XIV.

Toportyán

 

Az ifjú orvos a kórterem közepén állt, idegesen babrálta a mellzsebében sorakozó golyóstollakat, és hol az egyik, hol a másik ágyra pislogott. Végül megfordult, s mereven a szülők szemébe nézett.

- Tehát egészen biztosak abban, hogy nem testvérek? - kérdezte szinte könyörögve. Réti Boglárka és Botlik Dénes egymást ölelve, hamuszürke arccal bámultak a frissen borotvált orvosra. Időre volt szükségük, hogy nyomasztó gondolataikból felneszelve megértsék a kérdést, amire azután Boglárka válaszolt.

- Még csak féltestvérek sem. Gergő az én fiam.

- Zsófi pedig az én lányom - bólintott az okleveles cipőpucoló. - Csupán egy évvel ezelőtt házasodtunk össze, úgyhogy nem... Ők nem testvérek.

- Pedig az sok mindent megmagyarázna - hümmögött elkeseredetten a fiatal orvos. - Úgy értem, a testvérek gyakran rendelkeznek hasonló bajokkal.

- Például, hogy hajlamosak elesni, beverni a fejüket, és kómába zuhanni? - Boglárka nem is titkolta az enyhe gúnyt, amit az orvos okoskodása váltott ki belőle.

A kórteremben mindeközben halkan csipogtak, kattogtak, szuszogtak az ijesztő gépek - mindegyikből kettő. Az egyik ágyban Gergő feküdt, immár hosszú napok óta. Vele szemben, puha párnákon hevert Zsófi, akit előző éjjel ájultan talált a Nemcsók házaspár, akik a kapualjból hallható félelmetes zajok forrását keresték. A lány arcán rémület látszott, ami időközben ugyan elmúlt, de Zsófi mégsem tért magához.

A nem is testvér testvérek immár mindketten rossz álomba merültek.

Az álomörvény nem akart csitulni, sőt, mintha egyre sötétebb vidékek felé sodorta volna foglyait. Zsófi előbb el akarta lökni magától Paulina kisasszonyt, de aztán észrevette, hogy a boszorkány elveszítette az eszméletét. Időközben elmúlt a szőrkunkor bűbáj hatása, bár a lány most jobban örült volna, ha a haja nem csapódik folyton az arcába. A bömbölő orkán rettenetes távolságba ragadta el a két révülőt. Zsófi néhány percig még próbálta felismerni a meg-megvillanó képeket, járatokat, azután lemondott róla, hogy tájékozódjon.

Két kalimpáló lábával átkulcsolta Paulina kisasszony derekát, mert így biztosabb lehetett benne, hogy nem veszítik el egymást, és felszabadult kezével finoman pofozgatni kezdte a némbert.

- Megvesztél, lányom! - süvöltötte az apró termetű hölgy, úgy a negyedik ébresztgetés után, s megmarkolta Zsófi csuklóját. Mielőtt azonban a vajákos lány válaszolhatott volna, az álomörvényben akkora villámok kezdtek dörögni, hogy a mellében megszorult a levegő.

Paulina kisasszony valamit kiáltott, de a zajtól semmit nem lehetett hallani. Az álomörvény falai megfeketedtek, néhol azonban vakítóan ezüstös repedések szelték át, melyekből karmos mancsok nyúltak feléjük.

Az egyik elérte a boszorkány szőrmekabátját, és recsegve letépte azt róla. Zsófi rémülten hajolt el egy tüskés gyíkfarok csapása elől, majd lerázott lábáról néhány nyálkás csápot, melyek érintése nyomán égető fájdalom maradt emlékül.

Tovább pörögtek, zuhantak, immár az álomörvény olyan szakaszán, ahol révülő a saját akaratából még biztosan nem járt. Zsófi érezte, hogy Paulina kisaszszony erősen rángatja jobb karját, mert ki akarja azt szabadítani a vajákos lány szorításából. Egymás szavát továbbra sem hallhatták, a boszorkány dühös tekintete azonban nagyon is kifejező volt. Elengedte hát a kezét, de lábával továbbra is biztosan tartotta a hölgy derekát.

Paulina kisasszony fürgén előhúzta bűbájostorát, és hihetetlenül bonyolult csuklómozdulatokkal varázsolni kezdett. Zsófi nyomban látta, hogy a bűbáj ezerszer nagyobb erőt összpontosít, mint amiről a Vajákosképzőben ő és az osztálytársai valaha is álmodhattak. Paulina kisasszony tizenkét csomós ostorának bőrszíja rúnajeleket rótt a tomboló szélviharba, felizzott, majd hirtelen kinyúlt és megmerevedett. A szépen faragott szerszám rázkódott, remegett a boszorkány kezében, de ő biztosan tartotta. A szíj végén vakító fény lobbant, s belemart az örvény oldalába.

Zsófi ekkor, talán ösztönére hallgatva, lefelé fordította tekintetét, és a rémülettől elakadt a lélegzete. Messze alattuk hatalmas lyukba torkollt az álomörvény, olyan világra nyílva, amit a vajákos lány még soha nem látott, mégis rettegett tőle. Mikor később azt kérték, mondja el, amit ott megpillantott, képtelen volt rá. Csupán a bénító félelem emléke maradt meg benne.

A két révülő lába alatt ugyanis a Rémálmok Földje tárta szélesre bejáratát.

- Kapaszkodj! - sikoltotta váratlanul Zsófi fülébe Paulina kisasszony A vajákos lányt ez az éles hang kiszakította a bénító félelem markából, s felnézett.

A boszorkány akkora rést hasított bűbájostorával az örvény oldalába, amin épp csak átférhettek ketten.

A nyíláson túl napfényes táj szikrázott. Paulina kisasszony megbűvölt egy vén tölgyet, ami nyomban átnyújtotta erős gyökereit, körbefonta a két révülőt, és berántotta a békés álomvilágba.

- Elengednél végre? - rikácsolta a boszorkány a fűben heverve. Zsófi levegő után kapkodva engedelmeskedett. Mögöttük az álomörvényre nyíló rés gusztustalan szörcsenést hallatva bezárult, semmi nyomot nem hagyva.

- Azt hiszem, egyelőre túlrévültük a veszélyt - jelentette ki rosszkedvűen Paulina kisasszony, aki nyomban talpra szökkent, hogy gyanakodva szemlélje, hova is kerültek. - Ez békés álomnak tűnik, de soha nem lehetünk eléggé óvatosak.

Zsófi szintén feltápászkodott, bár még mindig szédelgett az örvény pörgésétől és a rémálmok világának nyomasztó látványától. Megtámaszkodott a vén tölgy törzsén, ami átrántotta őket a nyíláson, s most épp azzal volt elfoglalva, hogy gyökereit visszadugdossa a talajba.

Az álomvilág, amibe érkeztek, valóban nagyon barátságosnak tűnt. Zsófit a Bagoly-bükki-völgyre emlékeztette néhol lankás, máshol meredek hegyoldalaival, sűru lombú erdőivel. A madarak körülöttük lassan megszokták a jelenlétüket, újra énekelni kezdtek. Az ágak között egy mókus leste, mit tesznek most a jövevények.

A vajákos lány tett néhány lépést, hogy kipróbálja, meg tud-e állni a saját lábán. Sikerült, így felbátorodott, és a közelben mélybe zuhanó partoldal szélére lépett. A bokrokat szétnyitva messzi völgyre látott, mely hosszan nyúlt el két, erdő borította hegygerinc között.

Tiszta vizű, csendesen hömpölygő folyó kukkantott be északról, átbújva a mészkősziklák között, hogy meglátogassa a városkát, ami a völgy közepén terült el.

- Itt élnek! - fordult Zsófi Paulina kisasszony felé lelkendezve. Aztán önkéntelenül hátrált egy lépést, s majdnem lezuhant a mélybe.

A boszorkány arca a mélyvöröstől a sötétlilán át váltotta színét haragjában. Apró termete, melyet most csukaszürke kiskosztüm tett minden alkalomra szigorúan divatossá, úgy remegett, mintha felrobbanni készülne.

- Hát jól figyelj rám, te szélférgektől kergetett, ostoba liba! - rikácsolta a némber, s a jobb kezében tartott bűbájostor három petárdát durrantott ki magából.

A környék madarai rémülten rebbentek szét, s a mókus is jobbnak látta megvizsgálni odúja belsejét. - Hogy merészeled beleütni azt a taknyos orrodat a felnőtt révülők dolgába? Van neked egyáltalán halványlila, ködös fogalmad arról, hogy három év kemény munkáját tetted tönkre? Már hogy volna, mikor még a csokoládépuncs pancsolását sem tudnád elvégezni az ostoroddal! Te... Te ébernémber!

Zsófi szeme könnybe lábadt a sértés hallatán. Soha, senki nem mondott neki ilyen rettenetes szitkot, pedig a vajákosképzős lányok olykor alaposan összevesztek.

Az "ébernémber" kifejezés azonban a legrondább, legvisszataszítóbb szitokszó volt, amit csak a révülő lányokra, asszonyokra és banyákra mondhatott valaki.

Számos hajszál tépődött már ki, még több véres karmolás, csípés és harapás született e sértés nyomán, mióta a Világfa gyökeret vert s ágain nők éltek.

- Én nem... Nem vagyok... - nyögte Zsófi, de Paulina kisasszony visítva közbevágott.

- Hallgass el, különben megismered a nyelvcsomózóbűbájt! Honnan kaphat egy ilyen varázserőt? Megáll a boszorkány esze, és csak ácsorog!

Akárhogy is üvöltözött Paulina kisasszony, lassan azért kezdte kifújni a mérgét. Néhányszor körbejárta a figyelmesen hallgató vén tölgyet, majd elkeseredve nekikoppantotta homlokát a barna törzsnek, és sírni kezdett.

Ez talán még jobban meglepte Zsófit, mint a boszorkány iménti kifakadása. Hirtelen kezdte nagyon kellemetlenül érezni magát, mivel több apróság is felrémlett benne, amit ugyan korábban is látott, de nem figyelt rá. Például gyanút kellett volna fognia, hogy a rontó boszorkányos elmélete sántít, mivel Paulina kisasszony a jobb kezében tartotta a bűbájostort. Elsőéves tananyag a Vajákosképzőben, hogy a fekete varázslatot űző némberek csakis a bal kezükkel bájolnak!

A boszorkány egyre inkább zokogott, sát átölelte a tölgyet, és lassan lecsúszott a földre. Zsófi ijedten szaladt oda hozzá, leguggolt mellé, s a hölgy rázkódó vállára tette a kezét.

- Paulina kisasszony, kérem... Könyörgök, nyugodjon meg! Fogalmam sincs, miről beszél, de nagyon sajnálom, ha bajt okoztam.

- Bajt? - a boszorkány hangjában fortyogott a keserűség. Felnézett a vajákos lányra, könnyáztatta, ráncos arcán hitetlenkedés tükröződött. - Te tényleg nem tudod, mit műveltél?

Zsófi a fejét rázta.

- Hát jó - Paulina kisasszony hátát a fának vetette, meggypiros retiküljéből zsebkendőt vett elő, és szipogva megtörölte az orrát. Ezután mélyet sóhajtva tenyerével rápaskolt maga mellett a gyepre, jelezve, hogy Zsófi oda üljön. - A valódi nevem Sündörgő Sarolta. Ne merj nevetni!

- Eszembe sem jutott - nyugtatta meg gyorsan a vajákos lány - Helyes. Akkor szólíthatsz Saci anyónak. Hát, lányom, te alaposan beletenyereltél a Világfa piszkos ragacsába! - folytatta aggodalmasan ráncolva egyébként is barázdált homlokát a picike hölgy. - Tudd meg: én három esztendeje vagyok az Álomfelügyelet beépített különleges ügynöke.

- A Valóságban? - ámult Zsófi, s közben az idegességtől összerándult a gyomra. Ezek szerint ő a Hetek ügynökének tett keresztbe, mikor bűbájcsapdába akarta zárni a Csipetke utcai kapualjban!

- A Valóságban - biccentett a kérdésre Saci anyó, aki nemrég még Paulina kisasszony volt. - Böffeg sámán utasítására azokat a fekete révülőket kellett felderítenem, akik az éberek közé rejtőzve kavarják a rémálmot.

- Mit csinálnak?

- Ez egy szakmai kifejezés - legyintett a boszorkány.

- Azt jelenti, hogy keverik a...

- Értem!

- Jó. Szóval három éve teszek úgy, mintha magam is a legunalmasabb, leggonoszabb éber vénasszony volnék, akit csak hátán hord a föld. Elárulom: vacak egy meló!

Soha nem révülhetek, mert a fekete varázslók rögtön kiszúrnák a bűbáj nyomait, és a segítő állatomat is úgy kell tartanom, mint valami házi kedvencet. A két kezemmel voltam kénytelen galambot fogni neki vacsorára!

- A kígyó! - mosolyodott el Zsófi, de látva Saci anyó haragosan villanó tekintetét, úgy gondolta, valami rosszat mondott. - Hát nem kígyó?

- Boa constrictor! - recsegte a boszorkány felháborodva. - Vajákos létedre még az óriáshüllőket sem ismered?

- Én csak...

- Tudom: elsőéves vagy! - Saci anyó bosszúsan fújt.

- Három esztendő!

- Valamit nem értek - szólt közbe Zsófi. - Paulina kisasszony... Vagyis maga, Saci anyó, Nemcsókék rokona! Talán emlékkeverő-bűbájjal hitette ezt el velük?

- Dehogy! - legyintett keserűen a boszorkány - Lujza tényleg a húgom. A rokonait, bogaram, senki nem válogathatja meg.

- És ő tudja, hogy...?

- Hogy révülő a nővére? Frászt, csillagom! Abban a percben feljelentene engem! Csakis azért tartom velük a kapcsolatot, mert különben elkezdenének pereskedni az ezüst étkészletért, amit a mamánk valaha rám hagyott. Így legalább nyugton maradnak, amíg végleg át nem révülök az Álomvilágba.

- Nehéz sors ez egy boszorkánynak - sóhajtott Zsófi.

- Azért mégis megéri, mert a két kezemen sem tudom számon tartani, hány rosszindulatú révülőt csíptem nyakon. Aztán - úgy fél éve - Böffeg üzent, hogy új, hatalmas varázserővel bíró és rendkívül gonosz sötét mágus nyomait érzik az Álomfelügyelet bűbájfürkészei. Ezek az apró, rovarszerű lények telezizegik a Világfát, s mivel bűbájmaradékot esznek, csak rájuk kell nézni, hogy tudjuk: merre, milyen varázslatok történtek. A fürkész háta ugyanis ibolyafehér, ha jó bűbájmaradékot evett, és hupilila, ha gonosz étekre lelt. Bár mindkettőtől egyformán híznak.

- Fél éve? - töprengett Zsófi hangosan.

- Akkor léptem be dr. Produkhoz asszisztensnőnek - biccentett Saci anyó.

- Nekem a doktor azt mondta, hogy már nagyon régóta ismerik egymást!

- Éppen azért környékeztem meg, mert az agyfurkász körül valami nem volt rendben.

- Akkor tehát hazudott nekem?

- Nem hinném - vonta meg kicsiny vállát a boszorkány - Talán elbájolták.

- És mit derített ki dr. Produk mellett? - fészkelődött izgatottan Zsófi. - Azt a magam szemével láttam, hogy a rendelő közepén valaki engedély nélkül nyitott Ébredés Ajtaját. Azon át érkeztek az álomvarangyok, akik aztán el akarták gázolni a bátyámat, Farkast.

- Nos, én sem sokkal többet tudtam meg, mint te ismerte el vad grimaszt vágva Saci anyó. - Az egész olyan különös, mintha az éberek között rejtőző sötét mágus minden lépésemről rögtön tudott volna! Akármivel próbálkoztam, megelőzött, kicselezett, és ködbe révült. Láthatod: arról is tudomást szerzett, hogy te bűbájcsapdát állítasz nekem. Ki is használta.

- Nagyon sajnálom, de tényleg! - mondta csendesen Zsófi. - Én...

A békés völgyet ekkor bűbájostorok ropogása riasztotta fel szendergéséből. A két révülő döbbenten nézett egymásra, majd talpra ugrottak, és a bokrokkal szegélyezett meredélyhez mentek.

A folyócska partján álló színes kisváros utcáin fekete bőrruhába bújt, billegve járó lények nyüzsögtek. Zsófi elővette bűbájostorát, és sólyomszem-igét mormolt magára.

- Mocsári koboldok! - közölte Saci anyóval, aki azonban már szintén megélesítette a saját tekintetét.

- Üldöznek valakit - mondta a boszorkány - Mi több, egész csapatnyi valakit terelnek a főtér irányába.

A messziről is jól hallható rikoltások felborzolták Zsóii fejbúbján a hajat. Eddig csak a tantekercseiben látott mocsári koboldot, de ezt cseppet sem bánta. A majomszerűen hosszú karokkal, lábakkal és torz pofával vicsorgó álomlények általában a Gyökérszint legeldugottabb és legvisszataszítóbb világaiban rejtőztek, hatalmas bolyokban dúlva fel azokat. A napfényes völgy azonban annyira barátságos, kedves hely volt, hogy biztosan nem tartozhatott a sötét álmok mélységéhez.

- Mit keresnek ezek itt? - suttogta Zsófi, bár az egészen biztos volt, hogy a városban őrjöngve rohangáló álomlények nem hallhatják meg.

- Rabszolga-kereskedők - szólt végül Saci anyó, és bűbájostorával a térre bökött.

Zsófi hunyorított, mire a távoli kép olyan közel ugrott, hogy akár a rokonait is felismerhette volna.

A főtér közepén álló szobor körül szürke-fekete bőrű álomvarangyok reszkető csoportja tömörült.

A mocsári koboldok rájuk vadásztak, és sikerült is mindet összeterelniük a mancsukban lóbált, folyton durrogó bűbájostorok segítségével.

A vajákos lány már épp meg akarta szüntetni a sólyomszem-bűbájt, mert úgy érezte, több borzalmat nem visel el... S ekkor a piszkosszürke testek kavargásában tényleg felismert valakit.

Kubus, az álomvarangy társait csépelve próbált a szobor nyakába mászni, mintha úgy bármitől is megmenekülhetne.

 

*

 

Jó egy napba és éjszakába is beletelt, amíg uz álomfogók végre el merték hinni, hogy megérkeztek. Sokkal többen vesztek oda az álomvilágok tucatjain át tartó révülés közben, mint ahogy azt Hold Dühe jósolta nekik. Bár mióta elhagyták u Gyökérszintet, egyre barátságosabb, iguz, meglehetősen fura álmokon keresztül baktatott a karaván, a kimerültség, figyelmetlenség mégis megtette a hatását. A negyven szekérboi végül csak tizenhárom sorakazott fel az óriási tányérszélhez hasonlatosan görbülő tisztásan. A vadászok, valamint családjaik és állataik száma is megcsappant.

Gergő titkon úgy sejtette, hogy az álomfogók közül akudtak olyanok, akik egy-egy kellemesebb álomvilágba érve az éjszakai pihenők során megszöktek. Nem csoda, hiszen Hold Dühe egyre kiszámíthatatlanabb, pusztítóbb dührohamokkal gyötörte őket, nem riudva attól sem, hogy engedetlennek vélt követőit átkokkul büntesse. Az álomfogó asszonyok, akiknek vérükben lüktetett a család összetartásának és megóvásának vágya, lassan gyűlöletet kezdtek érezni a zavaros fejű vezérrel szemben. Ők lehettek azok, akik daccal, toporzékolással vagy halk sutyorgással gyötörték férjeiket, s végül rá is vették őket u szökésre.

- Íme, az Erdő% Atyja! - kiáltotta Hold Dühe, amint az utolsó révülést követően a különös "rétre" érkeztek.

Ahogy Gergő a bűbájketrecből kilesve megállapíthatta, varázslattal elmetszett mezsgyén állt a karaván. Jobb kéz felé bármeddig eltekinthetett a szem, mégsem látott semmit. Akárhogy erőltette is hunyorogva a nézést, a rét simasága valahogy önmagába görbült, lehajlott, és zavaros formátlanságba veszett. A sámánfi ismerte ezt a jelenséget: minden álomvilág széle így nézett ki. Ha most a kölyökfarkas hátára ülve felemelkedhetne, alaposan eltávolodva a mezsgyétől, számos óra repülés után visszanézve azt tapasztalná, hogy a Világfa egyik levelének peremét látja. Magán a levélen ül az álomvilág, de az sem végtelen - ahogy minden véget ér egyszer. S ahol befejeződik, ott a tekintetet megzavaró mezsgye ködbe görbül.

Jobb volt inkább bal felé tekinteni. Az enyhén lejtő, íves síkon túl kezdődött ugyanis az Erdők Atyjának zöld birodalma.

Gergő lélegzetét visszafojtva szemlélte a fák végtelen rengetegét, melyből itt-ott dombok, hegyek, sőt a felhős messzeségben egész hegyláncok törtek az égre, mind növényekkel borítva. Ha elég sokáig figyelt, azt is felfedezhette, hogy a legkülönfélébb fák éltek ezen az ősi tájon, s nem is mindegyik hasonlított arra, amit embergyerekként a fákról tudni vélt.

Az álomfogók, kellő távolságot tartva az Erdők Atyjától, tábort ütöttek. Végre felállíthatták jurtáikat, amiket az utazás alatt egyszer sem engedélyezett Hold Dühe. A vadászok három csapata elvágtatott a vadon széléig, ott különvált, és becserkészte a környéket, nehogy valami meglepetés érje őket. A többiek közben a földre csúsztatták a rémálmokat fogva tartó bűbájketreceket, majd karámot építettek a takik és külön a vágóállatok számára.

- Fogd! - súgta a jól ismert és szeretett hang Gergő fülébe.

A sámánfi felpillantott börtöne sarkából, majd gyorsan inge alá rejtette a puha nemezbe göngyölt sajtot és kenyeret. - Hozok inni is, csak találjunk tiszta vizű patakot.

Ezzel a lány elsurrant a ketrecek között, nehogy az őrök felfedezzék. Gergő hálásan nézte Őzbűvölő Emese karcsú alakját, és eszébe ötlött, hogy az álomfogó lány immár másodszor menti meg az életét. Ha annak idején nem ápolja olyan figyelmesen, miután Hold Dühének táborába zuhant...

Milyen rég is volt!

Estére vidám tábortüzek lobogtak a jurták között, és az agyagbográcsokban zsíros gulyás bugyogta gyomrot csábító nótáját. Az asszonyok, lányok rátaláltak a fák között csörgedező hegyi patakra, melynek jéghideg vizében végre mindenki meg mosakodhatatt. Rá is fért a karavánra a tisztálkodás, hiszen számtalan különböző álomvilág mocska tapadt rajtuk.

Gergő azonban sem az ízes gulyásban, sem kérdésben nem reménykedett. Hold Dühe talán már el is feledkezett róla, vagy csupán kínozni akarta azzal, hogy semmiféle utasítást nem adott vele kapcsolatban az őröknek. Ketrece a többi bűbájcsapda között, a második sorban állt. Bal oldali szomszédja két, időnként durrogva elpattanó, majd magátál összefarró drátkötél volt (valaha egy rossz idegzetű hídépítő mérnök rémálmai lehettek), míg jobb oldalán Bömbike gügyögött vagy or dított, háromméteresre nőve, ahogy épp a kedve hozta.

Az Erdők Atyja látszólag nagyon is barátságosan fogadta a jövevényeket, hiszen a patak tiszta vízzel, a bokrok piros és édes bogyókkal látták el az álomfogókat.

A második napon azonban megérkeztek a gyökérgyötrő törpék, s nyomban irtani kezdték a fákat. Gergő borzadva nézte, amint minden látható ok nélkül, puszta élvezetből csattogtatják fejszéiket, s egy-egy szép szál törzs kidőlésekor visszataszító örömujjongásba kezdenek. Az álomfogók komor, sötét tekintettel figyelték a szakállas apró népet, s nem is titkolták mélységes megvetésüket. A gyökérgyötrők pedig, mintha szándékosan dühíteni akarnák a harcosokat, mindig ott szórták a forgácsot, ahol azok asszonyai málnátgyűjtöttek vagy épp ruhát mostak.

A harmadik napon a felkelő nap vigasztalan, nedves tönkökkel és kidöntött fatörzsek holttestével teleszórt irtásra simította első sugarait. Gergő már csak a távolban láthatott álló fákat, égre rezgő leveleket. Az Erdők Atyja azonban akkora volt, hogy a gyökérgyötrő törpék pusztítása csupán aprócska karcolásnak számítoít.

- Nem jól van ez így, Donga! - morogta az egyik álomfogó őr a másiknak, miközben elballagtak Gergő bűbájketrece mellett. -Mióta eljöttünk Álomföldéről, követve Hold Dühét, csak halál terem mindenhol, ahova lépünk.

- A törzsünk tiszteli Égi Urat, és annak minden leveles, szárnyas vagy lábon járó teremtményét - bólintott a Donga névre hallgató vadász. - Esküszöm a Valóságban élt őseim szellemére, ha vége lesz a Nagy Hajtásnak, az összes gyökérgyötrő állkapcáját simára beretválom a szablyámmal!

Őzbűvölő Emese sem titkolta, hogy elkeseríti, amit lát.

- Csak néhány napja, hogy megjöttünk - fakadt ki a lány, mikor akadt némi idejük szót váltani, mert az őrök a ketrecek túloldalán csitítgattak egy megvadult rémálmot. -Akkor még szabadon fürödhettünk a patakban, de most bőröket kell kifeszítenünk a partjára, mert egyetlen fát sem hagytak a törpék, ami mögé elbújhatnánk.

Gergő különös módon azon kapta magát, hogy elmereng: bár kiszökhetne a lekopaszított patakpartra, mikor a lányok fürdenek. Aztán megrázta a fejét, kiverve belőle a ficánkoló gondolatot.

- Még mindig hiszed, hogy Hold Dühe jót akar? - kérdezte Emesétől.

- Az biztos, de... Miért kell hozzá a fákat is bántani?

A sámánfi akart, de nem tudott válaszolni. Sejtette már, hogy az álomfogók bolond vezére hamarosan maga győzi meg Emesét arról, hogy a szánde7rai igenis rosszak.

Erre már csupán egyetlen napot kellett várni. A következő reggelen Hold Dühe kihirdette, hogy a Nagy Hajtás kezdetét veszi. A vadászok kurjongatva, nekibuzdulva ugrottak a takik hátára, izmos karjukban lándzsákat, felhúrozott íjakat ráztak.

Akkor még az asszonyok is örömmel búcsúztatták őket. Késő estére aztán elsápadtak, s szemükben kihunyt az izgatott fény, hogy helyét átadja az értetlen iszonyatnak. Mert bizony a Nagy Hajtás nem olyan volt, mint más vadászatok. A fér fiak csoportokra osztva vágtattak el az irtáson túli erdőkbe, majd egész álló nap szekereken küldték haza a zsákmányt.

- Az igaz vadász annyit öl, hogy maga és a családja jóllakjon - zokogta Emese, aki napszállta után ismét felkereste Gergőt.

- Hát nézd meg: tenne ilyet az, aki tiszta szívű, igaz vadász?

Gergő háborgó gyomrával küzdve futotta tekintetét a rettenetes látványon. A tábortól a patakig, majd azon túl az irtás végtelenjét tallas, bundiu, kicsiny és nagy állatok vérző tetemei borították Hold Dühének terítéke nem vadászat - mészárlás volt.

 

*

 

Gyönyörű ívben szállt Magor nyílvesszeje, hogy aztán hangos koppanással nyughelyet találjon a diófa oldalában. A bűbájjal átitatott lövedék a következő pillanatban tollas végénél öt ágra hasadt, és zúgó, morajló vadméhek seregét ontotta magából. A fák között rohamozó, fogukat csattogtató, vicsorgó álomlények elkerekedő szemmel, visítva kezdtek menekülni. Még azt a társukat is legázolták, aki nagy büszkén lobogtatta aszott feje fölött a Lidérccsapás (Bele a képedbe!) Akciócsoport zászlaját.

- Így kell ezt, öcsém! - kurjantotta a dombtetőről Hunor, majd sarkát keményen takija szügyébe nyomta, és a síkság felé vágtatott. Az utolsó fák között aztán megrántotta a kantárt, s az apró ló toporzékolva hőkölt, vadul kapkodva a fejét.

A rózsabokorvadon irányából újabb ellenség tűnt fel. Jóval kevesebben voltak, mint az imént megfutamított lidércek, de sokkal veszélyesebbnek tűntek. Hunor összeráncolt homlokkal figyelte, amint három ütöttkopott busz morgó motorral tapossa a rózsákat, hogy utat vágjon a mögötte csörtető legkülönfélébb förtelmeknek. Az Átokverők Varázsköréhez tartozó, megrontott dolgok között járművek, szerszámok, nekivadult bútorok és rettenetes bűzt árasztó, ostobaságokkal teleírt könyvek kaptak helyet. Hunor még soha életében, sem holtában nem látott efféle szerzeteket. A buszok pörgő kerekekkel, billegve kifaroltak a fáktól övezett síkra, és veszettül villogó reflektoraikkal azt keresték, mit taposhatnának még agyon.

A diófák között dagadtra csipkedett lidércek rohantak a bűbájjal megidézett vadméhek elől, nyomukban a hangosan morgó Kölyökfarkassal. A másik irányból éles fütty hallatszott. Magor hívta hűséges lovát, majd a hátára pattant, és Hunorhoz vágtatott.

- Miféle Lúdvérc-ivadékok ezek? - kérdezte a bátyjától, állával a horpadt oldalú, sáros buszok felé bökve.

- Álmom sincs róla, de a tűz őket is megállítja, az biztos - felelt Hunor, és tegzéből kiválasztott egy új nyílvesszőt, melynek hegye vörösen lobogó bűbájláng volt. Már éppen a húrra akarta illeszteni, mikor Magor lefogta a karját.

- Futótűz-varázslatot akarsz használni? - kérdezte.

- Az Erdők Atyja nem fog örülni neki.

A buszok hörgő motorral nekilódultak. Kerekeik feltépték a pázsitot, kipufogóik fekete, mérgező füstöt árasztottak. Nyomukban az átokverők hordája csörögve, kattogva, nyikorogva szintén rohamra indult, de nem a vadászokat célozták meg. Hunor tenyere élével takarta el a szemét, mert vakította a nap. A fák között, ahol az imént még méhcsípésektől puffadt, keservesen vinnyogó lidércek taposták egymást, most bársonyos tündérfény sziporkázott.

- Ágas! - kiáltotta az idősebb harcos rémülten.

A hatalmas szarvas karcsú teste körül derengett a szépséges tünderagyogás. Ágas nyugtalanul szimatolta a szelet, s mikor megérezte a buszok benzinbűzét, fenséges agancsait leszegte.

- Ne, Ágas! - üvöltötte Magor, majd vágtára fogta a lovát. A bátyja nyomban követte példáját, s a két vadász a szélvihar sebességével igyekezett megelőzni a szarvas felé robajló átokverőket.

Ágas agancsai között sárga tűzgömb jelent meg, s egyre nőtt. A csodaállat farizmai hevesen remegtek, mellső patája a földet kaparta dühödten, de leszegett fejét mozdulatlanul tartotta. Azután a bűbájos lövedék kiröppent az agancsok közül, olyan hangot adva, mintha ezer gitár minden húrját egyszerre pendítették volna meg.

A kék-sárga busz, ami kissé megelőzte a többieket, próbált kitérni a fénygolyó útjából, de elkésett. Lapos orrát találta el Ágas lövedéke, átszakította a hűtőrácsot, majd valahol a jármű belsejében robbant fel.

A busz kifarolt, megbillent, az oldalára borult és még métereket csúszott, széles földsebet marva a rét füvébe, mielőtt megállt. Azután elkezdett szétesni. Egészen kicsi darabok váltak le az alvázáról, a kerekeiről, a burkolatáról, mintha láthatatlan fogacskák harapdálnák.

S ezek a darabok felsziporkáztak, szem nem is nézhetett rájuk, hogy aztán elhalványodva az ég felé szálljanak-mint tenyérnyi, színes pillangók. Mire az átokverők elérték a baleset színhelyét, addigra a buszból már csupán a porlasztó és két ülés maradt, de azok is lassan átváltoztak.

Hunor és Magor kurjongatva vágtáztak a szarvas felé, ami ismét felemelte büszke fejét. Az átokverák azonban meg sem torpantak a busz maradékai mellett.

Elérték a diófák sorfalát, nekik rontottak, és legázolták a törzsüket. Ágas hatalmasra nyitott szemmel leste a pusztítást, mintha megdermedt volna a látványtól.

- Fuss, Ágas, menekülj! - ordította Hunor, és vágta közben, öccsével együtt, nyílzáport zúdított az átokverőkre. Már nem válogattak a bűbájok között, kilőtték, ami épp a kezükbe akadt. A legtöbb varázslat teljesen hatástalan volt a szörnyetegekre, amik már-már elérték a ligetet, ahol Ágas állt.

- Dörrentőt! - süvöltötte Magor, úgy irányítva vágta közben a lovát, hogy a bátyja mellé kerüljön. - Adj egy dörrentát, nekem elfogyott!

Hunor hátranyúlt, és biztos kézzel, oda sem pillantva kiválasztotta tegzéből a kért vesszőt. Magor átvette azt, majd még gyorsabb vágtára ösztökélte a takiját, s a fogai közé harapta a kantárt, hogy szabad legyen mindkét karja. A húrra illesztette a bűbájos vesszőt, kihúzta derekát, célzott - de nem az átokverőkre, hanem a szarvas felé. Pendült az íj, szép ívben szállt a nyílvessző, és épp Ágas két mellső lába előtt döfte hegyét a földbe. Hatalmas dörrenés hallatszott. A szarvas megugrott, dühösen rázta agancsát, de végre elmúlt a bűvölet, ami megbénította. Sebesen hátat fordított az átokverőknek, aranyos patái alól csillagfény szikrázott, s már el is tűnt a vadon mélyén arra, ahol Erdők Atyja még a régi volt.

Hunor és Magor megállították lovaikat, és tehetetlenül nézték, amint az átokverők elpusztítják a diófák rengetegét. Csatlakozott hozzájuk a Kölyökfarkas is, akinek csapzott bundáját zöld lidércvér borította.

A három harcos immár sejtette, hogy képtelen lesz megállítani a Nagy Hajtás szörnyetegeit.

 

*

 

A következő három napban a mezsgyén tovább romlott, végül elviselhetetlenné vált az élet. Az álomfogó vadászok osztagai már olyan messzire jutottak az Erdők Atyjának mélyébe, hogy nem volt érdemes éjszakára hazatérniük, így az asszonyok csupán a zsákmánnyal megtérő szekerezőktől kaptak híreket.

- A Nagy Hajtás folytatódik - morogta egyikük, piszkos borostáját dörzsölgetve. - Én ezt nem értem. Mire jó kiirtani minden állatot, földre dönteni a fákat, mikor csak egyetlen szarvast akarunk becserkészni?

Az álomfogók egyre kimerültebbek, sápadtabbak és elégedetlenebbek lettek. Hold Dühe eddig egyetlen rémálmot sem engedett ki a bűbájketrecekből, mintha későbbre tartogatná a szörnyetegeket.

- A többi álomlény is itt van - folytatta beszámolóját a szekeres, akit kavargó tömegben vettek körbe a kíváncsi asszonyok, lányok és gyerekek. Mind a saját férjükről, fiukról szeretett volna hírt kapni. - Különböző irányokból nyomulnak az Erdők Atyjának belseje felé, ami valahol ott lehet, a hóborította hegyek mögött. Az átokverők és a lidércek beszéltek két vadászról, akik megpróbálták feltartóztatni őket. A rontó boszorkányok seprűiken, sütőlapátjaikon röpködnek a fák fölött, és mindenre sorvasztó átkot szórnak, ami csak él és mozog. Agyökérgyötrő törpéket szerencsére elette a rossznyavalya valamerre, ahol még nagyobb, nemesebb fákat sejtettek, de az álomvarangyok az utunkba akadtak. Ha láttatok még ocsmány kis férgeket, hát ők azok!

- No, és az ízek, hüllők és szellemdobolók? - kérdezte kipirulva az egyik fiúcska, akinek mindez még izgalmas kaland volt. - Őket is láttad?

- Az én szállítmányomat az ízek intézték el - biccentett felindultan a szekeres, és keserű pillantást vetett a távolabb leállított jármű felé, melynek hatalmas platóján halmokban hevertek a betegségben kiszenvedett állatok. - Ha ennek vége lesz, és Hold Dühe mégsem ad parancsot, hogy tekerjük ki az összes szövetségesünk nyakát, hát én...!

A hallgatóságon ijedt moraj futott végig. Amit a szekeres mondott, az már-már lázadásnak számított, amit Hold Dühe iszonyú büntetéssel torol meg, ha a fülébe jut. Az álomfogók vezére, ahogy azt a hazatérők mesélték, egyébként is egyre őrültebb lett. Folyvást hajszolta a végletekig kimerült vadászokat, akik megcsömörlöttek már a tengernyi vértől. Ráadásul Hold Dühe ragaszkodott hozzá, hogy a zsákmány minden egyes darabját a jurtákhoz fuvarozzák, így növelve a szemmel már is beláthatatlan terítéket.

Hatodik nap éjjel Gergő úgy érezte, hogy megzavarodik, ha nem juthat ki hamarosan a bűbájketrecből. Egyszer még azt az őrültséget is megkísérelte, hogy a rácsokon túl elsétáló őrbűbájostora felé nyúlt, hátha elcsenheti. Az álomfogó akkarát csapott a sámánfi kezére, hogy a fiú csuklójában megroppantak a porcok.

A táborban sorra kioltották a tüzeket, s a családok otthon lévő tagjai nyugovóra tértek. A bográcsokban már két napja nem főtt hús, mivel az asszonyok egyszerűen megundorodtak az ízétől, hiszen folyton a teríték borzalmas látványa terült elébük. Ezen a napon nem csupán szekerek, de két vadász is visszatért. Megsebesültek, mikor türelmüket veszítve összecsaptak a Szellemdobolók Klánjának néhány háborodott kísértetével.

- Képtelenek voltunk tétlenül nézni, ahogy azok a rég holt ködférgek puszta szórakozásból megkínoztak néhány fiatal bükkfát - fakadt ki az egyikük, és szemében könny csillogott. Lehet, hogy a szellemdobolók valaha sámánok voltak, de mára semmi bölcsesség nem maradt a párás fejükben.

- Jól odapörköltünk nekik a bűbájostorokkal - mosolygott bágyadtan a társa. -A zúzmarahúzó-átok nagyon hatásos ellenük!

Gergő ráhajtotta fejét összehajtogatott köpenyére, és megpróbált aludni. A szekerezők és vadászok rémtörténetei azonban ott kavarogtak a fejében, amitől egyre csak nőtt keserű haragja. Így még vagy két órán át hallgatta az őrök fel felharsanó kiáltását, amivel egymásnak jelezték, hogy ébren vannak, és mindent rendben találnak a jurták körül.

- Hé, figyelj rám!

Gergő először azt hitte, a suttogás már álma része. Átfordult a másik oldalára, megölelte a párnaként szolgáló köpenyt... Ekkor azonban a finom nesz megismétlődött.

- Jobban teszed, ha rám figyelsz!

A sámánfi olyan gyorsan ült fel, hogy homlokát beverte a bűbájketrec felső rácsába. Hiába nézett azonban körbe, senkit nem látott.

- Itt vagyok, az orrod előtt - hangzott ismét a türelmetlen szó. - Húzódj kicsit oldalra, nehogy megpörköljelek. Kevés gyakorlatom van a bájolásban.

Gergő engedelmeskedett, mivel közben felismerte a hangot: Őzbűvölő Emese szólt hozzá, bár a lánynak árnyát sem látta. A következő pillanatban viszont a levegőben megjelent egy bűbájostor, amit nem tartott senki. A bőrszíj csomói úgy sercegtek, mint a sülő hús zsírja, majd rátekeredtek a ketrec ajtajának rúdjára. A zár kattant, a csapda kinyílt. A sámánfi nem tétovázott. Kibújt a ketrecből, de nem egyenesedett fel. Az őrök alig tíz lépésre álltak tőle, szerencsére háttal, komor beszélgetésbe merülve.

- Fogd, erre szükséged lesz! - a szabadon lebegő bűbájostar Gergő kezébe röppent. A fiú megrökönyödve bámulta az üres levegőt ott, ahol annak kellett volna lennie, aki a fegyvert eddig tartotta. - Ne bámulj már ilyen bugyután! Találtam néhány vakulj-levelet a közeli ligetben, mielőtt még azok az osioba gyökérgyötrők ki nem irtották.

Gergő hálásan mosolygott a semmire, ahol Emesét sejtette.

- Miért segítesz nekem? - súgta aztán.

- Közös döntés volt, Farkas - felelt az álomfogó lány. Az asszonyok megelégelték, hogy a férjeik és fiaik vakon engedelmeskednek Hold Dühe őrült parancsainak.

- Őrült? - kapott a szón Gergő. - Hiszen eddig te is...

- Néha be kell látnunk a tévedéseinket - vágott közbe Emese, s bár a fiú nem láthatta az arcát, kiérezte hangjából a haragot és elszántságot. - Hold Dühe becsapott minket. Nem lehet Égi Úr akarata, hogy az Erdők Atyját elpusztítsuk. Az asszonyok összedugták a fejüket, és kiokoskodták, amit a férfiaknak kellett volna. Amint te megszöktél, gúzsba kötjük azt a néhány elvakult legényt, akik még mindig Hold Dühét akarják követni, és elrévülünk innen.

- Segíthetnék! - ajánlkozott a sámánfi. - Ti nem tudtok bájolni!

A semmiből halk kuncogás volt a válasz.

- Keveset tudsz a nőkről, Farkas, ha azt hiszed, hogy nem értenek a bűbájhoz - szólt aztán Őzbűvölő Emese. - Ne félts minket, elbánunk a saját legényeinkkel. Neked viszont meg kell mentened az Erdők Atyját és Ágast. Ha most velünk harcolsz, Hold Dühe tudomást szerezhet róla, hogy kiszabadítottunk, és keresni fog. Jobb, ha azt hiszi, hogy téged is magunkkal vittünk, úgy váratlanul toppanhatsz az útjába.

Gergő elismerte, hogy az asszonyok alaposan kigondoltak mindent. Akart még valamit mondani Emesének, de a lány láthatatlan keze váratlanul teletömte a száját keserédes levelekkel.

- Ezt rágd szét! - súgta. - Jobb, ha te is láthatatlan vagy, amíg biztonságos távolságba nem jutsz a tábortól. Csupán két órát tart a hatása, úgyhogy igyekezz!

Mire Gergő elrágta és lenyelte a vakulj-leveleket, Őzbűvölő Emese már nem volt a közelében. A sámánfz ránézett saját karjára - és nem látta azt. Mikor átkelt a patakon, a jurták felől asszonyok harcias kiáltásait sodorta felé a szél.

 

*

 

- Maga tényleg egy kiszáradt agyú, vén banya! - toporzékolt Zsófi, azzal sem törődve, hogy esetleg meghallhatják a közelben bóklászó mocsári koboldok. Hát nem fogja fel, hogy az az álomvarangy megmentette az életemet?

Saci anyó, akit nem is oly régen még Paulina kisasszonyként ismertek a Valóságban, szikrázó szemekkel meredt a vajákos lányra. Zsófi hirtelen úgy érezte, mégsem illő így beszélni egy idős boszorkánnyal, aki ráadásul az Álomfelügyelet beépített ügynöke volt a Valóságban.

- Na jó, a banyát visszavonom - mondta a vállát vonogatva. - De akkor is meg kellene értenie, hogy Kubus helyettem ugrott a rémálom-átok útjába.

- Nekem nem úgy tűnik, hogy ez a hely a Rémálmok Földje - szólt kétkedő fintorral Saci anyó. - Meglehet, hogy az álomvarangy segített rajtad, de én inkább úgy sejtem: csupán kihasználta a kínálkozó lehetőséget, és visszatért a Tetejetlen Fára. Az ő népe ugyanis sokkal fürgébben utazik az Álomvilágban, mint mi, révülők. Ezért Kubus... Így hívják, igaz? Szóval Kubus egyetlen pillanatig sem volt valódi veszélyben.

- Még a rémálomörvényben sem? - kérdezte Zsófi.

Saci anyó némán rázta a fejét, majd elmosolyodott, ami azonban még ijesztőbb volt, mint mikor komoly képet vágott. A vajákos lány ettől még inkább megmakacsolta magát.

- Rendben, Kubus becsapott, de akkor is megmentette az életemet. Ezt pedig viszonoznom kell, ahogy azt minden becsületes révülő tenné. Segít nekem vagy sem?

Az apró termetű boszorkány halkan hümmögve, hegyes állát piszkálva nézett rá. Tekintetében látszott, hogy ezernyi gondolat kergetőzik turbános frizurája alatt, s nem mindegyik barátságos. Végül mégis biccentett, s csupán annyit mondott:

- Legyen!

A két révülő ismét a meredek partoldalra ment, hogy lássák, mi történt a városkában, mialatt őkvitatkoztak.

A sólyomszem-bűbáj hatására szemük távcsőként működött, így tökéletesen kivehették a fekete bőrruhát viselő mocsári koboldok és az előlük menekülő álomvarangyok bármely mozdulatát. A majomszerű förtelmek ügyetlenül bántak a bűbájostorokkal - bizonyára lopták valahonnan. Idétlenül lengették a kecses szerszámokat, a szivárvány minden színében tündöklő szikraesőt pattintva ki belőlük. Olykor elvétették az átkot, és egymásra szórták azt. Két kobold visítva a levegőbe emelkedett, tíz méter magasban megállapodott, és szájából hó hullott. Valamivel távolabb másik társuk - miután eltalálta egy félresikerült bűbáj - rázkódni kezdett, majd a feje zörgő pénztárgéppé változott, aminek fiókja dühödten köpködte a papírbankókat.

A legtöbb mocsári kobold azonban mégis boldogult a bűbájostorral. A szökőkút köré tömörült, reszkető, vicsorgó, egymást taposó álomvarangyok felüvöltöttek rémületükben, mikor az átok hatására csuklójukon, bokájukon nehéz vasbilincsek jelentek meg. Ezután két másik kobold lendítette varázseszközét. A földről tekergő lánc emelkedett a levegőbe, ami befűzte magát a bilincsek karikáiba, olyan gyorsan fűzve egymáshoz az álomvarangyokat, hogy azok talán még fel sem foghatták, mi történik, már rabok voltak.

- Mit akarnak velük? - suttogta Zsófi, tekintetét le nem véve a távoli eseményekről.

- Rabláncra fűzik őket, hogy aztán elhajtsák a társaságot a Húspiacra - felelte Saci anyó közönyösen. Mielőtt a vajákos lány újra kérdezhetett volna, folytatta a magyarázatot. - A Húspiacnak nincs állandó helye.

A Gyökérszint álomvilágai között vándorol, teljesen kiszámíthatatlanul, hogy ne találhassanak rájuk az Álomfelügyelet ügynökei.

- Akkor a koboldok hogyan fognak rábukkanni?

- A rabszolga-kereskedők sugalló álmot látnak, mikor közeleg a piacnap. Nézd, ott van a vezérük!

Zsófi kisebb csoportosulást vett észre a színes kisváros főterének déli részén. Néhány igen tekintélyes pocakot és mindenféle függőktől csilingelő fejdíszt viselő, cifra bőrruhás koboldot pillantott meg. Közülük is kitűnt azonban az, aki magas hordszékben pöffeszkedett. Négy, a megerőltetéstől remegő térdű kobold tartotta a levegőben, bár a vezérük irdatlan hasa, vaskos karja és combja, négy redőt vető tokája jelezte, hogy iszonyú nehéz dolguk van. A hordszékben feszítő alak szintén csillogó, fekete bőrruhát hordott, fölötte színes köpeny terült szét, mellén pedig vakító kitüntetések szikráztak.

- Ismerem őt az Álomfelügyelet körözési listájáról szólt Saci anyó. -A neve Sutyerák. Minden bűncselekményt elkövetett már, amit a Világfán el lehet követni, de elsősorban álomüzérként tevékenykedik. Lopott álomtárgyakat vesz és ad el. Azt nem tudtuk róla, hogy rabszolgákkal is szokott kereskedni. Úgy tűnik, kezd elszemtelenedni.

- Akkor talán ideje volna nyakon csípni! - Zsófi remélte, hogy képes lesz hatni a boszorkány szakmai hiúságára. Saci anyó azonban legyintett.

- Én egyetlen álomvarangyért sem kockáztatom a testi épségemet.

Zsófit ismét elkapta a pulykaméreg. Sarkon fordult, de hirtelen szédelegni kezdett. Elfelejtette levenni magáról a sólyvmszem-bűbájt, s mikor a közeli fákra nézett, hirtelen szemközt találta magát a kérgen futó egyik hangya tizméteres fejével. A vajákos lány dühösen törölte a varázslatot, majd elindult a meredély lankásabb része felé, ahol a városba vezető ösvény kanyargott.

- Most mit művelsz? - kiáltott utána egykedvűen Saci anyó.

- Kiszabadítom Kubust, és elfogom Sutyerákot válaszolta a vajákos lány, anélkül hogy hátrafordult volna.

- És hogyan akarod csinálni?

Zsófi megtorpant. Tétován a bűbájostorára sandított. Be kellett látnia, hogy a suliban még egyetlen olyan átkot vagy rontást sem tanultak, ami el tudna bánni harminc mocsári kobolddal. A boszorkány időközben utánament, s most nyugtatóan megfogta a karját, mivel a vállát nem érte el.

- Az átpattintó-bűbáj jó lesz ide - mondta csendesen.

Zsófi csodálkozva nézett az apró nő ráncos, agyonfestett arcába, mert most egész barátságosnak érezte a boszorkány hangját.

- Átpattintá-bűbáj? - kérdezte aztán. - Soha nem hallottam még róla.

- Megtanítalak, figyelj!

A két révülő jó egy órát töltött azzal, hogy Zsófi elsajátítsa a kellő mozdulatsort és a hozzá tartozó igét. Az átpattintó-bűbáj alapfokon kisebb tárgyak szemvillanás alatt történő mozgatására volt alkalmas, természetesen távolról. A vajákos lány hamar belejött, hogy letört faágakat, maroknyi köveket tüntessen el, s pontosan ott jelenítse meg őket, ahova küldeni szándékozta azokat.

- Most jön a neheze - figyelmeztette Saci anyó. Az átpattintó-bűbáj spéci változata a csen-csen-gyűrűs átpattintás.

- Inkább csön-csön-gyűrű! - javította ki Zsófi.

- Lehet, hogy öreg vagyok, de a varázslatok nevét még tudom - mordult a boszorkány - Azért hívjuk csen-csen-gyűrűs bűbájnak, mert tolvajok találták fel és alkalmazzák előszeretettel. A segítségével ugyanis a tömegbe vegyülve elpattinthatják bárki ujjáról az aranygyűrűt, hogy az a következő pillanatban a saját kezükön jelenjen meg. Így kell csinálni.

Mivel más nem akadt, Zsófi pitypangszárból font néhány gyűrűt, és a boszorkány útmutatásai szerint gyakorolni kezdett. Időnként türelmetlenül a partoldalra futott, hogy megnézze, mi folyik a városkában. Úgy tűnt, hogy a mocsári koboldok várnak valamire, mivel őrséget állítottak az álomvarangyok mellé, majd módszeresen fosztogatni kezdték az elhagyatott házakat.

Késő délutánba hajlott az idő, mikor a két révülő úgy érezte, felkészült.

- Különböző irányból közelítjük meg őket - mondta Saci anyó. - Ha volna nálam seprű, egyedül is boldogulnék, de így...

- Kubust én akarom kiszabadítani! - figyelmeztette Zsófi, még mindig az átpattintó-bűbáj csuklómozdulatait gyakorolva.

- Ez nem kívánságműsor, kisasszony! - dörrent rá a boszorkány -Aki jobb helyzetbe kerül, az szabadítja ki a foglyokat. A másik fedezi őt, nehogy a koboldok hátba támadják.

A vajákos lány belátta, hogy Saci anyónak igaza van, hát nem vitatkozott tovább. A két révülő ezután újra átvette a terv többi részletét, majd végre útnak indult.

A partoldalon ereszkedve elnyelte őket az erdő, így addig nem láthatták a várost, sem a koboldokat, míg el nem érkeztek a városka határába.

Zsófit hatalmába kerítette az a különös érzés, hogy ő már járt ebben az álomvilágban. Amikor beosontak a szélső házak közé, meglepve látta, hogy az elhagyatott városka nagyon is furcsa hely Az épületek rikító színekben pompáztak, a kertekben gyanúsan egyforma virágok "nőttek", és mind-mind ugyanabból a csúszós fényes anyagból készültek - Hiszen ez műanyag! - súgta Zsófi a boszorkány fülébe. Lehajolt, hogy megtapogassa a sárga macskaköveket, melyek nem is voltak kövek, majd tenyerét a legközelebbi kerítésen húzta végig. - Fröccsöntött műanyagból van az egész város!

Saci anyó undorodva biccentett. A vajákos lány erőltette az emlékezetét, hogy rájöjjön végre, hol hallott már erről a művároskáról? A libafehér, ciklámen és rubinvörös színekben tündöklő házak között már megpillantották a főtéren álló szobrot, mikor hirtelen eszébe jutott, s akaratlanul felkiáltott.

- Gyorsláb Jimmy! Hát persze! Gergó mesélt nekem erről a helyről - magyarázta Zsófi, lehalkítva a hangját.

- Ez itt Gyorsláb Jimmy, az odzsibve indián sámán egykori városa.

- Jimmy a Hetek tagja! - ütközött meg Saci anyó. Nem hinném, hogy ő álmodott meg egy ilyen rettenetesen... Hm. Giccses helyet. Nézd ezeket a műanyag sátrakat és a fröccsöntött virágokat!

- Pedig így történt! - bizonygatta a vajákos lány Amikor Holló megátkozta a hat legfőbb sámánt, Kende táltost pedig fogságba ejtette Álomföldén, Szvapna városában. Gyorsláb Jimmy megkergült, és létrehozta a Szellemtánc Szórakoztató-és Bevásárlóközpontot. Nézze a szobrot, ami a tér közepén áll!

A boszorkány óvatosan kilesett a rózsaszín kerítés mögül. A tér közepén hatalmas indiánszobor magasodott. Pirospozsgásra mázolt, pufók arcáról már hámlott a festék, amitől úgy nézett ki, mintha elaludt volna napozás közben. Egyik kezében lila bölényszobrocskát tartott, amit most az alatta kucorgó álomvarangyok felé nyújtott, míg a másik kezében zöld bankjegyek vaskos kötegét borzolta a szél.

- Felfordul a gyomrom - szólt elsápadva Saci anyó.

- Holló átka nem volt veszélytelen - bólogatott egyetértőn Zsófi. - Gyorsláb Jimmy idecsalogatta az alvó ébereket, és értékes, szép álmaikért cserébe értéktelen kacatokat adott. Gergő azt mesélte, hogy mikor itt járt, a város nyüzsgött a nyerészkedő révülőktől meg a mit sem sejtő éber turistáktól. Mikor aztán Gyorsláb Jimmy kigyógyult az átokból, felszámolta a Szellemtánc Szórakoztató-és Bevásárlóközpontot. A város azóta lehet elhagyatott.

- Sutyerák viszont rátalálhatott, és arra használja, hogy a piacnapig elrejtse a lopott holmit meg a rabszolgákat - vélte a boszorkány - Itt az ideje, hogy elkapjuk a mocsári koboldokat, mielőtt továbbrévülnek a zsákmányukkal együtt.

Zsófi jobbra, míg Saci anyó balra került a keskeny mellékutcákon. Tervük szerint az egyikük átrohan a téren, bűbájostorával nagy zajt, felfordulást keltve, hogy a koboldok mind odasiessenek. Mikor aztán rávetnék magukat a váratlanul felbukkant révülőre, a másik átpattintó-bűbájjal átbűvöli az álomvarangyok bilincseit a bőrruhás szörnyetegekre.

A tervek csak a legritkább esetben sikerülnek úgy, miként azt a kiötlőik megálmodták. Mikor Zsófi elérte a tér túlsó oldalát, kikukkantott két kosárlabdázó méretű rafia-tulipán takarásából, s látta, hogy a szobor meglehetősen messze van tőle. Türelmesen várakozott hát, miközben a közeli házakból kiszűrődött a fosztogató koboldok rettenetes csatazaja. Az álomlények bútorokat dobáltak ki az ablakokon, és ruhákat szaggattak cafatokra dühükben, amiért nem akadtak semmi értékesre.

Hamarosan a tér bal oldalán feltűnt Saci anyó. Az apró boszorkány a lehető legnagyobb nyugalommal lépett elő a mellékutcából. Jobb kezével kiskosztümje szoknyájához ütögette bűbájostorát, ami minden egyes alkalommal néhány időzített Dirr-féle durranópetárdát szórt ki magából. A koboldok először észre sem vették az idegent. Mikor azonban Saci anyó félúton járt a szoborhoz, az álomvarangyok izgatott mocorgásba fogtak, amitől a láncaik úgy csörömpöltek, mintha egy sereg kísértet focizna a téren.

Az események ettől kezdve igen gyorsan követték egymást. Sutyerák hordszéke mellett egyszerre két alvezér is ezüstsípot tömött a szájába, és teli tüdőből riadót fújt. Az álomvarangyokra vigyázó őrök fenyegetően felemelték lopott bűbájostoraikat, sorfalat alkotva a rabok és a még mindig sétálva közeledő boszorkány között. A házakat fosztogató koboldok nehezen fogták fel, hogy vezéreik hívják őket, ezért kisebb csoportokban rontottak a térre.

- Ez nem lesz így jó! - súgta magának fogát csikorgatva Zsófi. - Mindnek egyszerre kellene a rabok közelében lenni, különben...

Ekkor megérezte, hogy valaki áll a háta mögött. Ellökte magát a rafia-tulipánoktól, s miközben hátrabukfencet végzett (a különböző vetődéseket, elhajlásokat a Vajákosképzőben Tudó Bori rengeteget gyakoroltatta a lányokkal, mondván: "Egy vajákos számítson rá, hogy sokszor akarják majd megátkozni!"), két bőrruhás koboldot pillantott meg. Az álomlények valószínűleg az egyik mellékutca házait rabolták ki nagy ügybuzgalommal, s véletlenül éppen ott akartak a térre visszajutni, ahol a lány lapult.

A koboldok úgy meg voltak pakolva a legkülönbözőbb értéktelen indián bizsukkal, fülönfüggőkkel és csecsebecsékkel, hogy esélyük sem lehetett a fegyverük után nyúlni. Zsófi befejezte a bukfencet, s ahogy kell, a két talpára érkezett.

- Darvadozz! - kiáltotta a rontás igéjét, mire bűbájostorából kék tűzsugár csapott ki, és fejbe suhintotta a koboldokat. Azok szeme előbb kétoldalra távolodott, majd összekancsalított, s végül az álomlények halk, bágyadt sóhajjal a földre rogytak. A rontás kiszívta minden erejüket, így csupán egymásnak dőlve nyöszörögtek.

A téren éktelen ricsaj támadt. Előbb a szerteszórt Dirr-féle durranók robbantak fel, olyan zajt keltve, mintha a városka fölött az évszázad legnagyobb vihara tombolna. Majd a mocsári koboldok harci üvöltése harsant, ami leginkább kenetlen fogaskerekek csikorgására emlékeztetett. Zsófi ismét lekuporodott a rafia-tulipánok mögé, hogy kilesse, mi történik.

Amit akkor látott, egész életében nem felejtette el.

Saci anyóra egyszerre vagy húsz bőrruhás szörnyeteg rontott. Legtöbbjük mancsában folyamatosan durrogtak, sisteregtek a lopott bűbájostorok. Tűzlabdák, mérgezett tűfelhők, botlasztó béklyók, fagysugarak és medvepuszit osztó, repülő tenyerek záporoztak a boszorkányra. A koboldok minden átkot találomra idéztek, ami csak az eszükbe jutott.

Saci anyó sem tétlenkedett. A vajákos lány leesett állal bámulta, hogyan pörög, forog, hajlong és ugrál az apró termetű boszorkány. Jobbjában a bűbájostor hol kivédte a támadó átkokat, hol pedig maga is rontást küldött a rohamozó koboldok fekete tömegébe. Saci anyó elrúgta magát a földtől, négyet bucskázott az álomlények fölött, és mögöttük ért talajt. Immár ő volt közelebb a foglyokhoz, akik izgalmukban nagyobb ricsajt csaptak, mint a Dirr-féle durranópetárdák.

Zsófi elérkezettnek látta a pillanatot, hogy közbelépjen. Kibújt a rafia-tulipánok mögül, átugrott a bugyirózsaszín kerítésen, és hatalmas léptekkel Gyorsláb Jimmy szobra felé indult. Kezében kusza, de jól kiszámított kunkorokat írt le a bűbájostor szíja, markolatán felizzottak a rovásírás varázsjegyei.

Az átpattintó-bűbáj kiválóan működött, amit először a hangos lánccsörgés jelzett. Az álomvarangyok sikítozva vették tudomásul, hogy megszabadultak a bilincseiktől, de döbbenetükben nem mertek mozdulni.

Egyetlen szemhunyással később a bambán forgolódó koboldok - akik még mindig Saci anyót keresték, hiszen az imént egyszerűen eltűnt a szemük elől - tátott pofával meredtek saját csuklóikra, melyeken súlyos vaskarikák jelentek meg. A zörgő lánckígyó szintén "átpattant" a bőrruhásokhoz, majd bűbájos erővel egymáshoz szorította az egész társaságot. A koboldok kezéből úgy hullottak ki az ostorok, mintha gallyakat tépő, pálcahullató vihar söpört volna végig a téren. Alig maradt néhány mocsári álomlény, akit szabadon hagyott az átpattintó-bűbáj. Zsófi látta, hogy az alvezérek elinalnak a városka szűk mellékutcáiban, gyáván magára hagyva pórul járt seregeket. A négy hordszékhordozó pedig egyszerűen elengedte terhét, szintén a futás mellett döntve, így terhük a műanyag macskakövekre zuhant és összetört.

A vajákos lány haragos arccal, bűbájostorát lengetve indult a földön fetrengő Sutyerák felé, akinek pocakja túlságosan ragaszkodott a talajhoz, így a koboldvezér nem tudott feltápászkodni. Már majdnem el is érte a bőrruhás gonosztevőt, mikor az álomvarangyok ráébredtek a szabadságukra. A szürke-fekete foltoktól tarka bőrű álomlények kurjongatva, süvöltve, füttyögve annyifelé kezdtek rohanni, ahányan csak voltak. Eszükbe sem jutott, hogy köszönetet mondjanak az őket kiszabadító révülőknek. Sőt, Zsófit előbb elsodorták, majd ledöntötték a lábáról. A vajákos lány kétségbeesetten próbált talpra kecmeregni, miközben valamelyik álomvarangy még ki is rúgta a kezéből a bűbájostorát.

- Atokverte vakarcsok, mit műveltek? - kiáltotta a lány, de a saját hangját sem hallotta az eszelősen üvöltöző álomvarangyoktól. Két perccel később végre eltűntek az egykori rabszolgák. Zsófi úgy sejtette, hogy mindegyik sietve tovarévült ebből a világból. A vajákos lány szédelegve feltérdelt, elsöpörte szemébe lógó kócos haját, és tétován a bűbájostora után nézett.

- Ezt keresed? - kérdezte a békabrekegésre emlékeztető, mélyről bugyogó hang. Zsófi felnézett. Tőle tíz lépésre Sutyerák állt, földig csüngő kezében a lány bűbájostorát lengetve. - Néhány tucat nyiszlett álomvarangy helyett három révülővel beállítani a Húspiacra: ez remek üzlet lesz!

Zsófi rémülten fordult hátra, tekintete Saci anyót kereste. A szobor túloldalán az összebilincselt mocsári koboldok vicsorogva, óvatos léptekkel kezdték bekeríteni a boszorkányt - aki szintén hozzájukvolt láncolva. Avajákos lány fájdalmasan felnyögött, mikor megértette, hogy az átpattintó-bűbájba hiba csúszott. Saci anyó kezéből szintén kihullott a bűbájostor (a varázsbilincs mellékhatása, hogy a rab semmiféle fegyvert nem viselhetett), s a boszorkány dühösen sziszegve hátrált a koboldok elől.

Zsófi lassan felállt, hogy farkasszemet nézzen a püffedtre hízott Sutyerákkal. A koboldok vezérének zsíros képén békavigyor terült szét.

- Micsoda móka! - bugyborékolta. - A Megbízónak igaza volt: olyan idő köszönt a Világfára, mikor a legcsodásabb üzletek potyognak a szemfüles álomüzér ölébe. Akkor hát...

Zsófi értetlenül nézte, amint Sutyerák feje fölött megjelenik egy tekintélyes méretű, rikító festékkel bemázolt kar, aminek marka lila bölényfigurát szorongat - és lesújt az álomüzér koponyájára. A kobold olyan keserű nyögést hallatott, mintha valaki mélységesen megbántotta volna. Azután inogni kezdett, elejtette a bűbájostort, s végül orral előre, hatalmas robajjal kiterült.

Mögötte Kubus vigyorgott, kezében az indiánszobor letört karjával, amit az imént fegyverként használt.

- Halihó, révülő csajszi! - rikkantotta vidáman az álomvarangy. - Mi a pálya mostanság?

Zsófi felkacagott.

- Kettő-egy oda - mondta. - Annyiszor mentjük meg egymás életét, hogy lassan elválaszthatatlanokká válunk.

- Azt inkább nem szeretném - fintorgott az álomvarangy, és eldobta a szobor karját, majd a vajákos lány mögé mutatott. - Szerintem szükség volna a segítségedre!

Zsófiba hirtelen belehasított a rémület. Megfeledkezett Saci anyóról, akit véletlenül a mocsári koboldokhoz bilincselt! Azóta a boszorkány igen szorult helyzetbe került. A vajákos lány felkapta a Sutyerák által elejtett bűbájostort, és futva indult a vicsorgó, harákoló, tűhegyes fogakat villogtató tömeg felé, mely már egészen körbefogta Saci anyót.

Néhány jól irányzott.farszurka-bűbáj elegendő volt, hogy meghátrálásra késztesse a felbőszült szörnyetegeket. A bűbájostor legyintésére megjelenő kötőtűk alapos munkát végeztek, amit a mocsári koboldok fájdalmas kiáltásai és ülepüket dörgölő mancsuk jelzett. Zsófi gyorsan lebájolta Saci anyóról a bilincset, majd várta a szidást, de az szerencsére elmaradt.

- Ébredezik! - intett hegyes állával Sutyerák felé a boszorkány, miközben ő is felvette bűbájostorát. - Valami nagyon gyanús itt nekem. Gyere, beszélgessünk el pöfeteg úrral.

Az álomüzér meglehetősen rémült képet vágott, mikor a csúszós macskaköveken ülve, még mindig kissé szédelegve, megpillantotta a két dühös révülőt.

- Csak nem gondolták komolyan a hölgyek, hogy eladnám magácskákat rabszolgának? - nyüszögte behízelgő hangon. - Minden lápok ragacsos urára mondom: vicc volt! Tudják, értik a hölgyek? Humor, csíny, móka és kacagás!

Saci anyó azonban nem volt abban a hangulatban, hogy kedélyes fecsegést folytasson Sutyerákkal. Bűbájostora egyetlen legyintésével a magasba emelte a dagadt koboldot, aki máris olyan fehér lett, mint a famentes írólap.

- A koboldoknak tériszonyuk van - magyarázta a boszorkány Zsöfinak. - Amint néhány méterre kerülnek a talajtól, máris bevallják összes bűnüket.

Sutyerák valóban kétségbeesett visításba kezdett, amint a levegőbe emelkedett. Még Kubus is szörnyülködve fordult el, mert nem bírta nézni a fekete felhőként imbolygó álomüzért.

- Elszóltad magad, Sutyi! - kiáltotta Saci anyó. -Az imént, mikor azt hitted, győztél, három révülőről tettél említést. Ezek szerint fogva tartasz még valakit!

Tíz perccel később Sutyerák csatlakozott megbilincselt csapatához, remegő kézzel törölgetve homlokáról a patakzó verejtéket. A társai csattanós pofonokkal s néhány kellemetlen farba rúgással jutalmazták egykori főnöküket, aki bizony elárulta, hol tartják fogva a harmadik révülőt.

Zsófi és Kubus együtt szaladtak a festéket hámló házikók utcácskáin, míg rá nem találtak a Sutyerák által leírt épületre. A meggypiros gumiból, citromsárga műanyagból és bugyirózsaszín ra6ából emelt palota kertjében egykor felfújható totemoszlop állt, de már régen összeroskadt, mivel megszökött belőle a levegő. Az ajtó fölött sorakozó, csálé betűk azt hirdették, hogy valaha itt tanyázott a Szellemtánc Szórakoztató-és Bevásárlóközpont egyszemélyes igazgatótanácsa, vagyis Gyorsláb Jimmy. A vajákos lány benyitott a nyikorgó kapun, s nyomban meglátta, hogy valaki az első emeleti ablak rácsát markolja belülről. Felfutott a lépcsőn, bár Kubus lihegve kérlelte, hogy várja meg őt, hátha csapdába szaladnak.

A palota egykor gazdag berendezését a mocsári koboldok részben elhordták, részben összetörték. Zsófi óvatosan lépkedett a pozdorjává zúzott óriás kancsók, jénai étkészletek és csodás tükrök szilánkjai között.

Ezek a tárgyak mind a Gyorsláb Jimmy árusai által becsapott éber turistáktól származtak.

- Nézd, a barbárok mit műveltek! - szólt sírós hangon Kubus, és szeretettel ölelte magához egy porcelánkacsa letört fejét. Avajákos lány azonban most nem tudott osztozni az álomvarangy bánatában. Az ajtó mögül, ahol állt, halk nyöszörgés szűrődött ki. Zsófi a biztonság kedvéért előkészített egy irdatlan erejű medvepuszi-bűbájt, majd benyitott a szobába.

A valaha bizonyára mozivetítőként használt terem egyik oldalában plafonig értek az egymásra dobált székek. Az ablak alatt tekintélyes méretű, koszlott rongycsomó mozdult, s a vajákos lány majdnem rásütötte a készenlétben tartott rontást. Azután meglepetésében csak némán tátogva bámult a bűbájos bilinccsel a radiátorhoz béklyózott, beesett arcú, mérhetetlenül kócos, mégis vidáman mosolygó fogolyra.

- Örülne a szívem, ha eloldoznál innen engemet, bamba képű leányom, Zsófi! - szólalt meg végül Hódfarok néne.

 

*

 

Gergő jól tudta, I:ogy a jurtatáborból való szökése óta eltelt három nap alatt a külseje meglehetősen rémisztő lett. Ruhája mocskosan, rongyokban lógott, arcát karmolások borították, kajába pedig annyi száraz levél gubancolódott, hogy nyugodtan kiadhatta volna magát szomjazó puszpángbokornak.

Azt azonban mégis túlzásnak tartotta, hogy valakik egyszerre két bűbájos nyílvesszőt is kilőjenek rá.

Mióta az elfajzott álomlények dülta Erdő% Atyjában kóborolt, a sámán érzékei kiélesedtek, így sikerült elkerülnie a támadást. A következő pillanatban azonban a fák közül két lovus rúgtatott elő, és gyönyörű íjukra újabb vesszőket illesztettek. Gergő előbb meg akarta átkozni őket. Már ki is ötlötte a megfelelő rontást, amivel elbotlaszthatja a takikat... De ekkor rájött, hogy mégsem Hold Dühének vadászai bukkantak a nyomára.

A két lovas alakját könnyű fénypára lengte körül, arcuk nemes vonású volt, szemükben tiszta lélekláng lobogott. Bár fenyegették a sámánfi életét, a fiú mégis úgy döntött, hogy a békés megoldást választja. Elengedte a bűbájostort, feltartotta két karját és kiáltott:

- Megálljatok, vitézek! Távol tőlem minden rossz szándék, ártani akarás vagy ármány.

A lovasok valóban meghőköltették a takikat, de íjuk recsegve feszült, és a bűbájos nyílvessző egyenesen Gergő mellére céloztak. A sámánfi csak most jött rá, hogy a renegát álomfogók között megszokott régies, nyakatekert nyelvet használta, ami bizonyára gyanús a vitézek számára.

- Lazítsatok már, srácok! - próbálkozott újra, most a budapesti kölykök vagány hanghordozásában. - Nem kell itt a feszültség! Még kiütitek a biztosítékot, és füstöl az agyatok!

Mindehhez könnyed, laza mozdulatokkal legyezett a levegőben. Bár ő maga soha nem beszélt így, a játéktermekben és bevásárlóközpontokban tébláboló srácoktól eleget látta, hogyan kell "jó fejnek" lenni.

A lovasok gyanakvón vizslatták a rongyos fiút, de nem lőttek.

Gergő sejtette: ez annak köszönhető, hogy a második megszólalásából még annyit sem értettek, mint az elsőből, viszont tökéletesen bolondnak néztek miatta. Már már fojtatta volna a "hadovát", mikor az erdő sűrűjéből egy harmadik alak rontott ki.

- Toportyán! - ordított a vicsorogva Gergő felé száguldó négylábúra a lovasok egyike.

- Bolhás! - kiáltott boldogan a sámánfi, és karjait ölelésre tárva térdre vetette magát. Arcáról azonban szinte azonnal lefagyott a mosoly.

A Kölyökfarkas úgy nézett ki, mint aki hetek óta a vadanban kóborol. Bundája csapzott volt, tele bogánccsal és elszáradt falevelekkel, bal szeme alatt pedig friss seb vöröslött. Ínyét magasra húzta, hátát púposra görbítette, és miután lefékezett, lassú, vérszomjas léptekkel közeledett a fiú felé.

Gergő gyorsan oldalra pillantott, hogy megtalálja fűbe ejtett bűbájostorát. Azután mégis ölébe ejtette két karját, és elkeseredetten a vad Kölyökfarkas szemébe nézett.

A vérben forgó tekintet egyáltalán nem emlékeztette az egykori totemállatra, akivel legyőztek a Sárkányt és berévülték a Világfát. A sámánfinak eszébe jutott a jelenés, amit a Rejtezés Táltoskollégium zúzmarás révülőterén látott, mikor Suhanó Botond utasítására össze kellett takarítania a pazdorjává tört ruhásszekrényt. Semmi kétség nem férhetett hozzá, hogy ez volt az a pillanat, amit akkor látomásnak gondolt.

A Kölyökfarkas forró lehelete az arcába csapott. Az elvadult segítő átlat vészesen vicsorogva eltátotta a pofáját, és oldalra fordította a fejét, hogy átharapja egykori gazdája torkát.

- Toportyán, csiba te! - zengett az idősebbnek tetsző lovas rezes hangja. Hogy a parancsoló bűvigét megerősítse, előrerúgtatott, s kezében már nem íjat, hanem szikrát hányó bűbájostort tartott.

A Kölyökfarkas hallgatott új nevére, bár nem szívesen. Orra hegyétől a farkáig megrázta magát, rávicsorgott a kővé dermedt Gergőre, majd beloholt az erdőbe.

- Toportyán! - kiáltott utána az ifjabb vadász, de hiába.

A szürkebundás többé nem engedelmeskedett senki szavának. A száraz ágak ropogása, ami az útját jelezte, hamarosan elhalt a vadon mélyén.

- Te voltál hát egykor Toportyán gazdája - az idősebb vadász ezt nem kérdezte, inkább megállapította. Lehajolt alacsony takija hátáról, megmarkolta Gergő jobb karját, és talpra segítette a fiút. - Nézd el Magor öcsémnek, hogy olyan szertelen, és rád lőtt.

- Még hogy én szertelen! - kurjantott közelebb rúgtatva a legény, és napbarnított arcán kaján mosoly suhant át. - Hiszen ha próbálnék, sem tudnék gyorsabban íjat pendíteni, mint Hunor bátyám.

Gergő egyik ámulatból a másikba esve bámult fel a két fáradt, mégis vidám vadászra. Magor? Hunor? Az lehetetlen, hogy olyanokkal hozta össze a véletlen, akikről eddig csak az irodalomórákon hallott. Bár... A talpa alatt a Tetejetlen Fa törzse nyúlt a végtelenbe, s körötte az Erdők Atyja suhogtatta lombüstökét! Ezek után ugyan mi volna még lehetetlen?

- Farkas vagyok, és nem sámán, csak tanonc - szólt aztán.

- A Kölyökfarkas...

- Toportyán már nem kölyök - vágott a szavába komolyan Hunor.

- És igen haragos rád -fűzte tovább a szót Magor, szintén elkomorodva. - Mi találtunk rá, mikor betegen az Erdők Atyjának makkosába zuhant. Rögtön láttuk, hogy nem közönséges farkas, hanem segítő állata egy révülőnek.

- Ápoltuk, megerősödött - folytatta ismét Hunor. - Mióta pedig a gonosz elárasztott minket, az oldalunkon harcol, méghozzá igen derekasan.

- Én nem értem... - Gergő tehetetlenül tárta szét a karját, és tekintetével a vadont kutatta. Érezte, hogy torkába sikamlós gombócgyűl, és nedvességet présel a szemébe. - Mi baja velem a Kölyökfarkasnak? Hiszen nem tehetek róla, hogy elszakadtunk egymástól!

- Átestél a sámánsüly betegségen? - kérdezte Hunor. Gergő csak bólintani tudott. -Ha a sámán és segítője ilyen hosszú időt tölt egymás nélkül, a kötelékek majd mind elpattannak közöttük. Toportyán nem fogja fel, kicsoda és miben hibás, de érezte, hogy azért kell szenvednie, mert te nem vagy a közelében. Most aztán dühös.

- Neked meg az a dolgod, hogy újra megszelídítsd - mondta Magor.

- Ha beszélhetnék vele... - tett néhány bizonytalan lépést az erdő felé Gergő.

- Láthattad, hogy elfelejtett beszélni - szólt rá Hunor. Minél több időt tölt nélküled, annál inkább közönséges farkassá válik. Most még hajlandó volt velünk vadászni, de Magor öcsém tegnap éjjel figyelt rá, hogy mohón lesi a lovainkat. Toportyán már majdnem teljesen farkas, és alig-alig segítő állat.

- Utána kell mennem! - kiáltotta Gergő, és felkapva földre ejtett bűbájostorát, a vadon felé indult. A két lovas azonban útját állta. Magor olyan szelíden, okosan beszélt hozzá, hogy a sámánfinak muszáj volt figyelni rá.

- Kimerült vagy, Toportyán pedig most nagyon fúj rád. Jöjj a táborunkba, egyél és aludd ki magad. Reggel segítünk a nyomára bukkanni.

Gergő tétovázott néhány pillanatig, de közben a fáradtságtól és éhségtől valóban megroggyant a térde. Bólintott hát a meghívásra, s a vadászok táboráig tartó hosszú utat Magor mögött ülve tette meg. A szíve azonban most még jobban sajgott, mint mikor a sámánsüly gyötörte.

XV.

A zumegbűbáj

 

 

- Hódfarok néne! - motyogta a meglepetéstől kővé dermedve Zsófi. A radiátorhoz béklyózott vajákos aszszony bosszúsan összevonta szemöldökét, mire a lány végre megcsördítette bűbájostorát. A koboldok köteléke a szoba padlójára hullott.

- Így mindjárt egészen más színe van a pudingnak, jókor érkező leányom, Zsófi! - szólt vidáman Hódfarok néne, és feltápászkodott, amihez azért még a vajákos lány segítségére is szüksége volt. - Add csak kölcsön egy pillanatra!

Az anyó elvette Zsófi bűbájostorát, és értőn megszemlélte a nyelén sorakozó rovásjeleket.

- Szép szerszám - biccentett. - Ha megengeded, kicsit rendbe hozom a toalettemet.

Hódfarok néne fürgén suhintott a bűbájostorral, aminek csomói gyönyörű fényszalagokat vetettek ki magukból. A szivárványpászmák tetőtől talpig beburkolták rongyos alakját, majd csillámporrá hullva elenyésztek, de nyomukban a vajákos asszony újra a régi volt. Bő szoknyáján ezernyi toll, kavics, csontszilánk, érme és madzag függött, buggyos ujjú pruszlikjáról eltűntek a piszokfoltok, és eddig kusza hajszálai is engedelmesen kontyba rendeződtek.

- Remek érzés megfürödni és átöltözni! - jelentette ki elégedetten Hódfarok néne, majd ismét legyintett az ostorral. A terem végében álló halomból két szék siklott hozzájuk, ügyesen a révülő hölgyek feneke alá csúszva. Zsófi meglepetésében nyomban leült az egyikre, miközben az anyó is helyet foglalt a sajátján.

- Hódfarok néne - csuklott ki ismét az ámulat a vaj ákostanoncból.

- Emlékszem a nevemre, méla kislányom, Zsófi! mosolyodott el az anyó, pirospozsgás arcán az érett almák színével. - Nem szeretnél valami...

Ekkor lépett a szobába Kubus, aki még mindig a folyosón talált porcelán kacsafejet dédelgette. A küszöbön állva felnézett, hogy lássa, kivel beszélget Zsófi, s mikor megismerte a vajákost, üvegrepesztő hangon sikoltozni kezdett.

Hódfarok néne sem ült tovább tétlenül. Kedves arcán sötét harag villámokat szóró felhője jelent meg, és a még mindig kezében tartott bűbájostorral gyors rontást küldött Kubus felé. Az álomvarangy azonban igen fürge tudott lenni, ha veszélyben érezte az életét. A medvebarna átoklövedék ártalmatlanul olvasztott lyukat a folyosó falába, mivel Kubus félreugrott előle. Hódfarok néne kacskaringós szitkot kiáltott, majd üldözőbe vette az álomvarangyot.

Zsófi végre felfogta, hogy a dolgok rosszul alakulnak. Belecsimpaszkodott hát a vajákos asszony csörgő-zörgő szoknyájába, és miközben húzatta magát a folyosó felé, egyfolytában kiabált.

- Hódfarok néne, mi a baj? Hallod, anyó, ezt ne csináld!

Kubus közben elérte a folyosó végét, ahonnan nem volt tovább út. A vajákos asszony széles csípőjével úgy szuszogott utána, mint egy felbőszített vasútijegy-ellenőr, és időnként válogatott rontásokat dörrentett a menekülő irányába.

- Csomóra kötöm minden vörös hajszáladat, te manópotyadék! - süvöltötte a bájolás röpke szünetében. Hát a bátyád hol rejtezik? Bérelt helyem van számára az agg boszorkányok otthonában, ahol épp pelenkaszuttyogtatót keresnek!

Zsófi nem akarta tudni, miféle foglalkozás lehet az a pelenkaszuttyogtatás. Inkább egyik kezével belekapaszkodott az ajtófélfába, míg a másikkal továbbra is az anyó szoknyáját markolta, hátha így meg tudja állítani a dühös vajákost.

- Beszéljük meg, anyó! - kérlelte Hódfarok nénét, aki tényleg kénytelen volt megtorpanni. - Kubus a barátom. Vagyis... Afféle. Az biztos, hogy rontást nem érdemel, hiszen...

Újabb bűbáj durrant, olvadt műanyagcseppekkel borítva be a folyosó végét. Az álomvarangy dühödten fújt, sziszegett, és a porcelán kacsafejjel fenyegetőzött.

Hódfarok néne egyetlen hangos mordulással továbblépett, letépve Zsófi ujjait az ajtófélfáról, nem törődve azzal, hogy még mindig vízisízőként vonszolja őt magával.

- Paszulykarót passzírozok az ülepedbe, te kétszínű foltraktár! - fenyegetőzött tovább a vajákos asszony Kubus ugyan felfogta, hogy nincs hová menekülnie, s aki vele szembejön, az a végítéletet lengeti a kezében, mégis dacosan ráöltötte fekete-szürke nyelvét az anyóra.

- Mi folyik itt, bogárkáim?

A csodálkozó kiáltást hallva Zsófi elengedte a csilingelő szoknyát, és végigterült a törmelékkel teleszórt padlón. Azután máris hátrafordult, hogy segítséget kérjen a frissen érkezőtől. Saci anyónak azonban nem volt szüksége magyarázatra, értett már mindent. Hódfarok néne ismét felemelte a bűbájostorát, a boszorkány pedig rikkantott:

- Nem úgy van az! Kézfacsar és ostorcsali!

Az egybefűzött-bűbáj első fele kitekerte Hódfarok néne ujjai közül a fegyvert, a második meg egyenesen Saci anyó bal tenyerébe röppentette azt.

- Hogyan...? Ki meri...? - fordult sarkon a haragvó vajákos asszony Kerek arcán előbb döbbenet, majd rögvest utána széles, örömteli mosoly terült szét. - Te vagy az, vén szatyor?

Zsófi alig bírt a fal mellé hengeredni, nehogy a két összeölelkező révülő eltapossa őt. A kerekded, húsos vajákos asszony magához szorította és valamelyest a levegőbe emelte a boszorkányt, aki alig ért a derekáig.

- Hadd ropogtassalak meg, te ráncos rosszaság! rikkantotta Hódfarok néne.

- Mutasd magad, te széle-hossza egy nőszemély! felelte nevetve Saci anyó.

Zsófi feltápászkodott a padlóról, és tátott szájjal figyelte a két révülő örömködését. Aztán szeme sarkából szürke árnyat vett észre, oda sem nézve utánakapott, s fülön fogta.

- Jobb, ha te kicsit még veszteg maradsz, Kubus! súgta az ellopózni akaró álomvarangynak, aki elégedetlen grimaszba torzította öreg képét.

A két asszonyság néhány percig még lapogatta egymás hátát, majd lihegve, kipirulva felfedezték, hogy nincsenek egyedül. Hódfarok néne pufók ábrázatán ismét villámot vetett a harag, amint Kubusra nézett, de Saci anyó időben közéjük állt.

- Jobb volna beszélni, mint ostort suhogtatni! mondta. - Ez az álomvarangy a szövetségesünk. Alig fertály órája, hogy megmentette az életünket, úgyhogy mielőtt füstösre pörkölöd a vörös üstökét, megkérdezném, hogy mi a bajod vele?

Hódfarok néne hatalmasat fújt, mintha így akarná a mellkasából eltávolítani a haragot. Azután visszaadta Zsófinak a bűbájostorát, és intett, hogy üljenek le az egykori moziteremben. A vajákos lány, még mindig Kubus fülét fogva, előrement, és most ő hívott bűbájjal két széket a halomból, hogy mindenki leülhessen.

- Hol kezdjem? - kérdezte Hódfarok néne, szikrázó szemét egyetlen pillanatra le nem véve a feszengő álomvarangyról. - Legjobb lesz az elején. Hat holdfordulóval ezelőtt Böffeg sámán ügynökei jelentették a Törzsszintről, hogy rutinellenőrzés során megállítottak egy gyanús révülőt. Az illető álomvarangy volt, és mikor felszólították, hogy két álomvilág között lassítson, majd álljon a legközelebbi mezsgyére, mert igazoltatni akarják, menekülőre fogta a dolgot.

- Nincs ebben semmi szokatlan - vont vállat Saci anyó. - Köztudott, hogy az álomvarangyok füle mögött mindig akad némi vaj.

- Előítélet! - sziszegte sértetten Kubus, akinek túl magas volt a szék, így két lábával folyton kalimpált. j Folyton minket okolnak minden csínyért, és nem veszik figyelembe a nehéz gyermekkort meg a...

- Ne sustorogj! - szólt rá Zsófi. Hódfarok néne hátborzongató fintort vetett Kubusra, majd folytatta a beszámolóját.

- Az Álomfelügyelet ügynökei végül elcsipték a Fickót. Arra számítottak, hogy lopott álomtárgyakat találnak majd nála, de mikor kibontották a táskáját, abból egy megátkozott teáskészlet potyogott ki.

- Miféle rontás ült rajta? - Saci anyó izgatottan fészkelődött a székén (amiről az ő lába sem érte a földet, hát lógázta), s szemében a szakmai kíváncsiság tiszta fénye lobogott.

- A teáskészletet a rontó boszorkányok bájolták el, méghozzá egy addig ismeretlen varázslattal - felelte Hódfarok néne. - Az Igeigézők Bírói Testülete...

- Nyelvvakaró bagázs! - böffentett megvetően Saci anyó. - Az ötletes révülő hiába talál ki új ráolvasást, bűbájt vagy igézést, folyton belekötnek abba, hogy milyen varázsigét használhat hozzá. Nekem hat remek, saját fejlesztésű bűbájom kérvénye hever a garabonciások irattárában, és nem képesek ráolvasni az engedély szavát, mert a garabonciásaik szerint túl nyakatekert varázsigéket találtam ki hozzájuk. Hát mi baj van azzal, hogy cigarettacsikképöndörödjön a nagylábujjad!

Hódfarok néne és Zsófi összemosolyogtak, majd a termetes vajákos asszony jegyezte meg csendben:

- Talán kicsit hosszú ez a... szó, mármint varázsigének.

- A mai boszorkánycsemeték lusták megtanulni az új igéket, csak ennyi a baj! - legyintett Saci anyó. - De inkább folytasd a történeted!

- Úgy legyen - biccentett Hódfarok néne, s titkon örült, hogy nem kell tovább vitatkoznia aprócska barátnőjével. - Tehát az igeigéző garabonciások megvizsgálták a teáscsészéken ülő rontást, és megállapították, hogy ismeretlen, sőt engedély nélkül fejlesztett varázslat. Nevet adtak neki, ami így szól: keszekusz-átok - Ez talán jobb, mint az én cigaretta...? - hörrent felháborodva Saci anyó, de aztán inkább félbeharapta a mondatot, és intett Hódfarok nénének, hogy beszéljen tovább.

- A vizsgálat kiderítette, hogy a keszekusz-átkot álomtárgyakra lehet ráolvasni, így lassan ható, időzített rontásként működik. Az a sámán, boszorkány vagy egyéb révülő, aki rendszeresen megérinti az átkot hordó tárgyat, néhány hét múlva kezdi összekuszálni a saját varázslatait. A nyelve elbotlik igézés közben, a gondolatai zavarossá válnak, és végül képtelenné válik a legegyszerűbb bűbájt is végrehajtani.

- Ez történt a Hetekkel! - kiáltotta Zsófi.

- És minden más révülővel a világon - bólintott Hódfarok néne. - Az Álomfelügyelet felkért engem és Borzalagot, hogy folytassunk titkos nyomozást, mert úgy sejtették, az új rontás mögött komoly összeesküvés rejlik. Nem is tévedtek. Borzalag, az én huzatos fejű segédem a Gyémánt Jurta környékén maradt, hogy szemmel tartsa az eseményeket. Magam pedig a legnagyobb titokban elrévültem a Gyökérszintre, hogy kiderítsem: miféle erő képes közös akcióra rábírni a rontó boszorkányokat és az álomvarangyokat, mikor e két társaság addig szívből gyűlölte egymást. A nyomozás lassan ment, hiszen a sötétben rejtező álomlények sem ostobák. Rájöttem, hogy az álomvarangyoknak Sutyerák osztja szét a keszekusz-átokkal fertőzött tárgyakat, és mondja meg nekik, hogy melyik sámán, boszorkány, vajákos álmába csempésszék be azokat. Sejtettem azonban, hogy hiába kapnám el az álomüzért, a valódi főnök nem ő, és a lebukott elosztó helyébe hamarosan mást állítanának. Ezért figyelni kezdtem Sutyit, hátha elvezet a Megbízóhoz. Egy éjszakán aztán kihallgattam két álomvarangy és Sutyerák beszélgetését. Az álomüzér arra adott megbízást azoknak a kis förtelmeknek, hogy révüljenek át a Valóságba, lopják el Rúzspírost, és az elbájolt autóval gázolják el Farkast.

Zsófi arcából kifutott a vér, s most már ő is vádlón nézett Kubusra. Az álomvarangy már nem lóbálta a lábát, inkább próbálta magát minél kisebbre összehúzni.

- Igen, ez a foltos vigéc volt az egyikük - szólt keserűen Hódfarok néne, s közben az álomvarangy felé mozdult. Kubus vinnyogva leugrott a székről, és elbújt mögötte. Mikor sipító hangon kiabálni kezdett, hatalmas szeméből könnypatak csurrant.

- Én nem akartam megtenni! Mondtam a bátyámnak, hogy az álomvarangyok tisztességes tolvajok, nem bérgyilkosok. Sutyerák azonban hatalmas jutalmat ígért a Megbízó nevében, és Orrnyereg képtelen volt ellenállni a kísértésnek. Ő a bátyám! Nekem engedelmeskednem kell neki, hiszen később születtem.

A három révülő szánalommal, megvetéssel és haraggal vegyes tekintettel nézte a nyüszítő álomvarangyot.

Végül Hódfarok néne fájdalmasan sóhajtott, mint aki belátja, hogy a múltat már úgysem lehet megváltoztatni.

- Ülj vissza a helyedre - szólt. - Ha igaz, hogy megmentetted Farkas Húga és a legkedvesebb iskolatársam életét, azzal törlesztettél valamicskét a bűneidből.

Zsófi érdeklődve fordult a két varázstudó hölgy felé.

- Iskolatársak voltak? - kérdezte. - Az hogyan lehetséges? Hiszen Saci anyó boszorkány, Hódfarok néne viszont a Vajákosképzőbe járt.

- Ez egy másik, nem kevésbé kusza és hihetetlen történet - mosolyodott el a szép emlékekre gondolva Saci anyó. - Amint túl leszünk a. mostani bajokon, talán elmeséljük neked, de most fontosabb dolgunk van.

Kubus letörölte a könnyeit, de nem ült vissza a székre, inkább bekucorodott alá. Hódfarok néne homlokát ráncolva keresgélte az imént félbehagyott történet elejtett fonalát.

- Kihallgattam tehát Sutyerák és a két álomvarangy beszélgetését, de óvatlan voltam - folytatta a vajákos asszony a visszaemlékezést. - Orrnyereg meglátta az árnyékomat a bokrok között, mikor kilépett az álomüzér kunyhójából. Nem rontott mindjárt nekem, mert sejtette, hogy akár hármukkal is könnyedén elbánnék. A kellő pillanatban azonban csapdát bájolt elém, s mire észbe kaptam, már Sutyerák béklyói tekeredtek a csuklómra.

- Mikor történt ez? - ámult Kubus a szék alatt megfeledkezve róla, hogy rá most mindenki haragszik.

- A bátyám semmit nem szólt arról, hogy elfogott egy vajákost.

- Sutyerákkal meg néhány koboldpribékkel intézték a dolgot - felelte Hódfarok néne. - Ahogy elmondta a többieknek, miután engem megkötöztek, azért nem szólt neked, mert gyávának és ostobának tart. Már az autólopás miatt is berzenkedtél, így jobbnak látta, ha az én elrablásomat titokban tartja előtted.

- Ostoba? Gyáva? Én? - vicsorgott Kubus, majd dühében a szék lábába harapott. - Megfizetsz még ezért, bratyó!

- Sutyerák izomkoboldjai idehurcoltak, s mostanáig fogságban tartottak - fejezte be Hódfarok néne a történetét. - Az a puffadt bőrtömlő el akart adni rabszolgaként a Húspiacon, s ha ti nem érkeztek időben...

A Szellemtánc Szórakoztató-és Bevásárlóközpont egyszemélyes igazgatótanácsának egykori épületét fülrepesztő robaj rázta meg. A fröccsöntött falak keservesen nyikorogtak, valahol az épület belsejében leszakadt egy egész lépcsősor, és műanyag-rafia- meg cserépzápor kopogott a folyosókon. Zsófi döbbenetében két kézzel markolta maga alatt a széket, Kubus sikoltozva a legközelebbi sarokba menekült. A két révülő asszonyságot szintén meglepte a váratlan robbanás, de tapasztaltabbak voltak annál, semhogy pánikba essenek.

Hódfarok néne az ajtóhoz ugrott, hogy kilessen a folyosóra. Fejét azonban máris vissza kellett rántania, mert odakinn a műanyag plafon olvadozni kezdett, és lángokat vető cseppekben potyogott lefelé. Saci anyó viszont az ablakok egyikéhez rohant, hogy lábujjhegyre emelkedve kilessen az utcára.

Végre Zsófi is magához tért, és Hódfarok nénével együtt követték a boszorkány példáját. Nekik le kellett kuporodniuk, hogy némi fedezéket leljenek, s mikor kilestek az első emeleti ablakból, meghűlt bennük a vér Az igazgatótanács épületét fekete bőrruhás koboldok serege vette körül. A hegyes fogakkal, torz pofával acsargó álomlények őrjöngve ugráltak, toporzékoltak, és lelkesen mutogatták egymásnak a látnivalókat. Bár Zsófi számára első pillantásra minden kobold egyformának tűnt, azt a kettőt felismerte, akiket darvadozzbűbájjal maga kábított el korábban, a főtér mellett.

A többi mocsári förtelem valahogy megszabadult az átpattintó-bűbáj által rájuk varázsolt bilincsektől, s most mind odalenn tomboltak.

Saci anyó pisszegve oldalba bökte Zsófit és Hódfarok nénét, majd hegyes orrával mutatta az irányt. Arra fordultak, s egy tömzsi, széles vállú, klottgatyát viselő álomvarangyot pillantottak meg, aki bőszen lengette bűbájostorát. Mielőtt a három révülő bármit tehetett volna, a közben mögéjük lopózó Kubus felpattant az ablakpárkányra, és éles hangon visítani kezdett.

- Bratyó, hát teljesen megvesztél? Én vagyok itt, az öcséd, te hibbant álomcsencselő!

Orrnyereg, a klottgatyás álomvarangy felpillantott ablakból integető testvérére. Azután elvigyorodott, meglendítette a bűbájostorát, és hatalmas tűzgömböt lőtt a tátott szájú Kubus felé.

Az újabb robbanás telibe találta a műanyag ház első emeleti szobáját...

 

*

 

Az Eleven Tűz, amit Hunor gyújtott, nem csupán meleget adott hármuknak, de reménnyel, derűvel itatta át a tetküket.

A vadászok jurtája a hósipkás hegyláncokon túl, füves pusztaság közepén állt, messze az Erdők Atyjának immár feldúlt területeitől. Itt biztonságban érezhették magukat, és békésen elkölthették sajtból, rozskenyérből álló vacsorájukat.

Aludni azonban még egyiküknek sem volt kedve. Gergő korábban, a lovon ülve már-már azt hitte, hogy a kimerültségtől egyszerűen lefordul a földre. Az Eleven Tűz lángjai, az illatos sajt és a föléjük boruló, csillagképekkel zsúfolt éjszakai égbolt mégis erővel töltötte fel a tagjait. Hunor és Magor a vacsora után még egyszer ellenőrizték lovaikat, majd leültek a sámánfz mellé.

- Olyan békés az Erdők Atyja, mintha semmi baj nem dúlná - mondta halkan Magor. -Apánk, Nemere csúcsdíszes jurtája jut eszembe, ahol gyermekként olyan boldogok voltunk.

- Hagyd el, öcsém! - szólt a tűzbe bámulva Hunor, s arcán szomorúság derengett. - Tudod jól, hogy az okos vadász arra tekint, amerre a lova feje mutat, és soha nem arra, ahol a taki farka csapkod.

Gergő azonban nem állta meg, hogy kérdezzen. Érdekelte a két hős élete, amit ők régóta maguk mögött hagytak, hogy a Valóság iskoláiban őket csak mint legendákat emlegették.

- Mit kerestek ti itt? - kezdett bele a faggatózásba, meglehetősen ügyetlenül. Zavarában felvett a tűz széléről egy galylyat, és parázsló végével a kavicsokat piszkálta. - Úgy értem... Nektek rég az Ősök Jurtájában volna a helyetek, hogy a megérdemelt nyugdíjas éveket töltsétek.

- Nyugdíj? - horkantott megvetően Magor. - Mit lehet az Ősök Jurtájában csinálni? Talán mi ishalállélek-horgászattal vagy katasztrófabingóval verjük el az örökkévalóságot?

- El tudnád ezt képzelni rólunk, Farkas? - nevetett, vagy talán csak krákogott keserűen Hunor. Gergő tisztelettel nézett rájuk, és belátta, hogy a két vadászhoz cseppet sem illenének a fenti szórakozások.

- Égi Úr kért meg rá minket a halálunk után, hogy őrizzük az Erdők Atyját - folytatta csendesen Magor, egyenest az Eleven Tűzbe bámulva. - Kezet adtunk rá.

- Bár hívott a Hadak Ura is, hogy álljunk be a Tejút Hor dába - jegyezte meg Hunor. Mikor látta, hogy Gergő értetlenül néz rá, magyarázatba fogott. -A Hadak Utján, a csillagporral jelölt sávon őrjáratoznak azok a rég holt harcosok, akik az idegen világokból érkező gonosz szellemlényeket űzik.

- Egyszer találkoztam velük! - kiáltott lelkesen Gergő. Mikor a Sárkánnyal küzdöttem, feltűntek az égen, és nyílzáporukkal elterelték a bőrszárnyú figyelmét, amíg én és a kölyökfarkas egérutat nyertünk.

A két vadász elismerően bólogatott.

- Tudjátok, a Valóságban még mindig emlegetnek titeket mondta aztán csendesebben a sámánfi. - A suliban tantárgy vagytok. Igaz, csak mint mesehősök.

- Az se rossz - vonta meg izmos vállát Hunor. -Aztán jól ismerik a történetünket, vagy kitekerték, ahogy jött?

- Ezt nem tudom. Ha elmesélnétek az igazságot, megmondhatnám, mi szól rólatak másként manapság.

A vadászok egymásra sandítottak, sötét szemükben vidám szikra pattant. Oly ritkán vetődött valaki az Erdők Atyjába, akivel szót lehetett váltani, és még érdeklődött is a régmúlt regéi után, így nem csoda, hogy Hunor és Magor örömmel rábólintottak Gergő kérésére.

Történetet azonban egész másként mesél az, aki az Erdők Atyjának ölén él, mint mások. Gergő ámulva figyelte, amint Hunor övéről apró bőrzsákot akaszt le, s a benne rejlő port a tűzbe szórja. A lángok felcsaptak, izgatottan nyúltak ki a csillagok felé, színük gyorsan változott. Közben Magor megérintette a sámánfi karját, és némán az égre mutatott. Gergő tekintetével követte a jelzett irányt, s látta, amint a feketebársony háttéren hét csillag a helyét változtatja. Új rendbe álltak, külön a többiektől, s mire megállapodtak, a fiú ráismert a csillagképre.

- Hiszen ez a Kismedve!

- Ma talán így nevezik - vélte Magor. - Egykor rólunk nevezték el ezeket a csillagokat. Minket ábrázolnak, amint a Csodaszarvas patanyomát őrizzük, hogy más ne lelhessen rá arra a békés, boldog országra, amit közösen találtunk.

Az Eleven Tűz néhány hangos durranással, szikraesővel jelezte, hogy immár érdemesebb rá figyelni. Amint Gergő a lángok felé fordult, abban végtelen, füves pusztát pillantott meg, melynek közepén díszes jurtaváros állt. Kopjafákon farkasok bozontos farkát lebegtette a szabad szél, a folyóparton ménes legelt, távolabb ifjakat tanítottak az íj szeretetére az idősebb harcosok, és néhány leány nevetgélve leste őket.

- Apánk, Nemere jurtája a világ közepén állt - kezdett a történetbe Hunor. Amint érces hangja kimondott valamit, az rögvest megjelent az Eleven Tűzben. Gergő úgy érezte, mintha a mozi ősét látná, ami varázserővel működik, de sokkalta valódibb, mivel az eseményeket nem csupán a szeme, de a teste és a lelke is felfogta, átélte.

- Anyánk, a szellőléptű Enék, és atyánk, a jó lovas Nemere úgy szerették egymást, mint a patak és a partja - vette át a szót Magor. - Amikor mi megszülettünk, apánk már számos holdforduló óta távol járt a jurtájától. Rablókat kergetett, akik a szomszédaink méneseitfosztogatták. Így nem tudott róla, hogy születésünket rossz jelek kísérték, és a nép táltosa komor figyelmeztetésével egészen megrémítette anyánkat. Enék elrendelte, hogy a jurtánk közeléből még a pillangókat, madarakat is harcosok kergessék el, nehogy valami rontást hozzanak ránk.

- Tudnod kell, Farkas, hogy akkoriban a révülők világát egy hatalmas boszorkány tartotta rettegésben - fűzte tovább a történetet Hunor, s az Eleven Tűz már mutatta is, amiroi beszélt.

- Lúdvérc volt a rontó némber neve, aki gyűlölte apánkat, mert népének táltosai kordában tudták tartani a szipirtyót. Így amikor Nemere messze járt, a banya azon mesterkedett, hogy meg öljön minket. Egyik tanítványát fiatal lánnyá bájolta, s beküldte a jurtánkba. Anyánk bízott a kedves mosolyú szolgálóban, s mire eszmélt, a némber ellopott minket a bölcsőből.

Gergő kerekre nyílt szemmel figyelte a lángok keretében lopózó boszorkányt, aki hóna alatt vitte a csecsemőket. A kopjafa tetején azonban egy szarka ült, s hirtelen rikácsolásba fogott.

A nérnber futásnak eredt, s közben lefoszlott róla Lúdvérc bűbája, megmutatva a fiatal némber igazi külsejét, amitől bizony a legjobb vasárnapi ebéd sem maradt többé kívánatos. A jurtákból asszonyok pendelyben, férfiak épp csak felkapott gatyában, kezükben fokossal rontottak elő, mert tudták, hogy a szarka az egyik sámánjuk, aki őrségben állt a kopjafa csúcsán.

- A némbert bekerítették, s már-már elfogták - mesélt tovább Magor, s szeme parázslott, mivel egészen beleélte magát a történetbe. - Kínjában bárányokká változtatott minket, és beterelt a többi állat közé, hogy ha nem is tud Lúdvérchez vinni, legalább az anyánk ne találjon ránk. Másnap hazaérkezett Nemere, s hatalmas jutalmat ígért a nyomravezetőnek.

- Láthatod, hogy már a gyermekkorunk sem volt olyan, mint más csecsemőké - bökött a tűzre mosolyogva Hunar. -A bárányos-bűbáj jó véget ért, mivel akadt egy pásztorgyerek, akit úgy hívtak: Jófüvek Tudója. Ő kegyelte, hogy a nyájban mi ketten különbözünk a közönséges bárányoktól, és sulyomfűvel megtörte az átkot. Remek barátok lettünk mi hárman, s együít nőttünk fel.

- Micsoda idők voltak! - merengett Magor. Az Eleven Tűz közepén Gergő három vágtató lovast látott, akik a legkülönbözőbb tájakon bukkantak fel folyton. - Kölyökként bebarangoltuk a Szir-Darja aranyló fövenyét, a Bajkál-tó partját, a Togora folyó vidékét és az egész, kerek Turánt. Mindent megtanultunk a vadászatról, nyomkövetésről, harcról és csapdákról.

- Telente pedig, mikor vastag hótakaró fedte a pusztát, és a jó érzésű vadász legszívesebben a lovát is bevitte a jurtába melegedni, a táltosoktól tudományosságot tanultunk - szólt Hunor. - Mire fekseperedtünk, ismertük a varázsfőzetek, gyógykenőcsök és a ráolvasások titkait. A bűbájostor úgy durrogott a kezünkben, hogy még a sámánok is elirigyelték.

- Akkoriban történt, hogy elmentem Csicsihez, a pusztai törzsek legöregebb táltosához - emlékezett Magor elkomorodva.

- A jó öreg csak rám várt, mert már nagyon költözött volna az Ősök Jurtájába. Halála előtt azonban átadta nekem a legnagyobb titkot.

- Mi volt az? - szólt közbe Gergő kapkodva, de nyomban érezte, hogy ehhez talán nincs köze. Magor azonban zavartalan folytatta mondandóját.

- Csicsi táltos elregélte, hogy a Hadak Ura egykor a mi népünkre, a szabírmagyarokra feladatot bízott: meg kell keresnünk a Világ Rámájának Aranyos Szegletét. A helyet, ahol a legdúsabb és legtisztább jóságos varázserő rejtezik, s ami kiáradva onnan, táplál minden révülőt a földgolyón. Ha megtaláltuk, óvni és vigyázni kell majd, nehogy sötét bűbájosok kezére kerüljön. Mert amíg az Aranyos Szegelet létezik, addig a Tetejetlen Fa is él, s az Álomvilág nyitva áll ébernek és révülőnek egyaránt.

- A jel, hogy ki induljon felkutatni az Aranyos Szegeletet, egy bűvös kard lesz, amit a Hadak Ura bocsát majd közénk Hunor szavára az Eleven Tűzben egy csillagszikrát szóró szablya jelent meg.

- Fogadni mernék, hogy nektek küldte le a Hadak Ura a kardot - mondta Gergő.

- Tavaszünnepkor, amit minden esztendőben Napkirály és Földanya tiszteletére tartottunk meg, valóban földre szállt a szablya - Magor szeme ragyogott a csodás emléktől, de nyomban egy másik, sötét nap jutott eszébe. - Előtte azonban Lúdvérc ismét az életünkre tört. Hunort szemelte ki, de a bátyám helyén akkor éjjel véletlenül Jófüvek Tudója aludt, s így őt rabolta el a banya.

- Üldöztük, de hiába - Hunor a fejét csóválta. -A banya Holló nevű lovát tölgyfává változtatva az utunkba állította, és rádöntötte a cimboránkra, aki azonnal felköltözött az Ősök Jurtájába.

- Azt mondtad: Holló? - kapott a szón Gergő izgatottan.

- Igen, így hívták azt a gonosz lelkű lovat - felelt Magor.

- Bár eredetileg a puszta négylábú vándorának született, Lúdvérc csikó korában elbájolta, majd tanította, míg végül Holló olyan tudó lett, mint bármelyik embermágus. A gazdáját néhány száz évvel később sikerült a fehér táltosoknak elcsípnie. A Hetek azonban úgy tudják, Holló megmenekült, és olykor különböző eberek testebe bújik, hogy bajt keverjen.

Gergő felkacagott. A két vadász értetlenül nézett rá. A sámánfinak beletelt néhány percbe, amíg a nevetéstől szóhoz jutott. Akkor elmesélte nekik a Bagoly-bükki-völgyben megélt kalandjait, mikor az Apollónia testébe bújt Holló nevű fekete mágussal kellett harcolnia.

- Ezek szerint Holló még csak nem is ember, hanem Lúdvérc egykori lova? - nevetett még mindig Gergő. - Ahhoz képest elég nehezen sikerült kiűzni szegény Apollóniából. Vajon erről Kende táltos is tud?

- Biztos lehetsz benne - mondta Magor. - Nagy ravasz az öreg, tehát bizonyára jó oka van, hogy ne terjessze ezt a titkot.

Lúdvére talán az egész varázslótörténelem legveszedelmesebb boszorkánya volt, míg élt. Nekünk is meggyűlt vele a bajunk, mikor még eleven testben, a valóságban léteztünk.

- Az Aranyos Szegelet... - pillantott Hunor ismét az Eleven Tűzbe, ahol új képek ragyogtak fel a múltból. - Elbúcsúztunk apánktól, anyánktól, és ötven-ötven jó harcost válogatva magunk mellé, útra keltünk. Hadak Ura kardját Nemere jurtavárosában hagytuk: jel volt az, szent iránymutató ereklye, és nem fegyver, amivel vért kell ontani.

- A táltosok útmutatása szerint arra indultunk, amerről a Fekete Atyaszél fúj - folytatta merengő hangon a történetet Magor. - Rif hegyének lába és a Kerek-tenger között vágtattunk. Rigó és Tündér, a mi jó lovaink patái úgy verték a kavicsokat, hogy azok az égig repültek, és ott csillagokká lettek. Az a számtalan kaland...

- Ha most elmesélnénk azokat, a reggel úgy köszöntene ránk, hogy még a felénél sem tartunk - szólt közbe Hunor böksen. Mozdulatára az Eleven Tűz lobogása hirtelen alábbhagyott, és az emlékképek eltűntek. Gergő kissé csalódottan húzta el a száját.

- Legalább azt áruljátok el, megtaláltátok-e az Aranyos Szegeletet!

A két vadász egymásra hunyorított, szemükben szomorú és játékos szikrák lobbantak egyszerre.

- A népünk végül rábukkant, s azóta is ott él, de mi... Magor hangja megbicsaklott, mintha kikívánkozó könnycseppek akadtak volna a torkán. -A csodaszarvas nyomában más országot leltünk, s abban az országban feleséget.

- Iladrózsa, gyönyörűm! - sóhajtott Hunor.

- Harmatgyöngye, kedvesem! - biccentett rá az öccse. Ger gő érezte, hogy olyan része ez a két vadász regéjének, amit jobb, ha nem feszeget. Egyébként is rátelepedett tagjaira a fáradtság, s valahogy minden porcikája arra unszolta, hogy megnézze belülről is a kényelmes, meleg jurtát.

Már éppen elhelyezkedtek a puha medvebőrökön, mikor a távolból vérfagyasztó bömbölés jutott el hozzájuk. Hunor és Magor a fegyvereik után kaptak, s hallani lehetett, hogy a jur ta közelében kipányvázott lovak nyugtalanul toporzékolnak.

Egyedül Gergő őrizte meg hidegvérét. Felkönyökölt a fekhelyén, kivárta az újabb hátborzongató üvöltést, majd bólintott, és a vadászokhoz szólt.

- Aludjatok békességben, mert nagyon messze van. Felismerem a hangját: ez Bömbike, az egyik rémálom, amit az álomfogók hoztak magukkal.

- Böm... bike? - csodálkozott Magor.

- Holnap elmondom - legyintett Gergő. - Úgy tűnik, Hold Dühe a végső hajtásra készül: kiengedte a bűbájketrecekből az átokverte rémálmokat.

 

*

 

Ágas megvetette négy karcsú lábát, leszegte haragos tekintetű, szép fejét. A kőrisfaliget fái úgy remegtek, mintha minden gyökér ki akarna bújni a földbó?, hogy futásnak eredjen. A csodaszarvas varázserőtgyűjtött agancsai közé, de ami a bozótosból reá rantott, megrémítette.

Ágas fordult, kirúgott hátsó lábával, és menekülni kezdett...

 

*

 

Négyüknek jutott két bűbájostor, így - szorult helyzetükben - természetes volt, hogy azokat a két legtapasztaltabb révülő forgassa. Zsófi vita nélkül átadta hát fegyverét Hódfarok nénének, mikor az kérte. A vajákos asszony igét mormolt, cserdített, mire hűs eső kezdett permetezni a szobában. A vízcseppek azonban sisteregve gőzzé váltak, mivel Orrnyereg legutóbbi tűzgolyója lángra lobbantotta fölöttük az egész emeletet.

- Az én bratyóm... Az a nem normális majdnem megsütött! - vinnyogta Kubus, akinek már esze ágában sem volt kiállni az ablakpárkányra.

- Honnan került elő ez az átokszülte álomvarangy? - kiabálta túl a lángok bömbölését Saci anyó. - Mi korábban nem láttuk őt sehol.

- A városban bujkált, vagy talán felderítő révülésen volt - vélte Hódfarok néne. - A legrosszabbkor bukkant fel, az biztos. Kiszabadította a koboldokat, és most minket...

Újabb mágikus tűzgolyó robbant az épület homlokzatán. A fröccsöntött irodapalota nyekeregve, durrogva olvadozott a tűztengerben. Zsófi érezte, hogy alatta a padló kezd lejteni. A forróságtól meglágyult falak engedtek a tető súlyának, és az egész ház lassan csordult, csöpögött.

- Ki kell innen jutnunk! - kiabálta Hódfarok néne. A tavaszi eső bűbája már nem ért semmit, a vízcseppek épp csak megjelentek, máris gőzzé váltak. - Kövessetek!

A nagy termetű vajákos asszony felugrott a lágy padlóról, és kirohant a folyosóra. Elsőként Kubus, majd Zsófi és végül Saci anyó követte a példáját. Azonnal látták, hogy a földszintre vezető lépcső a korábbi robbanások egyikétől leszakadt. Hódfarok néne megcsördítette bűbájostorát, mire odalenn hatalmas rózsabimbók nőttek ki a padlóból.

- Ugorjatok! - mondta, és nyomban megmutatta, mire gondol. A selymes réteggel egymásra boruló szirmok felfogták a súlyát, lágyan széthajlottak, de nem engedték, hogy megüsse magát. A többiek most sem tétováztak követni a vajákos asszonyt.

Az irodapalota földszinti előcsarnokának sarkában néhány percig viszonylag biztonságban lehettek. Zsófi torka összeszorult, amint meghallotta, hogyan cuppan, toccsan, folyik a megolvadt műanyag Eölöttük. A ház jobb szárnya már teljesen ellágyult a lángtengerben, és ráfolyt a szomszédos épületekre. Odakinn a mocsári koboldok örömükben Orrnyereg nevét üvöltözték.

- Ki kell innen törnünk - szólt Hódfarok néne. A főtéren álló indiánszobor rejt egy Ébredés Ajtaját. Láttam, mikor idehurcoltak. Ha elérnénk...

- Az épületet teljesen körülzárták a vakarcsok, csillagocskáim - figyelmeztette őket Saci anyó. - Bár itt volna a seprum!

- Röppenőszerkezet nélkül muszáj boldogulnunk. Hódfarok néne homlokát ráncolva nézegette Zsófi bűbájostorán a rovásírás jeleit. - Azt gondolom, más itt nem segíthet, mint a zumegbűbáj.

Saci anyó halkan felnyögött, Kubus bambán, értetlenül meresztette a szemét. Zsófi iskolai emlékei között kutatott, mert mintha már hallott volna a varázslatról, amit a vajákos asszony javasolt.

- Biztos vagy benne, bogaram, hogy elég erősek vagyunk hozzá? - sandított saját bűbájostorára a boszorkány.

- Abban vagyok biztos, hogy nincs más lehetőségünk - válaszolta elszántan Hódfarok néne, majd az álomvarangyhoz és Zsófihoz fordult, hogy elmondja nekik, mire kell felkészülniük. - A zumegbűbáj nagyon veszélyes varázslat, és rendkívüli erő, összpontosítás szükséges hozzá. Ez az egyike azon nagy hatalmú ráolvasásoknak, amihez közvetlenül Ágastól, a Világfa összes varázserejét őrző csodaszarvastól kell kérni az energiát.

- Hogyan lehetséges ez, hiszen Ágas messze van tőlünk - kérdezte Zsófi.

- A távolság nem számít, ha bűbájolsz - mosolyodott el kissé feddőn Hódfarok néne, mivel ennyit már Zsófinak is tudnia kellene elsőéves tanulmányaiból. A zurneg-bűbáj hatására a testméretünk az ötszörösére fog nőni, ahogyan az erőnk is. Így áttörhetünk a koboldok seregén, de vigyázzatok, mert az átkok éppen úgy hathatnak rátok, és ráadásul sokkal jobb célpontot nyújtunk majd óriásként.

- Sietnünk kell! - szólt közbe Saci anyó. - A varázslat csak néhány percig tart. Azalatt muszáj elérnünk a szobrot, megnyitnunk az Ébredés Ajtaját, s épp akkor átlépni rajta, mikor visszanyerjük eredeti méretünket.

Az emelet nyikorogva önmagába roskadt. Zsófi felpillantott a folyosóra, amin alig egyetlen perce futottak, de annak már nyoma sem volt. A plafon lecsöpögött, és összeolvadt a padlóval.

- Készüljetek! - állt fel a sarokból Hódfarok néne, és szikrázó bűbájostorával Zsófit célozta meg elsőnek.

- Dagadj-puffadj-óriásodj!

A különös varázsige szürkéskék füstcsíkot csalt elő a bőrszíjból, ami gyorsan körbefolyta Zsófit. A vajákos lányt émelygés fogta el. Le kellett hunynia a szemét. Aztán halk recsegést hallott, kellemetlenül húzódott a bőre, ropogtak az izmai. Valami megsütötte a homlokát.

- Hajolj le, te lány! - kiáltott Hódfarok néne. Zsófi kinyitotta a szemét. A földszinti fogadóterem olyanná lett, mintha egy babaházba préselődött volna be.

Kénytelen volt négykézlábra ereszkedni, különben a forró plafon lepörkölte volna az összes haját.

- Most te jössz, fürge kezű barátném! - szólt Hódfarok néne. A boszorkány néhány pillanatig lehunyt szemmel koncentrált, majd rálendítette bűbájostorát a rémülten várakozó Kubusra.

- Dagadj pöffe...

Zsófiban meghűlt a vér: Saci anyó elvétette a varázsigét...

 

A rémálmok félholdként kerítették a menekülő szarvast. Vízmosásokon, ligeteken, tüskés bozótoson törtek utána, semmi meg nem állíthatta őket. Mögöttük az álomfogó vadászok lemaradtak, nem győzték a szélvésznél sebesebb iramot. Egyedül Hold Dühe ugratta lovát oly fürgén, mint az üldözött és rémálmokból hozott hajtói. Hűs tölgyes következett, majd egyre meredekebb hegyoldal.

Ágas minden inaszalagja pattanásig feszült, rémülettől tágult orrlyukaiból forró párát fújt. A csodaszarvas soha, semmitől meg nem rettent még, de a rémálmok az ő lelkét sem kímélték.

Aztán következett a csalitos, ahol a visító, bömbölő, sikoltozó és ezer más hanggal rémisztő szörnyetegek kissé lemaradtak.

A csodaszarvas érezte, hogy lelkén megkönnyebbedik a szarongás, izmai erővel telnek, s tán megszabadulhat üldözőitől.

Ekkor azonban megbotlott...

Kubus kezdett nőni, de mikor Saci anyó nyelve megbicsaklott, az álomvarangy hatalmasat sikított. Szerencsére Hódfarok néne figyelte a varázslatot, s mikor látta, hogy baj van, ő fejezte be a bűbájt. Kubus ötszörösére dagadt, esetlenül toporgott az ebédlőasztal romjain, majd idétlen vigyor ült ki hatalmas ábrázatára.

- Ez jó! - mondta, két tenyerével ütögetve léghajó méretű pocakját. - Ezt meg bírnám szokni!

Zsófi figyelmét azonban Saci anyó kötötte le. A boszorkány megzavarodva, kétségbeesetten simogatta vékony ajkát.

- Nem értem, mi történt - motyogta. - Boszorkányképzős korom óta nem tévesztettem el egyetlen varázsigét sem.

- Ágas bajban lehet - vélte Hódfarok néne. - A zumeg-bűbájhoz tőle kapjuk az erőt, és most nem segít a Táltos Világháló, hiszen annak tagjain is rontás ül.

Az irodapalotát újabb, az eddigieknél sokkal borzalmasabb robbanás rázta meg. Zsófi négykézláb próbált még inkább lekuporodni, mert a tűzben olvadozó épület lassan rájuk csuklott.

- Nem várhatunk, olvass rám! - kiáltotta Hódfarok néne. Saci anyó tétovázva bámulta jobb kezét, amiben rettenetesen remegett a bűbájostor.

- Én nem...

- Muszáj! - süvöltött elszántan a vajákos asszony Csináljuk egyszerre, nincs több időnk.

Zsófi nem mert odanézni, miközben a két révülő bájolt. A varázsigék azonban most hibátlanul zengtek.

Hódfarok néne és Saci anyó egyszerre kezdtek nőni, s hamarosan akkorák lettek, hogy egyszerűen leborították magukról a lángoló műanyag palotát. A mérgező füstöt okádó, lágy falak toccsanva zuhantak a hátsó park rafia-virágaira, és lángra lobbantották a szomszédos házakat is.

A mocsári koboldok kővé dermedten bámulták a négy óriást. Zsófi számára egész örökkévalóságnak tűnt, amíg farkasszemet néztek a bőrruhás sereggel. Aztán felharsant Hódfarok néne ködkürtre emlékeztető kiáltása:

- Futás, lányok!

Amint léptek, a föld megremegett a talpuk alatt.

A mocsári koboldok visítva, nyüszítve futottak szét, bár néhány bátrabb vagy bolondabb közülük műanyag utcaköveket dobott feléjük.

- Összpontosítsatok arra, hogy a varázserő minél tovább fenntartsa a ráolvasást! - szólt Saci anyó. Amint erről megfeledkeztek, a zumegbűbáj hatása elmúlik.

A négy óriás hatalmas léptekkel elindult a város főtere felé. Zsófi apró báboknak látta a lába elől menekülő koboldokat, s legszívesebben kacagott volna, de félt, hogy ez elterelné a figyelmét.

Az utcán futkározó alakok között azonban akadt egy, amelyik nem mozdult. Orrnyereg még mindig ott állt, ahonnan az imént tűzgolyókat röpített az olvadózó épületre, s most új átkot sütött el. A zöld felhőpamacs - bizonyára valamiféle méreg - egyenesen Hódfarok nénét vette célba. A vajákos asszony azonban résen volt. Felemelte gerenda méretű bűbájostorát, és elkiáltotta a rontásűzés igéjét.

- Térülj trő... toiem!

A vajákos asszony nyelve megbicsaklott. A méregfelhő ugyan kikerülte, de Hódfarok néne oly gyorsan ment össze eredeti méretére, hogy szem alig követhette...

Az alattomos fűcsomó, amiben Ágas mellső patája megbotlott, Hold Dühének bűbája volt. A rémálmok három oldalról vetették magukat a prédára, de még mindig nem voltak elég fürgék.

A csodaszarvas minden erejét megfeszítve tovább vágtatott, bár érezte, hogy a hajtók egyike végigsuhint a tomporán. Hatalmasra nyitott szemmel kereste a menekülés útját, ami egy kiszáradt patakmeder képében mutatkozott. Ágas patája port vert az égre, amint dübörögve száguldott a repedezett, kőkemény mederben, és ismét úgy érezte, hogy a hajtók kezdenek lemaradozni.

A rémálmok egyike azonban valahogy elébe került. Óriás alakja, libbenő szoknyája és hisztitől vörös arca elfedte az erdőt és az eget. Bömbike játszani akart a hozzá képest pici szarvassal.

Ágas az utolsó pillanatban ugrott fel a partoldal meredélyére. Sikerült elkerülnie a hatalmasra nőtt rémálomkislányt, és belevetette magát a sűrű vadonba. Mögötte ágak ropogtak, gallyak törtek pozdorjává, amint a dühöngő Bömbike üldözőbe vette.

S ekkor Ágas agancsa beleakadt az egyik fa kérlelhetetlen ágába...

- Nem! - sikoltotta Zsófi, és Hódfarok néne segítségére akart sietni.

- Tovább! - ripakodott rá Saci anyó, s megragadta a karját, hogy a tér felé vonszolja. - Így mind elveszünk!

Odalenn a mocsári koboldok fekete hangyaseregként özönlötték körbe az immár újra ember méretű vajákos asszonyt. Zsófi a szeme sarkából látta, hogy Hódfarok néne bűbájostorával úgy szórja a rontást, mintha dühöngő viharfelhő volna, amiből jégzápor hullik. A koboldok azonban túl sokan voltak, s végül legyűrték a vajákos asszonyt.

Hiába léptek két háztömbnyit egyszerre, a menekülőknek még mindig messzi volt a főtér. A mocsári koboldok felbátorodtak, és bár nem merték megközelíteni a talajt döngető óriásokat, mindent rájuk dobtak, ami csak a kezük ügyébe került.

- Hadd tapossak el néhányat! - vicsorgott Kubus, aki Zsófi mellett lihegett. - Elsőként a bratyómat!

- Tovább! - parancsolt rájuk Saci anyó. - És koncentráljatok a...

Orrnyereg váratlanul bukkant fel, annak a háznak a tetején, ami mellett épp elhaladtak. Gonosz képén diadalittas vigyor jelent meg, miközben elsütötte bűbájostorát.

Saci anyó későn vette észre a veszedelmet. A darvadozzbűbáj épp a homlokán találta el, és a boszorkány nyögve térdre rogyott, pozdorjává zúzva a házak kerítését.

Zsófi teleszívta a tüdejét, és egyszerűen lefújta a tetőről az álomvarangyot. Azután az erőtlen boszorkányhoz lépett, de látta, hogy az már nem ura a zumegbűbájnak: mérete rohamosan csökkent. A szomszédos utcákban a zsákmányra éhes koboldok prüszkölve, köpködve, visítva toporzékoltak a boldogságtól.

- Menjetek... tovább! - nyögte elhaló hangon Saci anyó, és Zsófi hatalmas tenyerébe nyomta bűbájostorát. A vajákos lány megpróbált a hóna alá nyúlni, hogy felsegítse, de a boszorkány egyik pillanatról a másikra eredeti méretére zsugorodott, s már nem volt nagyobb Zsófi számára, mint egy sakkfigura.

- A tenyerembe veszlek! - kiáltotta a lány Meg is tette volna, de a figyelmetlen Kubus hátulról belerohant, és majdnem feltaszította. Zsófi érezte, hogy kezdi elveszíteni uralmát a bűbáj fölött.

- Tovább! - ordította teli tüdőből Saci anyó, bár a hangja most egércincogásnak tűnt. - Fussatok!

A mellékutcákból mocsári koboldok rontottak elő. A legvakmerőbbek felnyalábolták a tehetetlen boszorkányt, mit sem törődve azzal, hogy Zsófi irdatlan tenyere a fejük fölött lebeg.

A vajákos lány összeszorított fogakkal próbálta megőrizni a távolról szivárgó varázserőt, nehogy ő is összezsugorodjon. Azután kiegyenesedett, megragadta Kubus csuklóját, és maga után vonszolva az álomvarangyot, a tér felé futott.

Ágas tépte, cibálta, rángatta az agancsát, és végül a faág kettétört. A csodaszarvas lerázta magáról a végzetét jelentő gallyat, majd előrerúgtatott. Bömbike és a többi rémálom ott lihegett, susogott, csattogott a nyomában. Hold Dühe sem lehetett messze, hiszen bűbájostorának átkai sorra robbantották fel a fákat.

Rif hegyének havas csúcsai szikráztak a felhvt nem tűrő, kék ég alatt. Ágas megfeszítette minden izmát, hatalmas ugrásokkal haladt előre. A meredek hegyoldalon egyre ritkábbá váltak a lombot növesztő fák, s helyüket tűlevelű óriásfenyők vették át. A gyantás, puha avaron nehezebb volt az aranyos paták lépte, de Ágas már érezte, hogy közel a biztonságot nyújtó táj.

Két meredek, hófehér sziklafal között húzódott az a keskeny rianás, amit a csodaszarvas keresett. A talaj egyenessé vált, a fenséges állat gyorsabban haladt, de a rémálmoknak sem kellett már a fákat kerülgetniük.

Ágas már-már elérte a sziklazugot, mikor Hold Dühe hirtelen árkot bájolt a patái elé. A csodaszarvas érezte, hogy lépte ismét megbicsaklik...

Zsófi döngő léptekkel robajlott ki a főtérre, s hátra sem nézve vonszolta a szobor felé Kubust. Mögöttük a mocsári koboldok hegyes fogsorukat csattogtatva, dühtől fröcsögő nyállal rohantak utánuk, de már nem érhették be őket.

- A két szemét kell benyomni! - emlékeztette lihegve az álomvarangy Zsófit.

- Tudom, hogyan nyílik az átjáró - mordult rá a vajákos lány Lehajolt a csicsás indiánszoborhoz, ami az egykori Gyorsláb Jimmyt ábrázolta, s már-már megérintette a kék festékkel bemázolt szemeket, mikor a távolból sugárzó varázserő semmivé lett.

Zsófi és Kubus egyszerre töpörödtek eredeti méretükre. A vajákos lány kétségbeesetten hajlította hátra a nyakát, mert a szobor feje immár elérhetetlen magasságba került tőle. A koboldok ekkor kezdtek kiözönleni az utcákból.

- Majd én! - ajánlkozott Kubus. Zsófi elismerően figyelte, amint az álomvarangy fürgén felkapaszkodik a szobor oldalán. A bankjegyeket markoló, izmos karra ülve Kubus éppen elérte a szobor bambán semmibe meredő két szemét, s benyomta azokat.

Az Ébredés Ajtaja hangos búgás, sercegés közepette nyílt meg, épp az indián terpeszbe tett lábai között. Kék örvénye várta a révülni vágyókat, és Zsófi nem is késlekedett, mivel a koboldok kőzápora már körülötte kopogott. A vajákos lányt elnyelte a kapu, de az álomvarangynak még le kellett ereszkednie a szoborról.

Kubus lendületet vett, majd megtorpant. A szobor talapzatán a semmiből Orrnyereg bukkant fel. A tömzsi álomvarangy bűbájjal közlekedett, az ostor még mindig füstöt eregetett magából. Ráncos ábrázatán, de még kopasz feje búbján is látszott, hogy majd szétveti a düh, mikor meglátta a nyitott átjárót.

- Üdv, bratyó! - rikkantotta Kubus, és a legjobb tornászokhoz méltó szaltóval ugrott le a testvére mellé. Béke vagy csetepaté?

Orrnyereg először nem teljesen értette, mit akar az öccse. Aztán felemelte a bűbájostort, amiben új rontás készülődött kitörni.

- Semmi szükségem az Álomvilág legostobább öcsikéjére! - rikácsolta az álomvarangy.

- Így is jó! - biccentett Kubus. A következő szemvillanásban rávetette magát a bátyjára, kiütötte kezéből a bűbájostort, majd torkon ragadta őt. Nem az volt a szándéka, hogy birkózzon vele. A koboldok hamarosan úgyis Orrnyereg segítségére sietnének, és akkor vége a vidám álomvarangydalnak.

Hosszas verekedés helyett Kubus inkább ügyesen kigáncsolta meglepett testvérét, majd szorosan markolva Orrnyereg nyakát, beugrott vele az Ébredés Ajtaján.

Ágas jobb mellső patája beszorult a Hold Dühe által bájolt résbe. A szarvas porfelhőt kavarva, kavicsokat záporként rúgva próbált kiszabadulni. A rémálmok közül Bömbike volt hozzá a legközelebb. A vörös képű óriáskislány leguggolt, és két tenyerével akarta felnyalábolni a számára játéknak tűnő szarvast.

Az utolsó pillanatban, mikor már-már megérintette Ágast, Bömbike váratlanul újra felbömbölt. Vadul rázni kezdte mindkét kezét, pufók arcán keserves könnycseppek gördültek le, és toccsantak szét a sziklákon. A hatalmas kislány bal kezének kisujján rongycsomóként fityegett Toportyán, az egykori Kölyökfarkas. Fogait mélyen a rémálomlény húsába vájta, s esze ágában sem volt azt elengedni, bár Bömbike úgy dobálta, ahogy csak erejétől telt.

Ágashoz a termetes kislánytól nem fértek hozzá a többi hajtók. Így a szarvasnak maradt ideje, hogy kiszabadítsa megszorult patáját. Berúgtatott a biztonságot jelentő sziklarésbe, majd megtorpant, és szép fejét hátrafordította. Toportyán ekkor elengedte Bömbike kisujját, nyekkenve földet ért, de már ugrott is fel, hogy kövesse Ágast.

A csodaszarvas bevárta megmentőjét, majd vágtába fogott.

A meredek fatak között szeszélyesen kanyargó vájat sziklapadlója vörös szikrákat vetett, s lángra lobbant, amint Ágas patái érintették. A morajló tűzfal, bár nem táplálta semmi, elállta a rémálmok útját. Hold Dühe tehetetlenül hőköltette lovát, s haragjában a bűbájostorával saját cambját csapkodta.

Ágas és Toportyán addigfutott, míg a Rif-hegyének teljes szélességében kanyargó rianás túlfelén ki nem bukkantak. Előttük a végeláthatatlan, tányérforma völgy közepén, százezernyi fűzfától övezve terpeszkedtek a meotiszi mocsarak.

 

*

 

Ébredés után Gergő és a két vadász megállapodtak, hogy külön utakra térnek.

- Az öcsém és én elébe megyünk Hold Dühe hordájának Hunar a jurta előtt térdelt, és egy pálcával térképet rajzolt az elsimított hamuba. - Az Erdők Atyjának legbensőbb vidékeit a Rif-hegyek karéja védi. Égbe nyúlik a csúcsuk, mind hóval borítva, de a gyilkos sziklameredélyek között akad néhány hágó. A legtöbbre avatatlan szem soha rá nem talál, de Hold Dühe rontó boszorkányai és a Szellemdobolók Klánja biztos rálel néhányra.

- Ketten nem tudjátok megállítani a rémálmakat - szólt közbe Gergő, bár félt, hogy ezzel megbántja a testvéreket. Ők azonban sokkal bölcsebbek voltak annál, hogy sértésnek vegyék a józan ész szavút.

- A rémálmakra kevés bűbáj hat, ezért hárman is kevesek lennénk ellenük - biccentett komoran Hunor. - Időt azonban nyerhetünk neked, hogy megtaláld Ágast. A csodaszarvas értelmes, érzékeny lény, biztos átkel a Rif valamelyik hágóján a belső völgybe, ahol számos hely nyújt rejtekhelyet. Figyeld a pálca rajzolatát! A hegykaréjon belül három folyó tekereg: az Etöl, a Maghor és az Ilinkó. A valóságban ezek máshol, másfelé folytak, de mikor Égi Úr megálmodta az Erdők Atyját, kedve szerint rendezte el őket.

- Méghozzá bölcsebben, mint eredetileg voltak - Magor szemében játékos szikrák lobbantak, mert szeretett pimaszul beszélni az égben lakókról. - Nézd, Farkas! A völgyben előbb öreg tölgyes kerül körbe, majd akkora pusztaság, melynek füvén három napig vágtathat a lovad, hogy átérj rajta. Azután kezdődik a szomorúfüzek erdeje, mely félholdként öleli a meotiszi mocsarakat.

- Láp? - fintorgott Gergő.

- Ne olyan nyúlós, büdös pocsolyára gondolj, amiber: három béka még elfér, de a negyedik csak a partról irigyli őket figyelmeztette Hunar. -A Meatisz-mocsara egész ország, amiben hatalmas nádasok, tiszta vizű tavak, úszó szigetek, fás ingoványok váltják egymást. Járni persze veszélyes benne, ha nem ott nőttél fel, mert bármikor lehúzhatnak a gonosz lápi lidércek, vagy megmérgezhetnek a felböffenő gázok. De reméljük, hogy te még az előtt rátalálsz Ágasra, hogy ő elrejtőzne arrafelé.

Gergő feszengve igazgatta ruháját, s ezt nyomban felfedezte az éles szemű Hunor.

- Mondd, ha bánt valami!

- Tegyük fel, hogy rátalálok Ágasra - felelt a sámánfi. És azután...? Rám nem hallgat, megvédeni pedig egyedül nem tudom.

Magor és Hunor összenéztek. Arcukon most redőket vájt a gond. Végül az idősebb vadász szólt, méghozzá olyan hangon, amiből Gergő érezte: további vitának helye nincs.

- Elkísérünk oda, ahol az Ilinkó átlopja magát a Rif vonulatain. Megkapod a lovam, Rigó lányát, Horkantót. Remek kanca, gyors, mint a szél. Tudom, Farkas, hogy életedben még alig ültél takin, de Horkantó tud rád vigyázni, nem dob le. Az Ilinkó partján haladva átkelsz a Rifen, s aztán vágtass, míg szusz van benned és a lovadban. Ha szerencséd van, Ágas az Etöl mentén igyekszik majd a mocsarak felé. A két folyó találkazásánál szembe találhatod magad vele, s megeshet a dolog.

- A dolog? - értetlenkedett Gergő.

- Le kell olvasnod Ágas agancsáról annak igazi nevét mondta Magor. - Ez az egyetlen módja, hogy legyőzzük Hold Dühét és ocsmány vezérét, a Megbízót.

A sámánfi még ezer kérdést tett fel a két vadásznak, mire elértek az Ilinkót. A szép folyó vidáman vájta magának medrét ősidők óta, igazi lázadóként nem a hegytől távolodva, hanem annak éppen nekirontva, és átbújva sziklái közölt. A meredek falú sziklaösvény méreteitől Gergőnek elállt a lélegzete. Búcsút intett Hunornak és Magornak, akik egy veszélyesebb, de gyorsabb úton Hold Dühe elé indultak, majd Horkantó oldalába nyomta sarkát, és útra kelt.

Talán a szerencse hagyta el végleg az Erdők Atyjának védelmezőit, vagy Gergő nem figyelt eléggé, de a völgybe érve, a két folyó találkozásánál nem találkozott Ágassal. Afüves pusztán - körbefordítva Horkantót - látta, hogy mindenfelé a Rif messzi, halvány csúcsai szegélyezik a látóhatárt. A tölgyes rengetegén már átvágott, a bölcs fák utat nyitottak neki, így gyorsan haladt. Távolabb a szomorúfüzek zengő kupolái kezdődtek, bár onnan, ahol Gergő állt, egyelőre csupán sötétzöld falnak érzékelte őket.

- Nincs más, irány a meotiszi ragacs - sóhajtott a sámánfi, majd még hozzátette: - Balhás, miért vicsorogsz pont most rám, mikor ekkora szükség volna rád?

Horkantó valóban utolérte, sőt néha le is hagyta a pusztán suhanó szelet. Gergőnek időnként a köpenyével el kellett takarnia az arcát, hogy a robajló hurrikánban teleszívhassa tiszta levegővel a tüdejét. Mégsem fogta vissza a lovát, mert a völgy keleti oldalán időnként hatalmas varázslatok fényei labbantak, amik azt jelezték: Hold Dühének hordája már átkelt a hágókon, és a két vadásznak bőven akad velük baja.

Magor ugyan azzal ijesztgette Gergőt, hogy a füves pusztán vágtatva is három napig tart az út, a sámánfi mégis elérte ezek rengetegét, mire az est ráköszöntött a völgyre. Igaz, hogy Horkantó minden ina rezgett a kimerültségtől, mint a kocsonya, és Gergő már-már attól félt, halálra hajszolta szegény párát.

Leugrott hát róla, mikor a ló patái alatt nedvesedni kezdett a mocsaras talaj, és a fák között néhol már zsombékos csillant.

- Innen magam megyek - mondta Horkantónak, aki kénytelen valt csatakos oldalát egy fának dönteni, különben összerogyott volna. - Köszönök mindent. Vigyázz magadra, Rigó lánya.

 

A taki orrával beleszuszogott Gergő hajába, és barna szeme biztatóan fénylett.

Gergő megállt a kusza füzes előtt, kezébe vette bűbájostorát és elindult. A vadászok ugyan felkészítették rá, hogy a meotiszi mocsarak vidéke bejárhatatlanul nagy, a sámánfi mégis egyre inkább elkeseredett, minél mélyebbre hatolt. A füzek jobbrabalra dőlve búsongtak, lelógó lombjuk lágyan cirógatta a sáros, máshol pacsolyás vagy ragacsos földet. Gergő ráakadt egy befelé vezető patakra, s mivel annak kavicsas partja biztoraágosabbnak tűnt, jó darabig annak folyását követte.

Az éj leszállt, és bár fenn csillagok milliárdjai ragyogtak, fényük kevés volt hozzá, hogy a sámánfi biztonságosan haladjon. Megbűvölte hát élelemmel tömött, hasán csüngő tarisznyáját, ami attól kezdve úgy szórta a világosságot előre, mint egy tökéletesen működő bányászlámpa. Szükség is volt rá, mert a mocsár lassan láppá vált, s Gergő néha azt érezte, hogy bokáig merül a förtelmesen büdös sárba. Eszébe jutott, amit Magor mondott a lápi lidércekről, de elhessegette a gondolatát.

Még csak az hiányzott neki, hogy elfogja a pánik.

Éjfél felé járhatott az idő, mikor Gergő úgy döntött, hogy letáborozik. Az izmai már nem bírtak elviselni több megerőltetést, a háta, dereka, combja sajgott, a nyakában mintha késeket forgattak volna, és szeme olykor káprázatokat vetített elé.

Keresett egy viszonylag száraz földhalmot, leterítette a ktipenyét, és ráült. Világító tarisznyájából elővette a julaajtot, barna kenyeret, vadhagymát, és halkan felkuncogott.

- Most pont úgy nézhetek ki, mint egy szédült mesehős mondta magának.

A láp egyre hangosabb hely lett, ahogy az éjszaka előrevánszorgott. Békák kórusa zengett, a nádfoltok mélyén titokzatos csusszanások, nyögések hallatszottak, és a sámánfi néha biztos volt benne, hogy sárgán villogó tekintetek lesik a mozdulatait.

Gyorsan befejezte a vacsorát, feje alá tette a tarisznyát, és magához ölelve a bűbájostort, lefeküdt, hogy aludjon néhány órát.

A toccsanó léptek zaját jobb kézről, a sás embermagas fala mögül hallotta meg. Előbb talpra akart ugrani, s kiáltani, hiszen biztos volt benne, hogy csak ember lába kelthet ilyen hangokat. Ösztönei azonban féket vetettek a torkára. Lassan kelt fel, óvatosan akasztotta a nyakába holmiját, majd meggör nyedve indult a sás irányába.

Hamarosan bűvös fényt látott a zörgő leveleken átderengeni. Tehát révülővel van dolga, aki most nem törődik azzal, hogy bárki meghallhatja lépteit, hiszen csörtet, mint a feldühített varacskos disznó. Gergő vigyázva hajtotta félre a nádat, s tűrte, hogy az éles levelek megvágják az ujját, az egyes szúnyogok pedig dagadtra csípik ott, ahol nem fedi ruha.

A sásfalon túl köpönyeges alak kereste kapkodva a biztonságos utat. Kezében erős fényre bűvölt ostort tartott, ami óvatlanul, minden irányba szórta a világosságot.

"Nagyon magabiztos vagy, koma!"gondolta Gergő. A sötét alak végre meglelte a pocsolyák közötti ösvényt, és a baljában tartott bottal maga előtt döf ködve azt, újra gyors iramodásba fogott. Gergő meggörnyedve követte, továbbra is vigyázva, nehogy elárulja magát. Szerencsére az alak egyszer sem fordult hátra, s a mélyen szemébe húzott csuklyától egyébként is csak azt láthatta, ami éppen előtte volt.

Majd egy órán át nem változott semmi. A fekete köpenyes egyre hangosabban fújtatva, dühös iramban ugrált zsombékról földhányásra, majd rohant az állatok által kitaposott ösvényeken.

Mögötte a sámánfi, aki valahogy megfeledkezett a fáradtságról. Jól tudta, hogy akit követ, az maga a Megbízó.

Fűzfák békés ligete derengett fel a bűbájos fényben, s ezzel egy időben elmaradtak a nádszigetek. A köpönyeges is óvatosabban surrant, majd kioltotta az árulkodó ostort. Gergő szemének szoknia kellett a kevéske csillagragyogást, s mire pislogva ismét látta a fák, bokrok körvonalait, a köpönyeges már eltűnt. A sámánfi bosszúsan szorította össze a markát.

Már éppen arra készült, hogy megbújik a fűzfavesszők árnyékában, és kivárja, míg a Megbízó ismét elárulja magát, mikor a ligetet paták dobaja verte fel.

Ágas szemből toppant a csalóka csillagfénybe, s nyomban meghőkölt. A fűzfák közötti kerek tér ugyanis nem szilárd, fűvel benőtt tisztás volt, hanem békalencsés, mozdulatlan láp.

A csodaszarvas megrázta gyönyörű fejét, hátravetette agancsdíszét, de két mellső lába máris merülni kezdett.

Gergő látta, hogy Ágas komoly bajban van. Hirtelen meg feledkezett az imént még erre lopakodó Megbízóról, és kilépve rejtekéből, egyenesen a szarvashoz rohant. A nemes állat rémülten forgatta a szemét, fehér párát fújt kapkodva, s még vadabbul igyekezett a lápból kiszabadítani a lábát, ami azonban már térdig süllyedt az ingoványba.

- Maradj nyugton, mindjárt segítek! - kiáltotta a sámánfi.

Tartott tőle, hogy ha közelebb megy, Ágas felnyársalja az agancsával, de nem volt más választása. Abban reménykedett, hogy a ráolvasás, ami közönséges állataknál mindig bevált, most is sikeres lesz: - Csitulj, hőkölj!

Talán a bűbáj, esetleg a sámánfi nyugodt, barátságos hang ja lehetett az oka, Ágas valóban megnyugodott, s hagyta, hogy Gergő egészen közel lépjen hozzá.

- A sárszikkasztó-bűbáj jó lesz ide - biztatta magát a fiú, és elővette ostorát.

Toportyán oly gyorsan rontott elő a fák közül, hogy Gergő fel sem foghatta, mi történik, máris hanyatt feküdt a földön. Bűbájostorát elveszítette, s mellét iszonyú súllyal nyomta két karrnos tappancs. A veszett morgás megrezzentette a liget minden levelét, és a perzselő lehelet szinte égette a sámánfi arcát.

- Kölyökfarkas - nyögte Gergő. - Mit művelsz, cimbora? Én...

A farkas egyetlen villámgyors mozdulattal elkapta a fiú torkát. Gergő érezte az agyarak szorítását, és biztos volt benne, hogy ez nem puszta fenyegetés. Egykori segítő állata most végezni fog vele.

Ágas lassan lehajtotta a fejét, s bár mellső két lába tövig merült az ingoványba, orrával lágyan megbökte Toportyán oldalát. A farkas nem engedte el áldozata torkát, sőt, még inkább szorította azt. Ekkor a csodaszarvas tizenkét ágbogra nyíló agancsai között bűbájos fény jelent meg, majd lüktetve, halkan búgva ráfolyt a földön fekvőkre.

Gergő úgy érezte, mintha valaki megnyitotta volna a mellét, hogy hozzáférjen a szívéhez. Nem volt kellemetlen, sőt, inkább borzongatóan meleg, simogató könnyedség járta át. A farkas állkapcsa hirtelen szétnyílt, és a szürkebundás megrázta a fejét.

- Miért fekszel a sárban? - mordult álmélkodva. - Es én miért ülök rajtad?

Gergő mindkét karjával átölelte segítő állatát, miközben ar cát mélyen belefúrta annak mindenféle gyanús mocsoktól ragacsos bundájába.

- Visszatértél, Bolhás! Újra egyek vagyunk! - kiabálta a sámánfi. Érezte, hogy a régi kötelékek, amiket a rossz álom széttépett, összeforrnak. Aztán belenézett a farkas szemébe, és egyszerre két fontos dolgot is megértett.

A Kölyökfarkas már soha többé nem lesz az a kissé esetlen, folyton okoskodó "Bolhás " akit ő ismert. A totemállata felnőtt farkassá vált, akit Toportyánnak hívnak, mert ezt a nevet érdemelte ki a harcban.

És a sámánfi arra is rádöbbent, hogy már ő sem lehet többé az a felelőtlen, gondtalan budapesti kölyök, aki volt. Ha nem is járta még ki a táltosképzőt, és rengeteg tanulnivalója akad, immár akkor is sámánná... És férfivá lett!

Gergő felpattant a sárból, majd két tenyerével tapogatva kereste elejtett bűbájostorát. Toportyán szaglása azonban a halvány csillagfényben biztosabb segítség volt. A farkas orrával pöccintette meg a fegyvert, s halkan morgott.

- Szóval még mindig elszórod a holmijaidat!

Ágas mostanra elveszítette egyensúlyát, s lassan kezdett az oldalára dőlni.

- Szikkadj, repedj, porladj szét! - kiáltotta a sámánfi, ostarát lendítve.

Először azt hitte, valamit elvétett a ráolvasás során.

A szarvas lábai körül valóban megszáradt a mocsár vizenyős talaja, és Ágas néhány erős rúgással kiszabadult. Csakhogy Gergő varázsigéjét két halk, fenyegető pukkanás is kísérte.

Későn értette meg, mi történt. A tisztás túloldalára vetette tekintetét, ahol sötéten, mindkét karját varázslathoz emelve állt a Megbízó. Bűbájostorából egyszerre két rontást röppentett elő, miközben rekedt hangon kiáltott:

- Darvadozz!

Gergő térde nyomban megroggyant. A fiú ismét elejtette a bűbájostorát, és arccal a lápba zuhant. Toportyán vad morgással fordult a támadó felé, majd elrugaszkodott, de az átok súrolta a hasát. Röpte megtört, és a farkas erőtlenül hullott a földre.

A csodaszarvas ekkorfelágaskodott, s a következő szemvillanásban elnyelte őt a fűzfák rengetege.

 

XVI.

Révülők kriptája

 

"Ha ismeretlen számodra az Ébredés Ajtaja, amin belépsz, tartsd készen a bűbájostorod, és készülj fel mindenre!" - emlékezett vissza Zsófi Maszat Vincéné (leánykori nevén Tudó Bori) jó tanácsára a Vajákosképzőből. Megmarkolta hát a bűbájostorát, miközben az álomörvényben zuhanva kijáratot keresett.

Számos nyílás mellett suhant el, de ösztöne valahogy azt súgta: ne közelítse meg őket. Azután jött egy, aminek pereme az öreg tölgyek mohos odújára emlékeztette. Talán ez olyan álomvilág lesz, ahol biztonságba kerülhet, amíg összeszedi a gondolatait, és teste-lelke erővel telik meg.

Kibukkanva az álomörvényből Zsófi bucskázott vagy hármat, de nem ütötte meg magát. Alatta a talaj puha volt, lágyan zizegett, felfogva a vajákos lány súlyát. Zsófi félresöpörte szemébe lógó hajtincseit, és körbepislogott.

Az álomvilág mattfekete égboltozatán egyszerre öt fényforrás tündökölt, mintha napok vagy inkább holdak volnának. Csillagok azonban nem pettyezték köröttük a teret, sem felhők nem látszottak sehol. Zsófi hunyorogva erőltette a szemét, majd halkan felsikkantott. Az öt "hold", melyek némelyike lassan fordult, sugaraival pásztázva, nem más volt, mint öt óriási olvasólámpa.

- Éber álmába kerültem - állapította meg bosszúsan a vajákos lány - Csakis ők szoktak ilyen eszement világokat álmodni.

Az Ébredés Ajtaja még mindig nyitva állt, így Zsóii jobbnak látta, ha kissé távolabb húzódik a nyílástól.

Kubus álomvarangy, aki sokkal ügyesebben suhan az örvényben, mint bármely képzett révülő, így a vajákos lány biztos volt benne, hogy rátalál a kijáratra. Mikor azonban mozdult, tenyere alatt mintha megrándult volna a talaj. Zsófi csak most nézte meg alaposabban, hogy min is ül.

Az öt olvasólámpa vándorló fényei könyvekkel borított síkságot világítottak meg. A vajákos lány ámulva, óvatosan állt fel, s lépett a rengeteg papírlapon. Volt ott mindenféle kötet, amit csak el lehetett képzelni. Puha és kemény fedelű, bőrkötéses, színes képekkel vagy hangyabetűkkel zsúfolt, vaskos és épp csak füzetnyi.

S ha ez még nem volt elég a furcsaságból, hát Zsófi csodálkozása perceken belül borzongássá változott, ugyanis felfedezte, hogy a könyvek... Élnek! Lassan, aprót s csak ritkán mozdultak, de azért - ha sokáig figyelte őket az ember - felfedezhető volt, amint egyikük lapoz magán, kiölti könyvjelzőjét, vagy arrébb csusszan.

Zsófi ettől kezdve még inkább úgy járt a könyveken, mintha tojások volnának, s gondolatban mindig elnézést kért, mikor ránehezedett valamelyik kötetre.

Ebben az álomvilágban minden a könyvekről szólt.

A vajákos lány távolabb polcsorokat fedezett fel, melyekre olykor vaskos lexikonok vagy gyorsan rebbenő, papírfedeles kiadványok szálltak le, hogy megpihenjenek. A messzi völgyben hatalmas, dübörögve zakatoló nyomdagépek sorakoztak, mellettük emeletnyi magas papírhalmok álltak őrt. A fekete égből olykor bőrfedelek nehézkes suhogása hallatszott, amiből Zsófi megértette, hogy akkora kötetek is élnek itt, mint egy-egy elefánt.

Az Ébredés Ajtaja hirtelen szikrát vetett, majd két alak zuhant ki rajta. A vajákos lány nyomban megismerte Kubust. Az álomvarangy fogcsikorgatva, mindkét kezével bátyja, Orrnyereg torkát szorongatta. A két fekete-szürke foltos lény őrjöngve tépte, marta egymást. Zsófi homlokráncolva fordult az Ébredés Ajtaja felé, amely még mindig nyitva állt. Bűbájostorával csördített, s közben elmormolta a záróigét. Jobb nem nyitva hagyni a járatot, nehogy a nyakukba potyogjanak a mocsári koboldok is, akik talán voltak annyira eszementek, hogy kövessék eltűnt vezérüket.

Miután az Ébredés Ajtaja bezárult, Zsófi könnyű léptekkel a birkózó álomvarangyok felé indult. Orrnyereg a szeme sarkából láthatta, hogy öccse pillanatokon belül erősítést kap, ezért alaposan beletérdelt Kubus gyomrába. Amíg a testvér levegő után kapkodva fetrengett a fájdalomtól, a tömzsi álomvarangy kurta lábaira pattant, és futásnak eredt. Dereka körül a betörőszerszámok élesen csilingeltek.

Kubust segítette féktelen haragja abban, hogy hamar legyűrje a bénító kínt. Felugrott, s a közben megérkező Zsófi kezéből kikapta a bűbájostort.

- Fuss csak, bratyó, mindjárt megsülsz! - kurjantotta.

- Ne! - sikoltotta Zsófi, és most ő teperte a földre Kubust. - Tüzet ne! Ez a könyvek álomvilága, te bolond!

Kubus dühösen kapálózott, de a vajákos lány kicsavarta a kezéből a bűbájostort. Közben Orrnyereg már épp csak látszott a sötétségben, de megtorpant, és ráncos képén gonosz vigyorral visszafordult. Baljában a bűbájostor sárga fénypamacsokat böfögött, biztos jeleként annak, hogy Orrnyereg nem riad vissza a tűzgömbök megidézésétől.

Már épp elsütötte volna az átkot, mikor a sötét égből lepedő méretű papírlapok suhogása hallatszott, s a következő szemhunyásban irdatlan méretű könyv csapott le az álomvarangyra. A kemény fedél széle nyakon vágta Orrnyerget, aki négyet hengerbucskázott előre, s épp Zsófi lába előtt nyekkent le. A vajákos lány kitépte az álomvarangy mancsából a bűbájostort, majd bűbájos köteléket bájolt Orrnyereg köré.

A hatalmas könyv, pont úgy, mintha saskeselyű volna, lapjait csattogtatva földet ért. Súlya alatt a kisebb kötetek halkan, keservesen szusszantak, néhányan pedig gyors menekülésbe fogtak, félve attól, hogy óriás rokonuk összegyűri őket.

- Vigyázz rá! - szólt Zsófi Kubusnak, állával a vicsorgó, kötelékeit feszegető Orrnyeregre bökve. Az álomvarangy elégedetten felröhögött, majd egyszerűen ráült a bátyja hátára, és időnként (mintegy véletlenül) tenyere élével nyakon legyintette őt.

Zsófi óvatosan a fekete borítójú könyv elé lépett, mely nála legalább háromszor magasabb volt. A kötet úgy ereszkedett imént a társaira, hogy most a vajákos lány felé nyithatta lapjait. Zsófi érezte arcán a léghuzatot, amint az apró betűkkel, különös ábrákkal telerótt papírlepedők feltárultak.

- Üdvözöllek... könyv - mondta bizonytalanul a vajákos lány - Elnézésedet kérem, hogy hívatlanul a világodba csöppentünk. Amint Lehetséges, révülünk tovább, de addig is nagyon fogunk vigyázni, nehogy összegyűrjük vagy eltépjük a... Testvéreidet.

A dombornyomásos, kemény borítók még inkább eltávolodtak egymástól. A lapok peregni kezdtek, míg egy üresen hagyott, hófehér oldal nem került szembe Zsófival. Az kisimult, miközben az égbolt egyik olvasólámpája feléjük fordult, fényárba borítva a vajákos lányt és a hatalmas kötetet.

"Maradjatok, míg kedvetek tartja. "

Hang nem hallatszott. A szavak kacskaringós betűkből rajzolódtak ki a könyv addig tiszta lapján. Zsófi éppen válaszolt volna, ekkor azonban újabb írás tűnt fel.

"Pihenjetek és olvassatok. A fémből csavarozott könyvespolcokon túlra azonban ne menjetek. Ott laknak azok a kötetek, akik elbutítják, ostobaságokra nevelik azt, aki a kezükbe veszi őket. "

A vastag könyv hangos puffanással, szelet kavarva becsukódott. Zsófi megértette, hogy vége a beszélgetésnek.

Mire ismét meghajolt volna, hogy köszönetet mondjon a szíveslátásért, a bőrkötéses óriás a gerincére feküdt, majd meglendítette széttárt lapjait, és elsuhant a láthatóan nagy becsben tartott nyomdagépek rengetege felé.

- Maradhatunk, amíg kifújjuk magunkat - közölte a vajákos lány Kubussal. - Jaj, szállj már le róla!

- Minek, mikor olyan kényelmes ülés esik a hátán? - nevetett az álomvarangy, és újabb nyaklevest suhintott dühöngő bátyja üstökére.

- Megfizetsz még ezért, öcsi! - villogtatta tűhegyes fogait Orrnyereg.

- Nem mondod? - játszotta a rémültet Kubus. Lássuk csak, eléggé ismerlek-e? Vajon mi az én rideg bratyóm számára a legfontosabb dolog a Világfán? Amit ha elveszít, abba beleszakad az a kérges szíve.

Zsófi nem igazán értette, mire készül Kubus. Az álomvarangy bőrén izgatott szürke-fekete foltok kavarogtak, miközben Orrnyereg bőrövén matatott. Az ott csüngő ezernyi különös betörőszerszám ismét hangos csörgésbe-csilingelésbe kezdett, amint Kubus fürge ujjai leoldottak közülük egy harapófogóra emlékeztető holmit.

- Nahát, egy álomzár-nyekkentő! - játszotta a csodálkozót. Orrnyereg dühében teljes erejét megfeszítve vergődött, mindhiába. - Ez biztosan nagyon értékes szerszáma az én drága bratyómnak. Hopp, hát nem kicsúszott a kezemből?

Kubus valójában nagyot lendített a karján, és a fogót láthatatlan messzeségbe dobta. Orrnyereg üvöltött, szitkozódott, s próbált harapni, csakhogy nem volt mit, legfeljebb azokat a könyveket, amiken hevert. Ezt meg is kísérelte, de az egyik vaskos krimi alaposan orrba vágta.

- Beszéljünk komolyan! - guggolt le Zsófi a fogoly elé. - Tudni akarom, hol van most a Megbízód. És azt is, hogy mik a szándékai.

Orrnyereg előbb valami rettenetest akart a vajákos lány képébe vágni feleletként. Csakhogy a hátán ülő öccse már megint a féltett betörőszerszámok között matatott, leakasztva onnan egy gyémántokkal kivert, színezüst álomfeszítőt.

- Elmondom, csak ne fosszatok meg a gyűjteményemtől!. - visította az álomvarangy - Nekem ezek a szerszámok jelentik a... A mindent!

Zsófi ráhunyorított Kubusra, aki egyelőre nem dobta el az álomfeszítőt.

- A Megbízó elrévült a Lombszintre - lihegte kapkodva Orrnyereg, s közben próbálta úgy fordítani a fejét, hogy szemmel tarthassa öccsét. - Azt mondta, be akarja cserkészni Ágast, a csodaszarvast.

Zsófi feszülten figyelt minden szóra.

- Minden révülő tudja, hogy Ágas a világ varázserejének hordozója - folytatta Orrnyereg. - Aki leolvassa a szarvas agancsára rótt igazi nevét, az birtokába kerül ennek a hatalomnak. Attól kezdve ő dönti el, melyik révülő mennyi erőt kap, hova utazhat, mit tehet. Az álmok fölött is korlátlan hatalma lesz, így azon túl irányíthatja az éberek világát.

- Tehát a Megbízód meg akarja tudni Ágas igazi nevét - biccentett ajkát harapdálva Zsófi.

- Nem! - rázta a fejét Orrnyereg. - Ő nem magának akarja a hatalmat.

A vajákos lány szeme elkerekedett a meglepetéstől.

- Tehát a Megbízónak is van egy... Megbízója? kérdezte.

- Nem egészen - Orrnyereg már-már sírt, mivel Kubus egyre nagyobbakat lendített az álomfeszítőn, mintha el akarná dobni. - A Megbízó azt vette a fejébe, hogy kiszabadítja a varázstudók egyik leggonoszabbikát, akit évszázadok óta a Gyémánt Jurta rejtett pincéjében tartanak fogva a Hetek. Neki viszi el Ágas igazi nevét. A fülébe súgja azt, újra a világra szabadítva őt, hogy azután első szolgája lehessen.

- Ki ő? - kiáltotta Zsófi. - Ki az a rég raboskodó fekete mágus? Esetleg boszorkány?

- Nem tudom - nyögte Orrnyereg. - Szerintem a Megbízó sem tudja a nevét. Csupán annyit sikerült kiderítenie, hogy a Gyémánt Jurta bűbájjal védett pincéinek egyikében tartják fogva. Amint becserkészte Ágast, nyomban hozzárévül.

Zsófi leült néhány puha kalandregényre, és hosszan törte a fejét. Ezalatt Kubus tovább incselkedett a bátyjával, de egyre kevesebb örömét lelte a dologban.

- A Gyémánt Jurtába kell révülnünk - döntött végül a vajákos lány - Azt nem tudom, hol keressem Ágast, de megelőzhetem a Megbízót. Ha a Jurtában várom, talán megállíthatom.

- Mi nem mehetünk - mondta komolyan Kubus. Ideje, hogy megoldjuk a családi problémáinkat. Igaz, bratyó?

Orrnyereg elkeseredetten szitkozódott.

- Megértelek - Zsófi felállt, s tekintetével olyan helyet keresett, ahol új Ébredés Ajtaját nyithat. Ekkor azonban Kubus csodálkozva rákiáltott.

- Várj csak, vajákos csajszi! - Az álomvarangy leszállt bátyja hátáról, és most izgatottan annak övtáskáját nyitogatta. - Szerintem itt... Igen, ez a zseb...

Cipzár zizzent, s a következő pillanatban éles füttyögés harsant a könyvek birodalmában.

- Settenke! - kiáltotta boldogan Zsófi. Az őrdenevér vad iramban röppent néhány kört, majd gazdája kinyújtott karjára csimpaszkodott, természetesen fejjel lefelé.

- Szóval totemállat-rablással is foglalkozol mostanában, bratyó? - Kubus úgy vágta nyakon Orrnyerget, hogy az majdnem lenyelt egy díszkötéses zseblexikont.

-Azt hiszem, alaposan el kell beszélgetnünk egymással arról, hogy ezentúl miből él meg a mi kis családunk!

 

*

 

Hosszú, keserves percekbe telt, mire Gergő végre leküzdötte a tagjait bénító darvadozz-bűbájt. Mivel Toportyánt épp csak súrolta a csuklyás mágus varázslata, a csapzott bundájú farkas hamarabb tért magához. Mégsem hagyta egyedül gazdáját. Gergő mellé kúszva érdes nyelvével a sámánfi arcát nyalogatta, s közben morogva biztatta őt.

- Erősebb vagy, mint hinnéd! Mozdulj, üldözzük együtt a prédát!

A fiú éledő nyelve megmozdult, s már épp válaszolni akart a totemállatnak, mikor Toportyán mögött hatalmas árnyat pillantott meg.

- Óóo... tt - nyögte Gergő. A farkas megneszelt, hátán felborzolódott a szőr, és szembefordult a közeledővel. Torkából fenyegető morgás tört elő, farkát két hátsó lába közé húzta, jelezve, hogy semmi kedve barátkozni a jövevénnyel.

A sámánfi felkönyökölt, s még mindig béna ujjaival a bűbájostora után markolászott a latyakban. Hínár, békalencse tapadt a kezére, s kétszer is letört ágakról hitte azt, hogy meg találta a fegyverét.

A fűzfák közül kitüremkedő szörnyeteg ezalatt lassan közeledett. Toportyán gondolkodás nélkül rátámad a lényre... Ha a leghalványabb elképzelése is lett volna arról, hogy hol Tehet azt megharapni. A majd háromméteres, kocsonyás izomhalom azonban szinte mindenkol egyforma volt: ragacsos, nyálkás, rózsaszín háj.

- Hogy téged sem esz meg az íz! - szitkozódott Gergő, aki végre rátalált a bűbájostorára. - Na, Toportyán, ezt bízd inkább rám!

A farkas készséggel félreállt gazdája útjából, bár továbbra sem vette le égő szemét a feléjük hullámzó förtelemről. Gergő tudta, hogy van még legalább két perce, mielőtt a táfrcadó "rohama" eléri őket: a Setét Csusszanó ugyanis nem kapkodós fajta rémálom! Ezért aztán előbb alaposan megmasszírozta bizsergő lábszárait, elgémberedett nyakát, sajgó derekát, melyekből a legkésőbb akart távozni a rontás.

Mikor visszanyerte teljes erejét, talpra állt, és szemügyre vette a lassú rémálmot. Való igaz, hogy a Setét Csusszanó gusztustalan, óriási teremtmény volt, de veszélyt csakis akkor jelenthetett, ha az áldozata nem tudott előle kitérni. A sámánfi fejében megfordult, hogy egyszerűen kikerüli a lusta meztelen csigát. Ekkor azonban meglátta, hogy a rémálom zöld nyálkával borított, fűrészes szélű szájának szélén méreg csöppen. Ahol a savas váladék földet ért, a növények fehér felhőcskévé váltak, és sisteregve ellebbentek.

- Te káros vagy a környezetre, koma! - kiáltott Gergő, majd megcsördítette ostorát. A megidézett átok fekete villámként cikázott át a levegőn, és a homloka közepén találta el a Setét Csusszanót.

Toportyán előbb azt hitte, hogy a katalmas szörnyeteg láthatatlanná vált. Óvatosan odáig lépkedett, ahol az imént még a Setét Csusszanó araszolt, s szimatoló orra előtt egy apró, rózsaszín meztelen csigát vett észre.

- Töpöritő-bűbáj, méghozzá végleges! - magyarázta Gergő. - Szerintem a Setét Csusszanó élete a meotiszi mocsarakban sokkal boldogabb lesz így, mint rémálomként volt.

A farkas dühösen ráfújt az előbb még fenyegetően óriási csigára, majd figyelmét arra fordította, amerre Ágas eltűnt.

- Igazad van, induljunk!-A sámánfi magához intette Toportyánt, leguggolt hozzá, és szorosan átölelte. Milyen rég nem érezte már azt, mikor a totemállata dobbá változik, és ujjai alatt a feszes bőr a szív ritmusát kezdi dübögni! A sámánfi most nem révülni, csupán repülni szándékozott, ezért rövid bűvigét mormolt. Toportyán dobból újra farkassá lett, s készséggel tűrte, hogy a gazdája felüljön a hátára.

Az ingovány fölött suhanni ezerszer könnyebb volt, mint a zsombékok, tüskebokrok és vendégmarasztaló liánok között botladozni. Gergő élvezte a friss szél simogatását, a csillagparos éj vidám fényét és a végtelenség szabadságát. Átölelte Toportyán bozontos nyakát, s ujjai kitapintatták a totemállat egykor sámánoktól kapott csengettyűit. Mind megvolt, így a far kas röpte fürge, biztos és tévedhetetlen.

Ágas a mocsár közepe felé menekült, ahol a láb egyre ritkábban lelhetett szilárd talajt. Gergő a gyér csillagfényben is jól láthatta, hogy a szarvas néha megbotlik, ereje kezdi elhagyni.

Aranyos patáira súlyos sárkoloncok ragadtak, szügyét iszap borította, s olykor, ha hátranézett, hatalmas szemeiben rémület csillogott.

A Megbízá minden pillanattal közelebb került hozzá. A sámánfi rövid keresgélés után felfedezte a köpönyeges alakot. Valamiféle bűbájt alkalmazhatott a mágus, éppúgy, mint annak idején a komor álomvilágban, mikor az eleven erdő rárontott Hold Dühének táborára; mivel nem kellett lépnie, lábai az ingovány fölött suhantak. Ágas ugyan teljes erejéből futott, szökellt előle, a csuklyás mégis hamarosan elég közel kerül hozzá, hogy rontást küldjön rá.

- Kerítsd, Toportyán! - rikkantotta a sámánfi. A szíve hevesebben kezdett dobogni, mert vadásznak érezte magát, aki lecsapni készül a prédára.

A kiáltást meghallhatta a Megbízó is, mert felnézett a levegőben suhanó párosra. A csuklya sötét árnyékában valami csillant. Talán a mágus szeme vagy... Gergőnek ismét az a különös érzése támadt, hogy ha nagyon csikorogtatná esze kerekeit, kimondhatná a Megbízó valódi nevét. Erre azonban nem maradt ideje.

Egyszerre két oldalról csaptak le rájuk a frászmadarak.

Gergő előbb ismerte fel rettenetes rikácsolásukat, mint ahogy megláthatta éles csőrük veszedelmes villanását. A rémálmokból rabolt óriás szárnyasak otthon érezték magukat a mocsarak miazmás levegőjeben. Gazdájuk hangok nélkül kiadott parancsának engedelmeskedve karmaik közé akarták kapni Gergőt, hogy letépjék őt Toportyán hátáról.

- Megígértem neked, sámánkölyök, hogy találkozunk még! - rikoltotta egyikük. - Az ebédem lehettél volna, ha akkor velem szöksz. Most jó leszel vacsorára.

Toportyán zuhanni kezdett, hogy elkerülje a tűhegyes karmakat. A sámánfi próbált toteme hátán maradni, s közben azon törte a fejét, miféle bűbájjal támadhatná meg a rémálmokat. Igaz ugyan, hogy a Setét Csuszszanóra hatott a rontás, de a frászmadarak fényes, kemény tollazata szinte minden átkot képes volt visszaverni. A komor álomvilágban még Böszme hívta fel Gergő figyelmét arra, hogy a rémálmok legtöbbje csak akkor varázsolható el, ha pont a szemüket találja telibe a rontás.

Idő azonban szinte semmi nem maradt a merengésre. Toportyán hirtelen felvetette a fejét, nyakában összecsörrentek a sámánoktól kapott ereklyék, amint a farkas elzúgott a füzfák fölött. Nyomában rikácsolva suhantak a frászmadarak, most csőrükkel vagdalva a levegőt. Gergő érezte, hogy hátán széthasad a köpeny, reccsen az ing, de a bőrét még nem érte el a gyilkos csapás.

Derékban fordult hátra, és célzás nélkül három tűzgömböt cserdített ki bűbájostorából. Csupán az egyik találta el a közelebbi frászmadár szárnyát, és fénylő csíkokká robbant rajta, ártalmatlanul.

- Ez így nem megy! - kiáltott a sámánfi farkasa fülébe. Vigyél minket a magasba.

Toportyán azonnal engedelmeskedett. Fekete orrát a süvítő szélbe fúrta, megcélozta az ég legfényesebb csillagát, amit Magor előző éji regölése közben Vastuskónak nevezett (Gergő addig Sarkcsillagként ismerte), és száguldott, mintha lyukat akarna ütni a menny boltozatába. A frászmadarak valamelyest lemaradtak, hatalmas szárnyaik csattogva szelték a levegőt. A sámánfi időnként visszanézett rájuk, és látta, hogy előbbutóbb mégis utol fogják érni. A levegő ritkult, tüdejét ezer apró jégkristály szurkálta, és Toportyán bundáján is dérfehér lett.

Olyan magasan jártak már, hogy a meotiszi mocsarakból semmi nem látszott, csupán a tiszta vízfelszín csillant meg ittott. Ekkor Gergő bal karjával még szorosabban ölelte át a farkas nyakát, majd derékban hátrafordult, és ismét megcserdítette bűbájostorát.

A közelebbi frászmadár szárnyai hirtelen összecsukódtak, mintha szándékosan a testeéhez húzta volna azokat. A rémálomlény meglepetésében elnémult, csőrét kitátotta, rózsaszín nyelve kígyóként tekergett benne. A sámánfi által köré idézett bűbájkötelek recsegve szorították le a szárnyait.

A frászmadár néhány pillanatig mintha állt volna a levegőben, aztán pörögve zuhanni kezdett. Társa alig bírta elkerülni az ütközést, és dühében csőrével belevágott a gúzsba kötözött madár oldalába.

- Ennek már annyi! - rikkantott Gergő. - Tovább, Toportyán, feljebb!

A farkas megfeszítette minden izmát, szíve dobogása a sámándobok zenéjét dübörögte. A második frászmadár, aki bosszút esküdött Gergő ellen, mert az nem szökött vele a komor álomvilágból, most még dühödtebben üldözte őket. Csapkodó szárnyaiból olykor már kihullott egy-egy fényes, fekete toll, de hamarosan kezdte beérni a menekülőket.

Gergő tudta, hogy nem tétovázhat tovább. Hóna alá szorította a bűbájostorát, feltúrta gémberedő kezével az ingét, és elővett néhány olajos fényű, apró levelet. Kettőt a szájába vett, s rágni kezdte.

- Ezt le kell nyelned! - süvöltötte Toportyán nyakára hajolva, s mielőtt a farkas tiltakozhatott volna, a maradék vakulj-leveleket az agyarai közé tömte. A totemállat annyira meglepődött, hogy kettőt csattintott állkapcsával, majd tényleg lenyelte a zöldet.

A frászmadár felvisított, mikor a csőre előtt száguldó sámánfi és hátasa hirtelen eltűntek. A rémálom lefékezett, szárnyával egy helyben kavarta a kristálytiszta levegőt, bühöm fejét ideoda forgatta. Valami neszt hallott oldalról, de hiába lesett, csupán a tűfényű csillagokat látta.

- Szerettél ketrecben élni, én tudom! - rikkantotta a láthatatlan Gergő gúnyosan, közvetlenül a rémálom bal füle mellett. Afrászmadár arra csapott a csőrével, de nem volt ott semmi, csupánazéjiégbolt.

A sámánfi meglcndítette bűbájostorát. A bőrszíj csomóiból kék nyalábok kúsztak elő, és szemvillanás alatt szabályos varázsketrecet emeltek a frászmadár köré. A rémálomlény egyet nyekkent, s már zuhant is a társa után, tehetetlenül kapaszkodva karmával a kéklő vasrácsokba.

- Most aztán keressük a Megbízát! - kiáltotta a sámánfi. Toportyánt nem kellett biztatni. Olyan sebesen száguldott a mocsarak fdé, hogy Gergőnek megint elakadt a lélegzete, csak most épp a túl sok levegőtől, ami eltömte orrát-száját. A vakulj-levelek hatása azonban máris elmúlt; nedvük kiszáradhatott a napokig tartó bolyongás alatt.

Ágas még mindiga zsombékosban menekült, de ereje már csupán rövid szökkenésekre maradt. A fekete csuklyás mágus, mintha játszadozni akarna áldoratával, olykor lelassította víz feletti, bűbájos suhanását. A sámánfit elborította a harag, amint meglátta, hogy a csuklyás vörösen izzó ostorával néha kegyetlenül rácsap a szarvas tomporára, és közben vad röhögését messze cibálja a szél.

Gergő pusztán bal keze apró mozdulatával jelezte, mit akar.

Toportyán értette, s szinte hang nélkül ereszkedett az ingovány egyik úszó szigetére, alig néhány lépésre a Megbízótól.

- Megállj, mágus! - kiáltotta a sámánfi, amint biztos talajon állt. Lábait kissé szétvetette, térdét megroggyantotta, bal tenyerét a szája elé vitte, ahogy azt a táltosképzőben tanították. Bűbájostora enyhén remegett, halkan búgott a tú feszített energiától. - Ne a védtelent kínozd. A sámánok erejével nézz inkább szembe!

Gergő maga is érezte, hogy amit mond, túlzás. Most mégsem jutott eszébe jobb, és célját ezzel is elérte: a csuklyás megtorpant, majd lassan, a víz fölött lebegve felé fordult. Arcát most sem lehetett látni, a sámánfi valahogy mégis "érezte"; hogy a sötét mágus nevet.

Az átkok egyszerre robbantak ki a bűbájostorokból. Gergő a serke-rontást küldte ellenfelére, ami ugyan erős, kellemetlen viszketésnél nem okozott többet, de megfelelőnek látszott arra, hogy megzavarja ellenfelét. Az ezüstszürke fénypöttyökboi álló bűbájt azonban könnyedén elkerülte a mágus, s azok egy szerencsétlen nádszigetet találtak el. A pengeforma levelek nyomban keserves zizegésbe kezdtek, amint egymáshoz dörzsölődve próbáltak megszabadulni a csípős rontástól.

A köpönyeges átka cseppet sem volt ennyire "barátz". Gergő ráismert a felé szökkenő, levegőbe hurkokat rajzoló füstpamacsokra: ez a köptető-rontás szemmel látható formája volt.

Akit eltalált, arra olyan rettenetes köhögés tört, hogy pere,eken át csakis a fuldoklással, harákolással lehetett elfoglalva.

A sámánfi fel volt készülve a támadásra, de még így is épp csak sikerült kikerülnie azt. A füstpamacsok elkunkorogtak mellette, ő pedig úgy döntött, újabb varázslat helyett közelebb próbál kerülni a mágushoz. Szeme sarkából ugrás közben vette észre a sötét révülő totemállatát, ami eddig még soha nem mutatkozott, most azonban rárontott Toportyánra. A farkast meglepte a támadás, és foieg a támadó kinézete. Akkora rovar zizzent le a csillagfényes égből, mint maga a farkas: acélkék csáprágóival megcélozta a szürkebundás nyakát.

Gergő még talpra sem állt a vetődésből, már azon törte a fejét, miféle révülő lehet az, akinek egy ekkora fülbemászó a totemállata. Válaszra nem lelt, mert a mágus újra eldörrentette bűbájostorát. Ezúttal ismét darvadozz-átokkal próbálkozott, de az ártalmatlanul fröccsent szét a sámánfi lába előtt, bár a ruháját televerte sárral.

- Megbocsáss, kölyök, de nekem erre most nincs időm - recsegte ezután a mágus, majd két karját az égnek vetette, és felüvöltött: - Idézlek, őslélek!

Gergő és a csuklyás között párázó, emberforma szellem jelent meg. A sámánfi azonnal ráismert Kalpagos Csanádra, aki most sem viselte a fejfedőjét. A Szellemdobolók Klánjának elmebajos kísértete azonnal Gergő felé siklott, most cseppet sem törődve azzal, hogy takargassa pucérságát.

- Ne félj, sámán, nem fog fájni! - susogta síron túli hangján, és ölelésre tárta áttetsző karjait. Gergő tudta, hogy az egykor élt ős mire készül. A Rejtezés Táltoskollégium egyik leg fontosabb tantárgya a Tiltott Bűbájok Tára nevet viselte. A tanoncok által csak "tibüta" néven emlegetett órákon tanultak a szellemszusz-energiáról, amit ma már erőművekben állítanak elő, és ellenőrzötten adagolják azt az előfizető kísérteteknek. A szellemszusz azonban eredeti formájában minden kísér tetben megtalálható, veszélyes erő, amivel képesek kiszívni az elevenek életerejét. Ez persze szigorúan tiltott bűbáj, de Kalpagos Csanádot bizonyára nem fogják visszatartani a Gyémánt jurta törvényei.

A derengő szellemalak mögött a Megbízó sarkon fordult, és Ágas nyomába eredt. A sámánfi körbepillantott, hátha megkerülhetné Kalpagos Csanádot, de semmi kedve sem volt az ingoványba ragadni. A kísértet egyre közelebb libbent hozzá, mikor Gergőnek eszébe villant az, amit még a rémálomvadászok táborában hallott.

"A bolond ősök ellen legjobb a zúzmarahúzó-bűbáj!"

A jégszilánkokból álló, vakítóan szökkenő rontás deréktájon találta el a kísértetet. Kalpagos Csanád kínjában úgy süvöltött, mint a hegyek közül lezúduló északi szél. Páratestén zúzmara ütött ki, és halkan recsegve-ropogva kezdte összezsugorítani az őst. Gergő nem is törődött vele tovább. Tekintetével Toportyánt kereste, aki közben megszabadult a fülbemászótól, de nyakán két mély, vérző seb éktelenkedett. Igaz, hogy mellső lábával egy kar vastagságú, leszakított rovarlábat taposott bele a Tatyakos talajba, és minden agyara kilátszott az elégedett vigyorgásban.

- Merre? - kiáltotta Gergő. Toportyán válaszul beleszimatolt a levegőbe, majd nyílsebesen futásnak eredt. A sámánfi követte, átlépve Kalpagos Csanádot, aki mostanra már csupán öklömnyi párakupaccá töppedt.

Ágas ereje végül elfogyott. A csodaszarvas remegő inakkal, habzó szájjal az oldalára zuhant, fenséges agancsát sár lepte.

A Megbízó éppen leguggolt mellé, mikor Gergő elörontott a nádasból.

A sámánfi bűbájostorából kirobbanó bukfenc-bűbáj fülrepesztő dörrenéssel találta hátba a mit sem sejtősötét révülőt, aki ötöt hengeredett, majd a fűzfavesszők közé zuhant. Gergő átgázolt a békanyálas, zsombékos réten, néha megbotlott a víz alatt rejtő gyökerekben, s egyszer egészen combig merült. Tjégül mégis elérte Ágast, és letérdelt a holtra vált állat feje mellé.

A köpönyeges alak úgy emelkedett ki a fűzfavesszők kusza árnyékából, mintha maga a végzet rettenetes árnya volna.

Csuklyája mélyén ismét különös csillanás látszott (Gergőt emlékeztette valamire, de képtelen volt rájönni, hogy mire), baljában a bűbájostorról fekete szikraesőt permetezett. Az átok, amire készült, korábban Böszme életét is kioltotta.

A sámánfi hirtelen megértette, hogy immár csak egyetlen esélye maradt. Elengedte a bűbájostorát, lehajolt Ágashoz, és két kézzel dörzsölni kezdte annak agancsát. A rovásírás varázsjelei egymás után sziporkáztak fel.

A sötét mágus ajkát elhagyta a halálos átak igéje, ostora iszonyatosat dörrent.

Gergő ajka némán mozgott, miközben leolvasta az agancsra rótt nevet.

A fekete szikrazuhatag elérte s épp a homlokán találta el a sámánfit. Toportyán kínjában vinnyogva saját farka után kapott, majd nyomban belezuhant a sárba, Ágas mellé. A csodaszarvas aranyos patái utolsót rúgtak a mocsár sűrű ragacsába, majd elernyedtek.

A halált hozó rontás ártalmatlanul körbefolyta Gergőt, akinek bőre felfénylett, mintha belső tűz égetné. Az Erdők Atyja beleremegett a varázslatba, mikor Ágasból a Tetejetlen Fa minden bűbájos energiája a sámánfiba áramlott.

A sötét mágus felpattant a mellé röppenő fülbemászó hátára. Miközben elnyelte őket a csillagokkal pettyezett égbalt, rekedt kacagása szétterült a meotiszi mocsarak fölött.

A sámánfi lassan talpra állt, majd lesimogatta a bőrén cikkanó utolsó szikrákat.

 

*

 

Zsófi gyomra öklömnyire szorult, s a lány úgy érezte, forró követ csempésztek bele, mikor megérkezett a Lombszint csúcsára. A Gyémánt Jurtát eddig csak oktatóálomban látta, mikor Maszat Vincéné (született Tudó Bori) megmutatta a tanoncoknak, honnan irányítják a sámánok világát. A révülőktől nyüzsgő, színesen kavargó, csodálatos hely azonban cseppet sem hasonlított arra, amit a hosszú utazás végén lelt.

A Gyémánt Jurta lélegzetakasztóan hatalmas kupolája a ragyogóan kék égre tört. Gazdagon hímzett ponyvái, faragott oldalrácsa, s a csúcsa két oldalán lebegő nap-és holdkorong erőt, bölcsességet sugárzott. A kőrötte terpeszkedő sátorváros azonban néptelen volt, ahogy a füves pusztaság és a dús lombú, karéjos erdőség is. A hivatalok, irodajurták, ügyintézősátrak utcáin szemetet hordott a tétova szél, hangot csupán a meglazult nemezlapok csattogása adott.

- Kísértetváros - nyögte vacogó fogakkal Zsófi, majd a fölötte röppenő Settenke nyomába eredt. Átvágtak a jurták között, bekukkantottak néhány sátorba, de a tűzhelyek már rég kialudtak, és a szertehagyott holmik azt sejtették, hogy a révülők kapkodva hagyták el birodalmuk központját.

A Gyémánt Jurta elefántháton utazó óriások számára is kényelmes méretű bejárata tárva-nyitva állt. A vajákos lány megilletődve osont át a küszöbön, s amit legelőször meglátott, az a középen álló tűzhely volt. Tudó Boritól (Maszat Vincéné! ) hallotta, hogy itt az Eleven Tűznek mindig lobognia kell, mert annak bűbájos lángjai segítik összetartani a Táltos Világhálót.

Az állatfejek formájára faragott kövek gyűrűjében most fekete hamu kihűlt dombját hordta a huzat.

- Farkas Húga! Ide, itt vagyok!

Az erőtlen, rekedt hang a Gyémánt Jurta homályba burkolózó hátsó traktusából szállt felé. Settenke csipogva-füttyögve röppent előre, hogy ellenőrizze, biztonságos-e a tárgyalóasztal környéke. Zsófi azonban nem tudta kivárni, amíg az őrdenevér megnyugtatja. Futásnak eredt, s mire átvágott a Gyémánt Jurta ezreket befogadni képes csarnokán, már lihegett a fáradtságtól.

Az eleven, lombos ágakat hajtó asztal mögött, a középső széken ült Kende táltos. Pontosabban épp csak kapaszkodott, félig lecsúszva a keményre döngölt földpadlóra, félrebillent fejjel. Zsófi átbújt az asztal alatt, és erejét összeszedve felhúzta, megtámasztotta a vén révülőt.

- Örülök neked, Farkas Húga - nyögte alig hallhatóan Kende. - Hozd... Hozd ide gyorsan az Álmoskönyvemet. Ott ta... Ott találod, a tulipános ládám mélyén.

A vajákos lány megbizonyosodott róla, hogy a táltos immár kényelmesen ül, majd a ráncos kéz által mutatott ládához rohant. A fedél nehezen nyílt, fájdalmasan nyikorgott, mintha a vasból kovácsolt eresztékeket évtizedek óta rágná a rozsda. Az Álmoskönyv valóban ott hevert, néhány díszes sámánköpeny, aranyból öntött rovópálca és más, különös eszköz társaságában. Zsófi alig mert hozzáérni a vastag, nemezborítós kötethez.

Beleborzongott a gondolatba, mennyi tudás rejtezik a lapjain, amit senki más nem illethet a tekintetével, csakis a tulajdonosa.

Minden révülő készített magának álmoskönyvet élete során. Gergő és Zsófi kötelező iskolai gyakorlatként fogott hozzá, s persze az övék egyelőre néhány kusza, gyűrött oldalból állt csupán. Az olyan hosszú életet élt, nagy tudású révülők viszont, mint Kende táltos, álmoskönyvük lapjain őriztek minden bűbájt, emléket, titkot, amit valaha is felfedeztek vagy csupán megsejtettek. És ennél még sokkal többet is! Az álmoskönyvekbe került a révülő összes álma, azok története és magyarázata. Ahogy az évek teltek, ezek a feljegyzések varázserővel töltődtek fel, míg végül a lapok már tulajdonosuk eleven részeivé váltak. Ha valaki gonosz szándékkal beleolvasott volna Kende álmoskönyvébe, kiismerve a táltos titkait, könnyedén legyőzhette volna őt.

Zsófi, óvatosan lépve, az asztalhoz cipelte a hatalmas, ezernyi kéregtekercs lapból álló kötetet.

- Álmot láttam - motyogta Kende. - Rég elment mindenki, de én maradtam, hogy őrizzem az Eleven Tüzet. Végül nem maradt erőm... Nem tudtam már fát rakni rá.

Remegő ujját a könyv lapjai közé nyomta, de képtelen volt kinyitni a fedelet. Zsófi segített neki. A kéregtekercs sárga felszínén kavargó, mozgó, egymásba olvadó és egymásból születő jelek, ábrák kápráztatták a szemet. A vajákos lány szinte semmit se értett belőlük.

- Itt van - Kende táltos közelebb hajolt az egyik csigavonalhoz, ami hirtelen kisimult, miközben két vörös kör olvadt szét fölötte. -Az álmom megfejtése... Ebből megtudom, mit kell tenni, ha...

A Gyérnánt jurtát mennydörgés rázta meg. A robaj oly hangos volt, hogy Zsófi egész teste belezsibbadt, s a lány csak úgy tudott talpon maradni, hogy megkapaszkodott a táltos székében. Kintről hallani lehetett, amint özönvizhez hasonlatosan eső kezd záporozni a nemezlapokra. Újabb villámlás lobbantotta fényét, s a tárt ajtón túl néhány sátor lángra lobbant.

Az Eleven Tűz maradék hamvát viharos szél kavarta fel, mikor megnyílt az Ébredés Ajtaja. A kék örvényből fekete köpönyeges alak lépett elő, bal kezében halkan búgó bűbájostorral. Az arcát most sem lehetett látni, csuklya árnyékolta vonásait, Zsófi mégis meg mert volna rá esküdni, hogy a Megbízó rájuk nevet.

- Nocsak, milyen kedves társaság! - a selymesen lágy hang megdermesztette a jurta levegőjét. - Édes kis révülő hölgy, nehogy megijedjen! Magával meg ezzel az erőtlen, vén bolonddal semmi dolgom.

Zsófi előkapta ostorát, felugrott az asztal tetejére, és bűbájcsapdát kezdett idézni. A Megbízó türelmetlenül horkantott, s közben anélkül, hogy a fegyverét használta volna, keze egyetlen mozdulatával letaszította Zsófit az asztalról.

- Megbocsásson, kisasszony, de nekem erre most nincs időm! - ordította túl a sötét mágus az égi háború folytonos csattanásait.

Mire a vajákos lány szédelegve talpra állt, a Megbízó eltűnt. Zsófinak kérdeznie sem kellett, merre ment.

A Gyémánt Jurta tűzhelye félresiklott, s a helyén áporodott bűzt árasztó, sötét üreg tátongott, melybe mohos lépcsősor merült.

- Kinyitotta a Révülők Kriptáját - szólt halkan, sápadt arccal Kende táltos.

 

*

 

- Mit bámultok? - förmedt rá a körülötte állókra Gergő. Az imént érkezett vágtatva, csatakos lovakon Hunor és Magor, akik egyből leszálltak a nyeregből... S azóta némán nézték a sámánfit. Ágas épp csak pihegett, de mégis úgy fordította a szemét, hogy szintén lássa a fölötte álló fiút.

- Ne bomolj már, Toportyán! - kiáltotta Gergő, akinek mellkasát majd szétrobbantotta az indulat. -A segítő állatom vagy! Legalább te ne veszítsd el a józan eszedet!

A farkas azonban maradt, ahol eddig volt, a szélső fűzfák közé húzódva, egész testében remegve bámulta a sámánfit.

- Mi ütött belétek? - Gergő immár nagyon közel járt hozzá, hogy valódi dühöt érezzen. Hunor volt a legmerészebb a körben állók közül, így ő szólt.

- Te... Te leolvastad Ágas agancsát!

Gergő úgy biccentett, mintha a szarvas valódi nevét eddig is naponta böngészte volna.

- Muszáj volt, különben a Megbízó végez velem - felelte. Hát nem ezt akartátak ti is?

A két vadász nem válaszolt, de komor arcuk elárulta, hogy nem tetszik nekik, amit látnak. Gergőt megint elfogta a méreg, lábával az ingovány latyakjába toppantott. A meotiszi mocsár bugyogva, loccsanva megremegett, mintha csak egy lavór sáros víz lenne. A sámánfi meglepve hallgatózott, majd a saját lábát nézte, mint aki nem hiszi el, hogy az enyhe földrengést azzal idézte elő. Majd arcán széles mosoly terült szét.

- Na! - kiáltotta elégedetten. - Hol az a Megbízó, hogy hadd szeleteljem fel egyenlő, csinos kis kockákra!

Nevetett, de senki nem csatlakozott hozzá. Ágas fáradtan lehunyta a szemét, Topartyán halkun morgott, akárha ellenséget szimatolna, a két vadász meg... Ők erősen markolták lovaik kantárját, mert az ideges állatok dülledő szemmel próbáltak futásnak eredni.

- Enyém a Világfa minden varázsereje! - szólt Gergő. Tuti a buli, srácok! Kívánjatok bármit, én teljesítem.

- Alig hinném, kölyök! - a gúnyos kiáltás a nádasból jött.

A következő pillanatban zörögve szétnyílt a sűrű növényzet, s Hold Dühe lépett elő. Karja bűbájos íjat feszített, a húron vashegyű vessző, aminek tollazata varázsfénytől sziporkázott.

- Valóban leolvastad Ágas igazi nevét, és beléd szállt a révülo% világának majd minden ereje. Csakhogy ez mind semmit nem ér hölcsesség és tudás nélkül.

- Valóban? - Gergő megcsördítette bűbájostorát. A bőrszíjból kipattanó kötelekek rávetették magukat Hold Dühére, kiverték kezéből az íjat, majd gúzsba tekerték az álomfogót. - Még mindig azt mondoá, hogy semmit nem ér az erőm? Soha még ilyen gyorsan nem sikerült bűbájbéklyót küldenem senkire!

- Reménykedj benne, hogy a táltosképzőben ellesett néhány trükknél több is menni fog, kölyök - szólt Hold Dühe, aki immár tehetetlenül, de villámló tekintettel hevert az ingoványban. -A Megbízó és az, akit ebben a pillanatban szabadít ki a Gyémánt Jurta kriptájából, könnyedén széttépi a madzagjaidat.

Gergő segélykérőn nézett Hunorra. A vadászok arcán azonban sötét aggodalom ült. Most Magar vette a bátarságot, hogy megszólaljon.

- Hold Dühe igazat beszél. Hiába vagy minden révülőnél erősebb, ha nem ismered a szükséges igéket, ráolvasásokat, bűbájszavakat. És nem birtoklod a bölcsességet, ami az irányításukhoz kell!

A sámánfi fejében megvadult hangyabolyként nyüzsögtek a gondolatok. Két tenyerét a halántékára szorította, lehunyta a szemét, s legszívesebben üvöltött volna, hogy a hangjával omlassza be az égboltot. A fékezhetetlen varázserő, amit Ágas hordozott eddig, most teljesen összekuszálta a sámánfi lelkét.

Az egyik pillanatban biztas volt benne, hogy Hunor és Magor elárulták őt, a másikban azonnal a Megbízó után akart révülni, hogy porrá tiporja... Vagy a szövetségesévé legyen?

- Neeeem! - üvöltötte végül. Tágra nyitott szemmel nézte a vadászokat, majd a megkötözve is öntelten vigyorgó Hold Dühét s végül a halkan nyüszítő Toportyánt. - Tudom, mit kell tennem!

Bűbájostorával a levegőbe suhintott. Azonnal megnyílt az Ébredés Ajtaja, amit eddig csak hosszan tartó dobolással tudott megidézni.

- Ti vigyázzatok rá! - parancsolta a két vadásznak, Hold Dühére mutatva. - Ágast is tartsátok jól, amíg én elintézem a Megbízót, és visszatérek.

Ezzel beugrott az álomörvénybe. Míg meg nem érkezett, azt hitte, hogy egyedül utazik a Gyémánt Jurta felé. Toportyán azonban - legyőzve rettegését, amit a gazdájában sűrűsödő, fékevesztett varázserő ébresztett - az utolsó pillanatban utána vetette magát.

 

*

 

Zsófi hirtelen úgy érezte, mintha a homlokán keresztül kihúznák belőle lénye egy fontos részét. Kende táltos ugyanekkor felnyögött, s arccal az Álmoskönyvre borult.

- Átvette az erőt - hallatszott a vén varázstudó suttogása. - Ágas igazi nevét leolvasták.

Zsófi kérdezte volna, hogy kire gondol Kende, és mire számíthatnak most, hogy ők már nem tudnak bájolni. Mert amit "kihúztak" belőle az imént, az a bűbájolás képessége volt, most már tudta.

Ekkor azonban az Eleven Tűz hűlt helyén új álomörvény nyílt. A vajákos lány majdnem felsikoltott örömében, mikor megpillantotta fogadott bátyját, Farkast. A sámánfi azonban úgy lépett át az Ébredés Ajtajának küszöbén, mint valami pöffeszkedő hadvezér Teste körül aranyos fény ragyogott, arca merev volt, mintha márványból faragták volna, és tekintetében hideg villámok cikáztak.

A vajákos lány képtelen volt megszólalni, csak Kendére pislogott, aki a zajra ismét felemelte a fejét. Az öreg révülő arca semmi jóról nem árulkodott. Gyanakodva mérte végig az asztalhoz közeledő Gergőt, s mire a fiú megállt, Kende ajkai pengevékonyra préselődtek.

- Merre van? - kérdezte a sámánfi. Mögötte az Ébredés Ajtaja újabb testet lökött ki magából. A farkas megrázta csapzott bundáját, sárral és rothadó növények darabjaival szórva tele a környéket.

- Azt kérdeztem tőletek, merre van a Megbízó? zengett ismét Gergő érces hangja, ami semmiképpen nem illett kisfiús termetéhez. Zsófi válaszolni akart, de Kende észrevétlenül megszorította a kezét, s maga nyitotta szóra a száját.

- Mi dolgod vele, Farkas?

- Megállítom, bármit tervez, s ha ellenszegül az akaratomnak, végzek vele.

- A te akaratodnak? - hangsúlyozta keserűen Kende. Gergő pontosan értette, mire gondol az öreg, s ajkát megvetően lebiggyesztette.

- Enyém az erő, tehát enyém az akarat is - jelentette ki.

- Megállítani a sötét mágust... Ez helyes. - Kende táltos az Álmoskönyv kavargó mintáit nézte elgondolkodva. - És azután?

A sámánfi egyetlen pillanatra elbizonytalanodott.

Az ősz varkocsú varázstudó nem várta meg, amíg felel, tovább beszélt.

- Olvasd a varázsigét, amivel azután visszaadhatod Ágasnak az erőt - s erőtlen kezével Gergő felé fordította az Álmoskönyvet. A sámánfi épp csak rávetette tekintetét a rovásjelekre, máris biccentett.

- Megjegyeztem, s azután... Majd elválik, hogyan lesz tovább - mondta.

Háta mögött az álomörvény bezáródott, s így láthatóvá vált a titkos járat, amit a Megbízó nyitott. Toportyán halkan mordulva jelezte ezt gazdájának, aki nyomban hátat fordított a húgának és Kendének.

Amint lépett, nemezcsizmája döndülése egy-egy villámot idézett meg a Gyémánt Jurta fölötti égen. Zsófi leguggolt Kende mellé, és arcát az öreg karfát markoló kezére fektette.

- Ez nem Gergő volt, ugye? - súgta.

- Kicsit ő, de nagyobbrészt valami más - felelte csendesen a táltos. - Majd meglátjuk, melyikük bukkan fel a mélyből.

Gergő időnként biztos volt benne, hogy szétreped a koponyája, és a környéket rikácsoló, bömbölő, nyüszítő és ezernyi másfajta gondolat árasztja el. Máskor viszont ő is tisztán látta a Világ működését, arznak összes titkát és közöttük a maga helyét, hogy kacagni lett volna kedve.

Örült, hogy Toportyán végül mégis csatlakozott hozzá. Bár nem jelezte sehogyan, a mellette kullogó farkas magabiztossá tette. Kiveszett belőle minden kétely, mikor végre hátat fordíthatott Kende táltosnak.

"Az egykori táltosnak! - javította ki önmagát. - Nincs már neki mákszemnyi varázsereje sem. És ennek csak örülhet a vénember: akár nyugdíjba is mehet, újra Barboncás Dömeként házmesterkedve a Csipetke utcában. "

Gyorsan szedte lábát a mohától csúszós lépcsőkön, melyek a vaksötét földmélybe vezettek. Egyre hidegebb, nyirkosabb lett a levegő, penészgomba illata csapott az arcába, s lépte patkányokat szalasztott szét. Toportyán olykor bizalmatlanul morgott, de jobbnak látta hallgatni. Gergőt úgysem téríthette el semmi a céljától.

Valahol messze, a sötétséggyomrában sárga fény pislákolt.

A sámánfi még inkább megszaporázta lépteit, most már hármasával ugrálva a lépcsőfokokon. Toportyán kilógatta a nyel vét igyekezetében, hogy le ne maradjon, bár tappancsainak felettébb szokatlan volt ez a különös "talaj". Fölöttük a Gyémánt Jurta előbb tenyérnyi, ujjnyi, majd körömnyi fényfolttá zsugorodott, míg végül kihunyt. Gergő érezte, hogy verejtéktől és sárlétől nedves inge lassan megdermed, ropogósra fagy, mégsem fázott. Az Ágastól átvett varázserő belülről fűtötte, mint izzó parázs a vaskályhát.

Hirtelen véget ért a lépcsők sora. A sámánfi csizmája simára koptatott sziklapadlón haladt tovább. A széles folyosó két oldalán maguktól lobbantak lángra a bűbájos fáklyák, amint "megérezték" a közeledőket. Gergő hamarosan vaskos totemoszlopokat pillantott meg, melyek törzsét griffejek díszítették, s fölöttük boltív lendült át. A kőpárkányon ravásírás ember magas jelei sziporkáztak.

- Révülők Kriptája" - olvasta fel hangosan a sámánfi, hogy Toportyán is tudja, hova érkeztek meg. -Jól mondta Hunor: a Megbízó életre akarja kelteni az egyik vagy talán a leg gonoszabb révülőt, aki valaha is élt a Világfán.

A farkas előrefutott, beleszimatolt a folyosó nedves levegőjébe, majd emberi nyelven mordult.

- Érzem a szagát. A közelben van.

Gergő átlépett a totemoszlopok között, mire tízezer bűbájfáklya sercent lángra, vakító fénnyel árasztva el azt az ovális csarnokot, ahova megérkeztek. A sziklába körös-körül kisebbnagyobb barlangokat, üregeket, járatokat vájtak valaha. Némelyik üresen tátongott, de a legtöbb bejáratát kék, ezüstszürke vagy éppen vörös bűbájrácsok fedték. Akadtak aztán olyan nyílások, amiket véglegesen berobbantottak, másokat pedig acélrudakkal megerősített vasajtók és örökké lobogó tűzfüggöny, lávafolyam takart.

- Ez inkább börtön, mint kripta - állapította meg teljes nyugalommal Gergő.

- Tévedsz, fiatal barátom! - a Megbízó sima hangja a csarnokban álló sziklatömbök egyike mögül érkezett. A következő pillanatban megjelent a gazdája is, teljes nyugalommal toppanva a sámánfi elé. - Nagyot tévedsz, ha azt hiszed, hogy ez börtön, csak azért, mert akiket ide zártak, még élnek. A börtönből van remény a kiszabadulásra. A Révülők Kriptájának lakói azonban örök időkre nyertek elhelyezést. Hacsak...

- Hacsak nem akad egy olyan háborodott, mint te, aki szabadságot akar adni az egyiküknek - Gergő elindult a Megbízó felé, s közben felemelte bűbájostorát. - Tudom, hogy ilyenkor a filmekben szokás hosszar: beszélgetni. A gonosz elmondja, mi volt a célja, a jó meg igyekszik felvilágosítani őt arról, hogy rossz, amit tenni készül. Azután persze összecsapnak, és vége. Nekem ehhez most nincs semmi kedvem.

- Végre valami, amiben tökéletesen egyetértünk - hajolt meg a csuklyás. Majd hirtelen a levegőbe lendült, szélsebesen átszáguldott a csarnok túlfelére, s leereszkedett egy négy méter magas, ívelt kapu előtt.

Gergőt meglepte a mutatvány, hiszen már minden varázserőt ő birtokolt, ami a Világfán létezik. Akkor honnan veszi röppenv"képességét a Megbízó? Sem ostort, sem varázsigét nem használt, az biztos. Mégis úgy szökkent át a borotvaéles sziklatömbök fölött, mint a gondolat. Talán irányítani képes az álmokat? Más magyarázatra nem talált hirtelen.

A sámánfi először Toportyánt akarta hívni, hogy minél sebesebben a Megbízónál teremjen. Azután elmosolyodott. Combját ütögetve a bűbájostorral, kényelmes léptekkel sétált keresztül a termen. Körben a bezárt szörnyetegek egyetlen pisszenést sem hallattak, de Gergő biztos volt benne, hogy figyelnek. A sötét mágus eközben a hatalmas kaput lezáró láncokkal, lakatokkal bíbelődött. Most sem alkalmazott varázslatot. Legalábbis olyat nem, amit Gergő is felismert. Helyette különös szerszámokat húzott elő köpönyege alól, azokat dugdosta a zárakba, majd egyszerre elfordította mindet.

A Révülők Csarnokát kongó dörrenés rázta meg. Toportyán idegesen előrerohant, majd visszafutott a gazdájához, és ismét a Megbízó felé iramodott. Gergő mégsem volt hajlandó sietni.

- Nálam minden hatalom, ami a Világ fát életben tartja mondta, mikor a farkas kérdőn félrefordított fejjel bámult rá.

- Úgy döntöttem, akárkit is szabadít ki a bolond mágus, engedem neki. Azután idekinn, a többi förtelem szeme láttára végzek vele, hogy örökre elmenjen a kedvük a szökéstől.

Toportyán bizalmatlanul nyüszített, de ahhoz nem fűlt a foga, hogy emberi szóval próbálja meggyőzni Gergőt. A sámánfi hideg mosolyától felborzolódott hátán a szürke bunda. Inkább újra a kapu felé iramodott, hogy kéznél legyen ha szükség lesz rá.

A Megbízó leoldotta a láncokat, szétpattintotta a lakatokat, és még csak nem is kapkodott. Mikor Gergő felbukkant a kapuval szemközt, balját a boszorkányfejes kopagtatá nyelvére tette, és mosolyogva várakozott.

- Sejtettem, hogy így lesz-kiáltotta vidáman. -Jobban ismerem a lelked, kölyök, mint a saját anyád!

Gergő hirtelen megbotlott. Bogi említésére a fejében ismét összekavarodtak a gondolatok, s néhány szemvillanásra semmivé lett eddigi önteltsége. Szerencsére a dolog nem tartott túl sokáig. Hamar visszanyerte egyensúlyát, és már a gyomra sem akart kibújni mindkét fülén egyszerre.

- Előre tudtam, hogy ha te olvasod le Ágas agancsáról a nevet, akkor személyesen akarsz majd megküzdeni az én jövendőbeli urammal! - folytatta behízelgő hangján a csuklyásHogy úgy mondjam: ez volt a "B" terv!

- Ki ő? - kérdezte Gergő, és tíz lépésre az ajtótól megállt.

Két karját egymásba fonta, arcán enyhe unalom jelent meg Mondd az átokverte szörnyeteg nevét, akit a világra akarsz uszítani.

- Azt már nem - hőkölt hátra rémületet játszva a mágus.

-Akinek tudjuk a nevét, azon uralkodhatunk.

- Ezek szerint te fogsz parancsolni neki, amint kiszabadul?

- Már hogyan tehetném, hiszen... Én magam sem tudom, miként nevezik!

A sámánfi kezdett semmit nem érteni. A Megbízó olyan szörnyet akar kiszabadítani, akinek még a nevét sem tudja?

Csupán annyi minden ismerete ennek az elmebajos mágusnak, hogy a kriptába zárt révülő a leggonoszabb, akit valaha is ágán hordott a Világfa?

Hiszen ennek semmi értelme!

Töprengeni azonban nem maradt több idő.

- Lássuk, mit kezdesz az én új urammal? - selypegte a Megbízó, s hármat koppantott a bronzboszorkány nyelvével.

A kapu kőhöz horzsolódva, kőport hullatva, lassan megnyílt. Gergő már nem fonta karba a kezét. Gyomra tájékán nyugtalanság parázslott, de a félelmetes varázserőt igyekezett homloka mögött egyetlen pontba sűríteni. Nem várta meg, amíg a hatalmas ajtószárnyak teljesen kitárulnak. Lassú léptekkel elment a sötét mágus mellett, s közben megfigyelte, hogy a csuklyás izgalmában remeg.

A kriptából penész-és patkányszagú bűz áradt. Amíg a kapuszárnyak éktelen zajt keltve ki nem nyíltak teljesen, a csarnok fáklyáinak fénye nem tudott behatolni a börtöncellába.

Gergő lágyan meglibbentette bűbájostorát, hogy az itt is szer teheverő kövek némelyikét fényre bájolja. Ekkor végre már mindent tisztán látott.

A börtön húsz lépés mély és ugyanolyan széles, gömbformára csiszolt terem volt. Falait rúnák és rovások rengetege takarta, amik elolvasására egy egész élet sem lett volna elegendő.

Néhol azonban a plafon megrepedt, és sziklatömbök zuhantak a padlóra, pozdorjává robbanva. Gergő csizmája alatt kavicsok ropogtak, de még így is jól hallotta a háta mögött izgatottan toporgó sötét mágus szaggatott lihegését.

A megbűvölt kövek végre bevilágították az egész termet.

A termet, ahol nem volt senki.

- Ez valami vicc? - fordult meg a sámánfi. - Te szórakozól velem, vagy eltévesztetted az ajtót?

A sötét mágus eddig is hangosan vette a levegőt, most azonban kétségbeesett zihálás tört ki a melléből.

- Ez... Ez nem... Nem lehet! Képtelenség! Itt kell... Neki muszáj itt lennie!

Elrohant Gergő mellett, körbefutotta a börtönt, két kezével tapogatta, csapkodta a rúnajelekkel teleróttfalakat. A sámánfi kíváncsian figyelte őt, s egyre gerjedt benne a harag, miközben lelkének más részét nevetés csiklandozta. Ahogy tekintete a mágust követte, mégis felfedezett valami különöset a hátsó falnál.

Elindult, s újabb köveket bűvölt fényre, hogy jobban lásson.

A börtön kupuval szemközti zugában díszes trónus állt. Ugyan a kőfalból faragták ki, de támláját, párnázott ülését és talapzatát szikrázó ékkövek, ezüstcirádák, aranyberakások tették szemkápráztatóvá. Gergő érezte, hogy a trónus maga is erőt sugároz.

- A helye! - sikoltotta a sötét mágus, akinek már észkereke csikorogva másba tört. - Itt a helye... A trónszéke leggonoszabbnak, aki létezik! De ő... Hol van ő?

- Csupán bennünk létezik.

A hűvösen nyugodt hang betöltötte a gömb alakú csar nokot. Gergő magabiztosan, a köpönyeges rémült visítással fordult hátra. Középen halvány alak derengett. jelenés volt csupán, nem is túl erős, hiszen vonásai folyton egymásba olvadtak, elmosódtak, mintha a tulajdonosának rettenetes erőfeszítésébe kerülne.fenntartani őket.

- Kende! - szólt a fehér alakhoz Gergő. - Hogyan vagy képes ideküldeni árnylelkedet, mikor az összes varázserő az én birtokomban van?

- Téged már valóban csak ez érdekel, fiam? - kérdezte a derengő táltos. - Semmi más nem foglalkoztat immár, mint hogy a varázserő utolsó morzsáit is a magadénak tudd?

Gergő talán válaszolt volna, de ekkor a sötét sámán végleg összeomlott. Őrjöngve, nyüszítve vetette magát a földre, és tépte, szaggatta a ruháját. Percek teltek el, mire kimerült, s végre a felvert por is leülepedett annyira, hogy láthatóvá váljék a férfi elkínzott arca.

- Dr. Produk! - kiáltott őszinte döbbenettel a sámánfi. Maga a sötét mágus? A pszichomokus? Maga bírta szövetségre a Gyökérszint egymással is ellenségeskedő szörnyetegeit? És maga vette rá Hold Dühét, hogy elárulja Álamföldét, a hazáját?

A gyermekpszichvlógus remegő kezével megigazította orrán ezüstkeretes szemüvegét, majd gyűlölettől fröcsögő szájjal Gergőre sziszegett.

- Azt se feledd, kölyök, hogy én akartalak kivasaltatni Rúzspírossal! Szolgálni kívántam a legnagyobb gonoszt, aki létezik. Ajándékként téged adtalak volna, és persze a szabadságát. De... Hol van ő? Minden régi tekercs, ősi irat, amire rábukkantam, azt vallotta, hogy a legborzalmasabb gonosz a Révülők kriptáján belül, az Emberlélek Cellájába van zárva. És... Tessék, ez itt az Emberlélek Cellája! De akkor hol van...?

- Amint az előbb mondtam: csakis bennünk - szólt közbe ismét Kende árnylelke, melyet utolsó csepp varázserejével küldött Gergő után. - A legfőbb gonosz csakis az ember lelkében születhet meg, s élhet, erősödhet. Ez a cella pusztán jelkép. A Révülők kriptájának többi börtönében persze raboskodnak álomszörnyek, bűnös ősök, tévútra került garabanciások, varázslók, boszorkányok. Addig tartjuk itt őket, míg a Hetek bírósága nem dönt a sorsuk felől.

- És a trón? - sikoltotta eszelős reménnyel dr. Produk. Valakire biztosan vár ez a gyönyörű szék!

- A trón valóban hatalmat ad, mivel a valaha élt összes uralkodó trónszékéből került bele egy-egy ékkő, aranyszemcse, ezüstveret. Aki azonban beleül, többé nem távazhat az Ember lélek Cellájából. A kapu örökre rácsukódik, mintha csak saját lelkének legsötétebb zugába zárták volna, de amíg ez a Valóság és a Tetejetlen Fa az ő akaratának engedelmeskedik.

- Engem ez nem érdekel! - Dr. Produk feltápászkodott, és szétszabdalt ruhájával úgy kavarta a port, mint valami eszelős keselyű. - Én az uramat akarom!

- A legfőbb gonoszt? - nézett rá szánakozó mosollyal Kende. - Még mindig nem érted, hogy ő pusztán a rosszat aknró, rémült emberek lelkében létezik? Azok találták ki a gonosz nagyurat, akik mögé akarnak bújni, hogy elrejtsék saját aljas tetteiket. Akik rá hivatkoznak, mikor kérdőre vonják őket. És az olyanok teremtik képzeletükkel, mint te, szegény doktor: mert magányos és rémült ember voltál, akinek szüksége volna egy mindenkinél hatalmasabb és szigorúbb... Hm. Apára.

- Én vagyok a lélekfurkász, és nem te! - toporzékolt dr. Produk. - Csak én mondhatok ilyeneket másoknak! És ha akarok magamnak főnököt, aki megmondja, hogy mit csináljak, akkor lesz is!

Gergő alig hallott valamit a beszélgetésből. Már egy ideje hátat fordított az egyre halványodó Kendének, és egyfolytában a trónszéket bámulta. Sőt, lépett felé, kezét nyújtotta, hogy ujjaival megsimítsa a leheletfinom cirádákat...

Réti Boglárka hirtelen felriadt. Reggel óta a kórházban ült, Gergő betegágyánál, ahogyan Botlik Dénes Zsófi mellett. A férfi most halkan mordult, kidörzsölte szeméből a káprázó karikákat, majd a feleségére nézett.

- Baj van! - mondta csendesen Bogi.

- Érzem - bólintott Botlik Dénes. - Mit tegyünk?

- El kell aludnunk - felelte a felesége, majd felkapva a szék támlájára akasztott retiküljét, annak egész tartalmát a takaróra borította. Ujjai fürgén dobálták félre a fölösleges kacatokat, majd a magasba emeltek egy zöld folyadékkal teli üvegcsét.

- Hozz kávét! - mondta Bogi. Dénes kirohant a folyosóra. Az ajtón túlról előbb pénzcsörgés hallatszott, amint az okleveles cipőpucoló aprót dobált az automatába, majd fojtott hangú veszekedés szűrődött be.

- Engedd el azt a poharat, te kis...! Megmondta a lányom, hogy ha még egyszer belebújsz ebbe a masinába, akkor...! Na, azért!

Botlik Dénes végre beviharzott két pohár gőzölgő kávéval.

- Vigyázz, kedvesem, forró!

- Nem számít - Bogi kétfelé osztva a poharakba öntötte a zöld löttyöt, majd a magáét gyorsan lehajtotta.

- Akkor idd, ha már leültél, mert nagyon gyorsan...

Feje rábicsaklott Gergő ágyára, s már szuszogott is.

Botlik Dénes összevont szemöldökkel hümmentett, majd követte felesége példáját...

"Nálam Ágas varázsereje. Az Emberlélek Cellája sem tarthatna vissza, ha elfoglalnám a trónt. És ha mégis? Mit számít! Kényelmes helynek tűnik ez a csarnok, és cserébe az összes világ uralkodója lehetnék, amíg csak élek!"

Mintha dr. Produk olvasott volna Gergő gondolataiban, most a sámánfi lába mellé sündörgött, és halkan beszélni kezdett:

- Légy te a nagyúr, kölyök! Akarom mondani... Mester!

Sámán! Táltoskirály! Nem ragaszkodom én ahhoz, hogy csupa gonoszságot kövessünk el. Csak irányíts, és én szolgállak téged. Hű leszek, ígérem! Ha hazudsz, veled hazudok, ha igazat mondasz, letagadom mások előtt. Én leszek a fegyverhordozód, méregkeverőd és a sajtófőnököd. Uralkodj, hiszen annál nincs több, sem jobb!

Gergő megborzongott dr. Produk hideg érintésétől, mégsem rázta le magáról a kezét. Egyedül a trón érdekelte. Meg akarta ismerni minden mintáját, ékkövei szikráit, az ülöpárna puhaságát, a támla kemény szigorát.

- Kisfiam!

A sámánfi dühösen rándult össze. Megfordult, elsodorva dr. Produkot, aki mohó szemmel figyelte az eseményeket.

Kende mellett két újabb, halovány alak lebegett.

- Anya? Dénes? Ti hogy kerültök ide? - kérdezte Gergő.

- A kórházból révültünk ide... - kezdte Bogi, de fia hangja felcsattant.

- Nem révülhettek, hiszen nálam minden bűbájos erő!

- Keveset tudsz még a világ titkairól, sámánfi - szólt a vén táltos. - A szülőknek nincs szükségük az általad birtokolt bűbájra, hogy bajba jutottgyermekük segítségére siessenek.

- Én nem vagyok bajban! Dénes különben sem az apám úgyhogy semmi keresnivalója itt.

- Kisfiam... - kezdett bele ismét Bogi, de Gergő ismét közbevágott.

- A kisfiad sem vagyok többé, anya! Hát nem látod? Nézz rá Toportyánra! Már ő sem kölyökfarkas, és én is felnőttem! Mostantól a magam útján révülök, nincs szükségem a tanácsaitokra!

- Felnőtt vagy? - kérdezte csendesen Bogi.

- Igen, felnőtt! Na, mit szólsz hozzá? - Gergő arca eltorzult a gúnytól. - Most pedig hagyjatok békén, mert úgy döntöttem, hogy minden világok uralkodája leszek!

Dr. Produk boldogan felvisított. A három derengő alak nem szált, nem mozdult. Gergő a trón felé fordult, de ekkor újabb árnylélek bukkant fel.

- Mi van itt ma? Pizsamabuli szellemeknek? - üvöltötte a sámánfi, és a jövevényre nézett.

Érezte, hogy a lélegzete elakad, mégis igyekezett dacosan felvetni a fejét. A negyedik árnylélek elhunyt édesapja volt, akit utoljára a Sárkány koponyájában látott. Akkor az ölebe ült, mint egy kisgyerek, és boldognak érezte magát, hogy elbúcsúzhat toie, hiszen ezt elmulasztotta, mikor a Valóságból elköltözni készült az apja.

- Lám, itt az én felnőtt fiam! - mondta csendes, nyugoát hangján a férfi.

- Sze... Szervusz, apa - nyögte Gergő, de hogy elakuát a szava, ettől még dühösebb lett. - Igen, felnőttem, és most elfoglalom a trónomat. Ágas varázserejét már megszereztem magamnak, úgyhogy... Biztos te is azért jöttél, hogy lebeszélj.

Apja árnylelke kényelmesen elhelyezkedett az egyik sziklán, áttetsző kezével barátságosan intett Bogiéknak, majd válaszolt a fiának.

- Eszemben sincs megakadályozni felnőtt életed első döntését. Én csak leülök ide, és nézlek.

Így is tett.

Gergő pedig bólintott, majd a trón felé lépett. A lába mellett dr. Produk boldogan vinnyogott, Toportyán azonban elhúzódott, mintha közel szeretne kerülni az egyelőre nyitott kapuhoz.

A sámánfi mélyet sóhajtott, kezét a trón karfája fölé emelte... Majd mégis rápillantott az apjára. A férfi csak ült, állát a tenyerére támasztotta, és arcán tiszta, őszinte kíváncsiság tükröződött.

Gergő újra lendületet vett, hogy fellépjen a trón talapzatára...

Nem sikerült. A fiú akkor is maga előtt látta az apja bizalommal teli tekintetét, mikor nem nézett rá. S ettől hirtelen olyan végtelenül nevetségesnek érezte, hogy ő legyen a világok korlátlan ura. Szívesebben járna még néhány évet a táltosképzőbe, kergetne megvadult ruhásszekrényeket a farkasa hátán, és veszekedne Zsófival arról, hogy melyik rontás a legjobb, ha az embergyereke ki akar tolni az elszemtelenedett házi lidércekkel.

Gergő hátat fordított a trónnak, bűbájostorával álomörvényt hasított a levegőbe, és intett Toportyánnak, hogy kövesse. Mielőtt belépett az Ébredés Ajtaján, még rámosolygott az apjára.

- Bocs, de van nálam valami, amit sürgősen vissza kell adnom... egy szarvasnak.