XI.

A két Böszme

 

- Beengedsz végre, vagy megmutassam a sámánok erejét? csattant Gergő hangja. A vele szemben álló, bőrpáncélt viselő álomfogó harcos arcán ideges kunkorba fordultak a festékminták, a férfi mégis dacosan összeszorította az ajkát.

- Megmondtam, hogy a foglyokat senki sem látogathatja szólt rekedten. - Ez Hold Dühe egyértelmű utasítása.

Gergő hanyagul megvonta a vállát, s közben az övébe tűzött bűbájostor felé nyúlt.

- Pocsék érzés mosatlan hamutartóvá változni, de te akartad!

Az álomfogó megmarkolta az oldalán függő kardot, ekkor azonban mennydörgő hang süvöltött felé.

- Mit művelsz, te hatökör? - Böszme csizmái alól magasra fröccsent a sár, amint az őr felé robogott. - Kezet akarsz emelni a törzsünk sámánjára?

- Be akar menni a foglyokhoz! - védekezett az álomfogó immár teljesen elbizonytalanodva.

- Ha be akar menni, akkor te fogod a kulcsot, kinyitod neki a ketrecet, és kellemes időtöltést kívánsz! - bömbölte pocakját rengetve Böszme, majd széles vigyorral Gergőhöz fordult. - Farkas, te egymagad többet érsz, mint az én egész vadászcsapatom.

Rossz rágondolni, mi történik, ha a lidércügynök kihallgatja a haditanácsot, és hírt visz róla a Kilenc Jurta révülőinek.

Gergőben vegyes érzelmek küzdöttek. Egyrészt boldog volt, hogy nagydarab cimborájával ismét a legjobb barátságba keveredtek. Másrészt viszont árulónak tartotta magát, hiszen becsapja őt, az álomfogókat és Hold Dühét. Bár az utóbbiért cseppet sem bánkódott.

- Beszélnem kell a foglyokkal - mondta végül, hogy elterelje a szót a rá záporozó dicséretekről. - Szerintem ki tudok deríteni néhány fontos dolgot a Hetekről.

- Akkor jó lesz, ha sietsz - bólintott Böszme, és puhának látszó, mégis vaskemény tenyerével megropogtatta a sámánfi vállát. - A küldöttek még tanácskoznak, de az már biztos, hogy pakolunk, és holnap pirkadatkor hosszú révülésre indulunk.

- Az egész tábor? - nézett körül kétkedve a számtalan bűbájketrecen Gergő.

- Úgy valahogy - Böszme holdvilágképén komor felhő suhant át. - Az asszonyok, lányok őrzik a jurták tüzét, míg mi portyázunk. És néhány vadász is marad, hogy végezzen a fólösleges rémálmokkal. Ronda munka lesz.

A sámánfi látta, hogy a tapasztalt álomfogónak nincs ínyére a tervezett mészárlás. Gyáva dolognak tartja, de Hold Dühével s foieg a Megbízóval soha nem merne vitába keveredni.

- Az áruló boszorkány meg a lidérckölyke még előbb bevég zik - bökött állával a kéklő bűbájketrec felé Böszme. - Hallottam, hogy a Megbízó éjfélkor személyesen átkozza őket a Rémálmok Földjére. Úgyhogy addig beszélj velük, amíg van szájuk a szólásra és fülük a hallásra.

Gergő zavartan elfordította fejét, s csak remélte, hogy az arcán nem látszik az elkeseredettség. Az őr közben félreállt, hatalmas kulcsát a zárba illesztette, s most libabőrző nyikorgással elfordította azt. A sámánfi halovány mosolyt erőltetve búcsút intett Böszmének, és belépett a bűbájketrecbe.

Monyákos Tuba és Klotild két ellenkező sarokban, egymástól a lehető legnagyobb távolságra gubbasztottak. Gergő ezen nagyon eksodálkozott, mert úgy gondolta: anyja és fza egymásra találnak majd a bajban. Klotild még ülve is kitöltötte a ketrec sarkát, tornyos frizurája (ami most épp citromsárga színben pompázott) kikandikált a fenti rácsok között. Monyúkos Tuba viszont olyan töpörödött volt, mint aki a félelemtől a felére zsugorodott, s így akár Klotild tenyerén is elfért volna.

Gergő megvárta, míg az őr rájuk csapja az ajtót, majd lopva elővette bűbájostorát, és finoman meglendítette azt. Halk búgás jelezte, hogy a csendharang-bűbáj rájuk borult, megakadályozva mindenkit a hallgatózásban.

A következő pillanatban Monyákos Tuba megpördült, és rikácsoló üvöltéssel rontott a sámánfinak.

Te átokverte hamistojás görgetésből vizsgázott hegyivakarcs tekergette süntápláléknak sem jó kávézacc-potyadéktól bűzlő kenguruhájjal kent hazugság-masina hangszórójából vartyogó elektromos sercintés nyúlós maradéka, MOST MEGFOJTALAK!

Nem fért kétség hozzá, hogy a dohánylidérc teljesen komolyan gondolja a fenyegetést. Előrenyújtott karmos ujjakkal, hadonászó karokkal rohant Gergő felé, csakhogy túl alacsony lévén, nem érhette a torkát. Mikor erre rájött, elkapta a fiú bal bokáját, és éles fogait villantva bele akart harapni.

A sámánfi ismét lendített a bűbájostorán, mire Monyákos Tuba felháborodott hörrenéssel a levegőbe emelkedett, s ott úgy pörgött, mint egy helikopterétől elszabadult propeller.

- Higgadj le, lidérc! - kiáltotta Gergő. - Beszélnem kell veletek, és nincs rá túl sok időnk. Ma éjfélkor lesz a kivégzésetek!

Erre már a túlsó sarokban ücsörgő némber is szusszanva megfordult.

- Én a Rontó Boszorkányok Szektájának főnémbere vagyok! - gurgulázta magából kikelve. - Fölöttem csakis a nővéreim ülhetnek törvényt!

- Bíróság és tárgyalás nem is lesz - közölte vele Gergő, fél szemét a még mindig zúgva pörgő Tubán tartva. - A Megbízó saját maga átkoz meg benneteket, hogy örökké a Rémálmok Földjén bolyongjon, ami marad belőletek. A nővéreid pedig... Úgy láttam, áldomást ittak a halálod hírére. Még a famulusod sem maradt melletted. Bunzent elnyelte a vadon, amint rájött, hogy többé már nem te vagy a leghatalmasabb rontó boszorkány.

Mire mindezt végigmondta, Monyákos Tuba egészen eksendesedett. Gergő intett az ostorával, és óvatosan leengedte a szédelgő dohánylidércet a talajra.

- Beszélnünk kell, hátha ki tudunk okoskodni valamit szólt a sámánfi, s várakozón nézett Matildra. A boszorkány előbb dacosan felvetette vasorrát, majd kelletlenül fújtatva közelebb hullámzott. Gergőnek, míg nézte, elszorult a torka a rettentő gondolattól, hogy mi történne vele, ha a némber véletlenül ráülne.

- Veled hajlandó vagyok beszélni - csukladozta Monyákos Tuba, aki még mindig képtelen volt megállítani üregében kóválygó szemgolyóit. - Farkas vagy. Legalábbis az voltál valaha, de már nem bízom benned úgy, mint rég. Tegnap éjjel...

- Nem fogok neked magyarázkodni, Tuba - vágott közbe türelmetlenül Gergő, és az őr felé sandított. Vajon mikor fog ráébredni az álomfogó, hogy bár csupán három lépésre van tőlük, mégsem hallja egyetlen szavukat sem? - Tegnap éjjel nem volt más választásom, mint az, hogy elfogjalak. Kinek vált volna hasznára, persze a Megbízón kívül, ha engem is bezárnak ide? Így legalább én szabad maradhattam.

- És sámán lett belőled! - vicsorogta maró gúnnyal az Álomfelügyelet ügynöke. - Ha meggondolom, talán ez volt végig a célod: hogy belopd magad Hold Dühének bizalmába.

- Én hiszek neki - mondta váratlanul Klotild.

- Anyu, én veled nem beszélek! - sziszegte még több dühvel Monyákos Tuba. - Miután kiköltöttél, elhagytál engem. Egész életemben kerestelek, és mikor rád bukkantam, sóbálvánnyá változtattál. Ennyit ér neked a lidérckölyköd: tojástörőnek használtál!

Gergő nem tehetett róla, muszáj volt elmosolyodnia, mikor lelki szemei előtt felderengett a "kőkemény" Monyákos Tuba, amint csattan a fején a madártojás.

- A családi problémáitokat talán nem most kellene megbeszélnetek - szólt aztán, legyűrve a nevetését. - Végül anyád az élete kockáztatásával mentett meg, s ezzel elveszítette a... az állását.

Monyákos Tuba megvető vállrándítással felelt, mire Klotild vasreszeléket fújt felé az orrából. Gergő sóhajtva csóválta a fejét.

- Azt hittem, az Álomfelügyelet képzett ügynökével és a Rontó Boszorkányok vezetőjével van dolgom. Most látom csak, hogy egy dacos kölyök meg a makacs anyja került az utamba.

A két vitázó elnémult, ami még nyomasztóbbá tette a csendharang bűbáj halk búgását. Gergő türelmesen várt, elmélyülten tanulmányozva a bűbájostora nyelére rótt jeleket, mintha most látná először azokat. Elsőként Monyákos Tuba szólalt meg.

- Te bízol benne? - és mutatóujjával meglehetősen udvariatlanul az anyjára bökött. Gergő nem akarta elhamarkodni a választ. Néhány percig némán vizslatta a mozdulatlanságában is nehézkesen fújtató boszorkányt, aki állta a sámánfi tekintetét.

- Nem ártana, ha valamiféle bizonyságot tenne amellett, asszonyom, hogy valóban hátat fordított a Megbízónak - szólt végül Gergő. A boszorkány szeme elkerekedett a felháborodástól.

- A közelgő halálom talán nem elég bizonyság? A rontó némberek szabad közösségéhez tartozom, s bárfogalmam sincs, miféle ostoba rágalmakat szórtak a fejünkre a tüllszoknyás Boszorkány Jurta elkényeztetett, nyafogó hölgyikéi, én kijelenthetem: a becsületünk mindig tiszta maradt!

- Ezek csupán szavak, Klotild asszony! - figyelmeztette a boszorkányt Gergő. A némber tornyos frizurája vérvörös színt öltött, orra vashegyén megcsillant a holdsugár, végül mégis megadóan sóhajtott.

- Ha elárulok néhány titkot azok közül, amit ki akartatok hallgatni tegnap éjjel, akkor hisztek majd nekem?

A sámánfz és a lidérc egyszerre bólintottak.

- Hallhattátok, hogy a Megbízó azért gyűjtött össze minket, mert közeleg a Nagy Hajtás ideje - folytatta Monyákos Klotild. - Hamarosan mindenki elrévül az Erdők Atyjának álomvilágába, ami a Lombszint legrejtettebb zuga. Annyira titkos, hogy még a Hetek közül sem ismeri mindenki a helyét.

- Akkor a Megbízó hogyan vezeti oda a szövetségeseit? kérdezte Gergő.

- Nem tudom, miként, de ő a nyomára bukkant az Erdők Atyjának. A Tetejetlen Fa leghatalmasabb vadonjáról van szó, mivel ott található minden erdei növény álomlelke, mely valaha is élt a Valóságban, vagy amit az éberek álmodtak, teremtettek történeteikben. Persze a Megbízót nem ezek az öreg fák érdeklik. A Nagy Hajtás célja egyetlen, magányos állat becserkészése, mely ősidők óta az Erdők Atyja mélyén lakik.

- Egyetlen állat? - Gergő kétkedve csóválta a fejét. - Ha még egy sárkányról volna szó, akkor sem kéne ekkora hadsereg gel indulni ellene.

- Nem is sárkányról van szó - súgta Klotild, mintha attól tartana, hogy a csendharang-bűbáj sem elég biztonságos. A Megbízó Ágast akarja befogni!

A sámánfi látta, hogy Monyákos Tuba arca a levélsipka takarásában penészfehérre változik, de ő maga nem értette, mitől kellene ennyire meglepődni.

- Ágas? - kérdezte. - Az mégiscsak valami fa volna?

- Ágas a szarvas, akinek senki nem ismeri a valódi nevét felelte kissé megvetően a boszorkány. - Sámán létedre tudnod kéne róla.

- Még csupán elsőéves vagyok!

- Sokkal többet én sem tudok. Azzal mindenki tisztában van a révülők között, hogy Ágas valódi neve az agancsára van róva. S ha valamelyik varázstudó olyan közel kerül hozzá, hogy elolvashassa, a Világfa minden bűbájos ereje nyomban belé száll. A Megbízó régóta tervezi a Nagy Hajtást, mert Ágast nem lehet egykönnyen becserkészni. A Rontó Boszorkányokat azzal bízta meg, hogy kábítsák el a Heteket és az összes többi révülőt, nehogy az útjába álljanak. A rémálmok meg az összes többi förtelmes lény pedip arra kell neki, hogy az Erdők Atyjában feltalálja és befogja Ágast. Szükség is lesz a szellemáobolókra, lidércekre, törpékre és íz-surranókra, hiszen a szarvasra két legyőzhetetlen vitéz árnylelke vigyáz.

- Két harcos meg egy szarvas - hümmögött Monyákos Tuba.

- Nem hinném, hogy esélyük van a Megbízó hajtóival szemben.

- Ez majd kiderül, ha ott leszünk-mondta Gergő, és idegesen az őrre sandított. - Most azt beszéljük meg, hogyan juttassalak ki innen benneteket.

- Azért jó, ha tudsz még valamit - emelte fel fekete körmű virsliujját Klotild. -A boszorkányaim nemrég különös dolgot jelentettek, visszatérve az Erdők Atyjából, ahol lopva felderítést végeztek. A két vitéz már nincs egyedül. Néhány hete csatlakozott hozzájuk egy lelkes állat, akiroi úgy tartják, elkóborolt segítő szellem lehet: egy kölyökfarkas!

Gergőbe egyszerre hasított rettenetes rémület és boldogság. Többet akart tudni. Szóra nyitotta a száját, de ekkor az álomfogó őr hangos zörgéssel kinyitatta a ketrec ajtaját...

 

*

 

Botlik Zsófi érezte, hogy izgatottságában minden hajszála kezd égnek állni. Ilyenkor úgy nézett ki, mint egy túl nagyra rakott, barna szalmaboglya. A lány végre megszabadult a télikabátjától, amit a kávéház karcsú lábú székének háttámlájára tett, majd leült.

Szemben vele dr. Produk Bence úgy körülményeskedett, mint aki még soha nem járt ilyen helyen. Alig bírta bepréselni magát az asztalka mögé, felborította a fagylaltkelyheket kínáló reklámkártyát, de végül csak sikerült leülnie. A vastag üvegű kirakaton túl szürkén, ridegen morajlott a városi forgalom. Az autók, a síkos, hólatyakos úttal nem törődve, vadul száguldoztak, s csupán akkor fékeztek, ha rendőrautó bukkant fel a környéken.

- Amit el akarok mondani, az... Hogy is kezdjem? Félek, hogy bolondnak fog tartani, doktor úr! - fogott bele Zsófi.

- Minden bizonnyal - helyeselt de Produk. - Alapelvem ugyanis, hogy minden gyermek bolond. Sebaj, én azért vagyok, hogy meggyógyítsam, vagyis felnőtté rémisszem őket.

Zsófinak nem tetszett, amit hall, de jelenleg semmi más választása nem maradt, mint hogy az agyfurkász segítségét kérje. Elvégre ő ismeri leginkább Paulina kisasszonyt, sőt a közelébe férkőzhet bármikor A vajákos lány rebbenő árnyat vett észre a szeme sarkából, s ez megnyugtatta: Settenke tehát követte őket, anélkül hogy erre külön utasítást kapott volna. Zsófi úgy gondolta, az őrdenevért egyelőre nem mutatja meg az agyfurkásznak, nehogy a szegény férfi pánikrohamot kapjon.

- Arról van szó, dr Produk, hogy a maga asszisztensnője boszorkány - hadarta el gyorsan a vajákos lány, nehogy ideje maradjon gyáván meggondolni magát. - Hogy pontos legyek: szerintem Paulina kisaszszony rontó boszorkány!

- Az rosszabb, mint az egyszerű vasorrú? - érdeklődött naiv ábrázattal az orvos, és feltolta orrnyergén az ezüstkeretes szemüveget.

- Tessék? - hökkent meg Zsófi. - Maga hisz nekem?

- Természetesen! - biccentett komolyan dr Produk.

- A látomások és tévképzetek a beteg számára mindig épp olyan valóságosak, mint ez a... Mi ez?

A doktor elbizonytalanodva felemelte az imént elborult fagyilapot. Zsófi kikapta a kezéből, és félretette.

- Nem érdekes! - mondta. - Dr Produk, szeretném, ha nagyon figyelne rám. A segítségére van szükségem, mert úgy vélem, hogy a maga asszisztensnője... Szóval ő veszélyes bűnöző!

Dr Produk homlokát ráncolva piszkálta a terítő mintáját, mielőtt megszólalt.

- Magácska szerint miféle bűnt követett el az én Paulinám? Gyorshajtás nem lehet, bár igen fürge a lépte. A hirtelen felindulásból elkövetett pletykálkodás sem jellemző rá, csöndes természetű. Esetleg mások hátsó gondolatait lopta el?

- Gúnyolódik velem, doktor? - fortyant fel Zsófi.

Választ azonban egyelőre nem kaphatott, mivel egy unott arcú felszolgálólány lépett az asztalukhoz.

- Fogyasztanak a kedves vendégek? - darálta a betanult szavakat annyi utálattal, ami a kávézó összes süteményét megkeseríthette volna.

- Ha úgy érzi, kedveském, hogy ön többre érdemes, mint kellemetlen, ostoba és fárasztó vendégeket kiszolgálni, miért nem megy el balerinának? - fordult felé őszinte érdeklődéssel dr Produk. A sápadt lány arcán látszott, hogy először megpróbálja kibogozni a férfi szavaiból a rendelést. Azután rájött, hogy sem a kávé, sem a.fagylalt, de még csak a szódavíz kifejezések sem hangzottak el, s ettől végleg összezavarodott.

- Parancsol a vendég? - nyekkent idegesen. Zsófi látta, hogy a doktor hosszabb fejtegetésbe akar kezdeni a felszolgálólány lelki problémái kapcsán, ezért fürgén közbevágott.

- Két forró kakaót kérünk.

A sápadt lány lebiccentette a fejét, mint aki helyben el fog aludni, de aztán mégis megfordult, és távozott a tölgybarna pult irányába.

- Súlyos önértékelési katymaz! - nézett utána dr Produk, s megszívogatta a fogát. - Nehezen, de azért meg tudnám ijeszteni annyira, hogy elfeledkezzen a mostani szorongásairól.

- Doki, mi nem a felszolgáló miatt vagyunk itt! figyelmeztette őt Zsófi.

- Oh, persze, Paulina kisasszonnyal vannak gondok! - helyeselt dr. Produk. - Amint mondtam, én is gyanakszom rá egy ideje. Magácska szerint normális dolog az, ha valaki negyven éven át jobbról balra keveri a teáját, s aztán egyik napról a másikra átáll a balról jobbra kevergetésre?

Zsófi megütközve bámult az agyfurkászra.

- Na látja, édes erről beszélek! vigyorodott el diadalmasan az orvos. Paulina úgy fél éve megváltozott, történt vele valami. Néha már mosolyog is! Pontosabban, mosollyal próbálkozik, de egyelőre csak a vicsorgásig jutott el.

- Doktor, segítsen nekem Paulina kisasszony közelébe férkőznöm - vette át a szót Zsófi. - Áruljon el róla mindent: a lakcímét, a szokásait, az ismerősei nevét. Mit szokott enni, mikor és hová megy szabadságra, vane valamilyen állata, ami olykor különösen viselkedik?

- Meglehetősen különös módja ez a nyomozásnak, kishölgy - vont vállat dr Produk.

- A helyzet is szokatlan. Alig fél órával korábban a saját szememmel láttam, hogy Paulina kisasszony az udvaron magához csalogatta a galambokat, és az egyiknek... - Zsófi gyomra ismét felfordult a borzalmas emléktől. - Kitekerte a nyakát! Aztán a reklámszatyrába tette, és bevitte a rendelőbe.

Kínos pillanatok következtek. A vajákos lány látta dr. Produk arcán, hogy az orvosban egymással küzd a józan ész és a régen motoszkáló gyanú.

- Rendben, legyen ünnepnapja, kedvesem! - szólt végül az agyfurkász. - Én mindent elmondok, amit csak tudok Paulina kisasszonyról. És azután? Hogyan akarja kilesni a titkait?

Zsófi óvatosan a kirakat felé fordította az arcát, és felfelé nézett. Jól sejtette, hogy Settenke a gipszdíszekbe kapaszkodva odakinn csüng. Bár az őrdenevér rettenetesen Eázhatott, mégis mozdulatlanná vált, nehogy feltűnjön a járókelőknek.

- A segítőtársam bárhova besurran, ahova csak akarom - mutatott Settenkére a vajákos lány. Dr. Produk tekintetével követte a Zsófi ujja által jelzett irányt, majd a szája kissé megnyílt, mikor felfogta, mit lát. Az őrdenevér bőrszárnyai közül egyenesen a doktorra nézett, és aprót mozdult.

- Ez, ugyebár... - nyögte az agyfurkász. - Nem látomás?

Zsófi kuncogott, majd figyelmeztetően a doktor karjára tette a kezét.

- Jön a kakaónk! Viselkedjen természetesen, és csendben, sorjában mondja el, amire kíváncsi vagyok. Ígérem, minden rejtélyt megfejtünk.

Dr Produk Bence biccentett néhányat, fázós tenyerei közé vette a párázó bögrét, de a tekintete még percekig vissza-visszatért Settenkére.

 

*

 

A renegát álomfogók kezdtek tábort bontani. A küldöttségek is befejezték a tanácskozást, és a díszsátorból előlépő álomlények sorra a révülőtérre mentek, ahol a fából faragott turul szárnycsapásai ismét felkavarták a párás levegőt.

- A szövetségeseink visszarévülnek saját álamvilágukba, hogy útnak indítsák a hajtóikat - magyarázta udvariasan az őr, aki kéretlenül nyitotta ki a ketrecet. - Bocsáss meg, sámán, de nekünk is készülnünk kell. Egyébként is mindjárt tíz óra, s gondolom, akkor véletlenül sem szeretnél a ketrecben tartózkodni, mikor a Megbízó elátkozza a foglyokat.

- Már végeztem - mondta komoran Gergő. Csípőre tett kézzel körbefordult, mintha búcsúpillantást vetne a ketrecek rengetegére. Valójában fedezékeket, búvóhelyeket keresve felmérte a terepet. Elkeserítő volt, milyen sima és a tábortüzektől jól megvilágított a börtön környéke.

A Megbízón s a hozzá hű maradt rontó boszorkányok egyikén kívül minden küldött elrévült. A rémálomvadászok ettől láthatóan megkönnyebbültek. Hold Dühének utasításait követve felmálházták a takikat, előgördítették pöfögő, nyekergő szekereiket. A lányok és asszonyok szárított húst, sózott halat csomagoltak, és megtöltötték a vadászok bőrtömlőit tiszta vízzel vagy kumisszal. Ők ugyanis a táborban maradtak, míg a Nagy Najtás befejeződik és a férfiak - Égi Úr segítségével - megtérnek jurtáikba.

Gergő átvágott a ketrecek terén. Az álomfogók vaskerekű masinái nyikorogtak el mellette, melyekről köteleket dobtak a ketrecekre. Bűbájostorok durrogása segítette a súlyosabb bűbájcsapdák felemelését. A sámánfi Böszme hatalmas alakját kereste, de a rémálomvadász sehol nem bukkant fel. Pedig valahol a rakodók között a helye, ha csak...

Gergő fejét rázva hessentette el a kellemetlen gondolatot: az nem lehet, hogy épp Böszmének kell a táborban maradnia, s végeznie a feleslegesnek ítélt rémálmokkal.

Bejárta a folyó túlpartján sorakozó lakójurták és műhelyek utcáját, majd a barlangrendszer következett. A folyosókon egymást lökdöső, száraz hangon káromkodó vadászokba ütközött lépten-nyomon, akik felszereléseket hordtak a szekerekre. Gergő igyekezett nem az útjukban lenni, hát kilépett a magas erkélyre, ahonnan először pillaniotta meg ezt a komor, napfényt alig ismerő álomvilágot. A mellvédhez lépve előhúzta bűbájostorát, és a gyöngén parázsló bőrszíjjal végigsimította saját arcát.

A sasszem-bűbáj nyomban hatott. Gergőnek még csak eroitetnie sem kellett a szemét, ha a sötét folyó túlpartján fel akarta ismerni a ketrecekkel küszködő álomfogókat. Gondosan pásztázta tekintetével a vadon fekete falát, az őrtüzek környékét és a mély árkokat szántó gőzszekerek útvonalát.

Böszmét a díszjurta mögötti, elhagyatott tisztáson pillantotta meg. A rémálomvadász nem volt egyedül. Hold Dühe és a Megbízó állt vele szemközt. Az előbbi hevesen lengetve két karját, valamit magyarázott a megtermett álomfogónak. Gergő már elég jól ismerte ahhoz Böszmét, hogy pusztán a testtartásából kitalálja, milyen hangulatban van az öreg. Az álomfogó néhányszor hevesen megrázta a fejét, egyszer még közbe is vágott, pedig ezt eddig soha nem merte megtenni a parancsnokával szemben. Végül azonban a válla előreesett, háta meggörbült, s fejét csupán azért nem billentette a mellére, mert ezt lehetetlenné tette borostás tokája.

Gergő érezte, hogy Böszme olyasmit hallott két főnökétől, ami cseppet sem volt a kedvére. Finomult sámánösztönei megsúgták a fiúnak, hogy a folyón túli beszélgetés valahogy hozzá is kapcsolódik, ezért ahogy a Megbízó és Hold Dühe visszatért a díszjurtába, Gergő már rohant is le a sziklafolyosókon.

Mire átkelt a cipekedő vadászoktól és zörgő szekerektől zsúfölt hídon, Böszme már a Setét Csusszanó bűbájketrecénél irányította a munkálatokat. Tíz vadász vaskos gerendákat feszített a súlyos ketrec alá. Azon igyekeztek, hogy az elejét valahogy ráemeljék az ott várakozó gőzszekér magas platójára.

Gergő toporgott egy darabig, s mikor az álomfogók végre siker rel jártak, Böszméhez lépett.

- Beszélnem kell veled - rángatta meg barátja bő ingének lebbenő derekát.

Böszme a sámánfz hangját felismerve összerándult, s csak nagyon lassan fordult felé. Kerek képét keserű harag gyűrte ráncossá, ajka edfehéredett, szemében harag villant.

- Nem érek rá - jelentette ki, és már lépett volna tovább.

Gergő azonban elfelejtette elengedni Böszme ingét, s bár visszatartani nem tudta, a sáros talajon a vadász után szánkázott.

- Ez nagyon fontos! - erősködött a sámánfi. - Te vagy az egyetlen barátom ezen az átokverte helyen, és most a segítségedet kell kémem.

Gergő jól tudta, hogy amire készül, az az életébe kerülhet.

Alaposan átgondolt mindent, miközben Böszme után járta a tábort. Be kellett látnia, hogy hatalmas kockázatot vállal, mikor feltárja legtitkosabb lapjait a vadász előtt.

- Rengeteg a dolgom, szállj le rólam! - mordult az álomfogó, s könnyedén lerázta magáról Gergő kezét. Hatalmas léptekkel, latyakot fröcskölve indult a még földön állá bűbájketrecek irányába, tekintetével azt lesve, hol kell utasításokat osztania.

- Böszme, öreg cimbi, ne csináld itt a feszültséget! - hadarta a sámánfi, nehézkesen tartva lépést a csörtető vadásszal. A foglyok hamarosan...

S ekkor olyasmi történt, amit Gergő a legvadabb rémálmaiban sem gondolt volna. Böszme megtorpant, egész hatalmas teste rángani kezdett az indulattól, két keze ökölbe szorult. Olyan sebesen fordult szembe a sámánfival, hogy a fiú haját meglebbentette a léghuzat, és önkéntelenül hátrahőkölt. Böszme eltátotta a száját, közel hajolt hozzá, és torz, förtelmes hangon az arcába üvöltött:

- Takarodj a közelemből, különben...! - jobb ökle ütésre emelkedett. A mozdulat elárulta, hogy Böszme épp csak vissza tudja tartani a karját, s ha Gergő csak pislog, azonnal letag lózza őt.

A közelben dolgozó álomfogók megrökönyödve bámulták a jelenetet. Közülük sokan már hosszú évek óta ismerték Böszmét, de még soha nem látták ennyire áühösnek - mintha nem volna egészen a maga ura.

Gergő megmerevedve, némán állt, míg a rémálomvadász hatalmasat fújva le nem engedte a karját. Akkor újra szólni akart hozzá, de Böszme tekintetében fenyegető szikra lobbant, majd a vadász hátat fordított neki, és áöngő léptekkel elrobagott.

A sámánfi érezte, hogy a félelemtől megdermedt vére lassan újra csörgedezni kezd az ereiben. Egészen biztos volt benne, hogy az imént Böszme hajszál híján megölte őt. S azt is tudta, ha segíteni akar a halálra ítélt Monyákosékon, akkor még is az öreg vadászra lesz szüksége.

Előbb azonban ki kell derítenie, hogy mít mondott Hold Dühe a díszjurta mögött Böszmének.

 

*

 

Paulina kisasszony Óbuda régi, kertvárosi részében lakott. A csöndes, különös nevű Fűzfafütty utca távol esett a nagyváros morajló forgalmától. Kétoldalt a járdákat tisztára söpörték a házak lakói, és csupán két öreg autó parkolt az öreg kandeláberek alatt, kerekeit a padkára támasztva.

Zsófi, miután elbúcsúzott dr. Produktól, előbb benézett a kórházba. Botlik Dénes és Boglárka szokás szerint Gergő betegágya mellett őrködtek, s arra vártak, hátha történik végre valami változás a fiú állapotában.

A fiatal orvos néha benézett hozzájuk, fontoskodó arccal megszemlélte az ágy végére akasztott kórlapot, majd sóhajtva távozott. Zsófi megnyugtatta Bogit és az apját, hogy otthon minden rendben, és ő is el tudja magát foglalni ebben a szomorúra sikeredett téli szünetben, majd sietve útjára indult.

Nehezen találta meg a Fűzfafütty utcát, mivel a kora esti szürkület egyre több bizonytalan árnyat varázsolt a kertváros házai közé. A nyáron bizonyára dús, méregzöld lombot suhogtató, kétoldalt sorakozó fák most hótakarót viselve nyújtogatták csupasz ágaikat, s úgy néztek ki, mint megannyi sóbálvánnyá változtatott madárijesztő. Zsófi a kerítések mentén lépkedett, hunyorogva olvasva a házszámokat. Settenke egyre magabiztosabban repkedett fölötte, amint elhagyták a jól kivilágított városrészeket. Az őrdenevér számára az éjszaka volt a nap legkellemesebb része, mikor nem kellett attól tartania, hogy az éberek rácsodálkoznak.

Paulina kisasszony háza a Fűzfafütty utca jobb oldalán, középtájt állt. A zöldre festett vaskerítés virágmintás betonfalból emelkedett magasra, a rudak hegyes csúcsban végződtek, de közöttük szerencsére elég nagy volt a rés ahhoz, hogy a lány átpréselje magát. A kapura ugyan felerősítettek egy kerek táblácskát, ami harapós kutyára figyelmeztetett, de Settenke körberöppente a kertet, és jelentette Zsófinak, hogy ez csupán megtévesztés.

Paulina kisasszony háza mélyen a kert végében gubbasztott, s nagyon régi lehetett. A bejárati ajtó fölött kicsiny tornyocska emelkedett, a verandát beüvegezték, és a három lépcsőfok mellett faragott kőkorlát vezetett. Zsófi nem lépett a házhoz futó murvás ösvényre, mert tartott tőle, hogy a csizmája alatt ropogó kavicsok elárulnák. A Fűzfafütty utcában olyan csend uralkodott, hogy a harmadik házból idáig hallatszott a televízió hangja.

Settenke bőrszárnyainak finom neszezése megnyugtatta a vajákos lányt. Már az utcáról bepillantva is úgy érezte, hogy Paulina kisasszony lakhelye kísérteties.

A kert elvadult. Az ösvényen kívül mindenhol öreg fák, kusza ágboggal egymásba gabalyodó, embermagas bokrok álltak. Zsófi igyekezett az árnyékukban maradni. A vékony gallyakon ugyan néhány elszáradt, összegörbedt levél kapaszkodott, mégsem kellett attól tartania, hogy a házból meglátják.

A vajákos lánynak egyébként fogalma sem volt róla, hogy mit keres. A kávézóban hamar kiderült, hogy bár dr. Produk Bence majd húsz éve ismeri Paulina kisasszonyt, mégis alig tud valamit róla. A lakcímét persze megadhatta, s arról is beszámolt, hogy az apró termetű hölgy kedvenc csemegéje a mézes mandula. Továbbá rajong a szőrmékért, feltéve, ha azok eredetileg eleven állaton nőttek (ez már önmagában elég volt Zsófi számára, hogy utálja Paulina kisasszonyt). De nem tudta megnevezni egyetlen rokonát vagy barátját sem, és arról végképp nem volt tudomása, hogy Paulina kisaszszony hol született.

A vajákostanonc gyanakvása egyre nőtt, amint a ház felé lopakodott. Az üvegezett veranda sötétségbe burkolózott, csupán az utcai lámpák fénye derengett idáig halványan. Semmi nesz nem hallatszott, így még az is bántóan hangosnak tűnt, mikor Zsófi a vállával lesöpört az ágakról néhány apró jégcsapot.

Settenke megkerülte a házat, majd visszatért gazdájához. Mikor elsuhant a lány füle mellett, alig hallhatóan csippantott, közölve, hogy a hátsó ablakok egyikében fényt látott. Zsófi két lépéssel a verandánál termett, hátát a hideg üvegnek vetette, és minden mozdulatát átgondolva megkerülte a sarkot. Közben megfigyelte, hogy a szabadon burjánzó növényzet télen és nyáron egyaránt tökéletesen eltakarja Paulina kisasszony birtokát, így kívülről soha, senki nem leskelődhet be hozzá.

A ház hátsó falán három ablak is helyet kapott. Kettő sötéten, komoran ügyelte a düledező fészer és négy aszott diófa társaságát. Zsófi mégis leguggolt, s alattuk négykézlábalt át, nehogy bentről felfedezzék.

A harmadik ablakból meleg lámpafény vetített sárga téglalapokat a hóra. A vajákostanonc megcsodálta az érintetlen, vakítóan fehér buckákat, s néhány pillanatig maga sem értette, mit talál bennük olyan furcsának.

Aztán rájött: nincs az a kert, amiben ne járnák össze a havat kóbor macskák vagy élelem után kutató cinegék. Márpedig Paulina kisasszony udvarán eddig egyetlen lábnyomot sem látott sehol. A szikrázóan tiszta, hideg hó szűz volt, mintha csak az imént hullott volna le.

Ez pedig mást nem jelenthetett, mint hogy az állatokat valami elriasztja a ház közeléből!

Settenke megállás nélkül repkedett, bár ág bőven akadt volna, amire felfüggeszkedhet. Zsófi elhatározta, hogy miután bevégezték a felderítést, alaposan kifaggatja őrdenevérét arról, hogy mit jeleztek neki az ösztönei. Most azonban a következő teendőre akart figyelni, mert egyetlen hibás mozdulat mindent elronthatott.

A falhoz lapulva, lélegzetét visszafojtva belesett a világosságot árasztó ablakon. Paulina kisasszony szerencsére csak a csipkefüggönyt húzta össze, így a levelesvirágos minták résein keresztül többé-kevésbé kivehető volt a szoba berendezése. Zsófi csalódottan biggyesztette le ajkát. Remélte, hogy egy rontó boszorkány füstös, koszos, kondérokkal, palackokkal és bűbájos tűzhelyekkel zsúfolt laborjába lát majd be.

Ehelyett egészen barátságos nappali tárult elé, melyben fényesre dörgölt tölgyszekrények polcain kissé nevetséges porcelánfigurák gazdag gyűjteménye sorakozott. A padlót díszes szőnyeg takarta, középen kecses teázóasztalka, mellette két öblös fotel állt. Zsófi aprót mozdult, hogy többet lásson. Megpillantotta egy griffekkel, oroszlánokkal díszített kandalló szélét, a rácsokkal elkerített tűztérben lobogó lángokat s fölötte a kampón fityegő bádogkannát, amiben víz forrt.

A vajákos lány mélyet sóhajtott, a pára azonnal ráfagyott az ablakra. Úgy tűnt, hogy Paulina kisasszony csendes, de teljesen átlagos életet él a Fűzfafütty utcában. Mintha a legnagyobb titka épp az volna, hogy nincs is semmiféle titka.

Zsófi éppen vissza akart húzódni a kivilágított ablaktól, mikor meghallotta Settenke izgatott füttyét. Az őrdenevér soha nem követett volna el ekkora óvatlanságot, ha nincs rá jó oka. A vajákostanonc megfordult, s látta, hogy Settenke a korábban elhagyott, sötét ablakok egyike előtt cikázik veszettül. Zsófi azonnal arra indult, most nem töltve az időt azzal, hogy leguggoljon.

Először nem értette, mi izgatja annyira az őrdenevért. Aztán alaposabban megszemlélte az ablakot, s felfedezte, hogy annak belső oldalán kövér vízcseppek gördülnek le. Ez csak azt jelenthette, hogy odabenn iszonyú hőség uralkodik. Pára csapódott ki az üvegen, s úgy csordogált folyamatosan lefelé, mintha a sötét szobában trópusi eső esne.

Zsófi előhúzta bűbájostorát, és a bőrszíj csomóiból irányítható fénysugarakat bájolt elő. Nagyon vigyázott, hogy csakis az ablakra fordítsa a fehér pászmákat, de csupán remélhette, hogy azok nem verődnek vissza az üvegről.

A legördülő vízcseppek között próbált olyan foltot találni, ahol átleshet. A bűbájostor sugarai végre átsurrantak a párafelhők között, megvilágítva a szoba belsejét. Odabenn minden zöld levelek dzsungelébe burkolózott. Zsófi hasonlót a botanikus kert trópusi növényházában látott egyszer, ahol a dél-amerikai esőerdőket mutatták be a látogatóknak.

Paulina kisasszonynak tehát mégis akad egy titkos szórakozása: délvidéki növényekkel zsúfolta tele az egyik szobáját, és télen is nedves, forró lakhelyet biztosít nekik! Zsófi már-már elfordult az ablaktól, mikor a vaskos levélszárak, medvetenyérméretű levelek között valamit mozdulni látott. Mintha egy óriási macska szemfenekén tört volna meg az elemlámpa fénye, ijesztően sziporkázva. Vagy inkább...

A következő pillanatban az üvegen túl rejtőző lény előrevetette magát, feltárva egész testét. Zsófi képtelen volt elfojtani rémült sikolyát, s hanyatt esett a hóban.

A sötét szobában ugyanis egy háromméteres, sárga pikkelyekkel borított óriáskígyó mozdult, s hatalmasra tátott szájjal, teljes erővel az ablaküvegnek rontott.

A dörrenést a Fűzfafütty utca teljes hosszában hallani lehetett. Az üveg mégsem tört be (bizonyára különleges anyagból készült, esetleg bűbáj védte), pedig a kígyó még kétszer rácsapott az orrával. Zsófi megbabonázva meredt a pikkelyes pofára, a fürgén ki-be rezzenő nyelvre és a gonosz, merev szemekre, melyek egyenesen őt bámulták. Azután a kígyó elfordult az ablaktól, mert a szobában felkapcsolódott a villany.

A kertre vetülő fény végre Zsófit is magához térítette. Felugrott a hóból, megkereste az imént elejtett bűbájostorát, majd tekintetével Settenkét kereste. Az őrdenevér fojtott füttyöket hallatva repkedett a háztető fölött.

- Pucolás! - sziszegte neki a lehető leghalkabban Zsófi, és a ház sarka felé indult. Azért mégsem állta meg, hogy ne vessen még egy utolsó pillantást az immár kivilágított szobára. A rémisztő méretű sárga kígyó a levelek között tekeregve éppen magasra emelte a fejét, így köszöntve az ajtón belépő Paulina kisasszonyt.

Zsófi borzadva fedezett fel néhány kék galambtollat a szoba levélszőnyegén.

A vajákos lány tudta, hogy nincs sok ideje. Paulina kisasszony bizonyára megnyugtatja házi kedvencét, majd nyomban az udvarra jön, hogy elátkozza a hívatlan vendéget. Zsófinak immár semmi kétsége nem maradt afelől, hogy a doktor asszisztensnője rontó boszorkány, aki valamilyen szörnyű okból kénytelen a Valóságban rejtőzni, kígyótestű famulusával együtt.

Settenke vagy hússzor elröppent a kerítésig s vissza a házhoz, míg gazdája végigrohant a kavicsos ösvényen.

Zsófi idegességében kapkodva bújt át a rácsok között. A homlokáról lehorzsolta a bőrt, kabátjáról gombok pattogtak a járdára, de végül sikerült kipréselnie magát. Épp futásnak akart eredni, mikor meghallotta Settenke kétségbeesett füttyét. Nem is fütty, inkább sikoly volt, amit az őrdenevér hallatott. Zsófi megpördült.

A kert fölött halványkék Eény derengett, egyetlen pontból kiindulva. A vajákos lány először Settenkét pillantotta meg, aki bűbájhálóban vergődve próbált közelebb jutni a gazdájához, de bőrszárnyait lassan összeszorította a mágikus csapda. Az őrdenevér éles csipogással csapódott a bokrok közé, majd gallyakat tördelve, tehetetlenül csúszott a bűbáiostor felé, ami elfogta és magához vonta őt.

Zsófi felemelte a lábát, hogy visszamásszon a kertbe. Látta a ház sarkánál álló révülő árnyát, de nem ismerhetett rá, mivel bő köpenyt és hegyes csuklyát viselt. A vajákostanoncot e pillanatban nem érdekelte, milyen erős az ellenfele, csupán a segítő szellemét akarta kimenteni.

Hirtelen kicsapódott a ház ajtaja. A kertbe vakító lámpafény áradt, körbefolyva Paulina kisasszony alakját, aki apró termetéhez képest igen harciasan lóbált egy palacsintasütőt.

- Elébem álljon, aki birtokot háborít! - süvöltötte.

Zsófi gyorsan lebukott a kerítés mögé, és hallgatózott. A hölgy várt néhány pillanatig, de miután senki nem jelentkezett a felszólításra, lapos fegyverével felszerelkezve hátra indult, hogy körbejárja a házat.

A vajákos lány felegyenesedett.

Még épp látta eltűnni a bokrok között a csuklyás révülőt. A kék derengés azt is elárulta, hogy a bűbájhálóban vergődő Settenke nála van. Zsófi megragadta a kerítés rúdját, ekkor azonban iszonyú Eájdalom hasított a testébe. Nyöszörögve görbült össze, két kezét a mellére szorította. Bár eddig csupán a vajákosképzős lányok között terjengő rémmesékben hallott róla, most mégis azonnal tudta, hogy mi történt vele.

A sámánsüly betegsége csapott le rá, hiszen elrabolták a segítő szellemét.

 

*

 

- Mélyet szusszanj, szenderegj! Majd, ha szólok, kecmeregj!

A különösen élénk természetű állatok és nagy testű révülők altatására szolgáló erős bűbáj telibe találta Böszmét. A rémálomvadász felhorkant, az ülepéhez kapott, és bosszúsan fordult hátra. Szeme elkerekedett, mikor a fatörzsek mögül leskelődő Gergőt megpillantotta, s már lépett volna felé... Aztán megbillent, és eldőlve törtezúzta a bokrok ágait, míg sípoló sóhajjal kiterült a puha avaron.

Mire a sámánfi néhány lépéssel fölötte termett, Böszme már úgy hortyogatt, mint aki órák óta húzza a lóbőrt.

- Sajnálom, cimbora, de nem volt más választásom - suttogta Gergő. - Sürget az idő, ezt talán majd te is megérted.

Az álomfogó horkantatt, s átfordult a másik oldalára, maga alá gyűrve egy egész magyalbokrot. Gergő lopva körülnézett a vadonban. Szerencsére elég mélyen sikerült a fák közé csalogatnia Böszmét ahhoz, hogy a ketrecek síkján sürgő forgó álomfogók ne vegyék észre őket.

Az idő valóban gyorsan röppent. Alig egyetlen óra maradt hátra éjfélig, mire a sámánfi trükkös bűbájokkal megidézett csaliszellemei elhitették Böszmével, hogy a fák között szökött rémálom rejtőzik. A vadász utánaeredt, s mikor végre elég távol került a társaitól, már csupán el kellett őt kábítani.

Ez sem volt könnyű, de Gergő jól tudta, hogy terve legveszélyesebb része csak most következik. Összeszedett néhány letört gallyat, s miután halk szóval elkérte őket egykori fájuktól (nem akart haragosává válni a vadonnak), apró tábortüzet gyújtott. Az Eleven Tűz lángjai élénken nyújtogatták sárga-vörös csápjaikat, megérezve, mennyi falni való fa van a közelükben, de a sámánfi rájuk parancsolt, így nyugton maradtak.

A varázstűzre szüksége volt ahhoz a különleges bűbájhoz, amire készült. Sámándobját sajnos nélkülöznie kellett, hiszen a Kölyökfarkas messze révült tőle, de Gergő remélte, hogy a táltosképzőben tanult bűbájrigmus is elegendő lesz. Leült a tűzzel szemközt, ölébe fektette két kezét, s lehunyta a szemét.

Amint kimondta a rigmus első szavait, máris érezte, hogy teste könnyűvé válik. A halkan, ütemesen lüktető szavak elszabadultak az ajkáról, körbejárták az Eleven tüzet, melynek lángjai felhevítve verték vissza azokat. Gergő hamarosan a révület örvényének szélére sodródott, majd hagyta, hogy az magába szippantsa, s egyre gyorsulva pörgesse. Bezuhant a már jól ismert alagútba, ami előbb képeket, majd különbvző elágazásokat, járatakat mutatott neki egy-egy szemvillanásra. Bármelyiket választhatta volna, s akkor nyomban átrévül az álomvilágok milliói közül az általa kedveltbe.

A sámánfi azonban most nem szökni akart. A révülés kútja "érezte" különleges szándékát, s mintha megrettent volna, lelassult. Azután faláról minden kép és nyílás eltűnt, csupán egyetlen, éjfekete lyuk tátongott továbbra is Gergő előtt. A fiú elszántan belevetette magát.

Azt hitte, ezer darabra tépi a testét a fájdalom. Soha nem gyakorolta azt, amire most vállalkazott: a csukafejes-révülést. Az álomutazásnak ez a különösen veszélyes formája egyébként is tiltott volt az első-sőt a másodés harmadéves sámántanoncok számára is. Még a felnőtt, sokat tapasztalt bűbájosok is csak ritkán szánták rá magukat, kizárólag olyankor, ha valakinek az életéről volt szó.

A csukafejes-révüléskor ugyanis az egyik révülő közvetlenül egy másik varázstudó álmába utazott. Több volt ez, mint ellátogatni bármelyik álomvilágba, mert ilyenkor a két bűbájos lelke tökéletesen összekapcsolódott. Alakíthatták az álmot, mindketten egyenlő felekként jelentek megbenne, és ha úgy alakult, akár meg is ölhették egymást.

Gergőnek azonban nem maradt más választása, ha azt akarta, hogy Böszme szóba álljon vele. Előzőleg már töprengett rajta, vajon a rémálomvadász milyen álomvilágot teremt, ahol majd találkoznia kell vele. A bűbájjal elkábított áldozatok általában zavaros, ijesztő, folyton alakot váltó tájakat láttak, amikben még a járás, eligazodás is nehézkes volt. Így aztán Gergő alaposan meglepődött, mikor a csukafejes-álomjárat túlfelén egy márványlapokkal kirakott, égig érő, gyönyörűen faragott oszlopokkal megtöltött óriási teremben találta magát. A sámánfi szédelgett kicsit, hiszen a révülés felkavarta minden porcikáját, de azután megrázta a fejét, s így a gránitrengeteg már nem akart folyton összedőlni.

- Hát te meg mit keresel itt? - bömbölt a végtelennek tetsző teremben Böszme rekedt üvöltése. Gergő a kezébe kapta bűbájostorát, és gyorsan körbefordult, de a sűrűn álló, vaskos oszlopok faragványain kívül semmit nem látott. - Ez az én álmom, révülő! Nincs jogod betörni ide!

- Hallgass meg, öregem! - kiáltotta a sámánfi. - Tudom, hogy valami nyomja a lelked. Olyasmi, amit ébren soha nem mondanál el nekem.

A rémálomvadász fájdalmasat hördült, de még mindig nem mutatkozott. Gergő lassan elindult az oszlopok között, kezében a varázserővel feltöltött bűbájostorral, hogy bármikor védekezhessen.

Böszme ekkor egészen furcsa dolgot művelt. Hadarva kezdett beszélni, csakhogy egyszer magas, rekedt, eszelős hangon, majd mély, sokkal nyugodtabb, de végtelenül szomorú tónussal.

- Végzek veled, sámánfi! - sikoltotta. - Menekülj előlem! - zengte. - Kitekerem a nyakad, lenyúzom a bőröd, és kiakasztom a jurtámra! - rikácsolta. - Révülj el az álmomból, nehogy bántani tudjalak! - könyörgött.

Gergő nem felelt egyik hangra sem. Éles füle lassan különbséget tudott tenni az eredeti kiáltások és azok visszaverődései között, így már sejtette, merre találja Böszmét. Az oszlopok egyre sűrűbben álltak egymás mellett. A sámánfi most azt is megfigyelhette, hogy oldalukat rémálmokat ábrázoló, gondosan faragott domborművek alkotják. Biztasra vette, hogy ez a csarnok valójában Böszme különleges tröfeagyűjteménye.

A rikácsolás és kérlelés, fenyegetés és könyörgés egészen addig folytatódott, mig Gergő az oszloperdő szélére nem ért. Ez a kerek tér volt az álomterem központi része. A közepén medence állt, amiben nyálkás, barna, iszapszerű lé bugyogott.

A sámánfi sejtette, hogy ennek az undorító löttynek is van valami jelentése, hiszen az álmainkban soha nem teremtünk fó" leges dolgokat-legfeljebb fogalmunk sincs, mit akarnak suBöszme a medence innenső szélén állt. Gergő először azt hithogy valami megzavarja a látását, mert a vadász nagyon különösen nézett ki. Bal oldala úgy festett, mint mikor Böszme rendkívül veszélyes rémálom befogására indul: bőrpáncélt, sisakot, lábszárvédőt és vasalt csizmát viselt, kezében pedig bűbájostor lengett. A vért és sisak azonban csak félig fedte testét, mivel Böszme jobb oldalán egy kellemes nyár délutáni kiránduláshoz való öltözékben folytatódott a ruházata: bő szöveting, színes virágokkal kivarrt nadrág és könnyű saru a lábán.

- Gyere, hadd töröm el a csigolyád! - rikácsolta a vadász.

A sámánfi látta, hogy Böszme szájának csak a bal oldala mozog a szavak ritmusára.

- Minek jöttél ide? Nem tudlak megvédeni magamtól! - kiáltott elkeseredve az álomfogó jobb oldala, s próbálta kicsavarni saját bal kezéből a bűbájostort, de hiába.

- Döntsd el, melyik az igazi éned, cimbora! - kiáltott Gergő.

Ekkor a rémálomvadász hatalmas teste megrázkódott, középen nyúlni, hasadni kezdett. A fiúnak eszébe jutott, hányszor gondolta vigyorogva, hogy a barátjából akár két álomfogó is kitelne. Azt azonban soha nem hitte volna, hogy szemtanúja lesz, mikor megtörténik.

Böszme kínlódva, bömbölve kettévált. Két darabja nem maradt félben, mindkettő teljes emberré lett. A jobb oldali teljes fegyverzetű, vérszomjas harcosnak, míg a másik kissé szomorkás, végtelenül szelíd parasztfiúnak tűnt. A "Böszmék" néhány pillanatig egymásra meredtek, majd a páncélos fickó villámgyorsan Gergő felé indult.

A sámánfi már az első szempillantásban tudta, mit kell tennie. Felemelte a bűbájostorát, hármas hurkot írt le a szikrázó bőrszíjjal, és kimondta a varázsige első betűjét...

Azonban nem jutott tovább. A mögötte álló márványoszlopok faragványai közül két frászmadár elevenedett meg. Az egyik szörnyeteg kiütötte Gergő kezéből az ostort, míg a másik hatalmas csőrével a földre döntötte őt.

A páncélos Böszme diadalmasan felüvöltött. Három lépésre állt a sámánfitól, bűbájostoráról úgy hullotiak a halálos átok fekete szikrái, mintha sáros esőcseppek volnának.

- Neeem! - szállt a másik Böszme kiáltása. Gergő a frászmadár váratlan támadásától szédelegve csak homályosan látta, amint a fehér inges álomfogó ledönti lábáról a harcost. Fél percen át súlyos ökölcsapások, nyögések, szitkok, nyekkenések és csontroppanások verték fel az oszlopcsarnok nyugalmát, majd hirtelen csend lett. A dombormű-madarak visszasimultak a helyükre, tőlük már nem kellett tartania, de...

A sámánfi hallotta, hogy súlyos léptek közelednek a márványpadlón. Először nem merte kinyitni a szemét, de aztán rájött, hogy a sorsát úgysem kerülheti el.

A fehér inges Böszme nyújtotta a kezét, hogy felsegítse.

- Hova lett a... Rossz részed? - kérdezte Gergő, miközben hagyta, hogy a vadász talpra állítsa.

- Én győztem - felelt az álomfogó. - Most én.

- Beszélnem kell veled, öregem - kapott a szavak után Gergő, mert eszébe jutott, hogy Monyákoséknak már nem sok idejük maradt az életből. Csakhogy Böszme felemelte jobb keze mutatóujját, és komoly ábrázattal a medencére bökött.

- Előbb meg kell mutatnom valamit.

A gusztustalan lötty hirtelen felbugyogott, majd három különböző helyen damborodni kezdett. Gergő gyanakodva figyelte a jelenséget. Hamarosan a fortyogó iszapcsomókból felismerhető alakok váltak. A fiú rájött, hogy a medence valájában Böszme egyik nyomasztó emlékét őrzi. Felismerte a rémálomvadász meggörbült hátát, Hold Dühének szálfaegyenes alakját és a Megbízó csuklyás öltözékét is.

A három sárfigura gurgulázó hangokat hallatva beszélni kezdett.

- Fontos parancsot kapsz, Böszme! - szólt a renegát álomfogók vezére. - Olyan utasítást, amit biztosan nem értesz meg, s nem akarsz majd végrehajtani.

- Megvan rá benne a hajlam - vetette közbe ridegen a Meg bízó. - Csupán annyi kell, hogy szabadon engedje vérre áhítozó ösztönét.

- Mindig hű voltam hozzád és az ügyünkhöz, Hold Dühe - mondta a sárléből alakult Böszme. - Mit kell tennem?

- Öld meg a Farkast! - felelt az álomfogók vezére.

- De uram, ő épp most lett a törzsünk sámánja!

- Csupán azért neveztem ki, hogy elaltassam a gyanakvását. A mi bölcs Megbízónk felismerte a kölyköt, mikor az úgy tett, mintha elfogná a lidércet. Pedig a képét vastagon bemázolta sárral.

- Nem szándékosan tette. Elesett!

- Még védeni merészeled, vadász! - sziszegte a Megbízó ragacsos emlékképe. - A Farkas immár az egyetlen révülő, aki nem ivott a rontó boszorkányok mákonyos főzetéből. Veszélyes lehet, ha ráébred, hogy mire készülünk.

- Meg kell őt ölnöd, Böszme! - szólt szigorúan Hold Dühe. - A Nagy Hajtás közben melletted lesz, a közelébe férkőzhetsz, s ráadásul vakon bízik benned. Meg kell őt ölnöd!

A sárléből kiemelkedő Böszme válla előreesett, háta meggörbült - majd a három alak hirtelen visszacsúszott a medencébe. Gergő összeszorult torokkal fordult a rémálomvadász felé, és kérdőn nézett rá.

- Hallhattad, sámán: megvan bennem a hajlam, hogy megöljelek - mondta rekedten, elkínzott arccal Böszme. - Egyelőre azonban legyőztem a rosszabbik felemet, így tekints a szövetségesednek. Ebredjünk fel az álmomból, s mondd meg, miben segíthetek. De a Hajtás közben... A Nagy Hajtás közben mindig nézz a hátad mögé!

 

XII.

Elvesztett barátok

 

Monyákos Tuba a bűbájketrec vadon felé eső sarkában kuporgott, mióta Gergő kettesben hagyta őt rabtársával. Mindkét lábát és karját kilógatta a kéken derengő vasrudak között, hogy legalább a szabadság illúzióját érezze, de a lelke úgy facsarodott, mint szakácsné kezében a mosogatócsutak. A lidérc soha nem ismerte volna be senkinek, de rettenetesen félt. A sámánfi ugyan biztatta, hogy mindent megtesz a kiszabadításukért, és Tuba nem is kételkedett a fiú szavában, de lehetetlennek tartotta a sikert.

Körülöttük az álomfogók tábora felbolydult hangyabolyhoz hasonlított. Hogy nyomasztó gondolatait elterelje, Monyákos Tuba olykor átsandított a ketrec túlsó sarkába. A rontó boszorkányok egykori főnémbere kitöltötte a bűbájcsapda egynegyedét, s az őrtüzek csalóka fényében úgy festett, mint valami nyomasztóan túlméretezett dunyhahegy.

Az ott mind az én mamám!" - ábrándozott a dohánylidérc keserűen. Egész életét arra szánta, hogy rátaláljon hűtlen anyjára, de a találkozásban eddig szinte semmi öröme nem akadt. Most pedig, mikor már csupán percek választják el őket a borzalmas végtől, még mindig nem képesek egymáshoz szólni.

- Talán meg vagyunk átkozva - mondta váratlanul, búgó hangon Monyákos Klotild. Nem fordult a fia felé, továbbra is a folyón túl sorakozó lakójurták fáklyafényét nézte, de szavát Tubának szánta, ehhez nem férhetett kétség.

- Átok bizony! - vicsorgott elkeseredett haraggal a dohánylidérc. - Te magad vagy a hűtlenség átka. Tojást raksz, kiköltesz, aztán magamra hagysz? Hát miféle anya vagy te?

A boszorkány akkorát fújtatott, hogy a rácson túl felborzolódott a pocsolyák piszkos vize. Azután nyögve, nehézkesen Tuba felé fordult, súlyától megbillent az egész hatalmas bűbájcsapda, és egyik fele a sárba merült.

- Ostoba kölyök vagy, nem értesz semmit! Az apád...

- Ki is volt az én apám? - Tuba fulladozott a rég benne rekedt s most kitörni készülő méregtől. Felugrott a helyéről, s úgy állt szembe az anyjával, mintha mindjárt neki akarna rontani. - Soha nem meséltél nekem semmit a papáról. Jaj, hogy is felejthettem el, nem volt rá alkalmad, hiszen alig keltem ki, bepottyantottál a Lidérc Árvák Fészkébe!

- Hiába gúnyolódsz, attól még nem lesz több eszed - Klotild turbános frizurája ismét égővörös színt öltött.

Tekintetében azonban olyan szomorú fény csillant, ami Tubába forrasztotta a szót. -Az apád semmirekellő alak volt.

- Egy éber - biccentett megvetően Tuba.

- Nem azért volt semmirekellő. Az éberek között is sok rendes akad. Én azonban kifogtam a legrosszabbat.

Monyákos Tuba elbizonytalanodott. Az imént még minden vágya az volt, hogy évek óta titkolt, egyre növekvő haragját anyja fejére szórja. Tudja csak meg, mennyi keserűséget, fájdalmat kellett lidércfiának kiállnia, amiért elhagyta őt! A Fészek iszonyú hely volt, a bábaboszorkányok úgy bántak az árvákkal, mintha apró gonosztevőkkel lenne dolguk. Még csak nem is volt a legborzalmasabb dolog, hogy reggelente a fülüknél fogva felcsipeszelték őket a szárítókötelekre. Így aztán nem csoda, hogy amint Tuba valamelyest felcseperedett, kamasz lidércként azonnal meglépett a Fészekből. Inkább vállalta a lidércek számára is legalantasabb munkákat, semhogy tovább kelljen tűrnie a megaláztatásokat és az éhezést. Bejárta a fél Valóságot, s bármit megtett, ami legalább egyetlen falás kenyeret biztosított a számára.

- El tudod te képzelni, milyen éttermi edénykoszolóként vagy sétálóutcában cipőfűzőhúzóként megélni? - kiáltotta a lidérc. Klotild széles arcán értetlenség tükröződött.

- Mi az, hogy... edénykoszoló? - kérdezte meghökkenve.

Monyákos Tuba zavarba jött, és két karjával idétlenül mutogatva magyarázatba fogott.

- Hát az olyan, hogy... Szóval vannak étteremtulajdonosok, akik kölyöklidérceket bérelnek fel, hogy a vetélytársuk éttermében összemocskolják az elmosott tányérokat, evőeszközöket, így rontva az üzletet.

- És az a másik munka? - érdeklődött tovább a boszorkány, s szemében nevetés bujkált.

- A sétálóutcás? Néhány elhízott, lusta, de piszkosul gazdag lidérc már nem képes maga csínyeket végrehajtani. Ezek elhelyezkednek az útszéli csatorna páholyában, és onnan lesik, amint a felbérelt kölyöklidérc az éberek lába között surranva kibontja azok cipőfűzőjét. - Monyákos Tuba észre sem vette, de lassan maga is felderült a saját emlékeitől, s már lelkesen magyarázott. - A fűzőbe aztán persze elbotlik az éber. Ezt úgy hívjuk szaknyelven, hogy zakóztatás, mert olyat tudnak esni, hogy a zakójuk a fejükre borul. De nagyon veszélyes és nehéz meló, mert folyton álcáznunk kell magunkat. Ráadásul fontos a kiváló időzítés! Az ébernek lehetőleg ott kell elzakóznia, ahol a megbízó a legjobban látja a csatornarésen át, hogy röhöghessen. Azok a pohos milliomosok gyakran még fényképeznek is. Aztán kiállításokon mutogatják a legjobb zakóztatásokat, de a kölyöklidércnek alig dobnak néhány garast.

Mire Monyákos Tuba a magyarázat végére ért, már mindketten hangosan, könnyezve kacagtak. Szerencsére az álomfogó őrt elnyomta a buzgóság, így nem figyelt fel rájuk, különben meglehetősen furcsának találta volna a halálraítéltek viselkedését.

- Ez nagyszerű móka lehet - csendesedett el lassan Klotild. - Úgy értem, persze, keserves munka, de azért...

- Kibírtam - legyintett Tuba nagyvonalúan. - Pipamocsoklidércnek lenni sokkal keményebb élet volt. Aztán elkeveredtem Dél-Amerikába, és ott egy sámán segítségével dohánylidérc lett belőlem.

- A szakmaváltást nem tiltja a Hetek törvénye? csodálkozott Klotild.

- Éppen annyira, mint a rontó boszorkányságot bólogatott kajánul nevetve a lidérc. - Volt kitől örökölnöm a lázadó hajlamomat.

Monyákos Klotild váratlanul elkomorult, hajszíne sötétszürkére váltott, és vaskos alsó ajka megremegett, mint aki sírni készül.

- Megbántottalak valamivel? - a lidérc közelebb ment az anyjához, és apró kezét annak fatörzs vastagságú combjára tette.

- Dehogy, csupán... - Klotild mélyet sóhajtott, ami megrezzentette fia levélruháját. - Valamit tudnod kell. Én nem azért álltam be a rontó boszorkányokhoz, mert hittem az elveikben. Amikor megismerkedtem az apáddal, nagyon fiatal és butuska boszorkány voltam. Akkoriban még Libbenő Moyrának hívtak, és illett is rám. Hinnéd, hogy a te átkarolhatatlanul nagy mamád egykor karcsú volt, mint a nyárvégi széllel táncoló nádszál? Pedig igaz! Az orrom hegye sem volt még vasból, a hajam pedig hollófeketén csillogott, s nem váltotta a színét. Esküszöm neked, nem dicsekvésből mondom, de a Boszorkányok Jurtájának egyik legszebb növendéke voltam. Aztán az apád...

- Ki volt ő? - Tuba hangja remegett az izgalomtól.

Erre a beszélgetésre várt gyermekkora óta, s most, egyetlen órával a halála előtt végre meghallgathatta szülei történetét.

- Apád fess, fiatal és nagyon magabiztos éber férfi volt. A tévénél dolgozott, riportokat készített érdekes emberekkel, de a műsorait akkoriban még alig nézte valaki, mert okos dolgokat kérdezett, és okos válaszokat gyűjtött. Ez azonban a legtöbb tévénézőt nem érdekli.

- Hogyan ismerkedtetek meg?

- Utolsó éves voltam a boszorkányképzőben, mikor választanunk kellett, hogy hol akarjuk eltölteni a kötelező egy holdfordulós gyakorlatunkat. Én a Révülő Rémhírek Osztályára kértem magam, ahol azt figyelik, hogy az éberek mennyit sejtenek, tudnak vagy derítettek már ki a varázstudókról, és ha szükséges, elterelik az éber szimatolók figyelmét. Apád akkoriban egy áruló jósnőre akadt, akinek megreccsenhetett az egyik észkereke, mert úgy döntött, hogy a tévében mindent elmond a révülők világáról.

- Úgyis bolondnak nézték volna - vélte Tuba.

- Bizonyítékokat ígért a nézőknek, és ezt már nem hagyhattuk. Képzeld csak el, ha élő adásban megjósolja, hogy hol következik be legközelebb katasztrófa a világon. Képes volt rá, hiszen tanult jövendőmondóként végzett az akadémián. De az oktatómmal, Szoknyaránc Cirkóniával elsimítottuk a dolgot.

- Hogyan?

- Beültünk a nézők közé, és ahányszor a jósnő beszélni kezdett, nyelvbotlasztó-bűbájt szórtunk rá. Összevissza dadogott, végül dührohamot kapott, és senki nem vette komolyan.

- Apa mit szólt ehhez?

Monyákos Klotild kövér arcán halovány mosoly jelent meg.

- Nem is nagyon figyelt oda - sóhajtotta. - Az egész műsor alatt engem bámult, és miután kikapcsolták a kamerákat, meghívott vacsorázni. Fél évre rá összeházasodtunk, ő pedig munkát kapott egy másik tévécsatornánál, ahol új műsort talált ki.

- Tudta rólad, hogy boszorkány vagy?

- Eleinte nem - Klotild olyan hevesen rázta meg a fejét, hogy a haja színt váltott. - Véletlenül jött rá, mikor azt hittem, hogy nincs otthon, és bűbájjal irányítottam a takarítást. De nem is nagyon bántam, mert szerettem őt, és rossz volt folyton titkolózni előtte. Csodálatos időket éltünk. Aztán kiderült, hogy babát várok. El kellett döntenünk, hogy tojást is rakunk-e.

- Apa akart engem? - Tuba úgy nézett fel az anyjára, mint az esti mesét ámulva hallgató éber gyerekek, és mindkét kezével a boszorkány szoknyáját markolta.

- Sajnos akart - Klotild szemébe visszaköltözött a fájdalom. - Akkoriban már javában az új show-műsorát készítette, és egyre gyakrabban kért meg rá, hogy segítsek neki néhány bűbájos trükkel.

- Te varázslatot használtál az éberek világában? hördült fel a lidérc. - Hiszen ezért kizárnak a Boszorkányok Jurtájából, és örökre megvonják a révülési engedélyedet!

- Szerelmes, fiatal boszorkány voltam - védekezett erőtlenül Klotild. - Persze nekem se nagyon tetszett a dolog, de apád annyira könyörgött, és csupán kisebb bűbájokról volt szó. Rengeteget veszekedtünk, aztán beadtam a derekamat, ami akkoriban már javában terebélyesedett. Apád az adásba könnyen befolyásolható, ostobácska ébereket hívott, akiknek családi problémáik voltak, amiket a tévében is hajlandóak voltak kiteregetni. Ha unalmas volt a műsor, nekem egy csipetnyi ideg berzengető-vagy dühpuffasztó-bűbájjal rá kellett segítenem a dologra. A szereplők egyre gyakrabban vesztek össze egymással, néha még verekedtek is. A közönség meg nevetett, tapsolt. Hamarosan az apád műsora lett a legnépszerűbb kibeszélő-show.

- Ez undorító! - háborgott Tuba.

- Sokkal undorítóbb volt, amit apád a születésetek után tett. Azt mondta, hogy az egyik vendége az utolsó pillanatban lemondta a szereplést, és nekem kell beülnöm helyette. Biztatott, hogy csak játsszak el egy szerepet. Amikor azonban elkezdődött az adás, kiderült, hogy semmiféle szerepről nincs szó. Elmondta, hogy én a felesége és ráadásul boszorkány vagyok, aki nemrég adott életet egy lidércnek. Aztán behozott téged a színpadra.

Klotild zokogásban tört ki, de azért tovább beszélt.

- A közönség... A nézők őrjöngtek, hiszen még soha nem láttak lidérccsecsemőt. Apád vigyorgott, majd különböző förtelmes dolgokat hazudott rólam. Arról, hogy delejes varázslatokkal bájoltam őt el, de átlátott rajtam, és most a tévé nyilvánossága előtt bejelenti, hogy elválik tőlem.

- De... Miért tette ezt? Hiszen szeretett téged!

- Akkor már rég csakis a műsorát szerette. Semmi más nem érdekelte, csupán az, hogy minél többen nézzék őt. Elvált tőlem, s az ügyvédje elintézte, hogy az embertestvéred, Levente nála maradjon. A botrány után, amit persze az összes éber újság megírt, engem kizártak a Boszorkányok Jurtájából. Az Álomfelügyelet és a Révülő Rémhírek Osztálya alig bírta elviccelni az ügyet annyira, hogy az éberek végre ne vegyék komolyan a lidérccsecsemő látványát. Elvesztettem a fejem, téged bepottyantottalak a Fészekbe, azután csatlakoztam a Rontó Boszorkányok Szektájához.

Monyákos Klotild, akit valaha Libbenő Moyraként ismert mindenki a révülők világában, keservesen sírt.

Lidércfia felállt, és amennyire kurta karjaitól telt, átölelte a termetes boszorkány nyakát, hogy a fülébe súgja:

- Szeretlek, mama!

 

*

 

Zsófi a lehető legóvatosabban próbálta elfordítani a kulcsot, de az öreg zár keserveset csattant. A Csipetke utcai bérház macskaköves udvarát háromszor futotta körbe a bántó zaj, mire elhalt, s ez éppen elég volt hozzá, hogy felkeltse Nemcsókék figyelmét. A csipkefüggöny megmozdult, s mögötte valaki lekapcsolta a lámpát, hogy a leskelődők jobban lássák, mi folyik odakinn.

A legnagyobb baj azonban még csak ezután várt Zsófira. Amint nesztelenül besurrant az előszobába, olyan éles fény árasztotta el, hogy csak hunyorogni tudott.

A konyha ajtajában Botlik Dénes állt. Keze a villanykapcsolón enyhén remegett, fekete keretes szemüvege az orra hegyére csúszott, s láthatóan alig talált szavakat.

- Kisasszony, én... Én alig találok szavakat!

Zsófi hosszan bajlódva zárta be az ajtót, hogy legyen némi ideje eltüntetni a sírás nyomait. Az utóbbi órákban ugyanis Budapest utcáit járta, s hol a zokogás rázta, hol meg dühöngve rugdosta a házak falát, míg rá nem ropogtak a sértett épületek.

- Bocsáss meg, apa - mondta a lány, mikor végre levette zúzmarás télikabátját, felakasztotta a sálját, és csizmája is a többi lábbeli mellé került. -A barátnőimmel voltam, és nem néztük az órát.

- Való igaz! - csattant az okleveles cipőpucoló hangja ingerülten. - Való igaz, hogy gyakran úgy tűnhet: az apád nem teljesen beszámítható! Szórakozott vagyok, olykor meg teszetosza, sőt bumburnyák. De...! - Botlik Dénes izgalmában véletlenül lekapcsolta a villanyt, amitől megijedt, és felborította az esernyőtartót. Végül sikerült megküzdenie a problémával, s az előszoba csillárja ismét világított. -Azt az olajozatlan villámcsapását neki, hát ne nézz engem tökéletesen tökkelütöttnek, lányom! Tudom jól, hogy neked minden barátnőd a Vajákosképzőbe jár, s egy sem él Budapesten. Vagy...

Csak nem azt akarod mondani, hogy ígéreted ellenére elrévültél hozzájuk?

Zsófi válaszolni akart, talán még a fejét is felemelte volna, azt sem bánva, ha apja meglátja kisírt szemeit.

Szerencsére azonban ekkor megjelent Réti Boglárka. A nő piros virágokkal, zöld liánokkal díszített hálóinget viselt, és karikás szemén látszott, hogy még életében soha nem volt ennyire kimerült.

- Dénes, mit műveltek ti itt, az éjszaka közepén?

- Hát ez az! - hörrentette az okleveles cipőpucoló.

- Jócskán elmúlt éjfél, és az én édes kislányom most kecmereg haza! Eddig billegtem előre-hátra a konyhasámlin, ültem a sötétben, rágtam a körmöm...

- Mondtam már, hogy bocsánatot kérek - nyögte elkeseredetten Zsófi. - Fontos dolgom volt, és tényleg nem figyeltem, mennyi az idő.

Botlik Dénes újabb szemrehányás-áradatot akart zúdítani magából, de Boglárka finoman megszorította férje pizsamás könyökét.

- Mind a hárman fáradtak vagyunk - szólt búgó, bűbájos hangon. -Annyira fáradtak, hogy menten megroggyan a térdünk, s talán már el sem bírunk botladozni az ágyig.

Botlik Dénes csontos térde valóban megroggyant, és a férfi akkorát ásított, hogy állkapcsa ropogását tisztán lehetett hallani az előszobában.

- Igazad van, kedves, fáradtak vagyunk - mondta, és meg kellett támaszkodnia felesége karján. - Menjünk aludni.

- Reggelre pedig minden bajt és gondot elfelejtünk - tette hozzá azon a felhőgomolyos hangon Boglárka.

- Elfelejtünk... - motyogta Botlik Dénes, majd eltűnt a hálószoba ajtajában. Boglárka követte őt, de még egy pillanatra visszafordult Zsófihoz, s őszinte aggodalommal súgta:

- El akarod mondani, mi történt?

A lány meglepve nézett fel mostohaanyjára, majd megrázta a fejét.

- Később... Egyszer igen. Most van elég bajotok mondta csendesen.

- Ha tudok segíteni, szólj bátran! - bólintott Boglárka, majd ő is belépett a hálószobába.

Zsöfi ruhástul hasalt az ágyára, s bár rettenetesen kimerültnek érezte magát, még sokáig nem tudott elaludni. Egyre csak a sárga óriáskígyót, a ház sarkánál derengő, sötét csuklyás alakot és a bűbájhálóban vergődő őrdenevérét látta.

Meg Settenkét, aki hiába hívta a gazdáját kétségbeesetten, végül mégis elrabolták.

 

*

 

A renegát álomfogók tábora éjfél előtt húsz perccel már tökéletesen elcsendesedett. Gergő tartott tőle, hogy a beígért kivégzésre bámészkodók gyűlnek össze a két fogoly bűbájketrece körül.

Úgy tűnt azonban, hogy az álomfogókban még mindig sokkal több jóérzés maradt annál, semhogy mások halálában gyönyörködjenek.

Hold Dühe napfelkeltére tervezte a hajtók elrévülését. A folyón túl némán sötétlettek a lakójurták, s a sámánfi biztos volt benne, hogy most mindegyikben asszonyok, lányok és gyermekek búcsúztatják apjukat, fivérüket. A folyó innenső partján hosszú sorban vagy negyven szekér sorakozott, hátukon a leg különbözőbb méretű bűbájketrecekkel. Bennük lapultak azok a befogott rémálmok, melyeket Hold Dühe alkalmasnak talált a Nagy Hajtásra. Kissé távolabb, hevenyészett fakerítéssel határolt karámjukban felmálházott vagy pokróccal takart hátú takik toporogtak. Az okos állatok érezték, hogy hamarosan hosszú révülésre indulnak, így egymásnak dőlve igyekeztek kialudni magukat.

Böszme a vadon legszélső fái mögé lapulva feltartotta mutatóujját. Így jelezte Gergőnek, hogy hány őr teljesít szolgálatot Monyákosék bűbájketrecénél. A sámánfi biccentett, majd kilépett a holdfényben fürdő, sáros mezőre. Egymás mellett caplatva indultak a ketrec felé, mintha csak utolsó ellenőrző körútjukon volnának. Közben szemük sarkából ellenőrizték, mi a helyzet a díszjurta környékén. Hold Dühe és két vendége, a Megbízó, valamint a Rontó Boszorkányok új főnémbere - az utóbbi ragaszkodott hozzá, hogy saját szemével lássa Klotild halálát - bizonyára még mindig a haditervet csiszolgatták.

A nemezlapok résein sárga gyertyafény szökött ki itt-att, de a díszjurta körül megkettőzték az őrséget, így már senki nem fér kőzhetett a közelébe.

Böszme megérintette Gergő karját, mintha csak ballagás közben véletlenül ért volna hozzá. A sámánfi mély levegőt vett. Közeledtek a bűbájketrechez, melynek kéklő rácsai mögött a boszorkány árnya látszott egyedül. A fiú előbb csodálkozva pislogott, mert azt hitte, Tubának valahogy sikerült meglépnie. De mikor közelebb értek, meglátta a dohánylidércet is, aki úgy ült Klotild ölében, mint valami hatalmas, eleven fotelban.

Az őr felneszelt szendergéséből, és ahogy ráismert Böszmére, arcán ideges kifejezés jelent meg.

- A jelszót! - harsogta, bár látszott rajta, hogy nem érti, miért kell a formaságokat a saját parancsnokával is végigjátszania.

- Lúdvércnek zöld vére! - felelt sokkal halkabban Böszme, s megállt a vadásszal szemben. - Te vagy hát most szolgálatban, Keve?

Az álomfogó nem tudta mire vélni a ficrcsa kérdést, s foneg a parancsnoka szemében felhőző szomorúságot.

- Álmodó fia, Keve vagyok, igen - bólintott az őr bizonytalanul.

- Sajnálom, fiam - mondta Böszme.

Mire a legény felfoghatta volna a szavak értelmét, az órücs rémálomvadász ökle pörölyként csapott a koponyájára. Gergő foga összekoccant, meghallva a csontok halk roppanását, majd a bőrpáncélos test puffanását a sáros talajon.

- Nem lesz komoly baja - súgta Böszme, s felnyalábolva az ájult őr-t, az árnyékba vonszolta. - Az én legényeim koponyája keményebb, mint a gránit.

Gergő előhúzta bűbájostorát, és gyors igézést mondva felnyitotta a ketrec ajtaját.

- Gyorsan, siessetek! - sürgette a csodálkozva bámuló két Monyákost. - El kell jutnunk az erdőig. Tuba, emlékszel a tisztásra, ahol legelőször találkoztunk?

A dohánylidérc leugrott mamája öléből, s megrázta magát, hogy ismét tettre kész álomfelügyeleti ügynök váljék beloie.

- Emlékszem hát! - mondta, amint kilépett a bűbájketrecből. - Az összenőtt magyalbokroknál balra, át a kiszáradt vízmosáson...

- Abban most neked derékig ér a lötty! - figyelmeztette Gergő.

- Remek - fintorgott Tuba. - Aztán a kidőlt bükknél már meg is érkeztünk.

- Akkor igyekezzünk - vette át a szót Böszme, aki biztos helyre fektette az őrt, s még a köpönyegét is a feje alá hajtotta, hogy kényelmesebben feküdjön. -A Farkas jó előre átjárót nyitott nekünk ott, hogy azzal se kelljen már bajlódnunk.

A négy árny összegörnyedve surrant keresztül a nyílt terepen. Már amennyire görnyedni tudtak, mert Böszme és Klotild még így is akkora volt, mint két szénszállító csille. Legelöl Monyákos Tuba futott, előre jelezve a veszélyesebb árkokat, lyukakat vagy elszórtgerendákat, nehogy valaki bokaficammal bűnhődjön az éjszakai kalandért.

Csupán félúton járhattak, mikor a díszjurta egyik őrszeme a levegőbe lőtte riasztó nyílvesszőjét. A tollas pálcára nem vadászatra vagy harcra való hegyet, hanem éles hangot adó, mogyoróbokorgallyából faragott sípot erősítettek.

A vessző visítását tán még a szomszédos álomvilágban is meghallották. Gergő lábai összeakadtak a rémülettől, s a fiú nagyot kiáltva elesett. Klotild a hóna alá nyúlt, és olyan könnyedén rántotta fel a sárból, hogy a sámánfinak elakadt a lélegzete.

- Futás! - bömbölte Böszme. Nem volt már miért csendben maradniuk, s tudták, hogy az életükért rohannak.

A díszjurta bejáratának súlyos nemezlapja bűbájnak engedelmeskedve lendült félre, s a bentről áradó fényben megjelent Hold Dühe. A renegát álomfogók vezére jó vadászhoz méltóan nem kiabált, s nem is toporzékolt: néhány füttyjellel magához rendelte az őröket, és üldözőbe vette a szökevényeket. Mögötte a Megbízó varázslatot alkalmazva suhant a talaj fölött, anélkül hogy mozgatta volna a lábait, köpönyege mégis hangosan csattogott a szélben.

Monyákos Tuba elérte a vadon szélső fáit, de megállt, hogy bevárja a többieket.

- Gyerünk, gyorsabban! - biztatta őket, egy helyben ugrálva kurta lábain. - Oh, szent éber álmodó, most ne hagyj el minket!

Gergő lehajtotta a fejét, s teljes erejéből rohant, csakis arra figyelve, nehogy újra elbotoljon. Klotild asszony messze megelőzte őt és Böszmét, ami a máskor séta közben is fújtató boszorkánytól varázslatos teljesítmény volt. A sámánfi már látta a vadon fáinak törzsét, melyek távolról nézve fekete tömbnek tűntek, de közelebb érve a holdfényben végre különváltak egymástól.

A fájdalmas üvöltést senki más hangjával nem lehetett összetéveszteni. Gergő futtában nézett hátra, s máris látta, hogy Böszme elvágódik. Néhány pillanatig még reménykedett benne, hogy a vadász csupán elnézett egy gödröt, és mindjárt talpra szökken. De ekkor a holdfényben megcsillant a vadász vállából kiálló sólyomtollas nyílvessző.

- Gyere már, Farkas! - sikoltotta Monyákos Tuba. A dohánylidérc félreállt, hogy utat adjon az anyjának, aki gondolkodás nélkül belevetette magát a vadonba. Úgy tűnt, hogy a komor álomvilág öreg fái már felbontottnak tekintették a Hold Dühével kötött szerződést, mert nem állták útját a szökevényeknek.

Gergő hol a vadul integető Tubára, hol a keservesen felé kúszó Böszmére nézett. Aztán előhúzta bűbájostorát, aminek hat csomóján vakító fény lobbant, jelezve, hogy túltöltődött varázserővel.

- Menjetek! Én feltartom őket, és hozom Böszmét-kiáltotta Tubának. A dohánylidérc visított még valamit, de a sámánfi azt már nem értette. Visszafelé kezdett futni, bár fogalma sem volt róla, mit tesz majd, ha eléri a sebesült rémálomvadászt. Felsegíteni biztos nem tudja, ahhoz Böszme pocakját túlságosan vonzza a talaj. Akkor pedig... Ez legyen a következő perc gondja!

Hold Dühe és vadászai félkörben közeledtek. Már nem lőttek ki több nyílvesszőt, de az íjukat feszítve tartották. Gergő fentről nyomasztó szoknyasuhogást hallott: a rontó boszorkány seprűnyélen lovagolva vette üldözőbe a rabokat. Vele nem foglalkozott, egyenesen az erdő felé száguldott, kezében csattog tatva bűbájostorát.

A sámánfi elérte Böszmét, s nyomban látta, hogy a baj sokkal nagyobb, mint gondolta. A nyílvessző valóban a vadász vállán hatolt be, de elfordult a bőrpáncél csatján, és a hegye valahol mélyen, Böszme mellkasában okozott rettenetes sérülést.

- Szórok rád lebegtető-bűbájt - mondta Gergő, barátja füléhez hajolva. - Akkor fel tudsz állni, és talán járni is sikerül.

- Hagyd el! - Böszme iszonyú fintort vágva ép kezével megragadta a nyílvesszőt, és letörte kiállá, tollas végét. - Révülj el innen szélsebesen, Farkas! Engem csak az vigasztal, hogy végül mégis a jó oldalra álltam.

- Nem lehet...! - a sámánfi két kezével rázta a vadászt, de az eltolta őt magától.

- Nincs több álom, cimbi. A vessző hegye... Én adtam rá parancsot a harcosoknak, hogy mérgező bűbájfőzetbe mártsák. Nem gondoltam, hogy... magam leszek a célpont.

Gergő körül megpördült az álomvilág.

- Böszme, nem halhatsz meg! - ordította. - Nagy vagy! Marha nagy! Te ezt is kibírod, csak gyere!

- Hagyd őt! - dörrent Hold Dühe kiáltása.

Gergő talpra szökkent, s bár nem is gondolkodott rajta, a Táltosképzőben gyakorolt átokvédés-tartásba helyezkedett.

Bal tenyere a szája előtt, hogy eltakarja az épp kimondani akart varázsigét, nehogy ellensége leolvashassa azt. Jobb kar ja félkörben, messze a testétől, hogy a benne tartott bűbájostort gyorsan lendíthesse. Két lába pedig egymás előtt, kissé megroggyantott térdekkel, mert így a legbiztasabb a talaj alatta, ha netán eltalálná egy átok.

- Mégis elárultál minket, sámán! - üvöltötte eszelősen Hold Dühe. Arcán és meztelen felsőtestén görcsös kavargásba fogtak a varázsfesték vonalai.

- Túl sokat fecsegsz, álomfogó! - mondta halkan a sámánfi. Ajka tovább mozgott, elmormolta a választott átkot, és hirtelen csuklómozdulattal eldörrentette a bűbájostort.

A varázslat sivítva szelte át a levegőt. Hold Dühe túl későn próbálta azt kivédeni, így a kaptárcsapás-átok ezer megcsípése döfött belé. Az álomfogó üvöltve esett hanyatt. Harcosai közül kettő a segítségére sietett, míg a többiek kilőtték nyílvesszőiket. Gergő újabb igét mormolt, körbefordult a sarkán, és a bűbájostorából kipattanó zöld szikrák kettétörték a felé röppenő vesszőket, melyek ártalmatlanul hullottak a földre.

- Gyere, Böszme, sikerülni fog! - hajolt le ismét a rémálomvadászhoz.

- Hát nem megmondtam, hogy... - mordult rá erőtlen hangon Böszme, de aztán hirtelen megragadta a sámánfi ingét, és iszonyú erővel odébb hajította, miközben felordított: Vigyázz!

A fekete szikrákból szőtt átok szinte hangtalan suhant a levegőben, s ott találta el a vadászt, ahol az imént még Gergő guggolt. Böszme hatalmas teste felugrott vagy két méter magasra, pördült néhányat, s végül arccal a latyakba zuhant. Karja még mozdult néhányat, s vége lett.

Gergő elejtette bűbájostorát, s mikor ő maga földet ért, valamibe beverte a fejét. Megpróbált felállni, de mozdulni sem tudott.

Csak homályosan sejtette, hogy hol van és mi történik vele.

- Böszme - nyögte halkan, mert a holdat termetes alak takarta el a feketebársony égen. - Gyere, Böszme, még sikerülhet!

Aztán végre felismerte a fölé tornyosulá, bűbájostort emelő alakot, akinek csupán a tekintete parázslott a csuklya sötét mélyéről.

 

*

 

A borzalmas éjszakát követően - mikor Settenkét elrabolta az idegen révülő - Zsófi sokáig ágyban maradt.

A lány hallotta, hogy a szülei felkelnek, reggeliznek, s közben halk beszélgetést folytatnak, de a szavak értelme már nem jutott el hozzá. Üres tekintettel bámulta a gangra néző ablakot, ami most hihetetlenül békés képet nyújtott, mivel hatalmas pelyhekben hullott a hó.

Boglárka és Botlik Dénes tíz óra körül indultak a kórházba. Zsófi gyorsan a fal felé fordult, mikor szobája kilincse lassan megmozdult. Igyekezett egyenletesen lélegezni s a szemét sem rebbenteni, miközben Bogi fölé hajolt. Már-már azt hitte, hogy sikerült becsapnia a mostohaanyját, de az lehajolt, és belesuttogott a fülébe.

- Nem lesz semmi baj, nyugodj meg.

Zsófi érezte, hogy a sírás ismét elindul a melléből felfelé, de mire kibuggyantak a könnyei, Boglárka már ki is ment a szobából.

- Mélyen alszik, nagyon kimerült - hallotta mostohaanyja hangját.

Zsófi megvárta, míg szülei kulcsra zárják a lakás bejárati ajtaját, s csak akkor zokogott fel hangosan. Sokáig ölelte magához a párnáját, ami teljesen átázott.

Azután jött egy pillanat, és ő maga is elcsodálkozott, hogy a végtelen keserűség hogyan változik benne iszonyatos erejű haraggá. Felült az ágyon, és belekiáltott a lakás csendjébe.

- Mégis, meddig akarod itt sajnálni magad?

A saját hangja megnyugtatta. A következő félórában ha valaki meglesi a vajákos lányt, azt hihette volna, hogy hurrikán-bűbáj hatása alatt áll. Lezuhanyozott, felöltözött, reggelizett, közben elővette iskolai holmiját, és fényesre pucolta, beolajozta bűbájostorát - mindezt olyan gyorsan, mintha szélvész kergetné. Végül rendet tett maga után, felöltözött, és rövid levelet írt, amit Boglárka párnája alá csúsztatott.

BOGI!

SETTENKÉT ELRABOLTA EGY SÖTÉT CSUKLYÁS RÉMLŐ. VISSZA KELL SZEREZNEM ŐT, DE EZT TALÁN A VALÓSÁGBAN IS MEGTEHETEM, TEHÁT NE NYUGTALANKODJATOK. APÁNAK, HA LEHET, EGY SZÓT SE: TUDOD, MENNYIRE MEGRÉMÜL MINDIG, MIKOR SZÓBA KERÜL A BÛBÁJOLÁS. HA TÚL SOKÁIG MARADOk TÁVOL, KERESSÉTEK GERGŐ EGYKORI AGYFURKÁSZÁT!

Zsófi rágta még a tolla hegyét néhány pillanatig, azon töprengve, odaírja-e, hogy szeretettel. Azután úgy gondolta, egy ilyen levél alatt idétlenül hangozna az efféle búcsú, hát csak aláfirkantotta a nevét.

Előző nap a kávéházban úgy állapodtak meg dr Produkkal, hogy ha valami váratlan esemény történik, Zsófi nem csönget be a rendelőbe, hanem telefonon értesíti a pszichomókust. Semmiképpen nem akarták ugyanis felkelteni Paulina kisasszony gyanúját azzal, hogy a vajákos lány túl gyakori vendégként jelenik meg.

A sarki telefonfülke zörögve elnyelte a pénzt, keservesen recsegett, de azért kicsöngött.

- Dr. Produk Bence rendelője - szólalt meg a készülékben egy kellemetlenül reszelős női hang. Zsófi felszisszent, és lecsapta a kagylót. Erre nem számított, pedig teljesen logikus volt, hogy a hívásokat az asszisztensnő fogadja. Tanácstalanul toporgott a Eülkében még néhány percig, néha rátéve kezét a telefonkagylóra, majd mégis elengedve azt.

A kínos tétovázásnak türelmetlen kopogás vetett véget. Karikás szemű, beesett arcú fiatalember állt a fülke ajtajában, és csontos ujjaival hevesen mutogatott a készülékre. Zsófi bólintott, majd átadta a helyet.

- Na, végre! - sisteregte meglehetősen udvariatlanul, remegő kézzel kapkodva a kagyló után a fiatalember, s már csapkodta is a billentyűket. - Balázs, találkozhatnánk...?

Zsófi nem hallgatta tovább a beszélgetést, inkább sétálgatni kezdett a járdán. Fogalma sem volt, mihez kezdhetne most. Muszáj mihamarabb beszélnie a doktorral, de nem szabad találkoznia Paulina kisasszonnyal, aki...

- Édes kis barátném, hát jól sejtettem! - Dr. Produk szélesre tárt karokkal, a hóesésben fehér pelyheket kavarva száguldott át az úttesten. - Mikor Paulina említette, hogy valaki hívott, de nem szólt bele a készülékbe, mindjárt gondoltam, hogy magácska akar velem beszélni.

Zsófi megkönnyebbülten fordult az orvos felé, aki olyan lendülettel hágott fel a járdára, hogy majdnem hanyatt esett. Szikár arcáról azonban máris lefagyott a kissé bugyuta mosoly, ezüstkeretes szemüvege mögött szigorúan villant a tekintete.

- Valami rettenetes dolog történt, ne is tagadja! csapott le a lányra. - Ön, kedvesem, az általam tudományosan elmekottyanásnak nevezett állapotban van. Látom, tudom, érzem!

Zsófi elkeseredetten sóhajtott, mivel ő meg azt látta, tudta, érezte, hogy most nehéz lesz értelmesen beszélni a doktorral. Mikor dr. Produk Bence elmebajt szimatol, elhatalmasodik rajta a saját ütődöttsége.

- Emlékszik az őrdenevéremre, doki? - vágott mégis az orvos szavába. Közben úgy irányította lépteiket, hogy eltűnjenek a sarok mögött, nehogy Paulina kisasszony, kilesve a rendelő fehérre mázolt ablakain, megláthassa őket.

- Nos, igen, a denevér! - bólogatott komolyan dr Produk. - Sokat gondolkodtam a dolgon, és utánanéztem a saját könyvemben is. Meggyőződésem, hogy csoportos agymenéssel van dolgunk. Vagyis ugyanazt a látomást egyszerre többen...

- Doki, maga azt mondta, hogy hisz nekem! - kiáltotta hirtelen haraggal Zsófi. A szembejövő járókelők közül néhányan megütközve néztek rájuk, így,a lány halkabban folytatta. - Settenke nem látomás! Ő az én segítő állatom, a társam.

- A társa - ismételte dr Produk úgy, mint aki mindent pontosan ért. - Mondja, bájos barátném, de őszintén: nem érez néha heves vágyat, hogy megnyalja a konnektort?

Zsófi kezdte elveszíteni a türelmét, de fogalma sem volt, honnan szerezhetne az agyfurkásznál jobb szövetségest a Valóságban.

- A lényeget mondom, figyeljen! - fordult dr. Produkhoz. - Tegnap éjjel belopóztam Paulina kisasszony kertjébe.

- Álmában! - tippelt az orvos.

- Nem, doktor úr, nem álmomban! - toppantott Zsófi. - És felfedeztem valami nagyon különöset: Paulina kisasszony állatot tart. Méghozzá egy háromméteres, sárga óriáskígyót!

A vajákos lány arra számított, hogy a pszichomokus majd erre is valami agytekert ostobaságot fog mondani, de tévedett. Dr Produk Bence csak állt, és gyermeki érdeklődéssel várta a folytatást. Meg is kapta.

- A kígyónak fogja a galambokat, és egy trópusi növényekkel zsúfolt, párás szobában tartja a hüllőt. Szerintem az a sárga szörnyeteg Paulina kisasszony famulusa.

- Mint magácskának a denevér! - vetette közbe a doktor - Nem egészen - rázta a fejét Zsófi. - A révülők segítő állatai társak, barátok. A boszorkányok famulusai viszont inkább szolgák. De most nem ez a fontos.

- Nem bizony! - helyeselt dr. Produk, majd zavartan pislogott. - Akkor mi is a fontos most?

- Csapdát kell állítanunk Paulina kisasszonynak. Kétség sem férhet hozzá, hogy rontó boszorkány, de úgy tűnik, társa is van.

- A kígyó!

- Nem, doktor, nem a kígyó! - Zsófi úgy érezte, a fejében ezer megvadult méh verekszik egyetlen csepp mézért. - Tegnap éjjel hajszál híján sikerült észrevétlennek maradnunk, de az utolsó pillanatban megjelent egy csuklyás alak...

- Paulina kertjében?

- Ott. És elrabolta Settenkét. Szerintem a csuklyás a boszorkány szövetségese, így tehát már két gonosz révülővel kell megküzdenünk.

Dr Produk Bence állát simogatva hümmögött, és közben fehér párafelhőket fújt a hóesésbe. Zsófi félt, hogy az agyfurkász mindjárt valami újabb hajmeresztő tudományos elmélettel áll elő, ami természetesen azt bizonyítja majd, hogy ő teljesen megbuggyant. Ezért aztán nagyon meglepte, hogy az orvos milyen nyugodt, kivételesen komoly hangon szólalt meg.

- Természetesen segítek magácskának, de Paulinát nem szabad az otthonában megtámadni. A kígyó meg az a titokzatos alak a segítségére sietne, és akkor nekünk hosszú, keserves gyógykezelésre lesz szükségünk.

- Helyes, de akkor hol állíthatnánk neki csapdát? Azt mondta, hogy Paulina kisasszony soha, sehova nem jár. Talán a rendelőben...?

- Nem, szó sem lehet a rendelőről! - legyintett hevesen dr. Produk. Ezen Zsófi kissé elcsodálkozott, de nem maradt ideje rákérdezni, az orvos miért tartja alkalmatlannak a rendelőt. - Mikor azt mondtam, hogy Paulina sehova nem jár, megfeledkeztem arról, hogy minden második hónapban ellátogat a húgához.

- Paulina kisasszonynak van egy húga?

- Akad. Itt lakik Budapesten, de ritkán találkoznak. Azt hiszem, nem szívelik egymást különösebben. Csak azért ebédelnek olykor együtt, mert a családi vagyon ügyeit kell megbeszélniük.

- Tehát azt tanácsolja, doktor, hogy akkor csapjunk le rá, mikor a húgához megy ebédre? - türelmetlenkedett Zsófi. - Igaza lehet. Oda biztosan nem viszi magával sem a famulusát, sem a szövetségesét.

- A legjobb az egészben az, hogy a következő találkozójuk két nap múlva esedékes - bólogatott lelkesen az agyfurkász, majd a kabátja zsebeiben kezdett kotorászni. - Elcsentem... Valahol itt van... Igen, ez az!

Paulina az íróasztala fiókjában tartott egy fényképet, ami őt, a húgát és annak férjét ábrázolja. A hátlapján rajta van a címük.

Zsófi átvette a fotót, megnézte, s hirtelen nekitántorodott a falnak. Melléből kiszorult a levegő, megpördült körötte az utca, s ha dr Produk utána nem kap, biztosan összeesik.

A gyűrött fényképen Paulina kisasszony állt középen. Két oldalán pedig merev mosollyal, rideg arccal a Nemcsók házaspár bámult a lencsébe.

 

*

 

A rontó boszorkány vijjogva csapott le a fák között futó Monyákos Tubára. A dohánylidérc megpróbált oldalra hengeredni, de máris érezte, hogy a bűbájostorból előtekeredő mágikus zsineg rácsavarodik a bokájára. Vadul küzdött, vergődött a földön fekve, apró fogait vicsorítva. Minél inkább próbálta azonban letépni magáról a bűbájos kötelet, az annál jobban rátekeredett, míg végül már a derekáig befonta a lidércet.

A rontó boszorkány lelassította seprűjét, s előrenyújtott lábakkal talajt ért. Bal kezében ott suhogott a bűbájostor, melynek csomói biztosan tartották a varázsmadzagot.

- Maradj végre veszteg, te vakarcs! - rikácsolta a némber. A földre dobta seprűjét, szétrázta bő szoknyáját, és ráncos ajkán vad vigyorral a dohánylidérc felé indult. - Orök rémálom vár rád, te féléber vakarék!

Felemelte bűbájostorát, szorosabbra húzva a köteléket Tubán, aki a fájdalomtól felüvöltött.

- Ejnye már, Nyúlszájú Matild, szabad így bánni a fiacskámmal?

A rontó boszorkány ráncos ábrázatán döbbent félelem, majd iszonyú harag jelent meg. A hang irányába fordult, de sejtette, hogy már elkésett. Monyákos Klotild kihömpölygött a széles törzsű fa takarásából, ami mögött addig rejtőzött, és meglendítette jobb karját.

Hegyeket rengető pofon volt. A dohánylidérc álmélkodva nézte szorult helyzetéből, amint az anyukája lapát méretű tenyere Nyúlszájú Matild képén csattan.

A rontó némber a levegőbe emelkedett, repült, majd nyekkenve a bokrok közé zuhant, pozdorjává törve egy nem túl szerencsés mogyoróbokor ágait, hogy azután hosszú időre elcsendesedjen.

Monyákos Klotild megfontolt léptekkel a némber után ment, s kivette ernyedt ujjai közül a bűbájostort.

- Ez mind az én mamám! - sóhajtotta meghatottan a dohánylidérc, miközben a boszorkány leoldotta róla a kötelékeket.

- Most aztán mutasd gyorsan, merre van az a tisztás! - mordult türelmetlenül, de azért halvány mosollyal Klotild. Az Álomfelügyetet ügynöke azonban váratlanul komoly ábrázatot öltött.

- Előbb tudni akarom, mi történt Farkassal - mondta. - Ha lehet, kiszabadítjuk.

- Csakhogy nem lehet - kiáltotta a boszorkány. Láttad, hogy a Megbízó végzett azzal a nagydarab álomfogóval. Gondolod, hogy a sámánfit életben hagyta? Dehogy! Azóta már...

- Ha így is van, látnom kell! - vetette fel állát dacosan Tuba. - Nem állíthatunk a Hetek elé azzal, hogy fogalmunk sincs róla, mi lett Farkas sorsa.

- A Hetek elé? - Klotild vastagon kifestett szeme elkerekedett. - Csak nem gondolod, hogy én veled tartok a Gyémánt Jurtába?

A dohánylidérc nem válaszolt, csak nézte, nagyon sokáig nézte az anyját. A hatalmas némber mintha kezdett volna összemenni, lassan elveszítette büszke tartását, szemében pedig megtört a vad csillogás.

- Igazad van, ideje feladnom magam - sóhajtotta végül. - Nem bujkálhatok örökké.

- Hidd el, Kende táltos igazságos lesz veled - biztatta az anyját Monyákos Tuba.

- Akkor nem sok jóra számíthatok - mosolygott keserűen Klotild. - El sem tudod képzelni, csemetém, hogy mennyi gonoszságot követtem el a Rontó Boszorkányok vezéreként.

A dohánylidérc erre semmi okosat nem tudott felelni, csak állt némán, tehetetlenül. Legszívesebben átölelte volna az anyját, de annak nyaka most elérhetetlen magasságban volt.

Végül Klotild törte meg a csendet.

- Legyen, aminek lennie kell! - felkapta a rontó boszorkány seprűjét, és elégedetlenül ciccegve vizsgálgatta azt. - Talán elbír mindkettőnket, míg meglessük, mi történt a Farkassal.

Fél perccel később már a levegőben suhantak. A boszorkány maga elé ültette Tubát, aki életében először repült seprűn, s meg kellett állapítania, hogy ez sem fog a kedvenc szórakozásai közé tartozni.

Amire kíváncsiak voltak, hamar megtudták. Az álomfogó őrök felélesztettek néhány tüzet, előhoztak egy gőzszekeret, és pányvákat dobtak a sárban álló bűbájketrecre. A kéken derengő vasrudak mögött tisztán ki lehetett venni Gergő fehér ingét, hiszen az visszaverte a hold ezüstsugarait.

- Elfogták! - kiabálta túl a süvöltő szelet Klotild.

- De él! - örvendezett Tuba. - Ha lecsapnánk a vadászokra...

Hangos koppanás hallatszott, és a seprű megbillent.

A dohánylidérc meredten bámulta a sólyomtollas nyílvesszőt, ami alig egy hüvelyknyire rezgett nyelet markoló kezétől. Klotild éles fordulóba vitte a röppenőfát, melynek cirokfejéből szikrák és füstpamacsok durrantak elő.

Fentről látták a tisztást, amiről Gergő beszélt, mégis alig érték el. A leszállás kegyetlenre sikerült, s ha Klotild nem olyan puha, talán össze is törik magukat.

- Ott van! - kiáltott a felkecmergő Tuba, és a tisztás közepén kavargó mágikus örvényre mutatott. - Az átjáró, amit Farkas nyitott!

A fák között kiáltások harsantak. Az álomfogó vadászok törtek utat maguknak, szablyáikkal csapkodva a sűrű bokrokat. Ezt már nem tűrte tétlenül a vadon. Mikor az első vadász a tisztásra lépett és rá akart rontani Klotildra, két szomszédos fa ága lenyúlt érte, és derékon ragadva a magasba emelte a rémülten kiáltozó férfit. Körben mindenhol göröngyök repkedtek a levegőben, és rengett a talaj, amint az álomvilág dühbe gurult fái kiemelték gyökereiket a földből, hogy támadásra induljanak.

Monyákos Tuba nem volt kíváncsi a folytatásra. Előretuszkolta Klotildot, s mikor a boszorkányt elnyelte az álomvilágok közötti átjáró, maga is fejest ugrott az örvénybe.

 

XIII.

Bűbájketrec, bűbájháló

 

Ágas az erdei tisztás közepén állt, felszegve agancsos fejét. Rezzenetlen, fenséges alakját ezüstös holdfény folyta körbe, mintha az égi vándor is szeretettel akarná megsimogatni a csodás állatot. Ágas értelemtől csillogó, hatalmas, barna szeme az Erdők Atyjának számtalan varázslatos fája közül most a tündérhullató szilt figyelte.

A karcsú, fehér kérgű fa bíborvörös levelei között kuncogáshoz hasonló nesz kelt, majd csillámló fénypöttyök kezdtek szállingózni a dús gyepre. Ágas fekete orrlyukai izgatottan kitágultak, karcsú lába mozdult, súlyos patái megdobbantották a talajt. A tündérhullató szil ágai ijedten megremegtek, és a szemkápráztató jelenség félbeszakadt. Az a néhány fénycsepp azonban, ami már elérte a fűszálakat, megült rajtuk, és úgy táncolt ott, mint megannyi apró, barátságos lidércfény Lányok voltak a fénycseppek, alig hüvelyknyi, holdsugárból szőtt ruhát viselő tündérlányok. Incselkedtek a hatalmas szarvassal, s az úgy bámulta őket, mint a kisgyerek, aki először lát életében feldíszített karácsonyfát.

Ágas mögött száraz gally reccsent. A szarvas kecses, fürge ugrással fordult meg, tizenkét hajtásra ágazó agancsai fegyverként meredtek előre, s közöttük bűbájos, kék ívet húzott a varázserő. Az Erdők Atyja végtelen vadonja elnémult, minden apró és megtermett lénye feszülten várt. A tündérlányok is félbehagyták bohókás táncukat, s bebújtak szülőanyjuk, a szil gyökerei alá.

Azután sokáig semmi nem történt. Ágas türelme fogyott el a leghamarabb. Fenyegetően fújt néhányat, előtte a fű rémülten hajolt a földre. Mikor erre sem történt semmi, a szarvas előrelépett, aranyos patáival úgy döngetve a talajt, hogy a rét szélén őrködő fák lombja belerezzent. Azután hirtelen felvetette nemes fejét, agancsain lángot vetett a hold fénye, és kirúgva hátsó lábaival, port kavarva vágtatott el a vadon ismeretlen mélye felé. A paták robaja egyre halkulva, de még sokáig úgy zengett, mintha maga az anyaföld szíve dobogna.

A tündérhullató szil rétjének szélén szétnyíltak a bokrok ott, ahol Ágas a gallyreccsenést hallotta percekkel korábban. Két keménykötésű, mokány harcos lépett ki a holdfénybe, s toppantott nernezcsizmájával, hogy jelezze minden erdei lénynek: megjöttek, hát rejtőzzön, aki nem akarja mutogatni magát.

Az első legény hollófekete haját két varkocsba fonva hordta, arca napbarnított és ráncoktól árkolt volt, szeme pedig a keleti sztyeppék embereinek húzott, keskeny vonásait örökölte. Szarvasbőr ruhát viselt, lovagláshoz valót, nadrágja ülepén vastagabb folttal. Feje búbján csúcsos sapka ült, prémes fülvédője felcsapva, s abba díszként kék sólyomtoll tűzve. Oldalán enyhén görbülő szablya, derekához tűzve vadászkés, jobbjában pedig szép ívű íj, melyhez a vesszők a hátára vetett tegezben, heggyel felfelé sorakoztak.

Társa nála valamivel magasabb, szálfatermetűbb volt.

Szintén vadászathoz, lovagláshoz illő nadrágot viselt, de felsőtestét, mely csak úgy dagadozott az izmoktól, bő ujjú, fehér szöveting takarta. Nyakában számos lánc csörgött, rajtuk az átfúrt kavicsokon és kemény héjú magokon kívül elejtett vadállatok fogai és egy talizmánzacskó is függött. Ez a harcos fiatalabbnak tetszett, sötétbarna haját ugyanúgy két varkocsba fonta, de nem hordott semmiféle fejfedőt. Oldalára kötve szintén szablya verte a combját, hátán tegezben ültek a nyílvesszők, visszacsapó íját húrtalan melléjük akasztotta.

- Nyugtalan - mondta az első legény, és fél térdre ereszkedve Ágas patanyomát vizslatta a fűben.

- Ne csodáld, Hunor - felelt a társa. Hangja tréfára mindig kész színben zengett, de most ő is komoran méregette a tisztást, mintha a környező fák titkát fürkészné. - Szegény Ágast az utóbbi egyetlen holdforduló alatt többször zaklatták vadállatok, szörnyek és rossz szándékú révülők, mint eddig egész életében.

- A mi dolgunk, Magor, hogy megvédjük őt - a hollóhajú vadász felegyenesedett, de tekintetével továbbra is a földet simogatta. - Azért nem kerültünk halálunk után az Ősök Jurtájába, sem a Hadak Útjára, Égi Úr seregébe, mert óvnunk kell az Erdők Atyjának és Ágasnak békéjét.

- Mi pedig akár újra meghalunk, végleg eltűnve a Tetejetlen Fa összes világából, de megvédjük a csodaszarvast - biccentett hirtelen derűvel Magor, és bogárfekete tekintetében mókára hajló szikra lobbant. - Ehhez pedig immár új társunk is akadt.

Mintha csak az említésére várt volna, harmadik bajtársuk előszökkent a bokrok takarásából. Neki négy lábat adott az Égi Úr, hozzá szürke bundát és lompos farkat, melyet most jókedvvel csóvált, miközben a két vadászhoz ügetett.

- Szerintem a te szagodat érezte meg Ágas, Toportyán! - Magor leguggolt a Kölyökfarkas mellé, és erős kezével megdörgölte annak vaskos bundáját. - Máskor ügyelj rá, merről fúj a szél!

- Ag reccsent, arra fülelt fel Ágas - szólt a kedélyes fecsegésbe Hunor, s arcáról még mindig nem tűnt el az aggodalom. - Ti nem hallottátok?

- Mi azt hittük, te botlottál meg - mondta Magor, arcát a kölyökfarkas vigyorgó képéhez nyomva. Hunor azonban olyan pillantással sújtotta a két cimborát, hogy azok inkább csendben maradtak.

- Valaki jár itt, érzem - súgta aztán a hollóhajú, lassú léptekkel a fák felé indulva. - Magor öcsém, húrozd fel az íjad, mert újabb rémalak akarja zaklatni Ágast! Jobb, ha készen állunk a vadászatra.

A fiatalabb legény komolyan vette a figyelmeztetést, ahogy a Kölyökfarkas is. Mikor feszesen pendült Magor íjának húrja, mindhárman elindultak a csodaszarvas nyomában. Osonó léptüket az sem hallhatta volna meg, aki fülét közvetlenül a vadászok nemezcsizmájára fekteti.

Amint béke ült a tájra, a tündérhullató szil rezzenő levelei közül ismét fénycseppek kezdtek permetezni.

 

*

 

A komor álomvilág értelemmel bíró vadonjának rettenetes volt a haragja. Amint Hold Dühércek harcosai - Monyákosékat üldözve - behatoltak a fák közé, és szablyáikkal eleven ágakat metszettek le, hogy utat törjenek maguknak, a szövetségfelbontatott. A vadon vén tölgyei vezették a rohamot. A fák kihúzták gyökereiket a puha, csendes esőtől felázott földből, és göröngyöket szórva, fenyegetően recsegve-ropogva megindultak az álomfogók tábora felé.

Hold Dühe tudta, hogy mindenkinek azonnal el kell révülnie ebből az álomvilágból, különben végük. A Megbízó immár képtelen volt továbbra is csöndes, rideg és megfontolt maradni.

A rohamozó fák sorfala előtt suhant le-föl, bűbájostorából perzselő tűzgömböket lövellt feléjük, s közben úgy rikácsolt, mint egy egész raj megveszekedett vurjú.

- Égessétek! Pusztítsátok! Pörköljétek az átkazottakat!

Az álomfogók szerencsére inkább a vezérükre hallgattak.

Vagy két tucat harcos felkapott a takik hátára, és sor falat állva megpróbálta lassítani a vadon rohamát, ami valamelyest sikerült is, de csak olyan bűbájt alkalmaztak, ami nem dühítette fel még inkább a fákat. Eközben a folyón túl mindenki kirohant a jurták elé, és Hold Dühének szavára a révülőtérre indult.

Szó sem lehetett arról, hogy az asszonyok, lányok és gyerekek ebben az álomvilágban várják ki, amíg a vadászok megtérnek a Nagy Hajtásból. A műhelyek, jurták és a sziklafalba vájt lakóbarlangok nem védték volna meg őket a haragvó erdő gyűlöletétől. Ráadásul úgy tűnt, hogy a vadon lázadásához a sötét folyó is csatlakozik. Hullámai egyre magasabban gördültek, habos tarajuk a hidat ostromolta, s így az egész építmény hamarosan vészes ingásba kezdett.

Az álomfogók szerencséjükre már mindent előkészítettek az útra. A rémálomvadászok elsőként a nőket, gyerekeket terelték a révülötér turulja alá, s a varázstüzeket fellobbantva útra indították őket. Majd a lovak és gőzerővel vontatott szekerek következtek, bár az utóbbiakkal sok baj akadt, mivel előbb fel kellett fűteni a kazánjaikat.

Mire az utolsó szekér is elrévült, hátán a bűbájketrecekkel, a fák elérték és összezúzták a díszjurtát. A takik hátán le föl vágtató harcosok fanyűvő-gyökérbotlasztó- és kéreghántó-átkokkal próbálták lassítani a rohamukat. Tüzet szándékosan nem vetettek be: a lángok csak tovább növelték volna az értelemmel bíró ősvadon harci kedvét.

- Mester, indulnunk kell! - ordította Hold Dühe a Meg bízó fülébe. A csuklyás mágus bűbájostora már sistergett, fehér füstöt eregetett, annyi rontó varázslat hagyta el az utóbbi percekben. Amerre bőrszíja dörrent, lombüstökök kaptak láng ra, fatörzsek hasadtak ketté éles csattanással, s gyökerek hullottak lemetélve a sárba.

A Megbízó bólintott, és félrelökve három álomfogót, a révülőtér közepére ugrott.

- Takarodjatok a varázskörből! - üvöltött rájuk fenyegetően. - Én nem tartok veletek, a Valóságban akad még dolgom. Az Erdők Atyjának mezsgyéjén találkozunk.

Azzal elmormolta a megfelelő varázsigét, és elrévült a turul szárnya által kavart porfelhőben.

Hold Dühe takira kapva körbevágtatta az egykori tábort.

A folyón már nem kelhetett át, mert a hidat pozdorjává zúzták a megveszekedett hullámok, de szerencsére odaát már senki nem maradt. A vízár dörögve rontott a partra, s magába mosta a lakójurtákat, istállókat és műhelyeket. Ami nyomot hagyhatott arról, hogy valaha itt álomfogók táboroztak, az mind a sziklafal folyosóin, termeiben rekedt.

A két tucat harcosból, akik afák rohamának állták útját, végül hatan érték el a révülőteret. A többieket lovastul, fegyverestül elnyelte a tomboló vadon, mely végül simára gyalulta a folyó általa uralt partját, s újra benépesítette azt. Ennek azonban már egyetlen álomfogó sem lehetett szemtanúja, mert a túlelők mind elrévültek a többiek után. Legvégül azok a rémálmok távoztak a komor álomvilágból, melyek bűbájketrecét szintén a fák zúzták össze, kiszabadítva a Nagy Hajtásra alkalmatlannak ítélt rabokat.

Az ősvadon ekkor végre elcsendesedett...

Mindez három nappal korábban történt, de erről Gergőnek sejtelme sem volt. A sámánfi arra ébredt, hogy a fejét durván ide-oda löködik, s minden egyes koccanás eles fájdalommal gyötri a koponyáját. Óriási erőfeszítésre valt szüksége, hogy felnyissa a szemét. Vakító fény bántotta, hunyorogni volt kénytelen, majd karjával eltakarta az arcát, árnyékot vetve rá.

Beletelt még néhány keserves percbe, míg rájött, hogy egy bűbájketrec alján fekszik. A rázkódás nem szűnt, s ebből Gergő megértette, hogy úton vannak. Mély levegőt vett, de az égette a tüdejét, mintha eleven tűz lángjait nyelte volna be.

Az álomfogók karavánja vigasztalan kősivatagban poroszkált. Gergő összeszedte maradék erejét, a rácsokhoz vonszolta magát, és megkapaszkodva bennük felült. Gőzszekéren állt a ketrec, amibe zárták. A sámánfi a tűző napsütéstől félvakon kitapogatta, hogy börtöne alig nagyobb, mint egy hűtőszekrény, de szerencsére egyedül van benne. Ha egy kiismerhetetlen rémálommal kellett volna megosztania a celláját, az még elviselhetetlenebbé teszi a kényszerű utazást.

Gergőnek hirtelen felrémlettek utolsó emlékei. A komor álomvilág latyakos, holdfénybenfürdő síkja... A vadon, amit hiába próbált elérni... Böszme, amint a halálos átoktól találva felszökken a levegőbe, s mire talajt ér, már halott... És a csuklyás mágus, amint fölötte áll, baljában fekete szikrákat csöpögtető bűbájostorával.

Vajon miért nem ölt meg?"- töprengett ködös aggyal Gergő. Torkát rettenetes szomjúság perzselte, s most már azt is érezte, hogy ahol nem takarta ruha, vörösre égett a bőre. Meg akarta nyalni az ajkát, de a nyelve hatalmasra dagadt a szájában, és nem engedelmeskedett az akaratának.

- Farkas! - a suttogó, kapkodó hang a bűbájketrecen kívülről érkezett. Gergő bágyadtan fordította a fejét, ami a gőzszekér minden zökkenésére nekiütődött a rácsoknak. - Farkas, fogd már!

Kecses kar nyúlt be a kéklő vasrudak között. A vékony ujjak csikóbőrrel burkolt kulacsot szorongattak, amiben hűs víz kottyant. Gergő hirtelen megfeledkezett a fájdalomról. Mohón kézbe vette a kulacsot, bepréselte cserepes ajkai közé a csutoráját, és fuldokolva nyelte a vizet. Minden édes korty eleven erőt árasztott a tagjaiba, s nem csupán a szomját oltotta, de a fájdalmát is csillapította, gondolatairól pedig elmosta az értelmetlen ködöt.

- Fagyöngy levelét áztattam bele - súgta ismét a lágy hang. Gergő elszakította szájáról a kulacsot, bár tudott volna még inni. A bűbájketrecen kívül Őzbűvölő Emese fehérarany hajzuhatagát pillantotta meg, melybe olykor vadul belekapott a sivatagi szél forró lehelete. A lány takin ülve poroszkált a hangosan zörgő gőzszekér mellett. Tekintete csak egy-egy pillanatra állapodott meg a sámánfin, majd félve tovarebbent, azt lesve, nehogy valaki felfedezze, mit tesz. Gergőnek azonban elegendő volt az a röpke idő is, hogy meglássa önmaga tükörképét Emese szemében, s elborzadjon rettenetes állapotán.

- Mióta fekszem a ketrecben? - kérdezte, de csak harmadik kísérletre sikerült érthető szavakat kinyögnie.

- Öt különböző álomvilágon révültünk már keresztül, és három éjjelen ütöttünk tábort - felelte Őzbűvölő Emese. - Eddig nem sikerült a közeledbe férkőznöm, de a sivatag elbódítja a...

- Mit művelsz ott, te lány? - a vad kiáltást paták közeledő dobogása kísérte. Gergő gyorsan az inge alá rejtette a kulacsot, s úgy tett, mint aki nincs eszméleténél.

- Vizet kellene adni neki, különben meghal - válaszolta Őzbűvölő Emese az álomfogó harcosnak, aki lova hátán a szekér mellé rúgtatott. - Miért nem űzitek rémálomba a lelkét azonnal, ha végül úgyis ez a szándékotok?

- Mióta van szava a törzsünkben csitriknek? - kiáltott rekedten a vadász, de még az ő hangjában is elkeseredés, kimerültség rezzent. - Menj innen, ne lássalak többé az áruló közelében! Különben szólok Hold Dühének, hogy zárjon mellé.

Gergő hallotta, hogy a két taki eltávolodik a gőzszekértől, de még percekig nem merte kinyitni a szemét. Azután megmozdult, s lassan körbefordult. A szekér előtt és mögött a messzeségbe veszett a karaván. A felmálházott takik és szekerek két oldalán, lovon vagy gyalog poroszkáló álomfogók a sárga homokot bámulva baktattak. Mind fáradtak, szomjasak és elgyötörtek voltak.

A sámánfi hunyorogva vizslatta a kies álomvilágot. Először azt hitte, délibáb játszik vele, de azután felismerte a homokdűnék között heverő hófehér csonthalmokat. A méretük alapján azt lehetett sejteni, hogy itt valaha sárkányok uralták az eget, s még op?c sem élték túl a kegyetlen nap hevét.

Messze elöl, a karaván élén kiáltás harsant. Gergő először nem értette a szavakat, de aztán a lovas végigvágtatott a soron, és újra meg újra elismételte azokat.

- Révülésre készülj! Figyelj, ne tétovázz! Aki elvéti az örvényt, örökre itt reked! Révülésre készülj!

- Ideje már - hallotta Gergő a gőzszekér bakján ülő két álomfogó keserű suttogását. - Remélem, a következő álomvilág hűvösebb lesz.

- Én meg azt, hogy letáborozunk végre - felelt a társa. Ha még sok ilyen kegyetlen vidéken kell átkelnünk, nem marad közülünk egyetlen vadász sem, aki részt vehetne a Nagy Hajtásban.

A sámánfi félrebillentette a fejét, magához szorította a kulacsát, és hallgatta, amint egyre közelebb kerülnek a hangosan búgó álomörvényhez.

 

*

 

Dr Produk Bence a legutolsó pillanatban értesítette Zsófit, hogy a terv változott. Három nappal korábban, mikor a rendelővel szemközt, a telefonfülkénél találkoztak, a doktor még azt mondta, hogy Paulina kisaszszony ebédre látogat el Nemcsókékhoz. Zsófi kora reggel kelt, mert időben kész akart lenni a csapdával.

Dél körül azonban megcsördült a telefon, és a készülékben az agyfurkász feldúlt hangja lihegett.

- Nem ebéd, édes kis barátném, hanem vacsora!

- Tessék? - hökkent meg Zsófi. - Doki, hiszen maga biztosra mondta, hogy Paulina kisasszony ebédre szokott a húgához jönni!

- Ebéd, vacsora...! Olyan egyformák ezek az étkezések. Én csak futtában szoktam bekapni néhány falatot, ezért igazán nem hibáztathat, ha összekeverem őket!

- Hát persze - fújta ki mérgét a vajákos lány - Rendben, akkor vacsoraidőben várom magát is! Egyedül nem biztos, hogy boldogulok a boszorkánnyal.

- Bízhat bennem, drága csillagom - mosolygott bele a telefonba dr. Produk. - Az biztos, hogy én időben érkezem!

Ezek után nem csoda, hogy Zsófi este tíz óra körül, az első emeleti gangon állva, némán mozgó ajakkal az agyfurkászt átkozta, dr Produk ugyanis nem volt sehol!

Paulina kisasszony hétkor lépett be a körfolyosós bérház udvarára, és olyan tekintettel nézett körbe, mintha itt is le akarná vadászni a városi galambokat. A vajákos lány a korlát mögül leste az apró termetű nőt, és a fogát csikorgatta.

A következő pillanatban kicsapódott Nemcsókék ajtaja, és a házaspár cserepeket repesztő, lelkes óbégatással fogadta a vendéget.

- Drága Paulinám, te cukorfalat, milyen jól nézel ki! - sipította Nemcsók Lujza, és hájtól rengő pocakjához akarta szorítani az asszisztensnőt, aki azonban egy ügyes oldallépéssel kitért előle.

- Paulina, én is mondom, hogy valóban remekül... Nem nőttél te néhány centit? - próbált udvariaskodni Nemcsók Kázmér, de buzgalmát csak a két nő villámló pillantása jutalmazta.

Zsófi figyelmét nem kerülte el, hogy Paulina kisasszony most is savanyú ábrázatot hord, bár a rokonai cukormázas kedvességgel igyekeztek felvidítani őt. Ebből arra következtetett, hogy Nemcsókék akarnak valamit az apró hölgytől, ami neki bizonyára bőven van, nekikviszont elkelne még belőle. Ismerve Lujza néni és Kázmér bácsi jellemét, ez a dolog csakis egy lehetett: pénz!

A Nemcsók házaspár nappalijában felkapcsolták a villanyt, s a következő néhány órában a csipkefüggönyük sarka kivételesen végig a helyén maradt. Zsófi idegességében le-föl járkált a gangon, hidegtől dermedt ujjaival a vaskorlátot ütögette, néha meg épp akkor költött dalocskákat dudorászott.

Amikor léptek kongtak a sötét kapuboltozat alatt, mindig reménykedve leste, hátha dr. Produk érkezik.

Az agyfurkász azonban megint összekeverhetett valamit (most talán a napszakokat vagy a két lábát), mert nyoma sem volt. A Csipetke utca későn érkező lakói szállingóztak csak haza, közöttük utolsóként Botlik Dénes és Réti Boglárka, akik természetesen ismét a kórházban töltötték a napot.

- Semmi változás? - kérdezte tőlük csendesen Zsófi, bár jól tudta a választ. Boglárka a fejét rázta, míg az okleveles cipőpucoló gyanakodva bámult a gangon toporgó lányára.

- Nem akartam én mondani neked valamit? - mordult Botlik Dénes, és annyira törte a fejét, hogy orrán ugrott néhányat a fekete keretes szemüveg. - Különben meg miért ácsorogsz idekinn a hidegben?

- Nem fázom - felelt cipője orrát vizsgálgatva Zsófi.

- Én viszont igen! - szólt közbe Boglárka, és megragadva férje kabátujját, behúzta őt az előszobába. Hagyd a lányod. Majd bejön, ha akar.

Botlik Dénes engedelmesen követte feleségét, bár míg az ajtó be nem záródott, Zsófit fixirozta összevont szemöldöke alól.

A vajákos lány csak arra várt, hogy ismét egyedül maradjon. Bár dr Produk cserbenhagyta, neki esze ágában sem volt elszalasztani a lehetőséget, hogy becserkéssze Paulina kisasszonyt. Tizenegy óra felé járhatott az idő, s úgy vélte, ha Nemcsókné hatfogásos vacsorát készített is a húgának, akkor sem tarthat már túl sokáig a trakta.

Előtte pedig még ellenőrizni akarta a csapdát, hogy biztosan jól fog-e működni. Elvégre nem egy kóbor macskát, hanem egy rontó boszorkányt akart foglyul ejteni.

Leosont a téli hidegtől zúzmarát legeltető lépcsőház sötétjében a földszintre, majd átvágott a macskaköves udvaron. A szeme sarkából néhány pillanatig úgy látta, hogy a középen álló poroló meghajol felé. Amikor odanézett, hökkenve állapította meg, hogy valamelyik lakó most, télvíz idején is a vascsövekre akasztotta ki száradni néhány ruhadarabját. Talán a harmadik emeleten lakó mogorva és nagyon magányos Csuhéj néni lehetett az, aki köztudottan rég hiányolta eszének több kerekét, s a maradék is csak csikorogva működött. A porolón mindenesetre öreg munkásnadrág és a hozzá való sötétkék kabát libegett, ropogósra fagyva.

Zsófi elosont a kukák mellett, majd megállt a kapubejáró boltíves plafonja alatt. Mikor még a Csipetke utcai ház büszke, fiatal építmény volt, a belsejébe vezető széles folyosó fölött szép rézcsillár függött, aminek mára csupán három árva ága maradt épen, s azokról is hiányoztak a villanykörték. A vajákos lány számára azonban ez a semmire nem jó, halkan nyiszorgó kacat tökéletes álcát nyújtott, hogy elrejthesse bűbájcsapdája kellékeit. Zsófi elővette ostorát, majd halk igét mormolt.

- Zizzenj, szövő, mutasd magad!

A vén csillár kilengett, s árnyékából négy, lexikon méretű árny vált el. Ha nem a vajákos lány idézte volna meg a szövoacet, biztosan halálra rémül a termetes pókoktól, akik a hidegben kissé mereven, de azért elég fürgén szedték nyolc-nyolc lábukat. A kemény karmok hangosan kaparászták a plafont, s néhány malterdarabot pottyantottak a kapubejárat padlójára.

- Jól van, figyeljetek! - suttogta a vajákos lány, bár pontosan tudta, hogy a pókok csupán megidézett szolgák, akik egyedül a varázsigéket értik. - Hamarosan dolgotok akad, úgyhogy...

Az udvaron hangosan zörrent Nemcsókék lakásajtaja.

- A búbosmanó harapja meg! - csúszott ki Zsófi száján a Vajákosképzőben hallott káromkodás. Eredetileg az volt a terve, hogy a gangon állva kilesi, amíg Paulina kisasszony a kapubejáróba ér, és távolról uszítja rá a bűbájos pókokat. Remélte, hogy Nemcsókék túlságosan lusták és fázósak ahhoz, semhogy kikísérjék a rokonukat, így egyedül az asszisztensnő kerül a hálóba. Ha mégsem, arra az esetre a pókok mérgét feltöltötte emléksuttyantó adalékkal, ami kizárólag az éberekre hat, és alaposan összekuszálja a gondolataikat. Mire elmúlik a hatása, a Nemcsók házaspár már abban sem lesz biztos, hogy a rokonuk meglátogatta őket.

Most azonban Zsófi a lehető legrosszabb helyen állt, épp a saját csapdája alatt. Kétségbeesetten nézett körbe, de sehol nem talált megfelelő búvóhelyet. Lujza néni búcsúcuppantásai már elhaltak az udvaron, és Kázmér bácsi lelkendezése, hogy "Gyere mihamarabb, drága Paulinám! " is harmadszor ütközött a kukáknak...

Hát persze, a kukák! Zsófi besurrant a négy fémszörnyeteg mögé, és lekuporodott a salétromos, rossz szagú sarokba, ahova a környék összes kóbor macskája vécézni járt. Jobbjában finoman rezgett a bűbájostor, amint kirázta a bőrszíjat, hogy könnyen legyinthessen vele.

Két napja magolta tankönyveiből a szükséges varázsigéket és ráolvasásokat, az izgalomtól most mégis úgy érezte, hogy mindet elfelejtette.

- Nagyra nőj ám, édes Paulinám! - zengte Kázmér bácsi.

- Hallgass már, te ütődött! - volt a fojtott hangú válasz Lujza asszony húsos szájából.

- Jól van, na! Csak kedveskedni akartam! - morogta sértetten Nemcsók úr, de hogy erre mit kapott feleletként asszonykájától, azt a lakásuk bezáródó ajtaja már nem engedte kiszökni az udvarra.

Zsófi egész testében remegve hallgatta Paulina kisasszony piros lakkcsizmáinak közeledő kopogását. Bármilyen hideg huzat is vándorolt a kapualjban, a vajákos lány tenyere most mégis ráizzadt a bűbájostor nyelére.

Az asszisztensnő elhaladt a kukák mellett, majd hirtelen megtorpant. Zsófi csak az udvari lámpa által falra vetített árnyékát láthatta, de ebből is meg tudta állapítani, hogy Paulina kisasszony lassan felfelé fordítja a tekintetét.

Nem késlekedhetett tovább. A rontó boszorkány bizonyára megérezte a bűbájcsapda feszült rezgését, ami csakis révülők számára volt felfogható. Zsófi szerette volna, ha a némber pont az öreg csillár alatt elhaladva kapja nyakába a pókokat, de ezt már nem várhatta ki.

Előugrott a kukák mögül, izgalmában az egyiket fel is döntötte, és torkaszakadtából kiáltott.

- Tűzfüggöny, hullj!

A varázslat kirobbant a levegőben tekergő bűbájostor szíjából, kétfelé vált, majd eltalálta a kapubejáró plafonját. A megidézett tűzfüggönyök vakító fénnyel, lángnyelveket nyújtogatva zubogtak lefelé, és vízesésként fröccsentek szét a kövön, lezárva a folyosó ki-és bejáratát. Látványos trükk volt, és komoly sérüléseket is okozhatott annak, aki ostoba módon megrohamozza őket. Egy képzett révülő számára azonban semmi veszélyt nem jelentettek. Zsófi csupán azért bájolta a tűzfüggönyöket a kapualj két végébe, hogy megzavarja a boszorkányt.

Rögtön látta, hogy alaposan alábecsülte Paulina kisasszony képességeit. Az apró termetű némber hajmeresztő gyorsasággal kapta jobbjába a bűbájostorát, tizenkét csomója közé varázserőt feszítve akaratával.

Ahogy fordult, karjait mozgatta és csizmájával karistolta a kövezetet, attól a vajákos lány elámult: a boszorkány oly kecsesen libbent, mint egy balerina.

Villanó tekintete azonnal rátalált a tétovázó Zsófira.

Egyetlen szempillantásig úgy tűnt, hogy a némber átkot szór a lányra. Azután ismét felfelé nézett, és rúzsos ajkai bűvigéket formáltak. Jobb karja lendült, mire a bűbájostorából zöld villám csapott ki. Keserves cirpelés töltötte be a kapubejáratot, s az egyik csapdapók rángó lábakkal lezuhant a kövezetre. Szőrös teste úgy füstölt, mintha belülről gyulladt volna meg, méregtől csöpögő rágói csattogva ütődtek össze, de hanyatt feküdt, s már nem is maradt ideje megfordulni. Paulina kisasszony felugrott a levegőbe, éles hangon visított, majd előrefeszített bal csizmasarkával kivégezte a pókot.

Zsófiról végre lehullott a döbbenet béklyója. Előrelépett, kezével elvégezte a szükséges mozdulatokat, és kiáltott:

- Fonálcsapás!

A maradék három pók megelevenedett a plafonon. Különböző irányokba futottak szerte a boltíveken, potrohukból pedig vaskos fonalakat lőttek ki. Bár elveszítették negyedik társukat, a feladat nem változott, csupán nehezebbé vált. Paulina kisasszony ráncos arca dühösen összegyűrődött, amint egyszerre két ragacsos pókfonál is eltalálta. Az egyiket azonnal eltépte bűbájostora parázsló szíjával, de amíg azzal bajlódott, két újabb ezüstszínű szál tapadt a bundájára.

- Idézlek, légörvény! - kiáltott ismét Zsófi, és bűbájostorával kavaró mozdulatot tett. A boszorkány előbb majdnem hanyatt esett, mikor a megidézett erő pörgetni kezdte, de a pókfonalak talpon tartották. A nyolclábú vadászok folyamatosan ontották potrohukból a vaskos, ragadós szálakat, melyek a némber köré tekeredtek. A bűbájos szélvihar nehezen bírt Paulina kisasszonnyal, de azért néhányszor sikerült körbeforgatnia, egyre szorosabb gúzsba kötve a boszorkányt.

Zsófi azt hitte, hogy túl van a nehezén. A tűzfüggönyök elenyésztek, de már nem is volt rájuk szükség.

A vajákos lány csak azon csodálkozott, hogy a Csipetke utcai bérház lakói még nem csődültek össze az éktelen lármát hallva. Éppen arra készült, hogy a biztonság kedvéért bűbájhálót igézzen a némberre, mikor puskaropogásszerű varázslat durrant a kapualjban.

Paulina kisasszony még mindig nem adta fel. Jobb karját eddig nem sikerült leszorítania a pókfonalaknak, könyökét szabadon mozgatta. Most éles, fülrepesztő hangon felrikácsolt, majd rettenetes igét süvöltött a vihar zajába.

- Szőrkunkor!

Zsófi először fel sem fogta, hogy a boszorkány bűbájostorából szétáradó piros fény hatására mi történik.

Azután úgy érezte, mintha a fejbőre elkezdene összezsugorodni. Szabad kezével a homlokához kapott, de addigra már eszébe jutott a bájolás is, amit a Vajákosképzőben emlegettek a lányok, mint az egyik legmulatságosabb másodéves átkot. A szőrkunkor-bűbáj hatókörében minden eleven lény összes haj-és szőrszála pillanatok alatt bepöndörödik, a lehető legkisebb helyre igyekezve gyűrődni. Nem különösebben veszélyes átok, de felettébb kellemetlen, mert a kunkorodó szőrszálak képesek annyira megfeszíteni a bőrt, hogy akár teljesen mozdulatlanná dermesztik viselőjüket - ha az elég szőrös.

Zsófi máris érezte, hogy a fején minden hajszála egyetlen, kemény csomóba áll össze. Karja és lába is bizsergett, ujjai pedig megmerevedtek, s máris alig bírta tartani a bűbájostort. Rájött azonban, hogy Paulina kisasszony (rá természetesen hatástalan volt a saját átka, bár a nercbundája furán rángatózott) nem őt akarta megtámadni.

A csapdapókok viszont sorra lehullottak a plafonról.

Szőrös testük kínkeservesen recsegett, karmos lábaik a levegőt kaszálták, s több ragacsos szálat már nem tudtak fonni. Paulina kisasszony diadalmasan felkacagott.

Bűbájostora egyetlen pengeátkával lemetszette magáról az ezüstös kötelékeket, majd rúzsos ajkával elégedetten csettintett. Zsófi most már annyira merevnek érezte a tagjait, hogy kezéből kihullott a bűbájostor, térde pedig rogyadozni kezdett.

Megértette, hogy veszített. Szeme találkozott a boszorkányéval, s meghűlt benne a vér, mert abban csupán kutató kíváncsiságot látott.

Azután hideg, kék fény árasztotta el a két révülőt. Zsófi azt hitte, a némber sütött el egy újabb átkot, olyan fürgén, hogy észre sem vette.

Csakhogy Paulina kisasszony apró, ráncos arcán szintén döbbenet jelent meg. Felfelé Fordította a fejét, mert a kék fény a kapualj plafonjáról áradt rájuk.

S ekkor Zsófi a szeme sarkából felfedezte, hogy nincsenek egyedül.

Az udvaron álló poroló meghajolt, és a keményre fagyott ruhadarabok leugrottak róla. A vajákos lány hármat pislogott, hogy jobban lásson. A sötétkék munkásnadrág és -kabát egymásba olvadt, átalakult, gomolyogva nőtt, míg végül egy fekete köpönyegbe és csuklyába öltözött mágussá vált.

A különös az volt, hogy Paulina kisasszony legalább annyira megrémült a jelenéstől, mint Zsófi. Hamar visszanyerte azonban lélekjelenlétét, s harcias pózba állt, miközben furcsa kis alakja körül csak úgy szikrázott a bűbájerő.

- Itt vagy végre, átokverte! - sipította a némber. - Lássuk az arcod!

Zsófi később úgy emlékezett, hogy a következő pillanatban egyszerre történtek a dolgok. Paulina kisasszony bűbájostorából süvítő orkán csapott ki, és épp csak le nem tépte a mágus fejéről a csuklyát. A boszorkány dühödten újabb próbát akart tenni. Ekkor azonban a köpönyeges alak is varázsolt: baljában tartott fegyvere kék villámot küldött a révülők fölé, megnyitva és lefelé húzva az örvényt, ami nyomban magába nyelte őket.

Elolvadt a Csipetke utcai bérház kapualja, s immár mindent a Rémálom Örvény kék kavargása töltött ki.

Zsófi sikoltva zuhant, tehetetlenül keresve kapaszkodót. Aztán valami szilárdba akadtak az ujjai. Magához húzta, megnézte. Paulina kisasszony aszott keze volt az, amivel most szorosan átölelte a lányt.

- Bírd ki, lányom! - ordította túl az örvény robaját a boszorkány *

A sivatagi álomvilág után még tucatnyi rettenetes vidék várta a vaáászokat. A Gyökérszint tájai gyakorta tűntek olyannak, mintha a Rémálmok Földjén bolyonganának, de Hold Dühe kérlelhetetlenül hajtotta tovább megviselt álomfogóit.

A sistergő, bármit lángra lobbantó csillagok, a busz méretű, megvadult konyhafelszerelések és a végtelennek tetsző matekfüzet-síkság (itt csak úgy tudtak haladni, ha megoldották az elébük tekeredő, tintapocsolyákból formálódó példákat) után ködös, szellemekkel zsúfolt álomvilág következett. A kínkeservesen araszoló szekérsor két oldalán, a tejszerű gomolyok mögül hátborzongató sóhajok, néha üvöltések és vinnyogó hangok keltek.

- Ne nézzetek rájuk! - kiabálta Hold Dühe, amint takija hátán végigvágtatott a luiraván mentén. - A rettegés kísértetei lakják ezt az álmot. Csak annak árthatnak, aki megrémül tőlük.

Gergő a bűbájketrecben heverve nem állta meg, hogy keserűen el ne mosolyodjon. Biztos volt benne, hogy ő az egyetlen a karavánban, aki valóban szemernyi félelmet sem érez a kisértetek világában. S ő is csak azért maradt közönyös, mert immár beletörődött a saját sorsába.

Az utóbbi napokban Őzbűvölő Emesének még kétszer sikerült a ketrec közelébe settenkednie. Élelmet, vizet csempészett a sámánfinak, kiegészítve azt a falatnyi penészes kenyeret, amit Hold Dühe engedélyezett a fogoly számára. De még az álomfogó lány által hozott étel sem volt elegendő ahhoz, hogy Gergő újra erőre kapjon. A fiú gondolatai egyre csak Böszme körül jártak. S mintha a halott rémálomvadász testéből átszivárgott volna a nyílvessző mérge, a sámánfi lassan megdermedt az elkeseredettségtől.

A karaván elején hirtelen iszonyú hangzavar kelt. A vadászok parancsszavakat bömböltek, az asszonyok sikoltoztak, a takik nyihogtak. Hold Dühe vágtatott el Gergő ketrece mellett, ezüstfehér haja úgy lobogott, mintha a ködös táj eleven darabja volna.

Gergő nem mozdult, a hangokból is ki tudta következtetni, hogy mi történt. Az egyik gőzszekér, ami három rémálommal zsúfolt ketrecet szállítatt, lecsúszott a keskeny útról. Hajtója belenézett a rettegés szellemeinek szemébe, s ettől olyan pánik fogta el, hogy összevissza kezdte tekergetni a járművét irányító kapcsolókat, karokat. Az elefánt méretű vaskerekek lefutottak a porhanyós partoldalon. Két vadász kötelet vetett a gőzszekér kiálló alkatrészeire, de takijaik nem voltak elég erősek ahhoz, hogy megállítsák az egyregyorsuló járművet. Szerencsétlen lovak patái alól kavicszápor permetezett, amint kitágult orrlyukakkal, éles hangon nyerítve vonszolódtak a szekér után.

- Vágjátok el! - ordította Hold Dühe. - Vágjátok már el a köteleket!

Gergő egykedvűen fillelt tovább, s lelki szemei előtt tisztán látta, mi történik. Az elszabadultgőzszekér hatalmas robajjal az oldalára dőlt, talán át is fordult néhányszor, leszórva magáról a bűbájketreceket. Hajtóját elnyelte a sűrű köd, csupán halálsikolya emlékeztetett rá még néhány pillanatig. A jármű ekkor megállapodott, de a szelepei nem bírták tovább a terhelést, és a kazán fejfájdító dörrenéssel szétrobbant.

A szertefújó lángok, a forró gőz és a fülsértő robaj a legtöbb harcos lovát megvadította. Hold Dühének takija is az átláthatatlan ködfal felé ugrott, melyből fehér kísértetkarok nyúltak az álomfagó felé, hogy maguk közé rántsák. A férfi azonban bűbájostorával a ló két füle közé csördített, megfékezve az állatot.

Gergő ekkor mégis úgy érezte, hogy ki kell nyitnia a szemét. Megmozdult, felemelte a fejét, és jobbra fordult.

A bűbájketrec rácsain kívül áttetsző szeldemalak lebegett, s ködös tekintetével egyenesen a sámánfit nézte. A fiú felugrott, hogy a csapda túlsó végébe húzódjon.

- Látom, még élsz - suttogta selymes, hátborzongatóan hideg hangon a szellem. - Így van jól, Farkas. Addig él a remény, amíg hajlandóak vagyunk küzdeni.

Gergő hitetlenkedve bámult a kísértetre, mely egyre határozottabb alakot öltött. Az imént még csupán ködpamacs volt a rácson kívül, most azonban átlebegett rajta, s közben kialakult a ruhája, agancsos fejdísze és végül az arcvonásai is.

- Kende táltos! - szakadt ki a fojtott kiáltás a sámánfiból.

Szerencsére a bakon ülő álamfogók a kanvoj elején dúló barzalomra figyeltek, így nem hallották meg Gergő szavait. - Táltos, te... Kísértet vagy?

- Nyugalom, fiam, még nem haltam meg. Bár már nagyon közel vagyok az Osök Jurtájához - lehelte a ködgomoly. - Jól figyelj rám! A Világfa révülői elveszítették az erejüket a rontó boszorkányok főzetétől Egyedül te birtoklod a varázshatalmat, és hamarosan a legjobb helyen és időben leszel, hogy megakadályozd azt, amire Hold Dühe készül.

- Hiszen bezártak! - mutatott a bűbájketrec rácsaira Gergő. Kende táltos röpke pillantást vetett a kéklő vasrudakra, és megvonta gomolygó vállát.

- Szabadulj ki, Farkas - susogta úgy, mintha ennél egyszerűbb feladat még soha nem állt volna a sámánfi előtt. - S ha megtetted, segíts a két örökifjú harcosnak, hogy megvédhessék Ágast. A dobod hangja majd segít, de jál vigyázz, mert az üteme mast nem azonos a szíved dobbanásával. Újra meg kell szelídítened a kölyökfarkast, különben...

- Révülésre készül j! - harsant Hold Dühének hangja a kvzelben. Kende táltos gomolygó alakja felkavarodott, mintha szél kapott volna bele. A jelenés még mozgatta a száját, de Gergő már nem hallotta a szavait. Két kézzel kapott a halványuló kísértetalak után, mintha abban reménykedne, hogy megragadva magánál tarthatja nt. Ujjai azonban csak szétkergették a tejszínű párákat, és Kende táltos végleg eltűnt.

A karaván végül két szekeret, nyok rémálmot és hat álomfogó vadászt veszített, mire átrévültek a kvvetkező világba. Ott végre békés, holdfényes táj fogadta őket, ahol a legnagyobb veszélyt az jelentette, hogy legyűri őket az édes, pihentető álom.

Így hagyták el végre a Gyökérszint rémes vidékeit.

 

*

 

Az Erdők Atyjának lankás táján bukkantak rájuk, ahol az a nyírfarengeteg állt, melyet egykor a Valóságban a Tunguz-meteor pusztított el. A szelíden lejtő talaj harmatos volt, mivel épp az imént kelt fel a nap, és sugarai most oldalról lopakodtak be a vadonba. A ritkásan álló, de erős és magas nyírfák halkan zúgatták fényes leveleiket, mintha csak izgatottan várnák, mik lesznek a fejlemények.

- Ott! - formálta a hangtalan szót Hunor, és jobbjával előremutatott. Magor rábólintott, hiszen az ő szeme sem volt rosszabb, mint a testvéréé. A két vadász meggörnyedve suhant a gyér bokrok között, s igyekezett elrejteni magát a fehér kéregtakarós fatörzsek mögé.

A behatolók éktelen zajt csaptak, ezzel is hirdetve, hogy senkitől sem félnek, és saját birodalmuknak tekintik a vadont. Az Erdők Atyjának ölén élő szelíd állatok már rég eliszkoltak a völgyből, ahol fertály órával korábban álomörvény nyílt, hogy kiköpje magából a szörnyetegeket.

Öten voltak, s valamin vitatkoztak. Hunor leakasztotta nyakából az íjat, majd tollas vesszőt illesztett a húrra, és annak hegyével intett Magor felé, hogy váljanak ketté. A huncut tekintetű öcs, aki kerek három perccel később jött a világra, mint a bátyja, vigyorogva biccentett, majd eltűnt a nyírfák között. Hunor boszszankodva csóválta a fejét, de jól tudta, hogy ha kitör a csetepaté, számíthat a kvlyökre.

A förtelmek közül kettő rontó boszorkány volt, három viszont álomvarangy. Ezek a szerzetek ősidők óta gyűlölték egymást, így nem csoda, hogy most is veszekedés tört ki közöttük, amint megérkeztek az Erdők Atyjába.

A piszkosszürke bőrű, nyeszlett álomvarangyok vicsorogtak, hörögtek és kaffogtak, míg a fekete szoknyás boszorkányok fenyegetően suhogtatták bűbájostorukat.

- Tábor! - rikácsolta eszelős dühvel a boszorkányok egyike.

- Menés! Menés! Haladás! - vinnyogta a három álomvarangy egyszerre. Hunor már a legszélső fák mögött lapult, s tekintetével a túloldalt leste, hátha megpillantja Magort. Az ifjú vadász (még akkor is az, ha ezer évnél régebben búcsút vett a Valóságtól) azonban jól értette a rejtezés művészetét, így akár a helyén is lehetett, akkor sem láthatta senki.

A nagyobbacska boszorkány, aki húgánál már jóval tőbb cirokseprűt koptatott el a felhőkön, megelégelte a vitát. Elcsördítette bűbájostorát, aminek szíjából sistergő memnykövek röppentek a földre, s úgy durrogtak, mint a petárdák szilveszter éjjelén. Az álomvarangyok visítva kapkodták meztelen lábukat, nehogy az átok megégesse szürke-fekete foltokat gomolyogtató bőrüket. Szájuk közben egyszerre hadarta:

- Tábor! Naná, hogy tábor! Telepedés!

Miután a rontó boszorkányok elérték céljukat, bő ingük ujjából kiengedték famulusaikat. Az idősebbnek göröngyös hátú, méla képű varangyos béka, míg a fiatalabbnak nesztelen tekergő, zöld sikló volt a segítője.

A famulusok nyomban munkához láttak. A béka eltátotta nyálkás száját, és két sátrat, egy háromlábú üstöt meg néhány ülőpárnát öklendezett a gyepre. A kígyó bekúszott a sátorlapok alá, ahonnan hangos sziszegés hallatszott. Mire a zöld tekergő a túlsó oldalon előkerült, a sátrak már álltak.

Eközben az álomvarangyok felmásztak a három legközelebbi nyírfára, s tépkedni kezdték a zsenge hajtásokat, hogy azokból fészket építsenek maguknak.

Hunor összeszorította a fogát haragjában. Magorra és rá bízták valaha az Erdők Atyja minden teremtményének védelmét, hát fájt neki, ha szenvedni látta azokat. Már-már azon volt, hogy íjával megcélozza az egyik szürke bőrű förtelmet, mikor éles szeme lapuló árnyat fedezett fel a bokrok alján. Senki más meg nem láthatta volna Magort, aki úgy gubbasztott a fénylő levelek árnyékában, mint egy mohos kőrakás.

Az álomvarangyokvégeztek a fészeképítéssel, de nem maradtak a gallyak között. Lecsalogatta őket a boszorkányok üstjében bugyogó sötét lé párája, ami a varázslattal életre hívott tűztől libbent az ég felé. Hunor beleszimatolt a levegőbe, és felfordult a gyomra. Az álomvarangyoknak azonban tetszett a reggeli illata, mert mohó tekintettel, nyáltól csöpögő szájjal sündörögtek az üst körül. Csak azért nem vetették rá magukat rögvest, mert a két boszorkány árgus szemmel figyelte minden mozdulatukat.

Magor ekkor a kuvik hangját utánozta. Hunor értette a jelet: Kerítsünk köréjük büvhálót, hogy egy se menekülhessen! Jó gondolatnak tartotta öccse ötletét, hát nyílvesszőt cserélt, aminek végén bronzhegy helyett kéken derengő csomó lüktetett. Ha azt kilövi, bűbájháló feszül a rémalakok táborának egyik oldalára. A másik fertály az öccse dolga. Arra azonban ügyelniük kell, hogy Magorral egyszerre és ellenkező irányba pendítsék az íjhúrt, nehogy a varázslat finom szövétneke összegabalyodjon a levegőben.

Hunor megfeszítette íját, és a jelre várt. A kuviknak még kétszer kellett szólnia, akkor indulhat a móka. És a "madár" dalolt is egyszer...

Másodikra azonban nem maradt ideje. Hunor és Magor is összerezzent, mikor a nyírfák lábánál szétcsapódtak a bokrok, s közülük veszett ordítással a szürkebundás szökkent elő. A Kölyökfarkas felhúzott szájszéle mögül elővillantak sárga agyarai, amint rávetette magát a hozzá legközelebb tébláboló álomvarangyra. A szerencsétlen vakarcs rémületében megmerevedett, mint egy viharban letört faág. Hatalmas szeme kimeredt, nyikkanni sem mert. Két társa visongva kúszott fel a fészkébe, majd tehetetlen dühében faleveleket, apró gallyakat szórt a Kölyökfarkasra.

A rontó boszorkányok nem voltak ilyen gyávák. Persze őket is meglepte a váratlan támadás, hátra is hőköltek, famulusaikat gondosan fedezve, de aztán bal kezükben zúgni kezdtek a bűbájostorok. A Kölyökfarkas nem törődött velük. Fogai közé kapta az álomvarangyot, és rázta, mintha rongybáb volna. A szürke-fekete foltos teremtmény végre üvölteni kezdett, apró öklével püfölve támadója pofáját, de mindhiába. A boszorkányok ekkor előreléptek, hogy átkot szórjanak a Kölyökfarkasra.

Hunor cifra káromkodást eresztett el, és amilyen gyorsan csak tudott, ismét nílmvesszőt cserélt. Első lövésével kiütötte az idősebb némber kezéből a bűbájostort. Annak szíja mégis eldörrent a levegőben, tűzgömböt köpve a nyírfák közé, ami azonban nem sok kárt okozott.

A fiatal némber felfogta, hogy több ellenféllel is szembe kell nézniük, így inkább a menekülést választotta.

A sátra felé kapott szabad kezével, ahonnan a hívására görbe szárú cirokseprű pattant elő, és simult a lába kőzé. A némber vijjogva felemelkedett a levegőbe, és körözni kezdett, hogy fentről támadjon rá a vadászokra.

Hunor a földre tette íját, kivonta nemezhüvelyéből a szablyát, és rohamra indult. Az idősebb boszorkány időközben visszaszerezte bűbájostorát, s bár fájlalta a kezét, felkészült az újabb átokra. Hunor rohant, kitért az első, majd a második tűzgömb útjából, s félrecsapta a némber által megidézett kaszák suhogó élét.

- Csak ennyi telik, banya! - kiáltott a vadász, mikor megtorpant a reszkető némber előtt.

- Akarod, hogy szépséges leánnyá változzam, és veled maradjak? - kérdezte halk, cincogó hangon. Hunor csak fújt egyet. - Azt hiszem, nem akarod. Akkor én mennék is az utamra...

- Mennél, ha hagynám! - vélte Hunor, s a közben a bal tenyerébe csusszantott béklyóval körbekerítette a boszorkányt. - Vendégmarasztaló vadon ez, banya! Nem tudtad?

- Ezt mondjuk éppen nem - nyöszörögte a boszorkány, miközben gúzsba kötve eldőlt, mint egy zsák.

- Engedd már el szerencsétlent! - zengett a nyírfák között Magor vidám kiáltása. Hunor hökkenve nézett fel az öccsére, de mindjárt látta, hogy az nem hozzá beszél.

-A végén még kirázod belőle az összes lelkét, Toportyán!

A Kölyökfarkas ugyanis még mindig az álomvarangyot rázta, gyűrte, gyötörte éles fogai között. A piszkosszürke vakarcsnak csupán az volt a szerencséje, hogy eredetileg egy biztosítási ügynök álmában született, így nagyon vastag volt a bőre.

Magor egyébként nem jött üres kézzel. Amíg a bátyja rohammal bírta le az idősebb boszorkányt, ő bronzhegyű nyílvesszőjével kettétörte az ifjabb némber seprűjét. A bő szoknyás teremtés tomporával sok ágat lemetélt a fákról, míg nyekkenve földet ért. Ebbe aztán úgy beleszédült, hogy Magornak gyerekjáték volt őt megkötözni és a társa mellé vonszolni.

A Kölyökfarkas elégedett mordulással a banyahalom közepére dobta az alélt álomvarangyot, majd érdeklődve pillantott fel a fészekben reszkető maradékra.

- Gyertek le magatoktól, békében, és akkor Toportyán sem csattintja rátok az agyarait - javasolta Magor.

Az álomvarangyok vonakodva, de végül engedelmeskedtek, s azt is halk nyöszörgéssel tűrték, hogy a vadászok megkötözzék őket.

- Halljuk hát, mi járatban az Erdők Atyjánál? - guggolt le Hunor az idősebb némber mellé. - Látom, a Rontó Boszorkányok jele fityeg a nyakatokban. Ennek nagyon fog örülni Böffeg sámán az Álomfelügyeletnél.

Az öt förtelem egyszerre kezdett vihogni. Néhány tekintélyes kézrátétel-bűbáj azonban meggyőzte őket arról, hogy most a komoly beszélgetés ideje jött el.

- A sámánoknak végük - recsegte a fiatalabb némber. - A Gyémánt Jurta kiürült, a Lombszint néma, mint a száraz kútfenék.

- Tudjátok meg, hiszen már nem tehettek ellene semmit - acsarogta a nővére, odvas fogai között kelepelő lila nyelvével. - Mi csupán az előőrs vagyunk! Hamarosan százával jönnek a nővéreink, húgaink meg a többi rémálomlény - Jön! - visította boldogan a három álomvarangy. Ide tart! A Megbízó maga! Ő is ide tart!

Hunor és Magor egymás szemébe néztek, s kezük ökölbe szorult.