Mack REYNOLDS:
AKI MEG­HÓ­DÍ­TOT­TA A HOL­DAT

A tá­bor­nok előtt há­rom fi­a­tal­em­ber állt fe­szes vi­gyázzál­lás­ban. Hogy kü­lö­nö­sen je­len­tős ügy­ről van szó, azt ab­ból is érez­ték, mert a pa­rancs­nok a szo­kott­nál is ün­ne­pé­lye­seb­ben és ki­mér­teb­ben vi­sel­ke­dett.

– Két év­vel ez­előtt – mon­dot­ta – negy­ven fi­a­tal­em­ber je­lent­ke­zett ön­ként egy kü­lön­le­ge­sen ve­szé­lyes fel­adat­ra, azon­ban csak hat hó­nap­pal ez­előtt tud­ták meg, hogy mi e fel­adat lé­nye­ge. Önö­ket hár­mu­kat a kö­zül a 32 em­ber kö­zül vá­lasz­tot­tuk ki, akik még élet­ben van­nak a negy­ven­ből. Fi­gyel­mez­te­tem önö­ket: most még vissza­lép­het­nek. Ez az utol­só al­ka­lom! A há­rom fi­a­tal­em­ber – Ga­bovsz­ky, Ste­vens és Evans né­mán állt. A tá­bor­nok foly­tat­ta.

– Fi­gyel­mez­te­tem önö­ket, hogy Stod­dard­nak, McC­lay­nek és Bent­ley­nek nem si­ke­rült…

A há­rom ki­vá­lasz­tott né­mán né­zett egy­más­ra. A csend szin­te nyo­masz­tó­vá vált.

– Rend­ben van – tör­te meg is­mét a tá­bor­nok a csen­det –, te­hát ma­guk in­dul­nak. A hely­zet a kö­vet­ke­ző: ed­dig majd­nem száz vi­lág­űr­ra­ké­tát lőt­tünk ki, va­la­mennyit a Hold Alphon­sus nevű krá­te­ré­be irá­nyí­tot­tuk. Meg­ál­la­pí­tot­tuk, hogy bár a ki­lőtt ra­ké­tá­nak mint­egy a fele el­ju­tott a Hold­ra, de csak 16 esett le az Alphon­sus krá­ter­ben.

Mint tud­ják, há­rom­fé­le ra­ké­tát bo­csá­tot­tunk út­nak. A „Nep­tun IX” va­ló­já­ban csak kí­sér­le­ti ra­ké­ta volt, a ra­ko­má­nya ke­vés, és mi­vel a fé­ke­zés­hez is ke­vés üzem­anya­ga ma­radt, va­ló­szí­nű­leg szétzú­zó­dott a le­szál­lás­kor. Az Alphon­sus­ba két ilyen ra­ké­ta ér­ke­zett meg. A „Nep­tun XII”, a te­her­szál­lí­tó ra­ké­tánk. Eb­ből a faj­tá­ból több mint nyolc­va­nat lőt­tünk ki, és a meg­ál­la­pí­tá­sunk sze­rint 14 le is szállt a ki­tű­zött cé­lon. A „Nep­tun XIII” csak mint­egy 90 kg ra­ko­mányt visz ma­gá­val és egy pi­ló­tát. Ed­dig há­rom ilyen ra­ké­ta in­dult el – de egy sem ér­ke­zett meg az Alphon­sus­ba… Van va­la­mi kér­dé­sük?

– Mi tör­tént ve­lük? – kér­dez­te hal­kan Evans.

– McC­lay had­nagy ra­ké­tá­ja fel­rob­bant, ami­kor el­hagy­ta s föl­di lég­kört. Hogy Bent­ley ka­pi­tánnyal mi tör­tént, nem tud­juk. Te­le­szkóp­ja­ink nem tud­tak fel­vi­lá­go­sí­tást adni ar­ról, hogy va­jon egy­ál­ta­lán el­ér­te-e a Hol­dat, azt vi­szont meg­ál­la­pí­tot­tuk, hogy Stod­dard őr­nagy le­szállt az Ar­za­chel krá­ter­ben. Ez mint­egy 70 km re van az ere­de­ti ren­del­te­té­si hely­től. Nem tud­juk, si­ke­rült-e élet­ben ma­rad­nia… Nyolc nap­ra van oxi­gén­je. Van még kér­dé­sük?

Mi­vel mind­hár­man hall­gat­tak, a tá­bor­nok foly­tat­ta.

– A há­rom­lép­csős ra­ké­ta első lép­cső­je há­rom má­sod­perc alatt ég ki. Ez mint­egy 10 km ma­gas­ra vi­szi önö­ket. A má­so­dik lép­cső se­gít­sé­gé­vel el­hagy­ják a Föld lég­kö­rét. A gyor­su­lás ide­je mind­össze 8 má­sod­perc. Az Önök ra­ké­tá­i­nak a gyor­su­lá­si ide­jét az ed­di­gi ra­ké­tá­ké­nál kis­sé rö­vi­debb­re vet­tük, hogy elég üzem­anyag­juk ma­rad­jon a Hol­don való ki­kö­tés­re. Ugyan­eb­ből a ok­ból az oxi­gén­kész­le­tet is csök­ken­tet­tük… csak hat nap­ra lesz ele­gen­dő. Ha si­ke­rül az Alphon­sus­ba el­jut­ni­ok – ez amúgy is elég lesz. Ha nem si­ke­rül… ak­kor ta­lán jobb is, ha ke­ve­sebb az oxi­gén. Ilyen­for­mán, bár az oxi­gén ro­vá­sá­ra, de több üzem­anya­got tud­nak ma­guk­kal vin­ni. Ez a ma­nő­ve­re­zés­hez nagy se­gít­sé­get je­lent… Ura­im! Az in­du­lá­sig még tíz per­cük van!

Va­la­mennyi­en a start­hely­re si­et­tek. A ra­ké­ták ki­lö­vő­he­lye ma­gas hegy te­te­jén állt. A ha­tal­mas, há­rom­lép­csős ra­ké­ták fan­tasz­ti­kus szi­var­ként me­red­tek az égre a tíz mé­ter vas­tag vas­be­ton tar­tó­osz­lo­pok, kö­zül. Ste­vens fel­má­szott az áll­vány­za­ton, és be­kú­szott az Ali­ce pi­ló­ta­fül­ké­jé­be. Ali­ce-nek ne­vez­te el ma­gá­ban a ra­ké­tá­ját, amely va­ló­ság­gal el­tűnt a ha­tal­mas má­so­dik lép­cső gyom­rá­ban. A sze­me sar­ká­ból lát­ta, hogy Ga­bovsz­ky és Evans is ugyan­így tesz.

Az Ali­ce hát­ra­nyi­la­zott szár­nyai alig lát­szot­tak ki a má­so­dik lép­cső­ből, a má­so­dik lép­csőt pe­dig ma­gát is mé­lyen be­ágyaz­ták az első lép­cső­be. El­he­lyez­ke­dett. A be­já­ra­ti nyí­lást el­zár­ta. Be­szí­jaz­ta ma­gát a gyor­su­lás-szék­be… Várt!…

Még há­rom per­ce ma­radt az in­du­lá­sig… Az élet­ösz­tön ek­kor fel­lán­golt ben­ne. Nem! Ez őrült­ség! Nem sza­bad el­in­dul­nia! Egy­szer­re vi­lá­gos­sá vált ben­ne, hogy amit tesz, az tu­laj­don­kép­pen ön­gyil­kos­ság, hogy ami­kor erre a kü­lön­le­ges fel­adat­ra je­lent­ke­zett – va­ló­já­ban ön­gyil­kos­sá­got kö­ve­tett el! A hom­lo­kát ki­ver­te a ve­rí­ték. Nem hal­lot­ta, nem is hall­hat­ta a ra­ké­tát in­dí­tó har­sány ve­zény­szót. Csak érez­te: a gép meg­re­meg, és el­sö­té­te­dett előt­te a vi­lág. A gyor­su­lás ha­tal­mas nyo­má­sát ki­egyen­lí­tő be­ren­de­zés mű­köd­ni kez­dett, a tes­té­re egyen­le­tes el­len­nyo­más ne­he­ze­dett, hogy az agy meg­kap­ja a szük­sé­ges vér­mennyi­sé­get.

A világűrben

Amíg ma­gá­hoz tért, el­telt egy-két perc. Az in­dí­tás nyil­ván jó­val na­gyobb gyor­su­lás­sal tör­tént, mint ami­nek el­vi­se­lé­sé­re tre­ní­roz­ták. Ali­ce még min­dig füg­gő­le­ge­sen rö­pült, de Ste­vens tud­ta, hogy az au­to­ma­ti­kus irá­nyí­tó szer­ke­zet csak­ha­mar be­ál­lít­ja a ki­szá­mí­tott röp­pá­lyá­ra a gé­pet. A meg­fi­gye­lő-nyí­lás­ban fel­tűnt a Hold, amely felé négy na­pig rö­pül majd. A ra­ké­ta el­ér­te a má­sod­per­cen­kén­ti kb. 11 km-es se­bes­sé­get, azt a se­bes­sé­get, amellyel ki tud­ja sza­kí­ta­ni ma­gát a Föld von­zás­kö­ré­ből. Több mint 300 000 km-t kell meg­ten­nie, amíg el­éri a Hold von­zás­kö­rét. És ek­kor ér­ke­zik el az uta­zás kri­ti­kus sza­ka­szá­hoz. Va­jon elég üzem­anya­ga ma­rad-e ah­hoz, hogy a több mint 80 000 km-es zu­ha­nás után a ra­ké­tát le­fé­kez­ze és az Alphon­sus krá­ter­be irá­nyít­sa? Mert ha más­hol köt ki, az a biz­tos ha­lál.

Amíg gon­do­la­ta­i­ban idá­ig el­ju­tott, ad­dig­ra a ra­ké­ta már sza­ba­don rö­pült a röp­pá­lya meg­ha­tá­ro­zott vo­na­lán. Ste­vens meg­nyu­go­dott. Bár még min­dig a gyor­su­lás-szék­be volt szí­jaz­va, nem moz­dult, még­is érez­te, hogy súly­ta­lan, és súly­ta­lan ma­rad mind­ad­dig, amíg csak a mo­tort újra be nem kap­csol­ja.

Fel­emel­te a ke­zét, hogy el­tol­ja a plasz­tik­ab­la­kot fedő pán­cél­le­mezt. A kar­ja az acél­fal­ba ütő­dött. A tel­jes súly­ta­lan­ság­hoz még nem al­kal­maz­ko­dott tel­je­sen – bár a Föl­dön ezt is so­kat gya­ko­rol­ták.

Ki­né­zett az ab­la­kon. Ko­rom­sö­tét vet­te kö­rül. Vi­lá­go­san lát­szott a ha­tal­mas Föld, a kon­ti­nen­sek kör­vo­na­lai, az óce­á­nok. A fel­hők oly­bá tűn­tek, mint a hó­sip­ka a he­gyek or­mán. Ra­gyo­gó csil­la­gok szik­ráz­tak a gép kö­rül. Bal­kéz fe­lől a Nap su­gár­öve va­kí­tott. Fény­lő gyű­rű, az ún. halo vet­te kö­rül. Ez a nap­ko­ro­na, amely a Nap fény­lő fel­szí­nén, a kro­mo­szfé­rán kí­vül van. A Föld­ről csak a tel­jes nap­fo­gyat­ko­zás­kor lát­ha­tó.

Egyen­sú­lyo­zó szer­ve – a bel­ső fül­ben el­he­lyez­ke­dő fi­nom fo­lya­dék­kal töl­tött ív­já­ra­tok – fel­mond­ta a szol­gá­la­tot. Erre kü­lön­ben ele­ve fi­gyel­mez­tet­ték az or­vo­sok. A töb­bi szerv ha­ma­rabb al­kal­maz­ko­dik a meg­vál­to­zott vi­szo­nyok­hoz.

Eszé­be ju­tott az első re­pü­lő­út­ja. 12 éves gyer­mek volt ak­kor. Ahogy a gép fel­szállt, kü­lö­nös ér­zé­sek ha­tal­ma­sod­tak el raj­ta, fur­csa volt lát­ni a vá­rost, a föl­de­ket maga alatt el­su­han­ni. De az­u­tán ha­mar meg­szok­ta, és ta­lán már egy kis­sé unal­mas­nak is ta­lál­ta. Va­la­hogy most is ez tör­tént. A lát­ványt, amely kö­rül­vet­te, ha­ma­ro­san meg­szok­ta, és most már csak arra gon­dolt, ho­gyan töl­ti el eb­ben a zár­ká­ban a négy na­pot?

Az üzem­anyag­tar­tály mu­ta­tó­já­ra pil­lan­tott. A mu­ta­tó jel­zett. Sok lesz vagy ke­vés? Hon­nan tud­hat­ná? Az at­tól függ, mennyi kor­rek­ci­ó­ra lesz szük­sé­ge, hogy az Alphon­sus­ba jus­son. Ez Stod­dard őr­nagy sor­sát jut­tat­ta az eszé­be. Mi tör­tén­he­tett vele? A Hold­ra el­ju­tott – de nem az Alphon­sus­ban kö­tött ki. Mit is mon­dott a tá­bor­nok? Igen! Az Ar­za­chelben!

Va­jon Ali­ce Stod­dard tud­ja-e, hogy a fér­je meg­halt? Nem, bi­zo­nyá­ra nem tud­ja, hi­szen nem tud­ja azt sem, hogy mi­fé­le fel­ada­tot vál­lal­tak ők. Azt hi­szi, hogy egy­sze­rű­en re­pü­lő­tisz­tek.

Arra tö­re­ke­dett, hogy gon­do­la­ta­it el­te­rel­je Ali­ce Stod­dard­ról – de hi­á­ba. Hi­szen min­dig is ő volt a leg­fon­to­sabb a szá­má­ra. Nos, min­dig ő volt… ta­lán so­sem lesz töb­bé…

Eszé­be ju­tot­tak az Ali­ce-val töl­tött évek. Vagy hat­szor is el kel­lett ha­lasz­ta­ni­ok az es­kü­vő­jü­ket. Utol­já­ra egy év­vel ez­előtt is. Ak­kor is el­ve­zé­nyel­ték, tit­kos meg­bí­za­tás­sal. Ali­ce-nak nem mond­ha­tott sem­mit, csak azt, hogy az es­kü­vő­jü­ket egye­lő­re is­mét el kell ha­lasz­ta­ni. És ami­kor újra ta­lál­koz­tak, Ali­ce már Stod­dard­né volt…

Eh, de ne gon­dol­junk a múlt­ra, el­len­őrizzük in­kább a ra­ko­mányt.

A „Nep­tun XIII” tí­pu­sú ra­ké­ta kb. 150 kg te­her­rel rö­pült. Ebi­ből 60 kg ma­gá­nak Ste­vens­nek a sú­lya. Az utol­só na­pok­ban még ala­po­san le­fo­gyasz­tot­ták, hi­szen min­den deka szá­mít! Az űr­ha­jó­sok mind so­vány em­be­rek. A víz- és az éle­lem­kész­let a leg­szű­kö­sebb. Ép­pen csak annyi, hogy ne éhez­zen és ne szom­jaz­zon túl­sá­go­san a négy­na­pos úton.

Ha sze­ren­csé­sen meg­ér­ke­zik, ott úgy­is ta­lál. Ha meg nem…

Most már tel­je­sen jól érez­te ma­gát, hi­szen az egyen­le­tes se­bes­ség – bár­mi­lyen nagy is az – sem­mi­fé­le kel­le­met­len tü­ne­tet nem okoz. Csak a gyor­su­lás az, ami meg­vi­se­li a szer­ve­ze­tet, a se­bes­ség vál­to­zá­sa.

El­tol­ta a má­sik ab­la­kot fedő pán­cél­le­mezt is. Azon az ol­da­lon ha­son­ló kép tá­rult elé­be. Ta­lán az ab­lak­kal tör­tént va­la­mi baj Stod­dard gé­pén? Sok vita folyt afe­lől, hogy a plasz­tik bír­ja-e majd a nagy nyo­mást? Ta­lán Stod­dard gé­pén – be­tört az ab­lak, és emi­att nem tol­hat­ta el a zá­ró­le­mezt – és így nem is tá­jé­ko­zód­ha­tott meg­fe­le­lő­en? Ki tud­hat­ja?

De Stod­dard – és Ali­ce – er­ről újra csak ő ju­tott az eszé­be. Nem tud­tak össze­me­le­ged­ni. A há­zas­sá­guk el­ha­mar­ko­dott­nak bi­zo­nyult. De túl­sá­go­san is büsz­kék vol­tak ah­hoz, hogy ezt be­lás­sák és el­vál­ja­nak.

Az idő las­san múlt. Szá­má­ra meg­szűnt a nap­pal és az éj­sza­ka. Alig iha­tott és majd­nem sem­mit sem ehe­tett. Nem te­he­tett mást: ült és gon­dol­ko­dott, időn­ként pe­dig el­szunnyadt.

Így telt el a négy nap…

Megérkezés a Holdra

Bár Ste­vens nem érez­te a se­bes­sé­get, de va­la­hogy még­is érez­te (mert tud­ta), hogy a ra­ké­ta se­bes­sé­ge las­san­ként csök­ken, majd mi­után át­lép­te a Föld és a Hold von­zás­kö­ré­nek „sem­le­ges” zó­ná­ját, is­mét fo­ko­zód­ni kez­dett. A gép most már nem a Föld­ről emel­ke­dik „fel­fe­lé”, ha­nem a Hold felé zu­han „le­fe­lé”. A mű­sze­rek azt mu­tat­ták, hogy most mint­egy 6000 km-re van csak a Hold fel­szí­né­től.

A mo­tort még ko­rai vol­na be­kap­csol­ni, ha a fé­ke­zést si­ke­re­sen akar­ja össze­köt­ni az Alphon­sus felé való ma­nő­ve­re­zés­sel.

Fe­szül­ten fi­gyelt, mind­két ab­la­kon szem­mel tar­tot­ta a hold­fel­színt. Ész­re­vet­te a Pto­le­ma­e­ust, a Hold leg­jel­lem­zőbb gyű­rűs­hegy­sé­gét, amely­nek 185 km az át­mé­rő­je és 25 000 km² a bel­ső te­rü­le­te. A Cla­vi­us en­nél sok­kal na­gyobb: a he­lyen­ként 5000 m ma­ga­san emel­ke­dő gyű­rű­je 40 000 km² te­rü­le­tet zár be. Tá­vo­labb fel­fe­dez­te az Ar­za­chel krá­te­rét is, amely­ben Stod­dard le­szállt. A krá­ter át­mé­rő­je mint­egy 130 km. És nem sok­kal tá­vo­labb lát­ha­tó tőle az uta­zás cél­ja: az Alphon­sus krá­ter. Kö­rül­be­lül ugyan­ak­ko­ra, mint az Ar­za­chel, de a kö­ze­pé­ből egy hegy­csúcs emel­ke­dik ki.

El­ér­ke­zett az ide­je, hogy át­ve­gye a ra­ké­ta irá­nyí­tá­sát. Most már be kell kap­csol­nia a mo­tort, a gé­pet tal­pá­val a hold­fel­szín felé kell for­dí­ta­ni, és a kel­lő pil­la­nat­ban meg­in­dí­ta­ni a ra­ké­ta­fék mű­kö­dé­sét. A má­sod­per­cek­re ki­szá­mí­tott üzem­anyag he­lyes fel­hasz­ná­lá­sa dön­ti el az élet vagy a ha­lál kér­dé­sét!

El­ha­tá­roz­ta, hogy in­kább el­vi­se­li az egy­re nö­vek­vő gyor­su­lás okoz­ta meg­ter­he­lést, de csak ak­kor kap­csol­ja be a fék­be­ren­de­zést, ami­kor már pon­to­san az Alphon­sus fö­lött lesz. A le­szál­lás­hoz így még két per­ce ma­rad.

Ke­zé­vel meg­mar­kol­ta az in­dí­tó fo­gan­tyú­ját, és fe­szül­ten fi­gyelt. A gép óri­á­si se­bes­ség­gel zu­hant, a hold­fel­szín szin­te kéz­zel­fog­ha­tó tá­vol­ság­ból ro­hant fe­lé­je. A füle zú­gott, a sze­me előtt fe­ke­te ka­ri­kák tán­col­tak.

Most! Meg­húz­ta a fo­gan­tyút és a ra­ké­ta mo­tor­ja fel­bő­gött. Ha­tal­mas láng­su­gár lö­vellt ki a gép al­já­ból, és Ste­vens úgy érez­te, hogy fe­jé­ben pat­ta­ná­sig fe­szül­nek az erek. Az előbb fe­ke­te, most vö­rös ka­ri­kák tán­col­tak a sze­me előtt. Meg­ér­ke­zett! Akár­mi­lyen hi­he­tet­le­nül hang­zik is, meg­ér­ke­zett! Neki si­ke­rült az, ami előt­te sen­ki más­nak. Két­ség­te­le­nül a ki­je­lölt he­lyen, az Alphon­sus krá­ter­ben van. Az Ali­ce nyu­god­tan áll hid­ra­u­li­kus ru­gó­zá­sú lá­ba­in a krá­ter fi­nom fö­ve­nyén.

A gyor­su­lás okoz­ta ha­tal­mas nyo­mást most is­mét az ala­csony nyo­más vál­tot­ta fel. Ez már a Hold von­zó­ere­je kel­tet­te ne­héz­sé­gi erő ha­tá­sa volt: a Föld ne­héz­sé­gi ere­jé­nek csak mint­egy ha­tod­ré­sze. Ez azon­ban már nem volt szo­kat­lan a szá­má­ra. A súly­ta­lan­ság­ban hoz­zá­szo­kott a ki­sebb gra­vi­tá­ci­ó­ban való moz­gás­hoz.

Itt va­gyok te­hát – ez volt az első gon­do­la­ta. De most az­u­tán nincs idő az el­mél­ke­dés­re, az ül­dö­gé­lés­re. Ke­vés az oxi­génem, csak 48 órá­ra ele­gen­dő. És éle­lem­ről is gon­dos­kod­nom kell.

Ki­né­zett a plasz­tik ab­la­ko­kon. A lát­vány nem is volt szo­kat­lan. Mint­ha csak va­la­me­lyik föl­di si­va­tag­ban szállt vol­na le. A krá­tert kö­rül­ve­vő mint­egy 3000 m ma­gas hegy­lánc szag­ga­tott vo­na­la ér­de­ke­sen raj­zo­ló­dott az ég­bolt­ra. Cso­dá­la­tos si­va­tag, cso­dá­la­tos a maga el­ha­gya­tott­sá­gá­ban, né­ma­sá­gá­ban.

Elő­vet­te a kis táv­csö­vet, és át­für­kész­te az Alphon­sus fel­szí­nét. A tá­bor­nok azt mond­ta, hogy 14 te­her­szál­lí­tó ra­ké­ta kö­tött itt ki. Ha Ga­bovsz­ky és Evans is meg­ér­ke­zett – az ti­zen­hat. Becs­lé­se sze­rint az Ali­ce kb. 50 km-nyi­re ért föl­det a krá­tert kö­rül­ve­vő he­gyek­től, ez azt je­len­ti, hogy a kö­zép­pont­ban emel­ke­dő kis csúcs­tól 10–15 km-nyi­re van. Szin­te nem is vá­laszt­hat­ta vol­na ki job­ban a le­szál­lás he­lyét.

Az egyik te­her­szál­lí­tó ra­ké­tát csak­nem azon­nal fel­fe­dez­te. Kb. 7 km-nyi­re fe­küdt egy „Nep­tun XII”-es tí­pu­sú gép, kék szí­nű volt, te­hát éle­lem, víz, or­vo­si fel­sze­re­lés és egyéb hasz­ná­la­ti tár­gyak van­nak ben­ne. Meg­könnyeb­bül­ten só­haj­tott fel, és az első gon­do­la­ta az volt, hogy azon­nal in­dul, mert már na­gyon éhes és szom­jas volt.

A meg­fon­to­lás azon­ban csak­ha­mar fe­lül­ke­re­ke­dett ben­ne, és to­vább foly­tat­ta a ku­ta­tást. Még há­rom ra­ké­tát fe­de­zett fel, se­hol sem lát­ta azon­ban Ga­bovsz­ky vagy Evans ra­ké­tá­ját. Fé­le­lem fog­ta el, az egye­dül­lét ér­zé­se. Kis­sé meg­nyu­go­dott, ami­kor mint­egy 20 km tá­vol­ság­ban fel­fe­de­zett egy sakk­táb­la min­tá­za­tú­ra fes­tett ra­ké­tát. A sa­ját lét­fenn­tar­tá­sa ér­de­ké­ben ez volt a leg­fon­to­sabb fel­fe­de­zés, fon­to­sabb, mint az éle­lem vagy akár a víz is.

Né­mi­leg meg­nyu­god­va ké­szü­lő­dött a ki­szál­lás­ra. Ki­ol­doz­ta ma­gát a gyor­su­lás-szék­ből, és ma­gá­ra öl­töt­te a bú­vár­ru­há­hoz ha­son­ló vi­lág­űr-öl­tö­zé­ket. So­kat gya­kor­la­toz­tak eb­ben az or­mót­lan fel­sze­re­lés­ben, kí­ván­csi volt, hogy fog be­vál­ni a Hol­don.

Amíg öl­tö­zött, gon­do­la­tai új­ból és új­ból vissza­tér­tek a két baj­tár­sá­hoz. Mi tör­tén­he­tett ve­lük? Le­het, hogy lá­tó­tá­vo­lon kí­vül száll­tak le, le­het, hogy a kö­zé­pen emel­ke­dő csúcs ta­kar­ja el őket. Per­sze, jobb vol­na, ha mind­hár­man egy­szer­re lép­het­né­nek ak­ci­ó­ba, de­hát hi­á­ba, el kell kez­de­nie egye­dül.

Meg­et­te az utol­só két sze­let cso­ko­lá­dét, és rö­vid ha­bo­zás után meg­it­ta a ma­ra­dék né­hány korty vi­zet is. Az­u­tán a me­cha­ni­kus kar se­gít­sé­gé­vel fel­vet­te az át­lát­szó plasz­tik­si­sa­kot, rög­zí­tet­te a zá­ró­csa­va­ro­kat, be­kap­csol­ta az oxi­gén­sze­le­pet és ki­nyi­tot­ta az Ali­ce ol­da­lá­ban levő kis ke­rek aj­tót.

Harc az életért

Le­eresz­tet­te a kö­tél­hág­csót, ki­bújt az aj­tó­nyí­lá­son és el­kez­dett mász­ni le­fe­lé. Vagy tíz mé­ter­re le­he­tett a ta­laj­tól, ami­kor a bal­eset be­kö­vet­ke­zett.

Mind­egy, mi volt az oka, utóbb sem tud­ta pon­to­san meg­ál­la­pí­ta­ni, hogy tu­laj­don­kép­pen mi­től bo­rult fel a ra­ké­ta. Ta­lán az egyik lába bi­zony­ta­lan ta­la­jon állt? Min­den­eset­re Ste­vens még a fél­úton sem volt le­fe­lé, ami­kor úgy érez­te, hogy zu­han­ni kezd. Még esés köz­ben át­vil­lant az agyán, hogy sze­ren­csé­re a Hol­don van: a Föl­dön ki­tör­né a nya­kát… itt ta­lán meg­ússza. Könnye­dén zu­hant – hi­szen ki­csi a gra­vi­tá­ció –, szin­te le­beg­ve. Ami­kor föl­det ért, min­den ere­jé­vel ol­dal­ra hen­ge­re­dett, hogy ki­ke­rül­jön a rázu­ha­nó gép alól.

Majd­nem si­ke­rült! A gép szár­nya azon­ban még­is el­ta­lál­ta a kö­nyö­ke fe­lett a bal kar­ját. Éles fáj­dal­mat ér­zett, és re­cse­gést hal­lott. Az aj­ká­ba ha­ra­pott és az arca el­torzult a kín­tól. El­tört a ka­rom! – ez volt az első gon­do­la­ta. Hosszú per­ce­kig moz­du­lat­la­nul és sá­pad­tan fe­küdt az Alphon­sus krá­ter ho­mok­ján.

El kell men­nem a kék ra­ké­tá­hoz. Az csak 7 km-re van, ez a Hol­don nem nagy tá­vol­ság, könnyű meg­ten­ni. Ott van éle­lem, víz és köt­szer. El tu­dom lát­ni a ka­ro­mat és né­hány na­pig pi­he­nek. Az­alatt tár­sa­im csak fel­fe­dez­nek. Csak sem­mi pá­nik, sem­mi két­ség­be­esés!

A né­hány na­pos pi­he­nő gon­do­la­ta csá­bí­tot­ta, de az­tán még­is eszé­be ju­tott, hogy ez az el­gon­do­lás meg­va­ló­sít­ha­tat­lan, sőt meg­va­ló­sí­tá­sa: a biz­tos ha­lál. A Hol­don ugyan­is a nap­pa­lok és az éj­sza­kák 14–14 na­pig tar­ta­nak. A nap­pal már a vége felé jár. Szán­dé­ko­san vá­lasz­tot­ták a le­szál­lás­ra ezt az időt, a nagy hő­mér­sék­let­in­ga­do­zás mi­att ugyan­is más­kor nem száll­hat ki em­ber élve a ra­ké­tá­ból. „Dél­ben” ugyan­is jó­val száz fok fö­löt­ti hő­ség tom­bol, nap­nyug­ta után pe­dig a hő­mér­sék­let a fagy­pont alat­ti 50–60 fok­ra száll alá ro­ha­mo­san. Az em­be­ri te­vé­keny­ség te­hát csak a nap­kel­te utá­ni és a nap­nyug­ta előt­ti idő­szak­ban le­het­sé­ges a sza­bad­ban. Más­kép­pen kell te­hát a ren­del­ke­zé­sé­re álló rö­vid időt fel­hasz­nál­ni!

Ezért úgy dön­tött: még­sem az azon­na­li el­ső­se­gély­nyúj­tás az első. Tö­rött bal­kar­ját – amennyi­re csak a vi­lág­űr-ruha meg­en­ged­te – rög­zí­tet­te, és el­in­dult a sakk­táb­la min­tá­jú ra­ké­ta felé.

Az űr­ha­jós ru­hát úgy ter­vez­ték, hogy ab­ban, na­gyo­kat ugor­va kell köz­le­ked­ni a Hol­don, vi­szont sok­kal gyor­sab­ban le­het ha­lad­ni ben­ne, mint a föl­dön jár­va. Pár perc­nyi ug­rá­lás azon­ban meg­győz­te ar­ról, hogy ez a köz­le­ke­dé­si mód nem vi­sel­he­tő el tö­rött kar­ral. Vé­gül is a já­rás­nak egy olyan mód­ját ala­kí­tot­ta ki, amely át­me­net volt a kor­cso­lyá­zás és a hosszú lé­pés kö­zött. Így még min­dig gyor­sab­ban ha­ladt, mint a föl­di já­rás_; de lé­nye­ge­sen las­sab­ban an­nál az ug­rá­ló mód­szer­nél, ami­lyet a hold­bé­li já­rás­ra el­ter­vez­tek.

Még min­dig meg­le­he­tő­sen me­leg volt. Elég me­leg ah­hoz, hogy rö­vi­de­sen eszé­be jus­son: mi­lyen ke­vés vi­zet ivott az utób­bi, na­pok­ban. A szá­ja ha­ma­ro­san ki­szá­radt, nyel­ve mint a szá­raz tap­ló ta­padt a száj­pad­lá­sá­hoz. És min­den lé­pés­sel tá­vo­lo­dott az éle­lem és a víz for­rá­sá­tól! Mert most már a gyom­ra is ala­po­san kor­gott az éh­ség­től.

Vissza­for­dul­jon? Nem, csak elő­re! Vég­te­len­nek tűnő órá­kig tar­tott ez a kí­nos ván­do­rút a hold­bé­li si­va­tag­ban, köz­ben még meg kel­lett mász­nia egy köz­be­eső mi­ni­a­tűr krá­tert is. Ez nem is lát­szott a ra­ké­tá­ból. De az ő hely­ze­té­ben ez a né­hány mé­ter má­szás is na­gyon fá­rasz­tó volt. A kar­ja ke­gyet­le­nül saj­gott. Mi­től van ez a kis krá­ter az út­já­ban?… A krá­ter fe­ne­kén fém­tör­me­lék csil­lant… Hi­szen ezt a krá­tert az em­ber ké­szí­tet­te! Ide zu­hant le az egyik kí­sér­le­ti „Nep­tun IX”! Eb­ből is lát­ta, mi lett vol­na be­lő­le, ha a gépe nem mű­kö­dik jól, és nem tud fé­kez­ni. Ta­lán így járt az Ar­za­chelben Stod­dard is?

Po­ko­li­an me­le­ge volt már a meg­eről­te­tés­től, és a gon­do­la­tok va­dul ker­ge­tődz­tek az agyá­ban. Ek­kor döb­bent rá arra is, hogy hi­szen most már Ali­ce öz­vegy! Ali­ce sza­bad! Va­jon sze­ret-e még en­gem, Ste­venst?

Gon­do­la­ta­it erő­szak­kal az adott hely­zet­re igye­ke­zett össz­pon­to­sí­ta­ni. Ke­se­rű­en ne­ve­tett. Iga­zán, most a leg­idő­sze­rűbb Ali­ce-ra gon­dol­nom, ami­kor az éle­tem nem ér egy lyu­kas mo­gyo­rót sem! A kar­ja ret­te­ne­te­sen saj­gott. Hi­bát kö­vet­tem el! – gon­dol­ta. Még­is a kék ra­ké­tá­hoz kel­lett vol­na men­nem. Ott rög­zít­het­tem vol­na a ka­ro­mat, mor­fi­u­mot ve­het­tem vol­na be, és ak­kor ezt az utat fáj­da­lom nél­kül, te­hát gyor­san te­het­tem vol­na meg. De most már nem te­he­tek mást.

És vég­re! A sakk­táb­la­min­tás ra­ké­ta ott fe­küdt az orra előtt.

Ez a 20 km-es út, amit ren­des kö­rül­mé­nyek kö­zött más­fél-két óra alatt tett vol­na meg, a vég­ső­kig ki­me­rí­tet­te. Úgy érez­te, hogy leg­alább 50 km-t ment.

A ra­ké­ta sér­tet­len­nek lát­szott. A „Nep­tun XII”-esek egy ton­na ra­ko­mányt szál­lí­tot­tak. Mi­vel nem volt raj­tuk em­ber, a gyor­sí­tá­su­kat nem kor­lá­toz­ta sem­mi. Így az üzem­anya­got is job­ban ki­hasz­nál­hat­ták, te­hát több hasz­nos te­her fért rá­juk.

Ste­vens a ru­ha­ujj­hoz rög­zí­tett fém ma­ni­pu­lá­tor se­gít­sé­gé­vel le­csa­var­ta a ra­ké­ta or­rán levő le­mezt, majd meg­húz­ta az alat­ta levő fo­gan­tyút. Erre a ra­ké­ta egész orr-bo­rí­tá­sa le­vált, és lát­ha­tó­vá vált a törzs­ben a ru­gal­mas fel­füg­gesz­tés pók­há­ló szö­ve­dé­ké­ben el­he­lye­zett mi­ni­a­tűr trak­tor.

Ste­vens jól is­mer­te a ti­tá­ni­um öt­vö­zet­ből ké­szült könnyű, mind­össze 250–300 kg sú­lyú gé­pet. Az al­ko­hol és fo­lyé­kony oxi­gén ke­ve­ré­ké­vel mű­kö­dő ma­si­na a tech­ni­ka va­ló­sá­gos cso­dá­ja volt. Ste­vens ál­dot­ta an­nak az em­ber­nek az eszét, aki a ra­ké­ta fel­nyi­tá­sát és ki­ra­ká­sát ki­eszel­te. Mind­ez olyan egy­sze­rű és könnyű volt, hogy egy gyer­mek is el­vé­gez­het­te vagy egy fel­nőtt – fél­kéz­zel. A trak­tor alig egy óra múl­va üzem­ké­szen állt a krá­ter ta­la­ján.

A kis­gé­pen ülő­hely nem volt, ezt fel­ál­doz­ták a könnyű­ség ér­de­ké­ben. Az üzem­anyag-tar­tá­lyon kel­lett te­hát lo­vag­ló ülés­ben el­he­lyez­ked­ni, és a kor­mány­ke­rék­be ka­pasz­kod­ni. A fél­kezű Ste­vens szá­má­ra így utaz­ni na­gyon kel­le­met­len volt, de nem te­he­tett mást. Fel­ka­pasz­ko­dott rá, és meg­in­dí­tot­ta a mo­tort. Csak a gép egyen­le­tes re­me­gé­sén érez­te, hogy a mo­tor mű­kö­dik, mert han­got nem hal­lott. A Hol­don ugyan­is nincs lég­kör, így ott örö­kös csend ho­nol.

Be­kap­csol­ta a se­bes­sé­get, és a trak­tor lánc­tal­pai meg­in­dul­tak. Ez a lo­vag­lás nem tett jót a kar­já­nak: új­ból he­ve­sen sa­jog­ni kez­dett. Egy órá­ba sem telt az út vissza­fe­lé az Ali­ce-hoz. Ott csak annyit pi­hent, amíg oxi­gén­tar­tályt vál­tott. Noha a fá­radt­ság már na­gyon el­ural­ko­dott raj­ta, de tud­ta, hogy most dől el min­den nem sza­bad el­vesz­te­nie a csa­tát a tes­ti rosszul­lé­te mi­att!

Ez­u­tán a kék ra­ké­tá­hoz kor­má­nyoz­ta a trak­to­rát. Ami­kor oda­ért, erőt vett raj­ta a vágy, hogy fel­nyis­sa a ra­ké­tát és ki­elé­gít­se éhét-szom­ját, csil­la­pít­sa fáj­dal­ma­it. De el­hes­se­get­te ma­gá­tól a kí­sér­tő gon­do­la­tot. Von­ta­tó­kö­te­let akasz­tott a kék ra­ké­ta or­rá­ba, és a kis trak­tor re­meg­ve kezd­te ha­tal­mas ter­hét von­tat­ni. Is­mét egy órát vett igény­be, amíg vissza­ért.

Most már majd­nem össze­esett, így hát nem tud­ta to­vább foly­tat­ni. Fel­nyi­tot­ta a kék ra­ké­tát, be­szállt, le­vet­te a vi­lág­űr-ru­hát.

Ami­kor ma­gá­hoz tért, jó­for­mán sem­mi­re sem em­lé­ke­zett. Nyil­ván evett, ivott és fáj­da­lom­csil­la­pí­tót is vett be, mert job­ban érez­te ma­gát. És a kar­ja is sín­hez volt rög­zít­ve. Úgy lát­szik, mi­előtt el­ájult vol­na, még volt annyi ere­je, hogy a leg­szük­sé­ge­seb­be­ket meg­csi­nál­ja. Az órá­já­ra né­zett. Új­ból el­telt két óra.

Elő­vet­te a táv­csö­vet és új­ból vé­gig­für­kész­te a te­re­pet. Hol le­het Ga­bovsz­ky és Evans? Se­hol sem lát­ta őket. Ha itt vol­ná­nak, ha él­né­nek, már je­lent­kez­tek vol­na. Ha él­né­nek! És ha él­nek ugyan, de meg­sé­rül­tek vagy te­he­tet­len­né vál­tak?! A nap al­kony­ba haj­lik – men­tő­ak­ci­ó­ra nincs már idő. Ke­se­rű do­log ez, hisz csak arra gon­dol­hat, hogy ön­ma­gát he­lyez­ze biz­ton­ság­ba.

Táv­csö­vé­vel fel­ku­tat­ta azo­kat a he­lye­ket, ahol az első íz­ben is lát­ta a ra­ké­tá­kat. Ez­út­tal egy zöld szí­nű ra­ké­ta ér­de­kel­te. Fel is fe­dez­te. Elég messze volt, de még el­ér­he­tő tá­vol­ság­ban. Meg­töl­töt­te a trak­tor üzem­anyag­tar­tály­át, és is­mét út­nak in­dult.

A hő­ség, amely né­hány órá­val ez­előtt még annyi­ra kí­noz­ta, már meg­szűnt. Tud­ta, hogy nap­nyug­ta után vi­lá­gí­tá­sa ugyan lesz, hi­szen a Föld fé­nye a Hol­don kö­rül­be­lül hat­van­szor olyan erős, mint a Hold fé­nye a Föl­dön – de a hi­deg el­len nem tud a sza­bad­ban vé­de­kez­ni. Te­hát a dön­tő a hi­deg el­le­ni csa­ta.

Hat-hét órá­val ké­sőbb a zöld ra­ké­ta is ott he­vert a kék mel­lett. Jó lett vol­na még egy pár ra­ké­tát össze­szed­ni, de nem tud­ta, ho­gyan fut­ja az idő­ből. Biz­ton­sá­go­sabb­nak lát­szott, ha már most össze­ál­lít­ja a vég­le­ges tá­bort.

Zse­ni­á­lis mű­sza­ki szer­kesz­tők ol­dot­ták meg azt a fel­ada­tot, hogy a ki­ürí­tett ra­ké­ták­ból ho­gyan le­het ké­nyel­mes la­kó­he­lyet épí­te­ni a leg­mos­to­hább égi­tes­te­ken is. És mind­ezt úgy, hogy ne ve­gyen nagy tes­ti erő­fe­szí­tést igény­be. Csak így si­ke­rült Ste­vens­nek a trak­tor se­gít­sé­gé­vel mind­ezt el­vé­gez­nie.

Az Ali­ce-t nem szed­te szét, ta­lán ké­sőbb még vissza­tér­het vele a Föld­re. Ah­hoz per­sze, hogy vissza­tér­hes­sen, előbb egy cso­mó vö­rös ra­ké­tát kell össze­szed­nie, ame­lyek­ben a vissza­té­rés­hez ele­gen­dő üzem­anyag van. A vissza­té­rés­re egye­lő­re gon­dol­ni sem le­het. Hi­szen elébb ki kel­le­ne ja­ví­ta­ni az el­gör­bült szár­nyat, és láb­ra kel­le­ne ál­lí­ta­ni a ra­ké­tát! Mind­ezt egye­dül rend­kí­vül ne­héz vol­na meg­ol­da­ni. Igen! A vissza­té­rés­sel még vár­nia kell.

Ami­kor a két ki­ürí­tett ra­ké­tát össze­épí­tet­te, a zöld ra­ké­tá­ban ta­lált oxi­gén­ter­me­lő nö­vény­ze­tet be­rak­ta a kész la­kó­he­lyi­ség or­rá­ba. Ez a nö­vény­zet ele­gen­dő oxi­gént ter­mel akár egy ki­sebb te­le­pü­lés szá­má­ra is. És még lá­tott, né­hány zöld ra­ké­tát a krá­ter­ben.

De most nem a ké­sőbb jö­vők­ről való gon­dos­ko­dás a fon­tos. Még van idő, ezt ki kell hasz­nál­ni. 10–12 km-nyi­re egy fe­ke­te szí­nű ra­ké­tát lá­tott, he­ver­ni. El­ment érte, be­von­tat­ta, és nyolc óra sem telt bele, mire össze­sze­rel­te az előb­bi ket­tő­vel. A fe­ke­te ra­ké­tá­ban szer­szá­mo­kat, hűtő- és fű­tő­ké­szü­lé­ke­ket, áram­fej­lesz­tő te­le­pet és egy nap­ener­gi­á­val mű­kö­dő áram­fej­lesz­tőt ta­lált. Ez fog­ja a tel­jes ener­gi­a­után­pót­lást biz­to­sí­ta­ni, majd ha újra fel­kel a Nap. Na­gyon fon­tos volt az a ké­szü­lék is, amely a gyor­san nö­vek­vő „te­le­pü­lés” sa­ját le­ve­gő- és víz­el­lá­tá­sát biz­to­sí­tot­ta.

Ez a ké­szü­lék úgy mű­kö­dött, hogy a ki­lé­leg­zett le­ve­gő víz­pá­rá­ját össze­gyűj­töt­te és desz­til­lál­ta. A szén­di­oxi­dot pe­dig a nö­vény­zet hasz­nál­ta el és ala­kí­tot­ta át oxi­gén­né. Ste­vens vi­lá­gí­tó­tes­te­ket sze­relt a nö­vény­zet fölé, hogy azok a meg­vi­lá­gí­tás ha­tá­sá­ra meg­kezd­jék oxi­gén­ter­me­lő mun­ká­ju­kat.

A nagy mun­ká­ban újra tel­je­sen ki­me­rült. Át­kö­töt­te a kar­ját és mély álom­ba hullt. Arra éb­redt, hogy fá­zik. Már csak ke­vés ide­je volt, lá­zas mun­ká­ba fo­gott. A szál­lás épí­té­sét min­den­kép­pen be kell fe­jez­nie. Az volt a cél­ja, hogy mi­nél több ra­ké­tát össze­szed­jen és a le­he­tő­ség sze­rint össze­épít­sen. Ak­kor az­tán akár­med­dig is ki­bír­ja itt.

A táv­csö­vé­vel fel­fe­de­zett egy vö­rös, egy zöld és egy kék ra­ké­tát. Elő­ször a kék szí­nű­ért ment el, amely mint­egy 30 km-re fe­küdt.

A tá­bor­tól alig egy km-re egy em­be­ri test­re buk­kant. A test­től a krá­tert sze­gé­lye­ző he­gyek felé ve­ze­tő nyo­mok min­dent el­árul­tak. Ar­ról ta­nús­kod­tak, hogy az em­ber már csak von­szol­ta ma­gát, el­esett, új­ból fel­kelt és to­vább von­szol­ta el­kín­zott tes­tét. Ste­vens meg­ál­lí­tot­ta a trak­tort és a holt­test­hez lé­pett.

A ha­lott Stod­dard őr­nagy volt. Si­sak­ját a vég­ső agó­ni­á­ban le­tép­te a fe­jé­ről. Ful­dok­lás­tól el­torzult arca fel­fe­lé, a Föld felé né­zett.

Stod­dard őr­nagy mint­egy tíz nap­pal ez­előtt köt­he­tett ki az Ar­za­chelban. Tud­ta, hogy csak ak­kor me­ne­kül­het meg, ha el tud jut­ni az Alphon­sus­ba, és ta­lál­koz­ni tud az utá­na jö­vők­kel. Min­den oxi­gén­kész­le­tét ma­gá­hoz véve (az oxi­gén­jét va­ló­szí­nű­leg a fo­lyé­kony oxi­dá­ló­szer­ként hasz­nált oxi­gén ma­rad­vá­nya­i­val is ki­egé­szít­het­te) út­nak in­dult. Em­ber­fe­let­ti erő­fe­szí­tés­sel meg­mász­ta az Ar­za­chel hegy­lán­cát, el­ju­tott az Alphon­su­sig, meg­mász­ta az Alphon­sust sze­gé­lye­ző hegy­sé­get. Alig­ha­nem ak­kor pil­lant­hat­ta meg Ste­vens kö­ze­le­dő ra­ké­tá­ját, ami­kor az Alphon­sus 3000 m ma­gas hegy­ge­rin­cén át­ha­tolt. El­in­dult ar­ra­fe­lé, amer­re a ra­ké­ta le­szál­ló­he­lyét sej­tet­te. És itt, köz­vet­le­nül a cél előtt fo­gyott el az utol­só lé­leg­zet­nyi oxi­gén­je, itt hagy­ta el a le­ve­gő – az élet.

Ste­vens arca meg­vo­nag­lott. Hát­ra­lé­pett és tisz­tel­gés­re emel­te a ke­zét. Nem a ve­tély­tár­sat lát­ta már Stod­dard­ban, ha­nem a hőst. És tud­ta, érez­te azt is: ha vissza­tér is a Föld­re, Ali­ce már csak öz­vegy Stod­dard­né le­het a szá­má­ra.

Fel­szállt a trak­tor­ra, és vissza­haj­tott a szál­lás­hoz. Hi­he­tet­len fá­radt­ság ha­tal­ma­so­dott el raj­ta. A töb­bi ra­ké­ta be­von­ta­tá­sá­val vé­gül is vár­hat, sem­mi sem sür­ge­ti. Le­ál­lí­tot­ta a mo­tort, és be­ment a szál­lás­ra. Le­vet­te a vi­lág­űr-ru­hát és a ra­dar­ké­szü­lék­hez ült. Itt volt az ide­je, hogy hírt ad­jon ma­gá­ról.

Kö­rül­né­zett a kis he­lyi­ség­ben. Itt ül egye­dül. Baj­tár­sai ha­lot­tak. Kar­ja el­tö­rött. Ő az egyet­len élő em­ber a Hol­don. Mit is üzen­jen a föl­di­ek­nek? Min­den na­gyon tá­vo­li­nak, na­gyon je­len­ték­te­len­nek tűnt.

Vé­gül is erőt vett ma­gán. Adás­ra kap­csolt és ezt ko­pog­ta le: „Meg­ér­kez­tem. Egye­dül va­gyok. Ste­vens.”

Az­u­tán pe­dig vé­gig­te­rült a pad­lón.

(Mack Rey­nolds no­vel­lá­ja nyo­mán.)