VIII.

Csata a rézlapályon

 

- Égi Úr ma ismét mosolyog ránk - kiáltott Gergő, amint kilépett a sziklavár hatalmas bejáratán. Az álomfogó őrök tisztelettel köszöntöttek, és cseppet sem csodálkoztak rajta, hogy az egykor váratlanul közébük pottyant sámántanonc immár épp úgy emlegeti a ragyogó Napot, mint ők.

- Lassan mindenünket ellopod!

Gergő csodálkozva fordult a csúfondáros hang irányába, de arca máris felderült. Őzbűvölő Emese közeledett felé, vállán vízzel töltött bőrtömlőket cipelt, s a súlyuk alatt kicsit sem görbült a háta.

- Olyan a szavad, mint a miénk, és az öltözékedet is lecserélted arra, amit az álomfogó lányok varrtak - folytatta a kíny, szép arcán fanyar mosollyal. Gergő az utóbbi hetekben ritkán találkozott össze Emesével, s akkor sem tudott vele szót váltani. A lány mindig csak lassan, mint a Topakodó róka, úgy közeledett felé, és a fiú nevetése, hirtelen mozdulata elég volt hozzá, hogy máris kereket oldjon.

- Igazán kezdek hasonlítani rátok?-kérdezte, majd önmagát nézve körbefordult. A téli ruha, amiben a balesetekor érkezett, valóban mind lekopott róla. Helyette vászonnadrágot viselt, aminek hátuljára vaskos bőrt varrtak, hogy a takik háta ne dörzsölje ki. Hozzá hegyes orrú lovaglócsizmát puha nemezből és bő ujjú, fehér inget hordott. Ha hidegre fordult az idő, volt még egy prémes bekecse és medveszőrrel bélelt, csúcsos sapkája, lehajtható fülvédővel.

- Engedd, hogy az egyik vadász fehérre bájolja a hajad bólintott Őzbűvölő Emese. - Akkor senki meg nem mondaná, hogy a valóságból jöttél.

- Hiányoznának a varázsjelek a bőrömről? - vélte Gergő. Nem találkoztam még álomfogóval, aki a maguktól mozduló rúnákat lefelejtette volna magáról.

A lány váratlanul megunta a beszélgetést, és minden további szó nélkül sarkon fordult. Gergő lépett volna utána, arcán zavart bosszúságsuhant át. Szeme sarkábóllátta, hogy a sziklakapuban álló őrök összevigyorognak, így inkább legyintett, mint akit nem is érdekel igazán a jurták felé iramodó lány.

- Mindenkivel ezt csinálja - szólt vagány szájhúzogatással a sámánfi, remélve, hogy a vadászok megértik őt. -A lányok egyformák, bárhova révül az ember. A sulimban, még a valóságban, pont ezt csinálta mind. Mert szégyenlősek.

Az őrök úgy tettek, mintha hirtelen fontos megbeszélnivalójuk akadt volna egymással. Gergő nem is bánta. Vetett még egy utolsó, sértett pillantást a távolodó Emese felé, aki éppen letette a tömlőket családja jurtája elé, majd elindult az ellenkező irányba. Derekán a vastag övre fűzött kristálycseppek minden lépésére muzsikáltak, és szikrázva szórták a napfényt.

A sámánfi büszkén viselte őket, hiszen ezek egy-egy általa befogott rémálmot jeleztek. Az elsőt, azt az ocsmány kutyaszerűt ugyan elengedte, de azután nem kímélte a többit.

Hold Dühe pedig egyre inkább bízott a sámánfiban. Bűbájostort ugyan még mindig nem adott neki, de Gergőészrevette, hogy a hajtásokon, ahova gyakran hívták, már nincsenek kijelölve külön álomfogók, akik őt figyelik, nehagy megszökjön.

Böszme személyesen kezeskedett a fiúért. Ráadásul sokat tanítgatta, átadva neki a rémálomvadászat apró, titkos trükkjeit.

Munka pedig akadt bőven. Minden éjjel legalább nyolc tíz csapat révült tova, követve a felderítők útmutatását. Gergő még mindig nem tudta kideríteni, hogy Hold Dühe miért gyűjti a rémálmokat, de arra már rájött, hogy Böszmét vagy a többi vadászt hiába is faggatja, mivel ők sem tudják. A sámánfit máskor dühítette volna, ha mindenki ilyen "birkamód" engedelmes körülötte, most azonban jobbnak látta, ha befogja a száját. Beilleszkedett ugyan, sőt megszerette a renegát álomfogókat, de mióta a rémálomtól hírét vette a Kölyökfarkasnak, a lelkét mardosó hiány még fájdalmasabbá vált.

Szökni fog, amint megfelelő alkalom adódik rá. A hajtások alkalmával bármikor ott maradhatott volna valamelyik rémálomban, Böszme talán nem is lelné a nyomát, ha ügyes. Bűbájostor nélkül azonban nem lehet továbbrévülni, s Gergőnek semmi kedve nem volt hozzá, hogy örökre egy idegen éber rémálmában ragadjon.

- Cimbi, hát erre vagy! - a süvöltő hangorkánt nem lehetett eltéveszteni. A sámánfi gyorsan elrejtette titkos gondolatait, nehogy azok megjelenjenek a tekintetében, és Böszme kiolvashassa azokat. Csak ezután fordult a poros utcún felé trappoló álomfogó felé, aki most leginkább egy elszabadult mozdonyhoz hasonlított.

- Híreim vannak, Farkas! - harsogta a vadász. - Hold Dühe ma éjjel külön feladatra küldi a csapatunkat. Nagy megtiszteltetés ez, igazi Égi Úr áldása!

Gergő azon igyekezett, hogy lelkesnek lássék.

- Veletek tarthatok én is? - kérdezte. - Hold Dühe nem mindig enged el.

- Most más a kosnak útja! - legyintett suhogósat Böszme.

-A vezér kifejezetten megparancsolta, hogy téged magammal vigyelek, és...

Gergőnek elakadt a lélegzete, mert az álomfogó eddig rejtegetett balját váratlanul felemelte, s a vaskos ujjak között egy bűbájostor rezzent.

- Ez... ez az enyém?

- A tiéd, sámánfi! - bömbölte Böszme, gondosan ügyelve rá, hogy a környéken dolgozó vagy csupán tébláboló, hasát süttető álomfogók meghallják. - Hold Dühe kikérte az ősök tanácsát, és azok úgy vélik: méltó vagy a bizalmunkra. Ráadásul...

A vadász büszkén vigyorgott, és némi szünetet tartott, hogy azok is biztosan odahallgatózzanak, akik eddig nem tették.

- Ráadásul a vezérünk megtekintette erkélyéről, amint két napja segítettél befogni az elszabadult verejtékverőket, s úgy látta, kiváló tanárod voltam.

"Igen, a verejtékverők!" - emlékezett vissza Gergő. Vagy harmincat fogott be az egyik csapat azokból a rikácsoló, tüskés, öt lábon szökkenőrémálmokból. Csakhogy a ketrecgyári hibás volt, a vakarcsok szétszaladtak A sámánfi jó helyre, jó időben érkezett, és így sikerült az izzasztó rémálomlényeket összeterelnie.

- Csak szerencsém volt, Böszme!

- Ne szerénykedj, Farkas! -A vadász ünnepélyes, bár kissé suta mozdulattal átadta Gergőnek a bűbájostort. - Nem olyan díszes, szépen faragott, mint amilyen a tiéd lehetett egykor, de minden varázslatot elvégezhetsz vele, amire szükséged lesz.

A sámántanonc megérezte a rúnákkal rótt nyélben bizsergő erőt. A libbenőbőrszíj hat csomója között halvány szikra pattant, halk búgás kelt.

Gergőgyorsan az övébe tűzte a fegyvert, és elfojtotta magában a vágyat, hogy azonnal elrévüljön a renegát álomfogók táborából.

- Neked köszönhetem, Böszme barátom, hogy Hold Dühe megbízik bennem - szólt keserű hangon a fiú, s nem mert a vadász büszkeségtől ragyogó holdvilágképébe nézni. - Talán egyszer majd mindezt meghálálhatom neked.

- Ma éjjel! - biccentett a plafont fejbúbjával súroló álomfogó. - Veszélyes küldetésre megyünk. Különleges küldetésre!

Ha ott leszel mellettem végig, akkor biztonságban érzem majd a bőröm: ezzel hálálhatod meg, ha van mit.

Gergő halvány mosolyt küldött Böszme felé, majd átnézett a folyó túlpartjára, ahol szerencsétlen érkezése óta igencsak megszaporodtak a bűbájketrecek. Talán soha nem fogja megtudni már, Hold Dühének miért van szüksége a rémálmok seregére.

Soha, mert ma éjjel megszökik.

 

*

 

A szűk és sötét kapualjban Kubus kétségbeesett visongása vert rettenetes visszhangot.

- Mi van veled? Szólalj már meg! Megnyekkentél, te lány?

Zsófi csak állt, bámulta a postaládát, és valóban képtelen volt megszólalni. Valahol a házban ajtó nyílt, kulcs zörgött, majd léptek közeledtek. Az álomvarangy rémülten kuporodott a vajákos lány bokájához, és apró, hideg öklével ütögette a bokáját.

- Jönnek! Hallod? Valaki jön!

Zsófi csak akkor keveredett ki a kábulatból, mikor a néni megérintette a vállát.

- Jó reggelt, kislány! Te aztán igazán korán keltél. Talán keresel valakit?

A lány csodálkozva fordult a néni felé, aki kopott télikabátot, puha gyapjúsálat és fekete keretes, szódásszifon-üvegű szemüveget viselt.

- Én mindenkit ismerek a házban, úgyhogy kérdezz bátran - biztatta Zsófit kedvesen, majd hunyorogva megszemlélte a lány bokájánál vacogó Kubust. - Milyen helyes kiskutyád van. Hogy hívják?

- Doktor... - hebegte a vajákostanonc, aki még mindig nem tért magához a meglepetésből. - Doktor Produk.

- Milyen érdekes! - ámult a néni. - A kutyádat éppen úgy hívják, mint azt az orvost, aki itt bérel rendelőt.

Zsófi végre megrázta a fejét, pislogott néhányat, és ettől hirtelen a helyére került minden gondolata.

- Úgy értem, hogy a doktort keresem - mondta. A kutyám...

Kubus sértődötten megkarmolta a lábát.

- A kutyámat Kubusnak hívják, és nagyon neveletlen.

- Hiszen még kölyök! - legyintett a néni. Zsófi örült, hogy a kapualj olyan sötét, a szemüveg pedig annyira vastag: az álomvarangyot csakis így lehetett kutyának nézni. -A doktor már megérkezett. Az előbb hallottam, amint nyitja a rendelőjét. Paulina kisaszszony viszont ma késik. Ez különös, nagyon különös!

Zsófi udvariasan bólogatott, bár észrevette, hogy a néni gondolatai elkalandoztak, s már nem is vele, inkább önmagával beszélget.

- Ki az a Paulina kisasszony? - kérdezte hát gyorsan, mert a ház talán legidősebb lakója elindult az utca felé.

- Paulina kisasszony a doktor asszisztensnője - felelt a néni, miközben merengve lépegetett tovább. Ráncos arcán, halvány mosolyú ajkán látszott, hogy olyan emlékképeket lát, amiket más soha nem pillanthat már meg. A vajákos lány résnyire szűkítette a szemét. A néni körül ősök árnyai libbentek, halkan sugdosva, de nyomban eltűntek, mikor a halkan magában motyogó anyóka kilépett a reggeli fénybe.

- Hamarosan elrévül a Valóságból - súgta szomorúan Zsófi.

- Én akkor sem vagyok kutya! - recsegte száraz, sértődött hangon Kubus, és felugrott az egyik kuka tetejére. A vasfedő zörgésétől Zsófi ismét magához tért. Rápillantott a postaláda műanyag tábláján sorakozó betűkre, majd az álomvarangyhoz lépett, és megragadta a táskáját, hogy el ne szökhessen.

- Beszélj, Kubus! Miért vezettél engem ide?

- A Megbízót keresed, nem? Azt, aki Orrnyerget és engem áthozott a Valóságba, hogy ellopjuk az autótokat. Megjegyzem: Rúzspiros nagyon bamba járgány, könnyű volt elbájolni.

- Azt kérdeztem, miért hoztál dr. Produk rendelőjéhez! - ismételte meg a kérdést Zsófi, miközben csavart egyet a táska fülén, ami így megszorult Kubuson. - Én ismerem ezt az embert, de nem értem, hogy mi kőze Gergő balesetéhez.

- Baleset! - az álomvarangy pofákat vágott. Mondtam már, hogy ez volt a feladatunk: megbabonázni Rúzspirost, és elütni vele a tesódat. A Megbízóval ebben a házban találkoztunk, s bár csuklyát viselt, biztosan férfi volt, hiszen hallottam a hangját.

- Tehát mégis felismernéd, ha szemtől szembe találkoznál vele?

Kubus bizonytalanul széttárta két vékony karját.

- Azt hiszem, igen.

Zsófi elengedte az álomvarangy üresen lapuló szövettáskáját, és töprengve le-fel kezdett járkálni a kapualjban. Hogy könnyebben jöjjenek a gondolatok, hangosan beszélt.

- Dr Produk valaha Gergő pszichológusa volt. Meglehetősen lökött fazon, aki vaskos könyveket ír arról, hogyan kell gyereket nevelni, pedig nem képes megkülönböztetni az óvodást egy porszívótól.

Kubus felkuncogott, de a vajákos lány rebbená tekintete elnémította.

- Lehetséges volna, hogy a doktor akarta elüttetni veletek Gergőt? - folytatta Zsófi. - Miért tenne ilyet? Talán bosszúból, mert Bogi nem hordja többé kezelésekre a bátyámat? Ez őrültség! Persze ki is őrülhetne meg a legkönnyebben, ha nem egy lélekfurkász, aki folyton mások bolondságai között matat?

Kubus lassan belezavarodott a vajákos lány fejtegetésébe. Ráadásul unta is, ezért óvatosan félretolta a kuka fedelét, és a szemétben kezdett turkálni.

- Nahát, egy fél szalámis zsömle! - örvendezett. Ráragadt ugyan ez a teleírt noteszlap meg néhány madártoll, de azért... Hé, te révülő csajszi, kérsz egy alig használt rágógumit? Úgy érzem, mentolos!

Zsófi az álomvarangyhoz ugrott, és nyakon legyintette.

- Mit művelsz, dobd el azonnal! Nem érzed, milyen büdös az a zsömle?

- Nem büdös: érett! - vigyorgott Kubus, és benyelte szerzeményét. - Ti, révülők semmi jót nem tudtok értékelni.

- Figyelj rám, álomvarangy - a vajákos lány leemelte Kubust a kukáról, és a hideg kövezetre tette. Ki kell derítenünk, hogy a Megbízó valóban a doktor-e.

- Semmi kétség - biccentett a szürke foltos teremtmény - Szerintem menj fel az elsá emeletre, csöngess be a rendelőjébe, és kérdezd meg tőle.

- Honnan tudod, hogy a rendelő az első emeleten van? - hökkent meg Zsófi.

- Mondtam már: Orrnyereg és én ott jelentünk meg, átlépve az Ébredés Ajtaját, amit a Megbízó nyitott. Éjszaka volt ugyan, a szobában pedig csak három gyertya világított, de tisztán emlékszem a fehér bárkanapéra meg az apró gyógyszeres szekrénykére. Meg arra, hogy a Megbízó otthonosan mozgott, a félhomályban is mindennek tudta a pontos helyét. Ne feledd: az álomvarangyok mások álmaiba lopóznak be, hogy eztazt kölcsönvegyeneki - Kölcsön, mi? - csóválta a fejét Zsófi.

- Részletkérdés, ne feszegessük-vont vállat Kubus.

- Tehát nekünk gyorsan kell megfigyelnünk minél több, apró részletet, ha nem akarunk lebukni. Orrnyereg és én pedig a legjobbak vagyunk a szakmában, ezért bízhatsz abban, amit mondok: a Megbízó és a doktor ugyanaz a személy!

Zsófi mondott volna valamit, de ekkor az utcáról, mely egyre zajosabbá vált az ébredező város forgalmától, váratlanul egy különös szerzet lépett a kapubejáróba. Kubus villámgyorsan elrejtőzött a kukák árnyékában, a vajákos lány azonban a meglepetéstől egészen mozdulatlanná dermedt.

Először azt hitte, hogy egy vele egyidős gyerek érkezett a házba. Nem volt semmivel sem magasabb, mint Zsófi, mégis felnőtt hölgyekre illő szőrmekabátot, magas szárú, kopogós csizmát és lakkretikült viselt. Mikor közelebb ért, akkor derült ki, hogy az arca a sok festék alatt ráncosabb, mint a legöregebb tölgyek kérge. Ráadásul szemhéját égkék szín tette sötétté és komorrá, pengevékony ajka pedig vöröslött a túl sok rúzstól.

Az apró termetű hölgy megtorpant, s olyan hidegen mérte végig Zsófit, mintha rég várt ellenségét köszöntené benne. Tekintetén, ráncolt homlokán egyaránt látszott a mélységes gyanakvás és megvetés. Mielőtt a a lány bármit szólhatott volna, a hölgy durván félretolta őt, felpillantott a postaládák sorára, majd csizmáival hangosan tovakopogott.

- Ez aztán az éber boszorkány! - sutyorogta Kubus a kukák árnyékából. - Nem szeretnék betévedni az álmába. Biztos mást sem találnék ott, mint kínzókamrák sorát, amik fényesre varinak suvickolva, nehogy az alany összeszedjen valami betegséget, miközben megnyuvasztj ák.

Zsófi nem figyelt az álomvarangyra. Fürgén surranva követte a hölgyet, bár vigyázott rá, nehogy az meghallja a lépteit vagy akár a lélegzetvételét. Az első emeleti lépcsőforduló mögül kikukkantva látta, amint a nő csengetés, kopogtatás nélkül benyit az egyik lakás ajtaján, s olyan erővel csapja be azt maga mögött, hogy az egész ház belerezzen.

A vajákos lány lassan osont a fekete-fehér kőlapokon. Mögötte Kubus lopózott, halkan morfondírozva holmi felelőtlen révülő fruskákról, akik olyasmibe ütik az orrukat, ami könnyen be is törheti azt.

Zsófi megállt az ajtó előtt, mely mögött az imént eltűnt a hölgy. Nem csodálkozott rajta, hogy a névtáblán ez állt: Dr. Produk Bence gyermekpszichológus, félfogadás minden munkanap 8 -15 óra között. Tehát a fagyos tekintetű nő minden bizonnyal Paulina kisasszony, a doktor asszisztensnője!

Zsófi már fordult volna, hogy minél hamarabb elhagyja az emeletet, sőt a házat is. Nyugodt, biztonságos helyen akarta átgondolni mindazt, amit megtudott. Ekkor azonban a lakás ajtaja hirtelen szélesre tárult.

- Már vártam magácskát! - szólt reszelős hangon dr Produk, és megragadva Zsófi vállán a kabátot, behúzta őt a lakásba.

*

A sóbálványságban az a rossz, hogy egyáltalán nem olyan, mintha az ember aludna. Monyákos Tubát életében immár másodszor varázsolták szoborrá, így mesélhetett volna arról, milyen rettenetes mozdulatlanul, mereven, tehetetlenül bámulni a világot. A sóbálványátokkul elbájolt személy ugyanis mindent Lát és hall, ami a környezetében történik, bár ezt a mindent vastag, szürke és tompa rétegeken át érzékeli.

Ráadásul, aki sóbálvánnyá lett, az tökéletesen elveszíti az időérzékét. Tuba próbált már számolni, énekelni, verset mondani, hogy megszabaduljon a rettegéstől, de hiába. Kővé dermedve az átokverte lény csak arra tud gondolni, hogy talán évszázadokig nem akad senki, aki életre kelti. Igaz, hogy egyetlen percet sem öregszik közben, s ha össze nem törik véletlenül, vagy le nem pattan valamelyik testrésze, akkor minden esélye megvan rá, hogy az átok feloldásakor ott folytathatja a létezést, ahol kénytelen volt félbehagyni.

Monyákos Tubának tehát fogalma sem volt róla, hogy a szürke homályon túl mozgó fekete árny egyetlen bolhapattintás vagy több évszázad alatt közeledik-e felé. A körvonalait sem nagyon tudta kőmerev szemével kivenni, így a sötét test lehetett valamilyen állat, ember vagy egy egész hegy is, ami éppen ráomlik a fejére.

Először el sem merte hinni, hogy a szíve tájékán valóban melegség mozdul. A bizsergés azonban egyre gyorsulva terjedt, perzselően forróvá vált, átlüktetett merev tagjain. Mikor a fejébe ért, a látása rohamosan tisztulni kezdett, s vele együtt a fülei is "kidugultak" hamarosan csak a maradék kőpor sercegett bennük.

- Ébresztő, lidérc! - jutott el Monyákos Tuba sókristályoktól zizzenő tudatába a nyúlós, nyafogós hang.

Először azt gondolta, hogy minden lidércek öreganyja talált rá, és szabadította fel az átok alól. Legalábbis úgy képzelte, hogy a lidérclegendákban élő vénasszonynak lehet ilyen fülsértő a hangja. Azután pislogó szeme elé kerek, fekete fej, áthatóan sárga tekintet és néhány szál bajusz tolakodott. Monyákos Tuba végre felismerte szabadítój át.

- Bunzen, a tevelelkű macska! - nyögte.

- Ahhoz képest, hogy két holdtölte óta te vagy a legrondább szobor az egész Gyökérszinten, egész gyorsan fordul az agyad - ismerte el a macska. - Tudsz már mozogni?

Monyákos Tuba óvatosan rezzentette ujjait, egyik és másik karját, majd a törzsét és a lábát is. A feneke még merev volt, mintha az eltelt két holdtölte alatt folyamatosan azt rugdosták volna, de azért lépni már tudott. Csupán azt nem értette, hogy levélruhája és főleg a haja mitől bűzlik és ragad olyan rettenetesen.

- Tojástörőként szolgáltál anyádnak - magyarázta a macska. - Klotild ugyanis imádja a nyers madártojást. Mióta kőmerevvé átkozott, a te fejeden roppantotta meg a héjukat.

- Ez az én anyám! - sóhajtott merengve Tuba. - Legalább most már hiányozni fogok neki, ha nem lesz min megtörni a tojásokat. Mert szökünk, igaz?

- Szökünk - nyávogta Bunzen, idegesen csapkodva a farkával. - És jobb lesz sietnünk, mert két holdforduló óta ez az első alkalom, mikor végre ellophattam az átokoldó golyóstollát.

Monyákos Tuba most vette észre, hogy a lábánál valóban ott hever egy kopott, viharvert toll. Az Álomfelügyelet kiképzőtáborában már látott efféle ügyes szerkezetet. A rontó átokkal megvert áldozatra rá kellett írni a gonosz bűbájt végző varázstudó nevét, születési helyét és bűbájostorának sorozatszámát - ekkor az átok megtörik. Ritkán adódott azonban olyan alkalom, hogy az átokoldó toll és a szükséges adatok is birtokában vannak az elátkozott barátainak.

- Csipkednéd magad? - kurrogta a macska, s a farkával majd leverte a sátor néhány berendezési tárgyát.

- Klotild eligazítást tart a táborban a boszorkányai között. Azt hiszem, hamarosan felszedik a sátrakat, és örökre elrévülnek ebből az álomvilágból.

- Igazán? - kapta fel a fejét Monyákos Tuba, bár az ilyen hirtelen mozdulatok még halk recsegéssel jártak.

- Hová mennek?

- Azt nem tudom - púpozta dühösen amúgy is púpos hátát Bunzen. - Hírnök érkezett, levelet hozott Klotildnak, mire ő először örömében körberöppent a környéken, majd utasított, hogy csomagoljak. Ekkor már tudtam, hogy vagy most töröm meg rajtad az átkot, vagy soha, mert szoborként az anyád biztos nem cipelt volna magával téged.

A dohánylidérc csak fél füllel hallgatta a macska magyarázatát, mert közben már felkapaszkodott az asztalra, és derékig ásta magát az ott heverő térképek, papirosok, kéregtekercsek közé. A frissen érkezett levelet kereste, s hamarosan meg is találta. Könnyű volt kiválasztani a többi közül, mert hatalmas, egymásba görbülő számokkal ráírták a dátumot. Az Álomfelügyelet ügynöke szinte felfalta szemével a sorokat.

- A tábor nem megy sehova, csak anyu készül révülni - közölte Bunzennel. - Jól tetted, hogy felébresztettél.

- Nagy ára lesz annak! - jegyezte meg a macska, de a lidércet ezzel nem tudta meglepni.

- Halljam, mit kérsz cserébe?

- Először is veled akarok révülni, bárhová mész Bunzen nyugtalanul szimatolta a sátorajtó felől lengedező szellőt. - Ha itt maradok, az anyád rajtam mutatja be a süldő boszorkányoknak, hogyan kell egyetlen mozdulattal kifordítani egy macskát.

Tuba a gondolatba is beleborzongott, mert el tudta képzelni, hogy Klotild ezt valóban megtenné.

- A másik kérésem, hogy vigyél el ahhoz a Böffeg sámánhoz, akiről azt állítottad, hogy képes az én eltévedt, nemes tevelelkemet visszajuttatni kétpúpú testébe - villantotta meg Bunzen ravasz, sárga szemét.

- Úgy lesz! - egyezett bele Monyákos Tuba, majd lekászálódott az asztalról. - Nekem azonban követnem kell az anyámat. Egyelőre nem révülhetek vissza a Gyémánt Jurtába, ezt meg kell értened: ügynök vagyok!

- Nagyképű vagy inkább, de sebaj. - Bunzen felborzolta a szőrét. - Akkor vedd tudomásul, hogy mostantól van egy famulusod, aki árnyékként követ.

- Ha nem leszel láb alatt...

Odakinn zaj támadt. Az üstjeik mellett szorgoskodó boszorkányok sivító kiáltásokkal üdvözölték vezérüket, aki pótlapátos röppenőjén leszállt közöttük.

Monyákos Tuba és Bunzen nem késlekedtek tovább. Mire Klotild belépett a sátrába, ők már lenyelték a macska által előre odakészített vakulj-leveleket, melyek néhány órára minden szem számára láthatatlanná tették őket.

A dohánylidérc azért még vágyakozva megleste a mamáját, de mikor Klotild dühében felrobbantotta a sárga utazóládát, jobbnak látta mielőbb az erdőbe surranni.

*

Mielőtt Zsófi bármit tehetett volna, dr Produk Bence berántotta a rendelő előszobájába, s miközben egyik kezével erősen markolta a lány kabátját, a másikkal bevágta az ajtót.

- Végtelen módon örvendek a rég várt szerencsének, kisasszony! - szólt kacifántosan tekergetve a szavakat a pszichomokus. - Engedje meg, hogy ezt lesegítsem magáról!

Zsófi akaratlanul körbepördült, s mire egyáltalán megállapíthatta, hogy mi történik vele, a télikabátja már a fogason himbálózott.

- Arra kérném, ha nem bántom meg vele, hogy mielőtt beljebb mennénk, alaposan törölje le a csizmáit beszélt tovább dr. Produk édeskés mosollyal. - Az én drága segítségem, Paulina kisasszony igen morcos tud lenni, ha sarat hordumk a rendelőbe.

A vajákos lány lopva a kabátjára pillantott, melynek egyik zsebében Settenke, a másikban a bűbájostora lapult. Mégsem nyúlt értük, mert az felkelthette volna a doktor gyanúját. A fogadtatásból Zsófi úgy sejtette, hogy a pszichomokus emlékszik rá, hiszen egyszer találkoztak a bevásárlóközpontban. Ha okosan viselkedik, elhitetheti a doktorral, hogy semmit nem tud titkos üzelmeiről, az álomvarangyokról, s csupán Gergő miatt látogatta őt meg.

Miután megtörölte a csizmáit, zavartan követte a türelmetlenül két karjával utat mutatva legyező orvost.

Dr Produk szinte semmit nem változott, mióta utoljára találkoztak. Gergő egykori agy, furkásza cingár volt, barázdált arcú, s orra hegyén ezüstkeretes szemüveg villogott.

- Annyira boldog vagyok, kisasszony - lelkendezett, szélesre tárva az előszoba végében nyíló dupla ajtót. Nem is hiszi, mennyit gondoltam a kedves bátyjára és az ő különös betegségére.

- Gergő nem beteg - tiltakozott Zsófi.

- Hát persze hogy nem látszik rajta, de higgye el: a bátyja igen zavart elméjű gyermek - hadarta boldogan dr Produk. Közben mindketten átlépték a magas küszöböt. Zsófi úgy érezte, másik világba kerültek.

A rendelő három falát plafonig érő könyvespolcok takarták, vaskos kötetek százaival - csakhogy azok legtöbbje mind ugyanaz a könyv volt: dr. Produk műve, mely a "Hogyan ijesszük el gyermekeinket a félelmeitől? avagy Hozd rám a frászt, hogy ne féljek!" címet viselte. Zsófi otthon is gyakran találkozott az egyik példányával, mivel Bogi azzal támasztotta alá a billegő vasalódeszkát.

A helyiség többi berendezése még ennél is félelmetesebb volt. Fehér műbőrrel bevont kanapé állt középen, fejrészénél szintén hófehér karszék terpeszkedett. Az utóbbira kis asztalkát szereltek, bizonyára azért, hogy a doktor kényelmesen jegyzetelhessen, miközben a betegeit hallgatja. A fotel mögött iratokkal, aktákkal és ezer apró holmival megpakolt, borjú méretű íróasztal állt, melyet a fehér festékkel bemázolt ablakokon keresztül halvány napfény világított meg. Ezenkívül Zsófi észrevette a sarokban álló, kerekeken gördíthető műtőlámpát...

Mire kell ilyesmi egy pszichomókusnak?"

...és a falra szerelt apró gyógyszerszekrényt, melynek üvege mögött dermesztően csillogott néhány veszélyesnek tetsző orvosi műszer.

- Foglaljon helyet, Botlik kisasszony! - intett körbe lendületesen dr Produk, jelezve, hogy a lány bárhová leülhet. Most először szólította Zsófit a családnevén, s ettől a vajákostanoncnak émelyegni kezdett a gyomra.

- Nem szeretném zavarni - rebegte. - Éppen csak véletlenül erre jártam.

- Véletlenek nincsenek! - rikoltott a doktor, karmos ujjaival a levegőbe markolva. -Ahogyan már magam is leírtam örök érvényű művemben, melynek néhány példányát itt is láthatja: "Ahányszor a gyermek a véletlenre hivatkozik, annyiszor tudható biztosan, hogy hazudik!"

- Aha! - nyelt nagyot Zsófi, és leült az egyik kanapé szélére.

- Kisasszony, én tudtam, hogy el fog hozzám jönni! - folytatta dr. Produk, úgy vizslatva Zsófit, mint háziasszony a penészes ételmaradékot. - A bátyja, Gergő, az egyik különlegesebb esetem volt. A félelmei! Micsoda zamatos, furcsa rémálmai voltak a fiúnak. No és a látomások! Tudta, hogy engem is látott néhány látomásában?

Zsófi biccentett, miközben ajkát harapdálva próbálta kitalálni, hogy a pszichomokus rájött-e már: ő kémkedni jött. Minél tovább hallgatta azonban a férfit, nézte idétlen ugrálását és a szemében villogó eszelős fényt, annál inkább megsajnálta. Elképzelhetetlen, hogy ez a lökött alak révülni volna képes, pedig a nélkül soha nem találkozhatott volna álomvarangyokkal.

- Kisasszony, sírva kérem, mondja nekem, hogy kezelésre jött! - sóhajtotta dr Produk. - Ugye arról van szó, hogy a maguk egész családja...

Az orvos olyan mozdulatot tett a tenyerével, melyet ellebegtetett a saját arca előtt, mintha láthatatlan búvárszemüveget törölne le.

- Sajnálom, de nem vagyok beteg - rázta a fejét Zsófi.

- Remek! - örvendezett a doktor - Eltagadás! Az alany nem ismeri be, hogy a családban fellelhető lelki nyavalyák őt is megtámadták. Mióta tart?

- Micsoda tart mióta?

Dr Produk ugrott egy aprót a boldogságtól.

- Az alany teljes időzavarban szenved! Azonnali beavatkozás szükséges, sőt...!

A doktor átviharzott a rendelőn, remegő kézzel kinyitotta a gyógyszerszekrényt, és kivett belőle egy halkan zörgő üvegcsét.

- Gyógyszeres kezelés! - közölte megnyugtató hangon, majd a tablettákat Zsófi tenyerébe nyomta. - Teljesen nyugodt lehet, kisasszony, mert nálam a legjobb ellátásban lesz része. Amint átesünk az első villanyos kezelésen...

Zsófi úgy ugrott fel, mintha máris megkapta volna az orvosi áramütést.

- Sajnálom, dr. Produk, de most rohannom kell mondta, s már az ajtónál volt. - Maga kiváló agyfur... vagyis szakember, ezért feltétlenül vissza fogok jönni. Most azonban sürgős látomáslesőbe kell mennem.

- Tehát mégis vannak látomásai! - bólogatott elégedetten az orvos. - Ki ne hagyjon egyet sem, és legközelebb részletesen mesélje el mindet! Megoldjuk, kisasszony! Minden félelmét újakkal cserélünk ki, majd meglátja!

Zsófi rátette a kezét a kilincsre, de ekkor hirtelen megdermedt benne a vér. A szőnyegpadlóra bámult néhány pillanatig, s alig bírta elszakítani róla a tekintetét.

A Vajákosképzőben alaposan kitanulta, hogyan lásson meg olyan dolgokat, amiken a varázslat nélküli éberek szeme átsiklik. Most ilyen dolgot látott.

A szőnyeg mintái az Ébredés Ajtajának körvonalait adták ki!

Határozott kopogás térítette magához. Dr Produk vidáman elkurjantotta magát, mire az ajtó kinyílt, s a küszöbön az apró termetű Paulina kisasszony állt.

- A teája, doktor úr! - recsegte a matróna, s kikerülve Zsófit, gőzölgő csészét tett az íróasztal sarkára.

- Paulina, bemutatom magának az új betegemet lendítette karját Zsófi felé a pszichomokus, majd lehalkítva a hangját, izgatottan súgta. - Rendkívül súlyos eset!

- Éppen ideje volt - szólt kelletlenül a nő, majd úgy mérte végig a lányt, mintha a tekintetével fel akarná nyársalni. - Remélem, a kishölgy fizetni is fog!

Zsófi kisietett az előszobába, leakasztotta a kabátját, és ellenőrizte, hogy a zsebében Settenke és a bűbájostor érintetlen-e. Az volt.

A búcsúzkodás eltartott még néhány percig. Végül Zsófi a lépcsőházban úgy kapkodta a hideg levegőt, mintha a rendelőben meg akarták volna fojtani. Letrappolt a földszintre, be a hosszú kapualjba. Kubus ott ücsörgött az egyik kuka tetején, és egy szétmaszatolódott, faforgáccsal teleszórt tortamaradékot majszolt.

- Beszéltél a Megbízóval? - kérdezte.

- Annyi biztos, hogy nem dr. Produk az - válaszolt homlokát ráncolva Zsófi. - De az Ébredés Ajtajának lenyomatát láttam a szőnyegén, tehát igazat mondtál: itt hoztak át benneteket a Valóságba.

- Akkor mégsem lehetett más, mint a doki -vélte az álomvarangy.

- Szerintem pedig más volt - súgta a vajákos lány, és újra beleborzongott Paulina kisasszony tekintetének emlékébe.

*

A rémálom, melybe Hold Dühe küldte Böszme csapatát, valóban nagyon különleges volt. Gergő le sem merte venni új bűbájostoráról a kezét, amint a vadászok között osont. Érezte, hogy a tapasztalt álomfogók is feszültek, pedig máskor mindig viccelődtek, ugratták egymást, mutatva, mennyire bátrak.

A rémálomvilág úgy nézett ki, mintha a vadászok egy gigantikus, átláthatatlan gépezet gyomrában bolyonganának.

Talpuk alatt sárgaréz lapok alkották a talajt, a keskeny és kacskaringós járatokat felismerhetetlen szerkezetek határolták.

A magasban vastag vezetékek kusza hálózata rángott, lüktetett, zúgott. Gergő hunyorogva próbálta kivenni, mire szolgálhatnak. Számtalan színben tekeregtek az "égen". Némelyikben gyanús folyadékok bugyogtak, mások inkább műanyag borítású elektromos vezetékekre emlékeztették.

Egyre beljebb hatoltak a rémálomba. Böszme megbotlott, s majdnem lezuhant; mert nem vette észre, hogy a lába előtt szakadékban végződik az út. Mikor kilestek a fémdobozok mögül, végeláthatatlan síkot pillantottak meg, tele ház méretű alkatrészekkel, tengelyeken forgó fogaskerekekkel, réz-és bakelitformákkal.

- Mintha porszemmé zsugorodva bedobtak volna egy ősrégi szárnitógépbe - súgta Gergő a hozzá legközelebb álló rémálomvadásznak. Az undorodva fintorgott, majd leakasztotta a hátáról a kötélhágcsót.

- Másznunk kell - szólt hátra Böszme, aki máskor a legrémisztőbb rémálomban is harsogó vidámsággal adta ki parancsait, most azonban éppúgy lehelte a szavakat, mint a többiek. Gergőt a pocakos álomfogó suttogása még inkább megijesztette.

A vadászok kiválasztottak egy masszívnak tűnő szerelvényt, majd fürge, gyakorlott mozdulatokkal hozzáerősítették a kötelet. Egyszerre ketten indultak lefelé, háttal a mélységnek, két lábukkal a fémfalnak támaszkodva, kezükkel a kötelet eresztve. Gergő megcsodálta ügyességüket, amint el-elrúgták magukat, néhány métert szinte repültek, majd újra megtámaszkodtak.

Böszme és ő maradt utoljára. Az álomfogó sötét pillantást vetett a már megtett útra. A kattogó, csettegő, szisszenő óriás alkatrészek között húzódó keskeny és sötét járat bármilyen rémálomlényt rejthetett.

- Menj előbb te - biccentett Gergő felé. - Óvatosan, nehogy megégesse a kötél a tenyered!

A sámánfi utánozta a vadászoktól ellesett módszert. Megmarkolta a hágcsót, s hátat fordítva a mélységnek ereszkedni kezdett. Az első elrugaszkodásnál valahogy mégis túl lazán kapaszkodott. Zuhanni kezdett, s mire sikerült lefékeznie magát, a súrlódástól felforrósodott kötél valóban lemarta tenyeréről a bőrt. Iszonyúan fájt, de még mindig jobb volt, mint ha a fémszakadékba zuhan.

Félúton járt, mikor a lent várakozó álomfogók figyelmeztető füttyjelét meghallotta. Mozdulatlanná dermedt, szinte rátapadt a kocsikerék méretű szegecsekkel felerősített rézszakadék falára. Nem tudta, milyen veszély fenyeget, s melyik irányból számítson rá, ezért óvatosan kilesett a karjai alatt.

Odalenn az álomfogók eltűntek. Gergő látta már néhány hajtás alkalmával, hogy a vadászok teljes csendben, sóhajtásnyi idő alatt képesek rejtekhelyet találni maguknak, akár a kietlen sivatagban is. Biztos, hogy most is ezt tették, méghozzá olyan tökéletesen, hogy még a farkassámán éles szeme sem fedezhette fel őket.

A szakadék mélyén egyébként is számos búvóhely kínálkomtt. Ott is vezetékek kötegei futottak, kanyarogtak a felismerhetetlen rendeltetésű alkatrészek, kütyük és herkentyűk "városában". s bár a rémálomvilágra valahonnan felülről szórt fény áradt, az árnyékok azért jó rejtekhelyeket kínáltak.

Gergő halk pendülést hallott a feje fölül, s arra fordult. Böszme teliholdképe jelent meg lassan a szakadék éles pereménél Az álomfogó előbb a tanítványa épségét ellenőrizte, majd a távolba lesett, s már meg is akadt a tekintete valamin. A fiú hátracsavarta nyakát, nem feledkezve meg közben a kapaszkodásról.

A fémsíkon, úgy tíz nyújtás távolságra hirtelen elfagytak a beépített alkatrészek, és kietlen rézlap sivatag kezdődött. Annak közepén ovális "épület" állt, amit Gergő eddig nem szemlélt meg alaposabban, de most megtette: egy felfoghatatlan méretű képernyő volt. Fekete lapján balról jobbra fényes, fehér csík futott keresztül, ami azonban szabályos időközönként megrezdült, hegyes csúcsokba ugrott, majd ismét elsimult. S ahogy ezt a sámántanonc felfogta, hirtelen meghallotta a távoli, mennydörgésszerű szívdobbanásokat is.

Azok ütemét jelezte a műszer fel felszökkenő fényvonala!

Az álomfogók azonban egészen más miatt rejtőztek el. A rézsík túloldalán valami mozgott, közeledett. Sőt, csak eleinte látszott egyetlen valaminek: hamarosan több ezer kavargó, tekergő alakra vált szét, melyek füllel nem hallható parancsnak engedelmeskedve ellepték a hatalmas műszer körüli területet.

Újabb halk füttyentés hangzott, most Böszme vaskos ajkai közül. A vadászok vezetője kinyújtotta a karját, és mutatott valamit. Gergő intett az állával, hogy érti, és arra fordult.

A rézlapály másik szélén fehér tömeg ömlött ki a műszerek közül. A sámánfi már nem csodálkozott, mikor felismerte, hogy ez a "folyam" is apró egyedekből áll. Azt is megfigyelte, hogy a fehérek sokkal szabályosabban mozognak. Hadoszlopokba rendeződnek, szárnyakat alakítanak ki, majd megállnak néhány pillanatra, hogy azután menetelésben induljanak a sötét árnyak felé.

Bárki rájött volna azonnal, hogy most épp két sereg összecsapását látja.

Gergő érezte, hogy egyre nő benne az izgalom, gyorsul a szívverése. Talán ettől lehetett, hogy azt a másik, végtelen távolság ból mennydörgő szívdobbanást is hangosabbnak hallotta.

A sötét árnyak és a fehér öltözéket viselők összecsaptak. Bár az álomfogók csapata messze volt a csatatértől, a küzdelem rettenetes hangjai mégis elértek hozzájuk. A sámánfi foga összekoccant, mikor az általános harci üvöltésből kihallotta a sikolyokat, hörgést, fegyverek fémes csattanásait.

A két sereg szinte felzabálta egymást, mint két hömpölygő, fortyogó papucsállatka. Gergő látta, hogy a fehérek ugyan sokkal fegyelmezettebben, szervezettebben vonultak a csatatérre, néhány perc teltével alakzataik mégis felbomlanak. Egyik szár nyuk összeroppant, a fősereg pedig szétfutott.

A sámánfi szíve úgy kalapált, mintha ő maga is ott küzdene a rézlapályon. És döngött, dübörgött már az egész rémálom, mert a távoli szívdabbanások is felerősödtek. Gergő a műszerre pillantott, s ekkor majdnem elengedte a kötelet döbbenetében: a fehér fényvonal pontosan olyan ütemben ugrált, ahogyan a saját szíve vert a mellkasában!

A sötét árnyak alig tíz perc alatt győzedelmeskedtek. Elárasztották az egész síkot, felszámolták a kisebb csoportokban védekező fehér ruhás harcosokat, majd felkúsztak a stadion méretű műszerre, és betörték annak üvegtetejét.

Éles sípolás söpört végig a rémálmon. Gergő szorítása meglazult, és a fiú zuhant néhány métert, de végül újra sikerült megkapaszkodnia. Innen már nem láthatta a képernyőt, de tudta, hogy a fehér fénycsík nem ugrál többé, bár a távoli szívdobbanások izgatott üteme továbbra is elért hozzá.

Böszme sürgetve integetett Gergőnek, aki összeszedte magát, és leereszkedett a fémtalajra. A többi vadász karon fogta, és bevonszolták az alkatrészek árnyékába, majd aggódva figyelték, amint nagydarab vezetőjük is megérkezik a hágcsón.

- Mi az átoktekerte szekérkerék volt ez? - lihegte Böszme amint egy kupacba verődtek a vezetékek folyama alatt. - Kik voltak a sötét pöffenetek, és kik a fehér piszkafák? Különben is...! Milyen őrült éber lát ilyen iszonyú rémálmot?

- Ezt talán Hold Dühétől kellene megkérdezni - jegyezte meg mérgesen Gergő. Az álomfogók azonban rá sem pillantottak, sőt, mintha úgy helyezkedtek volna, hogy őt kívül zárják a körükből. A sámánfit rossz érzés fogta el. Igyekezett közelebb húzódni Böszméhez, de a szuszogó óriás nem figyelt rá.

- Azt mondom: révüljünk vissza a táborba - javasolta a vadászok egyike. - Sem az árnyakból, sem a fehérekből nem tudunk befogni egyet sem. Csapatban járnak, és nyomban darabokra tépnek, ha a közelükbe megyünk.

- Láttam már olyan álomfogót, aki rémálomba kerülve beállt az ott dúló háború egyik seregébe - így a társa. - Nem sok maradt belőle!

- Hold Dühe azért küldött minket... - Böszme gyors pillantást vetett Gergőre, s tekintetében nyugtalanság vibrált. Tudjátok, miért küldött!

A sámántanonc teljesen kuka lett volna, ha nem veszi észre, hogy róla beszélnek, bár nem mondják ki. Az imént még arra gondolt, hogy megemlíti vadásztársainak a szívdobbanásai és a műszer rejtélyét. A bizalma azonban hirtelen semmivé lett.

- Böszme, mi folyik itt? - ragadta meg az álomfogó puha karját. -Mondtad ugyan, hogy Hold Dühe különleges hajtásra küldött minket, de valami fontosat elhallgattok előlem. Mi az? Velem kapcsolatos, igaz?

Látta, hogy az álomfogók zavartan, dühösen, fogat csikorgatva másfelé néznek, vagy egymás arcán keresik a választ.

Ő azonban csak Böszmétől várt feleletet. A tohonya álomfogót már-már a barátjának érezte, s hogy az most Hold Dühének parancsát eltitkolja előtte, legalább annyira fájt Gergőnek, mint a kölyökfarkas hiánya.

Böszme mélyet sóhajtott, s tán meg is szólal, de ekkor a csatatér irányából hangos kiáltás ért el hozzájuk. A vadászok szétrebbentek, megbújva a tekervényes szerelvények, vaskos csövek és drótkötegek mögött. Gergő ugyan az imént még fogta Böszme karját, most viszont azon kapta magát, hogy teljesen egyedül maradt.

- Hát jó, így könnyebb lesz! - szűrte dühösen a szavakat fogai között.

Természetesen a szökésre gondolt. Mióta elindultak, titokban folyton azon tépelődött, milyen aljas dolog tőle, hogy szó nélkül meglép, holott Böszme tanította, és bízik benne. Hold Dühe bizonyára az egész vadászcsapatot rettenetesen meg fogja büntetni, amiért hagyták elrévülni. S Gergő tán meg is gondolja magát, várva egy jobb alkalomra, mikor mást nem sodor veszélybe, ha most Böszméék nem fordítottak volna hátat neki.

Megtették, s ezzel arra biztatták a sámánfit, hogy ne legyen rájuk tekintettel.

Gergő futni kezdett a kiismerhetetlen óriás alkatrészek között, átbújt a dróthalmok alatt, majd átugrott két, egymás mögött forgó fogaskerék lyukain. A gyors tovarévüléshez helyre és néhány perc nyugalomra volt szüksége. Magában már többször elmormolta a varázsigéket, s időnként jobbja megérintette az övébe tűzött bűbájostort. Olykor azt is ellenőrizte, nem követik-e a rémálomvadászok. Keserűség költözött a szívébe, mert egyre biztosabb volt benne, hogy Hold Dühe csupán azért hozatta őt ebbe a rémálamba, hogy elveszejtse!

Nem tudta, jó irányba halad-e, így őt is meglepte, mikor hirtelen elfogyott a hatalmas alkatrész fémszerelvény-drótgubanc dzsungel, s kitárult előtte a rézsík. A csatamező közelről még hatalmasabbnak tűnt, mint a szakadék oldalán csüngve.

Es sokkal borzalmasabb látványt nyújtott.

A seregek már elvonultak (pontosabban csak az egyik vonult, a másik maradéka szétszéledt), de az ütközet rettenetes emlékei maradtak. Amerre Gergő ellátott, a sárgaréz talajon mindenhol árnyharcosok és fehér katonák holttestei hevertek.

A sámánfi meg-megroggyanó térddel járt közöttük, átlépett fölöttük. Most már közelről szemlélhette őket, de még így sem értette, ki harcolt itt kivel.

Az árnyak szürkészöld felhőruhát viseltek, mely félig áttetsző volt, és úgy gomolygott, mintha füstből szőtték volna. Gergő még soha nem látott ilyen anyagot, sem a viselőjükltöz hasonló álomlényeket. Úgy festettek, mintha egy őrült tudós összekeverte volna a sáskák, emberek és farkasok alkotórészeit. Végtagjaik rovarszerű csápokhoz hasonlítottak, arcuk szőrös kutyapofára emlékeztetett, míg alkatuk a prafi kosárlabdázókét idézte. Ellenfeleik ehhez képest túlságosan is hétköznapiak voltak.

Fehér köpenyes nők és férfiak, fatalpas cipőkben, aranykeretes szemüveggel. Zsebükben tollak sorakoztak, s mindegyik köpenyen valahol ott virított egy-egy háromszögletű kórházi pecsét lenyomata.

Orvosok mind, ehhez kétség sem férhetett.

Gergő percekig szédelgett a néma csatatéren. Ha a győztesek járőre visszatért volna, bizíasan elkaphatják, anélkül hogy védekezne. A sámánfi egészen megfeledkezett a szökésről, csupán arra próbált rájönni, mi értelme ennek a zavaros, hajmeresztő rémálomnak.

Félúton járhatott a csendesen sercegő, füstölgő ovális képernyő és az elhagyott fémdzsungel között, mikor meghallotta azt a hangot. Halk volt, szaggatott s végtelenül elkeseredett. Gergő pislogva nézett körül, de a szeme vibrált a tengernyi szürke és fehér egyenruha látványától.

Végül mégis meglátta. A képernyő meredek falának tövében térdelt, fejét előrehajtva. Két vállát, sőt egész testét zokogás rázta. Gergő még messze volt tőle, de akadt már elég tapasztalata a vadászatokból ahhoz, hogy rögvest felismerje: ő álmodja ezt a hátborzongató rémálmot. Az álomlények ugyanis mindig picit homályosak, rebbenők voltak, nem úgy, mint az az egyetlen alak, aki magát az álmodót személyesítette meg.

Gergő elindult felé. Amint megtette az első lépést, hirtelen felhangzott mögötte az álomfogók csapatának trappolása.

Utána futottak, vagy őt kergették? A sámánfi éles hallása még azt az apró, férnes csattanást is külön tudta választani a többi zajtól, mikor a vadászok leakasztották övükről a befogásra használt hálókat.

Tíz lépésre lehetett az álmodótól, mikor felismerte őt. Gergő lába, mintha hirtelen megmágnesezték volna a saruit, rátapadt a réz fennsíkra. Karjaival hadonászva nyerte vissza egyensúlyát, s közben Böszme és a vadászok elrobogtak mellette. A fcú hatalmasra nyitott szemmel bámulta, amint az álomfogók ezerszer gyakorolt, összeszokott mozdulatokkal az álmodó felé hajítják hálóikat. A súlyok hangosan csattantak a fémtalajon, amint leszorították az áldozatot. Az álmodó tehetetlenül vergődött a bűbájjal erősített, csomózott kötelek alatt.

- Nem! - ordította Gergő. Kezében felparázslott a bűbájostor, lendült a bőrszíj, és fülsiketítő dörrenéssel engedte ki magából a varázslatot.

A vadászhálók foszlányokra szakadva hullottak szerte.

Böszme ugrott volna, hogy elkapja az álmodót, de az túl fürge volt a tohonya vadásznak. Felröppent a levegőbe - amire csakis azok képesek, akik irányítani tudják az álmaikat, vagyis révülők - és már el is tűnt a fémdzsungel fölött tekergő huzalok között.

Gergő könnyes szemmel kiáltott utána:

- Anya, ne hagyj itt!

Réti Boglárka levegő után kapkodva riadt fel rettenetes álmából. Mióta a fiát elütötte Rúzspiros, már legalább tucatszor tért vissza a félelmei teremtette rémálomba, ami az orvosi műszerek s a közöttük háborúzó betegségszellemek és doktorok birodalma volt.

- Valami baj van, kedves? - motyogta Botlik Dénes, aki félig-meddig szintén felébredt.

- Azt álmodtam... - súgta a lakás sötétjében Bogi, de szava elakadt, mert még mindig maga előtt látta rémálma jeleneteit. - Álmomban találkoztam Gergővel.

- Uhüm - mordult az okleveles cipőpucoló. - Üzent valami érdekeset?

- Semmit - sóhajtott Bogi, s visszafeküdt férje mellé.

- Csak egy rossz álom volt.

 

IX.

Az álomgólem

 

Monyákos Tuba eredetileg úgy tervezte, hogy elrejtőzik az eleven hangok erdejében, majd kivárja, míg Klotild útra kel, és lopva követi anyját. Mikor azonban Bunzent és őt elnyelte a vadon, olyasmit tapasztaltak, amitől felborzolódott hátukon a szőr. Először talán a macska vette észre, hogy bár óvatlanul felborított a farkával egy kőrakást, a gördülő kavicsok hangját nem hallotta. Meglepve néztek egymásra, majd Monyákos Tuba felvett egy száraz faágat, és kettétörte.

A roppanás elmaradt.

- Tűnés innen! - nyögte a dohánylidérc, s közben attól reszketett, hogy a saját hangját sem fogja hallani.

Bunzen helyeslőn megrezzentette fekete farkát, s már ugrott is a sűrű bokrok között kínálkozó ösvényre. Sokáig szótlan gyalogoltak a valóban néma erdőn át.

Az Álomfelügyelet ügynöke soha nem gondolta volna, hogy a neszező, reccsenő, szél hangján súgó vadonnál ezerszer ijesztőbb tud lenni a süket csöndbe dermesztett rengeteg. S hogy mindezt a borzalmat az anyja művelte, Tubát egyszerre dühítette és szomorította.

- Miért? - tört ki belőle a keserűség. A halk szónak szánt kérdés sokáig kongott a fák között.

- Bosszúból - kurrogta Bunzen. - Mikor a sátorban elügyetlenkedted a dolgod, az eleven hangok megpróbáltak zavart kelteni a boszorkányok között, hogy elmenekülhess.

- Azt ígértem nekik, hogy megszabadítom őket a felhőgyufáktól.

- Nos, anyád a létezéstől szabadította meg a hangokat - nyávogta egykedvűen a macska, és bár épp felfutott egy fára, lehántva annak kérgét, a karmai semmilyen zajt nem csaptak. - Remekül lehetne itt vadászni!

- Neked nincs is lelked! - csattant fel Monyákos Tuba. - Sem macskáé, sem tevéé. Ha volna, szánalmat mutatnál az elnémított hangok iránt!

Bunzen úgy pillantott le a lidércre, mint aki rég látott félbolondot, és most rácsodálkozik.

- A hangok maguknak keresték a bajt - nyávogta. Fogták volna be!

- Nekem akartak...

Tuba gyorsan elhallgatott. A csendes erdőben veszekedésük bántó hangzavart keltett, hiszen semmi más zaj nem akadt, ami elnyomta volna azt. A dohánylidérc ráadásul halk, félreismerhetetlen suhogást hallott közeledni a fák fölött.

- Boszorkák! - lehelte hang nélkül formált ajakkal.

Bunzen úgy pottyant be a leveles bokrok közé, mintha nyílvessző fúródott volna az oldalába. Monyákos Tuba néhányszor kapkodva körbefordult, majd felfedezett egy rég kidőlt fatörzset, melynek belsejét felfalták a szúk és rokonaik. A mohával bélelt odút megtöltötte a korhadás nehéz levegője, de rejtekhelynek tökéletes volt.

A Rontó Boszorkányok kicsi, fekete felhőkként suhantak a kék égbolton. Bő szoknyájukat csattogtatta, suhogtatta a szél, s a lábuk közé szorított seprűk, sütőlapátok vijjogó hangot hallattak.

Nem fért kétség hozzá, hogy a szökevényeket keresik. Monyákos Tuba el tudta képzelni, milyen fazékrepesztően dühös lehet most az anyja. Ha megtalálja áruló famulusát, és persze a fiacskáját, biztosan bővelkedni fog a rettenetesebbnél iszonyúbb ötletekben, hogy miként büntesse meg őket.

Éppen ezért a lidérc az odúban hasalva abban reménykedett, hogy a boszorkányok gyorsan tovasuhannak seprűiken. A vészterhes sivítás azonban, amit a röppenőfák adtak ki, csak egyre hangosabbá vált, amint az átokszóró némberek lejjebb ereszkedtek. A lidérc úgy sejtette: bizonyára sasszem-bűbájt olvastak a saját szemükre, hogy jobban lássanak. Arra ugyanis nem számíthattak, hogy a szökevények zajt keltenek futás közben.

A dohánylidérc úgy érezte, hosszú, nyúlósan-ragacsosan folyó órák telnek el. A rontó boszorkányok alapos munkát végeztek, de egyszer sem ereszkedtek le a fák közé. Talán tartottak a bangjaitól megfosztott vadon bosszújától, vagy csak túlságosan is bíztak elbájolt tekintetük erejében. Monyákos Tuba a kidőlt fa belsejében biztonságban érezte magát, Bunzent azonban nagyon is féltette. A macska fekete bundája kiváló álca lehetett éjszaka, csakhogy most fényesen ragyogott a nap.

Végtelenül lassan pergő, kínos percekkel később a boszorkányok továbbröppentek. Az Álomfelügyelet ügynöke fogát összeszorítva hallgatta, amint parancsokat kiáltanak egymásnak, majd csatárláncban suhanva a vadon távolabbi részei felé indulnak. Egyelőre mégsem mert mozdulni, bár a teljes csöndtől már zúgott a feje.

- Elmentek!

Az éles hang közvetlenül Tuba bal füle mellett szólalt meg. A lidérc rémületében felkiáltott, ugrott, és alaposan beverte fejét a korhadt fa "plafonjába". Aki szólt hozzá, az ugyanis nem Bunzen volt!

Az ütés kissé elkábította, de azért tíz körömmel kapaszkodva, lábaival rugdalva mászott kifelé az odúból.

Amikor végre szabadon tudott mozdulni, harciasan megfordult, és két öklével kavarva a levegőt, térdeit pedig megroggyantva szabályos bokszolópózt vett fel.

- Gyere csak, gyere! - fenyegetőzött. - Összekócolom a Eogsorod, aztán behúzok akkorát, hogy a szemed a fenekeden Eog kikukucskálni, és végül laposra taposlak!

Csakhogy az ellenfél nem volt sehol. Pontosabban mégis volt, mert ismét megszólalt - Tuba jobb füle mellett.

- Lazíts, vándor, mert még összetöröd magad!

A dohánylidérc megpördült, öklével a levegőbe csapott, és telibe találta az ott terpeszkedő tölgyet. Fájdalmas rikoltása messze szállt a néma vadonban.

- Én szóltam! - csobogta gúnyosan a láthatatlan.

S ekkor Tuba végre felfogta, hogy egy hanggal viaskodik. Lekuporodott az imént megöklözött fa tövébe, és sajgó kezét magához szorítva körülnézett. Most, hogy tudta, mit keres, máris felfedezte az orra előtt lebegő hangot, ami épp csak fodrozta kicsit a levegőt.

- A hegyoldalból fakadó patakhoz tartozom - fecsegte a jövevény - Nem hallottál mást is a népemből errefelé?

- Attól tartok, nem - felelt Tuba, aki még mindig nappali csillagokat látott a fájdalomtól. - A boszorkányok elátkozták az egész erdőt. Te hogy menekültél meg?

A hang fájdalmasan rezzent.

- Búvópatak hangja vagyok-csobogta. - Néhol mélyen a hegy alatt fecsegek, ahova nem ér el a némberek csendvarázsa. Azt hiszem, így történhetett. Milyen csend van! Lehet, hogy teljesen egyedül maradtam?

Néhány lépéssel távolabb a bokrok hangtalan szétnyíltak. Bunzen óvakodott elő. Beleszimatolt a levegőbe, majd hatalmasat nyújtózott.

- Ne aggódj, az imént hallottam a föld alól egy vakondok motyogását - szólalt meg a macska. - A boszorkányok alapos munkát végeztek, de ha végre eltakarodnak, az erdő új hangokat fog teremni.

Monyákos Tuba ekkor döntött úgy, hogy mégis inkább tovarévül ebből az elnémított álomvilágból, bár eredetileg Klotildot akarta követni. Bunzen egyetértett a tervével, ezért elbúcsúztak a patak csobogásától, és a lidérc teremtette álomörvénybe ugrottak.

A "túloldalon" megint fák között találták magukat.

Ez az erdő azonban egészen más volt, mint a korábbi. A fák komoran, ijesztően csavargatták ágaikat. A bokrok vérszínű óriástüskéket meresztettek, és a ködös, félhomályos tájon mindenfelé baljós árnyak sóhajtoztak.

- Hova hoztál minket! - háborgott Bunzen, akinek puha talpa máris ragadt a sártól. - Ez az álomvilág undorító!

- Nem csodálom - súgta óvatosan Monyákos Tuba.

- Elolvastam azt a levelet, aminek anyám olyan nagyon megörült. Innen küldték neki, hogy meghívják egy fontos tanácskozásra. Jobb is, hogy előbb érkeztünk, mint ő, így legalább alaposan felderíthetjük a terepet.

- Hacsak a terep el nem nyel minket addig! - kurrogta Bunzen, majd elrugaszkodott, hogy az egyik alacsony faágon levakarja magáról a sarat.

Csakhogy az ág szemnek láthatatlan gyorsasággal kitért előle, és a macska visszazuhant a nedves talajra.

Monyákos Tuba ijedten húzta össze magát, mert körülőttük az erdő megelevenedett. A hatalmas törzsek recsegve-ropogva feléjük hajlottak, és a vaskos ágak suhogva szelték a levegőt.

- Futás! - kiáltott a lidérc, s már taposta is a puha, rothadó talajt, hogy csak úgy repültek talpa alól a lehullott falevelek.

A fák elkaphatták volna őket, mégsem tették. Tuba néhány száz lépés után megértette, hogy a csattogó, lendülő ágbogak csak akkor fenyegetik a testi épségüket, ha le akarnak térni az általuk kívánt ösvényről.

Nem maradt választási lehetőségük, engedelmeskedtek az erdő akaratának.

Kimerítő menetelés után a fák ritkulni kezdtek. Monyákos Tuba intett Bunzennek, hogy lassan, kúszva közelítsék meg a vadon szélét. A macska utálta, hogy mocskos ragacs tapadjon a hasára, mégis összehúzta magát, s úgy osont tovább.

Elérték a legszélső fát, és széles törzse, föld fölé görbülő gyökerei mögül kilestek. A táj, ami elébük tárult, szomorú és különös volt egyszerre. Az ólomszürke égből mélán csöpörgött az eső, búsan áztatva a síkot, amit távolabb egy sötéten hömpölygő folyó szelt ketté.

A tisztáson megszámlálhatatlan bűbájketrec állt, kéken derengő vasrúdjai mögött a legfurább lényekkel, amiket a lidérc valaha is látott.

A folyó két partját tömör fahíd kötötte össze.

Monyákos Tubának hunyorognia kellett, hogy lássa: szedett-vedett település kuporog egy óriási sziklafal tövében. A sáros utcákon hangyaként nyüzsögtek az emberek, hátas állatok, és néhány szekér is felbukkant néha.

- Megérkeztünk végre! - súgta a lidérc.

- Hova? - morgott Bunzen.

- Arról fogalmam sincs - vallotta be az Álomfelügyelet ügynöke.

*

Zsófi és Kubus harmadik napja mást sem tettek, mint ücsörögtek a Csipetke utcai ház pincéjében - és egymás idegeire mentek.

- Tedd már le azt a lámpaernyőt! - kiáltott a vajákostanonc. - Azt hiszed, vicces, hogy le-föl rohangálsz benne?

- Szerintem az! - feleselt az álomvarangy. A foszladozó lámpaernyőt úgy hordta magán, mint valami öreg abroncsos ruhát, a tetején lévő lukon kidugva szürke, ráncos fejét.

- Szeretnék gondolkodni! - közölte Zsófi, mérgében erősen markolva a kivénhedt hintaszék karfáját, amiben ült. Az egykori széntároló fülke közepén mágikus tűz lobogott, kellemes meleget árasztva, mégis biztonságosan, mert a lángnyelveket Zsófi úgy idézte meg, hogy azok semmibe ne marjanak bele. - Elakadtunk a nyomozásban, és neked sem veszem hasznodat.

Az álomvarangy pimaszul körbetáncolta a lányt, majd letottyant a koszos padlóra. A lámpaernyő sárga szövete kupolaként vette körül a testét, s csupán a feje látszott ki belőle.

- Én megmutattam neked, hol találhatsz rá a Megbízóra - mondta. - Te bejutottál a rendelőbe, és megbizonyosodtál róla, hogy ott valóban Ébredés Ajtaját szoktak nyitni. Mi kell még több?

- Bizonyosság! - csapott tenyerével a térdére Zsófi. - Dr. Produk nem lehet a Megbízó. Olyan ostoba szegény, hogy ha belép a könyvtárba, zokogni kezdenek a polcon álló kötetek. Paulina kisasszony pedig... Az a nő nagyon gyanús. A tekintete vág, mint a borotva, a szava reszel, mint a...

Zsófi nem talált megfelelő hasonlatot.

- Mint a reszelő! - segítette ki Kubus.

- Igen - fintorgott a lány - Viszont hiába hord magas talpú cipőt, még úgy sem nyújtózik fölém. Te pedig azt mondtad, hogy a Megbízó vékony, rendes méretű és férfi.

- Ezt mondtam volna? - vonogatta vállát az álomvarangy, amitől a lámpaernyő drótpereme hangosan kopogott a cementpadlón. - Az Álomvilágban láttam én már hüvelyknyi óriást és hegy méretű törpét is.

- Csakhogy mi most a Valóságban vagyunk!

- Ezt a világot nem ismerem, hiszen mióta itt vagyok, leginkább csak pincéket látok, de... Mondd csak: a Valóságban megszokott dolognak számít, ha maguktól röpködnek a tárgyak?

Zsófi nem értette, Kubus miről beszél. Épp rá akart ripakodni, hogy fejezze be végre az idétlenkedést, de tekintete megakadt az álomvarangy ábrázatán. A lámpaernyőből kikandikáló szürke fejen égnek meredt minden egyes vörös hajszál, és a máskor szürke-fekete foltos arc hirtelen zöldre váltott. A vajákos lány ismerte már annyira az álomvarangyot, hogy tudja: Kubus csak akkor néz így ki, ha a rémülettől kihagy a szívverése.

A pince megtelt vészjósló hangokkal. Sejtelmes suhogások, koppanások, zörrenések és sóhajok keltek, hol távolabb, hol egészen közel. Zsófi felugrott a hintaszékből, s kezében már ott lengett a bűbájostor Szernbe fordult a fülke bejáratával, ami a keskeny pincefolyosóra nézett. Még éppen időben, hogy lásson ellebbenni ott valami nagyot, sötétet és fürgét.

- Ki jár itt? - kiáltott a lány, s bosszúsan állapította meg, hogy remeg a hangja. - Akárki az, bújjon elő!

Válasz helyett a pincében hirtelen viharos huzat kerekedett. Falnak támasztott partvisnyelek, kartonlapok, deszkák dőltek a padlóra. Recsegtek a kidobott, korhadó bútorok, és penészes újságkötegek borultak fel. A szél, aminek semmi keresnivalója nem volt ilyen zárt helyen, őrjöngve, bömbölve csapkodta a távolabbi széntároló fülkék ajtaját, fullasztó porfelhőket kavart, majd berontott oda, ahol Zsófi várakozott, és eloltotta a mágikus tüzet. A téli hideg nyomban visszanyerte elveszített birodalmát, a zúzmara halkan ropogva telepedett rá az elfeledett tárgyakra.

Zsófi télikabátja a hintaszék támláján csüngött. Avajákos lány fogai összekoccantak a hirtelen hidegtől, de nem merte letenni a bűbájostort a tomboló szélvihar közepette. Egyébként is alig látott valamit, mert a felkavarodott por, a levegőben szálldosó szemét mindent eltakart. Vagyis majdnem mindent! A fülke ajtajában ismét felbukkant az iménti árny, de most már sokkal nagyobb volt. Emberre emlékeztetett, körvonalai néhol mégis túl szögletesek, hegyesek voltak ahhoz, hogy valóban ember legyen. A folyosón állt, szétvetett lábakkal, csípőre támasztott kézzel.

- Álomgólem! - visította Kubus eszelős rémülettel, és ledobva magáról a lámpaernyőt, megpróbált befurakodni a fülke hátsó falánál felhalmozott lomok közé. Ez egy álomgólem, nézd!

Zsófi hallott már efféle teremtményekről a Vajákosképzőben. Pontosabban a Veszélyes Álomlények tantekercsében lapozgatva látta, hogy majd tanulni fognak róluk, de csupán átfutotta a fejezetet. Most erőltette az emlékezetét, hátha eszébe jut, mihez kezdhetne. Az álomgólemeket sötét bűbájjal teremtik olyan révülők, akik nem tisztelik a Hetek és a Kilenc Jurta hatalmát. Ezek általában lázadó, magányosan kóborló révülők, sámánok, mágusok, boszorkányok, és az Álomfelügyelet mindent megtesz, hogy elfogja őket.

Zsófi hátrálni kezdett, de egyetlen lépés után a limlomokba ütközött. Nekivetette a hátát, s figyelte, mit tesz az álomgólem. A huzatvihar valamelyest elcsendesedett, kisebbnagyobb tárgyak hullottak a földre, úgy kopogva a pince minden járatában, mintha jégeső esne.

A vajákos lánynak erről eszébe jutott még valami: az álomgólemek úgy születnek, hogy az éppen kéznél lévő anyagokból állnak össze, bűbájos szél erejét használva.

Ezek szerint az ő góleme elkészült, s nincs már szüksége a huzatra. Amint a por leülepedett, Zsófi ki tudta venni, hogyan is néz ki az ellenfele. A ház lakói által a pincébe dobált kacatok alkották a testét: csavarok, szögek, törött edények, lyukas fazekak, küllőiket veszített biciklikerekek és még millió kisebbnagyobb vacak.

A feje ősrégi tévé, szürke képernyőjén a repedések pókhálóhoz hasonlóan futottak szerte, csontsárga kapcsolói fogakként vicsorogtak.

- Nyaklik, csuklik ripityára!

Zsófi mindkét kezét a levegőbe lendítette, ezzel erősítve a bűbájt, ami tárgyak szétszedésére volt alkalmas.

A varázslat tölgybarna szikrazuhatagként csapódott a gólem testének, mely valóban elveszített néhány drótdarabot, fiókgombot és törött szemüveget, de komolyabb kár nem esett benne. Viszont a néma tévéképernyő váratlanul megvillant, fényszemcsék buzogtak rajta, fekete csíkok hullámot vetettek, majd megjelent egy arc.

- Kedves nézőink, a tévéhíradó következik! - gurgulázta a gólem. Ezután recsegett, elektromos szikrákat dobált, és némi fekete füst szökött ki a hangszórójából.

Zsófi látta, hogy a bűbája hatástalan. Kétségbeesetten törte a fejét, mit tehetne. Sietnie kellett, mert a gólem közelebb csosszant.

- Bűbájketrec, bűbájlakat, szondj belé, rémes alak!

Az újabb varázslat süvítve vágódott a pince boltíves plafonjába, majd onnan szétáradva körbevette a gólemet. A kéken derengő vasrácsok a levegőből sűrűsödtek össze, villámgyorsan keménnyé merevedve. A gólem sziszegve, reccsenve hökkent hátra. Kubus a limlomok közül kidugva szürke fejét, reménykedve bámulta a jelenetet.

A gólem képernyőarcán zavaros csíkok, vonalak pattogtak, majd újra feltűnt a kivehetetlen arc.

- Vajákos lány, rossz álomba révültél! - bömbölte recsegve a tévékészülék. - Olyan bűbájos hatalmak nyomába eredtél, amiknek a sámánok sem tudnak ellent állni. Ezért most rémálomba zárlak!

Zsófi elsápadt, amint nézte, hogy a gólem könnyed mozdulattal megragadja, széthajlítja, majd porrá töri a bűbájketrec rácsait. Ilyesmire csakis a legerősebb varázslatokkal teremtett álomszörnyek képesek, így tehát akárki vezérelte a mozgó szeméthalmot, nagy tudású révülőnek kell lennie. A vajákos lány megértette, hogy nincs több ideje bájolással kísérletezni. Azt hitte: a gólem azonnal megragadja őt alkatrészekből, csaptelepekből, szögekből és kapcsokból álló kezével, de tévedett. Az álomszörny képernyőarca fényszemcsés vigyort küldött felé, majd varázsigét pattogott a füstölgő hangszóró:

- Átok húzzon, átok vonjon, rémálomba szavam dobjon!

Zsófi minden tagja megdermedt a legborzalmasabb varázslat hallatán. Révülő számára nincs rettenetesebb átok, mint ha rémálomba űzik, hiszen onnan többé aligha szabadulhat. Örökké ott kell bolyongania, míg csak létezik az a szerencsétlen éber, aki a rémálmot megteremtette.

A gólem magasra tárt két karja között narancsszínű villám cikázott, középen megsűrűsödött, és kavargó örvényt teremtett. Ez volt a kapu, ami arra szolgál, hogy elnyelje az átokkal sújtott révülőt. Zsófi megbabonázva nézte, amint közeledik a fénylő kavargás, s már érezte, ahogy belekap a hajába...

Kizbus egyetlen hatalmas ugrással szökellt az örvény és a vajákos lány közé. A gólem azonnal megértette, mi történik: dühében a képernyőarc iszonyút dörrent, majd füstölve, lángnyelveket köpve felrobbant. Az örvény irányítás nélkül száguldott áldozata felé, de az álomvarangyba ütközött, s így őt nyelte el, nyomban bezáródva.

Zsófi remegve, mozdulatlanul állt a széntárolóban.

A darabjaira hullott gólem ártalmatlanul sistergett, zizegett, nyekkent még néhányat, majd végleg elszállt belőle a gonosz bűbáj, mely a távolból irányította.

A vajákos lány alig tudta felfogni, hogy megmenekült. Még mindig maga előtt látta Kubus kicsi, ráncos arcát, amint rápillantott, miközben beszippantotta őt a rémálom örvénye. Zsófi esküdni mert volna rá, hogy könnycseppek ültek az álomvarangy szemében.

- Feláldozta magát... értem! - suttogta a hideg, elcsendesedett pincében, és maga is sírni kezdett.

*

Ahogy teltek a Gyökérvilág álomnapjai, Gergő egyre inkább otthon érezte magát a szakadár vadászok között - míg nem találkozott az édesunyja álomlelkével. A sámánfi azóta nem találta helyét, s a keserűség egyre csak nőtt benne. A bűbájketrecek, melyekben a befogott rémálmok kushadtak, immár nagyobb területet foglaltak el a folyó túloldalán, mint amekkora maga az álomfogók tábora volt. Gergő minden reggel átsétált a hídon, mogorván fogadta a vadászok üdvözlését, és lehetőleg elkerülte, hogy bárkivel is beszélnie kelljen.

Pedig még Őzbűvölő Emese is igyekezett kicsalogatni őt a búskomorságból. A gyönyörű álomfogó lány simogató szóval közeledett felé, de hiába. Gergő senkiről nem akart tudomást venni, aki a renegát álomfogókhoz tartozott.

Egyedül a bűbájketrecek telepén túl sötétlő vadonban érezte jól magát. Mióta a rémálomvaáászok befogadták, sát Gergő maga is részt vett néhány hajtáson, az erdő fái már nem akarták agyonütni, ha belépett az árnyékukba. Sőt, a sámánfi határozottan érezte, hogy hívják, majd elrejtik a kíváncsiskodó tekintetek elől. Azt nem tudta eldönteni, hogy a fák egyenként értelmesek-e, vagy az egész vadon alkot egyetlen gondolkodó élőlényt, de ez nem is látszott fontosnak. A vastag törzsek, dús lombok, zizzenő bokrok barátságosan ölelték körül, borultak fölé, és mutatták az ösvényt, ami száraz, kényelmes rejtekhelyekre vezetett.

Gergő most is egy ilyen tisztáson ücsörgött, hátát nekivetve az egyik ferdén álló, vénséges fának, s fogai között fűszálat rágcsált. Az álomvilágban néhány napja ismét folyton csöpörgött az eső, de a vadon sűrű lombüstöke nem engedte, hogy a sámánfi megázzon.

Annál inkább átnedvesítette annak a közeledő alaknak a ruháját, aki bosszús morgások közepette átverekedte magát az aljnövényzeten. Bár a vadon mindent elkövetett, amit békés eszközökkel tudott, hogy az érkezőt elterelje Gergő közeléből, a tapasztalt vadászt nem volt könnyű átejteni.

- Végre megvagy cimbi! - harsogta három tokáját rezzentve Böszme.

- Ne nevezz így! - szólt rá a sámántanonc keserű hangon.

- Nem vagyok a cimbid!

- Tőled tanultam ezt a Valóságban használatos szót, és szerintem te igenis a cimbim vagy! - vitázott a rémálomkergető, és kimerülten fújtatva leroggyant a fűre. - Az igaz barátságok nem múlnak ki egyik álomról a másikra.

Gergő szomorú pillantást vetett Böszmére.

- Akkor igen, ha az álombarátok átverik egymást - mondta. Arra számított, hogy a pocakját dédelgető vadász vitatkozni kezd. De Böszme csak zavartan rángatta hol az egyik, hol a másik vállát, míg végül megszólalt.

- Nem árulhattam el neked előre, hogy az édesanyád álmába révülünk. Hold Dühe szigorúan megtiltotta.

- És ha a szédült vezéred azt mondja neked, hogy révülj az Örök Álom Kútjába, te belerévülsz? - kiáltotta Gergő, és az arcáról megvetés sugárzott. Böszme ismét csak zsírpárnáktól vaskos vállát rángatta, s zavarában a füvet tépkedte. Az utóbbit gyorsan abba kellett hagynia, mert körülöttük a vadon mérgesen suhogtatta ágait.

- Nézd, cimbi, nekem Hold Dühe a főnököm. Azt mondta, vigyünk téged édesanyád rémálmába, amit azóta szokott látni, hagy veled a baleset történt. Azt is mondta, hogy ez lesz az utolsó vizsga, mielőtt egészen befogadunk magunk közé, és meg osztjuk veled a titkat. Nem árulhatjuk el akárkinek, hogy miért szöktünk meg Álomföldéről, telepedtünk le a Gyökérszinten, és vadászunk rémálmokra.

- Tudod, mit csináljatok a titkotokkal? - kiáltotta Gergő, és két keze ökölbe szorult, nehogy kicsurranjanak a könnyei. Hold Dühe egyszerűen őrült, ti pedig vakon engedelmeskedtek neki. Szerintem azért gyűjti össze a legveszedelmesebb rémálmokat, mert hadsereget fabrikál belőlük, és azután rátámad a kilenc Jurtára és Kende táltosra!

Böszme ijedten válla közé húzta a fejét, és körbepislogott, mintha attól tartana, hogy a sámánfi szavát más is meghallhatja.

- Hadsereget, ugyan! - motyogta gyomrot rezgető hangján, mégis úgy, mint egy megszeppent óvodás, aki elejtette a lekváros kenyerét. -A rémálmokat nem lehet irányítani. Hiszen látod, mennyi bajunk van velük így is, a bűbájketrecekbe zárva.

Gergő talán meg sem hallotta egykori barátja szavait, csak kiabált tovább. Elkeseredésében már a könnyeit sem tartotta vissza.

- Nem elég, hogy elvittetek anya rémálmába, és nem figyelmeztettetek előre, de azután a szemem láttára akartátok elfog ni az álomlelkét! Tudod te, ostoba álomkergető, mi történik azzal az éberrel, aki csapdába esik az Álomvilágban? Az éberek álomlelke a legszabadabb részük. Ha megsérül, vagy csak az álomban reked, s nem tud ébredéskor visszatérni a testükbe, akkor... Akkor nem ébrednek fel többé!

- Tudom én, tudom! - morgott zavartan Böszme. - Mi szabadléleknek neveztük egykor. Valóban érzékeny holmi, de mi nagyon vigyáztunk volna az anyukádra.

- Hogy azután idehurcoljátok a táborba, és Hold Dühe bezárhassa az egyik ketrecébe, mint bármelyik rémálmot! Tényleg nem fér abba a nagy fejedbe, hogy ha ez sikerül, az anyukám a Valóságban nem ébred fel többé? vagy legalábbis addig biztosan nem, amíg valahogyan ki nem szabadul az álomlelke.

Böszme erre nem tudott felelni. Gergő pedig, mivel a vadász nem vitatkozott vele tovább, lassan elcsendesedett. Öklével letörölte kicsordult könnyeit, melynek fátyolán át néhány pillanatig azt hitte, hogy a bokrok árnyékában egy macska tovasur ranó alakját látja. Aztán úgy döntött, hogy biztosan csak a szomorúságtól zaklatóit képzelete játszik vele, és dacosan tovább bámulta maga előtt a felázott erdei talajt.

Nagyon sok idő telt el teljes csendben, mire Böszme megmozdult. A vadász úgy pattant fel, mintha rettentő pocakja egyáltalán nem akadályozná a mozgásban. Arcán komor kifejezés ült, de látszott az is, hogy nem akarja tovább győzködni a sámánfit, pedig nagyon megkedvelte őt az utóbbi álomhetekben.

- Annyit mondhatok, hogy Hold Dühe mindig becsületes, kiváló, bár kemény vezetőnk volt, és én hűséggel tartozom neki. Azt nem tudom, hogy miért akarta elraboltatni velünk édesanyád szabadlelkét, de biztos vagyok benne: nem bántotta volna.

Gergő továbbra is a földet nézte, s csupán halk, megvető mordulást hallatott.

- Sámánfi, te bebizonyítottad, hogy bátor vadász vagy, és mi magunk közé fogadunk, ha te is úgy gondolod - folytatta Böszme halk, mégis erős hangon. - Szerintem neked is jobb volna, ha duzzogás helyett legalább úgy tennél, mintha a rémálomvadászokkal tartanál. A titkok csak úgy fedik fel magukat, ha a közelükben maradsz.

Ezzel Böszme eltűnt a fák között, s hamarosan már csak hangos szuszogását lehetett hallani, amint utat tör magának a tábor felé. Gergő csodálkozva nézett fel, mert a vadász utolsó néhány mondata mintha rejtett üzenetet is hordott volna magában. Mégis egész álomlelkében érezte a vibráló haragot, így a fáknak súgta:

- Egyikőtöknek sem hiszek többé! Meg akarok szökni. Meg fogok szökni!

- Nagyon helyes, csak minél hamarabb!

A selymesen lágy hangra Gergő úgy pattant fel, mintha tűzre lobbant volna alatta a fa gyökere. A szemközti bokrok árnyékából ekkor lépett elő nesztelen talpakon egy hatalmas, púpos hátú, fekete macska, és sárga szemét a sámánfira villantotta.

A kölyök csak állt, és tátott szájjal bámulta Bunzent, aki ettől láthatóan rendkívül elégedett volt. Monyákos Tuba ugyan nagyon rég és akkor sem hosszú időt töltött Réti Gergő, vagyis (révülő nevén) Farkas társaságában, mégis azon nyomban felismerte, mikor - vagy két órával ezelőtt - meglátta a tisztáson ücsörögni. Az ügynök, kifinomult ösztöneinek engedelmeskedve nem rohant a sámánfihoz, mert az nagyon is megváltozott, mióta Apollónia és a fővadász lagziján találkoztak. Aki most a komor, esőben ázó erdőben Tuba elé került, sokkal inkább hasonlított egy elvadult kuk,abúvárhoz, semmint sámántanonchoz.

- Csukd már be a szád, különben lenyelsz egy legyet! - kurrogta Bunzen, karmesteri mozdulattal lendítve fekete farkán. - Micsoda ostoba alak! Biztos, hogy ő a te régi ismerősöd, Tuba?

A dohánylidérc kilépett a fák takarásából, és megvetette lábát a síkos füvön. Régóta révült már egyik álomból a másikba, így megtanult a legváratlanabb dolgokra is alaposan felkészülni.

- Kik vagytok ti? - kérdezte Gergő. Az ügynök figyelmét nem kerülte el, amint a fiú jobbja lassan hátra, a dereka felé mozdul.

- Hagyd békén a bűbájostorodat, Farkas! - szólt rá.

- Én úgy emlékszem, hogy egykor mindketten Kende táltos barátai voltunk.

A sámánfi keze megállt a levegőben, s kissé előrehajolt, hogy a szemerkélő esőben jobban lássa az alacsony alakot.

- Tuba? - kérdezte bizonytalanul. - Valóban te volnál az, Monyákos Tuba?

Válaszra azonban nem várt, mert mire a mondat végére ért, már bizonyos volt abban, hogy az egykori lidércvihánc gerilla áll előtte.

- Szólj, ha eldöntötted, hogy átkot szórunk-e egymásra, vagy összeölelkezünk? - vigyorodott el a lidérc.

Gergő már ott is termett nála, térdre vetette magát, hogy a testmagasságuk különbsége ne legyen akadály, majd átkarolta Tubát. Bunzen háborogva ugrott félre, mert a sámánfi lendülete majdnem lesodorta a fejét.

- Elképzelni sem tudom, hogyan bukkantál rám, de nyiss gyorsan kaput, és tűnjünk el innen - mondta az üdvözlés után Gergő.

- Nyissak kaput? - csodálkozott Monyákos Tuba. Azt te is bármikor megtehetnéd, hiszen gyakorlott révülő vagy.

- Bűbájostor nélkül még nekem sem megy - vallotta be Gergő. - Az előbb csak megtévesztésül nyúltam hátra. Reméltem, hogy elijesztelek. Bocsáss meg, nem ismertem rád. Nemrég még volt bűbájostorom, de elvették tőlem.

- Akkor tehát fogoly vagy ebben az álomban? - ráncolta homlokát az Alomfelügyelet ügynöke. - Az imént úgy beszéltél azzal a nagydarab fickóval, mintha nemrég még barátok lettetek volna.

- Úgy volt. Most viszont minden vágyam az, hogy megszökhessek innen.

- Értem. - Monyákos Tuba kissé zavartan piszkált lábujjával egy kavicsot. - Csupán annyi a baj, hogy én nem érted jöttem.

Gergő arcán előbb döbbenet, majd csalódottság, végül harag jelent meg. Felállt Monyákos Tuba mellől, hátat fordítva neki, visszament a fához, ahol korábban ücsörgött, és öklével a durva törzsre csapott.

- Azt hittem, a barátom vagy - mondta.

- Hé, sámánfi, beszéljük meg a dolgot! - próbálta békíteni a lidérc, de a fiú villámló tekintettel pördült meg, és kiabálni kezdett.

- Baleset ért a Valóságban, elveszítettem a Kölyökfarkast, és nem jön értem sem Kende táltos, sem az apám! Hát hol vannak most a híres révülők, a Hét Sárkányőr, a Kilenc Jurta varázstudói? Nekem a táltoskoleszban azt tanították, hogy a Világfán minden sámán törődik a másikkal, de ez hazugság! Amíg sebesülten feküdtem, néha sikerült ellátogatnom a Valóságba. Láttam a testem a kórházban, és azt is láttam, hogy anya meg Botlik Dénes ülnek mellettem naphosszat. De nem láttam egyetlen vajákost, kenőasszonyt, boszorkányt vagy sámánt sem, akik segítettek volna nekik, hogy kikeveredjek ebből a rossz álomból. Azt hittem, hogy a Lombszint bölcs bűbájosai nem hagyják magára bajba jutott társukat, és most...

- Ne légy igazságtalan, kölyök! - Monyákos Tuba haragjában mintha megnőtt volna. A hangja legalábbis úgy dörgött, mint nyári zápor előtt a baljós ég. Még Bunzen is meglepetten húzódott vissza a lidérc közeléből, Gergőben pedig benn akadt a szó. - A Kilenc Jurtához tartozó révülők bajban vannak. Sokkal nagyobb veszély fenyegeti őket, mint téged, aki ugyan megszorultál ebben az álomban, a Gyökérszinten, de egészséges és erős vagy. A segítő szellemed szintén jól van, ez biztos. Hiszen ha nem így lenne, már te is betegeskednél, vagy szellem volnál. A sámán és toteme egy lélek: ami az egyiket éri, azt a másik is érzi. És amíg a fák oldalát tudod öklözni, meg képes vagy tiszteletlenül ordítozni a nálad jóval idősebb és tapasztaltabb lidérc komáddal, addig panaszod nem lehet!

Monyákos Tuba szigorú szavai, komor arckifejezése lehűtötte Gergő dühét. A sámánfi tétován legyintett két karjával, hangok nélkül tátogott, mintha mondana valamit, de szavakat nem lel hozzá.

A dohánylidérc megigazította zörgő levélruháját, majd leült a tisztás szélén, s - még mindig neheztelve intett a fiúnak.

- Gyere ide, beszéljük meg! Sok dolog van, amiről én mit sem tudok, de olyan is akad, amiről neked kellene hallanod.

Gergő engedelmeskedett. A következő órákban a fiú és a lidérc apróra elmondták egymásnak mindazt, amit átéltek, kiderítettek vagy csupán sejtettek.

- Tehát valaki megfontolt támadást indított a Kilenc Jurta Szövetsége ellen - biccentett végül Monyákos Tuba. - A dologban benne van a Rontó Boszorkányok Szektája, néhány álomvarangy és szerintem a renegát álomfogók törzse is. IW lönben miért üzengetne egymásnak az anyám és Hold Dühe?

- Milyen érzés, hogy megtaláltad a mamádat? - kíváncsiskodott Gergő, aki még mindig azon ámult, hogy a boszorkányok tojást szoktak rakni, s abból kelnek ki a lidércek. Az Álomfelügyelet ügynöke azonban ráncolt homlokkal nézett rá, így ejtette a témát.

- A rontó némberek varázsfőzete legyengítette a sámánokat - folytatta Tuba. - Magam láttam a Gyémánt Jurtában, hogy még a Hetek sem úszták meg. Ha pedig a legfőbb varázstudók elgyengülnek, akkor a Kilenc Jurta minden tagja bajban van. Ráadásul sok álomhete vagyok úton, s azóta még tovább romolhatott a helyzet.

- Mit okoz a bájital? - kérdezte Gergő, aki most már igazán próbált a beszélgetésre figyelni.

- A sámánok gondolatai összezavarodnak, szédülés, émelygés gyötri őket, amitől képtelenek bájolni - felelt a lidérc. - Még a Lombszinten hallottam róla, hogy szerte az összes világban egyre gyakoribbak a varázslóbalesetek. A bűbájos, mondjuk, össze akar forrasztani egy törött csontot, de a bájital megkavarja a gondolatait, és gyógyítás helyett átok lesz az igézésből. Végül már a legerősebb sámánok, sőt a táltosok sem lesznek képesek semmilyen bűbájolásra.

- Akkor pedig révülni sem tudnak! - döbbent rá Gergő. - Nem csoda, hogy értem sem jött senki.

- Remélem, most már érted, hogy a Valóságban miért nem gyűltek a betegágyad köré vajákosok! - emlékeztette Tuba a fiút korábbi kitörésére. - Tudhatod:

Kende táltos és Hódfarok néne nyomban hozzád révült volna, amint meghallják, hogy baleset ért. Csakhogy a jelen helyzetben egy elrontott, félresikerült bájolás akár meg is ölhetne téged!

Gergő szégyenkezve lehajtotta a fejét.

- Felejtsük el! - Monyákos Tuba vigasztalón oldalba bökte. - Talán most már azt is megérted, hogy miért nem segíthetek neked minél hamarabb tovarévülni ebből az álomból. Úgy sejtem, mi ketten...

- Hárman, ha kérhetném! - kurrogott közbe Bunzen.

- Elnézésedet kérem - biccentett a macska felé Tuba. - Tehát, mi hárman épp jó helyen és időben vagyunk, hogy kiderítsük, mi folyik a Világfán. Ha ragaszkodsz hozzá, természetesen nyitok neked egy Ébredés Ajtaját. Akkor a Valóságban magadhoz térsz, de meglehet, hogy soha többé nem révülhetsz vissza közénk. Ha a Heteket legyőzik, a varázstudóknak új ura lesz, akiről semmit nem tudunk. Talán el akar pusztítani mindent, vagy az ébereket teszi rabszolgákká. Fogalmam sincs, de az biztos, hogy téged, Farkas, többé nem engedne révülni.

Gergő körbepillantott a csendes esőben ázó erdőn, mintha a bölcsességet árasztó, titokzatos fáktól várna tanácsot. Levél sem rezzent, szellő sem mozdult, csupán a vízcseppek kopogták saját kedvük ütemét.

- Maradok, és segítek nektek - határozott a sámánfi.

- Szerintem Hold Dühe becsapta a renegát álomfogókat. Szinte semmit nem árult el nekik arról, hogy miért kell befogniuk a rémálmokat, sem azt, hogy ki bízta meg ezzel a feladattal.

- Nos, mi éppen azért vagyunk itt, hogy ezt kiderítsük - vigyorodott el Monyákos Tuba. - Anyám levelezéséből ugyanis megtudtam: a Hetek ellen lázadó alvezérek és a titokzatos Megbízó itt fognak találkozni, méghozzá három álomnap múlva!

*

A páfrányosban sűrű, tejfehér köd ült. Zsófi épp csak néhány perce aludt el a Valóságban, szorosan magához ölelve a plüss Settenkét, de máris sikerült olyan álamvilágot találnia, ahol biztonságban érezte magát. A felnőtt embernél is magasabb, lándzsa alakú levelek barátságosan hajoltak össze a feje fölött, s bár a köd mást talán elijesztett valna, a vajákos lány tudta, hogy itt nem bánthatja senki.

- Merre vagy? - kiáltotta, miközben keresett egy kényelmes, mohával fedett sziklát, és elhelyezkedett rajta. - Most nincs időnk a játékra, gyere elő!

Mióta Zsófi nem révülhetett át a pincén keresztül az Álomvilágba, csak akkor találkozhatott segítő szellemével, ha aludt. Ez nem volt olyan szabad, csodálatos élmény, mint mikor révült, de mégis több, mint egy mozdulatlan, tehetetlenül nyeklő plüssbábut ölelgetni.

Az őrdenevér éles füttyel jelezte, hogy közeledik. Zsófi felnézett a páfrányerdő árnyaira, melyeket a titokzatos, ebben az álomvilágban közvetlenül soha fel nem bukkanó napkorong szórt fénye keltett életre. Settenke szemmel alig követhető sebességgel cikkant át a méregzöld levelek között, apró bőrszárnyai megkavarták a ködöt. Itt a hangok is furcsán visszhangosak és sokkal erősebbek voltak, mint máshol. Így mikor az őrdenevér éles karmokkal megkapaszkodott az egyik növény vaskos szárában, azt Zsófi bántó karistolásnak hallotta.

- Láttad az álomgólemet? - vágatt rögtön a beszélgetés közepébe a lány. Amint visszaemlékezett a pincében történt rettenetes percekre, torkát máris sírás fojtogatta. - Szegény IW bust elnyelte a rémálmok világa.

Settenke lapos orra néhány szuszszantást, szisszenést küldött felé.

- Nincs igazad! - felelt erre Zsófi. Az álomvarangyok valóban arról híresek, hogy fosztogatnak, csalnak és hazudnak, de Kubus más volt. Vagy legalábbis kezdett megváltozni.

Az őrdenevér kétkedvefelborzolta a szőrét.

- Ne vitatkozzunk - javasolta a lány. - Nagy baj van és nem tudom kihez fordulhatnék. Mi hír járja a Világban?

Settenke hosszú perceken át csak sípolt, tutult, búgott, csipogott, s néha annyira beleélte magát a mondanivalójába, hogy fejjel lefelé lógva még a szárnyaival is mutogatott.

Zsófi így megtudhatta tőle, hogy a Lombvilág révülői mind szétszéledtek, a Gyémánt Jurta ága szinte teljesen kihalt, és ahol nemrég még százával nyüzsögtek a Kilenc Jurta ügyintézői, most csupán a szél csapkodja a sátrak nemezlapjait. A Hét Sárkányőr legtöbbje kénytelen volt visszatérni a Valóságba, s nem tudnak újra átrévülni az Álomvilágba, mert minden varázsigéjük félresikerül. Kende táltos tartja magát egyedül, bár többre nem képes ő sem, mint hagy kiült a Gyémánt Jurta elé, és folytonos dobszóval, énekkel kéri a legerősebb szellemek segítségét. Csakhogy már azok sem válaszolnak.

- Vége a világoknak? - suttogta elborzadva Zsófi. - Mi lesz, ha végleg bezárul a Valóság és a Világfa közötti átjárás? Többé senki nem képes révülni?

Settenke először erre is felelni akart, de aztán megértette, hogy a vajákos lány is tisztában van a válasszal. Ha bezárul minden átjáró a világ fa, az Álomvilág és a Valóság között, akkor az éberek többé nem látnak álmokat éjjel, s nem tudnak álmociozni nappal.

- Az embernek muszáj időnként álmodnia, mert még az éberek is az álmaik közben pihenik ki magukat - mondta Zsófi halkan, s közben a gomolygó ködöt nézte, mintha azon túl ülne láthatatlan lrallgatósága. - Ha többé nem álmodik senki, az emberek egyre fáradtabbak, zavarodottabbak lesznek, majd megőrülnek, és a Tfalóságban elszabadul a pokol. Történt már ilyen, mikor Adolf, az elmebajos mágus, átokverte szobafestő pemzlijével fehérre mázolta a Gyémánt Jurtát, és kioltotta az álomébresztő színeket. Akkoriban öt évig csak rémálmokat tudtak álmodni az éberek, s ezért háború dúlt az egész világon.

Settenke úgy csippantott, mint aki pontosan emlékszik mindenre.

- És az álmodozók! - folytatta Zsófi. - Ha bezárulnak az átjárók, és nem nyuik több ébredés Ajtaja, nemcsak a révülők szorulnak ki a Világfáról. Az éberek is elfelejtik a meséiket, és nem lesznek képesek újakat kitalálni. Sőt, házak, hidak, autók és semmi más sem épül többé, hiszen azok megtervezéséhez is álmodoznia kell az e3ereknek. Settenke, ha ez megtörténik, valóban vége lesz az összes világnak!

Az őrdenevér aggódva eleresztette a páfrányszárat, és bár máskor szörnyen utált a földön mászkálni, most mégis Zsófi ölébe röppent. A lány finoman megsimogatta Settenke puha, pihés hátát.

- Fogalmam sincs, mit tehetnek. Kubus ugyan elvezetett a rendelőhöz, ahol megtalálhatnám azt, aki megszervezte a Gergő elleni merényletet. De mit érek vele? Akárki a Megbízó, erős bűbájos kell legyen. Közönséges révülő nem állíthat a szolgálatába álomvarangyokat, és nem is idézhet meg a Valóságban álomgólemet. Ott, a pincében engem akart elkapni, de nem ismertem fel a tévéképernyőn az arcát. A doktor nem lehetett, ő túl ostoba. És bár Paulina kisasszony meglehetősen gonosznak tűnik, róla sem tudom elképzelni, hogy bűbájos. Talán a Holló tért vissza, vagy...

A páfrányosban hirtelen feltámadt a szél. Zsófi remegve nézett körül, s érezte, hogy a rémület átjárja egész testét.

- Valaki jár itt! - súgta Settenkének, aki nyomban a levegőbe röppent, és vad száguldozúsba fogott gazdája fölött. - De ez az én álmom! Ide senki...

A sűrű köd gomolyogni kezdett, sokkal gyorsabban, határozottabban, mint eddig. Nem a szél kavarta, magától formálódott. Két hatalmas, sötét üreg, egy vízszintes vonal, domborulatok és lapályok alakultak ki benne - végül Zsófi előtt egy ködből szőtt, ismerős arc jelent meg.

- Hódfarok néne! - kiáltotta a vajákos lány.

A fehér páraajkak megnyíltak, szellő suhogása adta közéjük a hangokat.

- Farkas Húga... - a szavak gyöngén libbentek, könnyen széttépte, elkergette őket a páfrányerdő legkisebb neszezése. Üdvözöllek, Farkas Húga!

- Hádfarok néne, merre vagy? - Zsófi előbb a ködből szőtt archoz akart rohanni, de aztán szerencsére meggondolta magát. A hirtelen mozdulatok végleg elhessentették volna a jelenést. - Szükségem van a tanácsodra. Egyedül vagyok, és nem tudom, mit tehetnék.

- Nincs idő... Figyelj jól!... Ne hidd el a görbe tükör képét!... A Megbízó a kuks minden rejtélyre, de ő nem... Meg kell találnod!... Találd meg, Farkas Húga!... És ha végül akad egy kis időd, szabadíts ki engem is...

A páfrányok hirtelen hajladozni kezdtek, a köd felkavarodott, majd elsimult.

- Hódfarok néne! - kiáltotta kétségbeesetten Zsó, fi.

A párából szőtt arc azonban már nem volt sehol.

 

X.

A sötétség küldöttei

 

Gergő felajánlotta Monyákos Tubának és Bunzennek, hogy az éj beálltával átcsempészi oacet a bűbájketrecek mezején az álomfogók táborába.

- A hegybe vájt alagutakat alaposan felderítettem - mondta. - Szerintem olyan járatokat is találtam, amikről az álomfogóknak fogalmuk sincs. Elvezetlek benneteket a szobámba, ott tölthetitek a következő három álomnapot.

- Szó sem lehet róla - tiltakozott a dohánylidérc. - Túlságosan kockázatos volna. Jó lesz nekünk Bunzennel idekinn az erdőben. Úgy vettem észre, még az álomfagók sem szívesen jönnek be a fák közé. Van itt valami...

- Mintha a vadon figyelne minket-dorombolta nyugtalanul a macska. - Én is érzem.

Végül abban állapodtak meg, hogy Gergő magával viszi Bunzent, elrejtve az inge alá. A macska megjegyzi az utat, és visszafelé hozhat magával élelmet.

- A hátamra kötözd a csomagot - javasolta púpját meregetve a macska. -A régi testemben sokszor cipeltem málhát a sivatagon át. Boldog emlékek!

Gergő kétkedve húzgálta a száját - már hallott róla, hogy Bunzen tevének Mpzeli magát - de nem akart vitatkozni.

A következő három álomnap feszült várakozással telt, s nemcsak a rejtőzködők és a sámánfi számára. Gergő észrevette, hogy Hold Dühe sokkalgyakrabban bújik elő a sziklafal mélyén rejlő barlanglakásából, mint korábban, és szinte elárasztja utasításaival az álomfogókat. A táborban eddig is nyüzsgött az élet, de most mintha megkergültek volna a vadászok. Elmaradtak a hajtások, nem fogtak be több rémálmot, viszont a bűbájketrecek lakóit gondosan két csoportba osztották. Ez rengeteg cipekedéssel járt, aminek eredményeként a folyó túlpartján végül két, egymástól jól megkülönböztethető "ketrecváros" alakult ki.

Gergőt nagyon is érdekelte volna, mi értelme ennek, de nem volt kitől megkérdeznie. Ha Böszmével olykor össze is találkoztak, a dolga után rohanó vadász csak szomorú, komor pillantást küldött a sámánfi felé, és Gergő sem igazán akart szóba állni vele.

Rajta kívül még Őzbűvölő Emese világosíthatta volna fel a fiút, de a lány egyetlen percre sem állhatott meg. Hol vizet hordott a jurtákhoz, hol a hatalmas cserépedényeket vagy a háromlábú vasfazekakat súrolta fényesre, mivel hamarosan rengeteg éhes szájat kell ellátniuk finom étkekkel. Akányszor Gergő megpróbált szóba elegyedni Emesével, ő mindig nagyon kedvesen mosolygott a fiúra. Mikor azonban beszélgetni kezdtek volna, folyton felbukkant a lány valamelyik nővére vagy húga, és kért tőle valamit.

Bunzen éjjelente átsurrant a ketrecek között, a hídon, majd a táboron, és a Gergő által mutatott titkos járatokon keresztül meglátogatta a fiút. A macska nagyon élvezte a málhahordó szerepét, és néha őrületbe kergette Gergőt azzal, hogy hosszú perceken át magyarázta, miként kell egy teve hátára megfelelően felerősíteni a csomagokat.

- Te nem vagy teve! - tört ki végül a sámántanoncból az igazság.

- A lelkem tevéé! - replikázott sértődötten a macska. - Ha valóban sámán vagy, ezt látnod kellene.

- Annyit tisztán látok, hogy tevének túlságosan macska vagy, macskának viszont túlságosan buggyant.

Általában ennyivel le is zárták a vitát. Bunzen elvonult a vadon felé, púpos hátán élvezettel billegtetve a Gergő által csent étkeket. Az álomfogó őrök csupán egyszer látták meg, de akkor is azt hitték, hogy káprázik a szemük.

A harmadik nap hajnalán Gergő még aludt, mikor sziklaszobája ajtótakarója félrecsapódott.

- Ébredj, mert mindenről lemaradsz! - rázogatta a fiú vállát türelmetlenül Őzbűvölő Emese. - Jönnek érkeznek a küldöttek!

Gergő már korábban is hallotta, amint a táborban az álomfogák arról sutyorognak, hogy Hold Dühe a szövetségeseit készül megvendégelni.

- Közeledik a mi időnk! - lelkendezett a lány. - Végre találkozhatunk azok vezetőivel, akik szerte a Világfán ugyanazért küzdenek, mint mi. És eljön...! Hallod, most már biztos! Eljön a Megbízó is, aki harcba vezet minket!

Gergő felkönyökölt puha prémekkel bélelt ágyán, és megütközve nézte Őzbűvölő Emese kipirult arcát. A lány most még százszor szebb volt, mint máskor, a sámánfi mégis keserű ízt érzett a szájában.

- Mégis, miről beszélsz? - kérdezte lassú, megfontolt szavakkal, hogy a lány is észrevegye: a vak lelkesedésnél több a józan megfontolás. - Csak nem azért vagy ilyen boldog, mert elpusztítjátok a Kilenc Jurtát, a Heteket és velük együtt a saját hazátokat, Álomföldét is?

Őzbűvölő Emese meghökkenve meredt a fiúra. A pír eltűnt az arcáról. A lány olyan gyorsan sápadt bele a nyomasztó gondolatokba, hogy Gergő attól tartott, mindjárt elájul.

- Tudom, hogy nem hiszel a harcunkban - mondta halkan s már-már ellenségesen.

- Azt sem tudom, miért harcoltok! -A sámánfi kezdett komolyan dühös lenni. - Neked talán elárulták, mire kell ennyi rémálmot összegyűjteni?

- Hold Dühe a legbölcsebb álomfogá, aki valaha is álmodott a Világfán! - vetette fel dacosan az állát Emese.

- A legbölcsebb álomfogó Szvapna volt, de ő halott. - Gergő maga köré tekerte a takaróját, és felkelt az ágyról, fekve vitázni meglehetősen nevetséges és kényelmetlen volt. - Az az igazság, hogy Hold Dühe semmit nem árult el nektek a Nagy Tervbó?. Most majd meglátjuk, kik is a szövetségeseitek. De ne lepődj meg rajta, ha a Gyökérszint legförtelmesebb szörnyetegeit látod a táborba révülni. Talán azt hiszed, hogy a Rontó Boszorkányok Szektája játszótéri kismamák hétvégi pletykaköre?

Őzbűvölő Emese, ha lehet, most még jobban elsápadt, mint az előbb. A következő pillanatban már Gergő is rádöbbent, hogy elárulta magát.

- Honnan tudod, hogy a rontó boszorkányok is jönni fognak? - az álomfogó lány hangja szúrt, mint a jégszilánk. A Gyökérgyötrő Törpék küldöttségén kívül még senki nem révült a táborba, és Hold Dühe a legfőbb vadászaink előtt is titkolja, kik jönnek rajtuk kívül.

Gergő nagy levegőt vett, és mélyen a lány szemébe nézett. Remélte, hogy sikerül szörnyen titokzatos képet vágrcia.

- Elfelejted, hogy sámán vagyok!

Őzbűvölő Emesét kilelte a hideg, beharapta alsó ajkát, és lesütötte a szemét - a fiú pontosan erre számított. Megfigyelte, hogy a renegát álomfogók a lelkük mélyén rajongással és nem kevés félelemmel emlegetik a sámánokat. Böszme korábban elmondta neki: a törzs legendái arról szólnak, hogy valaha, még a Valóságban, sámánok és táltosok vezették, védték őket. Égi Úrral is ezek a varázstudók tartották a kapcsolatot, de mind elhagyták Böszme őseit, mikor azok végleg átrévültek a Világfára, és álomfogókká váltak. Gergő azt is sejtette, hogy Hold Dühe azért igyekszik őt vadásszá tenni, mert a törzsnek nagyon nagy szüksége volna egy sámánra.

- Menjünk! - szólt határozottan a fiú, kihasználva, hogy sikerült összezavarnia Emesét. - Látni akarom a híres szövetségeseiteket. És persze a titokzatos Megbízót.

- Az erkélyről mindent megfigyelhetünk, sokkal jobban, mintha lemennénk a tömegbe - suttogta a felindultságtól még mindig remegő álomfogó lány. Gergőt zavarta, hogy Emese úgy áll félre az útjából, majd oson utána a folyosókon, mintha szolgáló volna, de ez még mindig jobb volt, mintha tovább tanakodna.

Az erkély széles kőpárkányán ülve valóban tökéletes kilátás tárult eléjük. Gergő nyomban felfedezte, hogy a hídon túl, a ketrecek által szabadon hagyott területen az éjjel felállítottak egy szokatlanul díszes és nagy méretű jurtát. Darabjait eddig biztos a barlangraktárakban őrizték, pontosan erre a különleges alkalomra turtogatva.

A díszjurta körül válogatott fegyveresek őrködtek. Gergő felismerte közöttük Böszmét, aki most bőrpáncélt erőltetett hatalmas pocakjára, pedig szörnyen utálta ezt a kényelmetlen öltözéket.

A ketrecek közötti üres terület jelentős részét földbe szúrt bűvös fáklyákkal kerítették el. A középen álló totemoszlop faragásaiból (turulmadár ült a csúcsán) Gergő rájött, hogy az álomfogók révülőteret hoztak létre. Így a vendégek nem összevissza, bárhol a tábor területén bukkantak fel, hanem a díszjurta közelében, ami kényelmessé tette a fogadásukat.

- Nézd, ott vannak a törpék vezetői! - mutatott Emese lefelé. Az izgatottságtól már megfeledkezett előbbi zavaráról, s ennek Gergő is örült.

A Gyökérgyötrő Törpe küldöttsége három apró, töm zsi személyből állt. Bár az álomfogóknak a derekáig sem értek, ezek a kis fickók tekintélyt sugároztak magukból. Térdig csüngő, gondosan fésült szakálluk szinte egyformá vá tette őket, bőrpáncéljuk szegecsei és a sisakjuk szikrázva verte vissza a felhők mögül éppen előbukkanó nap sugarait. Gergő leginkább a kezükben tartott, sétabotként is használható szekercéjüket csodálta meg, melynek nyelén varázsrúnák sorakoztak, éle pedig kéken derengett.

- Még soha nem hallottam róluk - jegyezte meg a fiú.

- Az apám mesélte, hogy a Gyökérszinten laknak. Ott, ahol a legvastagabbak a gyökerek - magyarázta Emese. Egész városokat vájtak a Világfába. Szívből utálják a táltosokat, mert a Hetek meg akarták tiltani nekik, hogy tovább faragják, lyuggassák a gyökereket.

- Ha Kende táltos ilyesmit kér tőlük, arra biztos jó oka van - jegyezte meg Gergő. - Szerinted mi történik az olyan fával, aminek szétfarigcsálják a gyökereit?

Őzbűvölő Emese dacosan rántott a vállán. A sámánfi tavább beszélt volna, de ekkor a révülőtér totemoszlopának tetején a turul meglendítette szárnyát. A bűbájos szobor újabb küldöttség érkezését jelezte, s ezután már nem is maradt idő a szavakra, mivel Hold Dühének szövetségesei egymás után révültek be a körbe.

Elsőként az álomvarangyok érkeztek. Gyanakvón pislogtak a rájuk várakozó álomfogákra, meztelen bőrükön az izgalomtól veszett iramban kavarogtak a szürke fekete foltok. Majd a Hülloic Honának Legfőbb Csusszanói jelentek mega totemoszlop tövében. Gergő soha nem gondolta volna, hogy létezik kutya nagyságú kecskebéka, ötméteres vízisikló és autóhosszúságú zöld gyík. A Gyökérszint állatainak képviselői értelemtől csillogó tekintettel vizslatták, hol találhatnának némi meleget, mert ez az álomvilág megdermesztette bennük a vért.

Utánuk a Rontó Boszorkányok Szektájának három némbere tűnt elő a semmiből. A fekete ruhás, bő szoknyás asszonyságok röppenve jelentek meg, nyomban a magasba emelkedtek, és csak akkor szálltak le a díszjurta mellett, miután körberepülték a területet. Gergő ámulva nézte mérhetetlenül kövér vezetőjüket, akinek sütőlapátjára pótröppenőket kellett erősíteni, hogy elbírják a súlyát. A sámánfi beárnyékolta a szemét, hogy jobban lássa Monyákos Klotildot, akiről természetesen már hallott Tubától.

A turul ismét meglengette a szárnyait. Távoli, gyorsan erősödő dübörgés hangzott fel, s a következő pillanatban a révülőtérre érkezett a Szellemdobolók Klánjának három küldötte. Gergő hallotta, hogy Emese halkan felsikolt, s maga is érezte, hogy álomlelke minden porcikája megdermed az iszonytól. A régen holt sámánok fehér ködgomolyokká sűrűsödtek, és a talaj fölött lebegtek. Az álomfogó őrök akaratlan hátratéptek a közelükből, sőt a rémálmok némelyike is vinnyogva húzódott ketrece túlsó sarkába.

- Kik ezek? - suttogta elborzadva Őzbűvölő Emese.

- Tehát róluk sem szólt a ti bölcs vezéretek? - kérdezte enyhe gúnnyal Gergő. -Akkor majd én mesélek neked a Szellemdobolók Klánjáról. Ők mind rég holt sámánok, vajákosok, bűbájosok, akik mégsem léptek be az Ősök Jurtájába, mert úgy vélik, hogy minden hatalom őket illeti. El akarják pusztítani a Heteket, hogy azután a Világfát és a Valóságot is uralják, sötét varázslattal borítva el mindent, mert féltékenyek az élők elevenségére. Nálukgonoszabb szörnyetegek talán nem is léteznek a Mindenségben.

Őzbűvölő Emese tágra nyitott szemmel, vacogó fogakkal bámulta a piszkosszürke ködfigurákat. Gergő megsajnálta a lányt, ezért átkarolta a vállát, hogy bátorítsa, majd a fülébe súgta:

- Nyugodj meg, Kende táltos nem engedi, hogy ők legyenek a Világfa urai.

Emese azonban váratlanul elhúzódott a sámánfitól, és ismét dacosan, bár kvnnyes szemmel felvetette az állát.

- Akármit mondasz, Hold Dühe akkor is jót akar! mondta. - Lehet, hogy a Tetejetlen Fa leggonoszabb lényeivel kötött szövetséget, de a látszat csal. Én biztos vagyok benne, hogy amintgyőzünk, Hold Dühe ellátja a baját ezeknek a för telmeknek.

- Vagyis nyakára hág egykori szövetségeseinek? - kérdezte felhúzott szemöldökkel Gergő. - Nem ezt nevezik hitszegésnek?

Őzbűvölő Emese nem válaszolt. Különben sem maradt több szóra idő, mivel a turul ismét lendítette a szárnyát. A révülőtéren három hangos pukkanás kíséretében mókás lények jelentek meg. Aprók voltak, tán még kisebbek, mint a gyökérgyötrő törpék, és láthatóan a szemetesekből öltözködtek. Vezetőjük penészes kartondobozból hajtogatta felöltőjét, melynek mellrészén egy hűtőszekrény rajza kéklett, fején pedig piros lábast viselt.

Két társa bevásárlószatyrokból, falról tépett plakátokból, egykori postazsákokból válogatta össze öltözékét. Amint megjelentek, büszke képpel kibontották zászlójukat (megpörkölődött szélű lepedő egy partvisnyélen), melyen csálé betűkkel ez állt: Lidérccsapás (Bele a képedbe!) Akciócsoport.

- Már csak ők hiányoztak! - sóhajtott Gergő. A táltosképzőben már hallott erről a társaságról, mely Monyákos Tuba egykori Lidércvihánc Gerilláinak nyomdokaiba lépett, és azokat a lidérceket gyűjtötte egybe, akik nem voltak hajlandóak a Lidérccsíny Felügyeletnek engedelmeskedni.

A révülőtér ismét kiürült, hogy azután a következő küldöttség töltse meg. Az Íz-surranók látványától megint kilelte a hideg azokat, akikben még volt némi jóérzés. Ezek a levegőben suhanó, öklömnyi felhőpamacsok halkan zizzenve kavarogtak, gomolyogtak, mohón keresve a meleg vérű lényeket. Betegség szellemek voltak az ízek, s akihez csak hozzáértek, azt hamarosan láz, köhögés, hidegrázás és egyéb rossz borította el. Az álomfogó őrök idegesen markolták meg fegyvereiket, a rontó boszorkányok védőigéket motyogtak az orruk alatt, és még a lidércek is kitértek a felhőpamacsok útjából.

Utolsóként az Atokverők Varázskörének vezetői révültek a térre. Ők is hárman jöttek, s mindenki mástól, de még egymástól is különböztek. Az első majomhoz hasonlatos, tüskés bőrű, kutyapofájú szörnyeteg volt. Ezüstös bőrén csillogott a napfény, rosszindulatú szeme vadul villogott. A második rég kiszáradt, recsegő gyökereken araszoló, girbegurba fa képét mutatta, amelynek mohos odvából rettenetes bűz áradt, leveletlen gallyaival pedig folyton maga körül csapkodott, mintha agyon akarna ütni valakit... Vagy inkább bárkit, aki csak a közelébe kerül.

A legkülönösebben azonban az átokverők vezére nézett ki. Gergő döbbenten bámulta, öklével még a szemét is megdörzsölte - ugyanis a révülőtéren egy vécécsésze tűnt fel! Amíg nem mozdult, semmiben nem különbözött a legközönségesebb vécéülőkéktől, fehér porcelán, faperem és fedő. Azután elindult a díszjurta felé, s úgy hullámzott, görbült, mintha gumiból volna. Beszélt is, és olyankor gurgulázó hangokat hallatva emelgette az ülőkéjét.

Gergő úgy érezte, eleget látott. Az Átokverők Varázsköre az egyik legveszélyesebb, és legősibb társaság volt, amely állandó háborúságban állt a Hetekkel. Mindenféle átoktermő szörnyeteget, hegyi, erdei, barlangi förtelmet maguk közé fogadtak.

S úgy tűnt, most már városi, Valóságból érkező tagjai is akadtak, mint ez az eleven vécécsésze.

A renegát álomfogók tábora hirtelen elnémult. A küldöttségek felsorakoztak a díszjurta előtt, az őrök vigyázzállásba merevedtek, a bámészkodók az izgalomtól remegve bámulták a faragott turulmadarat. Olyan csönd támadt, hogy Gergőhallani vélte a távoli vadonban rejtőző Monyákos Tuba izgatott szuszogását.

A totemoszlop tetején megmozdult a turul, szárnyait a magasba tárta, éles csőrét az égnek bökte. A sámánfi visszafojtott lélegzettel figyelt, mert tudta: a következő pillanatban megláthatja végre azt, akinek a parancsára a Világfa sötét erői szövetségre léptek.

A turul szárnyai süvítve szelték a levegőt, s mikor végük a földet érte, a semmiből felbukkant a Megbízó...

Zsófi olyasmire szánta el magát, amiért később majd minden bizonnyal kicsapják a Vajákosképzőből, sőt örökre bevonják a révülési engedélyét. Mégis meg kellett tennie, mert egyedül nem bírt volna az előtte álló feladattal. A művelet azonban rendkívül kockázatos volt, főleg egy gyakorlatlan vajákostanonc számára.

Zsófi leóvakodott a Csipetke utcai ház udvarára, s most még fokozottabb gonddal leste, hogy Nemcsókék leskelődnek-e. A házaspár azonban épp a tévé legfrissebb, csupán ezredszer ismételt közvetlen ajánlatát bámulta, azt fontolgatva, megrendeljék e telefonon a hihetetlenül olcsó műanyag fülvakarókészletet, ajándék vattapamacsokkal.

A pinceajtó nyekeregve tárult fel, s jeges levegőt lehelt Zsófi kipirult arcába. A lány annyira félt, hogy nem csupán a fogai koccantak össze, de a két térde is erőtlenül rogyadozott. Az eszével tudta, hogy odalenn már nem kell tartania az álomgólemtől, hiszen az darabjaira hullott, miután rémálomörvénybe szippantotta szegény Kubust. A szíve mégis összevissza kalapált a rémülettől.

A széntároló fülkékben dermesztő csönd, kísérteties félhomály ülepedett. Az elfeledett kacatok szomorúan dőltek, gabalyodtak, simultak egymáshoz. Zsófi bűbájlángot libbentett a tenyerébe, de a gyenge kis fénynél csupán egyetlen, rebbenő pillantást mert vetni arra a fülkére, melynek közepén még mindig ott hevert az álomgólem összetört tévéfeje.

Abba a ficakba sietett, ahol már napok óta hiába várta őt és Gergőt a két heverő. Itt volt a legtöbb szabad hely, talán kétlépésnyi üres, poros padló. Zsófi kabátja zsebéből krétát, öt gyertyát és egy apró dobozkát vett elő. Az utóbbiban nyárról félretett, szárított legyek zörögtek. Ezután a krétával tökéletes kört rajzolt a padlóra, ügyelve rá, hogy mindenhol zárva legyen. Következtek a varázskörön belüli egyenes vonalak, melyek végül pentagramot adtak ki. Ennek öt csúcsába állította a gyertyákat, és halk bűbájszóval sorra gyújtotta őket.

A meleg, barátságos lobogás végre önbizalommal töltötte el a vajákos lányt.

- Helyesen cselekszem! - suttogta magának. - Ezt Kende táltosnak is be kell majd látnia, ha a Hetek bírósága elé állítanak azért, amit most teszek.

A pince mélyén, mintha az öreg falak akarnának válaszolni, halkan felbúgott egy rég kiszáradt vízvezetékcső. Zsófi ismét a zsebébe nyúlt, s elővette a bűbájostorát, majd a denevér formájú rongybabát. Az utóbbit a varázskör közepére fektette, eligazította a szárnyát, kisimította a fülét.

- Tárulj, kapu, tárulj ránk, egyesüljön két világ!

A varázsvers első szavánál a gyertyalángok meglibbentek, színt váltottak, sárgából zölddé, majd kékké, végül vörössé lettek. A másodiknál felparázslott a varázskör, és a pentagram egyenes vonalai hullámot vetettek. Az utolsó szó után akkora dörrenés söpört végig a pincén, hogy a bérház minden ablaka megrezzent a keretében.

- Ébredjen az alvó, Valóság fogadja, elevenné legyen az álmodó rongybaba!

Így kiáltott Zsófi, és a bűbájostorral suhintva rábökött a varázskör közepén heverő denevérre. A bőrszíjakból aranysárga villám csapott ki, eltalálta a rongybábut, ami felpattant a levegőbe, s már nem is esett vissza a padlóra.

Settenke, a hús-vér őrdenevér boldogan füttyögve repülte körbe a széntárolót. Azután kicikkant a folyosóra, de nyomban vissza is tért, és felfüggeszkedett a plafonról csüngő, rég nem világító villanykörte drótjára.

- Ezért biztosan lemondhatok a varázstudományomról - sóhajtott Zsófi, és a dobozkából finom dögléggyel kínálta segítő állatát. - Mindegy: a holnap gondjaival bajlódjon majd a holnapi Zsófi.

Settenke helyeslően kattogott néhányat, majd lenyelte a legyet. A vajákos lány cipőjével szétsöpörte a varázskört, a pentagramot, majd eloltotta és a zsebébe tette a gyertyákat.

- Szövetséges nélkül soha nem jutnék a Megbízó közelébe - mondta Zsófi, s érezte, hogy Settenke eleven jelenléte máris erővel tölti meg a tagjait. - Nappal azonban nem röpködhet felettem egy denevér, különben megbámulnának a járókelők. Este indulunk nyomozni, mielőtt dr. Produk és Paulina kisasszony bezárják a rendelőt.

Az őrdenevér izgatottan füttyentett.

- Igen, a nőt követjük - felelt a vajákos lány - Hódfarok néne álmomban azt mondta, ne higgyek a görbe tükörnek. Paulina kisasszony picike termetével, fura megjelenésével pont olyan, mintha az elvarázsolt tükörtermekből szökött volna ki. Azt hiszem, nyomon vagyunk!

Settenke bizonytalanul széttárta bőrszárnyait, de nem vitatkozott.

 

*

 

Hold Dühe elsőként a Megbízót vezette a díszjurtába, s csak miután ők eltűntek a nemeztakaró mögött, követték példájukat a küldöttség tagjai. Gergő a mellvéden ülve öklével dühösen az érdes kőre csapott.

- Nem láttam belőle szinte semmit! - fortyogott. - A köpeny és a csuklya eltakarta az alakját és az arcát.

Ozbűvölő Emese néhány pillanatig még a lassan oszladozó tömeget nézte, majd észbe kapott.

- Mennem kell, kezdődik a vacsora!

Gergő az álomfogó lány után nyújtotta a karját. Mondani akart neki valamit, csak hogy ne haraggal váljanuk el. Emesét azonban már el is nyelte a sziklajáratokba vezető folyosó, és a sámánfi egyedül maradt nyomasztó gondolataival.

A revülőtérre érkezett vendégeket kimeríthette a Világfa távoli tájairól idáig tartó utazás, mivel a következő órákban folyton csak ettek, ittak. Az álomfogók asszonyai és lányai Hold Dühe szigorú utasításai szerint készítették el a különböző étkeket. S nem csupán sűrű gulyás, ínycsiklandó vadkansült került a kondérokba, fatálakra, de olyan "különlegességek" is, amiket eleven ember soha a szájához sem venne. Gergő döbbenten és háborgó gyomorral figyelte, amint néhány fényes szőrű bárányt vonszolnak kötőféken a díszsátorba, hogy azután rogyadozó térdekkel, láztól csillogó szemmel kerüljenek elő onnan. Hamar rájött, hogy a szerencsétlen jószágok az íz-surranóknak nyújtottak táplálékot: a betegségszellemek az egészséget szívták ki belőlük.

A Hüllők Honának Legfőbb Csusszanói tucatnyi óriás szitakötőt kaptak. Gergő csak remélte, hogy a szépséges állatokat nem Emesének kellett megsütnie, mert abba a lánynak a szíve szakadt volna meg. Néhány álomfogó asszony titokzatos, szorosan lezárt agyagedényeket is a jurtába cipelt, melyekről sejteni lehetett, hogy olyan étkeket tartalmaznak, melyekből az átokverők szörnyetegei lakmároznak.

Egyedül a szellemdobolók maradtak vacsora nélkül. Nekik már rég nem volt szükségük semmiféle táplálékra. Legfeljebb a pecsenyék illatát szívták magukba, emlékezve arra az időre, mikor még volt testük.

Gergő kivárta a sötétséget, majd átsétált a táboron. Megfigyelte, hogy amelyik álomfogónak nem kellett a díszjurta közelében lennie, az inkább messziről elkerülte a festett nemezlapokat. A fegyvereseket gyakran váltották a bejúratnál, mert valami különös oknál fogva mindetgyengeség, rosszullét, émelygés fogta el, bizonyára a förtelmes álomlények miazmás kipárolgásaitól.

A sámánfi úgy tett, mint akinek sürgős dolga akadt a bűbájketrecek között. Mikor senki nem figyelt rá, a megbeszélt helyen belopózott a vadon fái közé. Nem kellett sokáig téblábolnia a sötétben, hogy rátaláljon Monyákos Tubára és Bunzenre.

- Megérkeztek - súgta Gergő. - Ha most idehívhatnánk az Álomfelügyelet összes révülőjét, egy csapásra letartóztathatnád a legveszélyesebb bűbájosok javát.

- Anyu? - kérdezte türelmetlenül a dohánylidérc. - Ő is itt van?

Gergő sajnálkozva bólintott. Monyákas Tuba elkeseredve, szemernyi haraggal rántotta meg a vállát.

- Az ő baja, ha a rossz oldalra állt - mondta aztán. - Elcsípem a grabancát, és kirázom a szoknyájából őnagyságát, ha százszor is az anyám.

Bunzen idegesen rángó farokkal lépegetett körülöttük, s halkan kurrogott.

- A Megbízó? Ő is itt van?

Gergő elmondta, hogy látta ugyan a lázadás fővezérét, mégis olyan, mintha nem látta volna.

- A ganosztevők folyton ezt csinálják! - háborgott Monyákos Tuba. - Csuklyába, bő köpönyegbe vagy egyenest mágikus ködbe burkolják magukat, hogy felismerhetetlenek maradjanak. Én már olyanról is hallottam, aki egy naplóba bűvölte magát, hogy kivárja, amíg újra erőre kap.

- Ha befejeztétek a háborgást, induljunk! - sürgette őket Gergő. - Sajnos nem tudtam bűbájostort szerezni, hogy varázslattal rejtselek el benneteket, míg a díszjurta közelébe érünk.

- Jól jönne most néhány vakulj-levél- sóhajtott Monyákos Tuba. - Sebaj, majd lopakodunk.

Ezt a tervet legkönnyebben Bunzen tudta végrehajtani. A púpos macska fekete szőre teljesen beleolvadt az éjszaka árnyaiba, puha talpán pedig nesztelenül surrant ketrectől bokorig, bokor tól mosogatásra váró kandérig. Gergő viszont úgy döntött, ő nem rejtőzik, míg csak egészen a jurta közelébe nem érnek, hiszen neki még mindig szabad járása volt a táborban. Az álomfogák ügyet sem vetettek rá, s a rosszulléttől szédelgő őrök is inkább háborgó gyomrukra, semmint a tébláboló fiúra figyeltek.

Monyákos Tuba már sokkal nehezebb helyzetben volt. Bízott azonban leveles ruhájában, no meg lidérctudományában, ami az ákázás mesterévé tette. Lassan haladt a jurta felé, mert gyakran kellett megtaposott, ázott bokornak tettetnie magát, de azért végül ő is megérkezett a nehéz jurtalapok árnyékába.

Odabenn már a végéhez közeledett a lakoma. A holtsápadt asszonyok kivezették az utolsó, a surranók által megbetegített bárányt, és félredobták a kiürült, gyanús szagokat árasztó agyagedényeket, majd fáradtan a sziklafal lábánál álló lakhelyükre támolyogtak. Hold Dühe üres kéregtekercseket, térképeket, írószerszámokat hozatott, s ez már előre jelezte, hogy végre megkezdődik a haditanács.

Gergő tíz körömmel próbált lyukat ásni a jurta mellett, hogy azon bújjanak be, de Monyákos Tuba intésére félbehagyta. A dohánylidérc levélruhája mélyéről csillanó pengét vett elő, és lassan nyílást metszett a vaskos nemezbe. A díszjurta hangjai azon át végre kiszűrődtek hozzájuk, s csak arra kellett ügyelniük, hogy a bent ülők észre ne vegyék a keskeny rést.

- Százhúsz rémálmot találtam alkalmasnak a Hajtásra! - zengte éppen Hold Dühe bronzkemény hangja. -A többit elkülöníttettem a ketrectábor nyugati oldalára, mivel számunkra hasznavehetetlenek. Amint távozunk innen, szabadon engedem őket.

- Szabadon? - a felcsattanó, dermesztően hideg hangtól Gergőnek összekoccant a foga. Azonnal tudta, hogy a Megbízó beszél, bár nem láthatta őt. A sámánfinak hatalmasat dobbant a szíve, mert néhány pillanatig úgy érezte: ismeri a hang gazdáját, és mindjárt eszébe is fog jutni a neve. - Már miért engednénk szabadon a befogott rémálmokat?

- Hiszen nincs rájuk szükségünk - Hold Dühe hangjában bizonytalanság rebbent. - Hadd térjenek vissza az éberek álmaiba.

- Ostobaság! - süvöltötte a Megbízó. -Ami egyszer a hatalmunkba került, azt vagy használjuk, vagy elpusztítjuk.

A szellemdobolók és az íz-surranók helyeslően sziszegtek, a majomszerű átokverő idegesítően felvihogott.

- Ahogy parancsolod - kongott Hold Dühe válasza. A használható rémálmok mind készen állnak a Hajtásra.

- Akkor lássuk végre, mi Tesz a többiek dolga! - a puha, mégis követelődző hang Monyákos Klotildé volt, amit Gergő abból sejtett, hogy a mellette kuporgó dohánylidérc összerezzent.

A rontó némber kérdésére öblösen buggyanó, mély hang válaszolt, ami egyedül az átokverő vécécsészétől származhatott.

- Javaslom, hogy minden álomlény úgy vegyen részt a hajtásban, ahogy az a leginkább megfelel a képességeinek. A gyökérgyötrő törpék bánjanak el az Erdők Atyjának legveszélyesebb őrfáival.

Válaszul fejszék csattantak páncélokra.

- A csusszanók és lidércek az erdő állatait némítsák el folytatta az átokverők vezére. -Az íz-surranók és a szellemdobolók pedig...

A díszjurta nemezlapjait hirtelen jeges szél dagasztotta fel belülről úgy, hogy a tartókötelek recsegtek az erőlködéstől. A dermesztő huzat hangakká állt össze, és jól kivehetően zengett.

- Milyen jogon adsz te utasításokat a nemes sámánok holt gyülekezetének? Mi, a szellemdobolók, egyedül a Megbízónak engedelmeskedünk.

A tanácskozás vitába torkollt. Gergő izgatottan fülelt, hátha többet is megtudhat az összevissza kiáltásokból, szitkokból és elharapott átokszavakból. Miféle Hajtásra készülnek ezek odabenn? Merre terül el az Erdők Atyja, és miért akarják megrohanni? Hát mégsem a Hetek ellen szervezkednek a Világfa sötét mágiát űző szörnyetegei? De akkor a Rontó Boszarkányok Szektája miért gyengítette le varázsfőzetével a Kilenc Jurta összes sámánját, vajákosát és garabonciását?

A heves vita olyan hirtelen szakadt félbe, mintha a bent üloicre csendvarázst küldtek volna. Gergő elég rég volt már révülő ahhoz, hogy ösztönei jelezzék, ha valami baj történt. Körbepillantott, de nem látott semmi szokatlant. Monyákos Tuba ott kuporgott mellette, pont úgy, mintha csak félig széttaposott bokor volna. Az álomfogó fegyveresek gyomrukat simogatva, zöld arccal igyekeztek kibírni a szolgálatot, míg leváltják őket.

Távolabb a bűbájketrecek kék derengése ugyan adott némi fényt, de arrafelé is nyugodt volt a sárral borított táj.

- Itt van! - szólalt meg a boszorkányok vezére a néma jurtában. - Arra!

És ekkor Gergőbe belemart a felismerés: Bunzen eltűnt!

A púpos macska egyetlen perccel korábban még ott sündör gött a közelükben, ügyelve rá, hogy sárga szemének villanása el ne árulja, ha egy őr mégis felpillantana szenvedéséből. Azután a tanácskozás annyira lekötötte Gergő figyelmét, hogy teljesen megfeledkezett Bunzenről, aki talán úgy döntött, mégis visszatér volt gazdájához, és beárulja őket.

A sámánfi felugrott, hogy a ketrecek felé rohanjon. Monyákos Tubának nem kellett szólnia, a lidérc talán még gyorsabban megfejtette a jeleket, mint ő, és az ellenkező irányba sur rant, halkan zizegtetve leveleit.

A díszjurta oldalán metszett rés hatalmas reccsenéssel hasadt szét. Gergő iszonyodva nézett farkasszemet a majomszerű átokverő kutyapofájával, melyből sűrű nyálcsík nyúlt a földig, kibújva a borotvaéles fogak közül. A szörnyeteg felhördült, s már ugrott is a szabad térre. Mögötte az egyik szellemdoboló szürke gomolygásban tört át a megnagyobbított hasítékon, utat engedve két íz-surranónak és a haragtól torz arcú Hold Dühének.

- Ott van! - sikoltotta a rég holt sámán szelleme. Füstkar ja meztelenül lendült a levegőbe, ahogy az egész alak sem viselt semmilyen ruhát. Gergő hallott már róla: ő lehetett Kalpagos Csanád, pillanatnyilag a kalpagja nélkül.

A szabadba tóduló szörnyetegek mind Monyákos Tubára meredtek. A lidércnek semmi esélye sem maradt a menekülésre. Felegyenesedett, hiszen álcáját leleplezték. Hold Dühe a derekán függő bűbájostor felé nyúlt, de szeme sarkából közben felfedezte Gergőt is.

A sámánfi villámgyorsan átlátta a helyzetet. Ha okosan cselekszik, még tűnhet úgy, hogy ő éppen csak erre téblábolt.

Ehhez azonban...

Diadalüvöltésben tört ki, és két ugrással a dohánylidércnél termett. Monyákos Tuba annyira meglepődött a rohamozó Gergő láttán, hogy meztelen talpai gyökeret vertek a ragacsos latyakban. Nem is próbált menekülni. A sámánfi rávetette magát a dohánylidércre, ledöntötte a földre, és a mellére ült, habár közben ő maga is megbotlott. Arca néhány pillanatra elmerült a sárban, vadul köpködve próbált megszabadulni a keserű ragacstól. Érezte, hogy a vastag földréteg máris száradni kezd rajta, olyan fekete maszkot kenve rá, hogy még Boglárka sem ismerné fel, ha látná.

- Elfogtam! Megvan a kém! - kiáltotta Gergő.

A küldöttségek tagjai - ki a hasítékon, ki a jurta feltáruló nemezajtaján - sorra köréjük gyűltek. A még mindig értetlenül pislogó álomfogó őrök fáklyákat hoztak, így a területet nyugtalanul vibráló, sárga fény borította be.

- Elfogtam az ügynököt! - szólt ismét Gergő, és tenyerét rátapasztotta Tuba szájára, nehogy elárulja őt. - Várom a parancsod, Hold...

Nem fejezhette be a mondatot, mert ekkor fölé tornyosult Monyákos Klotild hegy méretű alakja. A boszarkány vastag karján ott dorombolt a púpos macska, sárga szemét villogtatva, és semmi kétséget nem hagyva felőle, hogy ő volt az áruló. Most csak egyetlen nyávogásába kerül majd, hogy leleplezze Gergőt, s véget vessen a színjátéknak.

Bunzen azonban hallgatott.

- Kötözzétek meg! - kiáltott Hold Dühe. - Később kivallatom.

- Erre semmi szükség - a háttérből most a Megbízó lépett elő. Fekete köpönyege széle a latyakban ázott, csuklyáját pedig oly mélyen húzta az arcába, hogy semmi nem látszott belőle.

Közel lépett a földön heverő lidérchez és a rajta térdeplő Gergőköz. Hosszan, csendben nézte mindkettejüket. A sámánfit megint elfogta a rettenetes gyanú, hogy igenis ismeri a Megbízót, tudja a nevét, csak épp képtelen kimondani azt.

- Engedd meg, hogy személyesen kérdezzem ki! - ajánlkozott Kalpagos Csanád, fehér párafelhő szavakat pöffentve a levegőbe. - Ismerem a vakarcsot, elszámolnivalóm van vele.

A körben álló küldöttek némelyike kezdett megvadulni. Az íz-surranók piszkosszürke pamacsai folyton a sárban heverő Tuba felé lendültek, a hüllők ragadós nyelvüket nyújtogatták, és az átokverők fehér porcelános vezére azt gurgulázta:

- Ültessétek rám, és mindent be fog vallani!

A Megbízó tűrte egy darabig a hangzavart, majd felemelte jobb karját, mire csend lett.

- Megmondtam, hogy nincs szükség vallatásra. Ez itt az Álomfelügyelet ügynöke, aki véletlenül bukkant a nyomunkra. Legalábbis nagyon remélem, hogy véletlenül!

Gergő látta, hogy a tekintélyes méretű főboszorkány szájsarka kissé megrándul, Bunzen hátán pedig felborzolódik a szőr.

- Oljétek meg! - mondta ki halkan a végső utasítást a Megbízó, és már fordult is, hogy távozzon. A sámánfi sártól ragacsos arccal, félvakon pislogva is látta, hogy Hold Dühe előveszi bűbájostorát. Gergőt erős karok ragadták meg, és szinte letépték Monyákos Tubáról, akit megbénított a félelem.

- Gyere, kölyök, ez már nem a te dolgod! - súgta Böszme a sámánfi fülébe. A rémálomvadász volt ugyanis, aki igyekezett a halálraítélt közeléből eltávolítani Gergőt.

Hold Dühe meglendítette feje fölött a bűbájostort, ami hangos visítást hallatott, amint feltöltődött a sötét varázserővel.

A fiú ordítani akart, de kapkodó lélegzete a szájára ragadt sarat a torkára szippantotta, és fulladozni kezdett.

A halálos átok elhangzott, a bűbájostor iszonyatosat dörrent. A varázserő fekete darázsrajként száguldott a földön heverő lidérc felé, aki kétségbeesetten az arca elé kapta két karját.

Éles kiáltás harsant, s egy másik bűbájostor is felsziporkázott. A két varázslat a levegőben találkozott, vakító villanásban oltva ki egymást, mielőtt Hold Dühének átka elérhette volna Monyákos Tubát.

A körben állák döbbenten felhördültek. A szokatlan hangra, vagy talán, mert elmaradt a lidérc halálsikolya, a Megbízó ismét feléjük fordult. Csuklyája sötétségében ádáz haragtól villant a tekintete, amint felfogta, hogy mi történt.

- Monyákos Klotild! - mondta szívszorítóan rideg hangon. A küldöttség minden tagja rémülten húzódott hátrébb, egyedül hagyva az óriási boszorkányt, akinek jobbjában még mindig apró szikrákat vetett a bűbájostor. - Mit műveltél, némber?

Monyákos Klotild pufók arca fehérebb volt, mint az átokverő vécécsésze oldala, de orra vashegyét mégis dacosan felvetette.

- Tuba a fiam - mondta. - A lidérccsemetém. Addig nem ölhetitek meg, míg én élek.

A küldöttségek tagjai ádáz őrjöngésbe kezdtek. A törpék fejszéiket lengették, a lidércek hisztérikusan sikítoztak, a sámánok szellemei pedig még fehérebbek lettek, mint eddig bármikor.

- Ez árulás, boszorkány! - szólt halkan, metsző hangon a Megbízó. Majd hirtelen apró, bonyolult mozdulatot tett bal keze mutatóujjával, mire Klotild kezéből kiugrott a bűbájostor, és perzselő szikrákat köpve kettétört a levegőben, hogy végül hasznavehetetlen fadarabként hulljon a sárba. Gergő még soha nem látott olyat, hogy egy révülő puszta kézzel varázsoljon, ezért most az ámulat némította meg.

- Aki halni akar, annak én nem állok útjába - közölte a Megbízó, majd hátat fordított a társaságnak, s már távozás közben köpte parancsát Hold Dühe felé: - Zárjátok mindkettőt bűbájketrecbe. Később magam akarok végezni velük.

Az álomfogó fegyveresek elvezették a lidércet és édesanyját. A küldöttek is szerteszállingóztak, hogy egymás között beszéljék meg az eseményeket. Gergő letörölte arcáról a sarat, s már azon volt, hogy csendben elasonjon, mikor Hold Dühe hozzá lépett. A sámánfiban megfagyott a vér, bár látta, hogy a renegát álomfogók vezérének arcán most szokatlanul nyugodtak a varázsjelek.

- Bebizonyítottad, hogy hű vagy hozzánk, Farkas - mondta a férfi. -A mi bölcs Megbízónkat nem akarom azzal zavarni, hogy bemutassalak neki. Én azonban felajánlom neked, hogy tarts velünk a Nagy Hajtásra, és légy az álomfogóim sámánja. Elfogadod?

Gergő legszívesebben ököllel esett volna neki Hold Dühének, ennek az öntelt, elvakult álomfogónak, aki a Világfa leggonoszabb lényeivel kötött szövetséget. A háta mögött azonban ott érezte Böszmét, és ettől valahogy nyugalom öntötte el. Gondolkodott néhány szemhunyásig, miközben a távolból hallotta, hogy a két Monyákosra rácsapódik a bűbájketrec ajtaja.

- Elfogadom az ajánlatodat, és ígérem, hogy sámánként az álomfogók érdekeit szolgálom ezentúl - szólalt meg végül Gergő, s örült, hogy nem remeg a hangja.

- Égi Úr vezesse a kezed - bólintott Hold Dühe, és átadta a fiúnak a korábban elkobzott bűbájostort. - Ha pedig újra megpróbálsz elárulni minket, személyesen küldöm álomlelkedet a Rémálmok Földjére... Örökre!

 

*

 

Zsófi remek búvóhelyet talált dr. Produk rendelőjével szemközt. Ahogy közeledett az este, kabátja belső zsebébe rejtette Settenkét, aki ettől felbőszült és folyton mocorgott. Ez azonban csak a buszon keltette fel néhány utas figyelmét.

- A hörcsögöm! - magyarázta pirulva a lány - Lötyög az egyik foga, orvoshoz kell vinnem, de nem találtam otthon befőttesüveget.

A felnőttek rosszallóan csóválták a fejüket, egy hölgy morgott valamit az efféle kölykök felelőtlen szüleiről, de akadt két hosszú hajú srác, aki égre bökve a hüvelykujját vigyorgott Zsófira.

- Menő vagy, kisanyám! Szabadságot a bundás népnek!

Zsófi örült, hogy végre leszállhat a buszról, s a kapualjban összeszidta Settenkét. Az őrdenevér azonban annyira boldog volt attól, hogy végre kiröppenhet a kabátzsebből, hogy nem is figyelt a gazdájára. A vajákos lány óvatosan bekukkantott a ház macskaköves udvarára, s nyomban felfedezte, hova rejtőzhetne.

Szemben a rendelő bejárati ajtajával, a körfolyosó túloldalán valaki igencsak szerette a virágokat. A hatalmasra nőtt, dús növények valóságos dzsungelt alkottak, befonták a vaskorlátot, sőt lecsüngtek a kövezet fölé. Zsófi felszaladt a lépcsőn, s lekuporodott mögéjük. Csupán két méregzöld levelet kellett kissé félrehajtania, máris láthatta a rendelá ajtaját, sőt az udvar nagyobbik részét is. Azt ugyan még nem tudta, mit fog mondani, ha valaki kilép a folyosóra az ő oldalán, de majd akkor biztosan eszébe jut valami.

Settenke eközben körberepülte az ötemeletes bérház belső udvarát, felzavart néhány galambot, és ráfüttyentett egy kövér macskára. Láthatóan remekül érezte magát a Valóságban, ahol minden új és izgalmas volt számára, hiszen még soha nem látott nagyvárost.

A rendelő ajtaja fél órával később nyílt ki. Zsófi viszszafojtotta a lélegzetét, amint szemvillanásnyi időre megpillantotta Paulina kisasszony apró alakját. Pontosabban csak a nő tornyos frizuráját látta, mert a többit eltakarta a folyosó rácsa. A csizmái türelmetlen ritmust kopogtak, s többször visszaverődtek a ház faláról, ami egészen megzavarta a hallgatózót, mivel nem tudhatta, hogy épp merre járhat, ha nem látható.

Végül az udvaron tűnt fel. Most is viselte nercbundáját, de lakkretikülje helyett kék reklámszatyor fityegett a kezében. Zsófi a hideg rácsok közé szorította az arcát, mert innen fentrál alig látta Paulina kisasszonyt.

Sőt Settenkét sem látta, bár ennek most örült. Nem szerette volna, ha az őrdenevér elárulja őt. Hiszen ha Paulina kisasszony valóban révülő, nyomban felismeri, hogy nem közönséges bőregérrel van dolga.

Az asszisztensnő megérkezett az udvarra, s annyira lelassította a lépteit, hogy már-már lopakodni látszott.

Közben ráncos nyakát nyújtogatta, vastagon kifestett ajkai között pedig néha előtűnt rózsaszín nyelve, mintha a levegőt szimatolná vele. Zsófinak az a kellemetlen érzése támadt, hogy Paulina kisasszony tekintete mindenen áthatol, így ő sem maradhat túl sokáig rejtve.

A nő alaposan szemügyre vette az üres udvart, a kukákat sorakoztató kapualjat, majd a bérház körfolyosóit alulról felfelé. Mikor úgy ítélte meg, hogy tökéletesen egyedül van, lassan kinyitotta a nejlonzacskó száját, és jobb kezével belemarkolt.

Zsófi értetlenül bámulta leshelyéről a történteket.

Paulina kisasszony elővonta a zacskóból szorosra zárt öklét, majd feje fölé tartva szórni kezdett valamit. Az apró, sárga dolgok kopogva hullottak a macskakőre, pattantak néhányat, s végül megállapodtak. A vajákos lány szemét szűkre vonva igyekezett rájönni, mit művel az asszisztensnő.

Paulina kisasszony még kétszer markolt bele a zacskó tartalmába, és szórta szét azt a kövezeten. Ráadásul mélyről jövő, kurrogó hangokat kezdett hallatni. Előbb csak halkan, óvatosan, majd egyre nekibátorodva.

Zsófi akkor értette meg, mivel szemetel az apró termetű nő, mikor az első galamb heves szárnycsattogással landolt a lába előtt. Kukorica! Hát persze, hogy is nem ismerte fel azonnal a sárga, kemény magokat?

A bérház tetejéről szürke-kék tollú városi galambok suhogtak lefelé. Az elsők még leírtak egy-egy biztonsági kört, mielőtt rávetették magukat a táplálékra, de az utánuk érkezők már attól tartottak, hogy nem jut nekik a csemegéből, s így mellőzték az óvatoskodást. Zsófi megmarkolta a korlát deres vasrúdjait, és visszafojtotta a lélegzetét. Ösztönei azt súgták, hogy a nő nem puszta állatbarátságból eteti a galambokat.

S nem is tévedett. Paulina kisasszony ráncos arcán elégedett, rideg mosoly terült szét, amint a körötte csipegető szárnyasokat figyelte. Lassan leguggolt közéjük, karját megfontoltan nyújtotta előre, aztán...

A mozdulata villámgyors volt. A hozzá legközelebb merészkedő kék tollú galamb csupán akkor fogta fel, hogy mi történik, mikor az inas ujjak a teste köré fonódtak. Paulina kisasszony másik kezével elengedte a zacskót, lefogta a verdeső szárnyakat. A többi galamb rémülten szökkent a levegőbe, de mohóságuk erősebb volt, így alig egyetlen méterrel távolabb újra a macskakövekre tottyantak.

Társuk addigra már nem élt. Zsófi gyomra felkavarodott, amint látta, hogy Paulina kisasszony szakszerű mozdulattal, egyetlen csavarintással kitöri a galamb nyakát. Az ernyedten csüngő madártest máris eltűnt a kék nejlonzacskóban, és a nő felegyenesedve a lépcsőház felé indult. Zsófi még akkor is megkövülten figyelte, mikor felballagott a folyosóra, benyitott a rendelő ajtaján, és eltűnt mögötte. Talán még sokáig ott marad, a korlátba kapaszkodva, ha nem jelenik meg váratlanul a felháborodott csippantásokat hallató Settenke.

- Gyilkos! - bólintott a vajákos lány dühtől kipirulva. - Most már semmi kétség: Paulina kisasszony boszorkány Vagy valami hasonló.

Zsófi már nem tartotta szükségesnek, hogy tovább rejtőzzön. Elindult a körfolyosón, egyenesen a rendelő ajtajához. Settenke rémülten füttyögött, szédítő iramú röppenésekkel szelve a levegőt.

- A doktornak fogalma sincs róla, micsoda veszélyes némber az asszisztensnője - mondta Zsófi, s kabátja alatt megmarkolta a bűbájostorát. - Itt az ideje...

- Téved, édes kis barátném!

A vajákos lány megpördült a sarkán, s mire szembe került azzal, aki megszólította, a bűbájostorán már varázserő sziporkázott.

- Oh, nyugavér és csigalom, kishölgyi - emelte fel két tenyerét dr. Produk. - Már ha szabad ilyen viccesen kifejeznem magam. A humor ugyanis oldja a feszültséget, amire nekünk e pillanatban óriási szükségünk van.

Zsófi bizalmatlanul vizslatta az agyfurkász ezüstkeretes szemüvegén túl fénylá tekintetét, de nem látott benne támadó szándékot. A ház harmadik emeletén kinyílt egy ajtó, mire a doktor idegesen intett, hogy húzódjanak a lépcsőház árnyékába.

- Jobb, ha nem keltünk feltűnést - szólt dr Produk.

- Most már magácska is tud róla, milyen... Kérem. Különös asszonyság az én Paulinám. Én már rég gyanakszom, hogy valami... Szóval, hogy flúgos a lelkem.

- Hiszen maga mindenkiről úgy gondolja, hogy flúgos!

- Tévedés, kisasszonykám. Csakis a gyerekekről!

Zsóii leengedte bűbájostorát, és biccentett.

- Azt hiszem, meg kell beszélnünk néhány dolgot. Feltéve, ha hajlandó segíteni.

- Tekintsen hű szövetségesének, édes kisasszony hajolt meg dr. Produk, s szikár arcára őszinte elszántság ült ki.