- Martian kriptájában találtam. Azt hittem, te is így jöttél át. Damarthil forgatta a kezében a korongot, aztán visszaadta.

- Nem, Martian ezt később csinálhatta. Talán utánam akart jönni. Aztán amikor rájött, hogy nem tudna visszamenni, nem használta fel. - Damarthil hirtelen Kopernik arcára pillantott. - Te sem tudsz visszatérni, ebben a világban nem működik a mágia, ami visszavinne.

A mutáns halkan felnevetett.

- De a pszi igen! És ez a vacak így is működik.

- A pszi… Erre nem is gondoltam. No és miért jöttél? Élvezni akartad a régi testedet, meguntad, hogy mindenki rajtad köszörülje a nyelvét, feladtad?

Kopernik nem értette, a lány miért ilyen támadó kedvű. Mintha nem tetszene neki, hogy ő itt megjelent… Már éppen meg akarta magyarázni jövetelének okát, amikor Damarthil tenyere a szájára szorult.

- Sss… Zajokat hallok. Hol vagyunk voltaképp?

- Egy kocsma pincéjében - nyögte Kopernik félig csukott szájjal, majd kiterjesztette tudatát.

A kocsmáros félelme úgy látszik, elmúlt. Kopernik gyanúsan sok vendéget érzékelt, gyanúsan sok harcias gondolattal. Azonban még vártak valamire… Talán egy vezérre, parancsra, talán hogy még többen legyenek.

- Mennünk kell, Damarthil. Ha itt maradunk, elfognak bennünket.

- Ezt én is tudom! De hogyan jutunk ki ebből az egérfogóból? Csak egy kijáratot látok és az fölfelé vezet.

Kopernik tudta már, hogy hibát követett el, amikor megbízott a fogadósban. Tőle való rettegését valószínűleg szétoszlatta az értük ígért busás jutalom, s most csapdába kerültek. Kézenfekvő megoldás lenne a teleportálás, de senkit sem ismert ebben a világban Damarthilon kívül, s csak úgy elindulni találomra nem sok jóval kecsegtetett.

Márpedig azok ott fent elindultak, Kopernik szinte hallotta léptük csattanását a lépcsőkön… Nem bízhattak a kocsmárosban, el fogja árulni a rejtekhelyüket, hiszen mi másért csődítette volna ide a katonákat?! Kevés az információ, kevés az információ - dübörgött a mutáns agyában, aztán Damarthilra tekintett. Hiszen még sosem vitt magával senkit! A lány nem több negyven kilónál, de akkor is… Még nem csinált ilyesmit, lehet, hogy mindketten itt maradnak, de történhet rosszabb is…

A lépteket most már nemcsak képzelte, valóban hallotta: már ott csattogtak a hordók között, a katonák nem is titkolták jöttüket, hisz a madárka aligha szabadulhatott kalitkájából. Kiverték a hordók kitámasztó ékeit, hagyták, hadd guruljanak a pince távolabbi végébe. Kivonták kardjukat, felhúzták íjukat, hogy azonnal végezhessenek a lázadók vezérével és segítőtársával… Aztán a fegyverek a reszkető kocsmáros felé irányultak. A hordók közötti kis zugban nem volt senki, mindössze néhány vércsepp és tépett rongy tanúskodott arról, hogy korábban mégis lehetett itt valaki…

A festett arcún nem látszott, hogy meglepődött volna, bár talán csak a vastag smink rejtette el ijedelmét. Mert lehetett a mutatványosok vezetője bármilyen nyugodt és bátor, aligha szokhatott hozzá a semmiből előtűnő lényekhez. Márpedig Damarthil és Kopernik pontosan úgy jelent meg, mint a mesékben szoktak: hipp-hopp, egyszer csak ott termett.

- Nem jó, hogy idejöttetek. Az új herceg nyilván katonákat küldött utánunk, és velünk együtt elfoghatnak titeket is - mondta szinte közömbösen, és folytatta munkáját: aprócska sípot farigcsált.

Kopernik szétnézett: a mutatványosok nyugodtan letelepedtek egy széltől védett völgyecskében, s mintha nem is a rabság és esetleg a halál fenyegetné őket, folytatták mindennapi életüket.

- Miért nem mentek tovább? Ha elég messzire mentek, talán feladják a kutatást.

- A hegyek közé valóban nem jönnének utánunk… Csakhogy nincs vizünk. A bőrtömlők lyukasak voltak… Valaki kilyukasztotta őket. Vissza kell fordulnunk, különben szomjan halunk.

Kopernik tehetetlennek érezte magát: vizet ő sem szerezhetett nekik. Sőt saját maguknak sem, hiszen ők is minden felszerelés nélkül menekültek el. Damarthilra nézett. A lánynak sokkal több köze lehetett ezekhez az emberekhez, mint ami látszólagos érdektelenségéből kitűnt. Egy tőrrel apró köröket rajzolt a földre némán - ahogy mindenki más is hallgatott immár körülötte -, aztán, mint aki hirtelen elszánta magát valamire, megszólal:

- Nincs jobb alkalom ennél, hogy megdöntsük a zsarnok hatalmát.

- Új herceg van, ez talán könyörületesebb lesz….

- Ez már a negyedik herceg, mióta itt vagyok, Jacq! Mindegyik rosszabb volt, mint az előző, s a nép mindig rosszabb helyzetbe került, egyre nagyobb nyomorúságba!

- Én ugyan nem ismerem ezt a világot, de talán nem tehet róla, talán tényleg kevés a víz - kockáztatta meg a közbeszólást Kopernik.

- Igazad van, tényleg nem ismered ezt a világot. Óriási tárolók vannak a föld alatt, vízzáró rétegek között! Valóságos paradicsommá lehetne változtatni ezt a földet, csakhogy az uralkodónak így kényelmesebb! A vízzel sakkban tarthat bennünket, hiszen ha lázadni mernénk, megfoszt bennünket a víztől, s arra kényszerít, hogy térdén csússzunk előtte egyetlen kortyért! Nekem van egy tervem, Jacq - fordult Damarthil a festett arcúhoz. - Nem veszélytelen, de az én „varázsló” barátom segítségével végrehajtható. Csak be kell jutnunk a palotába!

- Szóval te is arról a másik világról jöttél - nézett a mutánsra Jacq. - Rögtön gondoltam, amint elkezdtél zsonglőrködni. Ezen a környéken senki sincs, aki ezt meg tudná csinálni. A másik világ említése eszébe jutatta Koperniknek, miért is jött ide.

- Nincs idő ennek a világnak a dolgaival foglalkozni, Damarthil! Chara-din kiszabadult, s Hruum szerint nincs más erő, ami megállíthatná, csak te és a kártyák. Azt állította, hogy azok olyan erősek, hogy még egy istent is megfékezhetnek!

Damarthil elgondolkozva nézett a mutánsra.

- Tehát a kártyákért jöttél… A kártyákért, melyeknek eltűnése nem akadályozta meg azt az átkozott Chara-dint, hogy visszanyerje hatalmát. Gondolhattam volna. Nos, sajnálom, hogy nem segíthetek a Túlélők Földjén. A kártyák ugyanis nincsenek nálam.

- Hová rejtetted őket? Talán értük lehet menni!

- Kár, hogy nem akarsz bejuttatni bennünket a palotába. A kártyák ugyanis nincsenek nálam: egytől-egyig odabent vannak, a hercegnél. Hurleon kinyitotta a szemét. Megkönnyebbülten felsóhajtott: mindenki épen és sértetlenül ült a helyén, szemlátomást minden tökéletesen rendben volt. Jerikó és a többiek is kíváncsian fordultak felé: még egyikük sem tudta, sikerült-e vállalkozásuk.

- Hála nektek, nincsenek többé térkapuk a Túlélők Földjén.

Óriási hangzavar tört ki, válogatás nélkül egymás nyakába borultak, ünnepelték magukat és egymást. Valahonnan pár üveg nemes bor is előkerült - talán Morna gondoskodott róla. A hangulat valahogy mégsem volt teljesen felhőtlen… Bár lett volna rá okuk, nem sokáig ujjongtak, gyorsan szedelőzködni kezdtek - még Jerikó is csomagolt. Hurleon megpróbálta őket visszatartani, hisz volt még valami, amit igencsak fontosnak tartott.

- Xantroxban megjelent egy nő, aki lemészárolta az egész helyőrséget és elfoglalta az én helyemet a varázslótoronyban. Ha már úgyis együtt vagytok, segíthetnétek ártalmatlanná tenni… Egy tanítványomat is elrabolta, pedig már éppen kezdtem megkedvelni.

Ilinir Doaron már ismét a szemébe húzta a kalapját, s alig titkolt ellenszenvvel méregette Hurleont.

- Miért kockáztatnánk az életünket miattad? Az öregember széttárta a karját.

- Hiszen a thargodanok ügye elsősorban a tiétek volt, a ti hazátokat kellett megmenteni! Én megtehettem volna, hogy nem törődök vele, hisz én elmehettem volna innét! - Hurleon csak most döbbent rá, hogy ami így hirtelen kiszaladt a száján, valóban igaz: tényleg elmehetett volna… - Mégsem tettem! Az a nő egy új istent emlegetett, valami Chara-dint…

Hurleon hangja elhalkult. Mintha varázsszót mondott volna ki Chara-din nevével, mindenki egyszerre fordult felé. - Az a nő Chara-din szolgája?

- Nem tudom pontosan, azt hiszem az ő szolgálatában áll…

Nem torzultak el körülötte az arcok és a szemek sem villantak fenyegetően, a varázsló mégis megérezte haragjukat. Valamiért zavarta őket, hogy Chara-din ellen fordult, pedig más istenek hívei, nyakukban ott ragyognak az arany napok, a sárga villámok és Tharr kettős kardjai… Hol vannak a szent szimbólumok? Hurleon egyet sem látott, pedig sem a vékony alakváltó, Darkseid, sem az izgága Dornodon-pap, llinir Doaron nem rejtette korábban véka alá, hogy kit követ! Most mégis elrejtették… Vagy levették.

- Azok a katonák, meg a helytartók biztosan megérdemelték. Nyilván vétettek Chara-din ellen, s az efféle bűnt véresen kell megtorolni!

Őrület! Jerikó mondja ezt, aki még őt sem hibáztatta társai haláláért, pedig talán megérdemelte volna? Nem, ez nem lehet, ez csak egy újabb rémálom, egy hallucináció, amit még a testében maradt kábítószer vagy éppen annak hiánya idézett elő! Ez nem lehet a valóság!

Hurleon egyre hátrált, lassan kiszorult a körből, a kalandozók szétnyíltak előtte, valamennyien őt nézték.

- Jobban teszed, ha elmégy innét. Nem tűrünk meg magunk között olyat, aki ócsárolja Chara-dint, s befeketíti követőit!

- De…

- Még egy szó, és nem tekintjük sem a korodat, sem azt, amit értünk tettél! Tűnj el!

Hurleon döbbenten, merev léptekkel hátrált, megbotlott egy száraz faágban, s lebucskázott a dombról. Nem harsant fel mögötte se nevetés, sem aggódó kérdés, azok ott fönt némán, közömbösen néztek utána. Mint lélek nélküli bábok, úgy álltak a lenyugodni készülő Nap narancsos fényében, önmaguk kísérteteként.

És Hurleon tudta, hogy ez pontosan így igaz! Mondani akarta, kiáltani feléjük.

- Ezek nem ti vagytok, nem a ti gondolataitok ilyen gyűlölködők, Chara-din tette ezt veletek!

De hallgatott. Nem volt már értelme egyetlen szavának sem. Mondta volna el, hogy - ha akaratlanul is - ő segített Chara-dinnak? Azt kérte tőlük, hogy nyissák meg feléje elméjüket, ürítsék ki, sugározzák át minden energiájukat őbelé. Ő lett a középpont, ahová mindenfelől áramlott az erő, s ahonnan mindenhová el lehetett jutni. A kitárt, üres agyak olyan védtelenek voltak, mintha csak egy csecsemőhöz tartoztak volna, Chara-din azt ültetett beléjük, amit csak akart. És ő a hozzá való lojalitást plántálta agytekervényeikbe, erős, életrevaló magot!

Hurleon leült. Öntudatlanul felmarkolt egy kis homokot és lassan szórni kezdte. Látta, hogy azok mind elhagyják a dombtetőt, s gyanította, hogy elmennek - ki tudja hová. A mágus nem akart arra gondolni, hogy Chara-din ügyét - legyen az bármi - viszik előbbre, ezt már aligha bírta volna ki. Azért még várt egy kicsit, hogy biztosan ne akadjon össze egyikükkel sem, majd elindult Jerikó háza felé.

Lassan, öregesen bandukolt, kissé meghajolva, mintha nehéz súlyt cipelt volna a hátán. Pedig nem volt vele semmi, csak az örök bűntudat, ami most még erősebben préselte össze a szívét, még mélyebbre taszította. Hiszen ő volt az okozója a kalandozókat ért tragédiának, ő szolgáltatta ki őket Chara-dinnak! Ha nem veszi rá őket erre az ostobaságra, ha keres valami más megoldást, ha felfogja, megérti, miféle erő használja ki őt, ha akkor idejében elereszti a szálat… Túl sok ha. Nincs mentség. Volt egy ha, amire Hurleon nem gondolt, talán azért, mert olyan mélyre akart süllyedni keserűségében, ahonnan már nincs kiút: mi lett volna, ha nem zárják be a térkapukat…

Hurleon felért a dombra. A kunyhó felé pillantott, látta, hogy nincs benne senki. Nem akarta sejteni sem, hogy miért. Az ajtó nyitva volt, az öregnek elég volt betaszítania. A széken ott hevert a zsákja, benne a kincs, ami után most sóvárgott. Hurleon kivette az üveget, letette az asztalra. Nézte a benne tekergőző három férgecskét. Tudta: most már kibírná. Nem jönnek vissza többé az ájulások, nincsenek rémálmok, elméje majdnem olyan éles, mint annakidején, és tökéletesen tiszta. Csakhogy Hurleon éppen ezt nem volt képes elviselni.

Kinyitotta az üveget.

Zoodroo Tint nem volt teljesen biztos benne, hogy véletlenül került épp ehhez a csapathoz. Ő maga halogatta az indulást, az igaz, mert kínos volt neki parancs nélkül csatlakozni bármelyik osztaghoz, hiszen senki sem vett róla tudomást. Most mégis az a különös érzése támadt, hogy Sister O’Pump intézte úgy, hogy ehhez a viszonylag kis létszámú csoporthoz kerüljön. Martian már korábban eltűnt nemcsak mellőle, hanem a varkaudarok közül is - alighanem istene parancsának engedelmeskedett. Ebből Zoodroo Tint arra következtetett, hogy Martian vagy Chara-din messziről is tudja használni a kártyát, csak az a fontos, hogy olyasvalaki birtokolja, aki testestül-lelkestül Chara-din szolgálatában áll. Márpedig ő ilyen, s tőle aligha tudja bárki is elvenni a kártyát…

Talán ha Martian itt lett volna, a sereg fősodrába kerül, nem téved mellékvágányra. Végül is mit lehet csinálni ezzel a húsz katonával?

Igaz, van közöttük egy varázsló, de nem a legbölcsebbek közül való - a félszemű varkaudar gondolatai zavartan keringtek a csapat célja körül. Kérdésnek nem lett volna semmi értelme, és nem csak azért, mert ő a legcsekélyebb rang nélkül menetelt velük, hanem azért is, mert kitaszítottságának következményeként tilos volt válaszolni neki.

Így hát Zoodroo Tint korábbi tapasztalataira támaszkodva próbálta kitalálni, merre mennek, s mi lehet vajon a céljuk. Először úgy tűnt, Xantroxot fogják megtámadni, hisz egyenesen arrafelé vitt az útjuk, de az értelmetlen lett volna ennyi harcossal, biztos vereség lett volna a következménye. Aztán ők is elkanyarodtak kissé, nem nagyon, épp csak annyira, hogy a városból ne tűnjön fel a jelenlétük. Az ív egy vörös piramisnál ért véget, az egyetlen épen maradt Zan-indukátor tövében. És amikor parancsnokuk megálljt vezényelt, Zoodroo Tint már egészen biztosan tudta, hogy nem véletlenül került ide. Önkéntelenül is csodálta Sister O’Pumpot. A nő minden apró tényezőt figyelembe vett: vonakodását a varkaudar közösségtől, ösztönös segítőkészségét, még a törzsi hovatartozását is. Zoodroo Tintnek csak most tűnt fel - bár tudattalanul már biztos elkönyvelte magában -, hogy társainak többsége az Ezüst Nyíl törzshöz tartozott.

A csapat parancsnoka - megtermett fickó, csaknem akkora, mint Zoodroo Tint - úgy lépett oda a piramishoz, mintha saját házába akart volna bemenni. Tétovázás és keresgélés nélkül pontosan azt a téglát érintette meg, ami nyitotta a bejáratot, s ekkor sem habozott, azonnal belépett.

Zoodroo Tintnek túl alacsony volt a lejárat, meg kellett hajolnia, így csak akkor tekinthetett körbe a Zan-indukátorban, amikor egészen leért, bár orrát már korábban megcsapta az elmúlás rothadó bűze.

Valamikor élet töltötte be ezt a helyet. Nem a szokványos állati élet, hanem valami titokzatos, mágikus működés, ami önmagában véve talán nem volt tudatos, de nem járt messze tőle. Talán a Zan lehetett volna az agy, ami parancsokat osztogatott volna ennek a hatalmas, kőből való élőlénynek, talán az keltette volna valóban életre…

A Zan-indukátor azonban meghalt, mielőtt megszülethetett volna. A formátlan gömb a földön hevert összelottyadva, a hozzá kapcsolódó szálak aszottan lógtak róla - némelyikük el is szakadt. Mintha még most is számított volna, az ajtók nyitva álltak. Akadálytalanul be lehetett volna járni az egész labirintust, hisz ki maradt volna ebben a pusztulásra ítélt kriptában, hogy megvédelmezze titkait?

Zoodroo Tintet mégis zavarta valami. Nem a kísérteties csend és nem is a zöldes csillogású félhomály… Vagy mégis? Egyetlen varkaudar kezében sem látott fáklyát, rőtes fényük nem táncolta körbe a termet - még mindig a falba épített zöld féldrágakövek világították meg a Zan-indukátor belsejét. Hibátlan, ragyogó csík körbe a falakon - még senki sem járt itt, hogy kiszedje őket, pedig bármely városi ékszerész jó pénzt fizetett volna értük. Mégsem rabolta ki senki a Zan-indukátort… Talán a látszat csal? Talán mégsem olyan halott ez a hely? Még mindig van benne annyi élet, hogy visszatartsa a hullarablókat?

Zoodroo Tint nem oszthatta meg balsejtelmeit társaival. Ha hallgattak is volna a kitaszítottra, már késő volt: a parancsnok belökte az egyik félig nyílt ajtót. A robbanás hatására széttárt karokkal repült hátra egyenesen a varkaudarok felé. Egyetlen pillantásnál nem kellett több, hogy megállapítsák: halott. Helyettese azonnal átvette a kis csapat irányítását. Maga helyett egy vadászvarkaudart küldött az ajtó maradékához, aki még mielőtt hozzáért volna, alaposan átvizsgálta és a szobába is benézett. Persze nem talált semmit: a gyilkos nem pazarolta energiáját fölösleges csapdákra.

A szoba berendezésében nem tett kárt a robbanás, valószínűleg úgy volt megalkotva, hogy minden ereje kifelé irányuljon. A négyszögletes asztal körül hat szék állt, s egy hetedik az ajtó melletti sarokban. Valószínűleg jó ideje nem használták már őket - legalábbis erről árulkodott a rájuk tapadt vastag porréteg. A fal sima síkját csak egy szomszéd szobába vezető ajtókeret törte meg, de sem ebből, sem a másik szobából nem nyílt ajtó vagy folyosó. A varkaudarok főnöke zavartan nézte a kezében tartott papírdarabot. A térkép szerint igenis kellett itt lennie lejáratnak, egy lépcsőnek, amely levezeti őket az alsóbb szintekre.

Hirtelen megtántorodtak, mintha megremegett volna az egész épület… De nem, csupán a terem padlója kezdett süllyedni, elhagyva a falakat, az ajtókat. Zoodroo Tint épp az egyik előtt állt, elérte volna, s ha megkapaszkodik, kikecmereghetett volna a csillagterembe… De egy pillanatnyi tétovázás után elvetette az ötletet. Nem hagyhatta cserben a társait.

A varkaudarok némán várakoztak. A süllyesztő egy döccenéssel megállt, de még mindig nem láttak ajtót. Csend volt, aztán valami halk zúgás hallatszott odakintről, egyre erősödő csobogás… A fal félresiklott, s a megnyíló résen víz zúdult a varkaudarokra, töméntelen hideg víz. Percek alatt tökéletesen elárasztotta a szobát, egészen egy vékony peremig, amit azonban egyetlen varkaudar sem érhetett el - jó négy méter magasan volt.

Zoodroo Tint tudta, hogy egyikük sem tud úszni, hol is tanulhattak volna meg, hisz ennyi vizet eddig csak a férgektől nyüzsgő tengerben láthattak! Ő maga is kétségbeesetten próbálta magát a felszínen tartani, de rendezetlen kapálózása csak rontott a helyzetén. Látta, hogy a varkaudarok többsége visszatartja lélegzetét és lemerül, a nyitott fal felé evickélnek, hátha arra kijuthatnak. Zoodroo Tint nem hitt próbálkozásukban. Sejtette, ha itt eddig ér a víz, akkor máshol sem lehet alacsonyabb a szintje. A Zan-indukátor lakója bezárta őket ebbe a medencébe, s elszánta magát, hogy megfullasztja valamennyiüket. És ahogy most kinéznek a dolgok, sikerülni is fog neki.

Zoodroo Tint elmerült. Miközben süllyedt, arra gondolt, vajon Sister O’Pump sejtette-e, hogy a csapat sorsa így alakul, őellene irányult-e a terve, vajon így akarta eltenni az útból? Mintha a gondolat, hogy Sister O’Pump akarata folytán esett ebbe a kelepcébe, megújította volna az erejét: még egyszer a felszínre bukkant. A tüdeje sípolva szívta magába az éltető levegőt, még mielőtt újra elborította volna a víz. Nyitva tartotta a szemét: a fal felé nézett, kijuthatna-e arra. A választ egy abból az irányból felé sodródó test adta meg, a parancsnokhelyettes hullája. Tehát ott nincs menekvés, itt kell kitalálnia valamit. A levegője fogytán volt, és Zoodroo Tint kételkedett benne, hogy még egyszer a felszínre tudna jutni segítség nélkül. Márpedig segítség nem volt, magának kellett megmentenie magát, ha élni akart. De ő élni akart, már csak azért is, hogy szemébe nevethessen annak a nőnek, hogy elmondhassa, mennyire megveti, hátát fordítva neki, hogy jelezze, mennyire kicsi és méltatlan még a bosszúra is. Zoodroo Tint sejtette, hogy ezek az ostoba gondolatok a halál közeledtét jelzik: agya elhomályosul, már nem tud tisztán gondolkodni… Megkapaszkodott a felborult asztalban. Felmérte: túl alacsony, nem érne ki a szája, ha ráállna. De ha rátenne egy széket… Zoodroo Tint nem mérlegelte, mennyire reális, hogy a lágyan hullámzó vízben meg tud maradni a székén, vagy hogy elbírja-e a bútor, ereje végső tartalékával felállította a széket, és rákapaszkodott.

Az asztal szilárdan állt, de a szék imbolygott, s vele Zoodroo Tint is: szája időnként a víz alá került, de még így is jutott annyi levegőhöz, ami életben tartotta. Kérdés, hogy meddig? Tüdeje szúrt, s rettenetesen elfáradt a víz alatti vergődésben. Ha leesik, ha közvetlenül kilélegzés után zuhan bele a vízbe, nem lesz ereje visszaállítani a széket, s újra felmászni. Zoodroo Tint kapkodni kezdte a levegőt, de tüdejét elfárasztotta a szokatlan igénybevétel. Zoodroo Tint feladta, visszatért a megszokott ritmushoz, és már csak a szerencséjében bízott, ami átsegítette őt a Világégésen is. Ám úgy tűnt ez egyszer cserbenhagyta: a víz áramlása felerősödött, elsodorta a széket, sőt Zoodroo Tintet magát is. A varkaudar beleverte a fejét valami keménybe - a felborult asztal pereme lehetett -, és elájult. Testét magával vitte a titokzatos tartályába visszatérő rettentő víztömeg.

Zoodroo Tint utolsó gondolata a bizonyosság volt, saját pusztulásának kérlelhetetlen valósága. Ezért aztán amikor kinyitotta a szemét, és nem látott semmi mást, csak sötétséget és nem érzett egyebet fogvacogtató hidegnél. Teljesen biztos volt benne, hogy az alvilág urának hatalmába került. És a beszéd is… Nem értette ugyan, miről beszél, de olyan volt, annyira mély és rekedt, ami pontosan illett a pusztulás birodalmának lényeihez. Amikor azonban bedugult füle kezdte tisztábban kivenni az egyes szavakat, már sejtette, hogy aligha Leah egyik teremtményéhez van szerencséje.

- Fenemód bosszankodtam miattad. Pontosan a lefolyóhoz kerültél, s annyira eldugítottad, hogy bele kellett gázolnom a varkaudaroktól mocskos vízbe, hogy kiszedjelek onnét. Bár ha jobban meggondolom, jobb lett volna, ha várok egy kicsit, amíg teljesen kihuny benned az élet szikrája.

Zoodroo Tint nehézkesen feltápászkodott, s hátrahúzódott, egészen addig, míg falat nem érzett a háta mögött.

- Miért van itt ilyen sötét és hideg?

- Nincs hideg. Vizesek a ruháid, ezért fázol. Ami pedig a sötétséget illeti… Nos, nekem nincs szükségem fényre.

- Mégis nem lehetne fáklyát gyújtani? Van a hátizsákomban… - Zoodroo Tint elhallgatott, némán elátkozta magát ostobaságáért. A fáklyák nyilván eláztak.

Az idegen nem nevette ki a varkaudart. Egy percnyi csönd után Zoodroo Tint súrlódó hangot hallott, aztán egy sercenést. Pislákoló lángocska gyúlt az egyik sarokban, egyenesen megvilágította csapdába ejtőjének arcát.

A fej iszonyúan nézett ki, Zoodroo Tint mégsem csúfsága miatt hőkölt hátra. Pedig igazán ijesztően festett: szürke, kócos szakálla a mellét verte, orra elől legörbült, mint egy sas horgas csőre, bőre is inkább szürke volt, mint egészséges barna és a szemei… Csak két piszkosfehér üreg, piros vérerekkel behálózva, két ősi seb, nemcsak a testen, hanem talán a lelken is…

- Tehát igazak a történetek. Vlagyimir meghúzódott az épen maradt Zan-indukátorban, és siratja sosem birtokolt hatalmát.

Zoodroo Tint maga sem tudta, miért fogalmaz ilyen kihívóan. Talán, mert azok közé tartozott, akik segítettek lerombolni a Zan-indukátorokat? Vlagyimir azonban nem látszott idegesnek, inkább csak tűnődőnek.

- Ti fosztottatok meg tőle… Nem kellett volna megbíznom a varkaudarokban. Kapitális hiba volt. Persze a Zant még mindig visszaszerezhettem volna, ha nem omolnak össze a piramisok.

Zoodroo Tint kitapintotta a kártyát. Vlagyimir nem vette el tőle. Nem volt rá ideje? Nem akarta?

- Úgy látszik, nem építetted őket elég biztonságosra. Vlagyimir csaknem elnevette magát.

- De, elég biztonságosak voltak, mindenre felkészültem, ami csak a Túlélők Földjén előfordulhatott… Persze a kártyákra nem számítottam.

Zoodroo Tint felpattant. Itt harc lesz! Vlagyimir nem pusztán varkaudarsága miatt akarhat bosszút állni rajta, hanem a Zan-indukátorok miatt is.

- Hónapokig töprengtem, gyűjtöttem az információkat. Nem volt könnyű rájönnöm, minek köszönhettem bukásomat.

Zoodroo Tint rászorította tenyerét a kártyára. Valahogy vonakodott használni… Mintha az ellenségétől kért volna szívességet! Érezte, visszavonhatatlanul megváltozik, elveszíti önmagát, ha megteszi. De ahogy Vlagyimir végigméri, világtalan pillantása végigsiklik rajta, inas keze kardja markolatára szorul… Ha nem használja a kártyát, elvész, nem bír a nagy hírű kalandozóval! A kártyával legyőzheti, egyben beteljesítheti Sister O’Pump leghőbb vágyát is, hiszen mi másért csalta volna ide?

Két választás - kétféle halál: testi és lelki. Csak rosszul dönthet!

Zoodroo Tint figyelte a közeledő Vlagyimirt, a rezzenéstelen szürke arcot.

Döntött.

 

XIII.

 

Damarthil bámulatos gyorsasággal regenerálódott. Arcáról persze nem tűntek el egyik napról a másikra a sérülések, de a foltok elhalványodtak, s a füle melletti csúnya sebre a lány ráfésülte hosszú haját. Bő lebernyege eltakarta mind testének soványságát, mind a kínzások nyomait, csak alig észrevehető sántítása utalt az átélt szörnyűségekre. A mutatványosoknál kisminkelte az arcát, Kopernik mégsem volt teljesen elégedett az eredménnyel: a lány az erős festés ellenére valahogy sápadtnak - vagy inkább szürkének? - tűnt. Damarthil észrevette a mutáns arcán átfutó kelletlen fintort, fájt neki, de nem mutatta. Pontosan tudta, mi zavarja a férfit: a régi Damarthilra emlékszik, az aranylóan fénylő hajúra, tiszta arcúra, az elf szépségre a másik világból. Akit itt lát, annak töredezett, fakó a haja, körmei laposak és vértelenek a hiányos táplálkozástól, bőre száraz, akár a pergamen, hisz itt nem juthatott sem elég vízhez, sem drága kencékhez… Néha ő is utálta az arcot, amit a homályos tükör mutatott neki, s nem egyszer gondolta keserűen: milyen csekély fizetséget kapott, amiért eltűntette a kártyákat a Túlélők Földjéről.

Damarthil tekintete Kopernikre siklott. Noha időnként még mindig mutánsnak hívta magában, egyre inkább elfként gondolt rá - méghozzá vonzó férfiként. A lány végigmérte az ablaknál álló, feszült figyelemmel az utcát néző Koperniket, s hirtelen elszégyellte magát. Hiszen a férfi a Túlélők Földjén is pontosan ugyanez volt! Másképp nézett ki, s ő is undorodva fordult volna el tőle, ha a vonzalomnak akár csak egy csekély szikráját tapasztalta volna benne, de… Lényegében ugyanez a lény lakozott abban az elátkozott testben; egy kedves, segítőkész lélek.

Kopernik felszisszent, s Damarthil elnyomta feltörni készülő szentimentalizmusát. Az ablakhoz lépett és lenézett az utcára. Kissé messze voltak ugyan tőle, de azért pontosan lehetett látni rejtekhelyükről a hercegi palotát. Hosszú, szomorú menet érkezett az előtte lévő térre: a mutatványosok rabszíjra fűzve. Körülöttük nyüzsögtek a katonák, így Kopernik csak villanásnyit láthatott az arcukból, egy síró asszonyt, a vezetőjük elkenődött, véres sminkjét.

- Nem viszik be őket a palotába. Szerintem ott helyben kivégzik őket.

Damarthil félretolta a mutánst, hogy jobban láthassa a foglyokat.

- Az lehetetlen. Ha ez lett volna a szándékuk, már a sivatagban megölték volna őket!

- Lehet, hogy példát akarnak velük statuálni.

Damarthilnak elég volt egy pillantás a palotából előhozott, ketrecszerű alkotmányra, hogy felismerje: a mutánsnak alighanem igaza van. Az artistákat beterelték az erős fából készült kalitkába, de előtte gondosan megfosztották őket minden ételüktől és italuktól. Lassú szomjhalálra ítélték ezzel a karönülő gyermektől kezdve a tetterős férfiakig mindegyiküket: a tikkasztó napsütésben nem bírhatták három-négy napnál tovább a legerősebbek sem.

- Hogyan lehetnek biztosak benne? Nem volt egyetlen tanú sem, aki bizonyíthatná bűnösségüket, még a gyilkos fegyvert sem találhatták meg!

- Az mindegy - felelte szárazon a lány. - Csak az a fontos, hogy valakit elítéljenek, hogy a város lássa, nem marad büntetlenül a herceg halála. Különben szerencséjük van. Mindjárt leszáll az éjszaka, s a sötétség és a hideg könnyebbséget hoz nekik.

Kopernik egy darabig szótlanul nézte Damarthil élesen kirajzolódó profilját. Látta, a lány korántsem olyan hideg és szenvtelen, amilyennek mutatja magát. Mégsem állta meg, hogy ne szúrjon rajta egyet a kegyetlen szavakért.

- Lám, a terved kudarcot vallott! Hiába fogatták el magukat, sem mi nem jutottunk közelebb a kártyákhoz, sem pedig ők az annyira áhított víztérképekhez.

- Úgyis elfogták volna őket. Víz nélkül nem juthattak volna messzire.

- De legalább lett volna némi esélyük!

Nem volt értelme ellenkezni Kopernikkel, még akkor sem, ha Damarthil tudta, hogy nincs igaza. A terv pedig jó volt: Kopernik bejuttatta volna őt és saját magát a palotába behurcolt foglyokhoz, s ha már benn vannak, valahogy csak visszaszerezhetik a kártyákat - és mintegy mellékesen a források és a víztartályok térképét is ellophatták volna. Addig jól is ment a dolog, amíg ők bejutottak a városba, elfoglalták a rejtekhelyüket egy gazdátlan palota - tulajdonosát nemrég száműzték - emeletén. Senki sem fogott gyanút, meg sem nézték őket: ki gondolta volna, hogy a lázadók vezetője önként visszatér Houtwatba? Azonban elképzelésük elbukott az új herceg kegyetlenségén, ostobák voltak, hogy nem számítottak erre!

- Ki kell szabadítanunk őket! Végül is miattam kerültek ebbe a helyzetbe, engem mentettek ki a herceg kezei közül! Te is felelős vagy értük, hiszen téged is kivezettek a palotából, és segítettek volna a kártyákat megszerezni!

- Állj! Állítsd le magad, Damarthil! - próbálta lehűteni a lány lelkesedését Kopernik. - Őrök veszik körül a ketrecet és ha ki is szabadítanánk őket… Hová mehetnének víz és felszerelés nélkül? Ugyanúgy a halál várna rájuk, mint most.

- Kivéve, ha… - Damarthil tekintete a hercegi palota egyik tornyára szegeződött. - Lázadást robbantunk ki, elkergetjük a herceget, és nemcsak őket, hanem egész Houtwatot megszabadítjuk!

- Persze - jegyezte még kétkedőn Kopernik, - Aztán lehozzuk a holdat az égről, felszeleteljük és sajtboltot nyitunk… Ébredj feli Damarthil! Még a palotába sem tudunk bejutni!

A lány nem látszott sem elkeseredettnek, sem kedvetlennek, smaragdzöld szemében csaknem jókedv csillogott.

-Azt bízd csak rám! Te maradj itt, pihenj! Hajnalban szükség lesz a képességeidre.

Damarthil magára kanyarította földig érő, csuklyás köpenyét és elhagyta a szobát. Kopernik az ablakhoz lépett, figyelte, ahogy a karcsú alak elhagyja a házat és bekopogtat egy közeli palota ajtaján. Meglepetésére nem dobták ki - még órákkal később sem.

Korán hajnalodott. Kopernik Damarthil alig hallható, csosszanó lépteire ébredt. A lány arcáról nem olvashatta le, mit végzett, kérdéseit pedig titokzatoskodva elhárította. Egyszerűen csak kimutatott a térre, ahol a nap első sugaraival ébredeztek a foglyok. Vezetőjük fürgébben pattant fel, mint a többiek, és kiabálni, mutogatni kezdett. Kopernik nem értette a szavait, de azt látta, hogy az egyik őr otthagyja a helyét és odamegy hozzá. Kisvártatva kinyílt a kalitka ajtaja és az artista kilépett. Egyenesen a palota kapujához kísérték és csakhamar eltűnt Kopernik szeme elől, aki értetlenül fordult Damarthil felé:

- Mi történt?

- Be akartunk jutni a palotába, nem? A férfi megígérte, hogy felsorolja az összes lázadó nemest és bizonyítékot is szolgáltat árulásukra. Ennek aligha tudott volna ellenállni az új herceg.

- Le fogja leplezni a hazugságait! Két percbe telik csak és megöleti.

Damarthil elkomorult. Nem nézett Kopernikre, tekintete a várost pásztázta.

- Nem fog hazudni. Elsorolja a lázadókat és mindent, amit csak tud róluk. Márpedig az nem kevés. Hiszen ő a felkelés valódi vezére… - Damarthil hangja hirtelen felcsattant. - És ne kérdezd meg, mi lesz, ha nem sikerül! Sikerülnie kell!

Kopernik fáradtnak érezte magát. Nem erre számított, amikor Damarthil után eredt, bár… Lehet, hogy nem ez a váratlan, esetleg halállal végződő kalamajka a legrosszabb, ami történhetett volna…

- A herceg nyilván a trónteremben fogadja. Odacsődíti a fővezért, a minisztereket és bizonyára egy írnokot is. A fogollyal még csak a kapunál járhatnak… - Damarthil inkább csak magának beszélt, azt próbálta kiszámolni, mikor a legalkalmasabb az idő a teleportálásra. Koperniknek némileg bizonytalannak tűnt a módszere. - Most megállnak a folyosó végén. Egy alapos vetkőztetés és motozás… Elhagyják a báltermet, a következő helyiség ajtajában megállnak, a trónterem… Beszélni kezd. Várjunk még egy kicsit. Az uralkodó mellé kell érkeznünk, különben elvesztünk. - Egy-két percig némán, lehajtott fejjel várakoztak, aztán Damarthil a mutánsra pillantott. - Most! A trónterem ajtajába érkeztek, s hogy pont oda, ez rögtön jelezte, hogy tervük kudarcot vallott. Az ajtó szárnyait még épp csak szétnyitották, a hatalmas terem túlsó felében pontosan ekkor foglalt helyet Houtwat új ura. Damarthil azonnal látta, hol követték el a hibát: az időzítésnél nem vették figyelembe - hisz nem is tudhatták, hogy az új uralkodó nő. Amíg magára öltötte suhogó selymeit, kiválasztotta ékszereit, elrendezték haját és ráncait takaró - volt mit - sminkjét, elszaladt az idő.

A korai érkezésért azonban kárpótolta őket a jövetelük keltette meglepetés és riadalom. Még az őrök is hátrahőköltek tőlük - így lett Damarthilnak annyi ideje, hogy megragadja Kopernik karját és a trón felé mutasson.

- Még egyet Kopernik! A hercegnőhöz!

A mutáns mondani akarta, hogy nem lehet, nem biztos, hogy van annyi ereje, hogy mindkettőjüket újra átvigye, de aztán inkább nem szólt semmit, csak megpróbálta. Ahogy számított is rá: egyedül bukkant fel közvetlenül a trón mellett. Damarthil az ajtóban maradt, hallotta is hangját:

- Ha moccantok, társam megöli a hercegnőt!

A mutáns csak ekkor kapott észbe: kést szegezett a város úrnőjének torkához. A testőrök némi tétovázás után, kelletlenül engedelmeskedve a hercegnő parancsának hátrább léptek mind Koperniktől, mind Damarthiltől. A lány kifújta magát: kezdeti balszerencséjük ellenére úgy tűnt, most sikerrel járnak. Ekkor vette észre az egyik sarokban álló nemes kezében a dobótőrt.

- Azonnal ejtsd le a földre! Ha nem teszed, a hercegnődnek vége!

- Gondolod, hogy érdekel? Ha meghal, én követem a trónon!

Damarthil - nemcsak ő, de a houtwati viszonyokban járatlan Kopernik is érezte, hogy kicsúszik kezükből az irányítás. Csapdába estek, s ha nem találnak ki sürgősen valamit…

Mindketten túlságosan el voltak foglalva önmagukkal és az előttük álló problémával, egyikük sem reagált elég gyorsan: a főúr elhajította a tőrt, ami halálpontosan, kivédhetetlenül tartott célpontjának szíve felé… És el is találta, mindörökre megszakítva az ökölnyi izomcsomó ritmikus, életet adó mozgását.

Jerikó háza ugyanolyan békésen álldogált a zöldellő dobtetőn, mint azelőtt. Egyetlen jel sem mutatott arra, hogy új lakója lenne: az ablakok tárva maradtak, ahogy Morna hagyta őket, a kémény nem füstölt. Hurleon nem fűtött, nem főzött, jószerivel a lábát sem tette ki a házból. Egész nap az ágyon feküdt csukott szemekkel, s ha valaki látta volna így, akár azt is hihette volna, hogy halott. Hiszen a szaga… Teste hihetetlenül erősen bűzlött, de talán mégsem a bomlás szagát árasztotta; szemhéja időnként megrebbent, ujjai megrezzentek. De az a kövér, zöld féreg alig valamivel a csuklója alatt… A még élő húsból táplálkozott volna, a meleg, vörös vér hizlalta volna ekkorára?

Hurleon hirtelen megrándult, ezzel egy időben a féreg eleresztette vékony, száraz bőrét, de már későn. Felpuffadt teste nem bírta tovább. Valósággal szétpukkasztotta a benne feszülő folyadék: vörösesbarna lé folyt végig az öregember ujjain.

Hurleon nem érezte a nedvességet, ahogy nem érzékelt semmi mást sem az őt körülvevő világból. A hely, ahol lelke járt, elképzelhetetlenül távol volt a Túlélők Földjétől… Nem volt sehol.

Hurleon sem volt többé önmaga, csak egy lágyan imbolygó fényecske, pontosan ugyanolyan, mint körülötte a többi millió. Egy hatalmas, végeláthatatlan világító mező közepén állt… Nem, nem is a közepén, inkább a széle felé, mintha jelentéktelensége ezzel is kihangsúlyozódott volna. Nem gondolt, nem érzett, nem tett - csak létezett. Tökéletes állapot volt a mágus számára, akinek minden gondolata múltjának egy-egy kínos pillanata felé repült, aki nem érezhetett mást, mint fájdalmat, s akinek minden tette a visszájára fordult. Hurleon nem volt boldog - hiszen nem érzett semmit -, de boldogtalan sem, s ez több volt mindennél, amit az elmúlt években megtapasztalhatott, majdnem tökéletes.

A majdnem a mulandóságot jelentette, az ébredést, a valóságra eszmélést, a keserű szájízt, amely jelezte: hibái, bűnei nem tűntek el azzal, hogy lelkiismerete elszunnyadt, s nem figyelmeztette rájuk. Hurleon nem nyitotta ki azonnal a szemét - nem mintha el tudta volna kerülni a gyakran rémisztő ébredési látomást, de még halogatta egy kicsit. Aztán gondolt egyet, s még csukott szemmel az asztal felé nyúlt: az üveget kereste. A tartály, s benne a még élő két haarding-féreg messzebb volt, mint gondolta. Ahogy nyújtózott érte, eldöntötte, s legurította az asztalról. Ijedten fülelt, de nem hallott csörömpölést, a tartály egyben maradt. Immár kénytelen volt kinyitni a szemét, s látni, amit elméjének szeszélyes kedve kiválaszt és elévetít. A kedves női arc nem volt sem csúnya, sem rosszindulatú, Hurleon mégis megborzongott. Az ajkak szétnyíltak, szavakat formáltak, de az öregember egyiket sem értette. Anyja lassan szétfoszlott, mint a köd, s Hurleon felült.

Még nem volt teljesen magánál, de azonnal észrevette, hová gurult a tartály. Felkapta, az asztalra állította, s nézte a benne tekergőző férgeket. Az állatkák nyála a legtökéletesebb kábítószer volt, amit életének sok-sok esztendeje alatt megismert. Elég volt néhány mákrózsának a nedve, megitta, s a haarding-férgeket többé le sem tudta választani a bőréről. Szívták a vérét, s vele együtt a virág levének cseppjeit is; telhetetlenségükben saját pusztulásukkal sem törődtek.

Hurleon kiment a házból, hogy könnyítsen magán. A friss, kissé csípős levegő arcul legyintette, az öregember megtántorodott. Megkereste a Napot: alig valamivel a horizont fölött állt; vöröslött, mint egy bakfis szégyenlős arca. Hurleonnak ennyi elég volt az életből, a való világból, úgy menekült vissza a házba, mint egy patkány a biztonságosnak vélt odújába. Még mielőtt meggondolhatta volna magát, lecsavarta az edény tetejét. A férgek szinte azonnal mászni kezdtek a sima falon: érezték a mákrózsák ingerlő illatát. Hurleon nem nyúlt értük, s az állatkák folyton visszacsúsztak, míg aztán feladták, s kínos rángatózásba kezdtek az edény alján.

Hurleon lassan, óvatosan visszatette a tetőt. Kinézett az ablakon. Hosszú percekig állt mozdulatlanul. Egyik keze a haarding-férgeket tartalmazó edényre támaszkodott, a másik tehetetlenül lógott csípője mellett, törzse kicsavarodott, hogy láthassa a távoli dombokat, az erdő sötétebb foltját, s még messzebb a hegyek szürkéjét. Első mozdulatai is jórészt öntudatlanok voltak: elsüllyesztette tarisznyájába a férgeket és vállára terített egy durva szövésű takarót. Úgy hagyta el Jerikó házát, hogy az ajtót sem csukta be, vissza sem nézett.

Nem gondolkozott azon, hogy mi változtatta meg elhatározását: az ébredéskor látott kép, a Túlélők Földjének meglehetősen közönséges látványa, a fájdalom, amit belsejében érzett, de ami mégiscsak az életet jelentette… A könnyebbik és a gyötrelmesebb út közötti választás ezúttal az utóbbira esett, Hurleon elindult, hogy beteljesítse azt a pillanatnyi, talán kissé zavart ötletet, amivel esetleg jóváteheti hibáit. Több mint háromszáz éve nem gondolt erre, több mint háromszáz éve eltemette magában a lehetőséget…

Éppen ideje volt, hogy előássa.

Libertannak sejtelme sem volt a felé közelítő fekete áradatról. A kocsmák ugyanúgy zsongtak, az árusok jólesően nyugtázták a forgalom nagyságát - Xantroxnak rossz híre keveredett az utóbbi időben, s aki vásárolni akart valamit, az inkább Libertanba jött. A helyi varázsló - bár kissé idegesnek tűnt mostanában - ugyanolyan rendszerességgel vásárolta fel a kalandozóktól a mágiához nem értők számára talán értéktelennek tűnő anyagokat, mint azelőtt. A helytartó is kegyeskedett előjönni palotájából, hogy megszemlélje a várost körülölelő, csaknem teljesen kész falat. Láttára a munkások abbahagyták a munkát, ám a kalandozók, akik a városon kívül, a falon túl akarták

elintézni egymással ügyes-bajos dolgaikat - belül ugyanis kegyetlenül büntették a gyilkosságot - ügyet sem vetettek rá. A helytartót ez sem rázta meg különösebben, túlságosan aranylón sütött a Nap, és túl közel volt az az idő, amikor végre visszatérhet majd Yaurrba, a királyi udvarba. Szinte már látta maga előtt a pompás bálokat, amelyeken eldicsekedhet a nemes hölgyeknek - persze színlelt szerénységgel - miféle hőstetteket hajtott végre ezen a barbár, civilizálatlan vidéken, már előre élvezte a forró éjszakákat, amelyeket ugyanezen hölgyek karjai közt, puha ágyukban tölt majd.

Ő sem sejtette, hogy soha többé nem fekszik majd ágyban, nem ölel más nőt, csak Ghalla zsíros, kukacoktól hemzsegő testét. A városfal különben valóban majdnem teljesen készen volt; csupán északon hiányzott egy ötméternyi szakasz és a délkeleti oldalon kellett volna kicsit megmagasítani. Ha elkészül, ha Libertanba nem lehet más úton bejutni, csak kelet felől, a hatalmas kőkapun, ez a város lesz Erdauin legjobban védett helyisége. Pontosabban tökéletesen bevehetetlen, hiszen Erdauinon egyetlen ostromgép sincsen…

A varkaudarok pontosan ismerték Libertan erősségeit, gyengéit és ezúttal vigyáztak, ne fogjanak gyanút a városlakók. Gyorsan jöttek, úgy rohanták le az Ygrol-síkság és Libertan közti területet, mint a sáskák a zöldellő mezőt. Szinte senkit sem hagytak elmenekülni, aki látta őket: megölték vagy rabláncra fűzték a szemtanúkat. S ha valaki elkerülte mind a halált, mind a rabságot, az hanyatt-homlok menekült a sötét fergeteg elől, esze ágában sem volt riasztani a mit sem sejtő városlakókat. Talán ha lett volna ezek között néhány bátrabb lélek is, aki fontosabbnak tartja a Túlélők Földjének jövőjét, s a több száz életet a maga egyetlenjénél… Talán akkor másképp alakulnak a dolgok. Csakhogy hősök nem teremtek minden bokorban - még a Túlélők Földjén sem.

De még ha figyelmeztette is volna valaki Libertant! Ki hitte volna el, hogy a semmiből varkaudarok százai termettek elő? Ki gondolta volna, hogy szervezett katonai erőként lépnek fel, hogy képesek megtámadni a helytartói városokat a nem is oly régi csúfos kudarcuk után? És ha valaki mindezt sejtette vagy tudta volna, akkor sem feltételezhette volna azt a boszorkányos gyorsaságot, amellyel a varkaudarok haladtak.

A rajtaütés tehát kitűnően sikerült: mikor feltűntek a láthatáron Sister O’Pump vérszomjas harcosai, Libertan úgy roppant össze hatalmas kezük szorítása nyomán, mint egy korhadt dió.

Természetesen a falon dolgozó munkások vették észre a támadókat először, s miután őket nem harcra fogadták fel, futottak előlük, mint a nyúl. Lármájuk felébresztette szendergéséből a várost, de már későn. Azok, akik gyorsan reagáltak, s emlékezve az előző ostromra, a helytartó házába rohantak, jártak végül a legrosszabbul: a varkaudarok beviharzottak a fal széles résén, s egyenesen a nyitott kapujú palotába rontottak be. A varkaudarok azonban hamarosan elözönlötték az utcákat is, ahol már nem a kereskedőkkel, kézművesekkel és az őket védelmező yaurri katonákkal kerültek szembe, hanem a kalandozókkal. És dacára az alanori hadvezérek kitűnő képzési és fegyelmezési módszereinek, ez utóbbi bizonyult keményebb feladatnak. Annak ellenére, hogy a varkaudarok számbeli fölényben voltak, keservesen megküzdöttek minden talpalatnyi földért. A kalandozók között több tíz mágus és pap akadt, akik mérgező felhőikkel, vakító fénysugaraikkal, tűzesőikkel nemcsak hogy lassították a támadók előrenyomulását, de vissza is szorították őket. A sikerük azonban csak időleges volt: hiába harcoltak vitézül, összefogva a legelszántabb ellenfelek is a közös ellenséggel szemben, a számbeli fölény lassan diadalmaskodott. A kalandozók, ha nem akartak kiszorulni a városból vagy egytől egyig elpusztulni egy ház falának vetve hátukat, kénytelenek voltak - no nem megadni magukat, azt azért nem - behátrálni egy-egy jobban megerősített házba vagy fogadóba. Tudták persze, hogy ezzel saját maguknak állítanak csapdát, hiszen elég egyetlen sárgán-vörösen lobogó lángocska, s a tűz elharapódzik egész Libertanon, újra kikergetve őket a városba. Persze még ez az ideiglenes megmenekülés is jól jött, ha valakinek nem volt több fegyvere a puszta öklénél, vagy be kellett kötözni sebét, amelyből bőven ömlött a vér Erdauin földjére.

Balduin természetesen Tondo kocsmájába menekült be, s nem azért, mert félt volna szembeszállni a varkaudarokkal, hanem mert a támadás őt talán a többieknél is jobban meglepte: egy szál lepedőben ugrott ki a fegyverműves bővérű asszonyának ágyából, aki épp ezt a napot választotta arra, hogy megajándékozza kegyeivel a tüzes törpét. Honnan is tudhatta volna, hogy a légyottot nem a felbőszült férj, hanem több száz, ugyancsak igen bősznek látszó varkaudar zavarja majd meg? Balduin puszta kézzel és némi furfanggal verekedte át magát a varkaudarok rohamán, s eközben nem úszta meg, hogy bőrével együtt hevenyészett öltözékét is át ne szabják kissé. Annak ellenére, hogy a lepedőből a végére már csak foszlányok maradtak, nem a törpe volt a legrosszabbul öltözve a fogadóban. Egy magas, karcsú elf lány valami függönyfélével takargatta bájait - az anyag jól felismerhetően innen, a kocsmából származott. Ám senki sem merte volna azt firtatni, ő vajon kinek az ágyát hagyta ott, sőt azt sem - pedig a körvonalak alapján érdemes lett volna - mit rejt az elképesztő mintázatú függöny. Az ok egyszerű volt, hegyes és éles: egy tőrkard, amit a lány meglepő ügyességgel forgatott, mielőtt beugrott volna Tondohoz.

Vagy húszan gyűltek össze az ivóban, egy-két kivételtől eltekintve mindannyian tapasztalt kalandozók. Aki jól ismerte Tondo kocsmáját, az a pince felé pislogott, azt latolgatta, nem kellene-e levonulni oda, mielőtt rájuk gyújtanák a házat. Persze nem azért, hogy még utoljára megtömjék a hasukat sonkával és leigyák magukat arconai vörösborral… Tondo okulva a múltkori támadáson úgy építette át pincéjét, hogy kibírja, ha leég a ház. Nem kis munkába került elvégezni az aládúcolást, idehordani a szigetelő földréteget, megoldani a szellőzést, nehogy a füst fullassza meg őket. De megérte.

Balduin a hirtelenjében bedeszkázott ablak egy résén át figyelte a utcát, leste, mikor röppen az első fáklya a házak tetejére. Tondo kocsmájából nem lehetett egészen pontosan látni a helytartói palotát, de a kapuját igen, és ez elég volt annak megállapítására, mi folyik odabenn. A varkaudarok kifele jöttek immár - jöttek és nem menekültek. Nemsokára hullákat kezdtek cipelni, lerakták őket a téren - csaknem szabályos máglyát építettek belőlük. A helytartó nem volt közöttük. De csakhamar ő is megjelent: mészfehér arca szinte világított. Nem kötözték össze a kezét, e nélkül is engedelmesen követte fogvatartóit, összerezzent, amikor megpillantotta a máglyát, de csak akkor vadult meg, amikor fel akarták vezetni a tetejére. Néhány fadarabot raktak a máglya köré, meglocsolták valami sűrű folyadékkal, aztán hátasoknak való száraz szénát hoztak. A főtér hamarosan lángokban állt, magasra csapott a fűst, a várost belepte az égő emberi hús bűze.

- Figyelmeztetés: ha nem hódolunk be, mi is így járunk.

Az elf lány nyugodt hangú állítását senki nem vonta kétségbe. Mindannyian komoran álltak, az esélyeiket latolgatták. Nem volt nehéz kiszámolni, mennyi a valószínűsége, hogy ezt a kis kalandot élve megússzák: alig több a semminél.

A szomszéd pékmester rikoltozva térdre rogyott, s fülhasogatóan éles hangon kiáltotta:

- De hát miért nem csinálják már? Essünk túl rajta, öljenek meg, égessenek el! Inkább adjuk meg magunkat, csak legyen már egy kis nyugtunk!

A kiabálás sírásba fulladt. A kalandozók hidegen, szánalom nélkül nézték a mesterembert. Mindannyian ugyanazt gondolták: nem kellett volna Erdauinra jönnie. Abban azonban igaza volt, hogy felismerte: a varkaudarok halogatják a gyújtogatást. Sőt, amikor a máglyáról szétfröcsköltek a szikrák, maguk taposták el őket.

Várnak valamire? De mire, hiszen övék a város!

Nem volt senki, aki ne ismerte volna fel azt a nőt, aki egy hevenyészve felállított dobogóra kapaszkodott fel a téren. Nem csak azért, mert megnyerte a második Olimpiát - Sister O’Pump egyébként is Erdauin egyik leghírhedtebb figurája volt. - Tudom, hogy láttok és hallotok engem. Tudom, hogy hiába bújtatok el vackaitokba, tekinteteitek követnek bennünket.

Nyíl röppent feléje, de lepattant egy láthatatlan falról.

- Azt is tudom, hogy nem adjátok fel, amíg egy szemernyi élet van bennetek! - Sister O‘Pumpot nem rendítette meg a balul sikerült merénylet. Mosolygott, bár sárgásán villanó agyarai nem kölcsönöztek neki vonzóbb külsőt. - De talán csak azért vagytok elszántak, mert nem tudjátok, mi a célunk, mit akarunk tőletek, és mit kínálunk nektek! Nincs semmi bajunk a kalandozókkal! Sokat harcoltunk ugyan velük, de csak azért, mert szörnyetegnek tekintettek bennünket, holott bár szokatlan a formánk, ugyanolyan szív, lélek lapul benne, mint az övék. Nem kérünk tőlük mást, csak hogy elismerjenek bennünket, legalább azon a szinten, ahogy a trollokat vagy az árnymanókat, azok a gőgös emberfajzatok! Ez nem sok ugye? Nem akarjuk legyilkolni sem a kereskedőket, sem a kézműveseket, hiszen szükségünk van a munkájukra! Sőt, megígérhetem, hogy kevesebb adót fizetnek nekünk, mint a mohó Borax gyalázatos katonáinak és piperkőc hivatalnokainak. Hiszen egyedül ellenük folytattuk a harcot, egyetlen más házba nem törtünk be, csak a helytartói palotába és a varázslótoronyba, csak a hitvány alanori király bábjait pusztítottuk el! - Sister O’Pump nem tudta lemérni, láthatatlan hallgatósága mennyiben hajlik szavára. Azt azonban látta, hogy egyetlen ajtó sem nyílt meg.

- Megígérhetem, hogy minden marad a régiben, csupán a városok kormányzását vesszük át. Ugyanúgy rendben tartjuk, mint korábban, sőt! Kevesebb adót, alacsonyabb árakat és kamatokat ígérek!

Valaki nem bírta tovább, s közbekurjantott.

- Ugyan, egy varkaudar ígérgetései! Ez még egyikőtöket sem tartaná vissza attól, hogy lemészároljanak bennünket, ahogy kitettük innen a lábunkat.

Sister O’Pump ajkai, ha lehet, még szélesebb mosolyra húzódtak.

- Azt így is megtehetnénk. Elég lenne néhány fáklya, s Libertan nem létezne többé! De ha az én szavam nem elég, halljátok a közületek valókét!

Balduin döbbenten nézte a varkaudar mellé fellépdelő két ismerős alakot, llinir Doaron nem döbbentette volna meg, de a másik…

- Sister O’Pump és varkaudarjai Chara-din országát hozzák el neked, az új és egyben a legrégibb istenét, aki mindenek fölött való! Én hiszek Sister O’Pumpnak, mert az én uram parancsol neki is, és hiszem azt is, hogy ha megtöri szavát, iszonyatos büntetésben lesz része!

Balduin - és még jó néhányan a kalandozók közül - szerették volna úgy hallani, mintha Jerikó nem a szívéből, inkább kényszeredetten beszélne, s nem azzal a kitörő lelkesedéssel, ami a valóság volt.

- Elvesztünk - suttogta az elf lány, és szorosabbra húzta magán a függönyt, erősebben markolta kardját. Aztán csuklója elernyedt, s a fegyver a fölre hullott.

Balduin nem értette, mi történik: ki az a Chara-din és Jerikó miért hagyta ott érte Raia szolgálatát, hinni lehet-e neki és Sister O’Pumpnak? Ki lehet-e menni szabadon, élni tovább a megszokott életüket, vagy bújni kell, védekezni mindhalálig? Hisz végül is volt abban valami, amit a nő mondott: a varkaudaroknak működő városok kellettek, ahonnan irányítani lehet Erdauint, nem pedig porig rombolt máglyamaradványok… És hogy van-e különbség aközött, hogy Borax katonái szabják meg - amennyire tudják - az élet kereteit vagy a varkaudarok? Ebben az egyben biztos volt Balduin: van. Csak az a kérdés, megér-e ez a különbség annyi halált?

A többiek pontosan ugyanilyen tanácstalanok voltak. Sister O’Pump szava meg se billentette volna a mérleget, de Jerikóé súlyos, lenyomja a földig…

Nem Tondo fogadója volt az első, amely megnyitotta ajtaját. A kalandozók gyanakodva, többé-kevésbé zárt alakzatban, kivont fegyverrel léptek az utcára egy közeli kocsmából. Biccentettek Sister O’Pump felé, aki viszonozta a gesztust, majd visszaléptek az ivóba. Az ajtót nyitva hagyták.

Balduin őszintén csodálta, milyen gyorsan zökken vissza minden a régi kerékvágásba. Persze csak majdnem a régibe… A helytartói palotába Sister O’Pump költözött be, s minden értékesebb holmit odavitetett a varázslótoronyból is. A boltok, kocsmák szinte azonnal kinyitottak, s tulajdonosaik örvendve tapasztalták a megnövekedett forgalmat. A varkaudarok ugyanis soha ezelőtt nem ihattak kocsmában - Zoodroo Tint kivételével -, nem vásárolhattak városi mesterektől, s most alaposan ki akarták használni az alkalmat. S csodák csodája, még fizettek is! Balduin nem mondta ki hangosan, de magának szkeptikusan megjegyezte: minden csoda három napig tart…

A városfalat úgy látszik, a varkaudarok is fontosnak tartották, ugyanis egy részük beállt a kőművesek mellé, hogy minél gyorsabban befejezzék. S mintha Libertan biztonságát egyéb módokon is növelni akarták volna… Balduin a kapu környékén álldogált, figyelte a megújuló várost, amikor felfedezte, hogy a varkaudarok mindenkit kikérdeznek, aki be akar jönni, vagy elhagyja Libertant. Sőt egy kis gnóm még jegyzetelt is nekik! A törpe hosszasan eltöprengett volna, mire is használhatják ezeket a jegyzeteket, de az úton megpillantott egy ismerős férfit. Messziről ugyanolyan volt, mint bármelyik hatalmas termetű varkaudar, de a törpének jó szeme volt, látta a borzalmasan megégett arcot és a hiányzó szemet is…

Zoodroo Tint közeledett a meghódított Libertan felé.

 

Közjáték

 

Chara-din figyelte születésüket. Ugyanolyan ártalmatlannak és sérülékenynek tűntek, mint elődeik, de persze a látszat csalt.

Martian végezte rajtuk az utolsó simításokat, óvatosan, milliméternyi pontossággal helyezve el rajtuk minden jelet: Chara-din megtehette volna, hogy ezt is ő maga csinálja, de nem akart egyetlen morzsányi energiát sem pocsékolni a végső szertartás előtt. Végül is, amit emberi kéz megtehet, ahhoz minek használni isteni erőt? Amikor elkészültek, pontosabban, amikor külsejük elnyerte végleges formáját, a boszorkánykirály lehelyezte őket ura elé. Chara-din felmordult: a csomag nem illeszkedett pontosan a mágikus pentagramma közepébe. Ám elég volt a puszta gondolat is, és máris minden tökéletes volt.

Azok ott lent üresek voltak. Talán nem látszott rajtuk, de nem töltötte meg őket a hatalom, még nem keltette életre őket a mágia. De bábállapotuk már nem tartott soká. Chara-din bűvös szavai önnön lényének egy-egy darabkáját, tiszta varázst töltöttek beléjük, az egyéniségének színeit kölcsönözte nekik. Az isten nem érintette meg őket, hatalma a fal mellett álldogáló öt lény testén keresztül jutott el hozzájuk, százszorosan felerősödve. A labirintus falai megremegtek, mintha ez a világ nem bírná elviselni a mágia ekkora koncentrációját, mintha ki akarná vetni magából a sík egyensúlyát megbontó, elképesztő erőt… Azonban Chara-din lecsillapította az elemeket, elsimította a föld kérgének hullámait.

Ő azt akarta, hogy azok ott lent megszülessenek, s az ő akarata parancs volt ebben a világban.

Immár többek voltak, aminek látszottak, még annál is többek, mint amit bárki - beleértve Martiant is - el tudott képzelni róluk.

Chara-din szinte szeretettel nézett rájuk, hiszen ők voltak hatalmának zálogai - Chara-din- gyermekei.

 

XIV.

 

A dobótőr pontosan oda fúródott, ahová elhajítója szánta: a hercegnő szívébe. Kopernik kést tartó keze elernyedt, csaknem leejtette a fegyvert. Elvesztették egyetlen ütőkártyájukat, gyakorlatilag teljesen védtelenül álltak a hercegi testőrséggel szemben. Damarthil a mutánsra pillantott, aki megértette a néma kérdést és alig észrevehetően megrázta a fejét: nem, már nem képes újabb utazásra…

Az udvar szemmel láthatóan legalább annyira zavarban volt, mint ők. Abban szinte mindannyian egyetértettek, hogy el kell fogniuk a két vakmerőt, aki betört a hercegnőhöz, de azt már nem tudták, kinek van joga irányítani a testőrséget, ki adhatja ki a parancsot. Egyik önjelölt trónkövetelő sem kockáztatta volna meg szívesen a felsülést: ha a katonák nem ismerik el és nem engedelmeskednek azonnal, az akkora presztízsveszteséggel járhatott volna, ami később meghiúsíthatta a trón elfoglalását. Azonban a férfi, aki oly nyugodtan hajította el azt a dobótőrt, nem habozott sokáig. Bár parancsot ő sem adott, nyugodtan a halott hercegnőhöz sétált és kilökte tetemét pompás székéből. Mielőtt azonban elfoglalta volna a helyét, kihúzta kardját hüvelyéből és hegyét Kopernik felé fordította. Csak eztán ült a még ki sem hűlt bíborszín párnákra.

Az a néhány katona, aki a teremben tartózkodott, éljenezni kezdett. Hogy nem egészen ötletszerűen, azt Damarthil pontosan megfigyelhette: a testőrség vezetője parányi kézmozdulatát a lányon és a katonákon kívül aligha vette észre más. A miniszterek és a főurak kénytelen-kelletlen követték a példát; a fiatal férfi immár teljes joggal ülhetett a trónon - és teljes joggal rendelhette el lefogásukat. Nem is tétovázott, s a közeledő, drabális férfiak láttán Damarthil elkeseredetten gondolt az előtte álló újabb megpróbáltatásokra: nem hitte, hogy még egyszer kibírja a kínzást. És talán nincs is miért, hisz a festett arcú, akit ők maguk küldtek az oroszlánverembe, pontosan ismeri a lázadók névsorát. És nem fog habozni, ha ezzel megmentheti a maga és családja életét. A lázadásnak vége, s a kártyákat sem szerezhették meg, a Túlélők Földjét nem látja többé sem ő, sem Kopernik. Talán akkor jobb lesz gyorsan véget vetni az egésznek, futott át agyán a gondolat. Mozdulata gyors volt, gyorsabb, mintsem a testőrök megakadályozhatták volna, de annyira mégsem, hogy ne hallja meg Kopernik hangját, s ez ne változtassa meg szándékát.

- A helyedben félnék, herceg!

A mutánst már szorosan tartották, csak szavainak mérgét volt képes a város ura felé okádni. A testőrök a száját is be akarták fogni, de a herceg intett: nem kell.

- Minden pillanatban attól rettegnék, mikor bukkan fel a semmiből mellettem egy gyilkos, aki kivont tőrét a mellkasomba mélyeszti. Mit gondolsz, csak én egyedül vagyok képes arra, hogy átugorva a mérhetetlen teret ott teremjek, ahol csak akarok? Jönnek majd mások, talán szerencsésebbek, akik közel jutnak hozzád és elmetszik torkodat, mielőtt megnyikkanhatnál. Kopernik a miniszterek felé fordult, feléjük köpködte fenyegetéseit. - És ha bármelyikőtök erre az átkozott trónra pályázik, annak tudnia kell, mivel jár: gyors, kíméletlen pusztulással! A ti jól őrzött palotáitokba is ellátogat a nesztelen halál!

Kopernik kifulladt. Kirepedezett ajkai elnémultak, de szemei pontosan ugyanolyan rémisztően meredtek a főurakra. Az újdonsült herceg egy pillanatra lehajtotta a fejét, az állát dörzsölte, majd elgondolkozva bámult előbb Kopernikre majd Damarthilra. A lány csak most vette szemügyre alaposabban az új uralkodót. Fiatal volt, fiatalabb, mint első pillanatban látszott. Alakja karcsú és erős, arca meglehetősen hétköznapi volt. Egyedül a szeme látszott különlegesnek: kék és zöld keveredett benne, s Damarthil meg mert volna esküdni rá, hogy huncutul csillogott.

- Szakíts félbe, ha tévednék… Életetekért cserébe megosztanátok velem csodálatos megjelenésetek titkát.

- Az élet nem elég! Az az élet, ami most odakint folyik, semmiképp sem ér meg ennyit!

A herceg mintha megunta volna a beszélgetést, intett a testőröknek.

- Vigyétek őket a tömlöcbe! Alaposan kössétek ki őket, nehogy elillanjanak!

Damarthil orrát már az ajtónál megcsapta a jól ismert bűz. Nem tartotta vissza a lélegzetét, mint amikor először idekerült; most már tudta, hogy jobb, ha minél előbb hozzászokik. A börtön viszonylag tisztább részén helyezték el őket, ami akár a jóindulat jele is lehetett volna, ha nem láncolják olyan szorosan a falhoz nyakukat és kezüket. Damarthil megvárta, amíg az őrök elmennek, aztán kínkeservesen Kopernik felé fordult.

- Jó ötlet volt ijesztgetni a herceget a teleportálással, kár hogy nem jött be a blöff.

A mutáns mondani akart valamit, már ki is nyitotta a száját, aztán meggondolta magát. Damarthil folytatta.

- Még én is majdnem elhittem! Olyan meggyőző volt, mintha nem is abban a pillanatban szoptad volna az ujjadból.

Kapernik nem bírta tovább, kibökte.

- Nem volt blöff! Már nem hiszem, hogy én vagyok az egyetlen pszionikus ebben a világban!

- Van valami bizonyítékod is a homályos feltevéseiden kívül? Kopernik hallgatott.

- Én jó ideje élek itt és még eggyel sem találkoztam!

- Talán csak nem ismerted fel őket!

Damarthil kezdett komolyan dühös lenni. Itt ülnek a bűzös tömlöcben, alighanem nem virrad rájuk több nap, s Kopernik képes teljesen értelmetlen kérdésekről vitatkozni!

- Miért, te találtál akár egyet is?

- Talált bizony.

A kellemes férfihang a folyosó felől jött. A rács túloldalán a herceg állt. - Kíséretét nem hozta el, vagy kint hagyta a folyosó végén, ahová innen nem lehetett ellátni.

- Kis barátod megpróbált belepiszkálni az agyamba, s megdöbbenéssel kellett tapasztalnia, hogy nem sikerült még a legcsekélyebb gondolataimat sem ellopnia.

- A herceg? Pont a herceg? Damarthil nevetett volna, ha nincs olyan istentelenül kiszáradva a

torka. Sóvárogva nézte a földre rakott, állott vizet tartalmazó korsót. A herceg tekintetét az edényre szegezte, s látható erőlködéssel felemelte, Damarthil ajkához vitte. A lány nagyokat kortyolt belőle, nem törődött sem azzal, mennyire piszkos, sem azzal, hogy ki segítette hozzá.

Kopernik érdeklődve figyelte a jelenetet. Talán a herceg mégsem olyan erős, mint amilyennek az elméjét védő fal alapján gondolta. Lehet, hogy túl speciális a tudása…

- Hányan vagytok?

- Tessék? - kapta fel a fejét a herceg Kopernik kérdésére. Koncentrálása egy pillanatra megszakadt, a korsó leesett és összetört. Damarthil bánatosan nézte a kiömlő vizet.

- Hányan vannak, akik ugyanarra képesek, mint te meg én?

- Nem hiszem, hogy abban a helyzetben lehetnél, hogy kérdéseket tegyél fel nekem… Egyébként csak magámról tudok, és persze rólad. De én nem ismerek olyan trükköket, mint te.

Kopernik összeráncolta a homlokát.

- Jól látom, hogy ajánlatot akarsz nekem tenni?

- Így is lehet fogalmazni. Te megtanítasz engem arra, amit tudsz, én pedig megkímélem az életedet és persze a hölgyikéét is.

- Nem elég. Vannak nálad kártyák, színes, képes lapok, amikre szükségem van. Ha azokat megkapom, eltűnök a városból.

- És a térképek? - Damarthil látta, hogy a két férfi megegyezik a feje fölött. - Úgy volt, hogy megszerezzük mindkettőt, így szólt a tervünk!

- Az a terv kudarcot vallott, annak vége! Azt kell megragadnunk, ami van, ami reális! És a kártyák különben is fontosabbak!

Damarthil nem vitatkozott tovább Kopernikkel. Egyetlen érv sem volt a tarsolyában, ő nem adhatott semmit a hercegnek, ami fölött alkudozni lehetett volna. Ostobaság volt a víztérképekről beszélni,

hiszen azokat az uralkodó nyilvánvalóan nem adja ki - nem távolíthatta el saját kezűleg a trónját tartó oszlopokat!

A herceg gyorsabban tanult, mint remélni lehetett. Kopernik jól sejtette: legalább akkora erő lakozott elméjében, mint az övében, de mivel nem cserélhetett tapasztalatot senkivel, leragadt a saját maga által kreált módszereknél. Csak egy hétbe telt, egyetlen hétbe és a mutáns átadta csaknem a teljes tudását. A herceg csak úgy itta a szavait, azonnal ki akart próbálni mindent - s általában sikerült is neki. Koperniket akaratlanul is elöntötte a tanító büszkesége: tanítványa gyors előrehaladását nagyrészt önmagának tulajdonította.

Damarthil már korántsem volt ilyen lelkes. Megszabadult a tömlöcétől, ehetett, ihatott, fizikailag még nem érezte ilyen jól magát azóta, mióta ebbe a világba csöppent, de… Nem tudta elhessegetni az érzést, hogy saját maguknak állítanak csapdát. Kopernik legyőzhetetlen, elpusztíthatatlan zsarnokot csinál a hercegből. Hiszen hogyan lehetne megfosztani az életétől, ha a merénylőt meglátva elteleportál, ha a felé repülő nyílvesszőt eltéríti pályájáról, ha a körülötte állók felszíni gondolataiból megérzi már a gyilkos szándékot is? A lány eleinte hajnaltól késő estéig a két férfival volt, nem érezte magát biztonságban Kopernik nélkül az ellenséges palotában. Amikor azonban sokadjára vette észre, hogy a herceg bizalmas mosollyal méregeti, nem vett részt többé az órákon. Nem attól tartott, hogy a férfi ajánlatot tesz neki - ez még önmagában nem lett volna ellenére - hanem attól, amit az a mosoly igazából jelentett… Mindig akkor jelent meg, amikor Damarthil a herceg felé irányuló gyilkos gondolatokat forgatott a fejében, s ez rádöbbentette a lányt kiszolgáltatottságára. Nem volt biztos benne, hogy a távolság védelmet nyújthat, de ettől fogva nem hagyta el pici szobáját.

A nyolcadik napon Damarthil korán elaludt, s amikor felriadt álmából, még mindig sötét volt. Benyitott a szomszédos szobába, hogy elmeséltesse Kopernikkel, hogyan zajlott le a tanítás, meddig kell még itt maradniuk, de a mutáns nem volt az ágyában. Azonnal kirohant a folyosóra, divatos, bő szoknyáját magasra emelve futott a terem felé, ahol a herceg és a mutáns gyakorolni szokott.

A terem előtt nem állt őr, s ez már önmagában is különös volt. Hogyan hagyhatták magára az uralkodót egy potenciális merénylővel? Amikor azonban a lány feltépte az ajtót, már értette: a katonák odabent voltak, s csak a herceg intésére vártak, hogy lekaszabolják Koperniket. A két férfi jó három méterre állt egymástól, dühösen méregették egymást. Középen egy felborult szék feküdt.

- Mi történt?

Kopernik nem fordította fejét a lány felé, úgy válaszolt.

- Azt mondta, nem adja oda a kártyákat! Kiszedett belőlem mindent, amit csak lehetett, s most ígéretét megszegve félredobna. Csakhogy ezt nem tűröm, azokra a kártyákra a Túlélők Földjének szüksége van!

- Nem győzhetsz, Kopernik! Még ha meg is ölnél, ha nem győznélek le vagy a derék katonáim nem lépnének időben közbe, a sorsodat akkor sem kerülheted el! Ha én nem tudnék, a testőreim végeznek veled!

Mindenki, aki csak a szobában volt, tudta, hogy a hercegnek igaza van - még maga Kopernik is. Mégsem tudott ellenállni a felháborítóan pimasz hangnak, s ő csapott le először.

A herceg most először tapasztalta meg az elmekorbács pusztító hatalmát. Amit korábban Kopernik mutatott neki, az gyengéd simogatás volt ehhez a mindent elsöprő fájdalomhoz képest. És mégsem a kín volt a legrosszabb: a herceg nem tudta összeszedni, rendezni a gondolatait, legalábbis olyan mértekben nem, hogy ő is képes legyen pszi-energiájának használatára. Rettegve várta a következő csapást, tapasztalatlanságában attól tartott, hogy túlröpíti azon a határon, ahonnan még vissza tud térni. Kopernik azonban nem sújtott le rá, legalábbis nem elméjének erejével. Ehelyett az összegörnyedt herceg arcába rúgott, és a mellkasába térdelt. A testőrök önkéntelenül tettek egy lépést a küzdők felé, de a herceg szigorú parancsa visszatartotta őket: csak akkor avatkozhattak be, ha a herceg élete már csak hajszálon függ. Kopernik megragadta a herceg haját és a földhöz verte a fejét egyszer, kétszer, sokszor…

- Hol vannak a kártyák? - üvöltötte eltorzult hangon, s közben igyekezett elkapni ellenfelének gondolatait. Ha nem is felel neki, ebből megtudhatta volna, hol keresse őket. A nemes azonban korántsem volt annyira ostoba, hogy ne rejtse el gondosan a választ. S annyira sem, hogy ne használja ki az idejét a következő elmekorbács előtt. Kopernik viszonylag magas volt, de vékony - mindenképpen könnyebb annál az asztalnál, amit pár nappal ezelőtt megmozgatott. Márpedig akkor sikerülnie kell, döntötte el magában a herceg, és egy rántással kiszabadította fejét tanítómestere kezéből. Jó pár szál haja bánta, de legalább most már nem volt semmi, ami összekösse őket. Kopernik felemelkedett, nemcsak a testőrök, de ő maga is megrökönyödve figyelte lebegő testét, ami elindult, egyre gyorsult, majd a falhoz vágódott. Kopernik tüdejében összeszorult a levegő, de ez nem akadályozta meg abban, hogy azonnal fel ne húzza az elméjét védő falakat. Korábban nem akarta erre használni energiáját, hogy maradjon elég teleportálásra, de itt már nem a kártyákért folyt a harc, hanem a puszta túlélésért. A vastag falak bevehetetlenül álltak, Kopernik enyhén kaján vigyorral nézte a lihegve feltámaszkodó herceget. Ám mosolya csakhamar lehervadt arcáról: az újabb elmekorbács a herceg agyában is majd olyan vastag falaknak ütközött, amely tökéletesen megvédte létrehozóját. Ráadásul az ő gondolatokból rakott tornyának az ereje csökkenni kezdett: ellenfele csápjai tapadtak rá, s szívták belőle az erőt… Ilyen nincs, én sosem tanítottam ilyet, akarta kiáltani Kopernik, s egy pillanattal később rádöbbent, hogy mennyire igaza van. A herceg hagyta, hogy ő megossza vele teljes tudását, és nem árulta el a saját trükkjeit… Kopernik nem törődve már azzal, mennyi pszi-energiát használ el, a herceg mellett termett. A teleportálás megszakította a hozzá vezető szálakat. A herceg meglepődött ugyan, de gyorsan reagált: elmekorbáccsal csapott le a meggyengült védelmű Kopernikre. Minden erejét beleadta, s ez meg is látszott a mutánson: bénultan állt, agya nem adott parancsokat testének, nem volt egyetlen gondolat sem koponyájában, csak az izzó fájdalom. A herceg majdnem kényelmes lassúsággal húzta elő fegyverét: ugyanazt a dobótőrt, amivel elődjét a másvilágra küldte. Damarthil egy lapos oldalpillantást vetett a testőrökre: a drabális férfiak szélesen mosolyogtak, nem törődtek vele. Az elf lány könnyű lépteivel egy szempillantás alatt a herceg hátába került. A különleges körülmények miatt elmulasztották a megmotozását, s ez akár a város urának életébe is kerülhetett: a tőr, amit ingvállából szedett elő, s amit most a herceg torkának szegezett, aprócska volt ugyan, de tökéletesen alkalmas a kiszemelt feladatra, elnyisszantani a főbb ereket.

- Egy lépést se közelebb! - utasította Damarthil a rohamra készülő testőröket. - Én gyorsabb vagyok, hamarabb megölöm uratokat.

A herceg parányit megmoccant, hogy tapasztalja, mennyire komoly a lány fenyegetése, de amikor a tőr erősen bőrének nyomódott s vékony patakocskában eleredt a vére, megdermedt.

- Ölj csak meg nyugodtan - suttogta. - Kerül a helyembe más. Damarthil csaknem felnevetett.

- Ez most nem jön be, hercegecském. A saját halálodról nem döntesz ilyen könnyedén, s az a két katonának alighanem szintén az életébe kerülne, ha hagynának meghalni. Itt most mindenki túl sokat kockáztat… Hol vannak a kártyák és víztérképek?

- A kincstárban - hörögte a herceg. - Nélkülem egyikőtök sem jut oda.

Kopernik kezdett magához térni. Nem örült vereségének, de amikor látta, hogy Damarthil túszként tartja a herceget, mindjárt felderült az arca.

- Nem hittem volna, hogy képes lesz legyőzni - dörzsölte még mindig zsibongó homlokát.

- Ne ezzel foglalkozz, hanem azt találd ki, hogyan szerezzük meg, amit akarunk. Nem vonulhatunk így végig a palotán! Amilyen önfejű ez a szépfiú, még kénytelenek lennénk megölni.

- Az pedig nem lenne jó - felelte mélyértelműen a mutáns, aztán felkapta a fejét, mert szavaira visszhang érkezett az ajtó felől.

- Az valóban nem lenne jó. A mutatványosok vezetője állt az ajtóban, bár Kopernik alig ismerte meg smink nélkül. Mögötte legalább tíz testőr.

Hurleon maga sem tudta, mit keres, míg meg nem találta. Az erdőcske maga volt a tökély - mintha az Ezüstváros egyik parkját telepítették volna át a Túlélők Földjére. Talán azért voltak a növények olyan szépek és egészségesek, mert Sheran hívei gondozták őket. A mágus megtalálta oltárukat két összehajló fa alatt. Hurleon nem gondolt arra, hogy mi történik a ligettel, ha kísérlete nem sikerül, ha a másik veszi át az uralmat és őrjöngő pusztításba kezd… Ha ez megtörténik, legyen bármilyen messze is az élőlényektől, jó néhányan meg fogják sínyleni…

Ahogy Hurleon elhelyezkedett szokásos pózában - leült, lábait maga alá hajtotta, feje lehajlott, teste összegörnyedt, csaknem ráborult térdére helyezett kezeire - csak úgy tolultak elméjébe az ehhez kapcsolódó emlékképek. Ám amikor utoljára tette ezt, éppen hogy meg tudott menekülni, s igazából gyengülő testi és lelki ereje nem indokolta volna, hogy a következő próbálkozása szerencsésebben végződjön.

Az út nem tartott sokáig, Hurleon mégis gyötrelmesen hosszúnak érezte. Jó néhány éve nem kutakodott az elméjében elzárt fájdalmas emlékek között, de ha meg akarta találni, fellelni azt a vékonyka szálat, ami veszélytelenül elvezetheti a másikhoz, ha keresztül akart jutni a saját maga által épített gondolatlabirintuson, ezt kellett tennie. A legkínzóbb képek korántsem hibáit mutatták, nem a bűntudat volt, ami visszatartotta attól, hogy többször felidézze őket… Nem, ez hibás megoldás lett volna, a lelkiismeret furdalástól űzött Hurleon úgyis előhívta volna őket, hogy még mélyebbre taszítsa magát a fájdalomba, s előbb-utóbb eljutott volna arra a pontra, hogy inkább vállalta volna a másik uralmát, csakhogy megszabaduljon saját tudatától! Nem, az emlékek láncolata nem bűnök sorozatát vetítette elé, épp ellenkezőleg… Sok-sok boldog órát, sikert, barátságot, szerelmet, szeretetet fűzött össze, s arcokat, akiket immár mindörökre elveszített, vagy saját hibája folytán, vagy a könyörtelenül haladó idő miatt. Hurleon odaért, amikor nagyravágyásában elveszített mindent, amit addigi életében magáénak tudhatott, és csaknem feladta. Könnyek peregtek szélcserzette arcán. Csak most fedezte fel, hogy még mindig nem szabadult meg, hisz még mindig élete legnagyszerűbb pillanatai közé sorolja azt, amikor rájött arra, amire előtte még senki sem: hogyan kell létrehozni a térkapukat. Tudat alatt még mindig büszke volt tettére, ami annyi szenvedést hozott Ghallára… Hiába tette tönkre az életét, egyben különlegessé is tette, nem az Ezüstmágusok közül eggyé, hanem az egyetlenné, Kiátkozottá! Ez tartotta életben olyan sokáig, ez fogta le a kezét, valahányszor véget akart vetni gyötrelmeinek.

Hurleon szégyellte magát. Végre teljesen őszintén, minden hátsó gondolat nélkül szégyellte magát. Nem volt többé vértanú, aki saját eszének és tudásának esett áldozatul; nem volt több egy megbotlott varázslónál, aki megszenvedte, s jóvátette már a bűneit.

A megtisztulás mintha megerősítette volna Hurleont, immár könnyek nélkül szaladt végig azon a néhány percen, ami még a boldogságból jutott neki.

Az út vége felé sűrűsödni kezdett a homály, s a mágus tudta, hogy ez a másik műve. Próbálja kitapogatni a labirintust, hátha ő is végig tudna menni azon az ingatag, emlékekből fonott kötélhídon, ami a mágust idevezette. Kísérletei még nem jártak sikerrel… Még nem.

Hurleon első pillantása a falra esett. Szilárdan állt a helyén, s nem látszott rajta, hogy a másik már átvette felette az uralmat - bár lebontani még nem tudta, s nem is fogja soha. Ha engedett volna a csábításnak, s ott jön be, elveszett volna. Őt nem mentette volna meg senki, ahogy Romualdot és Mornát, rajta senki sem segíthetett volna. A másik a sarokban kuksolt, hatalmas testét fázósan összehúzta, vörösen izzó szemét az érkezőre vetette. Bármennyire is ostobaságnak tűnt, Hurleon betegnek látta az elméjébe bebörtönzött szellemet. Mindig megdöbbent azon, mennyire valóságos agyának ez a gondolatok erejével épített zuga, néha már-már a sarkokban felgyülemlő port is látta, sőt ráncokat a másik sosem öregedő pofáján.

- Régen találkoztunk. Hány éve is?

A szörnyeteg nem válaszolt, de Hurleon érzékelte a felé irányuló erővonalakat. Elzárta magát előlük, mire a másik kifakadt.

- Mi a fenét akarsz tőlem, ember? Kiengedsz végre? Rájöttél, hogy nem tarthatsz itt tovább, hogy több hatalmat tudok adni neked, mint amennyiről valaha is álmodtál?

- Nem akarok hatalmat - jegyezte meg csöndesen Hurleon.

- Igen? Akkor mi a fenének nyitottál kapukat az én világomba, miért bolygattad meg az én országomat?

- Már nem akarok hatalmat - helyesbített a mágus.

- Hát akkor mire vágysz? Ha beszélgetőtársat akartál volna, nem idejössz!

Hurleon elbizonytalanodott. A másik annyira ellenséges volt - de hiszen mi másra is számíthatott -, hogy mondandója már-már nevetségesnek tűnt.

- Azt akarom, hogy segíts nekem.

A másik nem nevetett. Nem emberi arcán is jól látszott a döbbenet, s olyan erővel lökte a gondolatokat Hurleon felé, hogy a mágus nem tudott ellenállni nekik.

Több mint háromszáz éve, a legnagyobb, legerősebb térkapu. Hurleonnak nem lett volna ereje bezárni, a síkok közötti rés nyitva maradt volna, átjárást biztosítva az örökös homály földje és Ghalla között, ha… Ha Hurleon nem ejti csapdába a thargodanok legfőbb vezérét, a herceget, s nem kényszeríti, hogy saját fajtája ellen tegyen, összezárja a világok közti nyílást. A csapda kegyetlen volt és elháríthatatlan: a herceg teste bábbá üresedett, személyisége aprócska maggá zsugorodott egy ember elméjének legelzártabb zugában. Megszakadt kapcsolata az igazi emlékeivel, csupán halvány, gyorsan foszló képek bukkantak fel rendszertelenül benne. Időnként nem érezte többnek magát a puszta akaratnál, hogy kitörhessen innen… Néha még annak sem.

Hurleon most már tudta: jól látta, a thargodan valóban beteg. Túl sokáig volt elszakítva a testétől; lehet, hogy az már meg is halt, s ezt érzi a szellem is.

A thargodan mintha megérezte volna Hurleon gondolatát, megszólalt:

- Meg fogok halni.

- Amíg én élek, addig nem - felelte önkéntelenül Hurleon, aztán megkérdezte - Csak nem akarsz megölni?

- Tudnálak? - csattant fel azonnal a kérdés, s a szemekben egy pillanatra kigyúlt a régi tűz.

Hurleon hallgatott, s a thargodan izgatottsága lassan alábbhagyott. A csend hosszúra nyúlt, s végül a mágus törte meg.

- Talán meg tudnánk alkudni egymással. A másik nem hitt a fűjének.

- Alkut kínálsz nekem? Szabadságot cserébe a segítségemért? Eleresztenéd az ellenségedet, miután annyi évig fogva tartottad?

- Esetleg vissza tudlak juttatni a saját világodra.

- Térkaput nyitnál a kedvemért? Mi az, amire ilyen nagyon szükséged van?

- Nem térkapuval. Vannak más lehetőségek is a síkok közti utazásra.

- Én nem ismerek mást.

- Ez nem jelenti azt, hogy nincs is.

- Honnan tudjam, hogy nem csapsz be? Kihasználhatsz, aztán visszatemethetsz ebbe az átkozott kriptába, mondván, hogy várnod kell a megfelelő alkalomra…- És én itt maradnék, amíg ki nem nyiffansz, s veled együtt én is!

Hurleon gondolkodott.

- A becsületszavamat aligha fogadnád el…

Egy megvető röffentés volt a válasz.

- Viszont nem is szabadíthatlak fel, mert én sem bízom benned annyira, hogy akár egy pillanatra is átengedjem a testemet. Akárhogy is nézem, ez patt. Talán mégsem kellett volna ezzel megpróbálkoznom. Eleve reménytelen volt. Végül is nekem jobb, ha itt maradsz, a problémámat majd megoldom egyedül.

Hurleon már indult is vissza. Újra gombolyítani kezdte a szálat, ezúttal visszafelé. Útközben azonban feszülten figyelt hátrafelé. Nem támadásra várt, csupán egy hangra. Egy hívó hangra. Hiszen a mágus nagyon is jól tudta, mit csinál. Annak a thargodannak a személyisége több mint háromszáz éve élt benne, megfosztva mindentől, ami azzá tette, ami. Ha ennyi idő alatt nem tudott kikecmeregni a csapdájából, akkor ezután sem fog - s ezt ő is nagyon jól tudja. Hiszen lehet bármilyen hatalmas, bírhat különleges képességekkel, de egy ember elméjében nem olyan könnyű egy idegennek eligazodni. Néha még ők maguk sem képesek rá…

- Hurleon…

- Készen vagyunk, felség.

Ha ez a mondat csak egy órával korábban hangzik el, Borax azonnal útnak indította volna seregét. Csakhogy azóta a Nap lenyugodott, s az alkonyat baljós, vöröses leplet borított az óceánra.

A király így csak bólintott a hajóácsok vezetője felé, s nem vette le a szemét a mérhetetlen messzeségbe nyúló víztömegről. Csak akkor szólalt meg, amikor Jovi Haaren lépett mellé.

- Rendben van minden? A katonák felkészültek, a felszerelés megjött? - kérdezte.

- Igen, uram. Akár azonnal is indulhatnánk. Borax fejében megfordult a gondolat: talán mégis el lehetne oldozni a hajókat, s nekivágni az óceánnak… Hiszen nem hosszú az út, a térkép szerint alig néhány kilométernyire van a legközelebbi öböl, ahol a sebtiben épített flotta kiköthet. De nem, mégsem. Nem kockáztathatnak.

- Holnap, mikor a Nap első sugarai felbukkannak, indulunk. Borax csak ennyit mondott és aludni tért, de Jovi Haaren szemére még hosszú órákig nem jött álom, az ismeretlen, fenyegetően hullámzó vizet kémlelte. Nem tudott úszni, sosem tette még lábát hajó padlójára, alanori lévén még nem is látott egyet sem feszülő, hófehér vitorlákkal suhanni a tündöklő kékség felett… Az igazat bevallva, ezúttal is meglett volna e nélkül. Ő is ismerte a férgekről szóló meséket, s ha nem is hitt bennük - legalábbis nem teljes egészükben -, azért megkavarták elméjét.

Már csak a fáklyák világítottak a kikötőben, imbolygó foltokat vetítettek a hajók kecses testére. Jovi Haaren is nyugovóra hajtotta a fejét, de rossz előérzeteit nem tudta elkergetni, azok elkísérték még álmaiba is.

A hajnal azonban mintha rácáfolt volna a hadvezér aggodalmaira. Egyenletes szél fújt, felhőnek nyoma sem volt, mintha az égiek is pártolták volna a yaurriak vállalkozását. Borax fellépdelt a vezérhajóra - alig különbözött a többitől, csak talán tüzetesebben átvizsgálták biztonsági szempontból -, és megadta a jelet. A hajók kibontották a vitorláikat és kifutottak a nyílt vízre.

Persze ez a nyílt víz nem jelentette azt, hogy látótávolságon kívülre kerültek volna a parttól… Ezt sem a cél, sem az óceán veszélyessége nem indokolta. A parthoz közel hajóztak tehát, azoknak a régi térképeknek alapján kerülgették a zátonyokat, amelyekről korábban három év porát kellett letakarítaniuk. Valamennyi a Világégés előtt készült, s azóta lezajlott egy s más… Voltak dolgok, amelyeket nem jelezhettek a térképek azon egyszerű oknál fogva, hogy születésükkor még nem léteztek. Nem tudni, hogy a tengerészek gondoltak-e erre, de feszült arcukon mindenesetre világosan látszott a félelem.

S mintha a félelem idézte volna elő a tragédiát, a sorban haladó hajók egyike nekiment valaminek - legalábbis messziről úgy látszott. A mögötte haladók azonnal kikerülték, majd bevonták vitorláikat, hogy ne távolodjanak el tőle.

A bajbajutott hajón nem látszott sérülés, nem is kezdett süllyedni, a matrózok nem is igen értették, mi történt. Jeleztek egy szomszédos vitorlásnak, hogy vontassa le őket a minden bizonnyal lapos, ártalmatlan zátonyról. Ám még mielőtt a kötél megérkezhetett volna, megjelent az első csáp. Olyan hosszú volt, hogy játszva körülölelte a hajó derekát, s olyan vastag, mint az árbocrúd. Másodperceken belül megjelent a második és a harmadik is, s a titokzatos szörnyeteg olyan könnyedséggel húzta víz alá a hajót, mintha csak egy könnyű gyermekjáték lett volna. Néhány tengerésznek és katonának még sikerült kiugrania, mielőtt az óriási polip eltüntette volna a hajót, de nem jutottak néhány méternél messzebb, az elsüllyedt hajó keltette örvény magába szippantotta őket. Akik távcsővel figyelték arcukat, jól láthatták vonásaik hirtelen eltorzulását, a kínt, amely kidüllesztette szemeiket és kétségbeesett jajkiáltásra késztette őket.

Az örvény lassan elcsitult, a sokkarú teremtmény nem bukkant fel újra - talán elegendő volt számára ennyi áldozat.

Borax kővé váltan figyelte a drámát, arcizma se rándult. Hangja is úgy koppant, mint a kő:

- Menjünk tovább.

Mintha az óceán titokzatos, vérszomjas erői megelégedtek volna ezzel az egyetlen, rettenetes áldozattal, a flotta maradéka sértetlenül érte el Erdauin partjait. Az a kis öböl, amit a térképről kinéztek, nem volt ugyan olyan könnyen megközelíthető - szinte méterenként kellett mérőónnal kitapogatni a vízmélységet -, mint korábban gondolták, ám a hajók, ha órák alatt is, de kikötöttek. Jovi Haaren is megkönnyebbült, amikor végre ismét szárazföldre tette a lábát, hiszen itt már elemében volt. Levezényelte a katonákat, lehordatta a felszerelésüket - még azt az aprócska katapultot is, amihez Borax ragaszkodott -, s hamarosan menetkészen állt a yaurri had. Csaknem ezren voltak - félelmetes erő egy olyan területen, ahol nem várható szervezett ellenállás. Borax mégsem volt maradéktalanul elégedett, amikor végignézett a csapatain. A varkaudarokról alig tudtak valamit, létszámukról, szervezeti felépítésükről pedig éppenséggel semmit…

Azt viszont tudták, hogy az Ygrol-síkságon van a táborhelyük, viszonylag közel a parthoz, közel hozzájuk. Egy gyors rajtaütés minden bizonnyal az ő javukra billenti a mérleg nyelvét. A katapultot, s az élelem javát hátrahagyták - lassította volna a menetet. Az előőrs tagjait azok közül válogatták ki, akik jártak már Erdauinon - kilométerekkel a többiek előtt haladt, gyorsan, lopakodva kutatták a varkaudarok szálláshelyét. Amikor megpillantották a tábor helyét, meglepődtek ugyan, de nem tudták felmérni a látottak jelentőségét. Mindenesetre visszaküldtek valakit jelentést tenni, és vártak.

Borax és Jovi Haaren az első pillanatban azt hitték, felderítőik tévedtek, nem azt találták meg, amit kerestek. Töprengve járkáltak a sátrak által kikoptatott kerek foltok között, számolgatták, mennyi állhatott itt korábban, s hányan lakhattak bennük, hány varkaudar élt a táborhelyen, míg fel nem kerekedtek valamennyien, s valami titokzatos okból el nem hagyták addigi otthonukat.

Nemcsak az eredmény, a varkaudarok számbeli fölénye döbbentette meg őket, sokkal inkább az, hogy elkéstek. A varkaudarok már elindultak meghódítani Erdauint, és aligha van erő, ami megállíthatja őket.

Jovi Haaren nem akarta kimondani a következtetést - vissza kell térniük, s készülni egy hosszantartó háborúra -, azt várta, hogy maga a király utasítsa őt a visszafordulásra.

Borax azonban felsétált egy dombra, hosszasan nézett dél felé, aztán magához szólította Jovi Haarent. Előrenyújtotta a karját.

- Délre mentek, a városok felé.

Balduin nem azért maradt Libertanban, mintha annyira megbízott volna a varkaudarokban. Inkább csak a kíváncsiság marasztalta, s valamiféle kalandozó ösztön, ami azt sugdosta a fülébe: hamarosan történni fog valami, mégpedig itt, ebben a városban. S noha nem mindig szerencsés ott tartózkodni, ahol éppen történik valami, a törpének esze ágában sem volt elhagyni Libertant. Ez az elhatározása akkor érlelődött meg benne, amikor megpillantotta Zoodroo Tintet, pontosabban, miközben azt figyelte, hogyan fogadja őt Sister O’Pump. Balduin nem tudta az okát, miért nem üdvözlik a kapuőrök a félszemű varkaudart, miért néz rajta keresztül - s pislant azért lopva utána - összes társa; a kalandozóknak nemigen volt bepillantásuk a varkaudarok életébe és szokásaiba. Azt a gyűlölködő tekintetet, a pillanatokra szabadjára engedett düh garázdálkodását Sister O’Pump arcán, azt nagyon is jól értette Balduin. Az efféle érzések mindennaposak a törpék, az emberek, az összes értelmes faj társadalmában: a riválistól való félelem, vágy az elpusztítására, s a tehetetlenség torzította el a nő vonásait. Sister O’Pump nem akarta titkolni Zoodroo Tint iránti utálatát, mégis önkéntelenül átrendezte, nyugodtságra kényszerítette az arcát - csupán a megszokás idézte elő a színlelést.