BRIAN MCALLISTER: KITASZÍTOTTAK

Hungarian Edition Copyright © 1996 Makó Katalin

Első borító illusztráció: Szügyi Gábor Hátsó borító illusztráció: Kohl Attila

ISSN 963 85285 6 6 ö ISBN 963 9047 00 7

Kiadja a Beholder Bt. Levélcím: 1680 Budapest, Pf. 134.

Felelős kiadó: Mazán Zsolt ügyvezető igazgató.

Felelős szerkesztő: Tihor Miklós.

Lektorálás: Tóth Zoltán, Tihor Miklós.

Tördelés: Erdős Árpád, Prekop László.

Készült a Cerberus Kft-nél.

Felelős vezető: Schmidt Gábor

Készült Budapesten, 1996-ban.

A Túlélők Földje a Beholder Bt. bejegyzett védjegye

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Előhang

 

Treem még nem látott olyan madarat, mint amelyik a liget egyik szélső fájára telepedett néhány perccel ezelőtt. A vékony ág meghajlott a test súlya alatt, de nem tört le - a dzang fák híresek voltak szívósságukról. A madár hegyes, kissé görbe csőrét a gyenge kéreghez fente, hosszú, kopasz nyaka úgy ingadozott, mintha különös táncra készülne. Amikor észrevette, hogy Treem figyeli, felemelte a fejét és oldalt fordította, hogy jobban megnézhesse magának az öreget!

Treem megborzongott. A parányi pupillájú, vörös szemek nemcsak gonoszságot sugároztak felé, hanem alig titkolt megvetést is…

A lény mégsem támadott, sőt néhány óvatos mozdulattal megfordult, farkát mutatta az öregember felé.

Treem megkönnyebbült. Nem szívesen pusztított el még egy ilyen ocsmány élőlényt sem.

Nyugalma lassan visszatért, ismét olyan békésnek látszott a világ, mint reggel, mint napok, hetek óta mindig. A Zan-indukátorok nem fenyegetik már a Túlélők Földjét - az az egy, ami még áll közülük, hasznavehetetlen a többiek és a Zan nélkül. Nincs már erő, amely Chara-dint kiszabadíthatja: a Zan elveszett vagy megsemmisült, a kártyák már az új istenekhez tartoznak. Különben is: alig pár darab maradt itt, többségük visszavonhatatlanul, visszahozhatatlanul eltűnt… A Túlélők Földje immár szabad, nem bizonytalan, hatalomvágyó erők játékszere többé!

Újra a zsibbadás. Treem a mellkasára szorította a kezeit, és nekidőlt az egyik fának. Már nem sokáig halogathatja, utódot kell kerítenie. Ha Shiu’rin nem lépett volna Huddens Mester helyébe, ha nem vállalta volna el a kobudera kolostor vezetését… Nem kérheti meg, hogy folytassa az ő munkáját, talán sok is lenne neki.

A történetíró öklét szívére szorítva, a petyhüdt bőrt masszírozva próbált megszabadulni a kellemetlen, apró szúrásoktól. Csak akkor jött rá, hogy ez nem a megszokott, könnyen elmúló roham, amikor valami ismeretlen kéz megszorította, összepréselte a szervezetét éltető, lüktető izomcsomót. A fájdalom túl erős volt, az öreg, legyengült test nem bírta állva, összerogyott. Minden egyes lélegzetvétel kést döfött mellkasába, láthatatlan, vértelen sebeket ejtett rajta.

- Még nincs itt az ideje, még nem halhatok meg! - Treem kiáltani akart, de kiszáradt ajkai nyöszörgésre is alig voltak képesek. Félelmetes pontossággal tudta követni a testében terjedő hideget, elméje tiszta volt, nem tudta elhomályosítani a fájdalom.

Az ismeretlen kéz még csavart egyet az öreg görcsbe rándult szívén: a törékeny, elmeszesedett gerinc ívbe hajolt, hogy aztán elernyedjen, s ne mozduljon többé. A test erőtlen volt immár, de a gondolat még szabad. Treem végre felismerte - és sajnálta, hogy nem írhatja le, nem közölheti másokkal is - hogy a harcnak még nincs vége, a gonosz még mindig itt ólálkodik: lesi hol, mire csaphatna le…

Széles, súlyos szárnyak rebbentek, Treem szemesarkából megpillantotta a nagy testű, keselyűszerű madarat, ahogy ugrálva közeledik. Ismét a súly a mellkasán, de már nem képzelt, hanem valós nyomás. A vörös szem kitöltötte az öreg teljes látómezejét, majd eltűnt, talán a madár felemelte a fejét.

Aztán…

 

I.

 

A vörös köpenyes varázsló magasra emelte a füstölgő kémcsövet, s hosszú percekig figyelte, hogyan párolog el a zöldeskék folyadék nagy része. Az a kevés, ami az edény alján ott maradt, mintha hirtelen megfagyott volna, gyorsan kristályosodni kezdett. A férfi szájával lefelé fordította, s az asztal lapjához ütögette az üveget. Az apró, töredezett lapú kristályok azonban nem mozdultak, mindörökre beledermedtek tartályukba.

A mágus felsóhajtott. Hangjában hetek, hónapok fáradtsága gyűlt össze, s talán egy cseppnyi beletörődés is… Leült, tenyerébe támasztotta gyér, egérszürke hajjal borított fejét, s lehunyta a szemét. Bár legalább néhány percre szerette volna kiverni a munkát elméjéből, a gondolatok mégis visszatértek a régi, már alaposan kitaposott ösvényre. A kísérlet most is balul ütött ki, de még ha sikerült is volna… A varázslónak fogalma sem volt, merre, hogyan lépjen tovább. Agya mindig úgy szívta magába a tudást, mint kiszáradt spongya a vizet, de sosem volt képes egyedül új dolgokat kreálni. Márpedig most erre, ösztönre, intuícióra lenne szükség, nem pedig jól begyakorolt, sematikus tudásra. Hát igen, belőle hiányzik a szikra, ami begyújtaná az egyébként lobbanékony gázt…

- Romuald!

A varázsló összerezzent. Bár tiszta volt a lelkiismerete, hisz mindent megtett a cél érdekében, mégis önkéntelenül az asztalon heverő papírlapok, üvegcsék után kapott. Aztán rájött persze, hogy felesleges a lázas tevékenység látszatát keltenie, és lassan megfordult.

- Igen, felség?

- Még mindig nem sikerült, ugye?

- Már nem lehetek messze a megoldástól! Még néhány nap, esetleg hét…

- Egy tapodtat sem jutottál előrébb.

Nem kérdés volt, inkább határozott - és mint Romuald megkönnyebbüléssel nyugtázta -, higgadt kijelentés. Borax az ajtónál, a lefelé vezető lépcső tetején állt, s csak akkor indult beljebb, amikor a varázsló igenlően lehajtotta a fejét.

A király felemelt egy apró, szivárványszínekben tündöklő gömböt, pár másodpercig bámulta szemkápráztató tarkaságát, majd Romualdra nézett.

- Ismersz egy Hurleon nevű varázslót?

- Sose hallottam róla. Talán ő ismeri a teleportáció titkát? Ha így lenne, tudnom kellene… Biztos csak egy kontár…

- Nem, Hurleon nem kontár. Ha a neve nem ismerős, talán az arca az lesz.

A rajzot legjobb esetben is csak vázlatosnak lehetett nevezni. A festő alig néhány tollvonással rajzolta meg Hurleon legjellemzőbb vonásait. Göndör haját rövidre nyírták, mélyen ülő szemei fölött bozontos szemöldök húzódott. Nagy, tág lyukú orra majdnem lelógott vastag szája fölé, puha vonalú álla alatt néhány toka húzódott.

Romuald alighogy ránézett a rajzra, már tekerte is össze, s nyújtotta vissza a királynak.

- Így sem tudok róla mást mondani.

Borax néhány másodpercig figyelte a varázsló sápadt arcát, gyorsan rebbenő, ideges mozdulatait. Túl hirtelennek találta a varázsló tagadó válaszát, s hangot is adott gyanújának.

- Szemed, arcod mást mond, mint az ajkad. Láttam rajtad a megrökönyödést, amikor megpillantottad az arcot. Mi volt az oka?

Romuald még szorosabban összeszorította amúgyis késpenge vékonyságú száját, s egy szót sem szólt.

- Hallgatsz? A mágus nem mozdult, még se rezdült.

- Miféle titok lehet az, amely arra kényszerít, hogy megtagadd uralkodód parancsát?

Borax szorosan Romuald mellé állt. Bár a király sem volt éppen óriás termetű, a mágus még nála is alacsonyabb volt.

- Nem beszélhetek róla, uram, nem az én titkom!

- Hát akkor kié? - Borax elfintorodott, s nem állta meg, hogy gúnyolódni ne kezdjen. - Esetleg a nagyra becsült varázslókaszt őrizget oly rejtélyeket, amelyek még előttem sem nyílhatnak meg?

Romuald nyelve váratlanul megoldódott.

- Amikor még közénk tartozott, nem Hurleon volt a neve, ezért nem tudtam elsőre, kiről beszélsz. A mágusok nem olyan egységesek, hogy közös titkok is összefűzhessék őket, mégis… Azzal az emberrel senki sem állna szóba közülünk… Hacsak nem romlott a lelke legmélyéig.

Borax kitekerte a rajzot, és megszemlélte az arcot. Igazán nem látszott gonosznak, bár ő nem hitt abban, hogy az arc megmutathatná a jellemet.

- Mit követhetett el? És mi volt az igazi neve? -Romuald hosszú, töprengő pillantást vetett Boraxra.

- Nagyon régen történt… Én és mindenki más csak úgy ismeri: a Kitaszított.

Boraxra nem maradt hatástalanul a megbélyegző név. Hümmögött, a rajzot gyűrögette, aztán megjegyezte.

- Márpedig Hurleon kell nekem. Azt hallottam róla, hogy ő igenis tudott teleportálni, még mielőtt szétázott volna az agya a különböző főzetektől. Elképzelhető szerinted?

- Igen, azt hiszem, elképzelhető…

- Gyere, nézd meg! Talán ki tudsz szedni belőle valamit.

- De…

Borax nem hallgatta meg Romuald ellenvetését. Felfutott a lépcsőn. Romuald sokkal lassabban indult meg, gondosan bezárta a Borax által nyitva hagyott ajtót. Állt egy kicsit előtte, s csak eztán követte királyát. Boraxot csak a saját magánlakosztályában érte utol. Az uralkodó az asztal mögött ült, és türelmetlenül kopogott a fényes, simára csiszolt fán. - Hol van? Mi megyünk a városba érte, vagy…

- Mindjárt hozzák.

- Hozzák? - kérdezte értetlenül Romuald, de már jöttek is. Két katona cipelte az élettelennek tűnő Hurleont, bár egy is elbírta volna az aszott, sovány testet. Borax intésére lerakták a mágust a pamlagra, majd elmentek. A király felpattant, felhúzta Hurleon sárgás, petyhüdt szemhéját, majd visszaeresztette.

- Hetek óta ilyen, pedig jó ideje nem jut már kábítószerhez. Romuald ellenszenvét és vonakodását legyűrve megvizsgálta a Kitaszítottat. Ujjait a vékony csuklóra szorítva pulzusát számolta, megnézte kitágult pupilláit, meghallgatta görcsösen akadozó légzését.

- Ez az ember alig néhány órája ihatott kábító főzetet. Nem tudom, miből készítette - Romuald beleszagolt Hurleon jellegzetesen bűzös leheletébe -, de még órákon át eszméletlen lesz.

- Nem lehet, hogy már annyira telítve van, hogy… Romuald megrázta a fejét.

- Nem vagyok ugyan alkimista, de ez nem holmi visszamaradt aluszékonyság.

- Pedig nem szerezhetett anyagot borzalmas szenvedélyéhez, hiszen szigorúan őriztetem!

- Márpedig megtette. Becsapta őreit, valamiképp megvesztegette, elvarázsolta őket, vagy… - Romuald Boraxra nézett, megrökönyödött arcán látszott, maga sem hiszi, amit mondani készül. - Elteleportált érte.

- Nem, nem ment el. Miért jött volna vissza? Mi oka lett volna rá?

- Hát igen. Alighanem másként oldotta meg. Elvégre valaha híres varázsló volt, és sokféle trükköt ismerhet…

Romuald oly hirtelen némult el, mintha elharapta volna a nyelvét. Nem akarta, hogy a király faggassa, mit tud még a Kitaszítottról, de szerencsére nem kellett aggódnia emiatt, mert Borax egy intéssel jelezte, hogy nem kívánja firtatni Hurleon múltját.

Hallgattak. Tekintetüket a vadul hánykolódni kezdő Hurleonra függesztették, azt figyelték, mond-e valamit lázálmában. Végül Borax király törte meg a csöndet.

- Be tudsz hatolni az elméjébe? Erre képes vagy?

Romuald nem vett tudomást a gúnyos megjegyzésről, kezét Hurleon verejtékes homlokára tette és lehunyta a szemét.

Utazásának már a kezdete sem volt idilli: mintha zajló jégtáblákon ugrált volna, úgy kapdosott a felvillanó, összefüggéstelen gondolatfoszlányok után. Amint egyet elkapott, máris elillant előle, mielőtt alaposabban kielemezhette volna. A rendszer, amely minden - valamennyire is értelmes - lény gondolatait összefogta, Hurleon agyában összeomolni látszott. Valóság és képzelet összekeveredett, s Romuald sem tudta szétválogatni. Hurleon tudásának legjava morzsákra hullva, szerteszét szórva hevert beporosodva, elfelejtve. Azért volt még valami, ami épen és sértetlenül állt: vastag, áthatolhatatlan kőfal zárta el a varázsló elméjének egyes rekeszeit. Romuald nem akarta a mesterséges építményt lerombolni - talán nem is lett volna képes rá, vagy ha mégis, esetleg kárt okozott volna Hurleonnak - inkább megpróbált átlényegülni, beleolvadni a falba, hogy úgy kerülhessen át a túloldalra…

És sikerült is: Romuald kibukkant a másik oldalon, arca kitüremkedett a fal sima anyagából, szeme körbepillantott. Először nem látott semmit… Aztán azt kívánta, bárcsak úgy is maradt volna. A sötétség, a mélységes mély homály rejtekén vöröslő szemű szörnyeteg lapult. Teste ocsmány, karmai óriásiak, pofája borzalmasabb volt mindennél, amit Romuald eddig bármikor is látott. A varázsló a falhoz lapult, de a lény észrevette őt, reávetette gonosz, babonázó tekintetét.

A varázsló nem akart már többet tudni Hurleonról, nem akarta, mégcsak sejteni sem az okot, miért lett Hurleon kitaszított. Egyet akart csupán: menekülni.

Ám a kívánság maga nem volt elég, s ereje egy részét lekötötte, elszívta a szörnyeteg. A fal erős volt, nem engedte vissza, s a szörny egyre csak közeledett. Alaktalan, hegyes fogakkal telitűzdelt száján keresztül Romuald mintha látta volna az összeszűkült, mégis telhetetlen, éhségmarta gyomrot. Tudta, hogy bár teste nélkül van itt, elveszhet, elpusztulhat e félelmetes szörnyeteg csapása, harapása révén. Mégis tehetetlenül várta a halált, életösztöne nem segítette vissza a való életbe.

De visszalökte valami más, ismeretlen erő. Ha Romuald nem látta volna romokban heverni az egykor bizonyára csodálatos kristálypalotát - Hurleon elméjét -, azt hihette volna, az öreg varázsló mentette meg. A visszatérés nem volt fájdalom nélkül való, de Romuald nem bánta, az élet édes íze elnyomta a gyötrő kínt.

- Nos, mit láttál? Hasznát veszed a tudásának?

Romuald megköszörülte a torkát.

- Nincs semmi odabenn. A Zaarn sivatagban több vizet lelhetsz, mint ebben a koponyában összefüggő tudást. Azt sem értem, hogyan képes létezni, s hogy még varázsolna is… Ha nem tudnám, hogy valahogyan droghoz jutott, azt mondanám, az öreg teljesen kiégett.

Az udvari varázsló összeszorította fogát, mintha ezzel is kényszeríteni akarná magát, hogy egyetlen szót se ejtsen az odabenn lelt szörnyetegről. Borax látta az elszántságot szemében, de nem faggatózott utána.

- Az alkimisták szerint mákrózsát használ, de ez önmagában kevés lenne ilyen fokú bódultsághoz. Valamivel még megfűszerezheti a főzetet, de azt nem tudták megállapítani, mivel. Te meg tudod mondani?

Borax kíváncsian nézett Romualdra, aki alig észrevehetően elfintorodott.

- Mint mondtam, uram, én nem vagyok alkimista, és nem akarok belekontárkodni az ő mesterségükbe…

- Meg tudod mondani vagy sem?

A varázsló ismét megszagolta Hurleon száját, majd bőségesen redőzött ruhájának zsebéből üvegtégelyt vett elő. A kenőccsel bekente Hurleon ajkát. Az eszméletlen mágus megrándult, szája sarkából rózsaszínes hab türemkedett elő.

- Nem esküdnék meg rá, és nem is…

- Mondd már!

A madárcsontú férfi komótosan eltüntette ruhájában a tégelyt, csak eztán válaszolta.

- Haarding-kivonat, felség. Ez az apró kis féreg csak Alanor mellett, a Pókerdőben él meg. Önmagában semmi jelentősége nincs, de testnedvei veszélyesen felerősítik a mákrózsa hatását.

- Azt mondod, csak a Pókerdőből lehet megszerezni? - kérdezte a király elgondolkozva.

- Igen, felség. És nagyon veszélyes! Aki ezt megkóstolta, azt utána már semmilyen szenvedély, semmilyen más szer nem képes elkábítani, minden más csak halovány, íztelen pótlék lesz a számára…

- Csakugyan?

Borax mintha hirtelen érdektelennek találta volna a témát, rendezgetni kezdte az íróasztalát. Ügyet sem vetett többé Romualdra:

- Elmehetek, uram? - kérdezte a varázsló cseppnyi sértődöttséggel a hangjában, s amikor a király egy kurta intéssel elbocsátotta, sarkon fordult és elhagyta a lakosztályt.

Borax mintha csak erre várt volna, felpattant, s egy rejtett mellékajtóhoz lépett. Belökte, s kisegített a mögötte levő kis fülkéből egy fehér ruhás nőt.

Panthar most sokkal méltóságteljesebbnek látszott, mint amikor még Erdauinon élt. Hosszú fekete haját bonyolult kontyban tornyozta fel a feje tetejére, amivel kiemelte kecses, hosszú nyakát. Nem viselt már páncélt, ruhájának anyaga finom volt és puha, szabása megfelelt az éppen aktuális udvari divatnak, bár talán egyszerűbb volt annál. Jádezöld szeme nyugodtabban tekintett a világba, tekintetéből hiányzott az örökös hajszoltság, viszont örökké ott bujkált benne valami titkolni vágyott, fájó szomorúság.

Az arc maga azonban nem változott, öntudatlan kedvességet sugárzott, mint régen. És persze Raia áldott szimbóluma, az aranyos fényű napkorong is ott pihent keblén.

- Kár, hogy nem szeret engem - nézett Panthar a csukott ajtó felé, amelyen keresztül az udvari varázsló távozott. - Igazán nem rossz ember.

- Romuald is, mint a legtöbb varázsló, hitetlen. A papokat kontárnak tartja, akik csak kóstolgatják a mágia művészetét, beképzelt…

- Nem, Borax. Nem erről van szó. Shelma páterrel remekül kijönne.

- Minden megbecsülésem Shelma páteré, de azzal az emberrel senki sem jött ki jól. Épp ideje volt, hogy valaki más vegye át a helyét.

- Voltak nálam nagyobb tudású jelentkezők is…

- Csakhogy te különösképp Raia kegyeltje vagy, s ezt senki se merné vitatni! Egyetlen szó sem hangzott el ellened!

- Szemtől szemben nem. Senki sem mert ellenkezni veled, de a legtöbben úgy gondolják, ahogy Romuald: a testemmel babonáztalak meg, orrodnál fogva vezetlek, s valójában én kormányzom Yaurrt.

Borax már szóra nyitotta száját, hogy tréfával üsse el a kellemetlen felvetést, de aztán meglátta a szivárványszín csillogást a lány szeme sarkában. Panthar erős volt, erősebb, mint ő, mégis túl könnyen sebezhető.

- Kit érdekel, mit gondolnak rólunk? Mi ketten tudjuk, mi az igazság, s csak ez a fontos - Borax gyengéden letörölte Panthar tehetetlenül előbuggyanó könnyeit, s átölelte vállát. - Az igaz, hogy a tested megbabonázott - próbált mosolyt csalni kedvese szomorú arcára -, de semmit sem érne ezek nélkül - tenyerét először Panthar homlokán húzta végig, aztán szíve fölé helyezte.

- Kedves vagy, Borax. Rajtam kívül senki sem tudja, mennyire.

- Nem is kell. Senki másnak nem kell tudnia - hajolt a férfi a korallpiros ajkakhoz.

A csók rövid volt, de nem Borax akaratából. Panthar volt az, aki elhajolt, elfordította a fejét.

- Hallottam, amit Romuald mondott. Valamit eltitkolt. Amikor kilépett Hurleon agyából, gyorsan, kapkodva szedte a levegőt. Ijedt volt, majdhogynem rémült.

Borax követte Panthar pillantását, a pamlagon heverő varázslóra nézett.

- Talán csak kimerült.

- Lehet - Pantharnak nyilvánvalóan más volt a véleménye, de nem akarta a királyra erőltetni. - Mit tervezel vele?

- Romuald bogarat ültetett a fülembe. Azt mondta, hogy Hurleon csak itt, Alanorban tud kábítószert szerezni. Ha elkülönítenénk, ha nem juthatna hozzá az adagjához, akkor vagy kijózanodna vagy elteleportálna, hogy megkapja, amit akar.

Panthar értetlenségében összevonta szemöldökét.

- De hát eddig is ezt tetted. Gyakorlatilag bebörtönözted, őröket rendeltél mellé…

- De nem kényszerítettem teleportálásra! Másképp, bűbájjal vagy ki tudja mi módon is képes volt megszerezni, amit akart.

- De hát hogyan… Kezdem már érteni.

- Ha átküldöm Erdauinra, a fal és a csatorna miatt nem tud visszajönni, hacsak…

- Hacsak nem teleportál - fejezte be a király mondatát Panthar.

- Kell valaki, egy megbízható őr, aki minden lépését szemmel tartja. Nem valami izomagyú, hanem aki meg is érti, mit csinál Hurleon, aki szükség esetén le tudja utánozni, megfejteni a titkot…

Borax elhallgatott. Nem akarta kimondani a nevet, bízhatott annyira Raia papnőjében, hogy enélkül is megérti. Panthar azonban némán Hurleonhoz lépett, kendőt vett elő, leitatta az izzadságot a mélyen ráncolt homlokról.

- Nem fogja megtenni.

- De igen, hisz semmit sem tud megtagadni tőled. Megkaphatja Symulf minden hátra maradt holmiját is, ez csak elég csábítás!

- Az különben is az övé! - Panthar hangja éles volt, s pillantásából is hiányzott a megszokott szeretet. - Magad mondtad, hogy Symulf neki hagyta mindenét!

- Igen, de be lehetne úgy állítani…

Borax félbehagyta magyarázkodását. Panthar tiszta volt, túlságosan is az, hogy efféle módszerekkel manipulálja az embereket. Az udvar csak a kegyencnőt látta benne, ezt a tisztaságot nem. Pedig ezzel a tisztességgel őt, a királyt is formálta, aki kezdte már megtanulni, mit tehet és mit nem, hogy az ő hatalmának is vannak korlátai, ha nem is fizikai, hanem inkább lelki értelemben. Persze a korlátokat könnyedén átléphetné, csak lehet, hogy egy pillanatnyi győzelemért valami mást, sokkal fontosabbat veszítene el…

- Igazad van, meg kell kapnia, ami megilleti. Beszélsz vele? Panthar bólintott, s egy röpke csók után otthagyta a királyt.

A Helyek Tükrét régebben a mindenkori udvari varázsló lakosztályában tartották, az ő kiváltsága volt kezelése. Borax azonban nemrég áthozatta a dolgozószobájába, s így Panthar bármikor megtehette, hogy odaáll a tükör elé, s kapcsolatba lép valamelyik varázstoronnyal. Most mégis tétovázott, ujjai remegtek, ahogy a meleg bársonytakaróhoz értek. A súlyos anyag szinte magától hullott a földre, a lány fehér cipellőbe bújtatott lábai elé.

A papnő először csak önnön zavart arcát látta, majd a kép hullámozni kezdett, s a gondolatok irányítása nyomán egy távoli hely látványát tárta a nő szeme elé. A xantroxi varázslótorony elhagyatottnak tűnt. Látszólag minden a helyén volt, a könyvek szorosan egymás mellett sorakoztak a polcokon, a lombikok üresek voltak, a tégelyek telin álltak az asztal egyik sarkán, a szőnyeg gyűretlenül feküdt a padlón, rojtjai gubanctalanul simultak egymáshoz. Mégis… Az üvegedényeken nem csúszott meg az egyetlen, keskeny ablakon beragyogó nap fénye, sima felületükön vastagon állt a por, akárcsak minden máson a szobában.

Panthar azonban tudta, hogy Bark, a halott varázsló lakhelye nem teljesen üres. Valaki él ott, valaki vár, hogy ő jelentkezzen, hírt adjon magáról, azt mondja, hogy…

- Eldöntötted végre?

Panthar nem válaszolt, egy percig csak a tükör előtt álló férfi arcát nézte.

- Semmit sem változtál.

A tükör magas, búzaszőke embert mutatott, talán huszonöt-harminc éveset. Egyenes vonalú szájának sarkában állandósult egy-egy lefelé mutató, keserű ránc, sötétkék szemeiből ugyanez a keserűség vetült Panthar felé. Rövidre nyírt haja nem takarta el fülét, így láthatóvá tette apró szépséghibáját: bal fülcimpájának felső részéből hiányzott egy darab. A seb nem lehetett régi, de már beforrt.

- Nem telt el még olyan sok idő - nevetett élesen. - Még nem öregedtem meg a reád való várakozásban. Nos, döntöttél végre?

Panthar nem válaszolt Nil Abiondinak, s a férfi ajkáról lassan leolvadt a szomorú mosoly. Lehajtotta a fejét, hallgatott. Hagyta, hogy Panthar szakítsa fel a köztük feszülő csönd szoros szövedékét.

- Már régen eldöntöttem. Hónapokkal ezelőtt.

Abiondi feszültségtől merev válla elernyedt, az elítéltre lesújtott már a bakó, nem kellett tovább várnia.

Panthar nem tudta mit mondjon, kezdje vigasztalni volt kedvesét, vagy mondja el, mit kér tőle, jaj nem is ő, hanem épp az, aki kiütötte a nyeregből… Nem találta a szavakat, nem jöttek nyelvére, cserbenhagyták a gondolatai.

- Sosem ülsz mellé a trónra! Hiszen alakváltó vagy, s Yaurr törvényei tiltják a királynak az efféle keveredést. Sosem teszik fejedre az ő koronáját, gyermekeitek, ha lehetnek egyáltalán, apjuk halála után számkivetett páriák lesznek! Boraxnak előbb-utóbb meg kell házasodnia, örökösöket kell nemzenie, különben a Borax-háznak magva szakad. Idegen nő fog mellette ülni, ő bújik majd ágyába éjjelente! Rád csak egy-egy lopott félóra jut, abból is mind kevesebb!

- Tudom.

Abiondi elakadt, Panthar szomorkás arcára pillantva nem tudta folytatni a szörnyűségeket.

- De Borax sosem fog engem akarattal bántani. Szeret engem, és…

- Ha csak ennyi kellene, ó Panthar! Ha csak ezen múlna, itt lehetnél mellettem.

- Sokkal többet tudok elérni mellette egyetlen nap alatt, mint Erdauinon egész életemben. A hatalommal, amit tőle kapok, annyi jót tehetek, s megtaníthatom őt is…

- Nem ez az igazi ok, így van?

Abiondi nem látszott már dühösnek, mintha megértett volna valamit.

- Azért nem akarsz engem, mert szenny tapad hozzánk. Azt reméled, ha nem vagy velem, nem kell emlékezned a mocsokra, amibe együtt keveredtünk… Öltünk, pusztítottunk, nem néztük, ki akad utunkba, eltapostuk! Nem voltunk magunknál, ocsmány dolgokat műveltünk!

Panthar lesütött szempillái mögül könny szivárgott, a férfi térdei elgyengültek. Bárcsak bele se kezdett volna, meg se kellett volna említenie! De nem akarta ilyen könnyen feladni, még küzdeni akart, még látta értelmét!

- De nem én tehetek róla! Ugyanolyan áldozat voltam, mint te! A kártyák hozták ránk az átkot, átváltoztattak bennünket kívül-belül. Nem voltunk többé önmagunk, nem vagyunk felelősek azokért a szörnyűségekért, amiket akkor elkövettünk!

- Nem bújhatunk ki a felelősség alól. Treem figyelmeztetett, hogy bajba sodornak a kártyák…

- Túl későn! És te csak ne emlegess kibújást! Hisz azért nem akarsz velem élni, mert minden percben az együtt elkövetett bűnökre emlékeztetnélek. Te vagy az, aki elmenekül a múlt elől!

- Meglehet.

Abiondi lecsillapodott. Érvvel nem győzhette meg, erőszakkal nem kényszeríthette Panthart. Elhatározása sziklaszilárdnak tűnt, holott egyszer sem mondta, hogy Boraxot szeretné.

Feladta.

- Mit akarsz tőlem?

Panthar a beláthatatlan mélységgé sötétült szemeket, az erősen rajzolt, keserű ráncokat nézte, s szeretett volna mondani valami vigasztalót. Ehelyett egészen más tolult ajkára.

- Symulf rád hagyta mindenét. El is juttatnám hozzád, de... Van egy kis baj.

- Nem tudtok teleportálni, igaz? - Abiondi hangjából nem lehetett nem kiérezni a kárörömöt. - Fél Erdauin azon csámcsog, hogy azért maradt annyi ideig varázsló nélkül Xantrox, mert nem tudtok senkit átjuttatni ide.

- Nem egészen így van… Néhány teleportálásra még lenne lehetőségünk, de… Lényegében igazad van. Most azonban találtunk valakit, aki megoldhatná a problémánkat.

- Akkor mit akarsz tőlem? Mert hogy valamit akarsz, az biztos. Nem azért hívtál, hogy újra végighallgasd, miért kellene mégis engem választanod.

- Hurleon, a varázsló, akiről beszéltem, rászokott a kábító főzetre, gyakorlatilag már ki sem józanodik.

- Kínos - szúrta közbe a férfi.

- Ha eltávolítanánk Yaurrból, nem jutna hozzá a főzeteinek alapanyagához. Kijózanodhatna, rendbe jöhetne… Talán képes lenne újra teleportálni. Lehet, hogy kínjában meg is tenné, csak azért, hogy újra megszerezze a drogot, Yaurrba jönne. Ezért állandóan figyelni kellene.

- A falon és a csatornán keresztül? Értem már, teleportálva!

- Vele együtt átküldenénk az örökségedet is.

- Zsarolsz, Panthar?

A nő szája elvékonyodott, orrcimpái kitágultak.

- Ha úgy hangzott, nem volt szándékos. - Mindenképp megkapod, ami a tiéd. De én szeretném, ha elvállalnád Hurleon kijózanítását és őrzését.

- Azt akarod, hogy szárazdajka legyek.

- Hurleon a tanítód lehet. Úgy tudom, még nem találtál mágust, aki tanítványául fogadna.

- Nem akarnak olyasvalakit tanítani, aki pár éven belül a fejükre nőhet. Végül is érthető - vonta meg a vállát Abiondi.

- Hurleontól tanulhatsz, biztos vagyok benne. Megteszed?

Nil Abiondi tenyerébe temette az arcát. Úgy tett, mintha töprengene a válaszon, valójában a gondolatok csak kaotikusan keringtek agyában.

- Meg tudnék én tagadni tőled bármit is? Persze, hogy megteszem. Akár azonnal is küldhetitek.

- Borax nagyon hálás lesz…

Amint kimondta, Panthar tudta, hogy hibát követett el. Abiondi hirtelen összeszűkülő szemén látszott, hogy nem ez volt a legmegfelelőbb köszönet. A férfi azonban nem sértődött meg, mindössze fanyar mosollyal megjegyezte:

- Nem akarod inkább te kimutatni a háládat? Abiondi nem várt válaszra, megszakította a kapcsolatot.

Zoodroo Tint lehajolt, letépett egy érett búzakalászt, s kipergette belőle a szemeket. Nem a termést felbecsülni akaró gazda figyelmével, gondosságával tette ezt, mozdulatainak talán nem is volt teljesen tudatában. Nem is pillantott morzsolgató ujjaira, tekintetét egy távoli, vékony és sötét sáv tartotta fogva. Ép jobb szemével - a másikat cikk-cakkos heg zárta le mindörökre - a messzeséget fürkészte, próbálta megtalálni a varkaudarok táborát. Mozgolódást nem látott, végül egy halvány füstcsík igazította el. Elhajította a tenyerében maradt magvakat, s az Árny-erdő felé indult.

Másnak - talán az alakváltókat kivéve - egy napjába is beletelt volna, míg odaér, az óriás termetű varkaudarnak elég volt pár óra. Útközben sűrűn beletúrt sörényszerűen megnövesztett, fehérrel csíkozott sötét hajába, s akaratlanul is mondatokat, beszédet fogalmazott - bár tudta, hogy aligha lesz alkalma előadni. Nem hívták meg a tanácskozásra, s ez azt jelezte, hogy kegyvesztetté vált, anélkül, hogy valaha is kegyenc lett volna. Azzal, hogy mégis elmegy, talán csak még inkább elmérgesíti a helyzetet. De volt egy aduja, valami, amiről csakis ő tudott, s ez segíthetett visszailleszkedésében, befolyást, hatalmat biztosíthatott - persze csak ha ügyesen játssza ki…

Ahhoz képest, hogy csak a varkaudarok hét törzsének vezetője gyűlt össze, akik csupán korlátozott számú testőrségüket hozhatták magukkal, figyelemreméltóan népes volt a tábor. És persze jól őrzött is, hisz a vének nem bízták akárkikre tulajdon testük épségét. Mindegyik törzs felállította a maga sátrát, de középütt volt egy nyolcadik, sokkal díszesebb is. A sátrakat szekerek vették körbe - némelyiken Zoodroo Tint még felismerhette Borax festett címerállatát, a fekete griffet -, egyetlen bejáratot hagytak csak, az Ygrol-síkság búzamezőire nyílót.

A varkaudar nem látta értelmét, hogy titokban lopózzon be, hisz nem kilesni akarta a Vének Tanácsának titkait, hanem hivatalosan részt venni tanácskozásukon. Ha nem is hívták meg, erre rangja, származása és múltja alapján joga volt. Így is ment az őrség felé, nyugodt, lassú léptekkel, mint akinek dolga van odabenn. A kapuban álló vadászvarkaudar is nyilvánvalóan felismerte, s már-már be is engedte, amikor rohanva érkező felettese félrelökte.

A varkaudar, aki termetre majd akkora volt, mint Zoodroo Tint, de arcra kevésbé látszott megviseltnek, metsző hangon parancsolta:

- Add át fegyvereidet!

Zoodroo Tint erre a fogadtatásra nem számított. Fürkészőn a katona háta mögé pillantott, aztán vissza a sötét bőrű, halványan ismerős arcra.

- Úgy látom, nem mindenkire vonatkozik ez az előírás. Miért pont én adnám oda a kardomat?

A kapuban álló varkaudar megvető pillantását Zoodroo Tint máskor kegyetlenül megbosszulta volna, most azonban türelmesen várta a választ.

- Árulókra más szabályok érvényesek! Add ide a fegyvered, az őrök elvezetnek a börtönbe, ahol kivárhatod, amíg az ítélet megszületik. Nem kell sokáig várakoznod, hisz nem lehet más a sorsod, mint a halál!

Az érzelmileg túlfűtött szavak hamisan csengtek Zoodroo Tint fülében. Bár a varkaudaroknál valóban a legocsmányabb bűnnek számított az árulás, az előtte álló férfi nem ezért volt rá dühös. Alaposabban szemügyre vette az arcát, s már derengeni kezdett, miért volt ismerős. Denzol - a másik nevére nem emlékezett - Sister O’Pump feltétlen hívei közé tartozott, sőt… A nő Denzolt akarta kineveztetni az ő helyére.

-Vedd el, ha akarod… Ha tudod.

Zoodroo Tint kivont kardjának pengéjén megcsillant a napfény. Denzol nagyot nyelt, s önkéntelenül is hátrált egy lépést.

- Utoljára mondom… Ez a parancs…

Zoodroo Tint válasza csak egy hátborzongató mosoly volt, s egy lassú mozdulat a pengével.

Denzol lefogathatta volna Zoodroo Tintet, csakhogy ekkor szembe kellett volna néznie azzal, hogy gyáván elutasította a kihívást. Amit egyébként esze ágában sem volt elfogadni, hiszen jól tudta, hogy az életét kockáztatná, ha harcba keveredne Zoodroo Tinttel. Ugyanakkor más is hallotta a párviadalra hívó szavakat, s a becsülete… Denzol mégis inkább ezt hagyta volna veszni.

Mielőtt azonban utasította volna az őrséget, hogy fegyverezzék le Zoodroo Tintet, az maga dobta lába elé a kardját. Mellé hajította két tőrét és csatabárdját is, de tekintetével visszaparancsolta a katonákat, akik át akarták kutatni.

Denzol jobbnak látta, ha nem erősködik tovább, s meghagyja a férfinél maradék holmiját. Intésére elvezették Zoodroo Tintet, aki egészen addig, míg be nem zárták a fogdaként működő ketrecbe, nem vette le tekintetét a kapu mellett álló viszonylag kis termetű, fehér hajú varkaudarról.

Denzol hátrafordult, meglátta Khaaled al Doont, Zoodroo Tint törzsének vezérét, s már értette, miért adta meg magát olyan hirtelen a férfi. Sejtette, hogy Sister O’Pump, aki szép csendben szerette volna elintézni riválisát, nem örül majd a fejleményeknek.

Sister O’Pump érkezett elsőnek a tanácskozás színhelyére, ezzel is jelezni akarta tiszteletét a Vének Tanácsa iránt.

A nő nem volt teljesen nyugodt. Néhány hónappal ezelőtt puszta formalitásnak tekintette volna vezéri pozíciójának megújítását, de azóta történt egy s más. Például varkaudarok haltak meg az Éjmágussal kötött szövetség, s az ő elhamarkodott, Zan-indukátor elleni támadása miatt, ami megkérdőjelezte szövetségük létjogosultságát. Bár… Vlagyimir végül is eltűnt a színről, s ezzel a céljukat elérték, mégpedig anélkül, hogy aggódni kelljen Éjmágus megerősödése miatt, hiszen a varázsló a hírek szerint meghalt. Igaz, nem neki volt köszönhető a szerencsés fordulat - ezt azonban nem kell hangsúlyozni, döntötte el.

Ennél is aggasztóbb, hogy három törzs élére is új vezető került, mégpedig olyan, akivel korábban nem volt kapcsolata, így azt sem tudta, támogatják-e az elképzeléseit… Sister O’Pumpnak nem jutott több ideje a töprengésre, megérkeztek a vének.

Együtt, pontosabban egyszerre jöttek, s ez Sister O’Pumpban azt a kellemetlen érzést keltette, hogy előre megbeszélték döntésüket. Mindegyikükkel ott volt egy tanácsadójuk is, Khaaled al Doon mellett a nő kínos meglepetéssel vette észre Tattu Baat.

Valaha kilenc törzse volt a varkaudaroknak, ám ebből kettő már mindörökre elveszett - a hagyomány szerint titokzatos isteni küldetést hajtottak végre. A maradék hét egykor bizonyára jelentősen különbözött mind testi jellegzetességeikben, mind mentalitásukban, de mára ennek már nyoma sem maradt. Minden törzsben akadt apró, már-már törékenynek mondható, de roppant ügyes és fürge vadászvarkaudar, s behemót, Zoodroo Tint méretű óriás is, mégis szigorúan elkülönültek egymástól, őrizték identitásukat, amely másban már nem mutatkozhatott meg, mint hogy nem hagyták befolyásolni magukat döntéseikben. Ez volt az oka, hogy Sister O’Pump a varkaudarok élére kerülhetett: csak a Világégés után bukkant fel közöttük, hivatalosan nem tartozott egyik törzshöz sem.

Khaaled al Doon, az Ezüst Nyír törzs főnöke termetre a legkisebb volt ugyan a vének között, de ez semmit se vont le méltóságából. Ő volt az egyetlen, aki vastag vért nélkül jött - bár egy könnyű páncélinget azért viselt ruhája alatt. Öregebbnek és gyengébbnek látszott a többieknél, mozdulatai lassúbbak voltak, ujjai remegtek kissé. Ha neki is harccal kellett volna megtartania főnöki pozícióját, valószínűleg régen meghalt volna, hisz a kezében tartott könnyű alabárdot inkább csak támaszként, nem fegyverként használta. Az Ezüst Nyír volt az egyedüli törzs, ahol nem lehetett nyíltan kihívni a vezért, hacsak nagy baklövést nem követett el - ekkor leválthatták, s újat választottak helyébe -, hét évig helyén maradhatott.

Persze a többi törzs főnökét sem lehetett könnyű legyőzni, hiszen mielőtt párviadalra kerülhetett volna sor, a jelöltnek annyi, s oly veszélyes próbán kellett átesnie, hogy rendszerint már ebbe belepusztult.

Nyilvánvaló erőtlensége ellenére Khaaled al Doonra bizonyos respektussal néztek társai. Az Ezüst Nyírből kiváló harcosok kerültek ki, eszesek, fürgék és igen erősek, s ha ők elfogadták az öreget… Khaaled al Doon bölcsessége különben is nagy szerepet játszott abban, hogy olyan sok varkaudar túlélte a Világégést, holott legtöbbjüket nyílt terepen érte a rettenetes csapás. Előre látta Dornodon árulását - pontosabban felrémlett előtte ennek lehetősége -, s óvintézkedéseinek megfelelően biztonságba helyezte a varkaudarok egy részét. S tette ezt úgy, hogy mégsem követett el szószegést, hiszen Dornodon kívánságait is teljesítette.

Sister O’Pump is óvatos tisztelettel bánt vele, de az öreg figyelmét nem kerülte el kényszeredettsége. Hisz a nő tudta, hogy ő Zoodroo Tintet akarta a helyére, s ha a félszemű férfi nem épp az Ezüst Nyír törzsbe tartozik, talán még sikerült is volna elfogadtatnia.

- Azért gyűltünk össze, mert eltelt egy év, és…

- Eltelt egy év, s neked számot kell adnod!

Bár Sister O’Pump Khaaled al Doontól várta az első támadást, mégis mástól érkezett, s nagyon hamar. Zaarg Dee, a Néma Öklök törzs feje szólt közbe, az átlagosnál egyébként is sötétebb bőrű arca elfeketült haragjában.

- Azt kérted, adjunk teljhatalmat egy évre, ne avatkozzunk bele a terveidbe, hadd vezesse egyetlen akarat népünket! Megkaptad. Eltelt az esztendő, s nem jutottunk semmire, sőt sokan meghaltak közülünk esztelen döntéseid miatt!

Sister O’Pump szóra nyitotta száját, hogy ellentmondjon a felháborodott férfinek, de jobbjáról egy másik dühös vezér fojtotta el hangját.

- Rávettél bennünket, hogy segítsünk építeni a Zan-indukátorokat! Napokig nem tértek teljesen magukhoz, akik megtették!

- Hagyjátok, hadd beszéljen!

Khaaled al Doon már-már barátságos mosollyal fordult Sister O‘Pump felé, amikor a tanács elcsendesült.

- Mindannyiunknak megvan a maga véleménye az eltelt egy esztendőről. Hallani szeretnénk a te véleményedet is.

Valamit tervez az öreg, nem viselkedne ilyen nyájasan, ha nem így lenne. Villant át a nő agyán, de közben már beszélt is.

- Egy évvel ezelőtt bíztatok meg a parancsnoksággal, azzal, hogy háborús időkben katonára van szükség a varkaudarok élén. Addigra szétszóródott varkaudarok újra törzsekké álltak össze, vezetőt választottak maguk közül, tervezni lehetett velük, s a terveket végrehajtani. Mindenki szeme előtt ugyanaz a cél lebegett: megteremteni azt, ami még sosem létezett: a varkaudarok önálló, hatalmas országát…

- Ne papolj, a lényegről beszélj!

A Zaarg balján ülő, legfiatalabb főnök kiabált közbe. Sister O’Pump kényszeredett mosollyal válaszolt.

- Rendben van, arról beszélek. - Sister O’Pump leült, ölébe tett kezeit nyugalomra kényszerítette. Nem engedhette meg magának, hogy kimutassa feszültségét. - Egy év alatt a rendetlen, elkeseredett csürhéből hadsereget csináltam. - A nő nem törődött a felhördüléssel, folytatta. A varkaudar nevet felemeltem a porból, s újra félelmetessé tettem. Elfoglaltam az Ygrol-síkságot, ma már senki sem meri betenni oda a lábát engedélyem nélkül!

- Rákényszerítettél bennünket, hogy a földet túrjuk!

- Jobb lett volna, ha hagylak benneteket éhen veszni? A városokból nem szerezhettünk élelmet, csak a szállítmányok kirablásával, a vadászat pedig nem lett volna elég, hogy eltartsa folyamatosan növekvő létszámú népünket!

- És a rabszolgák?

- Yaurr százszorosan megtorolta volna rajtunk, ha igába hajtjuk az alattvalóit! Nem tehettük meg, akkor még nem.

- És a Zan-indukátorok?

- Vlagyimir a varkaudarok esküdt ellensége volt…

- Vagy éppen csak a tiéd!

- El kellett távolítanunk, nem engedhettük, hogy rátegye a kezét a Túlélők Földjére. Ha hagyjuk, hogy kiterjessze ránk a hatalmát, sose rázzuk le súlyos kezét a nyakunkról! Az a néhány élet, pár nap fejfájás igazán nem volt nagy ár azért, hogy egyedüli hatalmi tényezőként maradtunk Erdauinon.

- Nem rajtad múlt, rosszabbul is elsülhetett volna. Ha Éjmágus nem pusztul el, csak a torkunkat szorongató kezet cseréltük volna le, mást nem értünk volna el.

Sister O’Pump kivillantotta hosszú sárga fogait Khaaled al Doon felé.

- Honnan tudod, hogy nem így terveztem?

- Zoodroo Tinttől.

A nő elkomorult. Mindenképp kerülni akarta, hogy ez a név felmerüljön a tanácskozás során, bár sejtette, hogy az öreg előbb-utóbb fel fogja vetni.

- Zoodroo Tint áruló! Parancsom ellen cselekedett, amikor a kalandozók kezére adta a Zan-indukátorok térképét. Ráadásul lerombolni is segített. Sziszegte a nő.

- Azt hittem, ez volt a terved. Talán jó lenne, ha Zoodroo Tint változatát is hallhatnánk.

- Nem méltó arra, hogy köztünk megjelenjen!

- Ki fogjuk bírni. És amíg idehozatod, mesélhetnél arról, hogyan képzeled a jövőt, ez fontosabb, mint a múlt hibái.

Khaaled al Doon mosolygott és Sister O’Pump tudta, hogy a többiekben az öreg utolsó szavai fognak megmaradni, nem az ő magyarázkodása.

- Mindenképpen terjeszkednünk kell. Az Ygrol-síkság akkor is kevés lenne nekünk, ha megtermelhetnénk rajta az élelmünket, hisz mi nem igavonó munkára születtünk. Rabszolgák kellenek, földművesek, kézművesek, akik el tudnak látni bennünket. S ehhez először el kell foglalnunk egy várost!

A sátorban kitört a hangzavar. Mindenki egyszerre akarta minősíteni Sister O’Pump tervét, csak Khaaled al Doon hallgatott, talán azért, mert túl öreg volt már, hogy kiabáljon. Végül mégis ő volt az, aki végre érthetően kimondta a többiek véleményét is.

- Ezt már egyszer megpróbáltuk. Borax szégyenletes vereséget mért ránk.

- Csakhogy akkor más volt a helyzet. Borax…

- Nem tud teleportálni. Egyetlen katonát sem tud Yaurrból Erdauinra küldeni.

Sister O’Pump megpördült, vicsorogva nézte az ajtóban, katonák között álló Zoodroo Tintet. Legszívesebben azonnal megfojtotta volna a férfit. Ez az értesülés fegyver volt a kezében, visszaállíthatta volna megtépázott nimbuszát, s most a férfi kiragadta a kezéből a lehetőséget, magára irányította a figyelmet.

- Meghalt az udvari varázslója, s nem tudja pótolni. Ezért nem küldött több katonát a Zan-indukátorok ellen. A xantroxi mágus helyét se töltötte be. A fallal és a csatornával Borax saját csapdájába esett: teljesen kettévágta a Túlélők Földjét.

- Tehát Erdauin itt maradt szabad prédaként - mormolta Khaaled al Doon.

Sister O’Pump előrehajolt, át akarta vinni lelkesedését a törzsek vezéreire.

- Itt az alkalom, hogy elfoglaljuk Erdauint! Senki sem állhat az utunkba…

- Esetleg a kalandozók - szúrta közbe egyikük. - Vlagyimir ellen összefogtak…

- Elsöpörjük őket! Nem lesz idejük, hogy összeszedjék magukat!

Sister O’Pump derűlátása átragadt a többiekre is, szinte valamennyien látták már, ahogy elözönlik Erdauint, elfoglalják a városokat, rabszolgasorba hajtják a Világégés túlélőit… Nem volt már annyira fontos, hogy a nő helyesen döntött-e, amikor Éjmágussal szövetkezett, hogy feleslegesen áldozott-e fel varkaudarokat. Mindenki egyszerre beszélt, a szó máris arra terelődött, hol kellene kezdeni, melyik terület a legértékesebb… Hirtelen olyan közelinek látszott a régi álom beteljesülése, hogy Zoodroo Tint nyugodt, higgadt szavait először eleresztették a fülük mellett, meg kellett ismételnie.

-Van még valami más is.

Megvárta, míg mindenki elcsendesül, csak eztán folytatta.

- Bizonyítékom van rá, hogy Teremtőnk visszatért közénk. Nem tudom, régen mi volt a neve, most Chara-dinnek hívják, s azon van, hogy visszanyerje régi erejét.

Csönd. A varkaudarok nem tudták azonnal felfogni Zoodroo Tint szavainak jelentőségét, sőt először nem is értették. Még Khaaled al Doon is meglepve nézte a félszemű férfit - Tattu Baa nem beszélt ilyesmiről neki.

- Az az isten, aki a legendákban…

Az öregember elharapta a mondatot, félt befejezni.

- Igen, uram. Sister O’Pump Éjmágus ajánlatára elküldött valamiféle kártyák után…

Jó félóráig csak Zoodroo Tint hangját lehetett hallani a sátorban. Senki nem kérdezett közbe, még akkor sem, amikor a síkok közti utazást, a lehetséges, más világokban másképp megvalósult történelmet ecsetelte. A kártyák semmibe hulltát csalódott moraj kísérte, de aztán a férfi elővette azt a kártyát, amelyet visszasodort a szél. Sister O’Pump már-már magának követelte volna a kártyát - hiszen ő indította el Zoodroo Tintet - de látta, hogy a többiek milyen mitikus tisztelettel figyelik a feketével keretezett lapot, s visszanyelte a kikívánkozó szavakat.

- Tehát Chara-din nem szabadult ki - összegezte a hallottakat Khaaled al Doon.

- A kártyák segítségével nem. De talán volt valami más terve. Nem hiszem, hogy erre az egyetlen lehetőségre épített.

- Bárhogy is van, ez egy újabb jel, hogy elérkezett a mi időnk. Ha visszatér hozzánk az istenünk, győzni fogunk!

- Még semmi sem biztos - hűtötte le Zaarg lelkesedését Sister O’Pump. - Lehet, hogy Zoodroo Tint igazat mond, s Chara-din, a Teremtőnk újra pártfogásába vesz bennünket. De addig sem ülhetünk tétlenül, méltónak kell bizonyulnunk rá. Foglaljuk el Erdauint, s istenünk büszke lesz győztes seregére!

- Csak az a kérdés, ki vezesse azt a sereget?

Khaaled al Doon csendes megjegyzése hallatán a nő leeresztette patetikusan égnek emelt karjait, s sziszegve fordult az öreg felé.

- Nincs okotok leváltani engem! És nem is találtok mást, aki után ilyen egyöntetűen felsorakoznak a varkaudarok!

- Igaz, nem nyerte meg az Olimpiát, amit Borax rendezett - Khaaled al Doon kihangsúlyozta a király nevét, hogy ezzel is csökkentse a tett jelentőségét. -, viszont mindenki ismeri, sőt tiszteli Zoodroo Tintet. Nem törne ki lázadás, ha ő állna a helyedre.

- Zoodroo Tint áruló!

- Csakugyan? Azért, mert lerombolta a Zan-indukátorokat, és meghiúsította, hogy Éjmágus kezébe olyan hatalom kerüljön, amellyel könnyen alázatos szolgákká tehetett volna bennünket? Magad mondtad, hogy ez belefért a terveidbe, sőt… Zoodroo Tint tiszta, soha nem cselekedne a népünk érdeke ellen!

- Én talán igen? - vicsorgott Sister O’Pump.

Khaaled al Doon kis szünetet tartott, aztán természetes hangon felelte:

- Én ezt sem állítottam.

- Az én érdemeim nagyobbak! Valódi sereget kovácsoltam egy hitét vesztett, gyülevész hadból, megszerveztem az életüket, terveket dolgoztam ki…

- Zoodroo Tint viszont elhozta nekünk a remény ígéretét, istenünk hírét. Neki köszönhetjük, hogy magányunk oldódik, végre megismerhetjük Teremtőnket, aki oly régen elhagyott bennünket!

A Khaaled al Doon szavaiban lappangó halvány gúnyt Sister O’Pumpon kívül talán senki sem vette észre. A nő viszont nem töprengett azon, miért is ilyen kesernyés az öreg, hiszen nehezen megszerzett vezéri székéért küzdött.

- Ha őt akarjátok, rendben. De a hagyomány szerint jogom van kérni, hogy megküzdhessünk egymással! A győztesé lesz minden, a vesztes viszont mindörökre eltakarodik.

- Úgy van! - Az egyik törzsfőnök kiáltott közbe, akinek nem volt ínyére, hogy az Ezüst Nyírből való vezesse őket. - Ezt követeli a szokás, így kell lennie!

Khaaled al Doon pillantása Zoodroo Tintre siklott, aki szemmel láthatóan nyugodtan fogadta a hírt, hogy harcolnia kell a nővel. Egyetlen bólintással válaszolt, amikor megkérdezték tőle, hogy vállalja-e a küzdelmet. Mindegy volt különben, hogy mit válaszol, hiszen az elutasítás egyenértékű lett volna a vereséggel.

Bár a varkaudarok eddig lagymatagok voltak hitükben - hisz nem érkezett istenüktől semmilyen kézzelfogható támogatás -, a körülmények miatt mégis áldozatot mutattak be a harc előtt. A tehén -nemesebb jószág nem volt éppen kéznél - jámboran tűrte, hogy vezessék, csak akkor kezdte rángatni magát, amikor meglátta a kést. Gőzölgő meleg vére az áldozati kövekre csordult, vörösre festette a simára csiszolódott szürke sziklákat. Fújt a szél, a máglya füstje mégis egyenesen felfelé szállt, s a hamuban egyetlen csontot sem találtak a szertartást végző mágusok. Egyértelmű volt a következtetés: istenük oly sok hiábavaló igyekezet után végre megnyilvánult: elfogadta az áldozatot, visszafogadta kegyeibe a varkaudarokat.

Ha akarta volna, Zoodroo Tint ebben a pillanatban harc nélkül is elfogadtathatta volna magát. A varkaudarok bizonyítva látták, hogy igenis ők a kiválasztott nép, amelyet az egyetlen igaz isten azért teremtett, hogy leigázza a többieket, uralkodjék rajtuk, mostantól az idők végezetéig. Lelkesedésük nem ismert hátarokat. Egyetlen szóra elindultak volna elfoglalni Erdauint, s akár a tengert is átúszták volna, hogy elérjék Yaurrt… Ha Zoodroo Tint most az élükre áll, ha tovább tüzeli az őrjöngőket, Sister O’Pumppal mit se törődve megválasztották volna vezérüknek, s szolgálták volna lobogó hűséggel…

De ez a pillanat elmúlt, s a küzdelem perce jött el.

A három méteres sugarú kört a táboron kívül jelölték ki. Zoodroo Tintnek visszaadták elkobzott fegyvereit. Ha életre-halálra ment volna a harc, mindkettőjüket egyfajta pórázzal a középütt álló oszlophoz érősítették volna, hogy ne hagyhassák el a játékteret. A Vének Tanácsa azonban másként döntött, nem kellett meghalni a vereséghez, elég volt, ha valaki kilépett a körből vagy fennhangon megadta magát.

Zoodroo Tint és Sister O’Pump a kör két átellenes oldalán lépett be a harctérre. Zodroo Tint egyik kezében kardját, másikban egy kisebb csatabárdot tartott, minden más felesleges terhet lerakott odakinn. A nőnek csak jobbjában volt fegyver, egy acéldárda, ám a hátára erősített bőrhüvelyben ott lógott neki is a kardja. Csak bőrpáncélt viseltek, hisz ha birkózásra kerül sor - s ennek megvolt a maga valószínűsége -, óriási hátrányt jelentene a nehéz fémvértezet.

Mindketten a párviadalt indító jelre vártak, le nem vették volna egymásról tekintetüket. A gongütés késett, előbb az összes törzsfőnöknek el kellett foglalnia helyét, ahonnan kényelmesen nézhette a küzdelmet.

Végre elcsendesedtek a nézők, s a ceremóniamester magasra emelte fényes fémtányérját és faütőjét. Zoodroo Tint izmai megfeszültek. Tudta, hogy azonnal neki kell ugrania a nőnek, mert varázslattal fog próbálkozni - hallotta elégszer, hogyan nyerte meg a második Olimpiát.

A gong megszólalt, s Zoodroo Tint elrugaszkodott. Mivel azonban a cölöp pontosan közöttük állt, oldalra kellett lépnie, s ez másodpercnyi időveszteséggel járt. Ennyi pont elég volt a nőnek, hogy szétmorzsolja a bal kezében rejtegetett karbinplazmát, s pusztító mágikus felhőt küldjön a férfi felé. A félszemű lebukott, átvetette magát a felhő alatt, amely elhagyta a játékteret. Amerre elhaladt a lassan ritkuló gomolygás, a varkaudarok utat nyitottak neki…

Zoodroo Tint sejtette, hogy ha még egyszer sikerül a nőnek befejeznie a varázslatát, azt már nem fogja szárazon megúszni. Sister O’Pump gondosabban fog célozni, s nem kíméli az életét sem. Nagyobb volt a nőnél és valószínűleg sokkal erősebb, előnyösebb lett volna számára a testharc, de Sister O’Pump kivont kardjának hegyével tartotta távol magától. Megpróbálta kiverni a kezéből a fegyvert, de Sister O’Pump legalább olyan képzett harcos volt, mint ő: akkor engedett, amikor mást úgysem tehetett volna, s kicsúszott minden csapdából, amivel fegyvere elvesztését kockáztatta volna. Folyton csak hátrált a dühödten támadó férfi elől, az alkalmat leste egy újabb varázslathoz. Csakhogy a tér szűk volt, s Zoodroo Tint túl közeli: egy tűzcsapásban vagy más efféle típusú mágiában esetleg mindketten megsérültek volna…

Már percek óta folyt a macska-egér játék, a nézők kezdtek türelmetlenkedni. Folytonos hátrálásával Sister O’Pump elveszthette tekintélyét - bár a győzelem volt a fontos, az sem volt mindegy, hogyan szerzi meg. A nő végre elhatározta magát, ügyesen elcsusszant Zoodroo Tint mellett, s az így nyert háromlépésnyi távolságból belevágta a dárdáját. A combseb nem volt súlyos, de a férfinek ki kellett húznia a lábából a dárdát, ha folytatni akarta a harcot. Sister O’Pump a kör túlsó oldalára futott, s egy újabb karbinplazmát vett elő. Magasba emelte, s a győzelem biztos mosolyával arcán kezdte mondani a varázslat szövegét.

Zoodroo Tint nem érhette el. Bár a fájdalommal nem törődve kirántotta a fegyvert a lábából, mozgása túlságosan lelassult. Ám a kezében még ott volt a dárda, s nem sokat töprengett, mit tegyen vele. Sister O’Pump ösztönösen elugrott a szívének irányított dárda elől, s elejtette a karbinplazmát.

Zoodroo Tint ép lábáról rugaszkodott el, s ledöntötte a pillanatnyilag fegyvertelenül álldogáló Sister O’Pumpot. Egyszerre zuhantak a földre - mindketten a körön kívülre. Gongszó térítette magukhoz őket, a szabályok értelmében elölről kellett kezdeniük a harcot - csakhogy Zoodroo Tintnek immár sebesültként.

Míg újra a gongra várt, megtapogatta mellkasát, mintha a bőrön keresztül érzékelni tudta volna a kártya kisugárzását. Valamiképp óvakodott eddig használni, volt egy homályos érzése, hogy valami szörnyűség szabadulhat el, ha megteszi. Most mégis úgy látszott, hogy nincs más választása.

Újra a gong. A pusztító, sötét felhő pontosan akkor érte el Zoodroo Tintet, amikor a kártya kifejtette hatását. A homály beburkolta hatalmas alakját, láthatatlanná tette az átalakulást. A gomolygás hirtelen oszlott fel, mintha valami magába szívta volna, nyoma sem maradt. A nézők, akik azt várták, hogy Zoodroo Tint összeroskadva, sebzetten kerül ki a felhőből, felhördültek, amikor meglátták a férfit, pontosabban azt, ami lett belőle. Páran fel is pattantak, hogy gyorsan biztonságos távolba kerülhessenek tőle.

Zoodroo Tintnek nem volt többé teste. Bőre - éjsötét, csillogó máz,- a semmit foglalta magába, átengedte a fényt, látni lehetett mögötte a sátrak sejtelmesen imbolygó alakját. Arca alig változott, csupán sárgás szeme vált vöröses izzásúvá… És lebegett, összeolvadt, elvékonyodó lába néhány centiméternyire a föld felett tűnt el.

Nem kellett idő, hogy odaérjen a meglepetéstől bénult Sister O’Pumphoz, s ujjak nélküli árnykezével megragadja a torkát. Magasba emelte, hogy egy vonalba kerüljön a két arc, és inkább csak lehelte, mint kérdezte:

- Megadod magad?

Sister O’Pump nem védekezett, kezében szorongatott kardját sem próbálta a testetlen árnyba mártani, inkább halkan igent rebegett.

Zoodroo Tint elmosolyodott - üres szájából néhány ködpamacs bukkant ki - és letette a nőt. Bár az átváltozás nem volt olyan fájdalmas, mint amiről Abiondiék meséltek, s nem is vesztette el személyiségét, örömmel nyugtázta, hogy visszatérhet a saját testébe. Azonnal megindította hát a visszaalakulást, nem törődött a csalódottan sebesült torkát simogató Sister O’Pumppal. A nő nem állta meg, hogy ki ne tekintsen a főnökökre, tudni akarta, kire milyen hatással van bukása. Az arcokon azonban nem látott egyebet feszült, értetlen várakozásnál, s rájött, hogy nem tudják, mi történt. A megadás halk volt és ők távol ültek…

Sister O’Pumpnak elég volt egy pillanat, hogy döntsön. Zoodroo Tint a kör szélén állt, az átalakulás utolsó fázisában, nem törődött legyőzött ellenfelével. A nő felugrott, s páros lábbal hátba rúgta a férfit, aki így a küzdőtéren kívülre került.

A nézők kiáltozása csaknem elnyomta az újra megszólaló gongot, Zoodroo Tint hiába ugrott azonnal talpra, ordította, hogy Sister O’Pump már megadta magát… A csalás vádját mindenki csak a vereség feletti dühnek tulajdonította - talán az egy Khaaled al Doon kivételével. Már bánta, hogy nem szorította meg jobban a nő torkát, mikor alkalma nyílt rá, s ha Khaaled al Doon nem tartja vissza, talán újból megpróbált volna átváltozni…

Az Ezüst Nyír törzs főnöke azonban csillapítótag tette Zoodroo Tint karjára a kezét.

- Már megadta magát, uram! Nem vádaskodni akarok, de…

- Tudom. De ha most újra átváltoznál, már nem Sister O’Pumppal kellene megharcolnod, hanem mindannyiukkal - mutatott körbe az ünneplő varkaudarokon. - Iszonyú vérontást lehetne rendezni, de ez nem segítene rajtad, nem állhatnál Sister O’Pump helyére.

Zoodroo Tint lehajtotta a fejet, állkapcsát görcsösen összeszorította, vaskos nyakán megfeszültek az izmok.

- És nem is te vagy a legnagyobb vesztes - tette hozzá Khaaled al Doon.

A félszemű hitetlen pillantását látva az öreg megmagyarázta szavait.

- Mi most belerohanunk egy újabb háborúba, amit akár megnyerünk, akár nem… Bár ahogy magunkat ismerem, inkább megnyerjük… Tartósítani fogja az eddigi rendszert, pedig talán már megindult valamiféle változás. Te megértetted volna, hogy van másik út, kell lennie egy másik útnak, ami…

- Zoodroo Tintnek azonnal mennie kell - Sister O’Pumpról akár egy vékony máz, úgy pattogzott le a tiszteletteljes viselkedés, most, hogy megerősítették főparancsnoki tisztségében. Már nem úgy bánt Khaaled al Doonnal, mint akitől a jövője függ, most már parancsolt neki. - Senki sem beszélhet vele, te sem. Törvényeink így parancsolják, s ezt neked is be kell tartanod.

Khaaled al Doon szótlanul bólintott, s félreállt a katonák útjából. Hirtelen vénnek és fáradtnak érezte magát. Intett Tattu Baanak, aki mellésietett, s hagyta, hogy az öreg rátámaszkodjon. Tudta, hogy a törvény jó, mert nem merik nyakra-főre kihívni a főnököket, s megakadályozza a belviszályt, de most mégis hibásnak, kegyetlennek erezte.

A testőrök közrefogták Zoodroo Tintet, s a táboron kívülre vezették. Mielőtt azonban kilépett volna a kapun, Sister O’Pump megragadta a karját.

- A kártyát hagyd itt, az engem illet!

- Vedd el, ha tudod. - vicsorított rá Zoodroo Tint és kirántotta a csuklóját a nő szorításából. Sister O’Pump hátrapillantott a többiekre, s egyetlen pillanatig mérlegelte a lehetőségeket: ha most gyorsan megöli, elveszti azt, amiért eddig küzdött, egy újabb párbajt viszont nem kockáztathat… Talán majd később lesz még rá alkalom…

Zoodroo Tint elhagyta a tábort, vitte magával a kártyát és kitaszítottsága iszonyú terhét.

 

II.

 

- Hé, féllábú! Hozod már azt a bort?!

A kocsmáros sajnálkozó mosollyal bicegett a türelmetlen kobuderához, kezében egy zöld, címkétlen palackot szorongatott.

- Sajnálom, de egyetlen üveg alanorit sem találtam. Ha ajánlhatnám helyette…

- Mi az, hogy nem találtál? Csakis ezért jöttem ebbe az ócska csehóba, ne kínálgass holmi felvizezett lőrével!

- Akadozik a szállítás, hónapok óta nem kaptam friss árut…

- Nekem nem magyarázat kell, hanem bor, méghozzá alanori! És ha itt nem találok, akkor máshová megyek.

A férfi fejébe csapta zsíros kalapját, s távozni készült.

- Még nem fizetted ki, amit eddig elfogyasztottál - ragadta meg csuklóját a kocsmáros, de a kobudera könnyedén lerázta magáról.

- Nem szolgálsz ki tisztességesen, s még fizessek is érte? Eszem ágában sincs egy árva petákot is adni!

- Márpedig addig innen nem mehetsz el, amíg meg nem fizeted nekem, ami jár - állt harciasan a férfi elé az alig feleakkora törpe.

A kobudera felkacagott, piszkos tenyerével kicsorduló könnyeit törölgette.

- Ilyen jót már régen nem nevettem! Talán bizony te fogod megakadályozni, hogy elmenjek?

- Ha ő nem, akkor én.

- Mit szólsz bele? - fordult meg dühösen a kobudera, de szinte azonnal meghunyászkodott, amikor megpillantotta Hruumot. Csak tréfa volt, azt hittem, érti… Tessék, Féllábú, ennyi elég lesz, ugye - nyújtott néhány aranyat a törpe felé, majd kalapját megbökve kioldalgott az ajtón.

- Köszönöm, Hruum. Mióta nincs varázsló Xantroxban, nehéz rendet tartani. A helyőrség is egyre visszahúzódóbb, attól félek, hogy valami komolyabb baj lesz. Ellátás se érkezik, pedig egész évre előre kifizettem a szállítókat.

- Ne aggódj, Féllábú. Biztos forrásból tudom, hogy nemsokára megérkezik a varázsló, s vele együtt megjön a te cuccod is.

- Adjunk hálát érte Tharrnak - sóhajtott fel a törpe, de továbbra sem hagyta elmenni Hruumot. Van még valami, amiben segíthetnél - tördelte idegesen a kezét, és felfelé mutogatott. - Ha feljönnél velem…

- A szobákhoz?

A kocsmáros bólintott, s amint meghallotta Hruum beleegyező mormogását, elindult felfelé.

Alig néhány hónapja engedélyezték a kocsmáknak a vendégszobák nyitását, s a forgalom azonnal fellendült. Sokkal több étel-ital fogyott, a szobadíjról nem is beszélve… Féllábú mégsem látszott maradéktalanul boldognak.

A szoba, amibe erőteljes kopogtatás után benyitott, alighanem a fogadó legtágasabb helyisége lehetett - persze az ivót leszámítva. Egyszerű berendezése ellenére - ágy, asztal, egy-két szék alkotta a bútorzatot - kényelmesnek tűnt, különösen azoknak, akik a szabadban való alváshoz szoktak.

Az ágy durva szövésű függönye - igazi fényűzés -, eltakarta a benne alvót, de nem szűrte ki harsány, horkoló hangját.

- Te vagy az egyetlen, akiről tudom, hogy ismeri, talán tudsz rá hatni.

- Kivan ott?

- A nevét nem tudom, de láttalak titeket együtt… Egész nap iszik, pedig nem bírja, néhány korty után úgy lerészegedik, hogy a poharat sem találja meg.

- Fizet?

- Persze! Reggelente, még viszonylag józanon kezembe nyom annyit, amennyi elég lenne egy hétre is, meg se számolja.

Hruum vállat vont, nem értette, mi baja van a vendégével a törpének.

- Hát akkor meg? Iszik, kifizeti, ez a dolgok rendje. Vagy nem?

- Nem eszik semmit, Hruum! Attól félek, bele fog halni!

- Ugyan, még senki sem halt bele egy kis iszogatásba!

Hruum félrevonta a függönyt, s rögtön megváltoztatta a véleményét.

Kopernik pikkelyes hüllőarcán nem látszott ugyan az ital hatása, de domború mellkasa ijesztő gyorsasággal süllyedt és emelkedett. Fejét ide-oda kapkodta - talán rémálmok üldözték -, s bár nem izzadt, fojtóan csípős szag terjengett körülötte. Keze-lába remegett, lehunyt, átlátszó szemhéja mögött lázasan ugrált szemgolyója. Ruhája mocskos és büdös volt, hányásfoltokkal tarkított.

- Van kádad, vagy valami efféle?

- Van egy fürdődézsám, azt szoktam megtöltetni…

- Hozasd ide azonnal, s töltesd meg hideg vízzel! Az talán észhez téríti.

Féllábú kiosztotta a parancsokat, aztán visszatért az ivóba, magára hagyta Hruumot a mutánssal. A dézsa hamar megérkezett, s mire félig megtelt, a troll is levetkőztette Koperniket. Felnyalábolta a meglepően könnyű testet és belerakta a vízbe. Kopernik nem adta jelét, hogy érzékelné a kellemetlen környezetváltozást, nem nyitotta fel a szemét, bár remegése csillapodott.

Hruum hirtelen a víz alá nyomta a kopasz, pikkelyes fejet, s néhány másodpercig ott is tartotta. Addig ismételte ezt a kegyetlen kúrát, amíg Kopernik végre jelét nem adta tiltakozásának, azaz rövid, tömpe ujjaival meg nem ragadta csuklóját. Akkor aztán kirángatta a csuromvizes mutánst kényszerű fürdőjéből, belehempergette a lepedőbe, s a sarokban álló apró kályha elé ültette. Fát rakott a tűzre, s várt.

Beletelt néhány percbe, míg a mutáns annyira úrrá tudott lenni fogainak vacogásán, hogy beszélni tudjon, s akkor sem telt tőle több néhány cifra káromkodásnál. Hruum nyugodtan végighallgatta, s mikor végre kifogyott a szuflából, odadobott neki néhány száraz ruhadarabot.

- Öltözz fel!

Kopernik remegő ujjai nehezen boldogultak a ruhákkal, eltartott tíz percig is, mire valamennyit magára öltötte. Akkor megpihent, s behunyt szemmel, rekedten suttogta:

- Adj innom.

Hruum teletöltött egy poharat habzó vörös borral, s a mutáns orra elé tartotta. Pontosan egy pillanattal azelőtt ejtette el, hogy Kopernik elérhette volna. A mutáns újra behunyta a szemét, s nehézkesen feltápászkodott. Lassan az asztalhoz vánszorgott, de Hruum elvette előle a korsót, s kihajította az ablakon.

- Rendelhetek másikat - lehelte Kopernik, s az ajtó felé indult, de összecsuklott, mielőtt belökhette volna. Hruum ellépett mellette, kidugta fejét a folyosóra és a kocsmáros után kiáltott.

- Féllábú! Hozzál valami ennivalót!

A törpe kosárral a kezében óvakodott be a szobába, s megkönnyebbült mosollyal nyugtázta, hogy Kopernik ébren, bár kábán üldögél az egyik széken.

- Már azt hittem, hogy itt fog elpatkolni… Tessék, egyél, a ház vendége vagy.

A mosoly távoli rokona lehetett az a bágyadt fintor, ami a mutáns arcán átvillant. A kosárhoz kapott, kivette belőle a frissen sütött kenyeret, az illatozó túrót, s az almákat. Hruum megcsóválta a fejét.

- Húst nem hoztál? Nem erőltetted meg magad!

A kocsmáros tiltakozni akart, de Kopernik előbb válaszolt.

- A húst nem veszi be a gyomrom, mióta… - Kopernik utánozhatatlanul lemondó mozdulattal mutatott végig testén, s nagy adag túrót tömött a szájába.

Hruum figyelmeztetni akarta, ne siessen annyira, de aztán látta, hogy evési tempója magától is alábbhagy. Lovaglóülésben, Kopernikkel szemben helyezkedett el az egyik széken, s némán figyelte a pikkelyes bőrű mutánst.

- No most halljam - Kopernik az utolsó falatokat nyeldekelte, miközben beszélni kezdett, így hangja kissé eltorzult -, mit akarsz tőlem? Miért józanítottál ki?

Hruum megvonta a vállát.

- Csak erre jártam… Féllábú megkért, hogy segítsek. Félt, hogy belepusztulsz az ivásba. - Csak erre jártál! Akár egy irgalmas nővér! - Kopernik elgondolkozva nézte néhány pillanatig Hruum tar fejét, kerek, szürke szemét, aztán bólintott. - Tudom már, ki vagy! Te habarodtál bele abba a kis elf tüneménybe, aki fellármázta a Túlélők Földjét a Zan-indukátorok miatt… Mi lett a szöszkével?

- Elment.

Kopernik nem vette észre a mély szomorúságot a troll hangjában - talán nem is akarta - s tovább gúnyolódott.

- Talált magának egy kockafejű, dús hajú pasit, aki nem annyira túlméretezett, mint te? Esküszöm, jól tette! Mert mit is kezdene egy ekkora hagy melákkal…

- Tévedsz, Kopernik…

A mutáns felpattant, leakasztott egy csorba tükröt a falról, s Hruum orra elé tartotta.

- Nézz bele öreg. Mi közöd lehetne egy olyan dögös elf culához? Olyan a fejed, mint egy hatalmas sima golyó, a szád egy cafatokra vert véres húsdarab! Akkora orrod van, hogy talán meg se tudnád csókolni, nem beszélve túlságosan hegyes metszőfogaidról! Troll vagy, öregem, s egy olyan elf csibének legfeljebb a rémálmaiban fordulhatsz elő, másként nem kerülhetsz az ágyába!

Hruum felállt, az ajtóhoz lépett. Bár nem akart visszavágni, mégsem állhatta meg.

- Rossz irányba fordítottad a tükröt - mondta és kiment. Kopernik óvatosan az asztalra tette a tükröt, egy hosszú percig csak matt hátjapját bámulta. Aztán mégis belenézett, s mint mindig, most is azt remélte, hogy Thalathát pillantja meg benne…

Ám a karcsú elf ifjú, akinek selymes, szőke haját annyiszor csodálták meg az ismerős lányok, meghalt, helyette egy idegen nézett vissza rá a töredezett tükörből. Tekintete mintha örökké, fáradhatatlanul fürkészne - áttetsző szemhéja nem takarta kidülledő szemgolyóit. Orra lapos, szája egyetlen vékony vonal… Végigsimított a durva, zöldesszürke bőrön, érezte, hogy a pikkelyek újak, elhasználatlanok - messze még a vedlés ideje.

Az ismeretlent, akivé a Világégés változtatta, Koperniknek nevezte el. Még most - bár csaknem három év telt el azóta - is hihetetlennek tűnt számára, hogy Kopernik és Thalatha egy és ugyanazon személy. És senki más sem hitte el. Nem fogadták be az elfek, pedig tudták - tudniuk kellett - hogy kicsoda, s a többi faj is megvetéssel bánt vele: nem tekintették többnek egy beszélő szörnyetegnél. Még aki elismerte egyenrangúnak, az is undorodva nézett rá, inkább kerülte a társaságát…

Kopernik felpattant, összedobálta egy zsákba szanaszét hagyott holmiját, s leviharzott a lépcsőn. Megérzése bevált, Hruum még ott üldögélt az ivóban egy korsó sör mellett.

- Ott tartottunk, hogy az az elf… Hogy is hívják?

- Damarthil.

- Szóval Damarthil elment, mégpedig nem egy vállas szépfiúval. Hát akkor hová lett?

Hruumból ömleni kezdett a szó, Koperniknek többször is félbe kellett szakítania, megismételtetni mondatokat, hogy megértse.

- Damarthil átlépett a kapun, és elvitte a kártyákat… - Azt mondta, másként nem tudja eltüntetni.

- És annyira fontos volt elvinni azokat a kártyákat?

- Damarthil hitt benne, hogy igen, különben nem tette volna meg.

- És te? Mit akarsz most csinálni?

A troll felhajtotta maradék sörét és megigazította kardszíját.

- Utánamegyek és visszahozom. Chara-dinnek nyoma sincs, talán most már visszajöhet.

Hruum felállt, odaintette a fogadóst. Amíg leszámolta az aranyakat a törpe kezébe, Kopernik elmélyülten töprengett. Csak akkor vette észre, hogy a troll már nincs mellette, amikor az már az ajtón is kívül járt. Sietősen fizetett, s kirohant a kocsmából. Hruum nyugat felé tartott, kifelé a városból, s már annyira eltávolodott a Féllábúhoz címzett fogadótól, hogy alig hallotta meg a mutáns kiáltását:

-Várj! Veled tartok én is.

A xantroxi varázslótorony túlzsúfoltnak tűnt most, hogy az előző varázsló még el nem távolított holmija mellé odakerültek Symulf gondosan rendben tartott tárgyai és Hurleon szedett-vedett kacatjai. Abiondi szeretettel simított végig a könyvek ezüst betűvel díszített előlapjain, de nem lapozott beléjük. Útmutatásra, segítségre volt szüksége - arra, hogy Hurleon végre felébredjen.

A varázsló azonban napok óta aludt, s úgy tűnt, tetszhalálszerű álma örökké fog tartani. Nem volt szüksége ételre, italra, testének működése felfüggesztődött - ha nem lélegzik egyenletesen, akár halottnak is vélhette volna bárki.

Egy kanapén feküdt, körülötte halmokban álltak a vele együtt érkezett holmik. Abiondi, aki időnként megvizsgálta, megigazította feje alatt a párnát, lassan utálni kezdte, amiért elfoglalja ezt a kényelmes bútordarabot. Nem volt épelméjűre valló érzés ez, s igazából nem is a kanapét irigyelte tőle… Csak a helyzet volt ismét gyűlöletes: magára vállalta a terhet, szinte szándéka ellenére, csakis Panthar kedvéért, aki elhagyta őt… Miért tette, miért nem tudott nemet mondani? Önnön következetlensége hajszolta bele a Hurleon iránt érzett ellenszenvbe, s hiába tudta, hogy a varázsló nem tehet semmiről, mégis ott volt, mint egy örök emlékeztető…

Abiondi százszor fel akarta adni, odalépni a tükör elé, s felbontani a megállapodást, hogy végre minden szál megszakadjon, ami hozzá köti, sőt az is megfordult a fejében, hogy megöli a védtelen Hurleont, s így szabadul meg… De mégsem tett semmit, csak nézte az alvó Hurleont és gyűlölte, amiért létezik.

Aztán persze eljött a nap - a mágus szervezete feldolgozta a kábítószert, hatóanyagai ártalmatlanul beépültek testébe -, amikor Hurleon kinyitotta a szemét. Ködös tekintettel nézte a szürke mennyezetet, álmának teremtményeit próbálta felidézni foltjaiban. Kisvártatva ráeszmélt, hogy nem álmodik már, bizonytalanul megkapaszkodott a kanapé támlájában, s felült. Nem próbálkozott azzal, hogy felálljon: tapasztalatból tudta, hogy lábai nem bírnák el. Ült hát az ágyon és várt. Sejtette, hogy történni fog valami - homályos gondolat futott át az agyán: valahogy megoldódnak a dolgok anélkül, hogy tennie kellene érte. És így is lett: torz, tésztaszerű arc furakodott be látóterébe, csápokra emlékeztető, hajlékony kezében tálcát tartott. Valamit mondott is, de Hurleon nem értette: túl élesen szólt, szinte bántó magasságokba emelkedett a hangja. A varázsló enni kezdett. Nem törődött vele, hogy a tányérján csúszkáló, sima mozgású férgek mindenáron ki akarnak csúszni a villája fogai közül: elkapta őket, s undor nélkül, ritmikus szájmozgással megrágta a még vonagló állatkákat, majd lenyelte őket. Rögtön ezután kihányta az egészet, bele az alaktalan arcba.

Abiondi higgadtan letörölte a mártást, s visszalapátolta a tányérba a földre esett, szétrágott tésztadarabkákat.

- Úgy látom, ez nem ízlik.

Letette a tányért. Átkarolta Hurleont, talpra támogatta, és a sarokban álló mosdótálhoz vezette. Legyőzte a varázsló erőtlen ellenkezését - a széles, beláthatatlan víztükör rettegést és újabb hányingert váltott ki belőle - és lemosta az arcát, bevizezte gyérülő haját is.

Hurleonon leküzdhetetlen remegés vett erőt, kegyetlenül fázott, hiába dörzsölte vörösre bőrét Abiondi egy durva szövésű törölközővel.

Lassan, Abiondi karjára támaszkodva, visszatapogatózott a kanapéhoz. Csukott szemmel hátradőlt, megpróbálta elméjébe idézni akárcsak a legutolsó ébren töltött nap történéseit is, hiába. Agya olyan volt, akár egy tisztára mosott tábla - bármit is írt rá előzőleg az élet, most már nem lehetett kiolvasni. Talán az a formátlan szörnyeteg tud valamit mondani rólam - gondolta és kinyitotta a szemét.

Az alaktalan fejű eltűnt, egy szőke férfi került helyébe, aki viharoskék szemét dühösen meresztette rá. Hurleonnal eddig nem fordult elő, hogy látomásai ébredés után is folytatódtak volna, mégis azonnal megértette, mi történt - ahogy felfogta azt is, mit jelentenek a kanapé előtt és az idegen ruháján elterülő tésztanyomok.

- Bocsánat - böffentette szája elé kapva a kezét. - Általában nem szoktam disznó módra viselkedni… Azt hiszem.

Az idegen nem látszott kiengesztelődöttnek, morogva levetette összemocskolt ingét, s maga is a mosdótál fölé hajolt - ám előzőleg kiöntötte a régi vizet, s újat töltött. Hurleon feltápászkodott, nehézkesen a férfihez vánszorgott és megérintette a vállát.

- Izé… Hol vagyok? - Hurleonban felötlött ezen kívül még egy csomó kérdés is, de azon nyomban ki is röppentek fejéből. Sután Abiondi felé nyújtotta a kezét. - Mi még nem ismerjük egymást. Legalábbis nem emlékszem. Én… - A mágus megakadt. Nem jutott eszébe a neve, sem a valódi, sem az, amit később felvett ehelyett. Egyes-egyedül az a megbélyegzés visszhangzott agyában, amit társaitól kapott: Kitaszított. - Tulajdonképpen nem is fontos. Ha megmutatod, merre jutok haza, azonnal eltűnök.

A szőke férfi tiszta inget öltött magára, csak azután válaszolt.

- Ez az otthonod, Hurleon.

A mágus csaknem felujjongott, amikor meghallotta a nevet. Végre tudta, hogy hívják, s a névvel együtt kezdtek visszatérni a hozzátapadt emlékek is.

- VI. Borax parancsára ezentúl Xantrox varázslójaként fogsz ténykedni. Nil Abiondi a nevem, én leszek a segítőd és a tanítványod.

Hurleonnak percek kellettek, mire megértette, s ekkor keserű kacagásban tört ki.

- Hogy ezt is megérhettem. Az udvar zsoldjában álló varázsló lettem, sőt… Még önjelölt tanítványom is akad! -A nevetés köhögésbe torkollott, a mágus ijesztően sípolva kapkodta a levegőt: - Édes fiam… Ugye megengeded, hogy így szólítsalak? Édes fiam, rossz mestert választottál. Én még magamat sem tudtam a helyes úton tartani, hogyan tereljek akkor arra másokat? Reszket a kezem, talán a legegyszerűbb trükköket sem tudom megcsinálni már…

- Egy idő után elmúlik, ha nem jutsz kábítószerhez.

Hurleonnak még jó darabig nem jutott volna eszébe a szenvedélye, ha Abiondi nem hozza szóba, hisz csak most lépett ki a szer okozta kábulatból.

- Mi az, hogy nem jutok hozzá? Alanorban bármikor beszerezhetem azt, ami nekem kell. - Alanor messze van Xantroxtól.

- Nem lehet olyan messze! Hol van Xantrox, a királyság melyik tartományához tartozik?

- Egyikhez sem. Xantrox az Alanori csatornán és falon túl van, Erdauin egyik helytartói városa.

Hurleon összehúzta bozontos szemöldökét.

- Erdauin? Borax átdobott engem a fal túloldalára… De hát miért?

- Erdauinon nem él meg a haarding-féreg. Nem tudod magad többé eltompítani, s előbb-utóbb kénytelen vagy leszokni a szerről.

Hurleon összeomolva ült a kanapén. Nem tudta, csupán sejtései voltak arról, miféle kínokban lesz része néhány nap múlva, ha nem kapja meg szokásos adagját. Egyelőre nem is tudta felfogni, mi történik vele, megsemmisülten ismételgette:

- Miért, miért, miért… - felemelte fejét és Abiondira pillantott. - Miért vagyok én olyan fontos Boraxnak, hogy kirángatott a vackomból, és ezt tette velem? Már emlékszem: a palotába vitetett, mágiával kellett meggyőznöm az őrt, hogy hozza utánam az orvosságos zacskómat. Mire kellek neki? Mit ártottam a királyságnak, hogy száműzött?

A szőke férfi leguggolt a mágus elé, szemügyre vette a puha, megereszkedett bőrű arcot.

- A király nem beszélt veled?

- Nem találkoztam Boraxszal. Amíg őrizetben voltam, igyekeztem nem kijózanodni.

Abiondi felállt, fel-alá járkált a szobában.

- Borax nem tud teleportálni. Symulf halála után senki sem akadt, aki helyettesíteni tudta volna. Úgy tudja azonban, hogy te ismered a teleportálás titkát. Rá akar kényszeríteni, hogy eláruld.

- De hát engem is ideküldött valahogy…

- Mindössze hét ilyen érméje maradt - mutatott fel Abiondi egy kerek fémdarabot. - Ezekkel el tud küldeni valakit, s ha akarja vissza is tudja hívni. De ezeket csak egyszer lehet használni, s ez nem elég, hogy kordában tartsa Erdauint, sőt Yaurrhoz is szüksége lenne…

- Miért nem rombolja le a falat?

- Ugyanaz - vonta meg a vállát Abiondi. - Symulf segítségével emelték, s nélküle nem is bírnak vele. Ő volt az utolsó Ezüstmágus.

- Az utolsó Ezüstmágus… - Hurleon oly különös hangsúllyal ejtette a szavakat, hogy Abiondi felkapta a fejét. Mielőtt azonban feltehette volna a kérdést, ami megfogamzott benne, kopogtattak.

Abiondi nyitotta ki az ajtót, de mielőtt elküldhette volna az ajtóban álló törpét, az beljebb furakodott.

- Már voltam itt, nem is egyszer, üdvözölni akartam az új varázslónkat. Ó, látom, már jobban vagy! Ha bármiben is szolgálatodra lehetnék, megtalálsz a Féllábú Törpéhez címzett kocsmában. Csak keresd…

- Semmi szükség rád, vagy ha mégis, akkor majd megkeresünk. Most jobban tennéd, ha elmennél - tuszkolta kifelé a kalandozót Abiondi.

Mielőtt még az ajtón kívülre került volna a törpe, Hurleon felpattant, s utána kiáltott:

- Máris lenne egy megbízatásom a számodra! Bármekkora mennyiségben átveszek haarding-férget, s jókora jutalmat adok érte! Minél hamarabb hozod, annál többet!

Abiondinak végre sikerült becsukni az ajtót, hátát nekitámasztva, szemrehányóan nézett az öregemberre.

- Megmondtam, hogy Erdauinon nincs haarding-féreg.

- Ezt mondod te, s meglehet, így tudja a király is. Csakhogy egyikőtök sem ismeri Erdauint annyira, hogy biztosak lehetnétek a dolgotokban.

Abiondi hallgatott. Be kellett látnia, hogy az öreg mágusnak igaza van: Erdauint eddig senki sem ismerte ki teljesen…

Újra a Szarkofág-dombok… Hruum növekvő zavarodottsággal közeledett e rossz hírű helyhez. Itt találkozott Damarthillal, az aranyszőke elf lánnyal, s itt is vesztette el. S bár mindennél erősebb vágy élt benne, hogy visszahozza, mégsem volt biztos benne, hogy helyes, amire készül. Hisz maga a lány akart elmenni, azt mondta, másképp nem zárhatják el a kártyákat Chara-dintól… De küldetésük hónapokkal ezelőtt befejeződött, méghozzá sikeresen: az átkozott, ősidők homályából előbukkant istennek nyoma se volt a Túlélők Földjén.

Mi akadályozhatná hát meg, hogy Damarthil visszajöjjön, miféle kárt okozhatna? Hruum ezerszer elmondta már magában ugyanezt, mégis mindig maradt benne egy szemernyi kétség. Mintha valamit nem vett volna számításba, mintha valami elkerülte volna a figyelmét…

De most ott volt, ahová a szívé hozta: a Szarkofág-dombokon. Mert itt kezdődött Damarthil féktelen, létsíkok közti utazása, s itt is kell befejeződnie: kell, hogy mód legyen visszatérésére…

Hruum nem akart a másik lehetőségre gondolni: Damarthil mögött örökre is bezárulhatott a síkokon átvezető kapu, s lehet, hogy a lány már nem is él.

Kopernik tisztán látta, miféle kétségek közt hányódik a troll, s megpróbálta gondolatait hétköznapibb mederbe terelni.

- Khmm… - köszörülte meg a torkát. - Voltaképp mit keresünk ezen a kietlen vidéken? Kriptákat emlegettél, de én egyetlen építményt sem látok!

- Mert a föld alatt vannak - mordult fel Hruum.

- De akkor hogyan fogjuk megtalálni?

- Tudom, merre kell keresni, már voltam itt.

Bár Hruum hangja magabiztos volt, mozgása, főként az, hogy mindig visszatért ugyanarra a helyre, s zavartan fürkészte a horizontot, a dombok körvonalait, inkább bizonytalanságról árulkodott.

- Amilyen itt a szél, napok alatt lebonthat egy dűnét, áthordhatja máshová.

Kopernik vigasztalni akarta a trollt kudarcáért - mert mi tagadás, Hruum tanácstalanul álldogált a dombság közepén, s pillantása percről percre szomorúbb és kétsegbesettebb lett -, de az mintha meg sem hallotta volna. Hirtelen elindult az egyik közeli bokor félé, s felhajtotta vézna alsó ágait.

Melegbarna szempár bámult Hruum arcába, inkább kíváncsian, mint riadtan. Ám amikor a troll kinyújtotta felé hatalmas kezét, az apró állatka - mivel jobb óvatosnak, mint kabátgallérnak lenni - kicsiny, de hegyes, erős körmű mancsocskáival belefúrta magát a puha, laza szerkezetű homokba. A mutáns éppen valami gúnyos megjegyzést készült tenni Hruum állatszeretetéről és üres gyomráról, de torkára forrt a szó. A harcosról eltűnt a ruha, el a páncél is. Puha, szürkésbarna szőr fedte testét, arcát is, gombszerű, fekete orra kivételével. Koponyájához tapadó fülei megnyúltak, egyben el is vékonyodtak. Szeme kidülledt kissé, színe szürkéről barnára váltott. Átalakulása közben termete egyre csökkent, s nemsokára alig volt nagyobb, mint saját korábbi lábfeje.

Kopernik látta már őt átalakulni - a Zan-indukátor oly emlékezetes lerombolásakor -, ám mégsem tudta elhinni, hogy a hatalmas trollból alig egy perc alatt aprócska rágcsáló válhatott. Mert nem lehetett tagadni: egy sivatagi kutya állt előtte két lábon, mancsait dörzsölgetve, s le nem vette róla okos barna szemét, míg meg nem szólalt.

- Rendben van, átváltoztál. És most hogyan tovább?

Mintha a kutya - azaz Hruum - csak erre a kérdésre várt volna: eliramodott az egyik közeli domb felé. Hátra-hátranézett, hogy a mutáns követi-e, s csak amikor erről teljesen megbizonyosodott, akkor futott csak teljes erejéből.

A sivatagi kutyák termetükhöz képest igen fürgék, azonban a mutánsnak nem okozott nagy nehézséget lépést tartani vele. Ennek ellenére, mire odaért, ahol az állatka megtorpant, az már félig visszaalakult.

- Jól van, megmutattad, hogy milyen ügyesen át tudsz változni, de mit értél el vele?

Kopernik kérdéséből nem hiányzott némi türelmetlenség. Nem szerette, ha nem érti, mi történik vele - talán azért, mert régi énjéből csak egyetlen dolog maradt meg, sőt talán még növekedett is: az intelligenciája.

- Az a kis pocok…

- Sivatagi kutya.

-... jól ismer itt mindent. Azzal, hogy felvettem az ő alakját, megszereztem tudását. - Igen, tudom, ezt már elmesélted. Így jutottál keresztül a Zan-indukátoron is. De honnan tudhatná egy ilyen állat, hol van az, amit mi keresünk? Hisz ha tudná, én is kiszedhettem volna belőle!

Némi sértődöttség csendült ki a mutáns hangjából. Hisz az elmék átkutatása, befolyásolása az ő szakterülete volt: pszi tudományának nagy részét efféle trükkök alkották.

- Meglehet, te is meg tudtad volna tenni, ha eszedbe jut - Hruumnak nem volt sok érzéke mások érzelmi állapotának felméréséhez, így nyugodt lélekkel és tökéletes ártatlansággal tudott beletaposni a legérzékenyebb pontokba -, de egyáltalán nem biztos. Az a kutya ugyanis nem azt tudta, hol van Martian kriptája….

- Hanem?

- Csak annyit, hol veszélyes lenni, melyek azok a helyek, amiket jobb elkerülni. A rettegése vezetett nyomra, félelme a halálnál is rosszabbtól.

Kopernik nyelt egyet.

- Szóval ez, ahol mi most állunk…

Hruum bólintott.

- Itt van alattunk Chara-din papvarázslójának kriptája. Ez az a hely, amelyet minden sivatagi kutya nemzedékekre visszamenőleg elkerült.

A félelem normális állapot - legalábbis Kopernik mindig ezt tartotta róla. Aki soha semmitől nem fél, az egyszerűen ostoba, nem tudja felmérni tetteinek következményeit. Az persze más dolog, hogy a félelmet le kell győzni, nem béníthatja meg az elmét, nem foghatja le a kart - és időnként, ha mégis rosszra fordulnak a dolgok, nem gyengítheti el a lábat…

De most még nem a futásnak jött el az ideje: Kopernik éppoly határozottan látott neki a kutatásnak, mint Hruum!

Az idő és a szél rengeteg homokot halmozott a csapóajtó tetejére, a kiszáradt gerendák nem is bírták a rettenetes nyomást: meghajlottak, betöredeztek. Súlyuk azonban még így is elegendő volt ahhoz, hogy Hruum csak nehezen, erőlködve tudja felemelni őket. Az ajtó alatt ásító sötétség dohszagot árasztott feléjük, az elhagyatottság és lakatlanság érzetét keltette bennük.

- Akkor is ilyen büdös volt, amikor először jártál itt?

Kopernik egyébként is különös csengésű hangját eltorzította orrára szorított tenyere. A mutáns óvatosan, egy kézzel kapaszkodva ereszkedett a mélybe, Hruum után. A troll dörmögése sokkal mélyebbről jött, mintha a harcos sokkal gyorsabban mászott volna lefelé.

- Nem itt jöttünk be. Odabent már nem lesz ilyen rossz…

A mondat befejező szavai helyett recsegés, ropogás, elfojtott káromkodások hangja szállt a mutáns felé.

Hruum ugyanis, mivel a gyengén beszüremlő fényben úgy látta, hogy már közel a kút alja, leugrott a szilárdnak gondolt padlóra. A vékony, korhadt deszkák azon nyomban beszakadtak alatta, s a troll derekánál fogva fennakadt bennük. A kapálózást gyorsan abbahagyta - érezte, kilazulnak az őt tartó deszkák, s az egyikükből-másikukból leszakadt részek peregve hullanak le az alatta tátongó mélybe - inkább Kopernik felé intett.

- Ott van egy bemélyedés, megtámaszkodhatsz benne, és kihúzhatsz.

Bal oldalán valóban volt egy lyuk, ahová Kopernik beállhatott, de a mutáns kételkedett abban, hogy képes lenne kiszabadítani Hruum hatalmas testét. Mégis megtette, amit a harcos kért: leereszkedett és kötelet dobott felé.

Kopernik nem volt igazán erős. Eredeti, elf teste szívós volt és fürge - ezek a tulajdonságok az átváltozás után is megmaradtak -, de nem volt különösebben izmos. És így volt ez az átalakulás után is, bár a rövid, vastag karok és a vaskos combok mást mutattak. Persze meglehet, a testben ott rejlett a lehetőség, csak Kopernik nem akarta vagy nem tudta teljesen kihasználni. Mindazonáltal, meglepően könnyedén rántotta ki Hruumot a deszkák fogságából, bár a hirtelen mozdulat az ő egyensúlyát is megingatta. Hruum a derekára kötött kötélnél fogva lógott a semmiben - alatta az álpadló teljes egészében szétmorzsolódott és fülsiketítő robajjal a sötétbe zuhant…

Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a kötél megmoccant: a mutáns lassan, nagyon lassan kezdte felhúzni.

Hruum hiába próbálta megkönnyíteni Kopernik dolgát: a messziről kinézett mélyedések túl kicsik voltak, a falat alkotó szikladarabok túl omlékonyak - se a lábát megtámasztani, se kapaszkodni nem tudott. Kopernik centiméterről centiméterre húzta fel, s hosszú, gyötrelmes percek után Hruum újra megpillanthatta társa arcát: az erőlködéstől eltorzult, felpuffadt hüllőpofát. Még legalább egy méter hiányzott ahhoz, hogy megkapaszkodhasson az akna peremén, amikor hirtelen visszacsúszott. Kopernik eltűnt előle, s Hruum úgy érezte, ha még egy másodpercig tétovázik, eltűnik a feneketlen mélyedésben és sosem látja többé sem a napot, sem Damarthilt.

Csizmás lába alighanem a levegőben támaszkodott meg - hisz a falon nem volt számára hely -, onnan rugaszkodott el, teste megnyúlt, hogy az ugrás végén elérhesse a peremet, izmai megfeszültek, hogy kilökje magát a biztonságot jelentő oldalfolyosóba.

Amikor felnézett, Kopernik még mindig a kötéllel a kezében állt, szemét lehunyva - az áttetsző szemhéj mögött így is látszott sárgás írisze -, magába merülten.

- Azt hittem, elengedsz.

A mutáns nem válaszolt, csak arrébb rántotta a kötelet - nem eresztette el, figyelte meg Hruum, még mindig szorosan tartotta -, hogy megmutassa egy lejjebbi szakaszát. A kötél két részét egyetlen, vékonyka szál kötötte össze - alighanem szétmorzsolódott egy éles kövön -, ezért csúszott vissza az imént Hruum!

- Kiemelni nem tudtalak, csak meglökni. Szerencsére ennyi is elég volt.

A mutáns kínos lassúsággal nyitotta szét összeszorított kezeit. A kötél valósággal kettévágta a tenyerét, s bele is ragadt a rendkívül gyorsan alvadó vérbe. Kopernik kitépte a sebből a kötelet, ledobta a földre, s Hruum felé nyújtotta kezeit.

- Be tudod kötözni?

Hruum szó nélkül tisztította ki a sebet - Kopernik ugyanilyen némán tűrte - és kente be gyógynövénykivonattal. Kötést a mutáns zsákjából szedett ki, társa szemlátomást nem bízott az ő kétes tisztaságú rongyaiban.

A trollnak arra sem volt szava, hogy megköszönje, amit Kopernik érte tett - hálálkodás helyett inkább viszonozni szerette volna. Egyelőre azonban csak annyit tehetett, hogy vitte a mutáns zsákját. Látva társa görnyedt tartását, összeszorított száját, megállapította, hogy jelen pillanatban ez sem csekélység.

A folyosó egy üres, szeméttel telehányt terembe vezetett, majd egy másik ugyanilyenbe, szerteágazott, hogy használatlan szobákba, vagy büdös zsákutcákba vezessen végül.

- Remélem, legalább találunk valamit, ha már ennyit küzdünk érte - jegyezte meg fanyarul Kopernik éppen akkor, amikor Martian papvarázsló laboratóriumába érkeztek.

Ez volt az egyetlen terem, ahol Hruum már járt, s ahogy tekintetével felmérte a bosszú asztalokat, lombikokat, edényeket, úgy látta, itt semmi sem változott – azon kívül persze, hogy Martian eltűnt. A teremből nem volt tovább út, s Hruum hiába tapogatta végig a falakat is.

- Itt nincs senki, Hruum.

A mutáns egyperces koncentrálása után teljes bizonyossággal jelentette ezt ki. - Lehet még itt titkos ajtó vagy…

- Ezeket a tárgyakat több hete nem érintette meg élő teremtmény - simította végig az üvegeket Kopernik.

- De Martian nem élő, vagyis…

A mutáns megcsóválta a fejét.

- Martian elment. Ha rá akarod venni, hogy Damarthil után küldjön, máshol kell keresned.

Hruumon nem látszott, hogy megértette-e, amit társa mondott, arckifejezése semmit sem változott, meg se rezdült. Aztán a súlyos test hirtelen megmozdult: a troll szó nélkül elrohant Kopernik mellett, vissza azon az úton, amin jöttek.

Kopernik megpróbálta megállítani - legalább annyi időre, amíg megkérdezhetné, mit szándékozik tenni -, de Hruum egyetlen szavára sem reagált, s hogy fizikai erővel tehetne valamit, az meg sem fordult a fejében. Ment hát utána, ahogy Xantrox óta mindig, s miközben biztosítókötél nélkül mászott felfelé az akna falán, csak abban reménykedett, hogy legalább a troll tudja, mit csinál.

Reményeiben - legalábbis látszólag - csalódnia kellett. Hruum ugyanis továbbra is a Szarkofág-dombok homokos földjét vizsgálgatta. Nyílegyenesen tartott nyugat felé, s amikor végre megállt, azonnal ásni kezdett.

- Az a boszorkánykirály elment, Hruum! Nem valószínű, hogy fogta magát, s ásott egy másik ugyanolyan lyukat. Teljesen felesleges…

Kopernik elhallgatott, ugyanis a troll kardhegye vastag gerendákból ácsolt csapóajtót tett láthatóvá, söpörte le a homokot róluk.

- Ez nem Martian kriptája, hanem Kazé. Talán ő tud segíteni.

A mutáns soha ezelőtt nem hallotta Kaz nevét, s nem is volt biztos benne, hogy közelebbi ismeretségbe akar vele kerülni. Mindazonáltal nem akarta cserbenhagyni Hruumot - az egyetlent, testvére halála óta, aki egyenrangúként bánt vele -, s követte.

Ha Martian sírja elhagyatottnak látszott, Kazé kétszeresen is az volt. Hiszen itt látszottak a pusztítás nyomai: az örökmécsesek földre sodorva, kiégve hevertek, a szarkofág oldalát bezúzták, a benne heverő, évezredek óta nyugalomban fekvő - kivéve azokat a ritka perceket, amikor Kaz, megtréfálva látogatóit, életre keltette - holttestet miszlikbe szaggatták. A Kazhoz vezető ajtó nyitva állt, a dohos folyosó ugyanolyan romos teremhez vezetett, mint ahonnan eredt. Az aprólékos kidolgozású női szobrot porrá zúzták: Bufa istennő nem tekintett Hruumra többé csúfondáros mosollyal, arcából csak az egyenes orr maradt többé-kevésbé épen. A hét ajtó, az illúziók - Kaz jobb szerette csodának nevezni - kertjeibe vezető kapuk tárva-nyitva álltak, mögöttük színes, csábító képek helyett zöldesszürke köd gomolygott. A kalandozók óvakodtak akár egyikbe is belépni: a dögletes bűz méregről és gyötrelmes halálról beszélt.

Hruum hiába kereste az emelőszerkezet nyomait, amely Kazt fel-le szállította: ha egyáltalán épségben maradt, alaposan elrejtették. Mélyet sóhajtva állt fel térdepléséből, s Kopernik felé intett.

- Csak az időnket vesztegetjük, Kopernik. Már az is ostobaság volt tőlem hogy megpróbáltam. Hisz mit tehettem volna egy olyan boszorkánykirály ellen, hogyan kényszeríthettem volna, hogy hozza vissza Damarthilt.

A mutáns már percek óta nem Hruumra, hanem a belsejében kavargó érzetekre figyelt. Dornodon pusztító energiavihara megváltoztatta, s nemcsak külsőleg, hanem belül is. A kezdetekkor még nem tudta, hogy a pszi, a kivételes mentális erő feszíti, vezeti olyan felismerésekre, tétet meg vele olyan dolgokat, amikre korábban képtelen volt. A kiközösítettség hosszúra nyúlt éveiben különlegessége volt az egyetlen, ami tartotta benne a lelket, ami újra és újra visszaadta megtépázott önbizalmát. Többre, másra volt képes, mint a Túlélők Földjén kalandozó közönséges társai - például most is meg tudta állapítani, amit Hruum nem: valaki igenis van rajtuk kívül a kriptában.

Az életjel gyenge volt, s nem a távolság vagy a láthatatlan idegen rossz testi állapota miatt - inkább mert azt, aki kibocsátotta magából oly kevés szál kötötte a való világhoz.

Ennek ellenére Kopernik megérintette Hruum vállát és a harmadik ajtó felé mutatott.

- Nem tudom pontosan, kit keresel, de valaki van ott.

Hruum összevonta busa szemöldökét, előbb a láthatólag igen magabiztos mutánsra pillantott, aztán az ajtó mögött gomolygó párára.

- Hogy odabenn?

Kopernik bólintott, s mikor látta, hogy Hruum még mindig tétovázik, maga lépett előrébb. Orra és szája elé kötött egy benedvesített kendőt - bár tudta, hogy a valódi méreg ellen ez az óvintézkedés vajmi keveset ér. Ő azonban hitt benne - minden erejével hinni akart -, hogy nincs méreg odabenn, köd és szürkeség sincs, mindez csupán illúzió, megtévesztés.

Azonban vagy a mágia volt erős vagy Kopernik hite gyenge, mert egy-két perc múlva - épp amikor Hruum utána akart menni - köhögve tántorgott ki a szobából.

- Pedig van ott valaki - hörögte, amint meg tudott szólalni. - Nem tudom, hogyan marad életben, de biztos, hogy odabenn van!

Hruum nem ellenkezett. Nem azért, mintha egyetértett volna vele, inkább csak nem akarta még inkább felzaklatni az amúgy is meggyötört mutánst. S jól is tette, hogy nem mondott ellent, ugyanis a következő pillanatban megjelent Kaz.

A harmadik ajtó mögül jött, s úgy, ahogy mindig: feje zöld, kocsonyás lével teli tálon ringott, testének többi része hiányzott. Bár ugyanúgy vigyorgott, ahogy bármikor máskor, amikor Hruum látta, sötét szeme észrevehetően elfelhősödött.

- Szóval újra itt vagy, trollocska? Nem haragszom rád, bár hamis reményekbe ringattál, amikor azzal az elffel együtt azt ígérted, hogy örökre elzárod Chara-dint Ghallától. Bár mit is tehetnének az effajta pondrók egy isten akarata ellenében!

- De hát elküldtük a kártyákat, Chara-din nem férhetett hozzájuk! Magam láttam, hogy Damarthil átviszi őket a kapun… Épp azért jöttem, hogy tanácsot kérjek…

- Ha nem a kártyákkal, akkor másképp! Talán erőszakos, mindentudó kis barátunk tudna felvilágosítással szolgálni! Mi is történt a Zannal?

Hruum mondott egy-két dolgot Kazról a mutánsnak, de erre a látványra, a test nélkül lebegő férfifejre nem készítette fel. Így habogva válaszolt és nem is teljesen összefüggően.

- Éjmágus elvette Vlagyimirtól. A Zan-indukátorok energiát adtak neki, de aztán lerombolták őket… Villám csapott a földbe, megöltem a varázslót… De mit akarsz ezzel tulajdonképpen? - tért magához a megrázkódtatásból.

- Látod, Hruum? A lényeget már kimondta: villant csapott a földbe! A Zan összes felgyülemlett energiája egyetlen cél érdekében sült ki: hogy kiszabadítsa Chara-dint!

- Chara-din szabad?

- De még mennyire! Sőt, életre keltette szolgáit is: ami pusztítást itt láttok, mind Martian, a neki áldozó boszorkánykirály vitte végbe. Tiszta szerencse, hogy én megmenekültem!

- Hát akkor hiába volt minden? A rengeteg küzdelem, harc, Damarthil áldozata… Mind-mind feleslegesek voltak?

Ha Kaz jelleméhez híven válaszol, minden bizonnyal rávágja - az igazságtól függetlenül -, hogy igen. Csakhogy még hasznát akarta venni a trollnak, s talán nem is lett volna szíve annyira elkeseríteni, így némileg enyhébb hangvételben folytatta.

- Nem így van, Hruum. Ha Chara-din kezébe kerültek volna a kártyák, senki sem állhatna meg előtte, kezébe kaparintotta volna az egész Túlélők Földjét. A lehető legfontosabbat nyertétek, amit csak lehetett: időt… Időt, hogy küzdjetek ellene, megkeressétek a módját, hogyan lehetne legyőzni, s végrehajtsátok a tervet…

- De hát hogyan? Mit tehetnénk egy hatalmas isten ellen?

A troll fájdalmas hangú közbevágására Kaz nem válaszolt azonnal. Megköszörülte a torkát - szokatlan bizonytalansága a két kalandozónak is feltűnt -, és kétszer is nekifogott, mire végre megfogalmazta.

- Ti valóban nem lehetnétek Chara-din méltó ellenfelei… De mi lenne, ha… Ha visszahívnátok a régi isteneket, Rhattot és Bufát?

 

Közjáték

 

Dornodon még mindig úgy számlálta az időt, mint régen. Egy újabb nap, még ha nem is aludt, hisz nem volt rá szüksége, csak pihent abban a féllétezésben, ami az istenek sajátja volt - még mindig jelentőséggel bírt számára, akárcsak a halandóknak, akik sohasem tudhatják, nem életük utolsó reggelére ébredtek-e. Persze Dornodon nem halhatott meg, hiszen isten volt - ez volt az egyik, ha nem a legfontosabb ok, amiért kész volt akár egész Ghallát feláldozni pusztító tűzviharában. Most mégis meglegyintette a halál szele: istenné válása óta először kényelmetlenül érezte magát új, sérthetetlen - vagy annak hitt - bőrében. Mintha fenyegetné valami, betolakodna jól védett erődítményébe, hogy ott mérjen rá csapást, ahol a legerősebbnek érzi magát…

- Leah!

A visszhang csúfolódva utánozta Dornodon kiáltását, s az isten hirtelen megszelídült. Hisz halhatatlan volt, senki sem árthat neki - nyerte vissza gyorsan önbizalmát.

- Nem, nem Leah.

Dornodon először azt hitte, ismét a visszhang játszik vele, de nem. Valaki mégiscsak volt itt, mégpedig olyan, aki képes elrejtőzni előle. Ám a rejtőzködés nem tarthatott örökké: ha a titokzatos ismeretlen beszélni akart vele, meg kellett mutatnia magát. Dornodon tehát várt, s nemhiába.

A jól ismert arcok egyikére számított - Raia például biztos be tudott volna szivárogni buborékpalotájába -, s ezért az elétáruló kép láttán alig tudta palástolni megdöbbenését.

A lény kicsi volt - Dornodonnak olyan érzése támadt, hogy nem a természet alkotta ilyennek, hanem saját akaratából mutatta magát aprónak -, mégis félelmetes, talán szokatlansága, csúnyasága miatt. Nagyjából piramis alakú, narancsbarna teste puhán hullámzott. Testrészeket nem lehetett elkülöníteni rajta, illetve mégis: az egyetlen, óriási szem felül, s alatta a vékony, ajkak nélküli száj kijelölte a fejet. Ám a száj nem nyílt ki, amikor a teremtmény megszólalt, a hangok, mintha a test minden sejtjéből jöttek volna.

- Egyezséget ajánlok neked, Dornodon…

Az isten felhorkant.

- Egyezséget? Ki vagy te, hogy betolakodsz közénk, honnan veszed a merészséget…

Az idegen hirtelen megnőtt. Már magasabb volt, mint Dornodon, sőt, csaknem betöltötte a fél szobát.

- Én Chara-din vagyok, az egyetlen igazi isten! Erőtök eltörpül az én hatalmam mellett, csak szolgáim lehettek, ellenfeleim nem! Megtiszteltetés, ha felajánlom a szövetséget, amit térden csúszva, hálálkodva kellene elfogadnod.

Dornodon sima, ránctalan arcán nem látszott érzelem. Chara-din szavai nem ijesztették meg: tudta, hogy itt és most nem képes ártani neki.

Ám már azt is tudta, hogy az idegen nem beszél a levegőbe, hiszen ő alkotta meg azokat a bizonyos kártyákat is… Kényelmesen elhelyezkedett trónszékében és hívatlan látogatója felé intett.

- Hallgatlak.

 

III.

 

A térkép nem fért el az asztalon. Részletessége nagyobb terjedelmet kívánt, s a varkaudar csak a földön tudta úgy kiteríteni, hogy a Túlélők Földjének minden egyes pontját láthassa. Márpedig erre szüksége volt: a támadás irányát és célpontját akarta kijelölni. Bár… Tulajdonképpen elegendő lett volna az északi negyed, hiszen hozzájuk legközelebb Xantrox városa volt, s azt nem is erősítették meg úgy, mint Libertant. Csakhogy Sister O’Pump óvakodott Xantrox ellen vonulni. A város mellett ugyanis ott állt az egyetlen épen maradt Zan-indukátor, s jóllehet, magányosan, a Zan nélkül csak egy földrajzi jelzőpont volt, semmi több, a pletykák szerint csúfos bukása után ott rejtőzött el Vlagyimir. Persze ez nem volt több puszta szóbeszédnél, hisz senki sem hatolt be a piramisba, hogy saját szemével lássa a nagyhatalmú kalandozót, a nő mégsem akart kockáztatni. Mert annak ellenére, hogy a férfi nem tudja megállítani a varkaudarok rohamát, egymagában megvédeni a várost, áttörhetne rajtuk és párviadalra hívhatná ki őt. És Sister O’Pumpnak nemigen volt kétsége afelől, hogyan végződne harcuk: hacsak valami csellel be nem csapja, csakis Vlagyimir lehet az, ki állva marad a küzdőtéren. Mert Vlagyimirnak nem csak a híre volt nagy, hanem az ereje, tudása is, hiszen még a Zant is magához tudta fordítani… Keserű elismerés volt ez Sister O’Pumptól, aki szerette volna magát a Túlélők Földje leghatalmasabb kalandozójának tudni. A Zoodroo Tinttől elszenvedett vereség emlékét gyorsan elhessegette, hisz azt csak a kártyának köszönhette a férfi. Arra nem gondolt, hogy az ő hatalma is külső forrásokból ered, ereje különleges acélhegyű lándzsáiból, a derekát körülölelő széles övtől, gyorsasága puha bőrű csizmájából, varázstudása a szürke erdei boszorkánytól… Ez mind nem volt olyan lényeges.

Közeledő léptek zaja zavarta meg a nőt elmélkedésében. Összesöpörte a térképet, s rendetlenül hajtogatva az asztalra dobta. Egy gyors pillantást vetett rá: a Libertant ábrázoló rész került felülre.

A tanács tagjai előzetes jelentkezés nélkül léptek be Sister O’Pump sátrába. A nő tudta, hogy ezzel hatalmukat akarták fitogtatni, de azt is, hogy ez a hatalom csak névleges. Mióta megválasztották, minden lényeges kérdésben ő dönt, a Vének csak kinyilváníthatják helyeslő vagy rosszalló véleményüket, határozatát nem másíthatják meg. Igaz, a felelősséget is ő viseli, s egy rossz döntés, amelynek kárát látják a varkaudarok, könnyen parancsnoki tisztébe, sőt a fejébe is kerülhet… A nő mosolya, amivel a bevonuló, méltóságot mutató, valójában tehetetlen férfiakat figyelte, lehervadt arcáról.

- Azért jöttünk, hogy megismerjük terveidet, s hogy végrehajtásukhoz miféle segítséget igényelsz tőlünk.

Zaarg Dee szólalt meg először, s ezt a nő rossz jelnek vélte. A Néma Öklök főnöke bevallatlanul ugyan, de Khaaled al Doon barátja volt, s az öreg gyakran használta szócsövének a hatalmas termetű harcost, ha valamit nem akart ő maga kimondani a Tanácsban.

- Üdvözöllek benneteket a sátramban. - Sister O’Pump meg akarta adni a módját, ha már a törzsek vezetői többé-kevésbé hívatlanul törtek rá.- Igazán megtisztelő látogatásotok, bár nem tudom, miféle indok vezetett benneteket. Hiszen ismeritek céljaimat, ugyanaz, mint tiétek: országot teremteni népünknek, olyan hazát…

- Ez mind nagyon szép és jó, de ezt már mindannyian hallottuk, tőled, egymástól, magunktól -Khaaled al Doon nem minden malícia nélkül ejtette ki ezeket a szavakat. - Mi azt szeretnénk tudni, hol akarod megindítani a támadást, s miképp. Hány harcost kérsz tőlünk, mennyi élelmet, miféle fegyvereket. Szeretnénk előre kiszámolni, mekkora terhet jelent nekünk a hadjárat, mennyi hasznot hajt, és mikor.