A lovak felágaskodtak, s vágtázni kezdtek Xantrox felé.

Hruum és Kopernik nem pusztán azért bízott meg Abiondiban, mert ő is a kártyatulajdonosok közé tartozott, hiszen akkor akár Zoodroo Tintet, a félszemű varkaudart is kereshették volna. Csakhogy Abiondiban Panthar is megbízott, sőt a férfin keresztül el is lehetett őt érni. Márpedig ha valakinek tudnia kellett Chara-din fenyegető jelenlétéről, akkor a kártyák birtoklóinak, s főleg Raia főpapjának mindenképp. Yaurrt úgyis értesíteni kellene - Chara-din semmiképp sem marad meg Erdauin határai között.

Furcsamód egyiküknek sem jutott eszébe, milyen nevetséges is, amit tesznek, egészen addig, míg át nem lépték Xantrox határát.

Csakhogy a város majdnem teljesen üres volt, a házak, boltok kapui zárva. Az utcákon nem nyüzsögtek a kalandozók, de nem azért, mintha behúzódtak volna a kocsmába, hisz azok is többé-kevésbé üresen tátongtak. Az a néhány vendég, akik odabent iszogatták italukat, korántsem olyanok voltak, akik mellé Hruum vagy Kopernik szívesen leült volna. A levegő áporodott volt, mintha többnapos hullák feküdtek volna temetetlen a mellékutcák árkaiban, bár Hruum, aki ösztönösen benézett egyik-másik utcácskába, nem látott ilyesmit. Holttestek nem voltak - legalábbis nem a felszínen. A bűz mégis ellepte a megszürkült várost, s a mulandóságot, tetteik hiábavalóságát idézte fel a kalandozókban.

Hiszen gyönge halandók voltak csupán, akiknek azért kellett volna küzdeni, hogy minél tovább fenntarthassák nyomorúságos életüket. Ők azonban e helyett szembeszállnak a felsőbb hatalmakkal, s földhözragadt ostobaságukban abban reménykednek, hogy harcuk sikerrel járhat… Nevetséges elképzelés, hisz bármit tesznek, az út végén ugyanúgy az űr, a semmi várja őket, s oly mindegy, mikor lépnek át a határon. Tulajdonképp felesleges az örökkévalóság előszobájában ácsorogniuk, hisz jobb a bizonyosság a bizonytalan lebegésnél. Akár pokol, akár mennyország vagy tudattalan semmi lesz a sorsuk, jobb a tétova, kínlódással teli életnél…

A csüggedtség meglassította Hruum és Kopernik lépteit. Nem volt bennük igazán hagy elszánás Chara-din ellen, hisz Hruum elsősorban azért akarta szemtől-szembe látni Martiant, hogy kikényszerítse belőle a titkot: hogyan hozhatja vissza Damarthilt. Most azonban ez az erős elhatározás, az elf lány utáni vágy is eltompult, értelmét vesztette. Semmit sem nyerhet, semmit sem veszíthet - miért tenne bármit is?

Kopernik hirtelen mássága teljes súlyát megérezte, s megdöbbentette vállalkozásának képtelensége. Miért pont ő, a kitaszított küzdjön a közösség ügyéért? Megváltozik a külseje, a többiek hozzá való viszonya, ha segít nekik? Lehet-e más, több számukra pikkelyes bőrű emberutánzatnál? Vennék-e a fáradságot, hogy benézzenek a sors által reá kényszerített álarc alá, hogy végre felfedezzék: ő sem rosszabb náluk, neki is jár egy talpalatnyi hely a nap alatt?! A mutáns tudta a választ, a Xantroxot belengő csüggesztő hangulat megsúgta neki: nem.

Kopernik sarkon fordult, s anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna a trollhoz, kifelé indult a városból, otthagyta bizonytalanul tébláboló társát. Nem volt többé köze hozzá, ahogy nem volt köze senkihez, akit a Világégés változatlanul hagyott. Nem nézett hátra, semmi sem érdekelte, csak önmaga, a sértettsége, sebzettsége.

Háta mögött Hruum tétován elindult az egyik utcán. Ugyanolyannak tűnt, mint bármelyik másik, s a trollnak, aki egyszerre elvesztette céljait, pontosan megfelelt.

Egyenesen a varázslótorony felé tartott.

 

Közjáték

 

A vékony, csontos ujjak a tigroszlán koponyát simogatták. A mozdulatok nem voltak teljesen tudatosak; s amint Leah észrevette, mit is csinál, elvette a trón karfájáról, s ökölbe szorította kezét.

Legutóbb akkor érezte ugyanezt, amikor Dornodon felégette Ghallát, s az istenek közötti egyensúly felborulni látszott. Persze a látszat csalt, a mérleg hamar helyrebillent. Dornodon betagozódott közéjük, s most már elképzelhetetlen volt nélküle a létsík s Ghalla életének irányítása.

Most azonban megint gyenge, alig észrevehető remegések futnak végig a síkon, egyfajta bizonytalanság érződik a levegőben - megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan. Nem volt különösebben kellemetlen, sőt… Mintha egy idő óta több hatalom jutna neki, mintha halhatatlan társai kevesebbet törődnének ügyeikkel. Ám annak ellenére, hogy a hatalom édes ízével járt együtt, az alig észrevehető változás nyugtalanította a holtak urát. Hiszen ki tudta volna nála jobban, hogy a kiömlő vérnek s a bomló testnek is édeskés ugyan a szaga, de mindkettő pusztulást jelent.

Leahnak első dolga volt lepillantani a Túlélők Földjére. Leah ezt a szót használta magában, holott a síkok egymáshoz képesti elhelyezkedésére vajmi kevéssé lehetett a le, föl vagy bármilyen más irányt jelző szócskával utalni. Odalenn nagyjából minden a megszokott medrében folyt. A hívők, a papok ugyanúgy tették a dolgukat, isteni mágiájukon nem látszott uruk - úrnőjük - gyengülése vagy erősödése. A nyughatatlan kalandozók éppúgy küzdöttek egymással, mint bármikor korábban. Leah túl nagyvonalú volt ahhoz, hogy különbséget tegyen a varkaudarok és a többiek között, nem vette észre alapvető ellentétüket. Tekintete átsiklott azokon a különös, nagy hatalmú - persze a halandókhoz viszonyítva - lényeken is, akik mostanában bukkantak fel a Túlélők Földjén. Egyikük sem kötődött az istenekhez, így nem okozhatták a létsík vibrálását. Ám Leah mást sem látott, aki árthatna vagy ártott volna nekik, s ezért úgy ítélte - talán egy kissé elbizakodottan -, hogy nem is létezik ilyen odalenn. A halhatatlanok világára fordította hát teljes figyelmét, elhagyta sötét, huzatos otthonát, hogy kiderítse, ki próbálgatja Ghalla urainak erejét.

 

VII.

 

Jovi Haaren bosszúsan kerülgette a kapu romjait, a park csapdáit, s magas földhányásait. Nem értette, miért nem engedte Borax hogy rendbe hozzák a palotát és környékét; a király döntése azon kevesek közé tartozott, amiket még megvitatni sem volt hajlandó. Végül is ő volt Yaurr - s Haaren sokakhoz hasonlóan ehhez Erdauint is hozzágondolta - törvényes uralkodója, s ha disznóólban akar élni, senki sem gátolhatja meg benne.

A palota belseje sem nézett ki jobban, mint környezete. Az ablakok még mindig lőréssé szűkítve álltak, s bár a hullákat és a vérnyomokat eltakarították, az előcsarnok és a lépcső még mindig siralmas látványt nyújtott - a csapdába esett varkaudarok nem adták könnyen az életüket.

A tanácsteremben nem folyt harc, mégis nyomasztó hangulat uralkodott. Tiber Fertonux komoran tologatta a számolótáblácskája golyóit. Lamiel Kirentya, a polgárok képviselője a semmibe meredt -nyílván ő is számolgatott magában. Telyone Hart, aki Tyrion Zaks, a trónkövetelő helyére került a tanácsba, Shelma pátert figyelte rosszkedvűen. A fiatal nemes Borax elszánt híve volt, nem utolsó sorban ezért választotta őt a király. Shelma páter viszont sosem tudta elfelejteni, hogy bezáratta őt a király, sőt leváltotta tisztségéből - bár ehhez kétségkívül joga volt. Most, hogy Panthar eltűnt - meghalt, ahogy Shelma páter mondta - automatikusan ő került a helyére, persze, csak amíg a király le nem váltja.

Borax most nem várakoztatta meg őket, holott korábban valamiféle gyerekes örömet talált ebben. Nyomában - mint valamikor Symulf - ott volt Romuald. A mágus még nem heverte ki sérüléseit, erősen sántított, felsőtestét mereven tartotta, hogy ne mozduljon el a kötés, bal karját még mindig nem tudta emelni. De a mágus mégis elevenebbnek látszott, mint korábban bármikor. Szeme csillogott, arca kipirult, s válla mintha kevésbé görnyedt volna előre. A katona először nem értette, minek köszönhető a változás, de aztán Boraxra pillantott, s felmérte a kettejük közti távolságot. Az uralkodó végre bízik Romualdban, végre nem csak pótléknak tekinti, hanem valóban udvari, királyi varázslónak.

- Ülj le, Jovi!

A parancsnok feleszmélt, s letelepedett Shelma páter mellé.

- Megváltoztathatatlan elhatározásom, hogy hadat küldök Erdauinra, s eltiprom a varkaudarokat. Mint mondtam, magáról a hadjárat tényéről nem akarok tanácskozni, csupán a terv megvalósításának módjáról.

Borax leült, a teremre egy pillanatra csend nehezedett. Shelma páter megköszörülte a torkát.

- Nem gondolod, uram, hogy túlzás lenne azért a nőszemélyért egy egész hadsereget kiküldeni, annyi fiatal, értékes életet elvesztegetni? Találsz helyette mást, ha nem is olyan szemrevalót, de talán becsületesebbet.

Jovi Haaren elkerekedett szemmel nézte Shelma pátert. Tudta, hogy a férfinak nincs vesztenivalója, hisz nem kell külön indok ahhoz, hogy Borax megfossza posztjától. Ugyanakkor megdöbbentette a hangjából áradó, Raia papjához méltatlan rosszindulat. Hogyan támadhat rá ilyen vadul és méltánytalanul hittársára a fény útjának követője?

Egy fél percig úgy tűnt, a király elengedi füle mellett a rosszízű közbeszólást, de aztán felpattant, s Shelma páterhez lépett. Raia papja hiába hőkölt hátra, nem tudott elhajolni a torka felé nyúló kéz elől. A marok nem nyakát, csak csuhája nyakát markolta meg, erővel talpra rántotta, s húzni kezdte kifelé. A pap nem mert ellenállni, bár az összeszorult ruhanyak fojtogatta. Tudta, ha megpróbálja lefejteni magáról, ha csak hozzáér Borax kezéhez, akár a vérpad is várhat rá felségsértés miatt.

- Gyertek ti is - kiáltott oda a többieknek Borax, miközben kivonszolta a palota kapujába Shelma pátert. Odakinn a földre lökte a férfit és körbemutatott.

- Csak egy szoknya miatt? Nézzetek csak körül, mire jutott Yaurr! Századok óta teljes elszigeteltségben éltünk, hisz három oldalról a férgekkel teli tenger választott el bennünket Ghalla más részétől, a nyugati határunkat az átkozott Erdauin zárta le. Elbizakodottságunkban azt hittük, hogy ez mindig így is marad, sosem lesz erő, ami áttörhetné természetes falainkat. Csakhogy az idő múlik akkor is, ha mi tétlenül üldögélünk. Hány fiatal élet veszett el amiatt, mert nem építettünk igazi várat, bízva szerencsénkben, s az oly régóta tartó békében?

- Egy vár nem egyenlő a háborúval - nyögte a torkát tapogató Shelma páter.

- Csakugyan? - Jovi Haaren önkéntelenül a király és a pap közé lépett. Nem Shelma pátert féltette, inkább Borax önbecsülését. - Tudod, miféle veszély fenyeget nyugat felől? Tudod, ki rabolta el Panthart, ki rendelkezhet akkora hatalommal Erdauinon, hogy tetszése szerint teleportálja Yaurrba a varkaudarokat? Hagynunk kellene, hogy az a valami kinője jelenlegi határait, annyira megerősödjön, hogy többé már emberi erő ne tudja legyőzni? Ezt tettük a Világégés előtt is: megbújtunk vackunkban, s vártuk, hogy csoda történjen. A csoda megtörtént, s most várjunk arra, hogy ismét szerencsénk legyen? Nem Shelma páter, ezúttal cselekednünk kell.

Borax indulata lelohadt. Már csak annyit tett hozzá csendesen: - Az elszigeteltségi politikának vége, kénytelenek vagyunk közvetlenül beavatkozni Erdauin életébe. A falat nem bonthatjuk le, hajóra kell szállnunk. Menjetek vissza a tanácsterembe, a részleteket azonnal megbeszéljük.

Borax még az udvaron maradt, s vele Jovi Haaren is. Bár nem voltak annyira bizalmas kapcsolatban, a katona mégis megkérdezte:

- Valóban emiatt akarsz Erdauinra menni, uram? Nem inkább a Panthar iránti vágy hajt?

Borax Jovira emelte kialvatlan, véreres szemét.

- Király vagyok - felelte, s a palota felé indult. Az előcsarnokban megállt, s hozzátette:

- És ember is.

A kopogtatásra nem jött bebocsátatást jelző válasz. Shang’li falnak támaszkodva, behunyt szemmel töprengett saját dolgain, de figyelmének egy részét továbbra is a Mester hangjára tartalékolta. Hosszú percek teltek el, s a lány kezdte különösnek találni a csöndet. Még mielőtt azonban keze az ajtóhoz ért volna, hogy belökje, s hívatlan toppanjon be a kolostor vezetőjének szobájába, az magától feltárult előtte.

A Mester fáradtnak látszott: izzadt homlokát durva szövésű vászonnal törölgette, bicepsze alig észrevehetően remegett. Shang’li meghajtotta a fejét, s átnyújtotta a tálcát. Szívesen megjegyezte volna, hogy ekkora túlterhelés káros lehet, de nem volt joga hozzá, hogy beleszóljon a férfi életébe.

Shiu’rinnak sokat kellett küzdenie, harcolnia, hogy átvehesse Huddens Mester helyét, hisz ahány kósza kobudera csak akadt a kolostor környékén, mind össze akarta mérni erejét az övével. Csakhogy az utolsó kihívás óta hónapok teltek el, és a Mester mégsem hagyott fel kegyetlen edzésmódszereivel. Ráadásul ki sem aludta magát, hisz a tanítás, a ceremóniák, a gyakorlás mellett éjjelente órákon keresztül jegyzetel. S mintha mindez még nem volna elég, bárki jön is a Túlélők Földje bármely vidékéről, meghallgatja képtelen meséjét, udvariasan bólogat, s még biztatja is további szószátyárkodásra. Nem nézi, hogy kobuderák vagy emberek, még az árnymanókat is beengedi, rábólint bődületes hazugságaikra. Azóta van így, töprengett a fekete hajú lány, igen azóta, mióta elment egyedül, hogy régi barátját felkeresse. Mikor visszajött, könyveket és papírtekercseket hozott magával, s a rosszkedvet, ami azóta sem hagyta el teljesen.

Shang’li arra eszmélt, hogy Shiu’rin puhán megérinti.

- Azt mondtam, elmehetsz. A lány elvörösödött; annyira elmerült saját gondolataiban, hogy

nem figyelt mesterére. Meghajolt, s már majdnem kihátrált az ajtón, amikor Shiu’rin utánaszólt: - Ne aggódj miattam, lányom! A sorsunkat csak siettethetjük, el nem kerülhetjük.

A megszólításra - lányom - Shang’li arcáról eltűnt a pír, helyét sápadtság vette át. Alig két évvel lehetett fiatalabb Shiu’rinnál, de ez az egyetlen szó olyan mély, tátongó szakadékot vágott közéjük, amelyre aligha épülhet valaha is híd. Az utolsó mondat pedig - bár csupán idézet volt a Szellemek könyvéből - nagyon gyászosan hangzott. Mintha valami elkerülhetetlen végzet rohanna Shiu’rin felé, amely elől meg sem próbál elmenekülni…

- Varkaudarok!

A kiáltást visszhangként ismételték meg a folyosóra gyűlő kobuderák. Majd mindannyian fegyvert tartottak kezükben, s ez jelezte bizonytalanságukat: nem bíztak saját testük erejében. Bár hírmondó nem maradt, aki elmesélje, milyen körülmények között pusztult el Huddens mester s egy teljes kobudera kolostor, a nyomokból még hetek múltán is kideríthető volt a tettesek kiléte: varkaudarok rohanták le az avatásra gyülekező szerzeteseket. Most pedig itt is a kapu előtt álltak, aligha békés szándékoktól vezetve. Shang’li az egyik homlokzati ablakhoz rohant. Nem hajolt ki - a vadászvarkaudarok nyilai túl könnyen eltalálhatták volna -, csak a falhoz simulva mert kikukkantani.

Egyetlen varkaudart sem látott, sőt senki mást sem addig, amíg a közvetlenül a kapu előtt álló alak hátrább nem húzódott. Felülről a köpeny és a csuklya tökéletesen eltakarta, bárki lehetett, bár hatalmas termete akár varkaudart is jelezhetett.

Az idegen néhány lépésnyi hátrálás után letolta fejéről a csuklyát, s felpillantott az ablakokra. Tekintete találkozott Shang’liéval, de nem látszott benne felismerés. A lányéban annál inkább, így amikor a mellette levő ablaknál valaki megfeszítette íját, hihetetlenül gyors mozdulattal ütött az egyenesen tartott kar könyökhajlatába. Az alsó kar megrándult, a nyíl elpattant ugyan, de célját veszítve hullott a földre. A varkaudaron nem látszott, hogy zavarta volna a nyilvánvaló támadás, ugyanolyan nyugodtan állt, mint előtte.

Shiu’rin, aki maga is előjött a zajra, közvetlenül Shang’li mögött állt, s ő is a hívatlan látogatót figyelte. Sosem beszéltek egymással, s tulajdonképpen a kobudera közelről sosem látta őt; hisz mire a kártyák átkától megszabadult, s magához tért, a varkaudar már elment. Suttyogó Setye elbeszélése alapján azonban pontos képet alkothatott róla, hiszen a hiányzó szem és fül, a megégett arc tökéletes ismertetőjelek voltak. Annak ellenére, hogy immár tudta, ki kér bebocsátást, tekintetével körbepásztázta a kolostor előtti teret. A ház egy nehezen megközelíthető sziklára épült, s alig néhány fa és bokor díszelgett előtte. Ezek rejtették azt az utat, amelyet a kevés rendszeres látogató használt. Támadás csakis ebből az irányból jöhetett volna, de Shiu’rin nem látott mozgást a gyér bokrok között.

- Engedjétek be, de azonnal zárjátok be a kaput mögötte. Vezessétek a szobámba! Shang’li, te gyere velem!

Miközben szobájába tartott, Shiu’rin a sorsok folyton összekuszálódó vonalain töprengett. Zoodroo Tinttel először mint ellenségek találkoztak: ő és barátai Libertanban, a varkaudarok ostromlotta városban ragadtak, s kénytelenek voltak szembeszállni a fekete hordával. Aztán már, mint valódi énjüktől megfosztott, elátkozott szörnyetegek, ők kergették Zoodroo Tintet, aki nem egészen önszántából a kártyák elpusztításán munkálkodó Damarthilékkal tartott. Végül sorstársak lettek: mindkettejüknél ott rejtőzik egy-egy kártya, amelyet csak félve mernek használni… Bárcsak ne emiatt jönne, bár valami más hozta volna ide!

Shang’li elégedetten nyugtázta, hogy ha csak az alacsony ajtó miatt is, de Zoodroo Tint kénytelen meghajolva lépni a mestere elé. A varkaudar nem sokat változott a Zan-indukátor lerombolása óta, talán csak fél szemének tekintete lett keserűbb.

Shiu’rin biccentett, s rögtön a tárgyra tért:

- Hadüzenet? Utolsó figyelmeztetés, hogy hagyjuk el ezt a helyet, mert a varkaudaroknak szüksége van rá?

Zoodroo Tint kényelmesen letelepedett, mielőtt válaszolt volna. Nagyon zavarta az alacsony mennyezet.

- Hadüzenet nem lesz, sem első vagy utolsó figyelmeztetés. De a varkaudarok jönni fognak, és…

- És elpusztítanak mindent, ami csak az útjukba kerül! - Shiu’rin fékezte indulatait, nyugodt, semleges hangon beszélt annak ellenére, hogy kellemetlen dolgokat készült mondani. - Másra nem vagytok képesek, csak erre? Nincs jövőtök, ha nem vagytok képesek megváltozni. Meg kell békélnetek a világgal! Ha nem teszitek, előbb-utóbb felfaljátok magatokat.

- Ezt, mint Treem utódja mondod? Shiu’rin arca megrándult.

- Tehát te is tudod… Szörnyű halála volt. Azt hiszem, még élt, amikor valamilyen állat széttépte.

- Treem, ha nem is látott a jövőbe, de le tudott vonni bizonyos következtetéseket. Akartam valamit kérdezni tőle, de már nem élt, mire odaértem.

- De nem temetted el… Hagytad odakinn feküdni - Shiu’rin hangjában most először szikrázott fel a harag.

Zoodroo Tint eltűnődött.

- Nem jutott eszembe. Hogy én elföldeljek egy embert? Nem, ez meg sem fordult a fejemben.

- Tedd fel a kérdésedet, aztán menj el! Talán még nem vagyok olyan bölcs, mint Treem, talán nem is leszek soha, de neked esetleg meg tudok felelni.

- Már megválaszoltad. Úgy vélem, elégedett lehetsz, Treem rádörökítette lényeglátását.

A beszélgetés mintha befejeződött volna, de Zoodroo Tint nem mozdult. Shang’li legszívesebben felrángatta volna, s kilökte volna az ajtón. Azonban - amellett, hogy nehezen bírt volna a férfival - a Mester nem dicsérte volna még a barátságtalan viselkedésért. Mégis, ahogy a varkaudar tekintete őt pásztázta, kedve lett volna akár ezt is megkockáztatni.

-Ugye van még valami?

Zoodroo Tint nem tudta, mit feleljen. Ha beszél, eddigi életét tagadja meg, elárulja a varkaudarokat, valóban megérdemli a kitaszíttatást. Végül is ezek csak kobuderák, mit számít, ha elpusztulnak? Nem állhal az ő oldalukra saját népével szemben, még akkor sem, ha a férfinak, aki előtte ül, ugyanolyan kártyája van, mint neki… De támogatni kell-e társait akkor is, ha hibát követnek el, ha a jövőjüket kockáztatják?

Régebben nem fordultak meg efféle gondolatok fejében. Olyan természetes volt saját felsőbbrendűsége, hogy nem gondolt a többi fajjal. Csakhogy az elmúlt egy-két év nagy részét a kalandozók között töltötte, s megdöbbentette, milyen gyorsan tudnak reagálni, összefogni, ha éppen arra van szükség. Nem tehetik a kalandozókat rabszolgáikká, hisz ha átmenetileg sikerülne is, mindig rettegniük kellene tőlük. S ha fellázadnának, ha elhagynák a varkaudarok általa olyannyira áhított országát, kénytelenek lennének üldözni, újra és újra befogni őket, hisz rabszolgák nélkül képtelenek lennének létezni… A kalandozók, a sokféle faj sosem adná fel, s újra meg újra felborítanák a rendet, szétbomlasztanák az országot…

- A varkaudarok Chara-dint szolgálják - bökte ki végül Zoodroo Tint.

Shang’li döbbenten figyelte mestere reagálását. Minden vér kifutott Shiu’rin arcából, szája tátva maradt, szempillái megrebbentek. A lány nem ismerte a nevet, de kezdte sejteni jelentőségét.

- Az nem lehet - hebegte Shiu’rin. - Nem szabadulhatott ki…

- Egy papja ott van a varkaudaroknál, az ő segítségükkel szedi össze a kártyákat. Panthart és Abiondit már elfogta, a többiekkel nem tudom, mi van. Ha jól sejtem, a következő célpont ez a kolostor… Te.

Shiu’rin a legősibb kobudera technikákhoz nyúlt vissza, hogy lecsillapítsa lelke háborgását. Mikor ismét kinyitotta a szemét, Zoodroo Tint már állt, menni készült.

- Sokat kockáztattál ezzel a figyelmeztetéssel… Köszönöm. A varkaudar fanyarul elmosolyodott, kivillantotta hosszú szemfogait.

- Ha elvesztettem valamit, az már korábban történt. Most megyek, nem akarok bennragadni a csapdában.

Odakinn a folyosó csöndjét izgatott kiáltozás verte fel, majd egy robbanás repesztette szét csaknem a kobuderák dobhártyáját.

- Késő. Alighanem már eljöttek értem… Értünk.

Kopernik Xantrox legszélső házai előtt állt, s azon töprengett, hogyan is került oda. Pontosabban azt tudta, hogyan - a főtéren megfordult, s otthagyta Hruumot -, de arról sejtelme sem volt, hogy miért. Az egyetlen lehetséges megoldás az volt, hogy valaki befolyásolta elméjét, s éppen ezt ellenőrizte, amikor a fogat megállt előtte.

- Hruum hol van?

A mutáns nem tudott megszólalni, míg be nem fejezte vizsgálódását. Akkor tehetetlenül széttárta a karját.

- Nem tudom. Együtt jöttünk be a városba, de aztán valami szétválasztott bennünket. Én kijöttem, ő továbbment…

- Pattanj fel, kölyök, a haverod alighanem bajban van! Kopernik maga is ugyanúgy gondolta, s nem is késlekedett. Alig pár perc telt el, mióta elvált a trolltól, még nem történhetett vele semmi végzetes - legalábbis a mutáns így remélte.

Hruum valóban nem jutott messzire. Kábán botorkált a varázslótorony felé, jószerivel nem is tudta, miért pont arra. Kavargó elméjében hol a reménytelenség és a fásultság, hol a Damarthil iránti vágy és egyfajta küldetéstudat - hiszen megígérte a lánynak, hogy megakadályozza Chara-din kiszabadulását - kerekedett felül, s ezek az érzések mind a varázslótorony felé vezették.

A torony ajtaját nemrég berobbantották, s azóta annyit sem törődtek vele, hogy akár ideiglenesen is pótolják. Az asztalt többé-kevésbé eltakarta egy jókora, a bejáratnak hátát mutató, öblös karosszék. A troll lépteit nem lehetett nem meghallani, a házban mégsem mozdult senki. Akár egy ravatalozó, olyan halott és hideg volt a hely. Hruum beljebb lépett, s már majdnem elkiabálta magát - a túlzsúfoltság ellenére bizonyára döngő visszhang felelt volna neki -, amikor meglátta az asztalra támasztott, fekete csizmás lábakat. Túl keskenyek és kecsesek voltak, hogy Abiondihoz tartozzanak, így a troll arra tippelt, az újonnan kinevezett varázsló üldögél magányosan előtte. Amikor azonban a karosszék megpördült - a súlyos bútor olyan könnyedén csúszott oldalra, mintha kerekeken gördült volna - elvetette ezt a lehetőséget is. Az ismeretlen ugyanis nem lehetett a Borax király által kinevezett mágus, hiszen - bár nem találkozott vele, tudta róla - az férfi volt. Azon kívül nem is volt egyedül. Az asztal lábához kötözve egy fiatal elf fiú kucorgott remegve. Valószínűtlenül kék szemei Hruumra meredtek reménykedve, megbéklyózott kezével homlokába hulló ezüstszürke haját próbálta elsöpörni. A troll azonban nem vesztegette rá figyelmét, tekintetét az idegen nő vonzotta. Mert a fekete álarc szemrésein smaragdzöld ragyogás áradt felé, a sötét ruhába bújtatott vállakra arany zuhatag omlott le, éppolyan, mint…

- Damarthil?

Hruum földbe gyökerezve állt, egy lépést sem tudott tenni a nő felé. Nem merte hinni, hogy ez igaz lehet és nem akarta elveszíteni a reményt sem. Hisz amíg távol van tőle, amíg az a néhány méter és az álarc elválasztja tőle, addig lehetséges a lehetetlen. De ki tudja, ha közelebb lép, ha az álarc félrecsúszik, talán szétfoszlik a látomás, s őt megüti a rideg valóság.

De hiába állt mozdulatlanul Hruum, nem kerülhette el a sorsát. Hosszú, karcsú ujjak nyúltak a maszk felé - bíborvörös körmökön akadt meg a troll tekintete -, s az végre lehullott.

Nem volt többé kétely és nem volt többé bizonytalanság. Damarthil édes arca bukkant elő, az ő nyugodt pillantása fénylett hívogatóan a férfi felé. Mindegy volt a ruha, a környezet, Hruumot nem érdekelte a hogyan és a miért - csak Damarthil.

Lépései mégis tétovák voltak és lassúak, hiszen szerelme még mindig egy gyönyörű elf volt, s ő maga nem több egy otromba, csúnyácska trollnál. A faji korlátok továbbra is elválasztják őket, s ezeket az akadályokat nem gyűrhetik le néhány egyszerű lépéssel…

- Meg tudod tenni, hiszen csak akarnod kell - Hruum megtorpant. A hang ugyanolyan lágy és csalogató volt, mint régen, de volt benne valami halvány mellékzönge. Ráadásul nem is értette teljesen, mire gondol a lány. - Nézz a fiúra! Ha akarod, te is ilyen karcsú és szép lehetsz, hiszen megvan hozzá a hatalmad.

Hruum a rettegő elfre nézett. Emberi mértékkel mérve tizenhat-tizenhét éves lehetett, csakhogy az elfeknél másképp múlik az idő. A fogoly félreértette a troll tűnődő pillantását. Nyüszítve próbált beljebb, az asztal alá húzódni, hogy a hatalmas termetű, félelmetes férfi ne érhesse el. Hruum persze kiszedhette volna, ha akarja, de esze ágában sem volt hozzányúlni.

- Sokat gondolkoztam, mióta elmentél…

- Én is, Hruum. Rengeteg időm volt eldönteni, kellesz-e nekem. Sosem találok nálad hűségesebbet, kedvesebbet. Tudom, hogy sosem fogsz elhagyni, s nekem ez a legfontosabb.

- Lehetséges lenne?

- Lehetséges, Hruum. És kitaláltam a módját is; olyan egyszerű, hogy az már nevetséges. Csak rajtad múlik, hogy elf legyél, ugyanolyan, mint én…

A nő mosolygott; puha, bíbor ajkai mögül kivillantak hófehér fogai. Mosolya szerelmet és gyöngédséget ígért; nem pillanatnyi örömet, hanem örökké tartó boldogságot.

A trollnak immár nem esett nehezére a döntés. Közelebb lépett, s miközben az elf fiút nézte, megindult benne a változás.

Másképp, alacsonyabbról látta a világot. Szeme elé emelte kezét, megcsodálta ujjainak halvány törékenységét, mozdulatainak kecsességét. Sosem érezte magát ilyen könnyűnek, ennyire szabadnak…

- Ne! Ne közelíts! Meg akar ölni, meneküljünk!

Az elméjében megszólaló hang éles volt, s félelemmel teli. Hruumnak kellett néhány másodperc, hogy rádöbbenjen, az elf szól hozzá, pontosabban annak háttérbe szorított személyisége. Elhallgattatásához nagyobb erőfeszítés kellett, mint korábban bármelyik lemásolt teremtmény esetében; a keskeny, elf arcon verejtékcsöppek jelentek meg.

A zavaró belső hang elnémítása után Hruumot már semmi sem tartotta vissza. Megtette azt a néhány lépést, ami a karosszéktől elválasztotta, s már-már megérintette a lány puha bőrét, amikor újra felcsattant a kiáltás:

- Menj onnan, meg akar ölni!

Nem az elf kiáltott, Kopernik kissé rekedtes hangja szállt felé. A mutáns az ajtóban állt, s megpróbálta Hruum agyát befolyásolni. Csak annyit akart, hogy jöjjön el attól a nőtől, távolodjon el legalább annyira, hogy meg tudják támadni. Ám ha arra képes volt is, hogy felismerje Hruumot átváltozott formájában, elméjére már nem tudott hatni. A troll mintha nem is hallotta, érezte volna, megsimogatta a lány arcát, aki viszonzásul gyengén megszorította csuklóját. És nem is engedte el többé, egyre erősebben markolta, míg Hruum végül úgy érezte, elhal a keze. Kifehéredő kézfejéről a nő arcára nézett, amely nem viselte többé magán Damarthil vonásait. A sima, szabályos babaarc talán szép is lehetett volna, ha üres szemgödreiben nem fészkel a sötétség. S ahogy a troll azokba a szemekbe nézett, azon kapta magát, hogy nem látja többé az azt körülvevő arcot, szertefoszlik, akár egy újabb maszk, s helyén nem marad más, csak az üressége, a semmi. Szédítő káosz, az űr fenyegető anyagnélkülisége pillantott vissza rá, markolta meg hangosan doboló szívét…

Ha tudott volna, ha képes lett volna rá, Hruum felkiált, kirántja karját, a kardjához kap… De nem volt több esélye a szabad cselekvésre. Hagyta, hogy elszívják erejét, életét, s úgy rogyott össze, mint egy rongycsomó.

Kopernik, aki egész idő alatt kapcsolatban állt a troll agyával, ugyanazt látta, érezte, mint ő. Ugyanúgy betöltötte a rettegés, a fájdalom, s ami még erősebb volt, ami fölé kerekedett minden ijesztő érzésnek: a csalódottság. Hruum úgy ájult el, hogy utolsó gondolata Damarthil volt, a határtalan vágy, ami felé repítette volna, ha mozdulni képes.

Hruum nem menekülhetett, de Kopernik igen. Sosem tapasztalt efféle mindent elsöprő félelmet, amely mindent kiszorított elméjéből egyetlen napsütötte zug kivételével, amit viszont Damarthil töltött ki teljes egészében. Menni akart, nemcsak azért, mert Hruumból folyamatosan erre ösztökélő gondolathullámok ostromolták, hanem mert látta az arcot, s nem lehetett többé maradása. S hová menekülhetett volna, ha nem ahhoz az egyetlen lényhez, akinek neve tündöklően kiragyogott sötét, kavargó gondolatai közül? Elteleportált hát. Damarthilhoz, az egyetlenhez, aki - Hruum erős sugallata szerint - menedéket nyújthat neki. Idegen gondolatokkal telizsúfolt, káoszdúlta agyában nem sejlett fel az irtózatos hiba: Damarthil nincs Ghallán, sőt, ezen az anyagi síkon sem…

Bár úgy tűnt, a Kopernik mögött felsorakozott varázslókirályok megvárták, míg a halandók - így vagy úgy - eltűnnek a színtérről, valójában csak a megfelelő alkalmat lesték, hogy beavatkozhassanak. Kopernik eltűnt az útból, Hruum is eszméletlenül hevert a karosszék előtt - a Nikk kezéből kiinduló tűzfolyam akadály nélkül jutott Chara-din papvarázslójáig, pontosabban addig a láthatatlan pajzsig, ami előtte feszült.

- Tűnjetek el, bohócok! Isteneitek nélkül nem értek semmit Chara-din legkisebb szolgájával szemben sem. Pusztuljatok, zárkózzatok be újra bűzös lyukaitokba, álmodjatok a valódi életről, ami többé nem lehet tiétek! Vagy küldjelek vissza benneteket én?

Arc - így nevezte őt a többi boszorkánykirály is, noha testének épp ez a része volt a legkevésbé megfogható - győztesként állt a szellemvarázslók előtt, s talán épp azért nem váltotta be azonnal fenyegetését, mert élvezni akarta a kivételes helyzetet. Hiszen végre sikerült, ami annak idején sohasem, s amiről a kriptában töltött évezredek alatt álmodozni is alig mert: legyőzte végre őket, s rajtuk keresztül isteneiket is, hiszen egyiküknek sincs annyi ereje, hogy akár csak megpróbáljon szembeszállni vele.

Csakhogy amit annakidején Rhatt és Bufa nem habozott megcselekedni, attól papjaik sem riadtak vissza: egyesített hatalmuk révén - bár nem közvetlenül istentől való volt - többek lettek, s erősebbek. Nikk az utolsó pillanatban csatlakozott a köröttük keringő hármas örvényhez, s egyszersmind láthatóvá is tette, különös, aranyszín ragyogást adva a szellemtestüket átjáró, behálózó kusza erővonalaknak.

Arc egy pillanatig bénultan figyelte, mi kerekedik ki ebből a pusztító és magányos lénye számára elképzelhetetlen szövetségből, aztán robbantott. A torony egyik oldalát - pontosan azt, ahol az ajtónyílás feketéllett - messze röpítette a nyomás, ám a szellemvarázslók meg sem inogtak. Egyedül Dzsal haja szállt játékosan a szél irányába, de ez is csak azért, hogy pukkassza ellenfelüket, akinek egyébként aligha volt érzéke az efféle finomkodó gúnyhoz. Azt azonban be kellett látnia, hogy vannak előnyei, ha valaki nem hús-vér testet, hanem csak egy könnyen alakítható energiaformát birtokol: aligha vannak rá hatással a pusztító varázslatok. Az előző otthonába kényszerítők viszont igen, s Arc komótosan nekilátott egy ilyennek. Mozdulatai lassúak voltak, és nemcsak azért, mert az efféle mágiák nagy pontosságot és alaposságot igényelnek. Ki akarta élvezni, látni akarta a félelmet a szellemvarázslók arcán, miközben megfosztja szabadságuktól, s újra kriptájuk magányába űzi őket. Nem félt ellenfeleitől, s így nem is jutott eszébe, hogy ezzel időt ad nekik, hadd készítsék elő támadásukat. Szilárdan hitte, hogy annyiféle, s oly erős védelmi mágia húzódik körülötte, hogy azt még órákig nem bírnák lebontani, hacsak nem szüntetnek meg mindenféle varázst a torony belsejében. Csakhogy ekkor először ők maguk tűnnének el, hiszen jelenlegi formájukban nem többek élő, alakot öltött mágiacsomóknál. Arc sejtette, hogy ezzel ők is tisztában vannak, s ha mégsem, az is az ő bajuk. Úgy tűnt, valóban nem ismerik az ő sérthetetlenségét, mert már-már zavarba ejtően rezzenéstelen arccal figyelték. Puttó mintha még mulatott is volna rajta, Dzsal szemében sem félsz tükröződött… Arc azonban nem törődött ellenfelei érzelmi hullámzásaival, csak arra figyelt, hogy tökéletesen hajtsa végre varázslatát. S ahogy annakidején, most sem követett el gikszert, az utolsó, végső szó következett, ami visszazavarja a szellemeket az őket megillető helyre, s egyben be is börtönzi lényüket, hogy ne juthasson eszükbe még egyszer szembeszállni Chara-din akaratával. Ám mielőtt ezt az utolsó szót kimondta volna, Arc pillantása még egyszer a szellemvarázslókra esett, s megdöbbentette az a feszültség, amellyel varázslatának végét várták. Mégsem látott rá okot, hogy ne fejezze be, hisz mit tehettek volna ellene?

A szó visszavonhatatlanul elhangzott, a mereven kinyújtott kezek Kaz és a többiek felé irányultak, akik - látszólag - meg sem próbáltak védekezni. Mégis ugyanott álltak egy másodperc múlva is, akkor is, amikor Arc karja felrobbant. Az összpontosítás feszítette vonásaik megenyhültek, fáradtság vésett helyükbe apró ráncokat. Arc körül egymás után robbantak fel a védekező mágiák. Először a tüskepajzs szórta tele testét apró, égető szikrákkal, majd Hhaar burka olvadt rá bőrére visszavonhatatlanul, aztán sorban a többi. Hosszú percekig tartott a káprázatos tűzijáték, s a végén Arcból nem maradt több egy maréknyi szürke hamunál.

A szellemvarázslók remegtek a kimerültségtől. A mágia valójában csupasz energia, amelynek felszabadításához a formálásnál is nagyobb, kivételesebb erő szükséges. Ha Arc nem kezd bele egy varázslatba, hogy ezzel megkönnyítse dolgukat, nem sikerülhetett volna… S még így is túl sokba került.

Puttó összeesett. Ő volt közülük a leggyengébb, nemhiába bújt gyerektestbe - nem volt többé ereje még a szellemtest fenntartásához sem. Nikk felkapta - nem éppen könnyedén, de azért megtette -, s kivitte a torony elé. Korábban jókora csődület támadt volna a robbanások hangjára, most azonban egy lélek sem volt az utcán - a fogat sem, el kellett vonniuk belőle a mágiát, s így szertefoszlott.

- Nehéz lesz az út visszafelé - sóhajtotta Dzsal. Hangjából hiányzott a megszokott könnyedség. - Még nem láttunk semmit az új világból.

- Nem is fogunk, Dzsal. Puttót vissza kell vinnünk, mielőtt teljesen kimerül. És neked sincs elég erőd, hogy a szükségesnél akár csak egy órányival is többet tölts idekinn!

Dzsal vállat vont, aztán mind a négyen lassan köddé foszlottak. A toronyból lassan kígyózó szürke füst tört elő. A megfeketedett falak és összeégett bútorok között Hruum sértetlenül feküdt a földön, még a ruhája sem pörkölődött meg. Még mindig a csalódottság keltette kín torzította el a vonásait, teste görcsbe rándult. Aztán a görcs oldódni kezdett, s ezzel egyidőben mintha Hruum maga is áttetszővé vált volna. Néhány pillanat múlva a trollnak nyoma sem volt.

 

VIII.

 

Zoodroo Tint nem volt különösebben érzékeny, de egy idő után idegesíteni kezdte Shang’li állandóan reászegeződő tekintete. A lány mindenhová követte, bárhová ment a bezárkózott kolostorban, mintha attól tartana, hogy a varkaudar bármikor elárulhatja őket, beengedheti társait. Gyanakvása nem csak azért volt alaptalan, mert Zoodroo Tintnek esze ágában sem volt ilyesmit elkövetni - nem lelkiismerete tartotta vissza, csupán kitaszítottsága feletti dühe -, hanem mert a kaput és a mellékbejáratokat őrző kobuderákat csupán komoly közelharc árán tudta volna félreállítani, amelynek kimenetele igencsak kétséges volt - persze csak ha nem használja a kártyát.

Végül Shiu’rin állította le Shang’lit, valami mondvacsinált feladattal elküldte az épület ellenkező szárnyába. Ő maga azonban Zoodroo Tint mellett maradt, s megkérdezte:

- Miért nem támadnak?

A varkaudar nem lépett a hevenyészve bedeszkázott ablakhoz, e nélkül is tudta, hogy társai némán várakoznak a kapu előtt, lőtávolon kívül. Mióta megérkeztek, egyetlen szó sem hagyta el a torkukat, sem fenyegetés, sem követelés.

- Nyílván várnak valamire. Túl kevesen vannak az ostromhoz és kővetőt sem hoztak, pedig másképp nem tudnak betörni a falakon. Itt nem várták őket tárt kapukkal, nem gyanútlan áldozatokat kell lemészárolniuk.

Zoodroo Tint kissé epés modora meglepte Shiu’rint, ugyanakkor szavai el is gondolkoztatták.

- Te is ott voltál, ugye? Talán éppen te vezetted a gyilkosokat, talán éppen a te fegyvered végzett Huddens Mesterrel?

Ezek csak kérdések voltak, s felelet nem is érkezett rájuk, mégis, kimondásuk pillanatától Shiu’rin már tudta: a válasz csakis igenlő lehet.

Baljós, kísérteties szélroham söpört végig a folyosón, noha előzőleg minden nagyobb nyílást gondosan bedeszkáztak. Sűrű, köhögtető port hozott magával, ami mindenhová beférkőzött és mindent befedett. Talán a szellőzőkön tört be a szél, talán mágia keltette életre, mindenesetre oly erős volt, hogy a szerzetesek alig tudtak megállni a lábukon. Testi elgyöngülésüknél azonban fontosabb és szomorúbb volt lelki elbizonytalanodásuk. Nem látták értelmét a védekezésnek,

a szabadulás egyetlen lehetséges, s ismeretlenségében is vonzó módjának csakis az önkéntes halál tűnt. Puszta kezükkel feszítették fel az ablakokat lezáró deszkákat, s ugrottak ki a keskeny nyílásokon, emberfeletti erővel emelték ki a kapu zárógerendáját, s nyitották ki a hatalmas ajtószárnyakat… Tódultak ki a kolostor elé, s a varkaudarok előtt térdrerogyva várták, kívánták az irgalmas halált. Ellenfeleik azonban csak kötelet vetettek a nyakukba és rabláncra fűzve vezették őket valahová hátra. Csak azokkal végeztek, akik az emeleti ablakokból kiugorva megsérültek, kezük, lábuk tört - velük viszont kíméletlenül. Amikor a szerzetesek órákkal később kijózanodtak, sokáig nem értették, miféle ármány áldozatai lettek, s mikor végül megvilágosodott elméjük, már semmit sem tehettek: rabszolgák voltak. Sovány volt a vigasz, hogy immár legalább a lelkük szabad. Persze voltak, akik ha nehezen is, de ellen tudtak állni az alattomos mágiának. Shang’li kúszva igyekezett az épület ellenkező vége felé. Zavaros agyában kavargó gondolatok szerint, ha csak egy kicsit is fölemelkedik, ha feltérdel, úrrá lesz rajta a kísértés, s ugyanazt teszi, mint félőrült társai: kirohan a kapun, s felkínálja, megadja magát. Kezdetben megpróbálta visszatartani őket, de a szó nem használt a megkínzott elméknek, s a lány kénytelen volt beletörődni, hogy csak magát mentheti. Illetve… Volt valaki, akire aligha hatott a lelkeket felkavaró varázslat, s a lány éppen arra igyekezett, ahol őt sejtette. Nem gondolta végig, hogy oltalmat kér tőle, vagy éppen szolgálatát ajánlaná fel, csak mellette akart lenni… Néha az ilyen ködös kívánságok is adhatnak annyi erőt, ami teljesítésükhöz kell.

A kobudera felcsúszott a lépcsőn, s hamarosan ott volt, ahol mesterét hagyta. Azonban sem Shiu’rint, sem azt az átkozott varkaudart nem látta - egészen addig, míg be nem fordult a sarkon, akkor sem egészen az tárult a szeme elé, amit várt.

Shiu’rint még csak felismerte, hisz bármennyire megváltozott, megnőtt is a sovány, inas test, arcának vonásai alig-alig torzultak el. Mégis hihetetlennek tűnt számára, hogy ez a meztelen, vastag izmoktól duzzadó óriás, mesterével legyen azonos. Annyira más volt… Féktelen és indulatos, bömbölő hanggal vetette magát ellenfelére, s szemlátomást nem volt más célja csak az ölés.

A fekete, csillogó árnyalak azonban még nála is gyorsabb volt, hiszen nem valódi testet kellett mozgatnia, csak egy szellemét. Kecsesen kitért Shiu’rin elől, valahányszor rettenetes karjai halálos ölelésre összezárultak. Aztán csak állt, várta az újabb támadást, s ezzel egyre jobban felbőszítette a kobuderából lett szörnyeteget. Áttetszősége ellenére Zoodroo Tint arca is megőrizte eredeti jellegzetességeit, fél orcája éppolyan csúf volt, mint korábban, csak a maradék szemében égő tűz volt izzóbb. Mégis, volt valami furcsa benne, valami érthetetlen tétovázás, amit sem Shiu’rin, sem az egyik sarokban megbúvó, függöny mögül leskelődő Shang’li nem tudott mire vélni.

Igaz, Shiu’rin nem is igen töprengett a varkaudar különös harcmodorán, ő egyszerűen csak ki akarta tekerni a nyakát, szét akarta tépni, hogy végre bosszút állhasson Huddens Mester pusztulásáért. Vágya a bosszúra érthető volt ugyan, de nem igazán illett természetéhez. Ám Huddens a tanítója volt, s különben is, volt valami a levegőben…

Shang’li nem vette észre, mikor jelent meg a különös öregember a folyosón, mióta lesi enyhén félrehajtott fejjel a behemót és az árny küzdelmét. Amikor azonban végre felfigyelt rá, vadul kalapáló szíve összeszorult. Nem volt semmi félelmetes a fekete köpenyes férfi külsejében, hacsak az a bizonytalan körvonalú gomolygás nem, ami körülvette. Shang’li mégis csaknem előbújt, hogy remegve a lábai elé vesse magát, és kegyelmet kérjen - azt se bánta volna, ha ez a halálát jelenti. A lányban azonban volt annyi erő, hogy mozdulatlan maradjon, sőt visszafojtsa, ritkítsa lélegzetvételeit. Kobudera fegyelmezettséggel gátolta meg, hogy bármilyen életjel elárulhassa rejtekhelyét, legyen szó akár egy sóhajtásról, amely meglebbenti a függöny szélét, akár gondolatainak kisugárzásáról. Önmagába mélyedő, testének életfunkcióit csökkentő meditálása azonban nem akadályozta meg, hogy ne kísérje figyelemmel a folyosón zajló eseményeket.

Lelassult szívverése csaknem teljesen megállt, amikor az idegen varázsló - mert ő volt az, aki azt a borzasztó, idegőrlő mágiát rájuk küldte - megérintette Shiu’rin karját. A szörnyeteg, aki csak meghajolva fért be a kolostor viszonylag alacsony mennyezetű folyosójára, félrefordította a fejét, s az öreg szemébe nézett. Egy gyors rángás futott végig testén, de nem rántotta ki magát az enyhe szorításból. Ehelyett döngve elvágódott, mintha az enyhe érintés minden erejét elszívta volna, s már a padlón fekve elkezdett visszaváltozni. Mire az átalakulás befejeződött s a mágus elengedte, Zoodroo Tint is újra eredeti alakjában állt a folyosó végén. Shiu’rint nézte rezzenéstelenül, s csak az első szabályos lélegzetvétel után pillantott Martianra, aki félbeszakította, sőt eldöntötte kettejük küzdelmét.

- Lám, lám, egy igazi varkaudar. Kellemes meglepetés, hogy felismerted, melyik oldalon a helyed, s kihasználtad a megfelelő alkalmat. Nélküled törhettem volna a fejem, miképp kényszerítsem átváltozásra a kobuderát, de a te segítségeddel gyerekjáték volt.

Shang’li csaknem elkiáltotta magát: áruló, s csak az utolsó pillanatban kapott annyira észbe, hogy ruháját a szájába gyömöszölve elfojtsa hangját. Az akarat, a gondolat azonban elfojthatatlan, s az arra érzékeny elmék ezt is meghallhatják. Martian is megfordult, egyenesen az ablak felé nézett, de miután nem észlelt további életjeleket, beszélt tovább.

- Ha képes lennék ilyesmire, most nyílván hálát éreznék irántad. Csakhogy semmi ilyesmire nem vagyok alkalmas, s így neked is ugyanaz a sors jut, mint ennek itt - rúgott a kobuderába a varázsló. Zoodroo Tint összerezzent, de nem hátrált el a közeledő varázsló elől.

- Én nem fogok átalakulni. Őt sem tudtad megszerezni e nélkül, engem sem fogsz.

Martian keskeny szája mosolyra húzódott, s ez hátborzongatóbb volt bármilyen fenyegetésnél.

- Amikor átváltoztak, Chara-diné lettek, mert ő teremtette a kártyákat. A befolyása alá kerültek, akár akarták, akár nem, Chara-din megszerezte a bennük rejlő erőt! De neked nem kell átalakulnod, te anélkül is ízig-vérig Chara-diné vagy, hisz ő teremtette minden porcikádat, ő hozta létre a régmúltban élt ősödet. Varkaudar vagy, tehát Chara-din szolgája, akár akarod, akár nem!

Zoodroo Tint csak most értette meg, miféle csapdába került. Semmit sem tehetett az ellen, hogy Martian, azaz voltaképp Chara-din a hatalmába kerítse, akarat nélküli bábbá, szinte élőholttá változtassa. Hiszen Shiu’rinnak is dobogott a szíve, emelkedett-süllyedt a mellkasa, de többé nem volt önmaga… Nem volt több egy tárgynál.

Keserűségét fokozta a pap mögött megjelenő Sister O’Pump kaján mosolya.

- Végre azt kapod, amit érdemelsz! Érdemtelenül birtokolt kártyád fog a pusztulásba dönteni, mostani lényednél is kevesebb leszel: semmivé válsz, eggyé olvadsz istenünk akaratával!

Zoodroo Tint bármi mást, fájdalmat, csonkítást, akár magát a halált is inkább elviselte volna, mint ezt a széles rikácsolást, s a győzedelmes vigyort Sister O’Pump arcán. A nő egyre közelebb jött, gyönyörködni akart korábbi ellenfele gyötrelmében. Martian féloldalt fordult, tekintetét a parancsnokon nyugtatta. Kissé félrehajtotta a fejét, mintha egy csakis általa hallható hangra figyelne, s látszólag mélyen elgondolkozott.

Zoodroo Tint, akinek már minden mindegy volt, hiszen akár átváltozik akár nem, mindenképp vége, kihasználta az alkalmat, hogy Martian nem vagy alig figyel rá. Újra felvette áttetsző árnyalakját, s Martiant kikerülve egyenesen Sister O’Pump elé libbent. Hosszú, ujjak nélküli keze Sister O’Pump nyakára fonódott, s megemelte a testét. A nő hiába rántotta ki kardját, a fegyver csak átsuhant a csillogó, hús nélküli testen. Egy perc múlva már annyi ereje sem volt, hogy a kardot megtartsa, az csörömpölve hullott a földre, s a nő várta, hogy elméjét örökre elborítsa a halálos sötétség.

Martian csak akkor lépett közbe, amikor Sister O’Pump már csaknem valóban megfulladt. A varázsló Zoodroo Tintre tette a kezét, aki azonnal eleresztette a krákogva földre hulló nőt. A férfi várta, hogy Chara-din átvegye lelke felett az irányítást, hogy eltörölje emlékeit, s a halálhoz hasonlatos álomba taszítsa… Ám semmi sem történt. Martian elengedte, s Zoodroo Tint, aki alig akarta elhinni, hogy még mindig szabad akaratának birtokában van, ismét, mint varkaudar állt a folyosón.

- Miért… miért hagytad? - Sister O’Pump hangszálai nem akartak engedelmeskedni, rekedt suttogásnál nem telt tőle több. - Miért nem zúztad szét az öntudatát, miért nem tetted Chara-din rabjává?

- Mindannyian Chara-din rabszolgái vagytok, valamennyi varkaudar! Zoodroo Tint már így is a miénk, erejét felhasználhatja az Uram, s talán több hasznát veszi, ha meghagyja ebben az alakban.

- De őt kitaszították maguk közül a varkaudarok! Senki sem beszél, nem működik együtt vele!

- Épp elég, ha velem együttműködik.

- Sosem oldozom fel az átok alól!

- Nem is kell. Ha veled történne valami, a varkaudarok örömmel visszafogadják… Különösen, ha én, Chara-din papja támogatom!

- Ez nyílt fenyegetés! Martian őszintén élvezte a Sister O’Pump arcára kiülő, vonásait elcsúfító dühöt.

- Csak figyelmeztetés. Nem ajánlom, hogy intrikálj ellenem, vagy Chara-din szándéka ellenére befolyásold népedet, mert már itt van az utódod, aki bármikor a helyedbe léphet! Sister O’Pump felállt, s megpróbált méltóságteljesen távozni. Martian zsarolása nem lepte meg, gyanította, hogy előbb-utóbb kerít valami eszközt, hogy mindenben rákényszerítse akaratát. Az azonban, hogy éppen Zoodroo Tinttel fenyegeti meg, tartja sakkban, felforralta a vérét. Mégsem tehetett ellene semmit, legalábbis egyelőre nem. Zoodroo Tint életét viszont megkeserítheti, s ezt szíves-örömest meg is teszi!

Martian csak a nő távoztával pillantott Zoodroo Tintre, de akkor sem azért, hogy együttműködési ajánlatára választ kapjon, hisz ez nem lehetett kétséges, mindössze azt akarta lemérni, mennyire gyűlöli a férfi elbizakodott vezérét. Az összeégett, fekete arcon nem látszott semmilyen érzelem, mégis csak úgy áradt belőle a gyűlölet. Martian elégedetten ballagott le a lépcsőn, ki a levegőre. Megosztotta a varkaudarokat, s ő lesz az, aki uralkodni fog rajtuk!

Hurleon keze vitathatatlanul remegett. Ennek a baljós jelnek a mágus akkor is tudatában lett volna, ha nem figyelmezteti állandóan a hátára szegeződő tekintet. Fiatal, törékeny lány állt mögötte, az ingére hímzett főnixet kidomborította, szinte életre keltette szép formájú, lassan hullámzó keble. Barna, bronzvörösbe játszó haja nádszálvékony derekáig ért, hosszú, mozgékony ujjaival öntudatlanul fonogatta. Hurleont korántsem sugárzó szexualitása zavarta - rég elmúltak már azok az idők, amikor az ilyesmi még felzaklatta - hanem nyilvánvalóan erős varázslatos ereje. A lányból csak úgy sütött a mágia, annak ellenére, hogy teljesen tiszta volt, még egy tüskepajzs sem védte testét. Bár biztos volt igazában, nem állta meg, hogy egy ócska fortéllyal nyilvánvalóvá tegye az igazságot. Összeöntötte az asztalon szanaszét heverő kotyvalékokat egyetlen üvegfalú edénybe, s őre - vagy mint vélte, ellenőre - felé fordult.

- Egészségedre - emelte meg kissé alkalmi poharát, s a szájához emelte.

Mielőtt azonban akár csak egyet is kortyolt volna az ijesztően kavargó italból, a lány apró kőkalapácsot kapott elő, de ahelyett, hogy az edényhez vágta volna, egy éles kiáltás közben szétmorzsolta. Egy pillanat múlva a pohárnak csak a pereme maradt Hurleon kezében, a maradék összetörve a földre potyogott.

A lány farkasszemet nézett Hurleonnal, majd kirobogott az átmenetileg laboratóriumnak berendezett szobából. Alighogy becsukódott mögötte az ajtó, Jerikó jelent meg, s a fáradtan üldögélő Hurleonhoz lépett.

- Ha azt gondolnád, hogy nem bízunk benned…

- Talán nem lenne rá épp elég okom? Rámküldtétek a lányt, hogy ellenőrizze, valóban varázsló vagyok-e vagy csak afféle kontár, aki ki akarja használni erőtöket a saját céljaira! Megvan benne az erő, de túlságosan biztos magában, minden próbálkozásomat helyteleníti! Néma ellenpont, pedig enélkül is épp elég nehéz a dolgom. Nem mondom, kijöttem a gyakorlatból, régen nem használtam ki teljesen képességeimet!

- Nem látod többé, rendben van? Végezheted egyedül a kísérleteidet, megadunk hozzá minden támogatást.

Hurleon szemében ravasz szikra csillant, mosolyra húzta kiszáradt száját.

- Van jobb ötletem, Jerikó. Az a lány csak úgy duzzad a mágikus energiától, nyilván nem ma kezdte tanulni. Adjátok mellém, de nem, mint őrt, hanem mint segédet. Az ő keze nem remeg, ügyessége meggyorsíthatja a kísérleteket.

Jerikó habozott. Az öregember nem tudta miért. Félti a lányt vagy éppen attól tart, hogy nem fogadná el az alárendelt szerepet.

- Rendben van. Megkérdezem tőle, hajlandó-e rá - mondta végül, de mielőtt kiléphetett volna az ajtón, a lány jelent meg a szobában. Nyilvánvalóan hallgatózott, mert pontosan tudta miről folyik idebenn a szó.

- Elvállalom.

Jerikó csóválta a fejét - a lány még mindig túl dacosnak látszott, legalábbis ahhoz képest, hogy épp most jelentette be segítő szándékát. Szólni azonban nem szólt, elhagyta a laboratóriumot.

- Hogyan szólítsalak?

A lány megrázta a sörényét, majd egyetlen ügyes mozdulattal összefogta, hogy ne zavarja.

- Morna.

- Csak így egyszerűen.

- Morna. A varázslónő most sem volt sokkal barátságosabb, de Hurleont nem zavarta a nyilvánvaló ellenszenv, leült és csak szavakkal irányított.

- Nos, Morna. Ott van az asztal sarkán az a narancsszín kotyvalék. Az egy különleges téfeakivonat, rakd a lepárló felső szakaszára… Nem, ne oda, azt akarod, hogy felrobbanjunk? No most vedd ki az áztatóból a nekrofun pálcát…

Hurleon egész nap ugráltatta Mornát, akiben a nap végére kialakult az a meggyőződés, hogy annak, amit csináltak, szemernyi köze sem volt a térkapukhoz, az öregember az ő bosszantására talált ki mindenféle ostobaságot. Estefelé, amikor Hurleon még mindig nem akarta abbahagyni az általa munkának nevezett bohóckodást, dühösen ki is fejtette véleményét. Hurleon csöndesen végighallgatta, időnként még bólintott is, bár ezt reszketegségének is be lehetett tudni.

Mikor azonban Morna végre befejezte kifakadását, kényelmesen rátámaszkodott az asztalra és beszélni kezdett.

- Az a baj veletek, újfajta varázslókkal, hogy hiába van erőtök, képtelenek vagytok kihasználni. Nem látjátok az összefüggéseket, nem ismeritek a dolgok következményeit, csak teszitek egyik dolgot a másik után. - Hurleon látta, hogy Morna közbe akar szólni, de leintette. - Nem a ti hibátok. Senki sem volt, aki tanítson benneteket, senki, aki mást is adott volna nektek a különféle varázslatok konkrét leírásán kívül. Túl egysíkúan, szürkén látjátok a világot, hiányzik belőletek a fantázia.

- Általánosítasz, méghozzá úgy, hogy egyáltalán nem ismersz sem engem, sem más varázslókat.

- Jogosan teszem. Azt sem veszed észre, ami kiböki a szemedet!

A viharos beszélgetést a lepárló zümmögése szakította félbe. Az egyik csőből hirtelen megindult a kékeslila, arannyal pöttyözött folyadék, s egy mély tálkába folyt. Hurleon letakarta az edényt egy fedővel, mielőtt az anyag akár egy cseppje is elpárologhatott volna, s záróvarázst mondott rá. Csak eztán fordult vissza Mornához.

- Nincs olyan varázslat, ami bezárna egy térkaput, legalábbis én nem ismerek ilyet, pedig elég régóta kutatom a mágia titkait. A síkok szövetén viszonylag könnyű rést vágni, elég hozzá egy kés, persze egy különleges mágikus kés. De nincs meg a tű, s nincs meg a cérna, ami össze tudná húzni a hasadást, elszakadna a szörnyű feszítő erő nyomán.

- Tehát nem lehetséges, amire vállalkoztál? Becsaptál bennünket!

- Ismét elhamarkodottan ítélsz, magad bizonyítod be igazamat, hisz nem fedezed fel a szavaim között rejlő igazságot. Nincs varázslat, mondtam, ami összezárná a tér repedését, mégis össze lehet húzni ideiglenesen, a világot összetartó mágikus erő révén. Nem kellenek segédeszközök, sem szavak, nem kell formálni az energiát, csak használni. Mindenben és mindenkiben ott rejlik az erő, hisz ez alkotja, ez teszi élővé világunkat, csak nehéz egy pontra összpontosítani. Csak a leghatalmasabb varázslók képesek rá, illetve a Világégés óta még valakik: a Közös Tudatok!

Morna akaratlanul is a főnixre tette egyik tenyerét, aztán homlokát ráncolva mondta.

- Most figyeltem, és észre is vettem a szavaid mögötti igazságot. Azt mondtad: ideiglenesen, vagyis bármilyen erősek is vagyunk, nem zárhatjuk be a térkaput örökre! Mi értelme van hát küszködésünknek?

Hurleon hosszú idő után először boldog volt a haarding-féreg segítsége nélkül is. Örömét nem pusztán az okozta, hogy megleckéztetheti a beképzelt varázslólányt, hanem valami sokkal-sokkal fontosabb dolog. Végre ugyanaz volt, mint régen; hatalma teljében álló varázsló, aki előtt nincs olyan rejtély, amit intelligenciája és varázsereje révén fel ne tudna fedni. Nem volt emberi roncs többé, azzal, hogy célt tűzött ki maga elé, s azt el is tudta érni, hogy visszanyerje régi önmagát. Teljes értékű volt ismét, a benne rejlő tudás és erő nem veszett el ölökre!

Hirtelen eufóriájában Hurleon csak nagyon távolról hallotta Morna hangját:

- Hurleon! Miért nem válaszolsz? Miért jó, ha csak átmenetileg zárjuk be a kaput…

Lassan Morna gyenge hangja is elúszott, és Hurleon előtt először keringeni kezdett, majd elsötétült a világ. Elájult.

Damarthil mosolygós, szép arca lassan rémpofává torzult. A látomás megijeszthette volna Koperniket, ha már korábban nem rémíti el a felismerés, hogy mekkora hibát követett el. Az elf nincs Ghallán, s nincs ezen az anyagi világon, ki tudja, hol kóborol, melyik átkozott síkon… És ő elhamarkodottságában, attól a rettenetes Arctól való félelmében hozzá igyekszik, reá irányította mentális energiájának teljességét… Ostobaság volt, de ezt a mutáns csak akkor értette meg, amikor eltűnt előle a boszorkánykirálynő, s megkezdte riasztó, végtelennek tűnő utazását.

Kopernik nem volt tisztában saját agyának, a benne rejlő pszínek működésével. Használta, mert megkönnyítette megrontott, magányos életét, de ahhoz túlságosan bele kellett volna mélyednie megváltozott elméjébe, hogy megfejtse titkait. Márpedig ehhez volt a legkevesebb kedve, hisz azzal járt volna, hogy elfogadja önmagát olyannak, amilyen.

Most mégis azt kívánta, bárcsak megtette volna, talán akkor meg tudta volna akadályozni céltalan hányódását, visszavehette volna az irányítást saját, jelenleg magatehetetlen teste felett.

A teleportálás máskor egyetlen pillanatig, vagy addig sem tartott: csak felidézte a lényt, akihez utazni akart, s mielőtt akár csak egy gondolat is végigfuthatott volna elméjén, már ott is volt. Most viszont zuhant, órákon keresztül esett egy végtelen kút mélye felé, s a sötétséget csakis Damarthil eltorzuló arcának csillogó szemei világították be. Néha úgy tűnt, közel az akna alja, s ha halálos ütközéssel is, de útja végre véget ér. Ám mindannyiszor csak egy kanyart jelzett a látszólagos fal, s ő - mintha dróton húzták volna - bekanyarodott az úttal együtt, sosem ért a falakhoz. De a rémült, torkot szorongató halálfélelmet mindannyiszor átélte, ettől nem mentette meg a tapasztalat sem. Hiába történt meg vele századszor, ezredszer, ő mindannyiszor kényszerűen tágra nyílt szemekkel bámulta a halált, ami elől - ebben teljesen biztos volt - nem menekülhetett. Fülében előre ott zúgott a csattanás zaja, a csontok reccsenése, testén átvillámlott a fájdalom, amit majd érezni fog, mielőtt az örök sötétség reá nem borul… A megkönnyebbülés mindig pillanatnyi volt, a váratlan kanyar után rögtön a következőt kezdte lesni, s ezzel mintha még siettette is volna a dolgot: egyre sűrűbben csavarodott meg az örökké lefelé vezető út, egyre többször élte át saját, mind fájdalmasabb pusztulását.

Nem gondolkodott azon, milyen végtelen alagútba sodorta balsorsa, gondolataiban csakis a félelem és Damarthil - még mindig az az átkozott lány - képe kapott helyet. Azt is csak lassan, a részegek kába bizonytalanságával ismerte fel, hogy környezete lassan megváltozik: a testét és lelkét elnyelő éhes torok tágulni kezdett, s valahol messze mintha fény csillant volna…

Az alagút úgy köpte ki magából, mint egy emészthetetlen kődarabot, ő viszont úgy hagyta el, mintha éppen akkor született volna: egy gyermek friss szemével csodálkozott rá az alatta elterülő világra.

Jobbra, a messzeségben hatalmas, szürkésbarna foltot látott, amit itt-ott zöld és kék tarkított, nem sok, éppen csak annyi, hogy feltűnjön a szemnek. Pontosan alatta viszont egy pompás, tarka szőnyeg feküdt, színe sárga, zöld, kék, barna - foltjai rendszertelenül helyezkedtek el egymás mellett, mégis úgy tűnt, biztosnak látszott - legalábbis Kopernik zavart agya szerint -, hogy van valami értelme, miért pont így fekszenek egymás mellett, s miért pont ekkorák.

Talán a szépség volt az oka, talán nem, de a mutáns csak sokára vette észre, hogy a szőnyeg foltjai egyre nőnek, a foltok határai egyre élesebbek - hogy ijesztő gyorsasággal zuhan az odalenn elterülő szárazföld felé.

S ez nem volt többé játék, ez nem lehetett látszólagos, nincs semmi, ami megvédené attól, hogy porrá zúzza a fejét valamelyik sziklán, hogy elnyelje a sivatag izzó homokja, hogy felnyársalják a sűrű erdőbe tömörült lándzsafák… Az alagútban nem környékezte a hányinger, de most visszatartani se tudta volna, gyomrának tartalma savanyú bűzt árasztva kitört belőle. Még látta növekedni, valóságos dombsággá kikerekedni az egyik sárga foltocskát, de attól megkímélte elsötétülő elméje, hogy szemtanúja legyen saját becsapódásának.

Amikor magához tért - már maga a tény is épp elég meglepetést okozott -, először nem bírta kinyitni a szemét. Nem fizikai akadálya volt a dolognak, pusztán félelme tartotta vissza. Így a szagok voltak az első élmények, amelyeket újjászületése - mert nem nevezhette másnak - után megtapasztalhatott. Rég elhagyott, föld alatti katakombák dohos szaga csavarta az orrát, majd amikor elfordította a fejét, mindent elmosott, háttérbe szorított saját hányadékának savanyú bűze. Még csukott szemmel kezdett el vetkőzni, de ahhoz már látnia kellett, hogy vizet találjon, s megmosakodjon, kiöblítse - legalább valamennyire - undorító ruháit. Elhasználta csaknem az összes nála lévő vizet - később fájdalmas pocsékolásnak érezte, de ekkor még mintha az életét mentette volna meg -, s csak eztán mert körülnézni.

Eltartott néhány pillanatig, amíg rájött, hol is van, a miért már sokkal könnyebben ment.

Martian laboratóriuma gyorsabban pusztult, mint az eltelt idő indokolta volna; mintha maga is élőlény lett volna, amelyet gazdája jelenléte, ereje éltetett. A hosszú asztalok megrokkantak, pedig bármilyen vastagon is állt rajtuk a por, nem lehetett ennyire nehéz. A lombikok többsége elrepedt, tartalmuk színes vér gyanánt olvadt a kopott lakkozású asztallapra. Voltak könyvek is, de ahogy Kopernik fedelükhöz ért, hogy megvizsgálja őket, ha nem is omlottak porrá, de szétsodródtak kifakult lapjaik. Érthetetlen, idegen betűit Koperniknek nem volt sem elég ideje, sem tudása megfejteni. Különben is, ha ezekben rejlik a megoldás, azt Martianon - s mint a mutáns borzongva gondolta, Arcon - kívül senki sem tudná felhasználni.

Egy órányi kutatás után, amelynek során nem hagyta el a laboratóriumot - miért is tette volna, hisz biztosan megvolt a jó oka, hogy pont ide került rosszul sikerült teleportálása folytán - Kopernik csaknem feladta. Az, ami megakadályozta benne, hogy elmenjen – hisz rövid pihenés után bizton megtehette volna -, pont az a rettegés volt, ami idekergette. Ő nem szállhatott szembe az Arccal - félelme akkor is megbénította volna, ha a varázslónő semmit sem tesz ellene -, de szentül hitte, hogy a kártyák igenis képesek lesznek ellenállni Chara-din hatalmának. Lehet, hogy hite csupán Hruum Damarthil iránti csodálatából, sőt szinte vallásos kötődéséből eredt, de legalább meg tudott valamiben kapaszkodni, nem kellett átadnia magát a sötét, öngyilkos kétségbeesésnek.

Így Kopernik mégsem adta fel, s megpróbálta kihasználni a Világégés adta képességét: meglátni a dolgokat igaz valójukban, álca és kendőzés nélkül. Azt mondják, a pszionikus erővel rendelkező lények csukott szemmel látnak a legjobban, s ebben - ha nem is mindegyikükre vonatkoztatható, hisz nincs két egyforma köztük - van némi igazság. A mutáns is lezárt szemhéjakkal ült az egyik sarokban, maga elé idézte a szoba agyában gondosan elraktározott képét, majd láthatatlan erősugaraival elkezdte letapogatni azt. Első nekigyürkőzésre nem talált eltérést, de ez - ha meglepte is - nem kedvetlenítette el. Kellett itt lenni valaminek, egy rejtekhelynek, karnak vagy gombnak, mindegy hogy minek, csak elvezessen Damarthilhoz!

És persze volt is: lapos, vörös korong tapadt az egyik asztal oldalához, közönséges szemnek láthatatlanul. Kopernik sem látta, de most, hogy már tudta, hol keresse, könnyen megtalálta, s leválasztotta a fáról. Kicsi volt, s nem tűnt különösebben mágikusnak, bár most, hogy megszabadult az álcázástól, mintha még erőtlenül villogott is volna.

A mutáns markába szorította az érmét, s egy pillanatig tanácstalanul állt. Majd ugyanazt tette, mint amikor teleportált: felidézte magában Damarthilt és akart.

Hosszú percekig nem történt semmi, mintha a korongocska nem akarna engedelmeskedni az idegen, újfajta erőnek, majd hirtelen megadta magát.

És Kopernik zuhant, zuhant…

Zoodroo Tint még a parancsnoki sátor csaknem teljes sötétjében - mindössze egyetlen fáklya világított - is pontosan ki tudta venni a Sister O’Pump arcára kiülő dühöt. Az asztalon szétterített térkép fölé hajolt - mostanában a férfi nem is igen látta másképp -, a Rhin völgyére nehezedő kezének ujjai begörbültek, tekintete a vele szemben álló Martiant döfte át. A varkaudarok vezére az utóbbi egy hétben háromszor dolgozta át támadási tervét, mivel a papvarázsló mindegyikre nemet mondott. Csak most, ebben az átkozott pillanatban jött rá, hogy az öregembernek nem azzal volt problémája, Erdauint északról vagy keletről, a városoknak támadva, vagy azokat a külvilágtól elvágva foglalja el az egyre türelmetlenebb fekete sereg. Martiannak az időpont nem tetszett.

Úgy fogta vissza Sister O’Pumpot, s vele együtt a varkaudarokat, mint gazda a vérebét, mintha csak akkor akarta volna elengedni, amikor már biztos lehet benne, hogy a vérszagtól felajzott állat mindent széttép, ami csak az útjába kerül…

- Miért? Miért nem támadhatunk, amikor Erdauin úgy hullik kezünkbe, mint egy túlérett gyümölcs? Utána legyűrhetjük Yaurrt, az ostoba Borax nem ellenfél, ha Chara-din támogat bennünket!

Az összes többi tanácskozáshoz hasonlóan, Sister O’Pump nem vett tudomást Zoodroo Tintről, de Martian most sem mulasztotta el, hogy felhívja a nő figyelmét pártfogoltjára. Mielőtt tehát válaszolt volna, sokatmondó pillantást vetett, a férfira, s ezzel Sister O’Pumpot is mintegy rákényszerítette, hogy eltorzult arcába nézzen. Azonnal elkapta tekintetét, de nem akadályozhatta meg, hogy mérgének jeleként vér ne toluljon arcába.

- Chara-din nem akarja.

- De miért? És mi van, ha nem engedelmeskedem? Ha riadót fúvatok, s még ma éjjel megindítom a támadást?

- Van, aki a helyedbe áll, ha ezt megpróbálod. - Martian közönyös hangon kimondott fenyegetése célba talált, Sister O’Pump megadta magát.

- Rendben van, most nem alkalmas az idő. De mikor lesz az? Nem halogathatjuk örökké!

Martian láthatólag menni készült. Még mielőtt azonban kilépett volna a sátorból, visszaszólt a nőnek.

- Időben meg fogod tudni.

Zoodroo Tint és Sister O’Pump egy pillanatra kettesben maradtak. A nő nem játszotta tovább a színjátékot, egyenesen Zoodroo Tintre meredt, s valami érthetetlen sértést sziszegett felé. Mielőtt azonban a férfi válaszolhatott volna - akár szóval, akár tettel -, Martian hívó hangja hallatszott a sátor elől. És Zoodroo Tint ment, mint egy engedelmes, jól nevelt öleb.

Miközben Martian mellett bandukolt, azon járt az esze, miért bánik a mágus ilyen durván Sister O’Pumppal, s rajta keresztül a varkaudarokkal. Valósággal rabszolgaként kezeli őket, holott ők mindannyian Chara-din gyermekei, a kiválasztott nép, akik majdan uralkodni fognak az egész világon. Ezeket a hangzatos szólamokat csöppnyi kétkedő felhang kísérte, bár Zoodroo Tint egy idő óta gondolataiban sem mert ellentmondani Martiannak.

A boszorkánykirály szinte egyetlen pillanatra sem engedte el maga mellől. Éjjel-nappal vele volt, s nemcsak azért, hogy Sister O’Pumpot állandóan emlékeztesse: könnyen helyettesíthető, ha ellenkezik Chara-din akaratával… - Martian vagy rajta keresztül Chara-din - használta őt, pontosabban a kártyát, amely még mindig nála volt, s amelyhez jobban kötődött, mint valaha. Zoodroo Tint nem értette, mi történik vele, hisz rajta csak átáramlott a kártyából származó energia, hogy hol s miféle célra használták fel, arról sejtelme sem lehetett.

Khaaled al Doon riasztotta fel töprengéséből. A törzsfőnök öregebbnek és fáradtabbnak látszott, mint bármikor, de lelki erejéből mit sem vesztett - rajta kívül aligha merte volna más megállítani Martiant.

- Beszélni szeretnék a fiammal, uram. Hálás lennék, ha helyt adnál egy öregember kérésének.

Martiannak már a nyelvén volt a válasz: nem, de aztán megérezte a háta mögül figyelő Sister O’Pumpot. Hamisan elmosolyodott és bólintott. Elment a saját sátrába, de anélkül is, hogy visszanézett volna, érezte a nő dühét.

Hiába tért vissza Martian oldalán népéhez, Zoodroo Tint egyetlen varkaudarral sem beszélt a párviadalon elszenvedett veresége óta. Akkor Khaaled al Doon búcsúztatta, s most is ő merészkedett el odáig, hogy szóba álljon vele. Zoodroo Tint örült, hogy hallja a hangját, hogy egyáltalán varkaudar beszédet hall, hiszen a többiek, ha félelemmel vegyes tisztelettel néztek is rá, elnémultak, ha a közelükbe ért.

Khaaled al Doon tekintetéből azonban hiányzott mind a tisztelet, mind a félelem, de a szeretet is. Zoodroo Tint eddig sosem gondolt rá, hogy az öreg kedveli őt, bár mi oka lett volna különös megbecsülésének, annak, hogy a gyermektelen törzsfőnök gyakran úgy beszélt vele, mint a fiával… Most azonban kemény és hideg volt a tekintete, s a szavai ugyancsak.

- Szóval beálltál a sorba! Nem tudom, mit láttam benned, te sem vagy más, mint a többi, orra hegyéig sem látó állat! Alighogy széttört rajtunk az egyik bilincs, máris másikat veszünk nyakunkba, s szemlátomást te boldogan segédkezel benne.

Zoodroo Tint, aki előzőleg figyelmeztetni akarta, hogy ne kockáztassa Sister O’Pump haragját azzal, hogy beszélget vele, most megkövülten hallgatta. És mielőtt bármit szólhatott, az öregember megtántorodott. Az ő segítő kezét elhárította, az odasiető Tattu Baara támaszkodva eltűnt az egyik sátorban. Zoodroo Tint azonban még hallotta, amint szinte zárt szájjal mormolja: -Áruló…

Zoodroo Tint már maga sem tudta, mit gondoljon magáról.

Valóban áruló? S ha igen, akkor vajon kit árult el? Shiu’rint, aki megbízott benne, s aztán nekitámadt, részben Martian ösztönzésére, részben, mert ő ölte meg a mesterét? Vagy saját népét, amely igazságtalanul, méltánytalanul kitaszította, kivetette saját testéből? Hisz itt van velük, arra megy, amerre ők, vezessen bármerre is útjuk! Hát akkor mit árult el? A varkaudarok dicsőségét? Hiszen az csak most lesz igazán teljes, most, hogy Chara-din támogatásával megszerzik maguknak a Túlélők Földjét!

Zoodroo Tint megrázta a fejét. Valami nem stimmelt, valamiért mintha elfelejtett volna egy igen-igen fontos dolgot. Mintha kitörölték volna az agyából…

De akárhogy erőltette, nem jutott eszébe, mi lehetett az. Khaaled al Doon utolsó szavát viszont ha akarta volna is, nem tudta elfelejteni. De mire célzott, mit árult el? A varkaudarok múltját, jelenét? Vagy a jövőjét?

 

Közjáték

 

Elenios egyedül volt - talán soha életében nem volt ennyire egyedül. Ő a kapcsolatok istennője volt, a szerelemé, a barátságé, s persze a szépségé, ami szintén nem ér semmit, ha nincs senki, aki megcsodálja. Most azonban magányosan lebegett az istenek síkján, kívülről nézte a szőlőfürtszerűen összetapadó buborékokat, köztük a nagyszerű és barátságosan, pompásan és fényűzően berendezett otthonát - és nem mert belépni.

Tudta, hogy a többiek is odabenn vannak, s azt is, hogy élnek: ha gondolataik ereje nem is hatolt át a vékonynak tűnő, de erős falakon, életjeleik átszivárogtak. De nem tudnak kijönni, annak ellenére nem képesek rá, hogy valószínűleg semmit sem akarnak ennél jobban. Ez pedig azt jelenti, hogy van valaki, aki hatalmasabb náluk, aki rájuk tudja kényszeríteni akaratát…

- Jobb lenne, ha te is bemennél.

Az istennő élőbb érezte meg a másik jelenlétét, mintsem az megszólalt volna, mégis csak ekkor fordult felé.

Ismerte a nevét, s kinézetét is, de nem számított rá, hogy ennyire nagy. Persze a nagyság viszonylagos; ő is ölthetett volna olyan alakot, ami akár duplája ennek a gigantikus hústömegnek, de… Chara-din valóban ekkora volt, ez volt számára a természetes.

- Hogy voltál képes erre? Nem vagy erősebb, nem vagy számottevően erősebb nálunk…

- Viszont nem vagyok annyira elbizakodott. Eleniost akaratlanul is mosolyra ingerelte az isten akcentusa. Furcsán ejtette a szavakat, kissé eltorzítva, régiesen. Chara-din észrevette a cseppnyi mosolyt, de nem torolta meg fizikailag, épp elég bántó volt, amit mondott.

- Azt hittétek, elvehetitek, ami az enyém! Hát megjártátok vele! Azzal, hogy átvettétek a kártyák irányítását, magatok nyitottátok ki a hozzátok vezető kapukat. Gyerekjáték volt kihasználni az alkalmat, s bebörtönözni ezeket az istenutánzatokat!

- De nekem nincs kártyám… - csúszott ki Elenios száján, de rögvest hátrált is egy lépést, amikor meghallotta Chara-din öblös röhögését.

- Már nincs is szükségem rá! A kártyák és ostobaságotok folytán épp elég erőm van, hogy oda zárjalak, ahová a többieket!

Elenios hátrált a közeledő Chara-din elől, háta nekifeszült a buborék falának, majd áthatolt rajta. Hogy önként tette - bármi áron el akarván menekülni a szörnyeteg elől - vagy Chara-din kényszerítette rá, az sem most, sem később nem vált egyértelművé. Mindenesetre, ahogy belépett elefántcsontszín, kékesen erezett falú palotájába, nem volt már többé visszaút - ha akarta volna sem léphette volna át a küszöbét.

Chara-din ujjongó bömbölése azonban eljutott hozzá. Az isten diadalát ünnepelte, hisz Ghalla isteneit immár elzárta halandó szolgálóiktól, közvetlenül soha többé nem avatkozhatnak bele a Túlélők Földjén zajló eseményekbe. Az erejüket persze nem börtönözhette be, a papok varázslatai működni fognak, de nem lesz már, aki irányítsa őket!

Immár egyedül, még az isteni sugallatokat is nélkülözve kell szembeszállni vele annak, aki meg akarja akadályozni nagyszabású terve véghezvitelét - a kalandozók mögött immár nem áll senki.

Előttük viszont nyitva áll a gondosan kitervelt csapda, s minden bizonnyal képtelenek lesznek kikerülni!

 

IX.

 

Hatalmas, csillogó háló feszült fölötte. A közepe - aprócska szabályos kör, amelyből, mint a napsugár, indult ki a többi szál – pontosan az arcával szemben volt. Akár gyönyörűnek is tarthatta volna ezt a különleges, nem mindennapi alkotmányt, ám ő félt tőle. Mert a hálót valaki létrehozta, hosszas munkával szőtte a halálos csapdát, hogy őt - hiszen ki mást? - hatalmába kerítse. Mégsem mozdult. Emelni akarta karját, de kisujját sem bírta moccantani – még szemhéja is rezzenetlen maradt, homályos szemét egyedül a lassan csurgó könnyek tisztították. Már elkapta, egyszer csak teljesen bizonyos lett efelől. Tulajdonképpen már a hálóba szorulva fekszik, a vékony, de elszakíthatatlan pókfonál és a testében szétáradó méreg tartja bénán. És a gazda figyel valahonnan… Görcsösen próbálta elfordítani fejét, de hiába. Pedig érezte, hogy figyelik, hogy csak arra várnak…

- Hurleon! Ébren vagy? Ébredj fel!

Hirtelen minden visszakerült a természetes, valódi helyére. A mágus elfordította tekintetét a gerendák között megbúvó kicsiny pókhálóról és Jerikóra nézett. A férfi leplezni akarta aggodalmát, de mindig mosolyra álló szájának reszketése elárulta. Hogy megnyugtassa, Hurleon feltámaszkodott, majd felült.

- Nincs semmi bajom. Múló rosszullét volt, semmi több.

Jerikó felállt, s az ajtóban álló Mornára pillantott. A lány megvonta a vállát, jelezve, hogy szerinte közölheti a varázslóval a rossz híreket.

- Nem tudom, hova nyílnak ezek a térkapuk, de erősebb és gonoszabb világra, mint a miénk, az biztos. Két társunk halt meg az elmúlt egy héten, s a harmadik is csak kivételes képességeinek köszönheti, hogy megmenekült. És egyre többen is vannak…

- Igen, pontosan így kezdődött……

Jerikó közelebb hajolt, hogy értse Hurleon suttogását, de addigra az öregember már elhallgatott.

- Ráadásul Morna azt mondja, hogy a mi segítségünkkel sem tudnád bezárni örökre a kapukat. Mit jelent az, hogy ideiglenesen? Egy hetet, egy hónapot vagy egy évet?

Hurleon fáradt volt, a roham meggyötörte. Nem törődött azzal, hogy megnyugtassa, hitet csöpögtessen Jerikóba, megmondta az igazságot.

- Egyetlen percre.

Jerikó tágra nyílt, kerek szemekkel nézett Hurleonra, aki lassan feltápászkodott, s mintha nem is most közölte volna vállalkozásuk értelmetlenségét, a laboratórium felé indult. Az Álomőrzők vezére most először - legalábbis mióta az Inváziós Háborúról mesélt neki - gondolt arra, hogy Hurleon őrült. Gyanakvását csak erősítették a mágus rohamai, enyhén imbolygó járása, felpuffadt arca. Követte Hurleont, de nem annyira azért, hogy segítse, inkább hogy megakadályozza, hogy valami bolondságot kövessen el. S mintha az események beigazolták volna a várakozását, az öregember úgy hördült fel, mint a sebzett vad.

- Hol a csésze? Már teljesen készen volt, s én itt hagytam az asztalon! Hová lett innen?

Jerikó hátrébb húzódott. Egy varázsló, még akkor is, ha őrült - sőt akkor tálán még inkább - veszélyes lehet. Morna azonban előhúzott egy lefedett kis tálkát és az asztalra tette.

- Nem akartam hagyni, hogy itt hányódjon. Fontosnak tűnt.

Hurleon nem törődött Morna azon logikátlanságával, hogy bizalmatlansága ellenére lényegesnek tartotta a kenőcsöt, inkább csak örült, hogy megőrizte.

- Azt mondtam, egyetlen percre vagyunk csak képesek összezárni a tér szövetén keletkezett szakadást. Ezzel azonban - Hurleon Jerikó felé mutatta a tálkát - rögzíthetjük a sérült anyagot, regenerálhatjuk elszakadt szálait. Ha profánul akarnék fogalmazni, azt mondhatnám, valósággal összeragasztja a világ megtört anyagát.

Jerikó nem értette egészen, s vetett egy oldalpillantást Mornára, hogy lássa, ő hogyan reagál. A lány szeme csillogott. Ha nem is volt tisztában vele, igazából mit is jelent, amit az öreg mágus mond, de felizgatta a lehetőség, hogy részt vehet benne.

Jerikó sóhajtott, és ismét Hurleon felé fordult.

- Ez azt jelenti, hogy bármikor neki kezdhetünk és bezárhatjuk a kapukat? Hurleon széttárta a karját.

- Amikor csak akarod. Akár ma is.

Aztán persze nem indultak el aznap és másnap sem, sőt harmadnap sem. Ugyanis szinte azonnal kiderült, hogy az Álomőrzők ereje csak akkor lehet elég, ha a tagok együtt vannak fizikailag is. Jerikónak ugyan kevéssé tetszett a gondolat, hogy a Közös Tudat valamennyi tagja egyszerre egy helyen legyen, de elindította az üzeneteket, amelyekre szinte azonnal megérkezett a visszajelzés: jövünk.

Azonban így is eltelt több mint egy hét, mire Jerikó házánál összegyűltek. Ghalla szinte minden faja képviseltette magát a szövetségben: volt köztük gyönyörű alakváltó, hegymagas, bambának látszó troll, pengevékony kobudera, sőt még egy alamuszi pillantású árnymanó is érkezett a nyolcadik napon. Egyetlen dologban közösködtek csupán. Valamennyien a világ jobbítását tűzték ki célul maguk elé, s ha különböző eszközökkel is, de ezért mindent megtettek volna.

Most azonban még az eszköz is azonos volt: Hurleon legmélyebb, az életből magából fakadó mágikus energiájukat kívánta felhasználni, hogy bezárja a térkaput.

A csaknem ötvenfős csapat - a többiek nem bírtak szabadulni kötöttségeiktől, Jay például éppen egy labirintul mélyén bolyongott, egyre kevesebb reménnyel keresgélve a kijáratot - a tizedik napon indult el. Nem Xantrox felé mentek, sokkal közelebb, a Lidérc-erdőben is felfedeztek egy térkaput, s azt alig másfél napi gyaloglással is elérhették.

A Lidérc-erdőt csak nagy jóindulattal lehetett valódi erdőnek tartani. Girhes, ritkásan növő fái gyengék voltak, meghajoltak az állandóan északról fújó szélben. Jó ideje már ki se tudtak volna egyenesedni, törzsük meggörbült; így mutattak állandóan dél felé. Csenevész lombjaik zöldje kissé penészesnek tűnt, kusza ágaik betegesen puffadtnak. Talán a nedvesség volt az oka, amely a laza, már-már mocsaras talajból felszállt, az állandó köd, amely láthatatlanná tette az ösvényeket, s amely megnyomta, megerőltette a tüdőt - talán az nem engedett be annyi fényt, hogy egészséges, normális fák fejlődhessenek itt. Pedig fortyogott itt az élet, ha másféle is, mint amit a kalandozok megszoktak. Lenn a mélyben sötét erők küzdöttek- vagy csak játszottak? - egymással, s a harcukban elfolyó energia mellékterméke volt a hely, amit - talán - tudattalanul létrehozott teremtményeikkel népesítettek be. A leghíresebb közöttük - s általában ez volt az egyetlen, mert a kalandozók nem szívesen hatoltak be az erdő belsejébe - a lidérc volt, amiről a hely nevét kapta. Messziről nem látszott többnek halványan pislákoló kékes fényecskénél, de azok, akik közelebb jutottak hozzá, esetleg harcba is keveredtek vele, ennél többről, másról beszéltek. Persze minden mese különbözött, más és más megjelenési formáról, hangról, erőről számoltak be, így senki sem hitt bennük - legalábbis addig, míg saját maga meg nem tapasztalta a Lidérc-erdő furcsaságait.

Sem Jerikó, de a Közös Tudat többi tagja sem járt még a Lidérc-erdőben, tapasztalatlanságuk azonban nem tartotta vissza őket. Jerikó óvatosságra intette az Álomőrzőket, s megegyezett velük egy mentális jelben, amelyet eltévedés esetén használhatnak. Elsőnek ő maga hatolt be a ködbe, őt követte Morna, s Hurleon lett volna a harmadik, ha egy apró kéz meg nem fogja a karját.

- Riomariliondi vagyok - közölte a gnóm nem törődve azzal, hogy bemutatkozásával feltartja a többieket. - Te az a Hurleon vagy, aki rövid ideig Xantrox varázslójaként működtél?

A mágus bólintott, s már ment volna tovább, hisz Riomariliondi keserves kudarcára emlékeztette. A gnóm azonban nem hagyta magát lerázni, s visszatartotta Hurleont is.

- Te vagy az a varázsló, akit Bark halála után küldött Borax, s aki után már nem jött senki sem? Az Álomőrzők kikerülték a gnómot és Hurleont, aki maga is - oda sem figyelve Riomariliondira - utánuk lépett. Ekkor azonban a kalandozó olyasmit kérdezett, ami egy pillanatra megakasztotta lélegzetét, megállította szívének heves dobogását és visszafordulásra kényszerítette.

- Te vagy az a varázsló, aki száz aranyat kínált egyetlen haarding-féregért?

Riomariliondi a mágus felé nyújtott tenyerében egy átlátszó tartály pihent, amelynek sima, síkos falán három zöld, kukacforma lény tekergőzött. Alig voltak nagyobbak a gnóm kisujjánál, de így is, jól látszott szelvényezett testükhöz képest jól megtermett szívókájuk.

Hurleon legszívesebben azt ordította volna, hogy nem kellenek neki, hogy törje össze az üveget, tapossa szét azokat az ocsmány férgeket, de kiszáradt torokkal csak annyit bírt suttogni:

- Most nem tudom kifizetni…

- Annyi baj legyen - felelte a gnóm és egy sötét színű rongyba tekerte az üveget. - Én megbízom benned. Ha visszakerülsz Xantroxba, biztosan kifizeted, ami jár nekem.

Hurleon tétován nézte a feléje nyújtott csomagot, aztán hirtelen elkapta, és elsüllyesztette zsákjában. Riomariliondi - ha furcsállta is a váratlan sietséget - nem szólt semmit. Már csak azért sem, mert lassan elhaladt mellettük az összes Álomőrző, és sietniük kellett, ha nem akartak elkeveredni tőlük a sűrű kődben.

Jerikót alighanem valamiféle őrangyal vezette, hogy egyszer sem tért le a helyes útról, nem csúszott meg a lába, nem esett el. A térkapu pontos helyét attól a két Álomőrzőtől tudta meg, aki nem sokkal később meghalt a thargodanokkal - így nevezték az idegen létsíkokról betört teremtményeket - vívott harcban. A leírás nem volt igazán pontos - a Lidérc-erdő különleges terepviszonyai folytán nem is lehetett -, a férfit mégis mintha kötélen húzták volna a barlang felé. Talán két társának a közelben rothadó holtteste vonzotta, talán az Álomőrzők szellemi közössége volt olyan erős, hogy megérezte lelküket, amelyek talán még nem is távolodtak el olyan messze halandó porhüvelyüktől.

Ha így is volt, a Közös Tudat többi tagja nem volt ilyen érzékeny. Éppen amikor Hurleon utolérte a libasorban haladó csapatot, lebegett ki Morna egy sárgödörből. Tetőtől talpig bűzös mocsok borította, magas kontyba tűzött hajától egészen jól szabott csizmájának sarkáig. Hurleon nem tudott visszatartani egy jóleső vigyort, de a varázslónő nem látszott különösebben elkeseredettnek. Mintha mi sem történt volna, ereszkedett le a keskeny ösvényre Hurleon elé, s folytatta az utat. Az öregember figyelmét olyannyira elvonta a szívének oly kedves látvány, hogy nem vette észre a háta mögött imbolygó keskeny lángocskát.

Csaknem olyan magas volt, mint Hurleon, narancssárgával erezett kék színe kísértetiesen hatott a szürke erdőben. Egy hirtelen fellobbanás, s megnyúlt a testetlen tűz, lángja hegyével megérintette az öregembert. A gyanútlan Hurleon megrázkódott, gyér haja égnek állt, reszkető ujjainak végéről apró szikrák pattogtak Morna felé. A lány távolabb húzódott, de nem azért, hogy sorsára hagyja a tehetetlen mágust. Égkék pajzs jelent meg előtte, amin elhaltak a szikrák, s most, hogy ő már védve volt, lassan megközelítette Hurleont. A lidérc nem akarta elengedni áldozatát, elugrott, valahányszor a pajzs felé közeledett, de nem eresztette el az öreget. Azonban a villámpajzs áthatolt Hurleon testén, s immár őt is védelmezte, s a lidérc kénytelen volt odébbállni. Ám nem ment messzire, s Morna nem bírt a félájult Hurleon testének súlyával. Mire segélykérésére odaért két társa, a lidérc is alakot váltott. Most már valóban tűz volt, vörösen lobogó lángnyelveket öltögető. Morna, aki immár egyedül volt vele szemben, - társai Hurleont helyezték biztonságba -, szintén váltott. Az elektromos pajzs helyét egy vörös energiafal vette át, de ez korántsem volt olyan hatékony, mint amilyen az előző: a lidérc át-áttört rajta, megperzselte a lányt, keményre szárította rajta a sarat, ami aztán nagy, összefüggő darabokban hullott a földre. Ám hiába védekezett Morna viszonylag kielégítően, még mindig nem tudott ártani a lidércnek - s fogalma se volt, mivel bánthatná, űzhetné el vagy ölhetné meg ezt a kivételes lényt. Még mielőtt kimódolhatta volna, miképp semmisíthetné meg ellenfelét, az ismét változni kezdett. A tűz megdermedt és megfakult, halálosan hideg csápok nyúltak felé, hogy kiszorítsák belőle, vagy épp ellenkezőleg örökké testébe fagyasszák halhatatlan lelkét. Morna elkésett, nem tudott újabb védekező réteget létrehozni, a lidérc áthatolt a tűzpajzson, s kezdte elszívni életének melegét.

Morna nem fordulhatott arra, de érezte, hogy áll mögötte valaki. Jerikóra tippelt, de ő nem volt mágus, márpedig aki segítségére sietett, csakis az lehetett. Azt a varázslatot alkalmazta, ami azóta létezik, mióta maga a mágia is: a mágiatörést. Morna most először hallotta a lidérc hangját: éles, csaknem elviselhetetlen sikítás hasított fülébe. A lidérc ismét változott, a jég olvadni látszott, a jól ismert kékes szikrázás olvadt ki belőle. Hurleon - mert ő tért vissza Mornát megsegíteni - egyetlen másodpercet sem vesztegetett, egy újabb mágiatöréssel tűzalakjába kényszerítette a teremtményt. És így sem hagyta nyugodni, egy újabb varázslat, s a lidércnek csak a körvonalai maradtak, aztán az ég felé nyúló lángnyelvek sziluettje is eltűnt, a lény mindörökre megsemmisült.

Morna szerette volna megköszönni Hurleonnak, amit tett, hiszen neki nem lett volna kötelessége, nem tagja a Közös Tudatnak, akik felelősséggel tartoztak egymásnak. Azonban tudta, hogy a mágus mit felelne, hiszen alighanem kitalálta, hogy ő csak azért maradt le, azért tett úgy, mintha megcsúszott volna, hogy Hurleon büszkeségét nem sértve megóvhassa a veszedelmektől. Mert ha az Álomőrzők egy tagja nem jut el a térkapuhoz, az csak gyengíti kissé a Közös Tudatot, de ha Hurleon pusztul el, nélküle tehetetlenek, csakis ő tudja, mit kell tenniük.

Így hát Morna csak ennyit mondott:

- Sosem gondoltam volna, hogy a mágiatörést ily módon is lehet használni - s ment tovább, a megtorpant csapat nyomában.

A hullák pontosan ott voltak, ahol Jerikó sejtette őket. A nedvesség gyorsan bomlasztotta a testeket; a zöldesbarna hús leválófélben volt a penészlepte csontokról, a nyitott hasüregbe férgek fészkelték be magukat. A szakadozott, rothadó ruha nem rejtette el a pusztulást, de azt sem, milyen hihetetlenül ocsmány módon csonkították meg a két férfit - még a haláluk előtt. Szemgolyóikat kitépték, nyelvüket kiharapták, törött bordacsontjaik között üresen tátongott szívük helye. Körmeik hiányoztak, az ujjaik hegyén megalvadt vér tanúskodott a kínról, amit át kellett élniük, mielőtt megkönyörült rajtuk a sötétség ura.

Jerikó nem volt az az érzékeny gyomrú fajta, mégis félrevonult, átengedte társának a gyászszertartás vezetőjének tisztét. A szigorú arcú kobudera fohásza nyomán nemsokára ragyogó fehér lángnyelvek nyaldosták a sokat szenvedett testeket - Leah szent tüzével tisztították meg őket.

A bejárat ott volt közvetlen közelükben - a holttesteket mintha őrnek hagyták volna idekinn -, s egyenesen lefelé vezetett a mélybe. Jerikó kettéosztotta csapatát. Majd felét idekinn hagyta, nemcsak azért, hogy ne érhesse őket hátulról váratlan támadás, hanem, mert túl kockázatosnak látta az Álomőrzők csaknem összes tagját levinni a beláthatatlan sötétségbe. A sor túlságosan elnyúlt volna, hisz a keskeny, nyálkás folyosón csak egyesével fértek el.

Ahogy haladtak lefelé, egyre sűrűbb, egyre fojtogatóbb lett a levegő, a mindent ellepő szürke párától orrukig sem láttak volna, ha nem vezeti őket Raia tündéri fénye. Még így sem tudták pontosan megállapítani, miféle alagútban haladnak, a penészszürke falak vajon milyen anyagból készültek. Néha úgy tűnt, egy hatalmas állat gyomrába masíroznak be önként - csontokra emlékeztető anyag tartotta az alacsony mennyezetet, hajolt föléjük, s közöttük, mint rothadó hús, olyannak látszott a fal. Máskor mintha növények hálózták volna kuszán a folyosót, s szürke virágaikkal ők árasztották volna a mérgező párát s a bomlás iszonyú bűzét. Ám amíg mentek, egyetlen élőlénnyel sem találkoztak, s az odakint maradtakat sem támadta meg senki - még a lidércek is messze elkerülték e hátborzongató helyet. Jerikó pontosan tudta, merre kell menniük, társai elvesztésének fájdalmát legalább valamennyire csökkentette a tény, hogy nem hiába haltak meg: amit csak kiderítettek a föld alatti termekből, azt mentális üzenetként elküldték neki.

Így nem álltak meg a teremben, ahol a vonagló indák közül arany és zöld drágakő csillant elő, nem próbálták kiszedni őket, mert tudták: helyükről forró gőz lövellne ki. Nem ittak a kútból a másik, vese alakú terem közepén, s nem is néztek bele - bár megismerhették volna jövőjüket. Jerikó nem tudta biztosan, azok ketten látták-e, miféle, szörnyű véget tartogat nekik a sors. Talán nem… Talán akkor visszafordultak volna, hogy mentsék magukat. A kút által mutatott jövendő csakis hamis lehet, nem az istenek akaratát közli, hanem csupán elrettent a cselekvéstől! Talán a nagy sietség volt az oka, talán hogy nem fecsérelték az időt azzal, hogy végignézzék, kipróbálják a barlangrendszer nyújtotta csodákat, meglehet, ezért nem érte sem őket, sem a kívül maradottakat támadás.

Végül odaértek ahhoz a bizonyos teremhez. Nagy volt, nagyobb, mint amire számítottak, hiszen a csapat szinte elveszett a jókora térségben. Ki tudja, mióta működött a térkapu, valószínűleg az elsők között nyílt. Hiszen amellett, hogy egy vasalt láda tele volt arannyal, egy nagyobb halom egyéb kincs is ott magasodott mellette - mindaz az érték, amit a thargodanok áldozataiktól összeraboltak. És ott volt persze maga a térkapu. Hurleon nem lepődött meg azon, hogy másképp néz ki, mint amilyenről az a Fairlight pap mesélt, aki elsőnek hozott hírt az invázióról, s azon sem, hogy a két halott Álomőrző is másnak írta le. A térkapuknak nem a külső megjelenésük volt fontos, már csak azért sem, mert bármilyen formát felvehettek, akár egyik percről a másikra is. A lényeg abban volt, hogy egyáltalán léteztek: szakadások, sebek az univerzumot alkotó anyagon, a síkokat elválasztó szöveten.

Ez itt most csakugyan úgy nézett ki, mint egy seb: hosszúkás vágás a fal kanyargós indái között. Még nedvedzett is, ám a sárgászöld folyadék korántsem vérre emlékeztetett, inkább bűzös, fertőzést jelző gennyre. Hurleon látta, hogy a nyílás tágulni kezd, s hogy hamarosan megszüli, kilöki magából halálos, gyilkolásra szánt gyermekét.

Itt volt az idő, egy pillanatot sem veszthettek, ha harc és veszteség nélkül akarták megúszni. Hurleon bólintott, s Jerikó elindította a folyamatot. Az Álomőrzők vezére képtelen lett volna szavakba önteni, mit is érez, amikor elönti a társaiból felé áramló energia. Nehéz megközelíteni az élményt: azt az erőt, tudást, a teljességet, a mágia világával való tökéletes összhangot még elképzelni sem lehet, míg valaki meg nem tapasztalja. Utána sosem csillapítható éhség, örök hiányérzet marad benne, kaphat bármennyi hatalmat, nem ér fel semmi azzal, hogy benne összpontosul sok-sok társának mentális ereje.