - vagy éppen hibája - volt, hogy nem tudott ellenállni a kihívásoknak. Bólintott hát, s istenéhez fohászkodott segítségért.

Valóban nem talált egyetlen gátat, akadályt sem, de ez még nem hangolta bizalomra Hurleon iránt. Zavaros emlékei törött cserepekként, szétszórva hevertek, s Morna csak nagyon lassan tudta összerakni belőlük az öregember múltját. Először a közelmúlt: VI. Borax próbálkozása, hogy újra képes legyen teleportáltatni hadseregét Erdauinra és a boszorkánykirállyal való, szintén kudarccal végződő összecsapás… Aztán a régebbi, egyre homályosabb emlékeket tárta fel, amelyekben Hurleon bármit megtett, hogy mákrózsához és haarding-féreghez jusson. Hosszú-hosszú évek, amelyekből időnként nem maradt több csak egy álom, hol rémisztő, hol rózsaszín ködben tenyésző. Morna ugyanazt érezte, mint Hurleon akkoriban: fájdalmat, félelmet és lelkiismeret furdalást. Még mélyebbre kotorva a varázsló agyában Morna rábukkant az ítélethirdetés napjára, a vádbeszédre, amit Hurleon önmaga ellen tartott, s a védőbeszédre is, ami alig volt több egy mondatnál: „Bűnös vagyok. Nincs olyan büntetés, amit ne érdemelnék meg.” Aztán látta a zűrzavart és az okát is: a megnyíló, feneketlen mélységet feltáró térkaput is, átérezte az elbizakodottságból kétségbeesésbe átcsapó érzelmeit.

Morna eleget tapasztalt, de még mindig nem hitt. Pontosan tudta - bár ő maga nem lett volna képes rá -, hogyan lehet hamis emlékeket gyártani, becsapni azokat, akik nem elég elővigyázatosan közelítenek az elméhez.

Akár ki is húzhatta volna láthatatlan csápjait Hurleon koponyájából, ám egyszer csak ott magasodott előtte a fal, ami magasságával, tömör keménységével szinte csábította, hogy próbálkozzon meg vele. Könnyebb volt átjutni rajta, mint gondolta, talán Hurleon maga segítette, hogy feltárja legmélyebb, legféltettebb titkát. Odaát, a fal túloldalán sötét volt. Morna az orra hegyéig sem látott volna, ha váratlanul nem gyúl fény a feje fölött.

Nem a fal csalogatta, nem Hurleon könnyítette meg a dolgát. Ő hívta. Évszázadok óta kuksol a sötétségben, amit nem nevez otthonának, noha ugyanolyan a homály, mint ott. Várja a lehetőséget, hogy kiszabaduljon, s ha nincs, hát teremt magának: hív valakit, hogy segítsen neki. Ha már ott van, ha nem tud elég gyorsan elmenni, az már jó, az már jelent valamit: megrövidíti rabsága kényszerű éveit - talán annyira, hogy azonnal élhet a szabadsággal.

Morna bénultan állt, szemei tágra nyílva meredtek a semmibe. Jerikó nem tudta magához téríteni, s Hurleont is hiába kérlelte, rángatta - ő csak ült és valami ismeretlen dallamot dúdolva ringatózott. Jerikó nem szívesen tette, de azért imádkozott Raiahoz, hogy adjon erőt neki a tisztítótűzhöz. Mielőtt azonban varázsolni kezdett, egy pillanatig tétovázott: nem tudhatta, Hurleonra milyen hatással van, így Mornára bocsátotta a tisztaság fénylő gömbjét.

Morna megrázkódott, arca eltorzult, de nem esett bántódása, s hamarosan kinyitotta a szemét is. Ahogy Hurleon is, aki bágyadtan rámosolygott a lányra.

- Mondtam, hogy veszélyes lehet.

Jerikó szapora kérdéseire - mi, miért és hogyan történt - Morna sokáig nem adott választ. Hosszú hallgatása után is csak annyit mondott:

- Higgy neki. Ő tudja, tudnia kell, hogy mit tehetünk.

Morna még sokáig nem mesélte el Jerikónak, mi történt vele, mígnem egy holdtalan éjszakán végre megeredt a nyelve. Mesélt a teremtményről, aki csaknem hatalmába kerítette, s akit Hurleon magában őrzött sok-sok éven keresztül. Akadozva elbeszélte szörnyű, felfoghatatlanul sötét gondolatait, amelyek oly idegenek voltak Ghallától, hogy csakis egy másik világból származhattak. Mert bár Morna sosem látott efféle lényt azelőtt, tudta, hogy ott, Hurleon koponyájában egy thargodan herceg lakott, akit a volt Ezüstmágus akarata ellenére foglyul ejtett.

Morna most már hitt benne - talán csak Eleniosba vetett hite volt ehhez hasonlítható -, hogy Hurleon képes lesz bezárni a térkapukat. Reménye azon az egyszerű tényen alapult, hogy már megtette egyszer.

Kopernik hátán korbács csattant, valódi kilencfarkú macska kapaszkodott a bőrébe, s szántott bele mély, véres csíkokat. A fájdalom erősebb volt, mint amire számított. A bőrpáncélnak és a kissé merev és kemény, de épp ezért nehezebben sebezhető bőrének ki kellett volna védenie a csapást, illetve legalább felfognia nagy részét. A mutáns újra suhogást hallott a háta mögül, hát igyekezett azt tenni, mint körülötte mindenki: leszedni az egyenes sorba ültetett cserjék legzsengébb, üde zöld leveleit. Ekkor került először látóterébe saját testének egy darabkája, mégpedig a lába: egyenes volt és hosszú, világos, füstösbarna bőr fedte. Lábfeje kicsi volt és vékony, csaknem kecsesnek mondható, bár talpának bőre mintha kissé megkeményedett volna…

- Nem megmondtam, hogy ha még egyszer meglátom, hogy lazsálsz, a kalodába kerülsz?!

A mögötte álló, korbácsos ember megragadta koszlott ingének nyakánál fogva és lerántotta a földre. Egymás után záporoztak rá az ütések, míg a felügyelő meg nem unta - vagy bele nem fáradt - és oda nem hurcolta a tűző napon felállított kalodához. Kezét, lábát bedugta a lyukakba, rázárta, s ment a dolgára.

Kopernik első dolga volt, hogy szemügyre vegye a kezét is: csuklója vékony volt, tenyere viszonylag kicsi, ujjai hosszúak és kecsesek.

Már sejtette, hogy átváltozott, de még nem tudta, hogy mivé, s szorult helyzete ellenére ez izgatta a leginkább. A delelőn álló nap izzadságcsíkokat csalogatott elő hosszú, szőke haja alól - mert szőke volt, ennyit meg tudott állapítani-, amik aztán nedves utakat rajzoltak poros arcára. A hőség lassan kikezdte szervezetét - szája kiszáradt, feje le-lecsuklott, végtagjai remegtek, s kényelmetlen helyzetük miatt elzsibbadtak -, de ő egyre csak azon töprengett, hogyan került ide.

Emlékezett Martian labirintusára s a vékony, vörös korongocskára is, fel tudta idézni a zuhanás kezdetét is… De semmi többet. Attól a pillanattól kezdve, hogy elméje - nem viselvén el a sorozatos megpróbáltatásokat - kihunyt, addig a percig, amikor lesújtott rá a korbács, egyetlen apró mozzanatra sem emlékezett.

És most itt volt ezen az ültetvényen, nézhette a ki tudja milyen fajtájú bokrok végeláthatatlan sorait, a köztük hajladozó, ruházattal alig ellátott rabszolgákat. S ami még rosszabb, ő maga is egy volt közülük, erre figyelmeztette a korbácscsapások okozta fájdalom, s kalodába zárt végtagjainak zsibbadt merevsége. Meztelen bőrét égette a nap, hasogató fejfájás kínozta, a tárgyak elmosódtak szeme előtt, néhány perc múlva elájult.

Egy szalmakunyhó hűvösében tért magához, sötét, fullasztóan párás éjszaka vette körül. Már nem a kalodában volt, csupán egy könnyű bilincs kötötte össze bokáit. Némi erőlködés árán felállt, kitántorgott a szabadba. Egyetlen hold világított az égen: Ghalla Bíborholdjához képest kicsiny, de erős, sárgás fényt bocsátott ki magából. Körülötte az övéhez hasonló kalyibák százai álltak, többségükben öten-hatan laktak, egy egész család. Jókora terméskövekből rakott kút állt a település közepén, káváján egy vödör, mellet hosszú, széles vályú.

Kopernik megnyalta cserepesre száradt száját - csak most érezte meg kínzó szomjúságát.

A kútban magasan állt a víz, jóféle, bő forrás táplálhatta, ha ekkora melegben sem apadt lejjebb. Kopernik leeresztette a vödröt, meg sem várva, hogy teljesen megteljen, máris húzta felfelé. Mohón ivott, egyenesen a vödörből, ajka két oldalán lecsurgott a víz meztelen mellkasára. Csak miután csillapította szomját, nézett bele a víz tükrébe, próbálta megállapítani, miben is nyilvánult meg a változás.

Először csak a hold arany tallérját látta a víz tükrében, majd, ahogy beljebb hajolt, saját arcát is. Valahonnan ismerős volt neki az egyenes, de nem túl hosszú orr, a kékeszöld csillanású, enyhén ferdére metszett szem, a szép formájú, bár most kissé megdagadt ajak. Hosszú, fésületlen és piszkos haj hullott arcába, s felfedte kicsi, de határozottan hegyes füleit. Kopernik ijedten hőkölt hátra, s egy nevet mormolt, - amit már évek óta nem mondott ki fennhangon:

- Thalatha…

Kopernik túlságosan el volt foglalva önmagával ahhoz, hogy időben észrevegye a háta mögül közeledő lépteket, de a hangos, szitkozódó ordítást már nem hagyhatta figyelmen kívül:

- Mit képzelsz magadról, kutya?! Hogy mersz abból a kútból inni, ahová a báró állatait viszik itatni? Hogy merészeled összemocskolni, megfertőzni a vizet, te undorító fattyú?!

A jól megtermett, kopasz férfi korbácsát suhogtatva jött Kopernik felé, aki nem várta meg, hogy elég közel jöjjön ahhoz, hogy megüthesse vele. Jószerivel nem is gondolkodott - ha ezt teszi, talán túl sokáig késlekedett volna -, mentális energiáját a fegyverre összpontosította. Bármilyen szorosan markolta is az őr a kancsukát, most megdöbbenve tapasztalta, hogy kirepül a kezéből, pörögve száll a kunyhók között, s jó néhány méterrel arrébb esik le. Az ember azonban még így, fegyvertelenül is testi fölényben volt: Kopernik gyereknek látszott mellette. Csakhogy a mutáns elméje különleges volt, s ezt csakhamar megtapasztalhatta a felügyelő agya is - bár aligha értette volna meg. Most reá sújtott le a korbács, de nem a testére, ennél sokkal fájdalmasabb pontokat ért. Kezét fejére szorítva összerogyott, s úgy maradt az után is, hogy Kopernik nem ostromolta már elméjét pszi-energiával. Ellenkezés nélkül tűrte - szeme csukva volt, talán nem is volt magánál -, hogy a volt rabszolga lerángassa róla felső ruházatát. A fényes bőrnadrág zsebében ott volt bilincseinek kulcsa, így Kopernik kiszabadíthatta magát, s magára ölthette a felügyelő ruháit. Mind a nadrág, mind a vékony, a mellkast szabadon hagyó kaftánszerű köpeny lötyögött rajta, de nem bánta. Régi holmijaiból csak a vöröses korongocskát tartotta meg.

Kopernik immár szabad volt - már amennyire egy valószínűleg szigorúan őrzött terület közepén valaki is elmondhatja ezt magáról. A mutáns azonban képes volt teleportálni, de csak akkor, ha ismert valakit ezen a síkon. Márpedig ha jól sejtette, Damarthil itt van valahol, itt kell lennie.

Kopernik lélekben felkészült az újabb borzalmas élményre, a zuhanásra a halál alagútjában, de ezúttal nem történt semmi ilyesmi, minden úgy ment végbe, ahogy kellett.

Egy város legszélére étkezett, az első kunyhók vagy tízméternyire voltak tőle. Damarthilnak nem volt se híre, se hamva. A mutáns a sikeres teleportálást bizonyítéknak vette arra, hogy a lány itt van valahol, de azt már nem értette, akkor miért nem a közvetlen közelébe érkezett.

- Sose fogom megtalálni, ha át kell érte kutatnom ezt az egész világot – mormolta magában, s elindult befelé a városba. Lassan hajnalodni kezdett, s a szürke homállyal keveredő rózsás fény nem kímélte a várost. A kunyhók csak építőanyagukban különböztek az ültetvényen látott rabszolgaszállásoktól: korhadt deszkáikon besüvített volna a szél, ha egyáltalán lett volna valami, ami felkavarja a máris forró levegőt. A házak előtt néhol bekerítettek egy kis területet, valamikor minden bizonnyal kertnek szánták őket, de mostan már a fű sem élt meg a kiszáradt, felrepedezett földön.

Csönd és por ülte meg a várost. Nem volt sürgős az ébredés, senki nem sietett munkába. Figyelő szemek sem lestek Koperniket, kutyák sem szimatolták lábát, nem szegődtek a nyomába. A mutáns azt hihette volna, hogy egy kihalt szellemfaluban jár, ha meg nem lát néhány közeledő alakot az úton.

Mindannyian fiatalok voltak, fiúk, lányok vegyesen. Kevés, de tarka ruha fedte sovány testüket, silány minőségű, ami csak az éjszaka homályában tűnik színpompásnak. Fásult arcukon nemcsak a lerakódott por miatt látszott száraznak a bőr, hiába próbálták ócska, rosszul felkent festékkel palástolni szépséghibájukat.

Kopernik megszólította őket, tudni akarta, hol, milyen világban, vagy legalább milyen városban járhat.

- Idegen vagyok itt… Csak most érkeztem… Megmondanátok, hogy…

Kopernik elhallgatott. Megfordult, s a távolodó fiatalok után nézett, akik úgy mentek el mellette, mintha nem is látták volna, nem hallották volna hangját. Lassan szétszéledtek, mindegyik más-más kunyhóba tért be. Becsukódott mögöttük az ajtó, s a mutáns ismét egyedül maradt.

Megcsóválta a fejét, s folytatta útját a város belseje felé. Elmaradtak mögötte a kunyhók, s egy darabig kietlen, afféle senki földjén gyalogolt, amíg útját nem állta a fal.

Már messziről látta a vörös csíkot, de csak a közelébe érve derült ki, mekkora is, milyen monumentális épület ez az erődítmény. - Legalább tíz méter magas volt, hatalmas köveit valószínűleg messziről hozhatták, s minden kötőanyag nélkül állították össze. A csúcsíves, ráccsal lezárt kapu két oldalán bástyák álltak, onnét kiabált le egy őr Kopernik fele.

- Mi járatban vagy errefelé, jóember?

- Idegen vagyok itt, csak meg szeretném nézni a városotokat!

- Aztán pénzed van-e?

Kopernik összeráncolta a homlokát. Ami vagyona csak volt, az Ghallán maradt, s különben is: aligha fogadnák el itt. Azonban végigkutatta a nadrág és a kaftán zsebeit, s megkönnyebbülésére egy aprócska bőrzacskóra talált. Meglengette a katona felé, akiről azt hitte, hogy baksist akar, de ez nem volt elég neki.

- Pontosan hány dárod van? - kérdezte, s indult lefelé a kapuhoz.

- Hát - számolgatta Kopernik a négyzet alakú érméket. - Tizenegy dárom van.

Az őr leért, s kissé felhúzta a kaput, hogy Kopernik meghajolva bár, de beférjen.

- Hmm, tizenegy. Ez pontosan három napra elegendő – közölte a mutánssal az őr, s mielőtt megmozdulhatott volna, csuklójára pecsételt valamit. - Kérek két dárt, ennyibe kerül, hogy egyáltalán beengedtünk.

Miközben Kopernik engedelmesen fizetett, megkérdezte:

- Mi van, ha tovább akarok maradni?

- Csak akkor maradhatsz, ha van rá pénzed. Ekkor elmész a főkincstárnokhoz, aki újabb két dár és a megfelelő pénzmennyiség felmutatása ellenében új pecsétet rak rád. Ha a pecsét lejárta után a városban maradsz, kitoloncolnak, és ez még a legenyhébb büntetés.

- És ha le akarnék itt telepedni?

A katona megvetően végigmérte Koperniket.

- Ahhoz neked nincs se elég pénzed, se magas rangú pártfogód. Eridj innen és ne tarts fel a szószátyárkodásoddal!

A várost koncentrikus körökre osztották fel, s ahogy Kopernik befelé haladt, egyre gazdagabbak, díszesebbek lettek a részek, mind több növény pompázott az ablakokban, mind nagyobb üvegházak díszelegtek a paloták mellett.

A mutáns azonban úgy gondolta, ráér később alaposabban körbenézni, most inkább egy csendes szobát szeretett volna, ahol lepihenhet, s ahol megemésztheti az elmúlt napok eseményeit, beleértve különös átváltozását is. Betért hát az első útjába eső fogadónak tűnő házba, de egy perc múlva már újra kint volt az utcán. A legkisebb szobáért is napi húsz dárt kértek, s ez több volt, mint jelenlegi egész vagyona. Visszament inkább a legszélső kerületbe, majdnem a kapuig, s ott tért be egy kétfejű medvével cégérezett kocsmába.

Az alacsony, szikár kocsmáros unottan nézett rá, s kérdésére, hogy mennyibe kerül itt egy éjszaka, ugyanolyan unottan felelte:

- Egy dár egy napra. Van ablaka, ágy, asztal, szék, jár hozzá egy liter másodosztályú víz. Árnyékszék nincs a házban, a közösre kell járnod.

- Rendben van, kiveszem egy napra. Tudsz adni valami harapnivalót?

- Csak tojás van.

- Hát akkor tojás kenyérrel. Meg egy korsó sör.

A kocsmáros szemöldöke felszaladt a homloka közepéig.

- Van három dárod egy korsó sörre?

Kopernik csak most értette meg, hogy ebben a világban minden a víz körül forog. Akinek van vize, az gazdag, mindent megszerezhet, amit csak akar. Akinek meg nincs, az ki van szolgáltatva, engedelmeskednie kell, ha nem akar szomjan halni. Egy száraz világba csöppent, ahol az élet kulcsa, a víz nem mindenkié - az övé sem, s így alaposan megjárhatja, ha nem megy el innen idejében vagy ha nem szerez még több pénzt.

- Add a legolcsóbb innivalódat, amid csak van - felelte a pillanatnyi meghökkenés után Kopernik, s nem törődött tovább a fogadós furcsálkodó pillantásaival.

Leült az egyik asztalhoz, elfogyasztotta a végül is bőségesnek bizonyuló reggelijét, legyűrte a zavaros, elképesztő színű és ízű löttyöt, amit felszolgáltak neki, s a kocsmáros útmutatása alapján megtért a szobájába.

Volt egy bútordarab, amiről a fogadós nem tett említést, de ami azonnal Kopernik szemébe ötlött: egy homályos és piszkos, enyhén torzító tükör. A mutáns azonnal elébe állt, s bár félt a megjelenő képtől, ugyanazt látta, mint a kút vizében: egy hosszúkás, jóképű, bár kissé nyúzott elf arcot.

Elővette a vörös korongocskát és elmosolyodott. Akármi is ez az apróság, visszaadta neki régi énjét. Abban a testben jelenítette meg ezen a síkon, amelyik valaha, a Világégés előtt az övé volt… Eltüntette róla a hüllőkéhez hasonlatos külső jegyeket, levette róla a stigmáit, ami megkülönböztette a többiektől, ami miatt megutálták, kiközösítették, kitaszították maguk közül.

- Akármilyen legyen is ez a világ, én szeretem! - kiáltott fel önkéntelenül Kopernik - Thalatha a legszívesebben megcsókolta volna a tükörben derengő férfiarcot.

Később, amikor már kissé lehiggadt, az volt az első dolga, hogy felderítse Damarthil hollétét. Letelepedett az ágyra, magába mélyedt, majd kiterjesztette tudatának hálóját a város fölé. Egyesével nézte át a háló szemeit, kereste a gondolati mintát, amelyik a lányt jelentheti. Néha talált hasonlóságot, de teljes azonosságot soha, s amikor kinyitotta a szemét, teljesen biztos volt benne, hogy Damarthil nincs a városban. Nem keseredett el, mindössze nem értette a dolgot: azért teleportálódott éppen ide, mert Damarthil itt van, viszont hiába keresi, nem találja. Felmerült benne a gondolat, hogy talán a lány túl messze van, hogy egy teleportálással elérje - a Túlélők Földjén kisebbek a távolságok, ott sosem ütközött efféle akadályba, de bizonyítani ezt sem tudta volna, mert nem maradt már ereje egy újabb próbálkozásra.

A rejtély megfejtését Kopernik elhalasztotta - most inkább pihenésre vágyott, ami nagyon is ráfért a hosszú, fárasztó utazás után. Átaludta csaknem az egész napot, s ezt csak azért nem érezte időpazarlásnak, mert visszanyerte csaknem az összes mentális erejét. Gyomrának korgása azonban arra figyelmeztette, hogy testi energiája vészesen fogyóban van, s nem ártana egy bőséges étkezéssel pótolni.

A kocsmáros közben alighanem élelmiszerszállítmányt kapott, mert ahogy Kopernik látta, vendégeinek nemcsak tojást szolgált fel, hanem húst és valami puffadt zöldségfélét is.

- Mi az a növény ott? Jó az íze?

A fogadós furcsálkodva nézett Kopernikre.

- Mindenki ismeri a wanterát. Nincs semmi íze, viszont sok vizet tartalmaz. Vékony, hosszú gyökereivel felszívja akár húsz méter melyről is.

Kopernik nem akarta, hogy további tudatlanságai is kiderüljenek, inkább kérte ugyanazt, amit a többiek ettek, s leült az egyik asztalhoz. Sürgősen információt kellett szereznie, s a kocsmáros látszott a legbővebben csobogó forrásnak. No nem kérdéseket akart feltenni, a mutáns ismert ennél kifinomultabb, hatásosabb és nem annyira feltűnő módszereket.

Míg jó étvággyal evett, ivott és látszólag nem törődött semmi mással, óvatosan behatolt a férfi elméjébe. Nem tudta olyan mélyen feltárni, mint ahogy Elenios papjai tették volna, de könnyedén elkapta a felszínen hullámzó gondolatokat, a megpróbálta belőlük kifacsarni a lehető legtöbb információt. A várost Houtwatnak nevezték, valamilyen herceg irányította, akinek nem lehetett megtudni a nevét. Minden vízzel ő rendelkezett - a kocsmáros e rövid időn belül is sokszor gondolt rá átkozódva -, gyakorlatilag az övé volt minden és mindenki. A fogadó a csőd szélén áll, ha nem robbantják ki a felkelést… Innentől kezdve Koperniket már nem érdekelték a kocsmáros töprengései, lassan visszahúzódott. Épp ekkor ért mellé egy vékony, festett arcú férfi.

- Hé barátom, látom te is idegen vagy Houtwatban! Nem akarsz egy kis pénzt keresni? Nem látszol ugyan nagyon megtermettnek, de elbírsz a holmijainkkal, azt hiszem. Érted, amit beszélek? Egy teherhordó kellene!

Kopernik végignézett a férfin, aztán a népes, tarka társaságára pillantott.

-Ti is elég szegények lehettek, ha épp itt szálltatok meg.

- Igaz, most laposabbak az erszényeink, mint valaha, de majd a herceg megtömi! Ide nézz!

A férfi apró labdákat szedett elő bő nadrágja bokáig nyúló zsebéből, s dobálózni kezdett velük, egyszerre hattal. Társai rögtönzött buzogány-bemutatót tartottak, a nők élénk zsivajjal hangszereket kerítettek elő, s táncra pördültek.

- No láttál-e már ilyet tifelétek?

Koperniknek kedve kerekedett versenyezni a zsonglőrökkel. Eltérítette a férfi labdáit és a buzogányokat is, és egy pillanat múlva már tizenkét tárgyat tartotta levegőben - persze nem csupán ügyes kezeit használva. A nézőkké vált zsonglőrök úgy látták, a labdák és a buzogányok egy-egy pillanatra meg is állnak a levegőben, mintha egy ismeretlen erő odaszögezte volna őket. Majd mindannyian érzékcsalódásnak vélték a jelenséget, csupán egyikük, egy alig serdült leány suttogta elfogódottan.

- Csoda.

Kopernik befejezte a mutatványt, sorban visszadobálta a tárgyakat tulajdonosaiknak, majd megjegyezte.

- Nem csoda ez. Bármelyik kezdő varázsló vagy pszionikus meg tudja csinálni.

A mutáns nem értette a hirtelen támadt morajt, s azt az érezhető visszahúzódást is, amellyel a mutatványosok köre tágult.

- Mi egyetlen varázslót sem ismerünk. Nálunk nincsenek.

- Mi az a pszionikus?

Egy percre teljes csönd uralta a fogadót. Maga a kocsmáros is - pedig ő már rég megszokta, hogy ne üsse bele az orrát vendégei dolgába - gyanakodva figyelte Koperniket.

Kopernik átkozta magát, amiért nem elemezte alaposabban a helyzetet. Észre kellett volna vennie! Abból, hogy a Dornodon mágikus energiavihara által rákényszerített külső lefoszlott róla, hogy milyen könnyedén szökött meg az ültetvényről, mintha nem számítottak volna semmilyen varázslatos jellegű támadásra… Az egész város, a vízhiány…

Ebben a világban nagyon ritka és gyenge lehet a mágia - ha van egyáltalán! Nincsenek varázslók, a pszionikát nem ismerik annak ellenére, hogy működik, hiszen ő képes… Csakis ő képes…

A mutáns hirtelen elmosolyodott. Ha itt marad, ebben a világban nem lesz többé kitaszított, sőt! Az elképzelhető legnagyobb magasságokba emelkedhet képességei révén. Hiszen külseje vonzó - hegyes füleit eltakarja hosszú haja, s különben is, legfeljebb enyhe szépséghibának tekintenék, amit akár korrigálni is lehet - és van egy olyan fegyvere, amit senki sem sejt, s ami ellen nem ismerik a védekezést: a pszi!

Kopernik hirtelen megérezte, hogy túl hosszúra nyúlt a hallgatás. Elmosolyodott - nem túl őszintén, -, és megjegyezte:

- Csak tréfáltam. Nem sikerült túl jól, igaz?

A feszültség lassan oldódott. Mindenki visszaült a helyére, s ismét zaj töltötte be az ivót. Kopernik nem vette észre, hogy másféle a zsibongás: az artisták komorak és izgatottak egyszerre, vitatkoznak valamin - ő maga a gondolataiba mélyedt. Elhatározta, hogy megkeresi Damarthilt, elmondja, miféle szörnyűségek történnek a Túlélők Földjén, s hogy csak ő segíthet - ő és a kártyák. Rögtön a vacsora után megpróbálkozik egy újabb teleportálással, döntötte el. Persze nem ártana előbb egy kis pénzt keríteni, ez a világ óriási is lehet, akkor hetekbe telik, mire megtalálja a lányt.

- Bocsánat, uram.

Ugyanaz a festett férfi állt mellette, mint az előbb, de most alázatosan meghajolt előtte, s az erős smink alatt is jól látszott megilletődöttsége.

- Nem akarnálak zavarni, ha most nem alkalmas, visszajöhetek később.

- Mondjad csak… És ne uramozz, ülj le ide mellém!

- Megtisztelnél bennünket, ha ma este fellépnél velünk a herceg előtt…

- Hogy én fellépjek veletek?

A zsonglőr sápadtabb lett fehér arcfestékénél is.

- Tudom, hogy nem vagyunk képesek neked annyit fizetni, amennyit megszoktál, s amennyit művészeted megérdemel, de mi holtunkig emlegetnénk, ha együtt dolgozhatnánk egész Quoe legügyesebb artistájával… Megosztanánk veled, amink csak van!

Kopernik egyszerre nagyon ostobának érezte magát. Talán a másféle levegő, talán a víz hiánya teszi, de mintha gyengült volna a felfogóképessége. Ezek a mutatványosok most azt hiszik, hogy ő is közülük való, csak sokkal ügyesebb. Végül is, miért ne? Egyelőre ez is megteszi. Úgyis pénzt kell szereznie, Damarthil várhat egy-két órát!

- Mikor léptek fel?

- Egy óra múlva kell odaérnünk a hercegi udvarba. Hogy mikor kerülünk sorra, azt nem tudom… Ez azt jelenti, hogy beleegyezel?

Kopernik bólintott, s a mutatványosok komor arca felderült. Ünnepre azonban nem maradt sok idő, mert készülniük kellett a műsorra.

A herceg palotája voltaképp egy hatalmas üvegház volt. Az átlátszó falak csak részben szolgáltak arra, hogy elzárják a város urát a köznéptől, leginkább a herceg hatalmát mutatták. Hiszen alig egy méterre a poros, szikkadt utaktól és árkoktól valóságos dzsungel virult: rengeteg zöld levél, virág, egészen a tetőig felnyúló, dúslombú fák. Bár nyilvánvalóan hatalmának fitogtatására építette a herceg az üvegházat, mégis sűrű őrség vette körül, puszta jelenlétével is elriasztva a kíváncsiskodókat. Mintha még a látványt is sajnálta volna alattvalóitól - Kopernikben ez ötlött fel, miközben a bebocsáttatásra vártak.

A meghívólevél átadása és egy alapos testi motozás után - Kopernik alig tudta visszatartani a nevetését – máris bent voltak. Kövekkel kirakott úton - fejvesztés terhe mellett tiltották meg, hogy valaki letérjen róla, s összetapossa az üde zöld gyepet - egyenesen a hercegi palotához vezették őket, de nem a bálterembe, csupán egy félreeső hodályba, ahol várakozniuk kellett, hogy meddig, azt nem árulták el. A kinti száraz levegő után az üvegház párássága megviselte a mutatványosok tüdejét. Némelyikükre fulladásos roham tört rá, amelyet csak nagy nehezen tudtak elmulasztani.

Koperniknek úgy tűnt, órák telnek el haszontalan semmittevésben, mind türelmetlenebb és idegesebb lett. Feltámadt benne a lelkiismeret - úgy érezte, mégis Damarthil után kellett volna mennie. Kitapintotta a zsebében a vörös korongocskát, forgatta, próbált megnyugodni. Leült a sarokba és meditált. Hogy mégis valamennyire hasznosan töltse az időt, újra megkísérelte megtalálni Damarthilt. Csak néhányszor találkozott vele, de ismerte annyira a személyiségét, hogy ráleljen, ha mégis Houtwatban van - de újabb kudarc érte: senki sem volt a városban, aki teljesen megegyezett volna a képpel, amit magában őrzött az elf lányról.

Arra eszmélt, hogy az artisták ott állnak körülötte. Bár már szólította őket az udvarmester, ők csak félve merték megszakítani Kopernik elmélyedését.

De most már menniük kellett, ha nem akarták fejükre vonni a herceg haragját, s elindultak a bálterembe vezető zegzugos folyosókon. Még tartott az előző műsorszám, amikor odaértek, így az oldalajtóban állva a mutánsnak volt ideje körülnézni. A C alakú asztal közepén, nyilván maga a herceg trónolt. Kövér, zsíros képéről lerítt, milyen kevéssé érdekli a kardnyelő, ahogy a mellette ülő két nőnek is kevés figyelmet szentelt. Figyelme egyre elkalandozott valahová a mutatványosok mögé, ezért Kopernik is arra fordította a fejét.

Először csak a dolog szörnyűségét fogta fel, három véresre kínzott, meztelen testet feszítettek ki kötelekkel a padló és a mennyezet közé. Egyikük kiszúrt szemei világtalanul tekintettek a lakomázó urakra, a másikban aligha volt élet, feje lecsuklott mellkasára, izmai elernyedtek. Még a középső látszott a legerősebbnek, annak ellenére, hogy nő volt. Mocskosszürke, kócos haja szabályos arcot keretezett, ami valaha - a kínzások előtt - talán még szép is lehetett. Smaragdzöld szemei még így, ebben a helyzetben is fenyegetően villantak a herceg felé, s nyilván a szitkokkal sem bánt volna takarékosan, elővigyázatosan, ha ki nem peckelik a száját. A mutáns ismerősnek vélte eltorzult vonásait, de csak akkor ismerte fel, amikor a herceg intésére kivették a fadarabot a szájából, s a nő megszólalt.

- Vízbe fog fojtani a néped, zsarnok! Kiszárítja ocsmány testedet, és odavet a sivatagi kutyáknak! Nem fogok hiába meghalni, az én nevemmel az ajkukon fognak harcba indulni ellened.

A kardnyelő gyorsan elkotródott a hercegi asztal elől, elsurran Kopernikék mellett - látta, hogy a herceg másféle szórakozásra vágyik. A mutáns kábán tűrte, hogy az udvarmester hátrébb szorítsa, majd feleszmélve kicsit előrébb tolakodott. Még mindig nem akarta elhinni, hogy az a duzzadt és cserepes szájú, vékony, majdhogynem aszott nő Damarthil. Hisz ő egy mentális paranccsal kioldoztathatná magát és elmenekülhetne. Elenios papnője biztos, hogy képes erre. Nincs mágia, nincsenek istenek, nincsenek papok, Damarthil ebben a világban nem több egy bátor és erős nőnél, aki csak fizikai fegyverekkel és éles elméjével küzdhet szabadságáért… Ezért nem találta meg - Damarthil más lett, a világ őt is megváltoztatta!

Korbács csattant, s Kopernik szinte a saját szájában is érezte a Damarthil felrepedt szájának sarkából szivárgó vér édeskés ízét.

- Tévedsz, hegyesfülü szuka! Azok ott odakint azt fogják hinni, hogy elmentél a városból, cserbenhagytad őket. Átkozni fogják a nevedet, nem leszel mártír!

- Azt hiszed, titokban tarthatod? Nézz csak körül! Túl hiú voltál, és ünnepeltetni akartad magadat. Ennyi ember nem tartja meg a titkodat!

A herceg feldühödött - ő is értette már, hogy hibát követett el -, és újra sújtani készült a korbáccsal. A fegyver azonban kicsúszott a kezéből, a földre esett, s akkor is odábbcsusszant, mikor a hájas férfi fel akarta kapni.

Senki sem mert nevetni, tudták, hogy legyenek bármilyen rangban, ezzel a nyakukat kockáztatnák. A herceg abbahagyta a korbács üldözését, s egy tőrt szedett elő. Mindenáron ő akarta megölni lányt, a felkelés vezetőjét. Nem volt soha semmilyen ellenállás Houtwatban, míg ez a szuka be nem tette ide a lábát, s még most, a halál biztos közelében is meg meri fenyegetni! A tőr kecses ívben repült ki a herceg kezéből, s ezen már a vendégek sem találtak semmi nevetnivalót. Többen felpattantak, boszorkányságot emlegettek, s el is távoztak volna, ha a herceg komor tekintete nem marasztalja őket.

Kopernik a pillanatnyi szünetet arra használta fel, hogy üzenetet küldjön Damarthilnak. Soha korábban nem próbálkozott ilyesmivel, de volt esélye, hogy sikerüljön.

- Kopernik vagyok. Kiszabadítalak.

Ha a lányhoz el is jutott az üzenet, nem adta semmi jelét. Egy pillanatra megakadt ugyan a szitkozódásban, de ez azért is lehetett, mert hirtelen egyetlen átok sem jutott eszébe. Kopernik maga sem tudta, miképp fogja végrehajtani ígéretét, hiszen egymaga volt a teljes testőrséggel és vendégsereggel szemben. Ekkor azonban felötlött benne egy szó: boszorkányság, s visszaemlékezett az elhangzását követő rémületre. Volt egy kis ideje, senki sem mert közelíteni Damarthilhoz, s bár a herceg íjászokat rendelt a terembe, azok még egy jó ideig nem érkeznek meg.

A C alakú asztal nehéznek tűnt, túlságosan nehéznek. Azonban amikor Kopernik megbillentette, kiderült, hogy három részből rakták össze, s ezek közül a középső éppen megfelelt Kopernik céljainak.

A herceg gyűlölködve nézte Damarthilt, s csak akkor fordult meg, amikor ritmikus kopogást és ijedt kiabálást hallott a háta mögül.

Az asztal néhány centiméterrel a padló fölött táncolt: hol egyik sarka billent lejjebb, hol a másik, s el is fordult kicsit, épp csak annyira, hogy a mellette ülő vendégeknek fel kelljen pattanniuk. Nem mintha bárki is a helyén akart volna maradni - a herceg elordított parancsának fittyet hányva mindenki arra menekült, amerre tudott. Az udvarmester is otthagyta a mutatványosokat, a mellettük átfurakodó urakkal és hölgyekkel egyetemben eltűnt a folyosó kanyarulatában. Az artisták nem futottak el, bár észrevehetően távolabb húzódtak tőle. Mindannyian Koperniket nézték, nem rosszindulatúan, de mosoly nélkül. A mutáns nem tartotta alkalmasnak az időt magyarázkodásra, annál is inkább, mert a herceg is a teremben maradt. Az asztal még inkább megemelkedett, derékmagasságba került - Kopernik homlokán hatalmas verejtékcsöppek ütköztek ki - és lassan megindult az uralkodó fele. A férfi, aki újra visszafordult Damarthilhoz, nem vette észre a közeledő bútordarabot. Egészen közel lépett a lányhoz - nem nézett a szemébe, mintha rontástól tartott volna - és felágaskodott, hogy elérje a lány nyakát. Damarthil hiába rángatta magát, kiszolgáltatott helyzetében nem védekezhetett. A asztal még messze volt tőle, pedig ha eléri, földre dönthette volna a herceget. A mutáns próbálta meggyorsítani röptét, de csak ennyi telt az erejéből. A párnás ujjak Damarthil torkára fonódtak, a herceg mit sem törődve az arcába fröccsenő köpettel megszorította a vékony nyakat. Kopernik leejtette az asztalt, és berohant a terembe, hogy lefejtse Damarthilról a mindenre elszánt nemesurat. Miközben futott, világosan látta, hogy el fog késni - tíz másodperc rengeteg idő -, túl nagy a terem, az ajtó, ahol állt, túl messze volt a foglyoktól. Három tárgy repült el a feje fölött, jószerivel nem is látta őket, csupán suhanásukat hallotta. A város ura összecsuklott, mint egy rongybaba, Damarthil feje kókadtan billent le mellkasára. Kopernik a lányt kezdte oldozni, s csak félszemmel pislantott azokra a tárgyakra, amelyek leütötték a herceget: könnyű kis buzogányoknak látszottak, olyanoknak, amilyenekkel a zsonglőrök dobálóznak. Körülöttük sötétvörös vértócsa terjengett - talán mégsem hagyományos kellékek voltak. A festett arcú berohant, hogy felszedje őket, eltüntette a ruhájában. Damarthil nem mozdult, s a mutánsnak nem volt ideje azzal foglalkozni, van-e még egyáltalán élet benne. Felkapta a lesoványodott testet és az oldalajtó felé szaladt, a mutatványosok felé. A kis csapat körülvette őket, s többé-kevésbé az ő takarásukban jutottak el a palota kertjéig, majd az üvegház kapujáig. Pontosan ismerték az épület alaprajzát, mintha előre felkészültek volna, hogy gyorsan és feltűnés nélkül hagyják el. Mielőtt azonban a mutáns kérdezhetett volna efelől, a mutatványosok vezére, a festett arcú férfi kezdett beszélni.

- Nem kísérhetünk tovább benneteket, ki kell jutnunk a kapun még mielőtt az őrséghez eljutna a hír. Ezekben - néhány ruhadarabot dobott Damarthilra - feltűnés nélkül a fogadóba viheted.

- Köszönöm… Az artisták eltűntek a szél kavarta porban, csak egy vékonyka leányhang szállt feléjük:

- Remélem, látunk még… varázsló! Kopernik először is behúzódott egy kapualjba, s felöltöztette a

meztelen Damarthilt. Közben megkönnyebbülten fedezte fel, hogy a lány nehézkesen ugyan, de lélegzik. Arcába húzta a selyemköpeny csuklyáját, és tarpára állította. Belekarolt a még mindig eszméletlen Damarthilba és kilépett az utcára. Alighanem valami nagyobb baj történhetett a herceggel, mert Kopernik egyetlen katonát sem látott az utakon. Ha már magához tért volna, Houtwatot ellepték volna az őrjáratok, megállítottak és kikérdeztek volna mindenkit. Kopernik hálát adott az égieknek, hogy nem így történt. Aligha tudott volna egyszerre beszélni, megpuhítani a katonákat és lábon tartani Damarthilt. A lány ugyanis csak látszólag járt, valójában Kopernik tartotta és mozgatta - nemcsak a karjával, hanem elméjének erejével is. A fogadó messze volt, s a mutáns egyfolytában azt leste, mikor érik utol a katonák. Teleportálásról szó sem lehetett - hiába tudott volna eljutni a kocsmároshoz, már arra is alig volt energiája, hogy Damarthilt cipelje. Kopernik agyában felvillant, hogy a herceg meg is halhatott, s a többiek ahelyett, hogy a gyilkost keresnék, inkább a trónért vívnak közelharcot. Houtwaton ez ugyan nem segíthet, de legalább ők biztonságba juthatnak.

A kocsmáros ugyanolyan bizalmatlanul nézte Kopernik rejtett arcú társát, mint őt magát. Rosszkedve csak fokozódott, amikor Kopernik leemelte a csuklyát a lány arcáról.

- Ide nem jöhettek, nem, nem! Nem akarom, hogy felgyújtsák a házamat, nem fogadok be lázadókat.

Kopernik keserűen tapasztalta, hogy házigazdája hasznot húzott volna a felkelésből, de nem kockáztatta volna egyetlen fityingjét sem érte.

- Márpedig itt maradunk. Ha nem akarod, hogy ránk leljenek, bujtass el bennünket, biztosan akad valami titkos szoba ebben az átkozott kócerájban!

- Nem, nincs ilyen…

Kopernik közelhajolt a fogadóshoz.

- Ugye nem akarsz úgy járni, mint a herceg testőrsége?

A férfinak fogalma sem lehetett, hogy vendége miről beszél, de a fenyegető hangnem és a kezébe nyomott hét dár meggyőzte.

- Van egy kis pincerész, amelyet körbezárnak a hordók…

Három perc múlva Kopernik és Damarthil egy félhomályos, egyetlen gyertya által megvilágított zugban pihent. A mutáns nem lehetett biztos benne, hogy a kocsmáros nem árulja el őket, ezért kevéske pszi-energiáját arra használta, hogy figyelje, nem közelednek-e gyanúsan sokan a kocsmához.

Órák teltek el. Kopernik úgy-ahogy megtisztította a lány testét a vértől, és bekötözte a sebeit. Ennél többet nem teltetett érte. Damarthil szeret élni… Ha saját erejéből visszaküzdi magát az evilági lét és az örök sötétség vékonyka mezsgyéjéről, ha nem billen le a mélységbe, amely most oly csalogatóan hívogatja, segíthet Ghallán. Ha a könnyebb, egyszerűbb utat választva feladja, a Túlélők Földje kártyák nélkül marad - tökéletesen kiszolgáltatva Chara-din minden kényének, kedvének… Kopernik ült a sötétségben és az ölében nyugvó lányfejet simogatta. Egy réges-régi elf dalt dúdolt, azt, amelyikkel a dajkája altatta gyerekkorában. Várt.

 

XI.

 

Hurleon nem tudta egészen pontosan, hová tűnt Jerikó - az igazat megvallva, halvány sejtelme sem volt róla. Mornával kettesben éltek a férfi házában, de a lány sem szólt róla soha semmit, a varázsló pedig nem kérdezte. A hevenyészve felállított laboratóriumra nem volt többé szükség, Hurleon egész nap az ablaknál ült és az eget figyelte. Morna mégsem érezte úgy, hogy az öreg lopja a napot, kezdeti bizalmatlansága teljes bizalomba csapott át. És igaza volt… Hurleon kora hajnaltól késő estig gyötörte az elméjét, próbált visszaemlékezni a háromszáz évvel ezelőtt végzett kutatásaira. Tudta, hogy mindazt újra végigcsinálni, amit akkor tett, nincs se elég idő, se elég pénz, hiszen rengeteg drága anyag kellene hozzá. Némelyiket talán nem is lehetne megszerezni, hiszen a Túlélők Földje nem Ghalla kicsinyített mása, nem képviselteti magát rajta a bolygó teljes élővilága. A helyzet is más: akkor lépésről lépésre szorították vissza az idegeneket. Átfésülték a Namír királyságok egész területét, hogy megkeressék, hol nyitottak újabb réseket a Hurleon által felállított kapun beözönlő lények, és egyenként bezárták őket. Ezek a térkapuk azonban mások… A mágus nem tudhatta, vajon egyszerre nyitották-e őket, de a kísérletből nyilvánvalóvá lett, hogy csak egyazon pillanatban lehet őket becsukni. Összefüggnek egymással, olyanok, mint a repedések a túltömött, gyenge anyagú zsákon: ha az egyiket összehúznák, összevarrnák, a belső feszítés újabb lyukat hozna létre. Hurleon azonban nem kételkedett a megoldás létezésében. Ha egyszerre fognák be az összes repedést, ha megakadályoznák az újabb kialakulását, talán kinyílna a zsák szája és megszűnne túlterheltsége, a repedezés oka. Hurleon tudta, hogy ez túl képletes, a hasonlat talán nem is az igazi és senkit sem győzne meg… De mégis ez volt a kulcs! Azonban hiányzott az erő, ami elforgatná a kulcsot a régóta használatlan, berozsdásodott zárban…

Hurleon ajtónyikordulásra riadt fel gondolataiból. Azt hitte, Morna tért meg a vadászatból - fogytán volt már a készlet -, de nem: Jerikó lépett be. Biccentett Hurleon felé, aztán körülnézett.

- Még nem jött senki?

- Nem. Tulajdonképpen kit vársz? Jerikó már éppen válaszolni akart, amikor újra nyílt az ajtó. Morna jött meg, s ledobta zsákmányát - egy kövérkés vadásztatut - az asztalra. - Szóval visszajöttél… Lehet, hogy tévedek, de szerintem Darkseid siet fölfelé a dombon. Messzebb meg mintha Brutalitit láttam volna, sőt biztosan! Azt a trollt nem lehet összekeverni senkivel. Mit keresnek ezek errefelé?

Jerikó megvakarta a nyakát, mintha előre tudná, hogy a lánynak nem fog tetszeni a válasza.

- Én hívtam őket, és még másokat is.

Morna kezdte érteni, de Hurleonnak ismeretlenek voltak a nevek, és így homályban maradt Jerikó célja is. Kérdezni már nem volt ideje, az ajtóban megjelent az egyik vendég.

Már befejezte az átalakulást, mire belépett, de még érezhető volt rajta előző formája, amivel meggyorsította haladását: még mindig puhán, párducszerűen mozgott. Izmos, fekete hajú, fekete szemű férfi volt, kissé gyanakvóan pillantott körbe, mintha csapdától tartott volna. Nem tűnt ez sem rosszhiszeműségnek, sem gyávaságnak, csupán a sokat tapasztalt kalandozó óvatossága vezette erre. Köszönésképpen némán meghajolt, és leült egy székre. Egy perc múlva mély, dörmögő hang szólalt meg odakinn.

- Hé, van itt valaki?

Az ajtónyílásban egy troll jókora feje jelent meg, majd kétrét hajolva befurakodott az egész test is. A nem trollok számára méretezett kunyhó hirtelen tele lett: mindenhol Brutaliti izmos karjába, hosszú lábába, kissé bamba vigyorú fejébe ütköztek.

- Azt hiszem jobb lenne, ha kint folytatnátok – javasolta Morna, és lefejtette a troll hatalmas mancsát a derekáról.

- Jó ötlet… Már úgyis kezdtem elgémberedni ebben a kutyaólban. Morna bennmaradt a házban, s bármennyire is nem fűlött a foga a háziasszonyi teendőkhöz, elkészítette a vadásztatut. A férfiak - Hurleon is - a ház előtt telepedtek le és élvezték a szikrázó napsütést. Az öreg mágus kérdőn pislogott Jerikó felé, de az csak intett felé: várjon.

Egymás után tűntek fel a kalandozók: törpék, emberek, kobuderák; mindegyikük Jerikó háza felé tartott. Köszöntek - a bemutatkozást elmulasztották -, és leültek a békésen piknikező társaság mellé. Kettes-hármas csoportokban beszélgettek egymással halkan, csak Brutaliti időnként felhangzó ordítása vált ki élesen a csöndesen zümmögő morajból.

- Hol marad a kaja?!

Aztán egy idő után már nem jött senki, s mintha mindenki érezte volna, hogy eljött a pillanat, némán meredtek Jerikóra, s kíváncsian fürkészték Hurleont. Egyedül Brutaliti nem figyelt oda, a vadásztatu maradványain rágódott meglehetősen hangosan.

Jerikó megköszörülte a torkát.

- Azt hiszem, itt az ideje, hogy elkezdjük. Bár mindannyian sejtitek, miért hívtalak ide benneteket, egyikőtök sem tud semmi biztosat. Mégis eljöttetek, s ez azt bizonyítja…

A kalandozók sohasem tudhatták meg, hogy ez mit bizonyít, mert Jerikót félbeszakította egy érdes, gúnyos hang.

- Nocsak, nocsak, milyen szépen összegyűltetek! De nem úgy illett volna, hogy megvárjatok mindenkit? Volt szívetek nélkülem elkezdeni ezt a bűbájos, korszakjelző ceremóniát? Hát hogyan hagyhattatok ki belőle éppen engem?

Mielőtt Jerikó megszólalhatott volna, Darkseid felpattant.

- Miért nem takarodsz innen? Ki hívott volna téged ide?

Bár az idegen mélyen szemébe húzta furcsa, széles karimájú kalapját, vidám mosolyát mindenki láthatta. S láthatta azt is, hogy Jerikó felemelkedik.

- Én hívtam Ilinir Doaront.

- Nem való közénk - kiáltotta Darkseid, s többen csatlakoztak tiltakozásához, bár a csapat nagyobb része közömbösen hallgatott.

- És meglátogattam Ithrilt és Grath Morphust is, és sajnálom, hogy ők nem jöttek el - Jerikó megpróbálta túlkiabálni a felerősödő morajt. - Igenis sajnálom! Most nem számit sem Ilinir Doaron múltja, sem az, hogy melyik istent követi. Egyetlen dolog a fontos: hajlandó támogatni bennünket és ehhez megvan az ereje is.

- Én nem lennék biztos sem az egyikben - nézte gyanakodva az utolsónak érkezett férfit Darkseid—, sem a másikban

- Néha ti, akik jóknak, a fény útjának követőinek, s még hányféle kacifántos néven nevezitek magatokat, rosszindulatúbbak vagytok Dornodon legsötétebb papjánál is. Megvan az okom rá, amiért itt vagyok, s lehet, hogy az nem olyan - Ilinir Doaron eltéveszthetetlenül utálkozó hangsúllyal ejtette a szót - nemes, mint a tiétek, de azért megteszi!

- Mi lehet az a borzasztó ok, ami közénk kényszerített?

- A bosszú… Ilinir Doaron előbb csak hátracsúsztatta, majd leemelte fejéről a kalapot. Most már mindenki értette, miért viseli ezt a különös fejfedőt: olyan sebet rejtett el vele, ami örökre elcsúfította. A fél homlokán hiányzott a bőr: bal szemétől a feje búbjáig egy tenyérnyi csíkban kilátszott csupasz, fehér koponyája. Mintha félig megskalpolták volna… De miféle karom téphetett ki egy ekkora bőrdarabot? És hogyan gyógyulhatott be a seb széle? Jerikó sejtette, hogy Ilinir Doaron ugyanolyan thargodanokkal futhatott össze, amilyenekkel ők is harcba keveredtek: talán a testüket alkotó sav marta szét a fejét.

- Hárman meghaltak, amikor ezt kaptam, és nekem se hiányzott sok, hogy átköltözzem a másvilágra. Ha nem is tudom kiirtani őket, azt akarom, hogy eltűnjenek az én világomból, térjenek vissza oda, ahonnan jöttek!

A kalandozók alig tudták elszakítani tekintetüket a borzalmas sebtől. Jerikó köhentett egyet-kettőt, majd közölte:

- Nincs vesztegetni való időnk, folytassuk. Mindannyian tudjuk, hogy külön-külön nem szállhatunk szembe a thargodanokkal. Erősebbek nálunk…

- Már akinél - kiáltott közbe Brutaliti. Jerikó a trollal nem törődve folytatta:

- És lassan elveszítjük számbeli fölényünkből adódó előnyünket is. A térkapuk nyitva: bármennyi thargodant ölünk is meg, újabbak jönnek. Elözönölhetik a Túlélők Földjét, s mi visszaszorulunk a Kiégett Földre. Persze oda is utánunk jöhetnek, s még attól a nyomorúságos élettől is megfoszthatnak bennünket, ami ott várna ránk.

- Túl sötéten fested le a dolgokat - szólt közbe egy bajuszos Sheran-pap. - Ez nem az ő világuk, hosszú távon bizonyára képtelenek itt élni.

- Még nem az ő világuk, Annak - nyomta meg Jerikó az első szót. - De ha nem teszünk semmit, az övék lesz, s ránk pusztulás vagy a rabszolgák sorsa vár.

Hallgattak, megkísérelték felmérni, mennyire valóságos a veszély. Szinte mindannyian találkoztak már thargodannal, tudták, mennyire erősek, de… Végül is mit számít, néhány szörnnyel több vagy kevesebb? A Túlélők Földjén már úgysem lehet sokkal nehezebb élni! Bár… Ha egy egész világ hatol be, s rájuk zúdítja erősebb, nagyobb hatalommal bíró harcosait, a sorsuk nem lehet kétséges.

Többen egyszerre fordultak Jerikó felé, és kérdezték:

- Mit javasolsz?

Az Álomőrzők vezére megkönnyebbült. Ha idáig eljutottak, a többire már könnyebb lesz rávenni őket.

- A térkapukat be kell zárni, méghozzá mindet egyszerre. Ő Hurleon - mutatott a varázslóra -, és képes ezt megtenni, ha mi segítünk neki.

- Jerikó, én semmit sem érek néhány kalandozóval - tette Hurleon Jerikó vállára a kezét. - Ti többen voltatok és mégsem sikerült…

Az Álomőrzők vezére félrebillentett fejjel nézte a volt Ezüstmágust, aztán észbekapott: Hurleon nem tudja, kik gyűltek össze ma. Nem említette, mire készül, mert attól tartott, nem tudja összehozni a találkozót.

- Jobb lesz, ha elmondjátok, kik vagytok és kiket képviseltek. Az alakváltó Hurleon felé biccentett.

- Darkseid, Lélektisztító Irgalmas Nővérek.

- Brutaliti, Kvazársziklák Népe.

- Kőfejű Beldor, Vasalt Bunkók.

- Dórt Amessix, Viharlégió.

- Annak, Északi Druida Kör.

A bemutatkozás még folyt tovább, de Hurleon körülbelül itt jött rá, miféle kalandozók gyűltek össze Jerikó hívására. Ő nem is sejtette, hogy ennyi Közös Tudat létezik a Túlélők Földjén… Gyorsan megszámolta őket: tizenheten voltak Jerikóval együtt. Ha ez a tizenhét Közös Tudat összefogna… Már az Álomőrzők is jelentékeny erőt tanúsítottak a balul sikerült kísérlet folyamán, s ha ezek csak negyedannyi kalandozót összefognak… Hurleon most úgy érezte, megtalálta a kulcsot - pontosabban Jerikó tálcán nyújtotta át neki. Egyedül az bántotta, hogy nem ő jött rá a megoldásra - bár az, hogy úgy csöppent Erdauinra, hogy gyakorlatilag nem tudott róla semmit, mentette valamennyire.

A mágus hirtelen tökéletesen bizonyos lett vállalkozásuk sikerében: a thargodanok el fognak tűnni Ghalláról. A térkapukat bezárják, nem lesz utánpótlásuk, az itt maradtakat pedig szép lassan kiirtják. Legszívesebben azonnal nekilátott volna a tennivalóknak, ám a hosszú várakozással teli csönd arra figyelmeztette, hogy ezelőtt még el kell magyaráznia a Közös Tudatok vezéreinek, mit is vár tőlük. Egyetlen térkapu bezárásához is igen nagy mennyiségű és intenzitású mágikus energia kell. Mégis, az Inváziós Háború végén elég volt egyetlen varázsló, hogy összezárjon egy-egy repedést.

- Nem érdekel, mi volt háromszáz éve - szólt közbe llinir Doaron. - Azt regéld el, mit tehetünk most!

- Helyzetünket nehezíti, hogy valamennyi rést egyszerre kell eltömnünk. Nincs olyan mágus, aki erre képes volna. De léteznek a Közös Tudatok, akik mint meggyőződtem róla, legalább olyan mennyiségű energia felgyűjtésére képesek, mint egy Ezüstmágus. Bár nem tudják ugyanúgy hasznosítani, de ez nem baj. Itt vagyok én, hogy összpontosítsam és felhasználjam az erejüket… erőtöket.

- Miért, ki vagy te?

Hurleon nem látta pontosan ki szólt, de ha tudta volna is, nem szívesen mondta volna el újra azt a történetet, amit Morna bizalmatlansága kikényszerített belőle. Szorult helyzetéből Jerikó mentette ki.

- A Túlélők Földjén ezt nem szokták firtatni, Tour Wen. A legtöbb kalandozó múltja a Világégéssel lezárult, új, tiszta lapot nyithatott. Hurleonnal sem az a kérdés, hogy mit csinált, ki volt valamikor, hanem, hogy képes-e arra, amit megígért. Ezt pedig én személyesen garantálom. Most csak az a kérdés, ti beszálltok-e, segítetek-e elűzni a thargodanokat? - Én nem vagyok felhatalmazva az önálló döntésre - közölte egy kobudera. - Mennyi idő kell?

- Egyetlen nap elég.

- Ennyi idő alatt én is meg tudom szerezni a többiek hozzájárulását - mondta Csákányos Blendor, de e kettőn kívül mindenki más azonnal választ adott, mégpedig igenlőt.

Jerikó tétovázott egy kicsit, várjanak-e egy napot a másik két Közös Tudat csatlakozására, de amikor megkérdezte Hurleont, ő azt felelte, hogy rájuk is szükség lehet: jobb késlekedni egy kicsit, mint kockáztatni a kudarcot.

A délután és az éjszaka egy része is mulatságos és veszélyes kalandok felemlegetésével telt. Mindegyikük túl akarta licitálni a másikat, s mire hajnalodni kezdett, elhangzottak egészen képtelen és hihetetlen kalandok is. Ami persze nem zárja ki, hogy igazak legyenek - végtére is a Túlélők Földjén játszódtak.

Mire azonban rájuk köszöntött az új nap, csönd honolt Jerikó házának környékén. Morna kivételével mindannyian aludtak - Hurleon figyelmeztette őket, hogy ki kell pihenniük magukat. Mégsem volt még dél, amikor valamennyien felserkentek, kezdetét vehette a sosemvolt szertartás.

Mindennapos dolog, ha egy Közös Tudat egyetlen kalandozóra, a vezérre - vagy akinek szüksége van rá - testálja erejét. Ilyenkor az összes tag megnyitja elméjét kiszemelt társuk előtt, s az láthatatlan csatornákon magához szívja energiájukat. Senki sincs teljesen tisztában az eljárás mikéntjével, talán azért, mert nem szenteltek a kutatásnak éveket, évtizedeket, mint annak idején akár egyetlen varázslat megfejtésére is. Talán később, csendesebb, békésebb időkben, akadnak majd, akik kiderítik, hogyan válhatnak olyan emberek mágiaforrássá, akik még a legalapvetőbb, legegyszerűbb varázslatokat is képtelenek elsajátítani. Itt van például a Kvazársziklák Népe: a trollokból senki sem nézné ki, hogy ilyesmikre képesek, és mégis… Meglehet, ez nem is mágia, hanem valami más, ismeretlen eredetű energia, amit a Világégés szabadított rá Ghallára, s mintegy befészkelte magát lakóiba. Végül is azelőtt nem léteztek Közös Tudatok… Különös elképzelés, de van olyan értelmes, mint bármelyik többi.

Szóval mindennap akár tízszer is megtörténhet, hogy egy Közös Tudat együttesen, egyetlen célra hasznosítja erejét. Az sem kizárt, hogy tizenhat tegye ezt egyszerre; talán még az is elképzelhető, hogy egymást segítik, ugyanazt csinálják - bár sokszínűségüket tekintve ez már valószínűtlen. De senki sem tud arról, hogy egyik Közös Tudat átadott volna egy másiknak egy szemernyi részt is a saját erejéből, az pedig végképp nem fordulhatott elő, hogy egy Közös Tudat kívülállóra ruházta volna át minden hatalmát. Márpedig most ez történt, sőt: tizenhatan cselekedték ugyanezt!

Hurleon a kör közepén ült. Voltaképp egyszerűnek látszott: a mágus megkapja a szükséges mágikus erőt, és bezárja a térkapukat. Hogy miért ő? Csupán két érv szólt mellette: az egyik, hogy képes az utolsó cseppig kihasználni a hatalmát, a másik, hogy ő tudja egyedül, mihez is kell kezdeni vele. A mágus azonban nem számíthatott azokra az erőteljes lökésekre, amelyek a feltöltődés folyamán érték. Egymás után érkeztek az apróbb-nagyobb csomagocskák; s ő beolvasztotta őket abba a mind erősebb ragyogásba, ami lehunyt szemhéja mögött fészkelt. Csakhogy minden ilyen kis energiaszállítmány szétzilálta kissé az elméjét, felborította a törékeny egyensúlyt, amit aztán egyre nehezebben tudott helyreállítani. Saját erejének nagy része arra ment el, hogy megóvja elméje épségét - és hogy zárva tartsa a falat, ami már repedezni látszott, s ami mögött ugrásra készen ott lapult a fenevad…

Hurleon lassan elvesztett mindent: emlékeit - ezt nem is nagyon bánta -, kapcsolatát a külvilággal, gondolatai fölötti szabadságát. Már csak a ragyogás volt, s a cél, amit mindenek fölé helyezett, amit gondosan őrzött, mert tudta: ha eltűnik a fényen túli homályban, nemcsak vállalkozásuk válik értelmetlenné, hanem elveszítheti a józan eszét és az életét is. Aztán egyszerre csak a fény töltött be mindent: teljes lett és tökéletes. Hurleon mégis háttérbe szorította, mert ismét látni akart - bár még mindig csukott szemmel. Mégis ott volt előtte - vagy inkább alatta - teljes Erdauin. Nyugatra a barnásfekete Kiégett Föld határolta, jobbról egy magas, vakítóan fényes fal. Látta Nimeront és Warn pusztáit, Rin völgyét, a városok, Wargpin, Libertan és a többi halovány izzását, érthetetlen módon Xantrox mellett, mint egy fénytelenebb iker, még egy pöttyöt. Hurleon nem tudott az elhagyatott Zan-indukátorról, amiben állítólag Vlagyimir húzta meg magát -, a Szarkofág-dombok hét tagú, félkör alakzatú csillagzatai, s a csaknem teljes Erdauint átszövő, csillogó hálót, középen önmagával: a Közös Tudatok tagjainak összekapcsolódási vonalait. Mert Hurleon nem csak a hegyeket és a dombokat figyelhette meg madártávlatból, hanem az Erdauint uraló mágia szövedékét is: halványabb vagy erősebb ragyogással ott világított retináján minden, amiben számottevő varázs lakozott. Ott voltak persze a térkapuk is, idegenes színeikkel azonnal szembetűntek volna még a felületes megfigyelőnek is. Hurleont meglepte számuk: sokkal kevesebbre számított. Ám most ott volt előtte a bizonyíték: legalább negyven pontocska Erdauinon, amelyek mindegyikéből elözönölhetné ezt a földet a halál…

Hurleon látott eleget, mégsem űzte el a képet szeme elől. Óvatosan a ragyogáshoz nyúlt, s mintha csak egy pamutgombolyaggal lenne dolga, egy vékony fonalat fejtett le róla. Ezüstszínű hálót szőtt Erdauinra, sűrűt, de lazát. Lassan haladt, vigyáznia kellett, nehogy egyetlen lefedetlen terület is maradjon. Eltűnt Maad, térkapuival együtt az ezüstháló mögé szorultak a szürke hegyek is. Már nem volt más ragyogás, csak amit Hurleon hozott létre, ez minden mást elfedett és eltakart. A gombolyag is elfogyott: a mágus tartotta a szál végét, csak egy utolsó mozdulat hiányzott. Ha megrántja a szálat, a háló ráfeszül Erdauinra, betömíti a térkapukat, örökre bezárja a sík anyagán keletkezett repedéseket.

Hurleon nyakán hirtelen felborzolódott az izzadtságtól csatakos szőr. Valami nem stimmelt, valaki más is kezében tartotta a szálat és nem engedte, hogy az öreg mágus eleressze… A thargodan lenne? Nem lehet, nincs befolyása, nincs ennyi ereje! Valaki másnak kell lennie. Hurleon görcsösen szorította a szálat, aztán érezte, hogy valami elindul rajta… De nem a felidézett Erdauin felé, nem az alig elkészült hálót akarja összetépni! Visszafelé megy, kitör Hurleon elméjéből, aki megkönnyebbülten rántja meg a szál végét, hogy aztán eleressze… Már késő. Hurleon nem tudja, miért ötlik fel benne a gondolat, hiszen igenis megcsinálták, bezárták a térkapukat, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a háló szertefoszlott, s az újra előtűnő Erdauinról hiányzik az a negyven parányi pontocska! De más is megváltozott, vagy épp most változik meg: a Közös Tudatokat jelző hálón, egyszerre mind a tizenhat szálon végigfut valami… Hurleon nem értette, miért vált bíborba a ragyogás, csak azt érezte, hogy nagy baj van, valami elromlott, s az sem kizárt, hogy ő a bűnös benne…

Zoodroo Tintet az ütemes, egyre gyorsuló dobolás verte fel álmából. Azonnal tudta, miért van riadó: a rég várt támadás végre megindulhat. Kinézett Martian sátrából: a főtéren már sorakoztak az álmos katonák. Előttük a boszorkánykirály állt teljesen éberen. Igaz, ha valaki, ő bizonyára pontosan tudta, mikor indulhatnak meg. Még a mellette álló Sister O’Pump is zavartnak látszott egy kissé, legalábbis a felszerelése nem volt akkora rendben, mint máskor. Őt is váratlanul érte a riadó, hiszen Martian nem közölte vele, mire vártak annyi ideig. A varázsló most felemelte a kezét, mintha el akarná hallgattatni az előtte álló tömeget, de a mozdulat felesleges volt: mindenki némán állt előtte. Zoodroo Tint komótosan összecsomagolta a holmiját, s maga is a térre indult. Nem ment egészen közel a katonákhoz, nem akarta látni ösztönös félrehúzódásukat. Inkább távolabbról hallgatta Martiant.

A sovány, gyenge testből meglepően erősen és hangosan tört elő a hang.

- Chara-din eltávolított minden nehézséget az utatokból. Már nincs Erdauinon olyan erő, amely egy-két nap alatt ütőképes csapatot tudna kiállítani ellenünk. Yaurrban készülnek valamire, ez nyilvánvaló, de nem tudnak átjutni a nagy falon és a csatornán: saját csapdájukba estek. Borax egyetlen csapatot sem tud átdobni hozzánk! A kalandozók figyelmét sikeresen kötötték le a thargodanok. Néhány kivétellel valamennyi Közös Tudat Chara-din markába került. Elhasználták erejüket és istenünk ellopta a lelküket, nem fognak szembeszállni velünk! Azok, akik maradtak, sosem fognának össze, inkább hadunk nyomában járnak majd, hogy minél nagyobb zsákmányt szedjenek össze. Erdauin különböző részei között megszűnt az összeköttetés, amit eddig ők biztosítottak, hírünk nem fog gyorsan elterjedni, a kalandozóknak nem lesz idejük csapatot szervezni. Előttünk immár tiszta az út: akadálytalanul haladhatunk le egészen a déli tengerig. Már senki máson nem múlik a diadal, csakis rajtatok! Én hiszem, hogy Chara-din nem fog bennetek csalódni, végrehajtjátok a nagy tervet, és meghódítjátok magatoknak Erdauint! Mert ne felejtsétek: magatokért, a hazátokért harcoltok, amit eddig megtagadott tőletek a balszerencse! De most itt a lehetőség, ne féljetek kihasználni! Harcba!

A varkaudarok magasba emelték a fegyvereiket és harsány üvöltéssel ismételték Martian utolsó szavát.

- Harcba!

Zoodroo Tint ismerte a saját fajtáját, tudta, hogy csak azt a bizonyos célt kell megcsillantani előttük, és tűzön-vízen át, vérrel és verejtékkel mit sem törődve harcolni fognak érte. A varkaudaroknak

nem kell több, más biztatás, csak hogy saját országot ígérjenek nekik. Sister O’Pump tudta ezt, és majd megpukkadt mérgében, hogy Martian elrabolta a csatába indítás, a buzdítás jogát. A varkaudarok ez után úgy fognak emlékezni, hogy Chara-din, s ami még rosszabb, Martian segítette hazához őket, a boszorkánykirály máris elorozta a dicsőség, az ő dicsősége egy részét. Savanyú arccal, pattogva vezényszavakat kiáltott, meghatározta a csapatok indulási sorrendjét, s hogy melyik milyen irányba támad majd. Aki meghallotta a reá vonatkozó parancsot, futólépésben távozott, s a tér csakhamar kiürült. Martian már korábban elment - valami dolga lehetett még a táboron kívül -

Zoodroo Tintet persze nem osztották be sehová, így egy darabig magányosan álldogált Chara-din oltára mellett, majd a sátrához indult, hogy magához vegye zsákját. Útközben, mintha Khaaled al Doont és Tattu Baat pillantotta volna meg egy elszabadult sátorlap lobogása mögött. Egy lépést tett feléjük - az öregnek tudnia kell, miről feledkezett meg, mi az, ami nem hagyja nyugodni -, de mintha csak álomképek lettek volna, eltűntek szeme elöl. Hogy mégsem a szeme csalta meg, arról vértestvérének mentális üzenete győzte meg.

- Nem bírja már sokáig. Nagyon beteg.

Aztán a koponyája belsejében zengő hang is elhallgatott, és Zoodroo Tint pillanatnyi tétovázás után folytatta az útját.

A tábort percek alatt elbontották, addigra a félszemű varkaudar is útra készen állt. Egy dombról visszanézett az elhagyott településre, és, azt suttogta:.

- Megkezdődött.

A kikötőt évek óta nem használták. A móló mállott deszkáira életveszélyes lett volna rálépni, egy vigyázatlan lépés és összeomlott volna az egész. A kinyúló félszigeten álló világítótoronyba az őr helyett patkányok költöztek. A medret jó ideje nem kotorták ki, ezért túlságosan sekély lett a mély merülésű tengerjáró hajóknak, amelyek régebben járták a vizeket. Ha most jönne egy ilyen - ugyan honnan keveredhetne erre -, még kilométerekkel a kikötő előtt zátonyra futna. És innen sem fut már ki hajó a messzi vizekre… A gyönyörű flotta nagy része útón volt a Világégés idején és persze megsemmisült. Maradékuk itt, a homokos parton lelt csúf halált: ami értékes és mozdítható volt, azt elhordták belőle, a többi csontvázként pihent a homokos parton. Aztán persze a fát is elhasználták, és Yaurr magányosságának, bezártságának különös emlékművei mindörökre eltűntek a föld színéről. Persze volt idő, amikor Hanger kikötőjének vize még mély volt, s _naponta több hajókürt is jelezte, hogy újabb szállítmány érkezik vagy hagyja el Yaurrt. Ghalla többi része Hangeren keresztül érintkezett Yaurral, ez volt az ország legnyugatibb és egyben a legnagyobb kikötője. Fontos volt, hogy minél hamarabb be lehessen fejezni a tengeri utazást, így szinte sosem mentek távolabb: Hangerben lerakták, amit hoztak, s innen kocsikon szállították tovább.

A hangulatos falu persze igen hamar várossá cseperedett, kereskedők, szállítmányozási vállalkozók, kézművesek költöztek ide, s gazdaságilag csaknem olyan fontos lett, mint Alanor.

Csakhogy már nincs kivel kereskedni… Hanthernből nem érkeznek a puha és meleg szőnyegek, lniloinból nem küldenek pompázatos ékszereket, Laralienből nem jönnek a Nap és a holdak fényéből szőtt kelmék. Hanger összeomlott, s visszaváltozott azzá, ami régen, évszázadokkal ezelőtt is volt: egy poros, halódó faluvá. A gyönyörű házakból szinte azonnal kiköltöztek a kereskedők, aki csak tehette, menekült innen. Csak azok maradtak, akiknek nem volt hová menniük, s a halászok, akik újra és újra kihajóztak a veszélyes, férgekkel teli tengerre, hogy zsákmányukból - amit tagadhatatlanul jó áron tudtak értékesíteni - fenntartsák családjukat. Végül is nem értettek semmi máshoz.

Egy ideje azonban visszatérni látszott a régi jólét. Katonák és mesteremberek érkeztek, beköltöztek az elhagyott, kopott házakba, és Manger csöndjét csakhamar a munka jókedvű hangjai verték fel. A suhancok ámulva álltak az ácsok és az asztalosok mellett, azonnal felismerték - hisz nem volt még olyan régen a Világégés -, mit készítenek olyan vad buzgalommal.

Hanger megélénkült: újra hajók indulnak és érkeznek, lesz kereskedés, munka, pénz… Ám ezek a vitorlások lapos fenekűek voltak, nem hosszú tengeri útra, csak rövid part menti hajókázásra készültek. Oldalaikon evezősök számára kialakított helyek - ezek a hajók akkor is elindulnak, ha napokig, hetekig nem fúj a szél. Nem hoztak létre rajtuk sem kabinokat sem raktárakat, alig különböztek egy igen nagyra épített csónaktól.

És Hanger lassan megértette, hogy a régi idők soha többé nem térnek vissza, semmi sem lesz már ugyanolyan, mint a Világégés előtt.

Így amikor VI. Borax megérkezett, csönd fogadta, a csalódottság némasága. A hintó végiggördült a kövezett utakon, de alig néhányan figyelték: Hanger ismét magába zárkózott, siratta régi dicsőségét. A király nem hiányolta az ünnepséget, egyenesen a hajóépítő műhelyekhez hajtatott, s komoran figyelte a mesteremberek serénykedését, parancsolóan intett, amikor azok abba akarták hagyni a munkát, hogy üdvözöljék őt.

- Mennyi idő még, Jovi?

A katona tétovázás nélkül válaszolt:

- Legalább egy hét, uram. A kátránynak meg kell száradni, anélkül semmiképp sem indulhatunk el.

- A katonák?

- Úton vannak, uram. Alanor felől három nap, Porksad felől négy nap múlva ideérnek.

- Felszerelés, élelem?

- A katonák hozzák magukkal a fegyvereket, a többi már itt várja a behajózást.

Borax a tenger felé pillantott, aztán nyugat felé.

- Tehát még egy hét.

- Annál semmi esetre sem több, uram. Tudsz valamit a varkaudarokról?

- Semmit, Jovi. A varázslóim szerint nem készülnek semmire, Erdauinon látszólag nyugalom van.

 

Közjáték

 

Chara-din már-már elégedett volt. Az isteneket elszigetelte, a varkaudarokat pedig elindította, hogy leigázzák számára Erdauint. Persze ennyi nem elég: övé lesz az egész Túlélők Földje. Azután kinyújtja csápjait a Kiégett Föld felé, mert egészen biztosan van még ott élet és érték. A végén a lábainál hever majd egész Ghalla, mindenki az ő rabszolgája lesz és meg sem moccanhat, ha ő nem úgy látja helyesnek. Végre ő lesz a világ ura, senki sem vetekedhet majd hatalmával!

Az a csapda is… Milyen jól sikerült! Ha megpróbálják visszaszorítani a thargodanokat, szétmorzsolódnak a harcban, ha bezárják a kapukat, alkalmat adnak neki, hogy hatalmába kerítse őket. Ostobák! Megnyitották elméjüket, védtelenül állt isteni ereje előtt gondolataik csupasz lüktetése…

Chara-din felröhögött, hangja betöltötte a termeket, megremegtette a földet lába alatt és fölötte is.

 

XII.

 

Kopernik aludt. Nem pusztán a testi fáradtság gyűrte le, ennél lényegesebb volt, hogy az utolsó cseppig elhasználta mentális erejét. Mihamarabb pótolnia kellett, s hiába próbált ébren maradni, szervezetének sürgető kényszere legyőzte veszélyérzetét. Mély álomba merült, a szemhéja előtt ugrándozó, villogó mértani formák lassan egy város képét vették fel.

Egyedül van az utcán, az ablakok spalettái zárva, az ajtókat bedeszkázták. Befordul a sarkon: egy szekér baktat felé, egykedvű spagulár húzza, amelyet nem irányít senki - a bakon nem ül kocsis -mégis megáll előtte. A szekéren egy nagy ketrec, büdös lótakaróval lefedve. Ő felhajtja a takarót, önmagával néz szembe, kívülről-belülről a rácsot markolja. Nem tudja melyik arc néz vissza rá: a hüllőszerű mutánsé vagy a jóképű elfé… Aztán már a ketrecből néz kifelé, kívül a hüllőfej röhögve figyeli: ő zárta be. Lehajtja a takarót, a spagulár elindul, hová mennek?

Puha kéz simította végig Kopernik arcát, a mutáns szeme szinte azonnal felpattant az érintésre. Damarthil szemmel láthatóan jobban érezte magát: ha sebei nem is gyógyultak be, de könnyedén mozgott és képes volt mosolyogni is. Arckifejezése most mégis kicsit szigorúnak tűnt, gyanakodva nézte a mutánst.

- Te nem vagy Kopernik.

- Tulajdonképpen igazad van. Én Thalatha vagyok, az az elf, akiből Kopernik lett. Amikor átjöttem ebbe a világba, lehullott rólam a hüllőbőr, olyan lettem, mint régen, kivéve, hogy megmaradtam pszionikusnak.

- Szóval régen elf voltál… Hogyan tudtál átjönni ide? A mutánsok sem tudnak a síkok között ugrándozni!

Kopernik elővette a vörös korongot és Damarthil felé nyújtotta.