II.

Lázálmok

 

Zuhant vagy emelkedett, ezt maga sem tudta. Abban azonban biztos volt, hogy a gondolat sebességével távolodik, és semmi nincs, amiben megkapaszkodhatna. Elmosódott tájakat látott, épületek, fák, emberi alakok, hatalmas állatok suhantak el mellette, de egyiket sem ismerte fel. Majd hatalmas, fekete örvény nyílt meg alatta, közepe kérlelhetetlenül szívta magába pörgő testét, s fölötte elveszett a fény utolsó szikrája is.

Gergő rémálomba merült...

 

*

 

- Sajnálom, asszonyom, de egyelőre többet nem tehetünk - suttogta a fehér köpenyes, fiatal orvos Réti Boglárkának. Az asszony Botlik Dénesre támaszkodott.

A férfi most valahogy nagyobbnak és erősebbnek tűnt, mint máskor, bizonyára attól az érzéstől, hogy a családja bajban van. Zsófi a kórterem ajtajában állt, s nem mert közelebb lépni a zúgó, sziszegő, pittyegő és fütytyögő orvosi masinákkal körülvett ágyhoz. A takaró alatt Gergő olyan kicsinek, védtelennek tűnt, hogy a nővérek, akik az imént emelték át a gördülő hordágyról, csak óvatosan merték mozgatni.

- Az autó szerencsére épp csak érintette a fiút folytatta suttogva az orvos. - Esés közben azonban Gergő beverte a fejét, és most kómában van. Nem tudjuk, mikor ébred fel belőle. Ha egyáltalán...

Bogi tekintete megakasztotta az orvos szavát. A fiatal férfi a zsebében sorakozó tollak után kapott, mintha gyorsan fel kellene írnia valamit a beteg kartonjára.

Botlik Dénes finoman megszorította felesége vállát, hogy rávegye: menjenek ki a folyosóra, hiszen a kórteremben csak zavarják a nővérek munkáját. Bogi azonban az ágy felé fordult, majd közelebb húzott egy széket, és leült. Gergő a hátán feküdt, arcát a lélegeztetőgép műanyag maszkja takarta. Fejét vastag, fehér pólya varázsolta olyanná, mintha a fiú török herceg Lenne, aki épp csak déli pihenőjén dőlt le néhány percre.

Botlik Dénes Zsófihoz lépett, s az orvossal együtt kimentek a folyosóra.

- Nem, én... Nem is értem - motyogta az okleveles cipőpucoló. - Miért nem vették észre az autót? És Rúzspiros...

Zsófi sietve megbökte apja oldalát. Nem árulhatták el, hogy a saját autójuk volt a merénylő, mert akkor a rendőrség végeláthatatlanul kérdezősködne, és úgysem hinnék el az igazságot. Melyik budapesti nyomozó fogadná el, hogy a családi autók néha sofőr nélkül csavarogriak, és ebben nincs semmi különös?

- Uram, őszinte leszek - szólalt meg ismét az orvos, miután meggyőződött róla, hogy Bogi nem hallhatja őket. - A röntgenfelvételek nem túl biztatóak. A kisfiú...

Zsófi már nem figyelt a tompán hulló szavakra. Gergőt előző este hozta be a mentő, azóta rostokolnak a baleseti sebészeten, és várják, hogy a doktorok végre valami biztatót mondjanak. A rendőrök már kiadták a körözésf egy piros autó és két ismeretlen tettes ellen, de Zsófi biztos volt benne, hogy soha nem bukkannak nyomra. A kislány legszívesebben azonnal a Csipetke utcai pincébe rohant volna, hogy onnan a Világfára révüljön, és megkeresse Hódfarok nénét. A vén vajákos asszony bizonyosan tudna egy varázsigét, bűbájostorsuhintást, ami segíthetne Gergőn.

Csakhogy Hódfarok néne immár két hónapia eltűnt. Az Álomvilág révülői sem tudták, hol lehet, csak pletykák keringtek szédült boszorkányokként közöttük arról, hogy a vajákosok legbölcsebbike valahol a Rémálmok Földjén bolyong, különleges küldetésben. Zsófi otthagyta a suttogva beszélgető felnőtteket, és céltalanul sétált a hosszú, csempézett kórházfolyosón. A szobákban mindenhol súlyos betegek feküdtek, a nővérek fehér ruhája halkan surrogott, amint dolguk után szaladtak.

Zsófi hirtelen valami olyat pillantott meg, ami nem illett ebbe a szomorú világba. A folyosó végén néhány zöld növény gubbasztott hatalmas cserepekben, bizonyára azért, hogy élénk színük kissé barátságosabbá tegye a környezetet. Az egyik ilyen nagy levelű növény, mikor úgy vélte, nem láthatja senki, hirtelen kettévált.

Egyik fele kilépett a cserépből, lerázta lábáról (mert két apró, meztelen talpa volt!) a vizes földet, majd a kijárat felé trappolt. Zsófi azt hitte, csupán fáradt szeme tréfálta meg. A zöld leveles alak azonban nagyon ismerősnek tűnt, mintha már látta volna valahol. A nyomába eredt, de közben arra is ügyelnie kellett, nehogy ő maga keltsen feltűnést.

A folyosó kétfelé ágazott, és a mozgó "virág" a jobb oldalit választotta. Zsófi meggyorsította lépteit, de sejtette, hogy túl későn szánja el magát. A kanyar után még látta amint a zöldleveles felszökken a földszintre vezető lépcső korlátjára, csúszni kezd rajta, majd a felénél halk pukkanás kíséretében eltűnt a semmiben.

Zsófi abban a pillanatban rájött, hol látta már ezt a különös fickót.

- A Monyákos! - kiáltott, azzal sem törődve, ha netán valaki meghallja. Azért a többit inkább csak magának suttogta: - Hát persze! A Lidércviháncok egykori vezére, Monyákos Tuba!

A lány izgalmában az ajkát rágta, miközben visszatért édesapjához, aki azóta már egyedül ücsörgött a kórteremmel szemközti székek egyikén.

- Történt valami? - kérdezte Botlik Dénes. - Nagyon sápadt vagy, kislányom.

- Láttam egy lidércet - felelt Zsófi, s továbbra is őrült iramban kergetőző gondolataira figyelt. - Ki kell derítenem, ki akarta elütni Gergőt, és miért éppen Rúzspirost használta erre.

Az okleveles cipőpucoló idegesen megborzongott, mint mindig, mikor azzal kellett szembesülnie, hogy a lányának több köze van a varázstudók világához, mint a szürke Valósághoz. "Csak tudnám, kitől örökölte? morfondírozott magában. - Az anyjától, aki elhagyott minket egy hajtűgyáros kedvéért, biztosan nem!"

 

*

 

- Hol lehetünk? - kérdezte talán ezredszer Kubus. Kétségbeesetten tekergette fejét, bár a rosszul megvilágított utcák közül egyet sem ismert fel. Orrnyereg a szomszédos ülésen két marokkal szorította Rúzspiros kormányát. Feneke alatt három lopott telefonkönyv lapult, hogy valamelyest kilásson az autóból, miközben a lábszárához kötözött botokkal nyomkodta a pedálokat.

- A Valóságban vagyunk - felelt megkésve, mert előbb ki kellett kerülnie egy csodálkozó tekintetű macskát.

- Ennyit én is tudtam - mordult Kubus. Ölében már szakadtra lapozta a Budapest térképet, persze hiába, mert a-r. éberek által épített házak között sehogyan sem tudott kiigazodni. - Miért nincsenek itt szolgálatban cikcakklidércek? A varázstudók városaiban ők irányítják a forgalmat, és senki sem téved el.

- Csakhogy most a Valóságban vagyunk! - recsegte mély hangon Orrnyereg, ami nála biztos jele volt a közelgő dühkitörésnek. Az álomvarangy hirtelen megtekerte a kormányt, az egyik bottal pedig tövig nyomta a gázpedált. - Ide most bekanyarodunk!

Megtették. Rúzspiros azonban kisodródott egy alattomos jégfolton, hátulja a parkoló autók oldalának csapódott és szikrát hányt.

- Mit művelsz? - sikította Kubus, és fejét bedugta a kesztyűtartóba, mert úgy vélte, a sötétben nem eshet bántódása.

Orrnyereg összeszorította ajkát, felbőgette a motort, és még két utcát kanyargott, s csak ezután állt meg fájdalmas fékcsikorgással.

- Itt jó lesz, előjöhetsz - mondta társának, majd hátba is vágta Kubust, hátha az megsüketült a félelemtől.

A szövettáskát viselő álomvarangy kibújt a kesztyűtartóból, pislogva lesett a szélvédőn túlra, végül megkönynyebbült sóhajt hallatott. Rúzspiros teljesen elhagyatott, alig megvilágított utcán állt, néhány méterre egy öreg gyár vürös téglás tűzfalától. Motorja immár alig morgott, mintha különös, fullasztó álomban járna, amiből képtelen kikeveredni.

- Innen gyalog megyünk? - szólt óvatosan Kubus mert nem akarta tovább bosszantani a testvérét.

- Gyalog? - nézett rá összehúzott szemmel Orrnyereg. - Már miért mennénk mi innen bárhova is gyalog?

- Csak mert úgy látom, hogy a környéken nincs egyetlen Ébredés Ajtaja sem. Érezném, ha volna. A Valóságból pedig...

- Elég volt, hallgass már el! - ordította Orrnyereg, amiből egyértelműen kiderült, hogy bizony erről teljesen megfeledkezett. - Jól tudom, hogy a Valóságból a magunkfajták csak az Ébredés Ajtaján át térhetnek vissza a Világfára. Majd... majd keresünk egyet... valahol.

Kubus engedelmesen biccentett, majd kényelmesen hátradőlt az ülésben. Orrnyeregnek szüksége volt néhány percre, míg haragja lecsillapodik.

- Szerinted miért kellett elütnünk azt a gyereket? szólalt meg ismét Kubus. - Eddigi álomvarangylétem legrondább megbízatása volt a mai, és többé nem is akarok ilyesmit csinálni. Megjegyzem...

- NE jegyezd meg! - fordult felé a telefonkönyvek tetejéről Orrnyereg. - A Megbízó azt mondta, lopjuk el ezt a kocsit, mert félig az Álomvilághoz tartozik, és így el lehet bájolni. A Megbízó azt is mondta, hogy bocsássunk bűbájt az autóra, mert akkor gyerekjáték lesz vezetni. És végül a Megbízó azt akarta, hogy gázoljuk el azt a kölyköt, mert...

- Mert? - nyitotta kerekre kíváncsian a szemét Kubus, mivel a testvére elhallgatott. Mikor azonban a válaszra várt, már ő is tudta, miért akadt el Orrnyereg szava. Éppen a csönd miatt, ami körülvette őket: az autó motorja már nem dorombolt.

A következő pillanatban magától kivágódott a két ajtó, és az álomvarangyok egymást biztatva ugráltak a hideg aszfaltra.

- Mindjárt felébred!

- Menekülj!

- Oh, drága álmodóm, segíts!

- Fuss, ne óbégass!

Kubus a járdán rohant, meztelen talpát szinte égette a hideg beton. Háta mögül hallotta, amint az autó lerázza magáról az akaratát eddig megbéklyózó varázslatot, és dühödten az álomvarangyok után indul. Motorja most éppúgy bömbölt, mint mikor - alig egy órája az ő parancsukra a Csipetke utcába rontott be, csakhogy most az autótolvajok után vetette magát.

Orrnyereg átfutott a széles úttesten, és rejtekhelyet keresett, de az övéről lógó betörőszerszámok csilingelése folyton elárulta, ha mozdult.

Rúzspiros csikorgó kerekekkel, vadul villogó fényszórókkal fordult az álomvarangy után, és nem volt kétséges, hogy ha sikerül beérnie, kilapítja.

Orrnyereg hangosan szitkozódva hátra-hátrapillantott jobb válla fölött, fekete klottgatyája szárait tépte a téli szél. Az autó felhajtott a járdára, diadalmasan harsogtatta motorját, s tovább gyorsított. Az álomvarangy ekkor előrefordult, hogy keressen a gyár kerítésén egy apró rést, amin átbújhatna. A kerítés helyett azonban valami sima, fekete holmi állta útját.

Orrnyereg teljes lendületével belerohant a villanyoszlopba. Homloka akkorát kondult, hogy a szomszéd utcában, kicsiny bodegájában alvó Kovács kettő József éjjeliőr meghallotta, és álmában úgy hitte: harangoznak a falujában. Az álomvarangyok koponyája azonban keményebb, mint az év végi fizikadolgozatok.

Orrnyereg szédült, de megrázta a fejét, s nem lévén más kiút, kapkodva mászni kezdett a póznán. Alatta Rúzspiros dühében vadul, folyamatosan tülkölt...

Kubus ekkor már messze járt. Végül nem bírt tovább futni, hát lekuporodott két szemetes konténer közé, és próbálta elfojtani hangos zihálását. A téli város halkan morajlott körülötte, s az álomvarangy hirtelen nagyon-nagyon magányosnak érezte magát.

 

*

 

A fekete örvény nem tartotta magában. Gergő néhány rettenetes percig bizonyos volt benne, hogy itt ér véget az élete. Sőt, az a Semmi, a tökéletes csend és sötétség önmagába olvasztja, de a gondolatai mégis örökké abban a zárt, kérlelhetetlen üresség ben keringenek majd.

Azután fény lobbant valahol alatta, majd gyorsan közeledett, nőtt. A fiú képtelen volt megállapítani, hogy ő zuhan-e, vagy az örvény nyiladéka emelkedik hozzá. Hangok keltek életre, erősödtek fel, majd alakok, formák bontakoztak ki az árny és fény játékából. Az örvény dübörgött, forgott, őrjöngve tépte Gergő ruháját, haját, míg végül kiköpte a fiút. Csakhogy az utazás innentől még borzalmasabbá vált. A Sárkány röptének gyorsaságával suhant át a legkülönbözőbb tájakon. Egyik pillanatban észak jeges pusztasága jelent meg alatta, azután Gergő becsapódott a tengerek hátán úszó jéghegybe, átfúrta azt, hogy máris a dzsungel Tiánjai, ágai között törjön utat.

Nem tudta irányítani vagy lassítani a száguldást. Egyre gyorsult.

Sivatag... Éneklő ezüsterdő... Karcsú tornyoktól zsúfolt város... Oceán homályos mélye... Felhőkből rakott paloták...

Sziklabarlangok... A föld lávafortyogása...

Gergő úgy érezte, a teste millió darabra szakad. Lehunyta a szemét, összegömbölyödött, és eleven ágyúgolyóként törtezúzta-szaggatta a világok sorát, amiken áthatolt.

Hirtelen csönd Tett. Legalábbis a szél fütyülésén kívül semmi mást nem hallott így kinyitatta a szemét. Még mindig repült, de most távolabbra látott, mint életében eddig bármikor.

Tekintete százával fogta át a világokat, s bár messziről pillantott rájuk, mindet tisztán érzékelte. Olyanok voltak, mint a Világfa gyökérrendszerén tenyésző színes penészfoltok. Gergő megbámulta a mérhetetlenül vastaggyökerek hálózatát, ahogy kuszán, egymásba csavarodva vagy szétfutva fúrják bele magukat a Semmibe, hogy kitöltsék azt. A Gyökérszinten járt tehát, s tovább zuhant megállíthatatlanul. Egyetlen szemhunyásíg látta Élet anyó kicsiny kunyhóját, ahol már járt, s szeretett volna most is ott talajt érni, hogy megpihenhessen.

A fekete örvény erejét rászabadító akarat azonban más sorsot szánt a fiúnak. Gergő a Világfa gyökerei között repült tavább, s már látta, hogy meg sem áll a legalsó rétegekig. Ott a vaskos gyökerek elvékonyodtak, boglyas csomókat alkotva kuszálódtak egymásba. Az egyik ilyen átláthatatlan, árnyakkal teli gyökérszövedék nyelte magába Gergőt, akit ismét megrohant a rosszullét. Mielőtt azonban elveszítette volna az eszméletét, végre megállapodott.

Kicsi, de barátságos szobába került. Teste széles, állatprémekkel fedett ágyra ereszkedett, s nyomban színes, puha takarók simultak rá. A sarokból valaki felé mozdult, de Gergő már nem ismerhetett rá; láztól égő álomba merült.

 

*

 

Monyákos Tuba zöld ruhájának minden egyes levele külön-külön rezgett viselője haragjától. Az Álomfelügyelet ügynöke az imént kapaszkodott fel a terem közepére tolt, gördíthető faépítményre, hogy mindenki jól láthassa őt. A Világfa legmagasabb csúcsán álló Gyémánt Jurta lélegzetelállító méretei és szépsége most nem tudta érdekelni Monyákost. Az sem hozta zavarba, hogy szemközt, a hosszú asztal mögött a varázstudók világának legfőbb sámánjai függesztik rá a tekintetüket.

Szégyen égette a lelkét, s ez a lidérc számára olyan szokatlan érzés volt, ami minden mást elnyomott.

- Nem tudom felfogni, hogyan történhetett - mondta Monyákos, talán már harmadszor. - Az álomvarangyok tolvajok, gonosztevők, az igaz, de soha nem szoktak ilyen... ilyen mérhetetlen aljasságra vetemedni.

A Gyémánt Jurta közepén lobogó Eleven Tűz lángjai átérezték a lidérc kétségbeesett haragját, és a fahasábok szikrákat durrantottak magukból. A rönkasztal mögött ülő hat varázstudó tanácstalanul pillantott egymásra, majd mindannyian hetedik társuk felé fordultak. Kende táltos nem foglalta el helyét a középső széken, ehelyett le-föl járkált a sámánok mögött, és tőprengve a jurta döngölt földpadlóját vizslatta.

- Próbálj kicsit megnyugodni, Monyákos Tuba! - szólalt meg Anja Nisan, a mongol sámánnő. Fenségesen szép segítő szelleme, a sólyom, széke támláján ült, és csőrével egykedvűen rendezgette mellén a tollakat. Nagyon fontos, hogy pontosan mondd el, amit láttál.

Monyákos Tuba megkapaszkodott az emelvény karfájában, mély levegőt vett, és elölről kezdte a történetet.

- Rossz ügynök vagyok, ez immár bizonyos. Két álomvarangyot akartam letartóztatni, akik tortalopásra készültek egy kislány álmából. Követtem őket, mégis elrontottam az akciót. Megléptek előlem, de valamivel korábban kihallgattam a beszélgetésüket, amiből megtudtam, hogy valami sokkal nagyobb bűntettre is megbízást kaptak. Elloptak a Valóságban egy autót, hogy aztán...

- Ne siessünk ennyire előre! - emelte fel figyelmeztetően jobbját Waru Dalong. Az ausztrál sámán izgatottan megdörzsölte lapos orrát, majd kezét az asztalon heverő varázskövére fektette, talán, hogy erőt merítsen belőle. - A varangyok nem beszéltek róla, ki bízta meg őket az autólopással?

- Csupán úgy emlegették az illetőt, hogy a Megbízó - a lidérc apró öklével a korlátra csapott. - Hiába találtam rá a nyomukra, és követtem őket a Valóságba. Nem tudtam, hol bukkanok elő, s mi vár ott rám, ezért megzavarodtam. Minden olyan gyorsan történt. Felmásztam a villanyoszlopra... Aztán már jött is az az átokverte gépezet...

- Rúzspiros, bár valóban gép, valamelyest közénk tartozik, hiszen a készítője érzéseket, gondolatokat bájolt a motorházába - ezt Kende táltos mondta, aki végre megtorpant, és egyenesen Monyákos Tubára nézett.

- Köszönöm a jelentésedet, ügynök. Térj vissza a munkádhoz, tartsd nyitva szemed, és révülj szerencsével.

A lidérc mondani akart még valamit, aztán mégsem tette. Elég volt a sápítozásból, s hogy a Hetek előtt megenült. Ráadásul hirtelen megértette, Kende táltos szégy miért. vet véget olyan gyorsan a meghallgatásnak. A sorban ülő sámánok közül egyszerre ketten is holtfehérre sápadtak, s meg kellett kapaszkodniuk az asztal szélében, hogy le ne forduljanak a székükről. Monyákos Tugy tett, mint aki semmit nem vesz észre az egészba ú a révüből, de magában keserűen megállapította, hogy lők között terjedő pletykák, miszerint a Hetek ereje rohamosan csökken, mégsem tévednek. A lidérc lekászálódott az emelvényről, még egyszer meghajolt a hét legfőbb varázstudó felé, akik azonban már bajban lévő társaik köré sereglettek, s nem figyeltek a távozóra.

Monyákos Tuba elhagyta a Gyémánt Jurtát. A hatalmas, gyönyörű építmény, ami a Világfa varázstg óinak tanácsterme, döntéseik bölcsője volt, azon az á on állt ahol (az ősi regék szerint) Ég Atyácska kitalálta a világot. Senki nem tudta, mennyi igaz ebből, de annyi bizonyos, hogy a Gyémánt Jurta valóban a Világ legmagasabb pontján, csodálatos tájon épült fel, va ezer áloméve. Monyákos Tuba kilépett a kapun, aminek vitorla méretű takaróját bűbáj emelte, majd engedte vissza a helyére.

Odakinn ragyogó napsütés fogadta. A lapály ovális rét volt, közepén állt a Gyémánt Jurta, és szélét sűrűn nőtt erdő vette körbe, nehogy valaki óvatlanul lezuhan on. Ha ez megtörténne, és az illető történetesen nem tud repülni, bizony évszázadokon át zuhanna, míg el nem éri a Gyökérszintet.

A zöld pázsitos mezőn százával nyüzsögtek a legkülönbözőbb varázstudók, szellemlények és egyéb szerzetek. Apró sátraik, jurtáik, rönkházaik utcákba rendezve sorakoztak a Gyémánt Jurta körül, de annyira eltörpültek mellette, mintha csupán játékok volnának. A lidérc megigazította vállán levélruháját, és elindult az egyik kavicsos ösvényen. Be kell még néznie az Álomfelügyelet központi sátrába, hogy szóljon. Megtette jelentését a Hetek előtt, és készen áll az újabb küldetésre - vagy arra, hogy megbüntessék ügyetlensége miatt.

Már éppen befordult a megfelelő utcába, kikerült két fecsegő boszorkányt, akik azon veszekedtek, hogy a békanyál vagy a pipamocsok alkalmasabb-e a szemölcs irtására, mikor perzselően forró érintés nehezedett a vállára. Monyákosnak meg sem kellett fordulnia, hogy tudja: egykori cimborája, Pisla, a lánglidérc került az útjába. S ha Pisla ott van, akkor Repesztő, a jéglidérc sem lehet messze.

- Főnök, merre az erre? - rikkantotta a sárga lángocskát feje tetején hordozó lidérc. - Mióta Álomfelügyelő lettél, meg sem ismered hű barátaidat?

Monyákos mosolyt erőltetett zöld arcára, és a két lidérc felé fordult.

- Bocsássatok meg, hogy nem néztem be hozzátok, de a Hetek előtt kellett megjelennem.

- A kéregráncos mindenit, de nagyra tört a mi elnökünk! - csettintett hófehér nyelvével Repesztő. - Nincs még egy esztendeje, hogy hárman alkottuk a Lidércvihánc Gerillák titkos társaságát, és azon agyaltunk egyfolytában, miként bosszantsuk a révülőket. Most meg nekik dolgozunk! Bolond holnapot teremt a tegnap!

Monyákos szóra nyitotta a száját, de Pisla megelőzte.

- Az irodánk abban a rojtos-mintás sátorban van mutatott előre a lánglidérc. - És nem kell félned, főnök, jó kezekbe tetted egykori munkádat. A Lidércvihánc Gerillák, vagyis mi felügyeljük a lidérccsínyeket szerte az összes világban.

- A durva és veszélyes bajkeverő rokonokat ráveszszük, hogy csituljanak - kacsintott titokzatosan Repesztő. - Néha azonban mi sem tudunk kihagyni egyegy mókás lehetőséget. Tegnap is az egyik éber álmában...

Monyákos kétségbeesetten nézte kedves cimborái ábrázatát, s tudta, hogy nagyon meg fogja őket bántani, ha most továbbmegy. Talán azt gondolják majd róla, hogy dohányleveles fejébe szállt a dicsőség, amiért ő személyesen jelenthet a Heteknek. Pedig ha tudnák...! Mielőtt azonban szabadkozva megszólalhatott volna, a hivatali jurták övezte utcán porfelhő kavarodott, és sebesen feléjük közeledett. Az ügyeiket intéző vajákosok, ráolvasók, tudók dühös-rémült kiáltásokkal illették a száguldozót, aki bűbájkerekén egyenesen a három lidércet célozta meg, s alig kisujjnyi távolságra állt meg tőlük.

- Végre rád találtam! - kiáltotta a dús deres szakállú, bőrruhás alak, kinek arcszőrzetét sastoll döfte keresztül. Lepattant bűbájkerekéről, tenyere néhány csapásával porfellegeket pöffentett szerte, és egyenesen Monyákos Tuba szemébe nézett. - Fontos híreim vannak számodra. Tudod, kiről!

- Róla? - A dohánylidérc szeme elkerekedett, izgalmában majdnem rátört a köhögés. - A nyomára bukkantál végre?

Borzalag, az éppencsaknem-táltos - mert ő volt a bűbájkeréken száguldó révülő - gyanakodva a másik két lidércre pillantott, mintha csak most venné őket észre.

Monyákos Tuba zavartan Pislára és Repesztőre mosolygott, majd bocsánatkérőn suttogta:

- Tudjátok, ez nagyon fontos. Beszélnem kell Borzalaggal, méghozzá...

- Négyszemközt! - találta ki Repesztő, és fagyosan végigmérte az éppencsaknem-táltost. - Értjük mi: egykori cimboráidra már nem marad időd, sőt a fülük sem hallhatja a titkaidat.

- Kérlek, ne így... - tárta szét karját Monyákos, de a két lidérc sértődötten hátat fordított neki, s már el is tűntek a révülők tömegében.

- Jobb így - legyintett Borzalag. - Gyere már, nekem is ezer a szaladgálnivalóm!

Behúzódtak a Bűbájpárnák és Pizsamák Boszorkányvarrodája feliratú sátor árnyékába, majd Borzalag elővette csimbókos ostorát, és suhintott vele kettőt.

- Most már nyugodtan beszélhetünk, csendharangvarázslat vesz körül minket - mondta, de izgalmában mégis suttogott. - Akit keresel, alaposan eltüntette minden nyomát. Nem tudom, miben sántikál, de...

- Ne feledd, éppencsaknem-táltos, hogy kiről beszélsz!

Már alig emlékszem rá, de úgy szeretem, mint azt a dohánytövet, amiből a ruhám készült. - Monyákos Tuba sértődötten villogtatta tekintetét.

- Csitulj, lidérc, különben nem mondok egyetlen szóval sem többet - morogta Borzalag. - Amióta Hódfarok néne búcsú nélkül elrévült, nekem sincs madárdalos hangulatom. Szóval... Akit keresel, valahol a Gyökérszinten rejtezik.

- Nincs ebben semmi különös, hiszen Eoglalkozására nézve boszorkány - fintorgott a lidérc.

- Csakhogy én azt is tudom, hol találsz rá! Borzalag biztatóan vigyorgott torzonborz szakálla alól, amiben minden szóra megrezzent a sastoll. - Nézd ezt a szarvasbőrre festett térképet. Kövesd a vörössel rótt álomutat, de vigyázz, mert ő nem fog örülni a látogatásodnak. Sőt, azt hiszem, amit most mondok, attól te sem leszel boldog. Akit annyira szeretsz, és fel akarsz kutatni, nem egyszerű boszorkány Sajnos ő az egyik vezetője a Rontó Boszorkányok Szektájának.

Monyákos Tuba körül hármat pördült a világ, s Borzalagnak meg kellett a lidércet támasztania, hogy az el ne essen.

- Ez nem lehet... Biztosan nem... - nyögte halkan, keservesen az Álomfelügyelet ügynöke, bár tudta: Borzalag ilyen rettenetet csak akkor mond ki, ha teljesen biztos az igazában.

- Tudod jól, hogy nem szívelem a fajtádat, de téged nem vezetnélek soha rossz nyomra - mondta komoly ábrázattal az éppencsaknem-táltos. - Sőt, kapsz tőlem egy szívből jövő já tanácsot. Ne eredj a nyomába! Az életeddel játszol, pedig abból még a lidérceknek is csupán egyetlen adatik.

Monyákos Tuba lassan magához tért a megrázkódtatásból. Összeszedte magát, megrázta dohánylevél sapkás fejét, és elszántan Borzalagra pillantott.

- Meg kell őt találnom, hiszen csak ezért hagytam ott a barátaimat, és léptem be az Álomfelügyelet szolgálatába. Ügynökként szabadon révülhetek bárhová a Világfán, s így van némi esélyem rá, hogy végre a szemébe nézhessek. Mert a szemébe fogok nézni, Borzalag, és akkor aztán elválik... Igen, akkor eldől a sorsom.

 

*

 

Végül a fiatal orvosnak sikerült rábeszélnie Réti Boglárkát, hogy a családjával együtt menjen haza, és pihenjen néhány órát. Gergőért most úgysem tehettek semmit, a fiú kómában feküdt, állapota nem változott.

Botlik Dénes taxit hívott, s miközben hazafelé hajtottak, halkan, nyugtatóan duruzsolt valamit Bogi fülébe, ami akár varázsmantrák sora is lehetett.

Zsófi a sofőr mellé ült, s mikor befordultak a Csipetke utcába, majdnem felsikoltott. A füsttől fekete járdaszéli hókupacok között ott parkolt Rúzspiros, mintha soha el sem mozdult volna. Szerencsére a kislánynak volt annyi lélekjelenléte, hogy végül nem szólt az autóról szüleinek, akik egymással és fájdalmukkal voltak elfoglalva, így nem vették észre azt. Miután beléptek a körfolyosós bérház udvarára (a szőnyegporoló bánatosan megrezzent, és még Nemcsókék függönye is ijedten hullott vissza a helyérej, Zsófi azt mondta Botlik Dénesnek, hogy most még nincs kedve felmenni a lakásba. Apja szórakozottan biccentett, bár máskor biztosan tiltakozott volna.

- Csak arra kérlek, ne menj a pincén át sehova-suttogta keserűen. - A Valóságban van rád szükségünk.

Zsófi halvány mosollyal válaszolt, s tekintetével egészen addig követte Bogit és Dénest, míg be nem léptek az első emeleti lakás ajtaján. Akkor aztán, mint akit íjhürröl repítenek, rontott ki az utcára, és úgy esett Rúzspirosnak, hogy ha látja valaki, talán a mentőket is kihívja a "bolond kislányhoz". Zsófi rugdosta, ököllel ütötte a piros autó motorházát, oldalát, kerekeit és ablakait.

- Mit műveltél? Hogy voltál képes ilyesmire? Hát nem mindig a legfinomabb olajat kaptad? Magam pucolgattam a műszerfaladat, Gergő cserélte a gyertyáidat, te átokverte, rozsdás kaszni!

Zsófi végül kimerülten lerogyott a csendes Rüzspíros mellé, nem törődött vele, hogy a nadrágját átáztatja a nedves járda. Zokogás rázta, ami csak nagyon lassan csillapult, de mire véget ért, a lány ismét erősnek érezte magát. Kabátzsebében kitapogatta Settenkét, aki sajnos a Valóságban nem tudott a segítségére lenni, mégis jó volt tudni, hogy létezik. Azután feltápászkodott a járdáról, s észrevette, hogy Rúzspiros ajtaja nyitva van. Az előbb még biztosan zárva volt! Mintha emlékezne is a halk csettenésre, amit a sírás hangjain túlröl vélt hallani, de akkor nem figyelt fel rá.

Zsófi kitárta az ajtót, és beült a kocsiba. A megszokott rend helyett őrült rendetlenség tárult a szeme elé: mindenhol szétszaggatott térképek foszlányai, csokoládépapírok, üdítős poharak hevertek. Úgy tűnt, miőta Rüzspíros elveszett, nem csupán közlekedtek vele, hanem laktak benne.

A legfurcsább a három, egymásra pakolt telefonkönyv volt a sofőrülésen. Zsófiban ekkor felrémlett az előző éjszaka egyik legrettenetesebb pillanata: mikor a lassítás nélkül tovaszáguldó Rúzspiros belsejében meglátta a tolvajokat.

- Gyerekek?! - súgta a csöndes autóban. Válaszként halk reccsenés hallatszott, és a lány rémülten kapott a kilincs után, mert azt hitte, még sincs egyedül. A különös hangot azonban csak Rúzspiros visszapillantó tükre adta ki, ami most magától Zsófi felé fordult. Ő pedig - ahelyett, hogy valóban elmenekült volna az átokverte jármű közeléből - a kabátja alá nyúlt, és elővette bűbájostorát.

Közel hajolt a tükörhöz, amiben tisztán látta saját arcát, bár a domború felület furcsán torzított. Felemelte a bűbájostort, három bonyolult, jól begyakorolt hurkot kanyarított bőrszíjával a levegőbe, s közben ezt suttogta:

- Tükör váljék ablakká, titkok árulójává!

A bűbájostor csomóiból narancsszín szikraeső hullott, és eltüntette Zsófi tükörképét. Helyette a visszapillantóban két settenkedő alak jelent meg. Éppen a Csipetke utcában parkoló autóhoz lopóznak, és motorházára gonosz átkot hordó port szórnak... Majd beülnek az engedelmessé vált autóba, ellopják, hogy a város egy elhagyatott utcájába vigyék... Később visszatérnek hozzá, útra kelnek, és...

Zsófi szerette volna elfordítani a fejét, hogy ne kelljen ismét végignéznie, amint Rúzspiros bömbölve nekiront Gergőnek, és fellöki a fiút. Mégsem tette, mert a tükörben most végre tisztán kivehette a merénylők arcát. Nem a Valóságból jöttek, s nem is gyerekek voltak.

Ez valahogy megnyugtatta a lányt. Leginkább fura lidércekre emlékeztettek, de Zsófi még soha nem látott olyan lényeket, akiknek bőre alatt szürke-fekete árnyak gomolyogtak.

A visszapillantó megmutatta a vajákos lánynak, hogyan menekültek el a bűntett helyszínéről a merénylők, s miként jártak majdnem pórul, mikor Rúzspiros végre lerázta magáról a kábító bűbájt. Zsófi kacagott, látva, amint az egyik tolvaj homlokkal belerohan a villanyoszlopba, majd felkúszik rá, és ott remeg, vicsorogva az alatta dudáló Rúzspirosra. A tükör emlékei elapadtak, s a lány szeretettel simogatta a kocsi műszerfalát.

- Hát mégsem szándékosan segítettél nekik - súgta.

- Ezért ráveszem apát, hogy ha túl vagyunk mindenen, tankoljon végre tele.

Rúzspiros visszapillantója hálás reccsenéssel fordult vissza a helyére. Zsófi éppen ki akart szállni az autóból, de amint elvette kezét a műszerfalról, ujjaiba valami leheletfinom dolog akadt. Megfogta, a napfénybe tartotta. Vörös hajszál volt, s a lány azonnal tudta, hogy azt az egyik tolvaj hagyta hátra.

- Akkor pedig még itt van valahol! - sikkantotta Zsófi. A Vajákosképzőben révüléstanon ez volt az első, amit megtanítottak nekik: ha egy álomlény átjön a Valóságba, majd távozik onnan, minden eltűnik, ami hozzá tartozott valaha. Ez a varázstermészeti törvény biztosítja, hogy az éberek ne botoljanak bele minden percben elveszített bűbájsipkákba, boszorkányok láthatatlanságot okozó orrszőrébe vagy a trollok többtonnás, levágott körmébe.

- Ha pedig még a Valóságban van, akkor én meg is tudom találni! - folytatta iménti gondolatát Zsófi.

A vörös hajszálat a térdére fektette, majd felemelte a bűbájostort, hogy ráolvassa a holbújsz-bűbájt...

 

*

 

- Ez egészen más világ, más mindenség. Itt biztonságban vagy, erőre kaphatsz, időt nyerhetsz.

A szavak sűrű, forró párák mögül érkeztek, eltorzulva, de mégis megfejthetően. Gergő próbálta mozdítani a tagjait, de a perzselő fájdalom nem engedte. Elviselhetetlen súlyok nyomták a mellét, alig kapott levegőt, néha már-már közel került hozzá, hogy megfulladjon.

S akkor valami hűvös, nedves dolog simult a homlokára.

- Anya! - nyögött fel a fiú, s résnyire sikerült kinyitnia a szemét. Félhomályos helyiség koromfoltos plafonját látta, vastag rönkfák alkották, sárgán fényesre csiszolva. Oldalra fordította a fejét, s a hűvös valami - egy tenyér, most már felismerte - követte mozdulatát. A vasíag prémtakarók az ágyhoz nyomták, s Gergő érezte, hogy egész teste lázban ég.

- Maradj nyugton, és idd meg ezt! - érkeztek újabb szavak a forró párákon túlról. Cseresznyefából faragott, kecses bögre ért a fiú ajkához, s ő mohó kortyokban nyelte a hűs, kesernyés italt, amiről úgy vélte, gyógytea lehet. Mikor végzett, a hűs kéz könnyű madárként rebbent föl, s egy száraz kendővel megtörölte az arcát.

- Most aludj - szólt selymes lányhangon a párákon túl létező ismeretlen. Csakhogy Gergő máris jobban érezte magát az italtól, bár a láztól vacogott a foga. Megpróbált felkönyökölni az ágyon, de a fejét is alig bírta egyetlen hüvelyknyire felemelni, máris visszaejtette a párnára.

- Mondtam, hogy maradj nyugton! -A lányhang kedvességébe most némi türelmetlen dorgálás is vegyült. - Nagyon beteg vagy. Óvnod kell az erődet, hogy ne rekedj itt örökre.

Gergő képtelen volt szólni, de fejében hevesen kavarogtak a gondolatok. "Ne maradj itt örökre... " - mit jelenthet ez. Hol nem kéne maradnia? Hol maradnak azok, akik veszítenek a betegséggel vívott harcban?

A Gyökérszint! Hát persze, a Világfa Gyökérszintjét látta zuhanás közben, Élet anyó kunyhóját felismerte. S akit legyőz a betegség, az... A gondolattól felkavarodott a gyomra, s néhány pillanatig úgy érezte, a tea visszavándorol a torkán át.

Nem kísérletezett újra a felüléssel, de a fejét ismét a hang irányába fordította, hogy legalább ápolója arcát láthassa. A láz azonban égette a szemét, színes karikák pattogtak a levegőben, és a sűrű, ragacsos pára homályossá tett mindent körülötte.

S ekkor Gergő lelkébe heves, kínzó fájdalom nyilallt. Egész teste megfeszült, mint a vadász által felajzott visszacsapó íj.

Azt hitte, nem tud megszólalni, most mégis kiáltás szakadt ki a melléből.

- Bolhás!

Sehonnan nem érkezett válasz. A hűs tenyér sietve a fiú tűzben égő homlokára akart simulni, de Gergő lerázta magáról, és a takaró alól előrántott karjaival hadonászott.

- Hol vagy? Bolhás, válaszolj! Hol...?

Nem fordulhat elő, hogy a révülő a Világfán van, de segítő szelleme nincs vele. A totemállat mindenhova követi társát, s ha mégsem, akkor... az csak egyet jelenthet.

Gergő lerúgta magáról a takarókat, felült, a Kölyökfarkas után kiáltott, de jól tudta, érezte, hogy segítő szelleme nincs vele. A végtelen magány vasmarka ragadta meg, s újra az öntudatlanságba rántotta őt...

 

III.

Kalpagos Csanád

 

 

A Valóságban bűbájt használni sokkal fárasztóbb és veszélyesebb volt, mint bármely más világban. Zsófi most érezte igazán, milyen sok erőt ad át neki a segítő szelleme, ha a Világfán használja bűbájosságát. Most Settenke csupán rongybáb alakjában lehetett jelen, kabátzsebbe gyűrötten, magatehetetlenül.

Rúzspiros visszapillantó tükrében meglesni a tegnap eseményeit, már ez is kimerítette a lányt. Muszáj volt felmennie a lakásba, hogy - szüleihez hasonlóan aludjon néhány órát, különben összeesett volna a fáradtságtól. )ó volt levetkőzni, zuhanyozni, tiszta ruhába bújni, enni néhány falatot, bár a konyhaasztalnál már majdnem elnyomta az álom. Azután belopózott a gyerekszobába, vetett egy szomorú, de elszánt pillantást Gergő üres ágyára, és végre lefeküdt.

Arra ébredt, hogy reng a föld. Beletelt néhány nyúlós, ragadós pillanatba, míg rájött, hogy csupán ő mozog, amint Réti Boglárka rázza a vállát finoman.

- Visszamegyünk a kórházba - suttogta a nő. Zsófi kapkodva felült volna, de Bogi visszanyomta az ágyra.

- Maradj nyugodtan, és pihenj tovább. Este mi is jövünk.

A Lány engedelmesen mordult. Örült annak, hogy Bogi láthatóan visszanyerte akaraterejét, s újra a régi, talpraesett asszony volt, akinek megismerte. A párna kérlelhetetlenül húzta vissza, így Zsófi azt már nem is hallotta, mikor Botlik Dénes és felesége kulcsra zárta a lakás bejárati ajtaját.

Álmában Settenkével beszélgetett. Az őrdenevér izgatottan cikázott a vajákos lány fölött, azon a csöndes, biztonságos réten, amit Zsófi álmodott maguknak.

- Miféle szerzetek vezették Rúzspirost? - kérdezte a lány, és a kő mellé, amin ült, odaálmodott egy fát, hogy Settenkének legyen hová kapaszkodnia. Az őrdenevér függeszkedett az ágra, ami Zsófi fölé nyúlt, szokásos módján, vagyis fejjel lefelé. Válasza éles, emberi füllel alig hallható füttyökből állt, Zsófi mégis értette.

- Álomvarangyok? - hökkent meg a lány. - Soha nem hallottam még róluk. Mifélék?

Settenkétől megvető, mély füttyök sora érkezett.

- Értem. Ha ezek a lények az Álomvilágban vannak otthon, itt biztosan nagyon elveszettnek érzik magukat. Úgy tűnik, nem találnak átjárót, különben már rég hazatértek volna. Egyikük hajszálával elvégeztem a holbújsz-bűbájt, így már tudom, merre rejtőzik. Felébredek, és a nyomába eredek.

Settenke elengedte az ágat, szédítő zuhanórepülésben elhúzott gazdája fölött, olyan közel, hogy Zsófi érezte, amint meglebben a haja. Az őrdenevér eközben fülsértő sikolyokat meg sípolást hallatott, s alig engedte szóhoz jutni Zsófit.

- Muszáj tennem valamit - vitatkozott a lány. - És ha az ellenség itt van a Valóságban, akkor nekem is itt kell nyomoznom. A Révülők Találkozóján persze könnyebb volt a helyzet, mert a Bagoly-bükki-völgyet annyira átitatta a varázslat, hogy te is eleven alakodban segíthettél. Most azonban be kell érnem azzal, hogy álmomban tanácsot kérek tőled.

Settenke ismét a fára fciggeszkedett, hegyes, füleit izgatottan rezegtette, és mélyen a lány szemeibe nézve füttyentett néhányat.

- Igen, megígérem, hogy gyakran fogok szundítani. - Zsófi felállt a kőről, és nyújtózott, mint aki épp most ébredt fel. Ideje munkához látnom.

A nyújtózást már a Valóságban fejezte be. Hatalmasat ásított, de tökéletesen frissnek érezte magát. Nem csoda, hiszen az ablakon túl már hosszúra nyúltak a téli árnyékok, lassan esteledett. Zsófi sietve felöltözött, Settenkét a zsebébe gyömöszölte, majd óvatosan elővett egy műanyag igazolványtokot, és a konyhaasztalra fektette. A vörös hajszál, mely vastagabb volt, mint az embereké, ott tekergett az átlátszó tartóban. A lány erősen megmarkolta a bűbájostort, lehunyt szemmel felidézte a szükséges varázsigét, majd suhintott a bőrszíjjal.

- Haj a fejhez fürgén vezess A zöld szikraeső ráhullott a tokra, és megemelte.

A hajszál rándult néhányat, majd egyik vége mereven egy irányba mutatott. Zsófi a lebegő igazolványtartó alá csúsztatta a már előre odakészített Budapest-térképet, és a helyes irányba tájolta. A hajszál nem nyugodott. A bűbáj hatására addig evickélt, míg kiszabadította magát. A tok ráesett a térképre, a vörös "nyíl" pedig szinte belefúrta magát a térkép egy pontjába.

- Tehát Kőbányán bujkálsz! - biccentett Zsófi. Eltette a térképet, majd a tokjába zavarta a hajszálat, s azt is Settenke mellé dugta. A bérház udvarán nem járt senki, a lány mégis úgy lopózott keresztül rajta, mintha durranó pöfetegek szegélyeznék az útját. Mikor elérte a kaput s kilépett az utcára, elgondolkodott, hogyan is jut el a leggyorsabban Kőbánya városrészébe.

Vágyakozva nézett a járdaszélen parkoló Rúzspiros felé, aztán lemondott a csábító lehetőségről. Még csak az kéne, hogy valami felnőtt meglássa, amint gyerekként autót vezet.

Elindult hát a buszmegálló felé, s bár rettenetesen egyedül érezte magát, a szívében bizakodás rejtezett: segíteni fog Gergőnek, hogy hazataláljon, bárhol is van most éppen.

 

*

 

Számtalanszor felébredt már lázálmából, hogy aztán a kavargó rémalakok utána nyúlva visszarángassák az öntudatlunságba. Arcán, testén patakzott a verejték, a takaró alól nehéz párák a betegség üzenetét hozták, ahányszor csak dobálni kezdte magát. A hűs kézgyakran jelent meg, nedves szivaccsal nyugtatta, vagy kesernyés gyógyfőzetet csorgatott le a torkán.

Mikor végre sikerült magához térnie, Gergő éppen egyedül volt. Hirtelen szakadt ki a lázálmok világából, kapkodva szedte a levegőt, és minden tagja remegett a kimerültségtől. Lerúgta a takarókat, mert úgy érezte, azok fojtogatják. Lassan - ó, milyen lassan! - erővel teltek meg izmai, s már biztos lehetett benne, hogy sikerül ébren maradnia. A láza lejjebb ment, s bár sajgott a feje, gondolatai tiszták, vilá osak voltak.

A Kölyökfarkas nem volt vele.

A kínzó üresség ismét belemart Gergő testébe, könny szökött a szemeibe, mégsem engedett a kísértésnek, hogy sírjon. Nem kétséges, hogy az Álomvilágban van, valahol a Ijilágfa meg számlálhatatlan tájának egyikén. S ha segítő szelleme nem követte, ha nincs vele, akkor az mást nem jelenthet, csak azt, hogy...

- Nem! - mondta ki hangosan, s a szó megnyugtatta.

Csak ekkor vette észre, hogy meztelen, s bár egyedül volt, elszégyellte magát. Rálépett a kellemesen meleg fapadlóra, az ágyról lerángatta a lepedőt, és beleburkolózott.

A szobára homályosan emlékezett, hiszen azokban a rövid időszakokban, mikor magához tért, mindig sikerült megfigyelnie egy-egy részletet. A széles ággyal szemközt medvebőrrel takart ajtó állt, két oldalán plafonig nyújtózó polcrendszerfutott körbe a szobán. Gergő összeráncolt homlokkal töprengett, mert úgy érezte, ez a rengeteg könyv emlékezteti valamire. Járt már olyan helyen az Álomvilágban, ahol az öreg, gyakran forgatott, matuzsálemkorú kötetek ilyen tömegben sorakoztak a polcokon - de képtelen volt felidézni, mikor és hol látta őket.

A kicsiny szobában ezen kívül egy alacsony asztal állt, rajta naftalámpa szórta barátságos, sárga fényét. Körülötte megszámlálhatatlan, apró holmi hevert: nagy íves vászonzacskók, kristályokkal és porokkal tömött tégelyek, keverőedények, kanalak, bögrék, sőt még egy rézmozsár is. Gergő sejtette, hogy mindez az ő gyógyításának kelléke, s hálásan gondolt a hűs lánykéz tulajdonosára.

Hirtelen heves vágy fogta el, hogy megtudja végre, hol van.

Bár remegett a térde, s eleinte minden lépésnél szédülés fogta el, bátran az ajtó felé indult. Ott aztán meg kellett kapaszkodnia a könyvespolcban, s amíg kifújta magát, tekintete a kötetek gerincén kalandozott. A legtöbb címet nem tudta elolvasni, mert vagy idegen nyelven írták, vagy olyan jelekkel, amiket soha életében nem látott még. Szeszélyesen kanyargó, arannyal rajzolt formák, vonalak, görbületek sorjáztak az egyik könyv gerincén, s Gergő minél tovább nézte, annál biztosabb volt benne, hogy fe foghatatlanul lassan, de folyton változtatják alakjukat. A másik könyv címe arcképekből állt, s minden száj egy-egy szót formált némán, újra meg újra.

Azután Gergő szeme megakadt az egyik könyvön, aminek betűit végre megértette. RÉMÁLOMLÉNYEK BEFOGÁSA, ALAPFOK - ez állt rajta. A fiú kinyújtotta kezét, hogy levegye a kötetet a polcról, ekkor azonban lépéseket hallott odakintről. Nem akart visszabújni az ágyba, ezért hirtelen elhatározással átsurrant a medvebőr résén. Két irányba futá, hosszú folyosón találta magát, melynek falát durván faragták ki a sziklából. Tehát ő valójában egy föld alatti barlangrendszerben van, és betegszobáját talán csak megtévesztésből burkolták rönkfákkal, hogy azt higgye: házban lakik. A léptek jobbról közeledtek, de a folyosón oly ritkán égett egy-egy fáklya, hogy Gergő nem láthatta, ki érkezik. S talán így őt sem vették még észre!

Balra indult, befordult a sziklafolyosó kanyarulatainál, bőrrel fedett vagy masszív tölgydeszkákból ácsolt ajtók előtt haladt el. Nem tudta, hova megy, csak azt, hogy nem szabad senkivel találkoznia, míg ki nem deríti, hol van. Az egyik elágazásnál felfelé vezető lépcsőre bukkant. Ha valóban a hegy mélyebe vájták a szobákat, akkor a lépcső bizonyára a szabadba vezet. Elindult, de végül vasajtó állta útját. Már-már csalódottan visszafordult, mikor a gyér fényben felfedezte, hogy a kijárat nincs zárva, csupán egy reteszt kell félretolnia.

A Kölyökfarkason kívül a bűbájostora hiányzott Gergőnek leginkább. Valaha el sem tudta képzelni, hogy megbarátkozzék a varázstudományokkal, ostobaságnak, babonaságnak hitte az egészet. Azóta sok minden megváltozott, s a fiú nem csupán elfogadta a révülőket, de maga is sámántanonccá vált. A révülő pedig a bűbájostora és segítő szelleme nélkül legalább annyira elveszett és védtelen, mint óvodás a belvárosi csúcsforgalomban.

A retesz csikorogva engedett. Gergő érezte, hogy friss, hűvös erdei levegő árad be a folyosóra. Ezzel egyidőben, messze a barlangrendszerben kiáltások harsantak: felfedezték, hogy eltűnt, és a keresésére indultak. Csak annyira nyitotta ki az ajtót, hogy átférjen a résen. A lepedőbe burkolózva.fázott, vagy talán a láza kezdett ismét felszökni. Szédült, hasogatott a feje, a vér hangosan dobolt a fülében, mintha a koponyájába a Dobolók Jurtája költözött volna.

Odakinn éjszaka fogadta. Fölötte milliárd csillag sziporkázatt, olyan rendben, ami Gergő számára teljesen ismeretlen volt, pedig a Rejtezés Táltoskollégiumban megtanították neki az összes csillagkép formáját, nevét, regéjét. Hatalmas, félköralakú erkélyen találta magát, aminek széles kőpárkánya majdnem az álláig ért. Az éjszakai szellő távoli hangokat hozott magával. Mintha egy egész város zajongana, tevékenykedne, létezne... Valahol alatta.

Gergő a mellvédhez futott, közben majdnem elbotlott. A láz ismét rátámadt, a bőre perzselt, verejték gyöngyözött a homlokán. Érezte, hogy az ájulás kerülgeti, de tudni akarta, hol van. Felkapaszkodott a párkányra, amin kényelmesen megülhetett, anélkül hogy a Tezuhanástól kellett volna tartania.

A mellvéden túl ugyanis irdatlan mélység tátongott. A sötétségben azonban több száz bűbájlámpa ontotta fényét, s így Gergő tisztán láthatta, hogy egy szakadék oldalába faragott erkélyen ül. A mélyben hosszú szuráok terült el, közepén folyó hömpölygött, s annak két oldalán valóban város állt. Fabódék, sátrak, raktárépületek sáros utcákat fogtak közre, amiken emberi alakok, igavonó állatak nyüzsögtek. Későre járbatott, mégis buzgó munka folyt. A kovácsműhelyekben szikra pattogott, a raktárak udvarán szekereket raktak le, máshol az erdőből hozott fát hasogatták, vagy hatalmas üstökben rotyogó ételt főztek.

Gergő még jobban kihajolt a mélység fóié, mert egy egészen különös járművet pillantott meg, ami a sötétségből bukkant fel, majd a folyón átívelő híd felé tartott. Az emberek félreálltak az útjából, s amíg el nem távolodott, bizabnatlanul méregették. A járgány leginkább egy túlméretezett szekérre emlékeztette a fiút, csakhogy minden alkatrésze fémből készült, motor hajtotta, és hat gumikereke egyenként lzáromméteres volt. Ami azonban elrémítette a közeledő a járókelőket, az nem a jármű mérete, hanem a szállítmánya lehetett. A vezetőfülke mögé vasketrecet építettek, aminek minden rüdja halványkék színben sziporkázott. Gergő emlékezett rá, hogy látott már ilyet a Bagaly-bükki-völgyben. A járgány bűbájketrecet szállított, amibe a különösen veszélyes álomlényeket szokták zárni.

A vasrudak kék fényében valóban mozdult valami. Óriási volt, loncsosan szőrös, és a szakadék mélyéről is felhallatszott vérfagyasztó üvöltése. Gergő követte tekintetével a kocsit, ami átaraszolt a hídon, ahol szintén bódék, sátrak, őrtornyok álltak. S még valami. Ameddig a szem ellátott - a sötétségben épp csak derengő erdő széléig - százával sorakoztak a kisebbnagyobb, kékeu sziporkázó bűbájketrecek. Közöttük fegyveresek járőröztek, varázstudók kézben tartott bűbájostorral vigyázták a rendet. Gergő egészen belefeledkezett a látványba, de a láz szétszaggatta a gondolatait. Szédelgett, és vonzotta a mélység.

Azután a háta mögött kivágódott a vasajtó...

 

*

 

Monyákos Tubát majd szétvetette a türelmetlenség, mióta Borzalag átadta neki a térképet, mégsem révülhetett el a Gyémánt Jurta közeléből. Előbb még meg kellett várnia, hogy az Álomfelügyelet vezetője, Böffeg sámán magához hívja, és új feladattal lássa el kudarcot vallott ügynökét. A lidérc addig is gondosan tanulmányozta a szarvasbőrre festett jeleket, melyek nem hegyeket, erdőket, folyókat, hanem a Gyökérszinten elhelyezkedő álomvilágokat mutatták. Színes hullámok, görbületek, a szürke árnyalatai, fekete foltok, alakzatok... Monyákos Tubának elegendő tapasztalata volt már a révülés tudományában, hogy kiigazodjon közöttük.

- Ügynök! - harsant a követelőző kiáltás, s a következő pillanatban félrecsapödott az indiánsátor ajtajának bőrlapja. A napfényről hunyorogva érkezett a félhomályba az apró termete ellenére pökhendi képet vágó, girhes mezei kobold. - Szedd a lábad, Böffeg sámán vár rád!

Monyákos Tuba szíve minden dobbanásával utálta ezeket a semmi kis koboldokat, akik a gyökérszinti álomvilágokban születtek, de mostanság egyre többen vállaltak futárszolgálatot a Törzsés a Lombszinten.

Alacsony származásukat, gyönge alkatukat és olykor meghökkentő méretű butaságukat a koboldok nagyképűséggel pótolták: állítólag ezt a Valóságban élő éberektől lesték el.

- Megyek már! - biccentett az ügynök, s nem felejtett el barátságtalanul rávicsorogni a hírhozóra. A kobold hátát a sátorlapnak támasztotta, két pálcikakarját összefonta horpadt mellkasa előtt, és nyelvével folyamatosan ciccegett, mintha ő jelképezné a múló másodperceket. Monyákos Tuba visszaemlékezett modortalan pipamocsoklidérc korszakára: akkoriban az ilyen pimaszságot nem úszta valna meg ez a kis szörnyeteg!

Az Álomfelügyelet ügynökének azonban be kellett tartania néhány viselkedési szabályt, hogy a sámánok komolyan vegyék.

A Gyémánt Jurta csúcsa két oldalán egyszerre trónolt a Nap és a Hold. Egészen közelinek és egyformán nagynak tűntek, mégsem perzselte hőség az ovális rétet, ahol a révülők világának legfőbb sátorvárosa állt.

Monyákos Tuba az utcára lépve átvette a dolguk után rohanó hivatalnokok, ügyintézők, fírkászok, dobolók, garabonciások sietős igyekezetét. Kerülgette a szembe jövőket, s bár egyszer sem fordította hátra a fejét, érezte, hogy a kobold ott liheg a sarkában.

Az Álomfelügyelet párna alakú sátrat varratott magának. Sokak szerint ízléstelenül hivalkodó építmény volt, de tény hogy a hatalmas hivatalnokvárosban már messziről észre lehetett venni a helyet, ahol az éberek álmának biztonságára felügyeltek. Monyákos Tuba megtorpant a bejáratnál, és az ott posztoló őrök egyikének felmutatta nyakban hordott bőrjelvényét, amin rúnák adták hírül, hogy viselője általános álomügynök.

Az őr biccentett, majd készségesen félrehúzta Monyákos útjából a bejárat súlyos ponyváját. A kobold ide is követte, de az előtérben köszönés nélkül balra fordult hogy a hírelosztóban új feladatot kapjon.

A dahánylidérc megigazította leveles öltözékét, és a szemközti folyosót követte. A hatalmas párna-sátor belsejét több száz szobára, rekeszre, teremre osztották a tartórudakról csüngő, alul zsinórral a földbe vert karikákhoz kötözött szövetfalak, melyeket hiába feszítettek meg alaposan, mégis suhogtatta őket a szél. Mon,yákos Tuba elhaladt az Álomtárgyak Felügyelete, az Álomlények Szolgálata, Gardírozása és Nevelése, valamint a Felriadásgátlók Műszaki Ellenőrzése feliratú ajtók előtt.

Mindenhol ügynökök nyüzsögtek, kéregtekercseket olvastak, vagy írtak, sőt, az őrszobán épp egy kétméteres, kopasz rémálommanót próbáltak bűbájbilincsbe verni.

- Zajlik az álom! - motyogta Monyákos Tuba, és gyarsabban szedte a lábát.

Böffeg sámán a sátor legrejtettebb zugában rendezte be kuckóját. Amint az ügynök belépett, fojtogató, édes gőz fogadta, ami a középen fortyogó fémkatlanból gomolygott elő.

- Leveskét főzök! - közölte egy vékony, egércincogásra emlékeztető hang a homály mélyéről. - Éhes vagy, Tuba? Szívesen megosztom veled a leveskémet.

A lidérc önkéntelenül elfintorodott. Miközben igyekezett szeméből kidörzsölni a csípős füst okozta könnycseppeket, fuldokolva válaszolt.

- Köszönöm, sámán, nem kérek levest.

- Pedig a mai adag kivételesen finomra sikerült - az üst mögül tömzsi alak tipegett elő, tollas-kavicsas-rojtos ruháját úgy húzkodva vállán, mint akit viszketés gyötör - A gond csak az, hogy megint elszabadult néhány kóbor kutya álma, és abból vagy három marék bolha.

Monyákos óvatosan hátrébb húzódott, nehogy az apró vérszívók némelyike átköltözzön rá. Böffeg sámán öreg arcán halovány mosoly suhant át, de nem szólt semmit. Helyette nálánál kétszer nagyobb fakanalat ragadott, jobbjával megérintett rajta néhány rúnát, majd hagyta, hogy a konyhai szerszám a bűbájnak engedelmeskedve maga kevergesse tovább a levest. Ezután csettintett, s három díszes párna suhant a feneke alá, amikre kényelmesen leült.

- Beszédem van veled, Tuba! - szólt a sámán, s hangja megdöbbentő változáson ment át. Már nem cincogott, sőt reszelősen mély, parancsoló lett. -Azonnal veszélyes küldetésbe kell révülnöd, közvetlenül a Hetek kérésére. Megjegyzem: én magam nem értem, miért téged választottak, mikor éppen most puskáztad el két egyszerű álomvarangy letartóztatását.

A lidérc idegesen zörgette dohányleveles ruháját. Borzalag végre a nyomára bukkant annak, akit mindennél jobban meg akart találni, s most ki tudja, hová és milyen hosszú időre küldik - máshová. Neki a Gyökérszinten volna dolga, és...

- A Gyökérszintre mész - jelentette ki Böffeg sámán.

Monyákos halkan csuklott meglepetésében, s nem bírt szabadulni attól a kellemetlen érzéstől, hogy az Álomfelügyelet főnöke olvas a gondolataiban. - Mivel a küldetésed rendkívül veszélyes, nem titkolózhatok előtted. Egyébként is tudja már minden révülő, aki nem ostobább egy bambulamadárnál: a sámánok gyengülnek.

Monyákos Tubának hirtelen kiszáradt a szája. Az egy dolog, ha az ember... Bocsánat! A lidérc pletykaként hallja a borzalmat, s megint más, ha szemtől szemben áll vele. Böffeg sámán tekintetéből kiolvashatta, hogy a vén révülő maga is küzd a lelke felé lappangó rettegéssel.

- A Világfa és a Valóság minden zugából egyre több híradás érkezik arról, hogy a varázstudók ereje megcsappant - folytatta a sámán. - Elvétjük a bűbájszavakat, félresiklik az ostorcsapás, vagy csupán megfeledkezünk az oda illő ráolvasásról. S ettől a Hetek sem mentesek.

A lidércnek eszébe jutott a Gyémánt Jurtában látott eset, mikor két Eősámán holtsápadttá vált, s őt gyorsan elbocsátották. Tuba, ha lehet, még feszültebb figyelemmel hallgatta főnökét.

- Elrévülsz tehát a Gyökérszintre, és ott megkeresed Kalpagos Csanád ős-sámánt.

- Egy őst! Vagyis szellemet? - Monyákos Tubát kirázta a hideg. Nem volt semmi baja az Osök Jurtájához tartozó, rég holt varázstudókkal, de mégis szerette őket elkerülni. Már már kifogást keresett, hogy másra hárítsa a feladatot, de azután eszébe jutott: ha sikerül, talán soha nem jut el a Gyökérszintre, pedig neki ott van dolga.

- Kalpagos Csanád valaha az Etelközben táborozó Hét Magyar Törzsének egyik sámánjaként élt - folytatta az Álomfelügyelet főnöke, meg sem hallva a lidérc kérdését. - Úgy hírlik, az idő megkoptatta eszének kerekét. Szórakozott és bolondos, de olyasmiről tudhat, ami felfedi a révülők gyengülésének titkát.

- Mit kell tőle kérdeznem? - tudakolta Monyákos komolyan.

- Annyi fogalmam sincs róla, mint amennyi fényt a vak ló lát - vont vállat Böffeg sámán. - A garabonciások azonban biztosra veszik, hogy tud valamit. Nem te vagy az egyetlen ügynök, akit a Világfán a sámánok baja miatt szerteküldünk. Valamelyikőtök talán szerencsével révül.

Monyákos Tubát éppen a Eönökéből áradó bizonytalanság rémítette meg igazán. Amíg a Gyémánt Jurtában tudják, mit kell tenni, nincs baj. Ha azonban a Hetek is tanácstalanná válnak... A lidérc elköszönt Böffeg sámántól, és sietve elhagyta az Álomfelügyelet sátrát.

Nyomban indulni akart a Gyökérszintre.

 

*

 

A kőbányai sörgyár környékén álló házak halk sutyorgásba fogtak, amint leszállt az est. Nem is csoda, hisz mindannyian öregek, roggyantak, vakolatot pergetőek voltak, s így mondanivalójuk akadt bőven. Szavukat azonban csak az hallhatta, aki számított rá, hogy a házak fecsegnek, történeteket mesélnek egymásnak, és megosztják napi tapasztalataikat. Zsófi igyekezett nem figyelni rájuk, néhány mondat mégis be-belopakodott a fülébe.

- Vercsek Sanyi a harmadik emeletemről folyton edzésre jár. Hallunk még róla az olimpiai közvetítésekből!

- Ugyan, négypercé, te mindig dicsekedsz a lakóiddal!

- A Negyvenkettőbé majdnem elveszítette az egyik erkélyét. Az utolsó pillanatban dúcolták alá.

- Bennünk laknak, de nem törődnek azzal, hogy szépek, egészségesek maradjunk. Hát érdemes ezeknek falat, tetőt tartani?

- Pedig milyen szépek voltunk egykor! Emlékszel, Hatperá, a te homlokzatodnak csodájára jártak.

Zsófi kissé eltávolodott a falaktól, s már-már a járda legszélén osont. Legszívesebben rászólt volna a pletykálkodó házakra, hogy hallgassanak kicsit, mert a saját lépteit sem hallja tőlük. Azután mégis úgy gondolta: jobb, ha az épületek nem tudnak róla, hogy érti a szavukat.

A sörgyár hatalmas, komor tömbjei sokkal hallgatagabbak voltak. Vörös téglás kerítés tetején szögesdrót futott körbe, s azon túl látszottak a karcsú kémények, raktárak meg a főzőkádakat rejtő, óriás ablakos csarnokok. A környéket kesernyés illat lengte be, amit a városrész lakói bizonyára rég megszoktak. Zsófi egyik utcai lámpától a másikig sietett, keze egyetlen pillanatra sem engedte el a kabátja alatt rejtőző bűbájostor nyelét. Régóta nem találkozott senkivel, csupán néhány autó suhant el az úttesten, fényszóróival egykedvűen pásztázva a nedves aszfaltot.

A vajákos lány átfagyott, éhes volt, és bosszantotta, hogy órák óta hiába bolyong a téli hidegben. A hajszálra bájolt varázslat lassan kezdett veszíteni az erejéből, s már nem érezte olyan pontosan, hogy merre találja az álomvarangyot. Végre megpillantott egy parknak rég nem nevezhető, szomorú területet, ami két bérház közé szorulva árválkodott, s nem állt rajta más, mint három öreg pad meg egy láncait csörgető, vén hinta. Zsófi a legközelebbi padot választotta, letelepedett rá, és kezdte kipakolni a szükséges holmikat, hogy megismételje a holbújsz-bűbájt.

Ekkor azonban ismét téglaporos szavak ütötték meg a fülét. A parkot közrefogó két bérház suttogott egymásnak, és Zsófi azonnal megérezte, hogy most nem könnyed fecsegésről van szó.

- Negyvennyolc, nyitva a kapud?

- Igen. Minden reccsenésedre figyelek, Ötven.

- A lépcsőházam fordulóira mondom, ilyen lényt én még soha nem fogadtam magamba. Pedig te tudod a legjobban, hogy mióta rám került a tető, az egész utcában nekem volt a legtöbb lakóm.

- Piszkálnak is miatta a többiek.

- Tehetek én a svábbogarakról? Nekik is lakniuk kell valahol, engem meg nem zavarnak.

- A lakóidat viszont igen. Azért költöznek el folyton.

- Negyvennyolc, legalább te ne bosszants. Elvégre szomszédok vagyunk, ha nem számítjuk ezt a girhes parkot.

Zsófi ijedten fordult hátra, mert az öreg hinta méltatlankodva, rozsdás hangon nyöszörgött. Más azonban nem történt, és az ötvenes számú ház tovább suttogott.

- Ami tegnap éjjel belém költözött, az biztosan nem svábbogár. Akkora, mint egy éber gyerek, de az ábrázata öreg. Nem visel mást, mint egyetlen koszlott vászontáskát, és a bőre... Nem is tudom, hogyan mondjam.

A bőre alatt szürke foltok gomolyognak.

- Tatarozás, Ötven! Teljes tatarozásra van szükséged, sürgősen! - mondta tudálékosan a szomszédja, s a nyomaték kedvéért kinyitotta, majd becsukta néhány ablakát. - Sürgősen kezdd el ledobálni a cserepeidet, repeszd meg a vízvezetékedet. Akkor a lakóid majd rohannak az önkormányzathoz...

- Tudom, hogy mennek ezek a dolgok, Negyvennyolc. De hidd el nekem, nincs főtartó-roppanásom.

Ez az izé itt van bennem, a pincémben bujkál, és rettenetesen fél. Nem talál haza, elveszítette a társát, és...

- Én majd gondoskodom róla!

Zsófi váratlan kijelentése egészen megdöbbentette a két épületet. Ötven rémületében hatalmas dörrenéssel becsapta kapuját. Negyvennyolc oldaláról öklömnyi darabokban pottyant le a vakolat, mivel a ház megremegett.

- Elnézést kérek, ha ijedelmet okoztam - Zsófi sietve elpakolta holmiját, és az ötvenes számú épület felé indult. - Révülő vagyok, pontosabban vajákos tanonc. A nevem Farkas Húga.

- Ez beszél hozzánk! - recsegte vékony hangon Negyvennyolc.

- Minden szavunkat hallotta! - kongott Ötven lépcsőháza.

- Semmi rosszat nem akarok, higgyétek el - Zsófi próbálta lecsillapítani az ideges bérházakat. - A pincédben egy eltévedt álomvarangy bujkál. Én éppen őt keresem.

- Az Álomfelügyelettől jöttél? - kérdezte gyanakodva Ötven, de mielőtt a lány válaszolhatott volna, Negyvennyolc közbekiáltott.

- Ne mondj neki semmit a lakóink álmairól! A végén még ránk fogja, hogy nyugtalanul forgolódnak.

Zsófi megállt az ötvenes számú ház zárt kapuja előtt. Olyan érzése támadt, mintha egy dacosan összeszorított, hatalmas száj előtt toporogna.

- Kérlek, engedj be - mondta, és tenyerét biztatóan rásimította az öreg bérház oldalára. Erezte, amint a téglák megborzonganak, a fűtéscsövek halkan felbúgnak, és valahol ijedten nyikorog néhány kilincs. - Az álomvarangyok rengeteg bajt okozhatnak. Ha a lakóid éjszakai nyugalmát megzavarja a szökevény, végül tényleg meglátogat az Álomfelügyelet néhány ügynöke!

- Jól van, gyere! - döntött végre az ötvenes számú ház, és kitárta kapuját. Zsófi hallotta, hogy Negyvennyolc kétségbeesetten tiltakozik, de jelenleg senki nem figyelt rá. - A pincelejáratomat a harmadik kuka után, balra találod. Nincs zárva.

A vajákos lány előhúzta bűbájostorát, ami halványan sziporkázott a sötétben, amint feltöltődött varázserővel. A pinceajtó meredek lépcsőre nyílt, ami átláthatatlan sötétségbe veszett, így Zsófi halk igét mormolva sárga lidérclángot bájolt a bal tenyerébe, hogy lássa, hova lép. Szinte semmit nem tudott az álomvarangyokról, tehát fogalma sem volt róla, mennyire veszélyesek, szoktak-e támadni, s mit tesznek, ha szorult helyzetbe kerülnek. Érezte, hogy remeg a térde, de nem szégyellte a félelmét: nincs a Világfán egyetlen vajákos tanonc sem, akinek ne vacogna a foga ilyen helyzetben.

A pince hasonlított a Csipetke utcai bérház széntárolóira. Itt is ezernyi lom torlaszolta el az utat, bár nem sorakoztak falakkal elválasztott rekeszek kétoldalt.

A lidércláng pislákoló fényében Zsófi sejtelmes árnyakat látott mozogni, s olykor némelyikről azt hitte, hogy az álomvarangy oson arra.

Azután halk nyöszörgés ütötte meg a fülét. Olyan volt, mintha percekkel korábban született kismacskák hívnák az anyjukat, hogy melengesse és eligazítsa őket ebben a számukra idegen világban. Zsófi leheletfinoman lépkedett, semmi zajt nem csapva. S akkor meglátta... Az álomvarangy egy kerekét veszített, pókhálós babakocsiban rejtőzött, de félelmében arra nem gondolt, hogy összehúzza a szakadozott függönyöket.

Kicsire gömbölyödött, magához szorította vászontáskáját, és hatalmasra kerekedett szemmel bámult egyenesen a lányra.

Majd ugrott, közben visított, mint akinek a haját húzzák. Zsófi azonban fel volt készülve rá, hogy az álomvarangy nem hagyja magát könnyen kézre keríteni. Meglendítette a bűbájostort, amit már majd szétvetett a visszafogott varázserő. A csomók parázslottak, s amint a lány ajkát elhagyták a megfelelő szavak...

- Bűvháló, bogozódj!

...vakítóan fényes villámot küldtek a sötétség felé menekülő álomvarangy után. A bűbáj szemmel nem látható gyorsasággal tucatnyi vékony szálra vált szét, s mire Zsófi egyáltalán felfogta, hogy milyen hatása van a bájolásnak, az álomvarangy már a széttéphetetlen bűbájhálóban vergődött.

- Megvagy! - biccentett elégedetten Farkas Húga, és a fogolyhoz lépve megállt fölötte. - Most már csupán azt kellene kitalálnom, hová rejtselek, amíg szót értünk.

A belvárosban Orrnyereg épp abban a percben osont be a Megbízó hálószobájába, mikor testvérét Zsófi elfogta. A tömzsi, csupa harag álomvarangy csípőre tett kézzel lecövekelt az ember előtt, és felnézett rá.

- Haza akarok jutni! Segíts!

- Hol van a társad? - kérdezte a Megbízó. Lágy, de jéghideg hangjától az álomvarangyot néhány pillanatra émelygés fogta el.

- Álmom sincs róla - vonta meg Orrnyereg a vállát.

- Boldogul, ahogy tud, nem érdekel. Engem viszont küldj vissza a saját világomba.

A Megbízó nem kérdezősködött tovább. Elővette hét csomóra kötött bűbájostorát, elmormolta a megfelelő varázsigét, mire a szőnyeg mintái kavargásba kezdtek, s közepükben megnyílt az Ébredés Ajtaja. Orrnyereg köszönés nélkül ugrott fejest az Álomvilágba. Nagyon elege volt már az éberekből, a révülőkből és a Valóságban rá vadászó, megkergült autókból.

 

*

 

Gergőnek semmi esélye nem maradt a menekülésre. Hallotta, amint mögötte döngve kivágódik a fémajtó, s azt is, hogy üldözői kiözönlenek az erkélyre. A széles kő mellvéden hasalva megfordult, de a láz újabb rohama homályosította a látását.

- Kölyökfarkas! - kiáltotta. Pontosabban csak hitte, hogy kiált. Valójában eksigázott teste nem volt képes többre, mint hogy halk nyögést préseljen ki magából, amit a fiún kívül senki más nem hallott. Az erőlködés azonban annyira mégis jó volt, hogy tekintete néhány pillanatra kitisztult.

Az üldözők rárontottak, és két karját megmarkolva lerántották Gergőt a mellvédről. Hollófekete, varkocsos hajuk meztelen vállukat csapkodta, mellkasukon az egyen festékkel rótt, kacskaringós varázsjelek szédítő örvénybe csavarodtak. Legtöbbjük könnyű ágyékkötőnél többet nem viselt, derekukon azonban ott lógtak a bűbájostorok, abból az egyszerűen faragott, erős fajtából, amit a révülő közkatonák szoktak használni.

Gergő azonnal felismerte o%et, és a meglepetéstől elakadt a lélegzete. Az üldözői álomfogók voltak! Talpra állították a fiút, és ő barátságos mosollyal fordult az egyikükhöz, de a következő pillanatban hátracsavarták a karját, s a fájdalomtól ismét közel sodródott az eszméletvesztéshez. Lelógó fejjel hagyta, hogy a folyosókon át visszavonszolják a szobájába, és durván az ágyra lökjék. Mielőtt Gergőt magába szívta volna a láz öntudatlansága, annyit mégfelfogoű, hogy egygyönyörű, ezüstfehér hajú lány hajol fölé, és óvatasan betakargatja. A hűs tenyér ismét rásimult a fiú forró homlokára, de ő ebből már semmit nem érzett.

 

*

 

Révülés vagy sem, a Lombszintről a Gyökérszintre jutni mindenképpen több napot vett igénybe. Monyákos Tuba nem kímélte magát: ameddig csak lehetett, a Világfa mentén egyik álomból a másikba ugrott, de néha muszáj volt felébrednie a Valóságban, hogy pihenjen, és élelmet vegyen magához.

- Mennyivel könnyebb a sámánok dolga! - morfondírozott az Álomfelügyelet ügynöke. - A segítő állatuk hátán repülnek, s nincsenek arra kárhoztatva, hogy idegen álmokba bújva vándoroljanak.

A dohánylidérc azonban nem tehetett mást, mint hogy kifinomult ösztönével válogatott az éberek álmai között, s aztán abba révült bele, amelyik valamelyest közelebb vitte őt a céljához. Ahogy elhagyta a Lombszintet, majd a Törzsszintet, az éberek egyre sötétebb, zavarosabb, rémisztőbb dolgokat láttak éjjeli pihenőik idején. Monyákos Tuba soha nem hitte volna, hogy noha az emberek legtöbbje ébren nevet a mesék szörnyein, álmában annál vadabb, eszementebb lényeket képes teremteni. Gondosan ügyelt rá, hogy még véletlenül se keveredjen a rémálmok birodalmába, mert onnan a jól képzett, tapasztalt álomfelügyelőknek is nehéz kijutniuk.

Amint ötödik nap a Gyökérszintre ért, azonnal megérezte, hogy szellemek, kísértetek, halkan és láthatatlanul suhanó lelkek rajzanak körülötte. A dohánylidérc nem győzött borzongani, még a foga is összekoccant néha, annyira nem állhatta őket.

- Tisztességes lidérc soha szóba nem áll olyannal, aki egykor élt, ma viszont csupán pára és léghuzat idézte magának egykori mestere, a dél-amerikai sámán bölcsességét. - Most mégis épp egy ilyennel muszáj találkoznom.

Kalpagos Csanád lakhelyét nem volt nehéz felkutatni. A hajdan hazát kereső magyar törzsek sámánja bejegyzett tagja az Ősök Jurtájának, így indulás előtt Monyákos Tuba kikérte az Alsó Világ Tűzkörének hivatalnokaitól a vénség aktáját, és alaposan áttanulmányozta azt. A három kéreglapból álló anyag meglehetősen soványka volt, bár apró rovásokkal rótták. Annyit azért az ügynök mégis megtudott Csanádról, hogy az Etelközben született, Tas vezér törzsének egyik csekély rangú sámánja volt, és bár sokáig élt, sose nősült meg. Jelentéktelen révülőként élte le az életét, akivel soha, semmi érdekes nem történt. A legnagyobb bűbájolása az volt, mikor a vadászok vezetőjének, Etelének megtalálta elveszettnek hitt íjhúrkészletét.

Végül Csanádot dicstelen halál érte: a fürdőző leányok után akart lopakodni, mikor is megcsúszott a folyóparton, a vízbe zuhant, és egy örvény örökre elnyelte.

- Szép kis alak! - morogta Monyákos Tuba, miközben igyekezett lábáról lerázni a sárkoloncokat. Kalpagos Csanád szelleme ugyanis egy mocsarat választott lakhelyéül, ami két meredek sziklafal közé szorulva tenyésztette a szúnyogok hadát. Az ügynök szerencsére megszokta az ingoványban való közlekedést, elvégre lidércnek született. Míg átvágott a zsombékos legbujább részén, folyton a szemét meregette, fülét hegyezte, hátha rokonba botlik. Akárki álmodta meg ezt a helyet, dús fantáziája volt.

A csatakos talajori a legóvatosabb lépés is hangos cuppanásokat, toccsanásokat hallatott, melyek kisvártatva duplán verődtek vissza a kétoldalt égig magasodó sziklafalakról. Az embermagas nádszigetek fölött hatalmas szitakötők kergetőztek, a barna sárral telt medencék hemzsegtek az éhes szúnyogoktól.

Monyákos Tuba hamarosan megpillantott egy szomorüfüzekből álló ligetet. A tucatnyi fa sűrű levélfüggönye a talajig csüngött, és a szakadékban kóborló szél akarata szerint időnként lágyan hullámzott. Az ügynök nagy levegőt vett, majd alakot váltott. Apró, fürge csík lett belőle, zöld teste oly gyorsan siklott a zsombékok között, hogy ha látja valaki, annak szeme biztos káprázni kezd.

A szomorúfüzek oltalmában korhadt deszkákból épített, düledező kunyhó állt. Monyákos Tuba elképzelni sem tudta, mi szüksége lehet egy ős-szellemnek házra, hiszen légies testét nem bánthatja az eső, a szél, a hideg és a meleg. A rozoga építmény körül száraz és kemény volt a talaj, s ahogy a csíkká változott ügynök körülkémlelt, megértette, hogy a fák és a ház a mocsáron vándorló szigeten állnak.

S ekkor megjelent a hely tulajdonosa. Hangtalan suhant át az egyik szomorúfűz törzsén, meg sem rezzenve attól, hogy szilárd anyagba ütközik. Tartozott hozzá azonban egy tárgy, ami szintén valóságos volt, s így elakadt a fában, leesve a fejéről - egy kalpag.

- Ragya verje a jó dolgodat! - kiáltott dühösen az ősszellem, de már késve kapott a fejfedője után. A széles karimájú, viharvert kalpag leesett a földre, döccent néhányat, majd megállapodott egy tüskebokorban. Légy jó, udvarias, és főleg maradj a fejemen!

Monyákos Tuba ámulva leste gombszemével a rég holt sámánt. Kalpagos Csanád töpörödött vénember volt. Csapzottan fésületlen, ősz haj nak vékony szálait két varkocsba fonva viselte de azok már rég kibomlottak. Az ügynök a táltos aszott karjának és lábának minden ínszalagját külön-külön látni vélte, sőt horpadt mellkasának bordáit is megszámlálhatta. Annál is inkább, mivel az ősszellem pucér volt, mint a ma született lidércgyerek, aki épp csak kibújt a tojásból. Monyákos úgy tudta, hogy a holtak Gyökérszinten kóborló szellemei általában abban a ruhában nyugtalankodnak, amiben valaha a halál érte őket. Kalpagos Csanád aktáiból pedig az derült ki, hogy nem a sámán volt meztelen, mikor belecsúszott a folyóba, hanem a lányok, akiket fürdőzés közben meglesett. Ez sehogy sem fért a fejébe, de nem is ez zavarta leginkább. Mióta csak megpillantotta az ős-szellemet, felhorgadt benne a régi viszolygás, amit a holt lelkek iránt érzett, mivel azok félig áttetszők, légiesen testetlenek voltak. Ez a semmilyenség mindig felkavarta az ügynök gyomrát, pedig lidércként megszokhatta volna a látványukat, Hiszen ahol lidércek éltek, ott mindig akadtak szellemek is.

Időközben Kalpagos Csanád halkan szitkozódva egyetlen ruhadarabja után suhant, lehajolt érte, majd hosszas összpontosítás után két ujja közé csippentette és felemelte. Muszáj volt így tennie, mivel a szellemek anyagtalan teste alkalmatlan volt arra, hogy szilárd tárgyakat megfogjanak. Az egykori sámán viszont - sok gyakorlással - mégis elérte, hogy legalább a kalpagját mozgatni, sőt viselni tudja.

Monyákos Tuba úgy érezte, eljött végre az idő, hogy felfedje magát. Néhány lépésre lapult az ős-szellemtől, s most csíkból átváltozott eredeti, dohányleveles alakjába. Kalpagos Csanád épp hátat akart fordítani neki, ráncos ábrázatán elégedett vigyorral, mivel az imént sikerült szilárdan a fejére illeszteni a kalpagját. Amint azonban megpillantotta az Álomfelügyelet semmiből felbukkanó ügynökét, az ősszellem meglepetésében csuklótt egy hatalmasat, s mivel nem összpontosított rá, a fejfedő egyszerűen átzuhant légies testén.

- Te meg ki a révülők kergette, virtustól pöffeszkedő rossznyavalyakórság vagy? - zúgta Kalpagos Csanád.

Hangja a lebontásra ítélt bérházak folyosóin búgó huzatra emlékeztette Monyákos Tubát.

- Nos, khrm... - kezdett bele hivatalos mondandójába a lidérc. - Ön Kalpagos Csanád, Etelközben elhunyt ősszellem?

- Már megint egy felszólítás? - rikoltotta a valaha élt sámán. - Megmondtam, hogy nincsenek elmaradt számláim. Soha nem köttettem be a szellemszusz-vezetéket a kunyhómba, így nem is tartozhatom a szolgáltatónak!

Monyákos Tuba kissé összezavarodott. Szellemszusz?

Az meg mi lehet? Azután felderengett benne egy halovány emlék: mintha az Álomfelügyelet egyik halálosan unalmas továbbképzésén, ami a Halálon Túli Lényekről, azok Tulajdonságairól, Rigolyáiról és Egyebekről címet viselte, hallott volna valamit a szellemszuszról. Ez egyfajta energia, amit a Szellemszusz Erőművek Rt. állít elő, és varázsvezetékeken továbbít a Világfán mindenhova, ahol szellemek léteznek. A szellemszusz által a valós tárgyak légiessé alakíthatóak, amíg rá vannak kötve a hálózatra. Így az ősszellem úgy használhatja azokat, mintha maga is szilárd volna. Valóban kényelmes és felettébb modem találmány, de nagyon drága, és sok ősszellem (a maradiak) nem tudja megszokni.

- Nincs is szellemszusz-mérő a kunyhómoni - suhogta magából kikelve Kalpagos Csanád. Mivel ingerült volt, áttetsző meztelensége folyton változtatta a színét, bár továbbra is át lehetett rajta látni.

- Próbáljon megnyugodni, uram! - szólt rá Monyákos Tuba. - Engem nem a szellemszusz-szolgáltató küldött. Az Álomfelügyelettől jöttem, és...

Kalpagos Csanád ekkor valami nagyon illetlent mondott, sőt mutatott, és besuhant a kunyhójába. Monyákos Tuba elkeseredetten sóhajtott, majd a düledező építmény ajtajához lépve bekopogott az ajtón - ami ettől port verve bedőlt.

- Oh, bocsánat - motyogta zavartan az ügynök. Nem gondoltam, hogy ennyire korhadt.

Odabenn sötétség és szédítő rendetlenség fogadta a lidércet. El sem tudta képzelni, hogy az ősszellem honnan hordott össze annyi kacatot, mint amennyi a kunyhóban egymásra dobálva halmozódott.

- Ezek mind kidobott álomtárgyak! - sisteregte Kalpagos Csanád az egyik sarokból. - Nem elég, hogy a halálomkor még meg is átkoztak, ezért pucéron kell bolyonganom? Hát tudhattam én előre, hogy az egyik fürdőző lány boszorkány? Nem tudhattam! Sámán voltam, nem látó! Nem mehetek el az Ősök Jurtájának rendezvényeire, kerti ünnepségeire, temető-táncestjeire, mert a többi szellem rajtam röhög. És akkor még itt sem hagynak békében!

Monyákos Tuba levélruhája mélyéről kicsiny olajlámpást vett elő, meggyújtotta, és a kunyhó közepén álló korhadt asztalra tette.

- Nem azért jöttem, hogy zaklassam önt - mondta ezután száraz hangon. - Kezdjük hát elölről: maga Kalpagos Csanád, egykor élt sámán?

- Most éppen csak Csanád - helyesbített az ősszellem, s mit sem törődve látogatójával, poros kacatjai, papírjai között turkált, mint aki keres valamit. Minden mozdulat erős összpontosítást követelt tőle, hogy keze ne hatoljon át a szilárd tárgyakon. Monyákos Tuba megcsóválta a fejét: ha volna némi esze az egykori sámánnak, mégiscsak beköttetné kunyhójába a szellemszuszt.

- Nevem Monyákos Tuba, és az Álomfelügyelet megbízásából néhány kérdést kell feltennem önnek lépett előre határozottan az ügynök. Kalpagos Csanád háttal állt neki, meghajolva matatott a lezuhanással fényegető polcon, de a lidérc átlátott a girhes testen... És elakadt a lélegzete. Néhány bolhaugrásnyi ideig még reménykedett benne, hogy rosszul látta, amit látott, de azután az egykori sámán megfordult, s már nem volt semmi kétség: az áttetsző kéz egy lidérckoppantót szorongatott.

Az ezüstből öntött fegyver leginkább egy levesmerő kanálra emlékeztetett (a Valóságban, ha egy éber háziasszony kezébe került ilyesmi, arra is használta?), csak épp az öblös felével lefelé kellett tartani. Monyákos Tuba érezte, hogy levélruhája alatt a testét hideg verejték borítja el. Kalpagos Csanád eddig együgyű, ráncos képén most gonosz vigyor jelent meg, ami még ijesztőbb volt attól, hogy a mögötte álló polc tárgyai átderengtek rajta.

- Rosszul tetted, hogy ide révültél, te mocskos kis láptűrő - susogta az ősszellem. - Olyan dolgokba ütöd az orrod, amihez a hozzád hasonló álomlényeknek közük sem lehet. A rég holt sámánok végre visszanyerik hajdanvolt hatalmukat, és kisöprik a Lombvilágból Kendét meg a hozzá hasonló, éberimádó csürhét.

- Maga meg miről beszél? - Monyákos Tuba megbabonázva bámulta a lidérckoppantó csillogó kanalát. Tudta, ha a fegyver csupán megérinti a fejét, azonnal elpusztítja őt, hiszen erre tervezték: lidércvadászatra.

- Miről beszélek? - Kalpagos Csanád nevetése az iskolai vécék tartályainak sustorgását idézte. - Arról beszélek, hogy a Hetek ideje lejárt. Az ősöket illeti meg minden hatalom, mert mi bölcsek, halhatatlanok és mérhetetlenül nemesek vagyunk.

- Nekem úgy tűnik, maga inkább mérhetetlenül pucér - Monyákos Tuba szándékosan igyekezett tovább dühíteni az ős-szellemet. Ha sikerül felingerelnie, nem tud majd eléggé összpontosítani, és a lidérckoppantó kihullik párázó kezéből. Kalpagos Csanád azonban ennél azért okosabb volt. Bár valóban elfogta a düh, a következő pillanatban mégis előresuhant, fegyverének kanalas végével az ügynök fejét véve célba.

Monyákos Tuba erre is fel volt készülve. Leguggolt, és egy hátrabukfenccel az asztal alatt termett. A lidérckoppantó hangosan csattant a fán, eltalálva az olajmécses kunkori fülét. A lámpás felszökkent a levegőbe, lángja vadul belekapott a szertefröccsenő naftába, s szinte egyszerre gyújtott meg mindent a kunyhóban.

Az ügynök hallotta Kalpagos Csanád dühödt rikácsolását, majd látta, hogy az ősszellem eldobja a lidérckoppantót, és kapkodva igyekszik összemarkolni néhány kéregtekercset. Fontos iratok lehettek, hiszen a tűz nem árthatott a valaha élt sámánnak, á mégis pániktól reszketve suhogott.

A száraz deszkák meg a felhalmozott, koszlott kacatok csodás táplálékul szolgáltak a lángoknak. Monyákos Tuba még néhány pillanatig viszonylag biztonságban lehetett az asztal alatt, de dohányruhájának levelei máris pöndörödni kezdtek a forróságban. Az ügynök nem tehetett mást, nagy levegőt véve átrohant a tűzfüggönyön arra, ahol a sűrű füstben a kijáratot sejtette.

Már nem tudta elkerülni Kalpagos Csanádot. Átfutott a ködpárára emlékeztető, aszott testen, és ettől úgy érezte, hogy minden élet menten megdermed benne. Térde megbicsaklott, fogsora összekoccant. Ilyen hát megérinteni egy szellemet! - futott át az agyán, és olyan heves undor fogta el, hogy majdnem elveszítette az eszméletét.

Kalpagos Csanád sem járt jobban, elvégre keresztülgázolt rajta egy lidérc. Az ős-sámán kiejtette kezéből a féltett kéregtekercseket, melyek legtöbbje egyenesen a lángokba zuhant, és szürke füstté vált. Néhányat azért még sikerült megmentenie, s azokat magához szorítva, veszett átkozódás közepette ellebegett a mocsár fölött.

Monyákos Tuba boldog volt, hogy megúszta a lidérckoppantó és a tomboló tűz támadását. Igyekezett minél távolabb kerülni az immár vadul lobogó lánghajat növesztett kunyhótól. A szomorúfüzek levelei hamuesőként, megpörkölődve hullottak a környékre. A lidérc lihegve megtorpant az egyik biztos zsombékon, és két kezét térdeire támasztva nézte, miként pusztul el Kalpagos Csanád lakhelye.

S ekkor vette észre, hogy valami a levélruhájába akadt. Kéregtekercs letépett darabja volt, amin vörös viaszpecsét Eüggött. Az ügynök leült a zsombékra, és összevont szemöldökkel próbálta kibetűzni a megmaradt rovásírásjeleket. Nem sok eredménnyel járt. A kéregtekercs egy levél maradványa volt. Írója valakit megdicsért, amiért a világszerte élő sámánok, vajákosok, garabonciások bűbájjal való gyengítésében remek eredményeket ért el.

Amikor Monyákos Tuba elolvasta az aláírást, megfordult körülötte a Világfa. M. Klotild vezérboszorkány, Rontó Boszorkányok Szektája - állt a tekercsdarab alján.

A dohánylidérc pontosan tudta, milyen nevet rejt az M betű.

 

IV.

A rémálomvadászok

 

A fertőtlenítőszerek szaga még álmában is marta Gergő orrát. A zöld csempés folyosón lassan lépkedett, arra ügyelve, hogy ne csapjon zajt. A kétoldalt sorakozó ajták mögül néha fojtott kiáltások, nevetés vagy éppen keserves sírás szűrődött ki. A fcú tudta, hogy kórházban van, de fogalma sem volt arról, hogy mit keres ott.

A folyosó egy részén óriási ablakok néztek a hótakaró alatt szunnyadó parkra. A város fölött szürke felhők hasa domborodott, színük hószakadást ígért. Gergő ijedten rezzent össze, mikor az egyik ajtó váratlanul kinyílt, és rajta fehér köpenyes, fiatal ápolónő lépett ki. Kezében kartonokat tartott, s anélkül, hogy megtorpant volna, egyszerűen átsétált a fiún.

"Szellem vagyok"- döbbent meg Gergő. Töprengeni azonban nem maradt ideje. A kórterem ajtaja, amit rugós szerkezet húzott a helyére, még nem csukódott be teljesen. Az egyre szűkülő résen át Gergő ismerős alakokat pillantott meg. Tenyerét neki akarta feszíteni az ajtónak, hogy visszatartsa azt, de karja elmerült benne. Így hát összeszedte minden bátorságát, és átlépett a falon. Egyetlen szemhunyás idejére belülről látta a téglák szerkezetét, a vörös anyagot, majd újra lámpafény árasztotta el.

A kórteremben volt. Az ágyban fekvő, csövekkel, lélegeztetőmaszkkal, drótokkal elborított alakban alig ismerte fel önmagát. A fejét vastag, fehér kötésbe csavarták, de más sérülés nem látszott rajta. Csak éppen nem nyitotta ki a szemét.

- Itt van! - szólalt meg váratlanul az ágy melletti széken ülő Réti Boglárka. Gergő közelebb lépett az anyjához, s látta, hogy szeme a rengeteg sírástól és a kialvatlanságtól piros.

Mégis erősnek, harcra késznek tűnt. Önkéntelenül mozdult a keze, de Bogi abban a másodpercben Botlik Dénes felé fordult, így nem érhette el.

- Biztos vagyok benne, hogy itt van! - ismételte meg ébredő nyugtalansággal az asszony. - Úgy értem, a szelleme, vagy inkább az álomlelke.

- Próbálj lehiggadni - suttogta idegesen az okleveles cipőpucoló. Ahogy átölelte Boglárka vállát és megfogta remegő kezét, abban annyi szeretet volt, hogy az egész Világegyetemet megforgatta volna. -A nővérke bármelyik pillanatban visszajöhet, és nem fogja érteni, miről beszélsz.

- Hol lehet most Hódfarok néne? - sóhajtott Bogi kétség beesetten. - Zsófi azt mondja, a révülők sem tudnak róla semmit. Ismeretlen helyre álmodta magát, és még Borzalagnak sem árulta el, miért, sem azt, hogy mikor tér onnan vissza.

Gergő elhatározta, hogy mindenképpen megpróbálja tudomására hozni az anyjának: valóban jelen van, hallja őket.

Tudta, hogy a szavát úgysem értenék, hát újra a karját nyújtotta, és most sikerült megérintenie Bogi vállát. Az asszony oda is nézett egy pillanatra, majd kezével szórakozottan meg dörzsölte bőrének azt a pontját, ahol a fia hozzáért - csak annyit érezhetett, mintha légy szállt volna rá.

Gergő testén azonban villámcsapásként cikázó kin hasított végig. Eltűnt a kórterem, a város, a Valóság...

A fiú sikoltva ébredt fel lázálmából. A csatakos, szőrmékkel borított ágyon hevert, abban a szobában, ahol az öreg könyvek és a sziklafalat burkoló gerendák kellemes illatot árasztottak magukból. A naftalámpa most is az asztalkán állva ontotta sárga fényét, körötte a tégelyek, szelencék, teafüvet tároló zsákocskák rendetlensége nyugodalmas állandóságot sugallt.

Gergő zihálva ült az ágyban, meredt szemmel bámulva lázálma szétfoszló maradványait.

- Sss, Farkas! - lehelte egy lágy, dallamos hang. A fiú, bár még nem nézett rá, azonnal tudta, hogy az utóbbi időben sokszor hallotta ezt a kedves, őszinte aggodalomtól terhes hangot.

Lassan valóban kezdett megnyugodni, légzése csendesült; de rosszul látott, mivel homlokáról a szemébe csorgott a verejték. A hűs kéz, ami egyetlen társa volt betegségében, nedves szövettel ért a bőréhez, s letörölgette az arcát.

Gergő ekkor végre a szemébe nézhetett ápolójának. Vele egyidős lány volt, annyira finom, szép arcvonásokkal, hogy a fiúból önkéntelen sóhaj szakadt fel. Az ezüstfehér haj dús zuhatagként keretezte az arcát, a hatalmas, barna szemeket, fitos orrot, piros ajkakat. A lány légiesen könnyű selyemből szőtt, bokáig érő, halványkék ruhát viselt, amit vékony bőröv szorított össze a derekán.

- Örülök, hogy magadhoz tértél - szólalt meg ismét azon az édes hangon. Nevetett is, mint akiben folyton ott settenkedik a vidámság, arra várva, hogy előbújhasson. - Remélem, most már nem merülsz vissza többé a sötétségbe.

- Sötétség? - mondta Gergő értetlenül. - Hiszen álmodtam!

- Azt nem hiszem - a lány jobb válláról hátravetette haját, mert az arcába lógott, és zavarta munka közben. - Az Álomvilágban vagyunk, a Gyökérszinten. Itt senki nem álmodik, hiszen ez itt az álom.

- Én mégis álmodtam - bizonygatta Gergő, de a rejtélyt ő sem tudta megfejteni. -Kórházban jártam, s láttam önmagamat az ágyon feküdni, aztán... Megvan, értem már! Aki a Valóságban álmodik, az ide, a Világfára utazik. De aki itt lát álmot, az a Valóságba látogat.

Az ezüsthajú lány halkan kuncogott. Gergő kissé zavartan tolta félre a kezét, mert csak most figyelt fel rá, hogy még mindig mosdatják, pedig már egészen magánál van.

- Köszönöm, a többit majd én befejezem - motyogta.

A lány ismét nevetett.

- Hát mit gondolsz, ki viselte gondodat az eltelt hat napban? - kérdezte, de azért letette a nedves szövetet, és hátrébb lépett. - Megjegyzem: soka nem volt még ilyen nyűgös betegem, mint te, Farkas!

Gergőt a lány már másodszor szólította révülőnevén, de ő még nem mutatkozott be. A fiú tenyerével háirasimította csapzott haját, s érezte, hogy a láza immár teljesen elmúlt. A testében mégis émelygő rosszullét hullámzott, hol a mellkasában, hol a gyomrában, a szíve környékén vagy a fejében bukkanva fel. A lány, mintha kitalálná a gondolatait, megint megszólalt.

- Ezt az érzést úgy hívják: sámánsüly.

- Tessék? - hökkent meg Gergő.

- Úgy érzed, mintha hiányozna belőled valami, igaz? - a lány most komolyan, aggodalommal a hangjában beszélt. - És a rosszullét vándorol benned, de el soha nem nyugszik.

- Pontosan!

- Attól van, hogy elveszítetted a segítő szellemed - bólintott a lány, és Gergő csodálkozva látta rajta, hogy d is smmorú. A sámánok érzik ezt, ha a totemük elvész vagy... Elpusztul.

Gergő egész testében összerándult. Kénytelen volt a vállára kanyarítani az egyik takarót, mert úgy érezte, hogy a fával bélelt barlangszobában hirtelen lehűlt a levegő.

- A kölyökfarkas tud magára vigyázni, és én hamarosan elrévülök, hogy megtaláljam - mondta dacosan.

- Azt nem hiszem - a lány zavarában úgy tett, mintha az asztalkán pakolászna, de azért tovább beszélt. - A sámánok nem tudnak révülni a dob nélkül, ami a társuk. Ráadásul Hold Dühe...

Gergő felkapta a fejét.

- Ki az a Hold Dühe? Annyit már magamtól is kitaláltam, hogy ti álomfogók vagytok. Talán fogságban akartok tartani?

A szépséges lány olyan ijedten pillantott Gergőre, hogy annak elakadt a szava. A fiú úgy érezte, gyorsan meg kell nyugtatnia, mert végül azt az egyetlen személyt is elveszíti, aki eddig gondoskodott róla.

- Bocsáss meg, össze vagyok zavarodva - mondta. - Te ápoltál engem, így nem gondolhatom, hogy rosszat akarsz nekem. Elárulod a neved?

A lány arcán máris vidám mosoly suhant át. Milyen könynyű megnevettetni; azért lehet, mert boldogságra született!

- A nevem Őzbűvölő Emese, és valóban álomfogó vagyok. Apám azt mondja, a mi családunk is a te népedből származik. Távoli rokonok vagyunk, csak épp az egyik távoli ősünk úgy döntött, hogy örökre elhagyja a Valóságot, s az álomfogókhoz csatlakozott.

- Hiszen az álomfogók birodalmát Szvapna alapította, s az nem volt olyan rég - kételkedett Gergő.

- A birodalmat, a várost és Álomföldet valóban szegény Szvapna bácsi alapította, de már korábban is akadtak olyanok, akik átköltöztek a Világfára - magyarázta türelmesen Őzbűvölő Emese. -A mi családunk már sok száz esztendeje révül álomról álomra.

- S mit kerestek most a Gyökérszinten? Nem valami barátságos ez az átlyuggatott hegy, meg alatta a szurdok. Miért nem költöztök a csodás Álomföldjére? És ki az a Hold Dühe?

Gergőből csak úgy áradtak a kérdések, de a szoba ajtaját takaró nehéz medvebőr hirtelen félrecsapódott, és a nyíláson egy majd kétméteres ijesztően kifestett álomfogó lépett be. Emese holtsápadtra vált arccal húzódott a legsötétebb sarokba, magához szorítva a dobozkát, amit éppen a helyére akart tenni.

A nagydarab, csupa izom férfi átható tekintete elnémította Gergőt, hogy azután ő szólalhasson meg sziklákat repesztő hangján:

- Én vagyok Hold Dühe!

 

*

 

Zsófit mindig rettentő szorongás fogta el, ha belépett egy kórházba. Sokat gondolkodott már rajta, mi lehet az a gonosz bűbáj, ami átitatja a gyógyító helyeket. Mintha a falakból sugárzott volna a rossz hangulat, a szomorúság és a félelem. Zsófi nem csupán a Valóság éberek által használt kórházaival, de a kenőasszonyok kunyhóival, a sámánok sátraival, sőt a vajákosok jurtáival is így volt. Nem merte megemlíteni eddig senkinek, de egyre erősebb kétség bujkált benne, hogy talán hiba volt a Vajákoslány-képzőbe jelentkeznie.

Mikor reggel belépett a kórház hatalmas kapuján, majd a liftbe szállva felment a harmadik emeletre, ahol Gergő feküdt, megint elfogta ez a kellemetlen érzés. Igyekezett semerre sem nézni, lehorgasztott fejjel haladt a folyosókon.

Zsófi apja, Botlik Dénes éppen kávét vett az automatából. Ügyetlenkedve nyomkodta a gombokat, és megijedt, mikor a műanyag pohár lepottyant, és elkezdett beleömleni a forró, fekete lé.

- Reméltem, hogy jössz - súgta az okleveles cipőpucoló. - Olyan ez az egész, mint egy nyomasztó álom.

- Bár az volna, apus - sóhajtott Zsófi. - Akkor elbírnék vele valahogy.

Botlik Dénes újabb pénzérméket potyogtatott a zörgő gépbe, de a pohár mégsem akart leesni.

- Hát ezzel meg mi történt? - bosszankodott, s hunyorogva a nyíláshoz hajolt, hogy kipiszkálja a poharat.

Zsófi szórakozott pillantást vetett a kávéautomatára, majd kabátja alól előhúzta bűbájostorát, és halkan súgta:

- Lidércvihánc, csitulj el, békül j éber gépével!

A pohár a következő pillanatban a helyére esett, csakhogy egy apró, lila emberke ült benne.

- Bocsánat, révülő kisasszony, de én csak a munkámat végzem! - fortyogott az arasznyi lény. - Engedélyem van a Lidérccsíny Felügyelettől, hogy hetente háromszor hibát okozzak ebben a gép...

Ekkor kezdett zubogni a forró kávé, s fülig elárasztotta a visító lényt. Zsófi óvatosan felemelte a barna poharat, bűbájostorának csomózott bőrszíját belelógatta a lébe, így a lila apróság prüszkölve, köpködve kikecmergett.

- Utálom ezt a melót! - sipította. - Ez a lötty büdös és keserű. Mit szeretnek rajta az éberek?

- Az nem a te dolgod - szólt szigorúan Zsófi. A kórházban elég baja van mindenkinek. Nincs még arra is szükségük, hogy te megbabráld az automatákat.

A kicsiny teremtmény, akit közben a földre eresztett, pimaszul megrántotta a vállát, és mintha kisegér volna, elsurrant a fal tövében.

- Hát ez...? - Botlik Dénes sűrű pislogások közepette bámult utána.

- Oh, ez csak egy masinalidérc volt - legyintett a lánya, és eltette a bűbájostort. - Az éberek gépeibe szokták befészkelni magukat. Ha a lehető legrosszabb pillanatban megy tönkre a villanyborotvád vagy romlik el a tévéd, biztos lehetsz benne, hogy egy masinalidérc bújt bele.

- Aha! - bólintott hatalmasat Botlik Dénes, de azért kicsit remegett a keze, mikor új kávét rendelt az automatától.

- Gergő hogy van? - kérdezte Zsófi halkan, mintha attól tartana, hogy hangja utat talál a szemközti kórterembe. Botlik Dénes a szemüvege fölött pillantott a lányára, és szemében keserű aggodalom ült.

- Semmi nem változott - felelte. - Az orvosok azt mondják, bármelyik percben magához térhet a kómából, de... Akár évekig is így maradhat. Olyan ez, mint a Bagoly-bükki-völgyben.

- Sajnos ez egészen más, apus - rázta meg barna fürtjeit Zsófi. - Akkor tudtuk, hogy a Világfán révül, és a sámánok meg Hódfarok néne vigyáztak rá. Most azonban senki nem tudja, hová tűnt.

Botlik Dénes arcán ideges rángás futott át.

- Megígérted, hogy nem mész le a pincébe! - mondta.

Zsófi felvette a két gőzölgő kávéspoharat, és a kórterem felé indult, miközben sietve válaszolt.

- Megígértem, hogy nem révülök, amíg Gergő rossz álomban fekszik. Talán itt, a Valóságban is kideríthetek ezt-azt.

- A Valóságban... - csóválta fejét az oldeveles cipőpucoló, akiből hiányzott minden bűbájismeret. - Néha azt gondolom, csak képzelitek ezt az egészet. Vajákosok, tudók, táltosok meg segítő szellemek... Ne haragudj, kislányom, de olykor az az érzésem, hogy az egész családom megbuggyant.

Zsófi mosolygott, majd belépett a kórterembe. Udvözölte Boglárkát, aki hosszan átölelte őt, miközben a fülébe sugdosott, nehogy a férje meghallja.

- Megtaláltad Hódfarok nénét?

Zsófi csak a tekintetével intett nemet, majd leült Gergő ágya mellé.

- Hamarosan mennem kell - szólt aztán. - Félbehagytam valami fontosat, és nem szeretném túl sokáig halogatni. Itt úgysem veszitek hasznomat.

A szülei csendben kortyolták a kávéjukat, majd arról kezdtek beszélgetni, hogy a karácsonyt nem szeretnék a kórházban tölteni, de ha muszáj, a kórteremben állítanak majd fát. Zsófi hallgatta őket, s még szomorúbb lett, mint eddig.

Hamarosan nyugtalankodni kezdett a foglyul ejtett álomvarangy miatt, akit a Csipetke utcai ház pincéjében rejtett el. Mi lesz, ha megszökik, annak ellenére, hogy Zsófi az általa ismert legerősebb bűbájcsapdát bűvölte köré? A gondolatai nem hagyták nyugton, így aztán felállt, köszönt és elsietett.

Épp abban a pillanatban, mikor Zsófi kilépett a kórteremből, Nemcsókné különös, kaparászó hangra lett figyelmes. A testes hölgy az imént lopakodott keresztül a ház belső udvarán, dundi ujjai között egy vadonatúj, fényes lakatot és hozzá való láncot szorongatva. A pincelejáratot célozta meg, s már előre örült, mikor elképzelte a Réti kölykök arcát, ha meglátják, hogy többé nem randalírozhatnak odalenn.

Mindeközben Nemcsók úr az udvar közepén álló porolónak támaszkodott, és olyan hamisan fütyült, hogy a házban lakó összes macska felmenekült a tetőre. A felesége azzal bízta meg, hogy őrködjön, s Nemcsók úr úgy képzelte: az ilyen titkos megbízatások közben a dudorászás, fütyörészés a legjobb álca.

- Mit művel az én életemnek párja, a Lujza? hörrent fel most a cingár férfi. Látta ugyanis, hogy Nemcsókné előbb résnyire nyitja, majd egészen kitárja a pinceajtót, sőt rálép az első lépcsőfokra. - Nem ez volt megbeszélve, puffancs poszátamadaram!

A magában morgást Nemcsök úr tettekkel váltotta fel. Átinalt az udvaron, s már ott is állt terebélyes asszonya árnyékában. Megszólalni azonban nem maradt ideje.

- Hallgasd csak! - sustorogta Nemcsókné. - Ezek a büdös kölykök valami állatot tartanak odalenn!

Nemcsók úr nagyot nyelt kínjában, de nem mert vitatkozni. Emlékezett rá, hogy annak idején Barboncás Dömét, a bolond házmestert is hiába jelentették fel, állítván az önkormányzatnál, hogy lovat tart a pincében. Akkor sem hitt nekik senki, s a végén majdnem őket vitte el a szirénázó mentőautó a vigyori házba.

A dermesztő hideget árasztó sötétség mélyéről azonban most tényleg hallani lehetett valamiféle kaparászást. Amikor pedig a karmok (paták?, körmök?) zenéje elhallgatott, nyöszörgés, keserves nyivákolás váltotta fel.

- Előre, in-dulj! - vezényelt Nemcsókné, és a lakattal vezényelt urának. A férfi megint csak engedelmesen biccentett, majd mindkét kezével a fagyos vaskorlátot markolva elindult a meredek, jégtől síkos lépcsőn. Mivel a házaspár eredetileg nem akart lemenni a pincébe, lámpát sem hoztak magukkal, a villanykapcsolók pedig ősidők óta a pókok másra sem jó lakhelyéül szolgáltak, így elnyelte őket a félhomály. Nemcsók úr derített fel minden lépést, terebélyes asszonya pedig törte, taszította, tágította a lomokkal teleszórt szűk ösvényt, mint egy szörnyűségesen fújtató tank.

Amint a széntároló fülkék folyosójának felénél jártak, a kaparászás és vinnyogás hirtelen elhallgatott.

Nemcsók úr ettől talán még jobban megrémült, mint korábban az ismeretlen hangoktól. Nemcsókné azonban már tudta, hol bújik a Réti gyerekek által rejtegetett élőlény, hát félretaszította a férjét (cseppet sem gyengédebben, mint imént a kacatokat), és berontott a szűk helyiségbe. Nemcsók úr csupán a felesége karja alatt leshette meg, mít lát odabenn, de neki az is éppen elég volt.

A szakadt kosarak, lyukas vödrök és lábasok, molyrágta ruhahalmok, penészes újságkötegek között kéken derengő ketrec állt. Benne meztelen, majomszerű lény ugrált, s úgy tűnt, berángatott a börtönébe egy vászontáskát, mert pont abból emelte ki a fejét, hogy látogatóira pislogjon. Azután nőni kezdett. Teste pillanatokon belül szétrepesztette a kalitkát, de a lény csak nőtt tovább, míg vörös üstöke a pince boltíves plafonjába nem ütközött, s közben medvehangon bömbölt.

A Nemcsók házaspár egymást taposva menekült fel az udvarra. Lujza kezéből folyton kihullott a lakat, mikor remegve, sírva a helyére akarta kattintani. Kázmér végül elvette hisztiző feleségétől a láncot, és átfűzte azt az ajtó vaskampóin. Mikor a lakat a helyére kattant, a Nemcsök házaspár zihálva, nyöszörögve s értelmetlen szavakat kiáltozva a lakásuk felé botladozott, többé vissza sem nézve az elátkozott pincére.

A széntárolóban ezalatt Kubus, az álomvarangy ketrece alján igyekezett kipihenni az iménti megrázkódtatást. Valójában nem nőtt nagyobbra, mint a köré bájolt börtön; át sem tudta volna törni Zsófi varázslatát.

A puffadástrükk azonban, amivel az ébereket az álomvarangyok néhány percre mindig el tudták riasztani, remekül bevált, bár rengeteg erőt kivett belőle. Pedig Kubusnak most minden csepp erejére szüksége lett volna, hogy elszökhessen a kis révülő lánytól.

Arra ugyanis hiába várt, hogy testvére, Orrnyereg segítsen rajta.

 

*

 

Álmokon át, azok segítségével utazni rendkívül időigényes, bonyolult és fárasztó dolog. Monyákos Tuba ismét csak irigykedve gondolt a sámánokra, akik a kerek dob segítségével oda röppennek a Világfán, ahova akarnak. Neki azonban nem állt rendelkezésére hasonló eszköz, így az éberek álmaiban kellett vándorolnia.

A folyamat mindig nagyon kimerítette. Előbb lehunyta a szemét, s ha elég nyugodtan tudott figyelni, hamarosan homályos, kavargó képeket pillantott meg. Olyan volt, mint egy folyton változó, átrendezés alatt álló kiállítás. Az éberek mindenfélét összeálmodtak, és Monyákos Tubának azt az álmot kellett választania közülük, ami közelebb viszi a céljához. Mikor ez sikerült, gondolatban kiemelte a megfelelő képet a többi közül, ami így élessé vált. Egy utolsó ellenőrzés, hogy valóban jó irányban van-e az álom, s már ugrott is bele.

A következő pillanatban az ügynök elhagyta Kalpagos Csanád mocsarát. Rettenetes jéghegyek vették körül, sima felületükön gyér fény szóródott szét, bár hó sehol nem látszott. Monyákos Tuba összehúzta magán dohánylevél ruháját, majd hunyorogva nekivágott a két gleccser között vezető jégvölgynek. A távolban megpillantotta annak az ébernek a vacogó alakját, aki valahol a Valóságban álmodta ezt a tájat. A férfi kiáltozott, segítséget kért, és fogalma sem volt róla, hogy csak álmodik.

- Bizonyára nagyon fél valamitől - motyogta a dohánylidérc. - Az éberek olyankor álmodnak ennyi jeget, ha szorongás dermeszti a lelküket.

Az Álomfelügyelet ügynöke rövid botorkálás után, ami sűrű megcsúszások és fenékre esések közepette telt, végre úgy döntött, hogy keres egy másik álmot.

Azonnal soha nem indulhatott tovább (ez valamiféle álomtermészeti törvény volt), de szerencsére elég volt néhány percet eltöltenie ebben a dermesztő álomban, hogy megérezze: ismét képes továbbutazni. Már éppen leült az egyik kemény, áttetsző jégtömbre, s be akarta csukni a szemét, mikor vakító világosság öntötte el a tájat.

Monyákos Tuba meglepve fordult a fény felé, és egy asszony arcát pillantotta meg. Csakhogy az arc akkora volt, hogy eltakarta a jégvilág fölötti égbolt felét! Gonoszul mosolygott, és mennydörgő hangon az álmot álmodó apró férfira kiáltott:

- Mit keresel már megint a hűtőben, Viktor?

Monyákos Tuba szánakozva sóhajtott: tehát az éber férfi a Valóságban a feleségétől fél. Van ilyen! Az ügynök hátat fordított a különös jelenetnek, lehunyta szemét, és pillanatok múlva már egy másik álomba suhant át.

A következő világ, ahova Monyákos Tuba érkezett, még sokkal különösebb volt, mint az előző. Ezt egy harminchét éves, elvált pénztárosnő álmodta, aki rajongott a borzongató tájakat ábrázoló festményekért. Az Álomfelügyelet ügynöke az országút közepén találta magát, ami egy völgyet szelt ketté. Balra erdő, jobbra szántóföldek, s valahol messze apró falu terült el. Csakhogy az égen nem a barátságos napkorong világított, hanem két, különböző színű papírlampion. A belőlük áradó fény különös, nyugtalanító színekbe vonta a tájat: a körvonalak ugyan élesek maradtak, mégis minden olyan volt, mintha csupán levegőből szőtték volna.

- Jobb lesz elrejtőznöm - biztatta magát Monyákos Tuba, és az úttestről a fák közé surrant. Épp időben, mert a falu felől gőzgépekkel hajtott szekerek zörgő karavánja érkezett. A felépítményeken álló emberek hatalmas lapátokkal szenet adagoltak a forróságtól majd felrobbanó masináknak. A menet pokoli zajt csapott, de szerencsére gyorsan haladtak, s hamarosan eltűntek a távolban.

- Miket össze nem álmodnak ezek az éberek - csóválta fejét Monyákos Tuba, és kényelmesen elhelyezkedett a bokrok hűs alján. Igyekezett nem szemlélődni a tájon, mert a lampionok lilás-zöldes fénye nyugtalanító árnyalatokat varázsolt mindenhova. Az ügynök érezte, hogy ebben az álomban valamivel több időt kell eltöltenie, mielőtt továbbindulhat. Az ösztöne súgta ezt, ami egyre jobban működött, mióta az Álomfelügyeletnek dolgozott.

S ha már volt ideje, hát nyomban felbukkantak benne a küldetés nyomasztó gondjai. Monyákos Tuba nem szégyellte, hogy ilyenkor hangosan beszélget magával: így jobban össze tudta rendezni a gondolatait.

- Kalpagos Csanád valóban tudott valamit arról, miért gyengülnek a sámánok. Nagyon is sokat tudhatott, csak épp semmit nem sikerült kiszednem belőle.

Képes lett volna végezni velem az a szélkergette ős! Hiába, sok az az ezer év magány: bárki agya megzápulna belé, főleg, ha egy mocsárban tölti, egyedül. A levélfoszlány! - Monyákos elővette a kéregtekercs darabkáját, s újra megvizsgálta. - Biztos, hogy a Rontó Boszorkányok Szektájának köze van a dologhoz. Talán éppen ők küldtek átkot a sámánokra. Bár eddig úgy tudtam, hogy ezek a megveszett, mindenképpen mindenkinek ártani akaró némberek csak néhány tucatnyian vannak a világokon. A Hetek és a Boszorkányok Jurtája már régen vadásznak rájuk. Néhányat sikerült is elcsípni, de senki nem álmodta volna, hogy képesek rontó bűbájt küldeni az összes sámánra. Ha valóban ők állnak a baj mögött, akkor valahonnan rettenetes erejű varázstárgyat vagy egy kivételes varázstudót sikerült szerezniük.

Na, Monyákos Fiam, az a te dolgod, hogy megkeresd a Rontó Boszorkányok búvóhelyét, és ezt kiderítsed!

Az Álomfelügyelet ügynöke ekként biztatva önmagát eltette a kéregtekercs-darabot. Szándékosan nem nézett az aláírásra (M. Klotild), mert attól ismét émelygő rosszullét és ólomsúlyú bánat kerítette volna a hatalmába. Inkább elhevert a bokor alján, minél kisebbre, láthatatlanabbra gömbölyödve, s igyekezett átszunyókálni azt az időt, míg végre továbbindulhat a pénztárosnő álmából.

Az úton ekkor épp milliárdszámra gurultak a falu felé az egy-két- és ötforintosok.

 

*

 

Hold Dühének váratlan felbukkanása rettenetesen megrémítette Őzbűvölő Emesét. A lány behúzódott a sarokba, de Gergő látta, hogy legszívesebben a sziklafalba olvadna, s ettől a fiút dacos harag öntötte el. Szerette volna megvédeni az álomfogó lányt, pedig még alig ismerte. Mielőtt azonban bármit szólhatott volna, a hatalmas termetű férfi durván a földre söpört mindent a kisasztalról - egyedül a lámpát nyújtotta át a remegő Emesének - és leült a fényesre sikált falapru.

- Magadhoz tértél végre - jelentette ki Hold Dühe. - Ahhoz képest, hogy sámán vagy, meglehetősen rosszul tűröd a betegséget.

- Még csak tanonc vagyok a Rejtezés Táltoskollégiumban - javította ki Gergő, elfojtva sistergő haragját. Egyenesen az álomfogó szemébe nézett, bár annak kérlelhetetlen, sötét tekintetétől kirázta a hideg. - Te tudod, ki vagyok. Most itt az ideje, hogy bemutatkozz nekem.

Hold Dühe hátravetett fejjel kacagott. Először úgy tűnt, soha nem fejezi be a gúnyos hahotázást, majd olyan hirtelen lett újra komoly, hogy Gergő kezdte biztosra venni: az álomfogó őrült.

- Ha ebben a sziklavárosban kérdezhet valaki, az csak én lehetek - vicsorogta Hold Dühe, s hirtelen a sarokban reszkető Emesére kiáltott: - Mondd meg neki, kihez szól, ha velem beszél!

A lány rémületében majdnem elejtette a naftalámpát. Azután Gergőre nézett, s ahogy a tekintetük találkozott, Emese bátorságot nyert, legalább annyit, hogy a szavak elhagyhassák a torkát.

- Aki előtted ül, annak neve Hold Dühe, a Nyílvesszőként Révülő. Ő vezet és óv minket. Ő az éjjeli égen járó ezüstkorong haragja, ami elpusztítja az ellenséget. Hold Dühe a bátorítánk, a vezérünk, a legnemesebb álomfogó.

Gergő tisztán hallotta, hogy Emese alaposan begyakorolt szöveget mond fel. E szavakat bizonyára maga Hold Dühe találta ki, és kötelezte alattvalóit, hogy versként biflázzák, egyetlen hangot sem tévesztve. A sámántanoncot mélységes undor járta át, mikor az álomfogó férfira nézett, aki önelégült képpel bólogatott Emese minden mondatára.

- Erre a hazug dicshimnuszra én nem vagyok kíváncsi szólt közbe hirtelen. Emese elhallgatott, Hold Dühe pedig kissé felemelkedett az asztalról, mintha neki akarna rontani az ágyban ülő, pimasz fiúnak. Gergő azonban tovább beszélt: Már ennyiből is tudom, hogy olyan álomfogó vagy, akiről soha nem gondoltam volna, hogy létezik: beképzelt, önmagát imádó, hatalmaskodó és ostoba.

A férfi meztelen felsőtestén a festett minták őrjítő kavargásba fogtak. Gergő nem tudta, hogy a bűbájábrák mozogni is képesek, de most látta, hogy azok a tulajdonos érzelmei szerint változtatják alakjukat. Igazán különös, elbűvölő jelenség volt, de a sámántanonc ennél ijesztőbb dolgot is tapasztalt már.

Hold Dühe végül mégis uralkodott magán. Eltelt néhány perc, mire a festett ábrák elnyugodtak a bőrén, s csak azután szólalt meg ismét. Hangja immár nem volt olyan fennhéjázó.

Gergő arra gondolt, hogy Hold Dühe talán nem is annyira ostoba, mint elsőre látszik.

- Visszaélsz a vendégszeretetünkkel, kölyök! Te lezuhantál a Valóságból a Gyökérszintre, és fennakadtál egy nedvszívó szövétneken. Az őrjáratunk bukkant rád, miközben rejtekhelyünk határait ellenőrizték. Először azt hittük, eltévedt holt lélek vagy, de aztán az egyikünk rád ismert. Te Farkas vagy, aki Álomföldén megfékezte a Sárkányt, és Szvapnának, az álomfogók bölcs vezetőjének halálát okozta.

- Én nem ártottam Szvapnának! - Gergő a rágalmat hallva feltérdelt az ágyon, és ökölbe szorította mindkét kezét. A Holló ölte meg Álomfölde megálmodóját. Ha valaki közületek ott volt, tanúsíthatja.

Hold Dühe rántott jobb vállán, jelezve, hogy az egész nem nagyon érdekli.

- Úgy tűnik, Farkas, hogy téged a Valóságban rettenetes átok ért - folytatta az álomfogó. - A sámánok nem szoktak a Világfán a segítő állatuk nélkül kóborolni. Nem is volnának rá képesek. Te mégis a kölyökfarkas nélkül keveredtél ide, és most gyengébb vagy, mint a lepke lehelete. Örülj, hogy nem hagytunk az ősök közé merülni. Ez a lány ápolt napokon át, az én engedélyemmel, úgyhogy légy szerényebb, és főleg sokkal hálásabb!

- Őzbűvölő Emesének hálás is vagyok - bólintott a lány felé Gergő, s látta, hogy az röpke mosollyal köszöni meg kedvességét. - Te viszont nem vendégként, inkább fogolyként bánsz velem. Áruld el, mi ez a hely? Miért laknak álomfogók a Gyökérszinten, mikor csodálatos birodalmatok van a Világfa tetején? S mióta parancsolgatsz te az álomfogóknak, mikor tudtommal Álomfölde minden lakóját Szvapna halála óta a nagyszüleim, Sete és Ambrus vezetik?

Hold Dühe mindvégig szenvtelen nyugalommal hallgatta Gergő szavait. Mikor azonban a fiú Setét és Ambrust említette, mellkasán az ábrák újra ideges rángásba kezdtek, s az arca is elkomorult.

- Elég a fecsegésből! - Az álomfogó felállt az asztalról, és kifelé indult, miközben beszélt. - Nincs közöd hozzá, mit keresünk a Gyökérszinten, sem ahhoz, hogy ki küldött minket ide. Feladatunk van, amit a te gyenge nagyszüleid képtelenek volnának elvégezni. Azok az álomfogók, akik ezt megértették, követtek engem, s elhagyták Álomföldét. Valóban fogoly vagy! A táborunkban szabadon kószálhatsz, de ha megpróbálod elhagyni azt, a legbor zalmasabb büntetést mérem rád, amit sámán csak kaphat.

"Azt már megkaptam, mikor elveszítettem a Kölyökfarkast" - gondolta Gergő, de inkább némán, összepréselt ajakkal nézte, amint Hold Dühe távazik a sziklaszobából.

 

*

 

Zsófi döbbenten torpant meg a csillogó lakattal lezárt pincelejárat előtt.

- Nemcsókék! - biccentett aztán, és bosszús pillantást vetett az udvar túloldalán csillanó ablakra. A csipkefüggöny széle ijedten hullott vissza a helyére. Zsófi most egyáltalán nem törődött azzal, hogy ki látja meg.

Előhúzta zsebéből a bűbájostort, majd kettőt legyintve ezüstszín csillagport bájolt a lakatra.

- Rozsda marjon, zár ne tartson!

A lánc hirtelen megbarnult, porlani kezdett, majd szomorú csörrenéssel a macskakövekre hullott. A vajákos lány kinyitotta a pinceajtót. Foga összekoccant a lentről arcába csapó hideg léghuzattól, de ez nem tántoríthatta el. A széntároló fülkék között gyanúsan nagy csend honolt. Zsófi a lépcső alján várt egy percet, míg a szeme hozzászokott a félhomályhoz. Nyáron sem volt itt túl világos, de télen az utcára néző apró ablakokat belepte a zúzmara, még több napfényt tartva távol.

Az álomvarangy kéken derengő bűbájketrecében kucorgott. Vékony karjával szorosan átölelte álláig felhúzott térdeit, előre-hátra ringatta magát, és halkan nyöszörgött. Zsófit elöntötte a szánalom. Kubus most anynyira kicsi, elveszett és magányos lénynek látszott, akiről semmi rosszat nem feltételezne sem éber, sem révülő. A vajákos lánynak igyekeznie kellett, hogy felidézze magában mindazt, amit az álomvarangyokról már megtudott (hogy valójában tolvajok, bűnözők, akik a gyanútlan éberek álmait fosztogatják), különben azonnal kinyitotta volna a ketrecet.

- Hé, nézz rám! - Zsófi leguggolt a kéklő rácsok mellé, s próbált kedvesen szólni az álomlényhez. - Sejtem, milyen rossz lehet most neked. Ez nem a te világod, csak itt rekedtél, és szeretnél újra a Világfa álmai között kóborolni. Lehet róla szó, ha...

Kubus oly váratlanul mozdult, hogy a lánynak pislogni sem maradt ideje. A szürke árnyalataiban játszó, vékony, de izmos kar kinyúlt a rácsok között, a fürge ujjak megragadták a rongybabaként Zsófi zsebében lapuló Settenkét, s már vissza is húzódtak. Az álomvarangy borotvaéles fogai közé vette az őrdenevér fejét. A lány biztos volt benne, hogy a következő pillanatban acsarkodva letépi azt. Kubus azonban gonosz, alamuszi pillantást vetett fogva tartójára, mint aki vár valamire.

- Ezt még nagyon meg fogod bánni! - suttogta dühösen Zsófi, és felállt, jól láthatóan mutatva a kezében tartott, varázserőtől csillámló bűbájostort. - Akkorára szűkíthetem a ketrecedet, ami egy kisegérnek sem volna elég. Tudod, mi történik akkor?

Kubus tudta, ezért torkából fájdalmas nyüszítés tört fel. Még soha nem zárták bűbájcsapdába, így mikor a vajákos lány először bájolta köré a rácsokat, az álomvarangy többször is megpróbált kitörni. Ahányszor azonban hozzáért a kéken derengő rudakhoz, azok perzselni kezdték a bőrét, iszonyú kínt okozva.

- Add vissza a segítőmet! - parancsolta Zsófi, és ostorával elvégezte a töpörítő-bűbáj első mozdulatát.

A csapda enyhén megremegett, mintha alig várná, hogy egész kicsire húzza össze magát.

Kubus felsikoltott, és kidobta Settenkét a ketrecből.

Zsófi villámgyorsan lehajolt érte, s már majdnem felvette, mikor Kubus mindkét kezével kinyúlt a rácsok között, és megmarkolta a lány haját.

- Eressz el, ez fáj! - kiabálta Zsófi, de nem tudta kiszabadítani magát. Az álomvarangy egyre dühödtebben, diadalmas hörrentéseket hallatva tépte, cibálta a vajákos lány barna tincseit. Csakhogy közben megfeledkezett a kék vasrudakról, s mikor azok a karját súrolták, Kubus sikoltva elengedte Zsófit.

A lány, lihegve a küzdelemtől és csalódottan, mert nem képes szót érteni az álomvaranggyal, hátrébb húzódott, ahol már semmiképpen nem érhették el a vékony, szürke ujjak. Kubus sérült karját magához ölelve, fekete nyelvével a sebet nyalogatva vinnyogott.

- Most magadra hagylak-mondta Zsófi, s még mindig remegett a hangla. - Azt hittem, értelmes vagy, és üzletet köthetünk. En elengednélek, nincs szükségem egy ilyen kegyetlen, széllelbélelt házi kedvencre. Csakhogy tudnom kell néhány dolgot, amit ott rejtegetsz abban a makacs koponyádban. Sebaj, az idő majd mindent megold. Nem tudom, az álomvarangyok mivel táplálkoznak. Viszont te is élőlény vagy, még ha álomlény is, tehát hamarosan enned kell. Az éhség nagy úr! Az majd jobban tud parancsolni neked, mint én.

Kubus félbehagyta sebének ápolását, és fekete nyelvét ráöltötte a vajákos lányra. A kicsi, szürke lény, vörös hajboglyával a fején, fintorgó orral olyan mókás látványt nyújtott, hogy Zsófinak muszáj volt nevetnie.

- Ez már valami! - mondta. - Elkezdtünk beszélgetni, ha nem is szavakkal. Hamarosan visszajövök, addigra talán megéhezel, és unni fogod a rabságot. Ne feledd: semmi mást nem kérek a szabadságodért, mint hogy árulj el nekem néhány apró titkot.

Ezzel Zsófi sarkon fordult, s többé hátra sem nézve sietett végig a széntárolók közötti keskeny fagyott porral lepett folyosón. Így azt sem láthatta, hogy Kubus visszahúzta a nyelvét, és hosszan, komolyan nézett utána.

 

*

 

- Mi az a titokzatos feladat, amiért képesek vagytok erre a borzalmas vidékre cserélni csodálatos álomföldi otthonotokat? - értetlenkedett Gergő. Hold Dühének engedélyével végre elhagyhatta betegszobáját, s mivel más nem akadt, Őzbűvölő Emese kísérte végig a táboron. - Hiszen itt minden csupa sár, latyak és ragacsos massza. A nap pedig épp csak felküzdi magát az égre, máris eltakarja a sziklameredély meg a túlparti vadon. Nem értelek benneteket, Emese! Apád miért követi Hold Dühét?

A lány néhány lépéssel megelőzte a sámántanoncot, de most megtorpant. Lehajtott fejjel, csöndesen válaszolt, anélkül hogy megfordult volna.

- Tudod, révülő, az embernek nem mindig ott van az otthona, ahol a legjobban érzi magát.

Gergő érezte, hogy Emesét szomorúság gyötri, még akkor is, ha biztos benne, hogy az apjának igaza van. A fiú órák óta követte őt az álomfogók táborán keresztül, s rengeteg kérdést tett fel. A legtöbbre választ kapott, de néha Emese zavartan csak annyit mondott:

- Erről nem beszélhetek.

- Hold Dühe tiltotta meg?

- A fogadalmam tiltja, Farkas. - Őzbűvölő Emese oly hirtelen fordult meg, hogy Gergő már azt hitte: faképnél akarja hagyni. A lány gyönyörű szemében valóban harag parázslott, de csupán néhány pillanatig. Amint Gergőre nézett, szinte azonnal elmosolyodott, és széttárta a karját. - Hidd el nekem, hogy ezen a komor tájon is rengeteg szép dologra lehet bukkanni.

- Igazán? - a fiú kétkedve nézett végig a tábor sáros utcáin.

A düledező faházakon és néhány jurtán kívül az ő szeme semmi mást nem látott, mint robotoló álomfogókat, a folyó sötét hullámait és a fölébük magasodó sziklaormot. Az erkély, amire néhány nappal korábban sikerült kiszöknie, innen nem is látszott.

Felfedezett viszont számos más járatot, lőrést és korláttal biztonságossá tett peremet, ahol szintén álomfogók nyüzsögtek.

- Úgy tűnik, itt mindig, mindenki dolgozik - jegyezte meg Gergő. - Láttam már a kovácsműhelyeket, az ácsok kamráit, a kötélverők és fegyvermívesek barlangüregeit. Mégsem értem, mi folyik itt. Csak nem...?

Gergőben benn akadt a szó, mert Emese vidáman integetve a folyópartra futott.

- Gyere, ezt nézd meg! - kiáltotta a lány. - Megmondtam, hogy itt is láthatsz szépséget!

A sámántananc bosszúsan követte, de mikor az olajosan loccsanó víz partjára ért, valóban elámult. Ahol a sár felgyülemlett egy kő körül, kisebb sziget alakult ki, s a tetején egy hatalmas szitakötő ült. Gergő még soha életében nem látott ekkora rovart. A teste olyan hosszú volt, mint a fiú karja, és hártyás szárnya még a gyér, fák lombján átvergődő fénytől is szivárványosan fénylett.

- Akárki álmodta meg ezt a szitakötőt, boldog éber lehetett - sóhajtott Emese, Gergő azonban már nem a rovart nézte, hanem az álomfogó lányt, akit a kecses szitakötő látványa egészen elbűvölt. Szólni akart hozzá, de ekkor a tábort vérfagyasztó bömbölés rázta meg.

Gergő akaratlan a derekához kapott, ahol a bűbájostorának kellett volna lennie. A bömbölés a folyó túloldaláról jött, s ereje vízfodrokat kergetett a partra. A szitakötő riadtan megrebbentette szivárványszín szárnyait, és eltűnt a közeli nádas sűrűjében; röptét Emese csalódott tekintete követte. Az üvöltés újra felharsant, de a vége váratlanul fájdalmas nyüszítésben halt el.

Gergőt az döbbentette meg leginkább, hogy a táborban-dolgozó álomfogók még csak fel sem pillantottak abból, amit éppen csináltak. Emese kiegyenesedett a parton, s még mindig a szitakötőt kereste a tekintete.

- Te nem hallottad? - lépett hozzá Gergő. - A folyó túlpartján történt valami! Egy szörny...!

- Nyugodj meg, Farkas! - legyintett Emese kissé unottan.

- Ez nem szörny volt, csupán egy rémálom.

A sámántanonc egészen biztos volt benne, hogy rasszul hall.

Belépett a folyóba, bokája körül dennesztően hideg hullámok locsogtak, és a fiúnak olyan érzése támadt, mintha a víz ki akarná szívni belőle az életet. Szemét azonban hiába meresztette, a nap mára végleg elbújt a sziklahát mögött, s ami kevés fény még belopózott a kanyonba, az csupán arra volt elég, hogy csalókává tegye a tárgyak körvonalát.

- Ne ácsorogj a folyóban, Farkas! - szólt rá Őzbűvölő Emese, és hangjában őszinte aggodalom bújt meg. - Mi sem tudjuk, ki álmodta ezt a vidéket, de a víz mindenkit elgyengít, aki néhány percnél tovább marad benne. Különös világ ez.

Gergő hallgatott rá. A parton állva levette saruit, amit a lánytól kupatt korábban, és egy sziklára ülve a lábfejét dörzsölte. A vére egészen lelassult, mintha a hideg hullámok a bőrén keresztül alvadásra bírták volna.

- Az előbb hallottam valamit - intett Gergő a túlpart felé. - És kezd nagyon elegem lenni a rejtélyekből. Körbevezettél a táborotokon, láttam a műhelyeket, és olyan tárgyakat, amikről el sem tudom képzelni, hogy mire akarjátok használni őket. Válaszokat azonban nem kaptam. Legalább azt mondd meg, mi üvöltött az imént, és ti miért nem rémültetek meg tőle?

Őzbűvölő Emese szótlan biccentett, majd elindult a tábor közepe felé. Gergő kapkodva felvette a saruit, és a ragacsos sárban tapicskolva követte a lányt. A széles utcán dolguk után igyekvő álomfogók legtöbbje bizalmatlanul mérte végig a sámántanoncot, mire Gergő dacosan kihúzta magát, s bátran viszonozta pillantásukat.

Hamarosan a szeles fahídhoz értek. Vázát Gergőnél háromszor vaskosabb gerendákból ácsolták, felülete már fényesre kopott a sok átkelő lábbelitől és szekérkeréktől. A vigasztalan, szürke tájban, ahol még a vadon lombjának zöldje is valahogy színtelennek tetszett, a híd két korlátján lobogó piros-sárga zászlócskák adtak csak némi derültséget. Emese és Gergő csatlakozott három álomfogó férfihoz, akik egészen addig halkan beszélgettek egymással, de meglátva az idegent, elhallgattak.

A sámántananc fe fedezte, hogy mindegyikük különlegesen hosszú bűbájostort hord az övébe tűzve. Ezek a varázseszközök durva kidolgozásúak, de nagyon erősek voltak. Nyelükön néhány ékírásos véset sziporkázott, bőrszíjaikat pedig hat csomóra kötötték. Gergő ilyet még nem látott, hát meg akarta szólítani az egyik álomfogót, de Emese elkapta a karját, és a fülébe súgott:

- Hagyd őket! A vadászok nem szeretnek beszélgetni, a kezük pedig túl gyorsan téved a bűbájostorukra, ha nyugalmat akarnak maguknak.

- Éppen az ostoraik érdekelnének - mondta Gergő, bár ő is vigyázott rá, hogy a férfiak ne hallják meg. - Hat csomóra kötötték! A Rejtezés Táltoskollégiumban azt tanítják, hogy a bűbájostort soha nem szabad négy, hat vagy nyolc csomóval ellátni, mert a kimondott varázsigék könnyen a révülő ellen fordulhatnak.

- Ez igaz - felelte Emese. - Csakhogy vannak álomlények, akiket mással nem tudsz elbájolni, mint ilyen ostorral.

Gergő tovább kérdezősködött volna, ekkor azonban a híd véget ért. A fekete folyó túlsó partja éppen olyan rettenetes sártengerrel fogadta őket, mint ahonnan elindultak. A latyakba mély árkokat vájtak a járművek kerekei, melyek azt is mutatták, hogy innen általában három irányba indulnak tovább.

A táborban minden házon és jurtán három-négy fáklya is égett, így valamicskét eligazodhatott az ember. Itt azonban egyetlen tábortűz lobogott, körülötte álomfogók ácsorogtak, és próbálták felmelengetni elgémberedett tagjaikat. Messzebb csak ott derengett fény, ahol valakik épp jártak, dolgoztak. Gergő emlékezett rá, hogy a sziklaerkélyről lenézve áthatolhatatlan erdőséget látott, aminek egy részét félkörben kürtották, ragadós talajü tisztást hozva létre.

S azon a tisztáson...

- Ő volt az, aki üvöltött - mutatott előre Emese.

Gergő szeme lassan hozzászokott a sötétséghez, s úgy érezte, hogy pillanatról pillanatra egy új, hátborzongató világ bontakazik ki előtte. A vadontól Topott tisztáson kéklőn derengő vasruáakból épített ketrecek sorakoztak. Volt közöttük akkora, mint egy utazóbőrönd, de akkora is, mint egy kertes családi ház. Az egyik ilyen böhöm tákolmány előtt álltak éppen, s Emese úgy mutatta annak "lakóját" mintha a kedvenc cicája volna.

Gergő percekig meg sem tuáott szólalni, csak bámulta a... Nem tudta, mit.

A rácsokon túl egy bájos, hatéves kislány kuporgott. Fodros ruhácskája csupa sár, arcán azonban ragyogó boldogság, amint guggolva két kezével tapicskolta a földet. Nagyon elmerült abban, amit csinált, fel sem nézett a látogatóira. Gergő közelebb lépett a börtönhöz, s akkor látta, hogy a szőke fruska kipirult arccal műanyag formákba gyömöszöli a sarat, majd az elkészült "süteményt" egy odakészített deszkára fordítja.

- Készen van! - motyogta a kislány boldogan. - Ez anyujé, ez nagypapájé, ez meg a Lajcsi bácsijé!

Gergőben hirtelen feltámadt a harag. Emeséhez akart fordulni, hogy választ követeljen tőle: miért tartanak ketrecben egy ilyen tündéri kislányt? Mielőtt azonban megszólalhatott volna, a szeme sarkából látta, hogy a börtönben valami történt. Az egyik sütemény nem sikerült túl szépre: megrepedt, és a nedves föld szétcsúszott. A következő pillanatban a kislány arca még pirosabb lett a haragtól. Öklöcskéjével a többi sütit is szétnyomta, majd hihetetlen sebességgel nőni kezdett. A ruha recsegett a testén, karja és lába megnyúlt, szőke varkocsai kötélhágcsókká vastagodtak. Gergő rémülten lépett hátra, mert a bűbájketrecben máris egy háromméteres "kislány" állt, aki lassan hatalmas levegőt vett a hisztihez, majd rettenetes hangon bömbölni kezdett.

A hangorkántól megrázkódott a föld. Gergő hanyatt esett, s elfelejtette becsukni a száját, úgy bámulta az üvöltő "csöppséget". A sötétből két álomfvgó rohant elő. Egyikük bosszúsan kezeáe kapta bűbájostorát, legyintett vele, mire tenyerén néhány valódi, cukormázas sütemény jelent meg, papírtákán. Az álomfogó óvatosan, hátulról közelítette meg a hisztiző kislány ketrecét, és a rácsok között a földre tette a csemegét. Mikor hátrébb húzódott, a földrengető bömbölés első hulláma éppen véget ért.

A hatalmas kislány újabb levegőt akart venni, de megérezhette a sütemény illatát. Hökkenten körbefordult, egy-egy lépésével sáresőt fröccsentve a vadászokra, majd vidáman felkacagott.

- Fíncsi! - sikoltotta, s ép oly gyorsan összement kicsire, mint ahogy az imént megnőtt. Sáros kezébe kapta a sűtiket, lekuporodott a rácsok tövébe, és elégedetten nyalogatta az édes krémet.

Őzbűvölő Emese Gergő hóna alá nyült, és felsegítette a holtsápadt fiút.

- Ó Bömbike - mondta közben. - Legalábbis ezt a nevet adtuk neki, mikor sikerült befogni. Teljesen ártalmatlan, csak kicsit zajos, és nem szabad kiengedni, mert játék babának nézne mindenkit.

- Aha! - motyogta a sámántanonc, s tekintetét képtelen volt levenni a kislányról. - Egy szót sem értek az egészből.

- Bömbike rémálom - magyarázta Emese. - Egy éber anyuka álmodta meg, akinek napközben túl sok baja akad az elkényeztetett csemetéjével. Többé azonban Bömbike nem okoz neki álmatlan éjszakákat, mivel a vadászaink befogták, így nyugodtan kialudhatja magát.

Gergő hirtelen kezdett megérteni néhány részletet. Körbefordult, és a tábortűz meg a bujdosó nap derengésében több tucat bűbájketrecet látott.

- Ezek itt mind...?

- Igen, ezek mind rémálmok - bólintott Őzbűvölő Emese. A tábor lakói ezzel foglalkoznak: mi rémálomvadászok vagyunk.