Nicholas Di MINNO:
AZ ELSŐ EM­BER A HOL­DON

Ez a tör­té­net hat hó­nap­pal ez­előtt kez­dő­dött. Az egyik este csi­lin­gelt a te­le­fon. „Mis­ter Mil­lett be­szél?” – kér­dez­te a hívó fél. – Azt fe­lel­tem: igen. Erre ő rö­vi­den, de ve­lő­sen csak annyit mon­dott: „min­den ké­szen van!” – Ké­szen van? De mi van ké­szen és mire van ké­szen – kér­dez­tem én. – És egy­ál­ta­lán: ki be­szél ott?

– Itt Ar­num Phil­lips be­szél – mond­ta az is­me­ret­len. – Én va­gyok az Első Vi­lág­űr Tár­sa­ság ve­zér­igaz­ga­tó­ja!

– Igen, igen – hüm­mög­tem én –, de mit óhajt a ve­zér­igaz­ga­tó úr?

– No de hi­szen ön az első űr­ha­jó­val a Hold­ba akart re­pül­ni! – mond­ta ő.

Erre eszem­be ju­tott az egész his­tó­ria. Né­hány év­vel ez­előtt egy ki­ál­lí­tást te­kin­tet­tem meg meny­asszo­nyom­mal, Sally­val. A ki­ál­lí­tá­son lát­ha­tó volt a vi­lág­űr­ra­ké­ta mo­dell­je és mel­let­te egy ha­tal­mas táb­la. A táb­lán az Első Vi­lág­űr Tár­sa­ság pros­pek­tu­sa, amely­ben tud­tul ad­ták, hogy a Tár­sa­ság ha­ma­ro­san uta­zá­so­kat ren­dez a Hold­ba. Fel­szó­lí­tot­ták a né­ző­ket: aki a Hold­ba akar utaz­ni, az írja be a ne­vét az asz­ta­lon levő könyv­be. Én – mi­vel sze­re­tem az új be­nyo­má­so­kat, az is­me­ret­len tá­ja­kat – be­ír­tam a ne­ve­met.

– Az űr­ha­jó el­ké­szült – foly­tat­ta Phil­lips – és in­du­lás­ra ké­szen áll. Al­kal­mas vol­na ön­nek, mond­juk, ha hol­nap este in­dul­na?

– Hall­ja csak – da­dog­tam – az már elég ré­gen volt, ami­kor je­lent­kez­tem. Az­óta tör­tént egy és más. Pél­dá­ul: meg­nő­sül­tem, rész­let­fi­ze­tés­re bú­tort és au­tót vet­tem. El­vég­re, ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött nem tölt­he­tem szó­ra­ko­zás­sal az idő­met a Hol­don!

– Min­den egyes na­pért, ame­lyet a vi­lág­űr­ben tölt, 100 dol­lár na­pi­dí­jat kap! – mond­ta Phil­lips. – És ab­ban az eset­ben, ha – hm – va­la­mi nem várt szo­mo­rú ese­mény kö­vet­kez­ne be ön­nel kap­cso­lat­ban, a csa­lád­ját éle­tük vé­gé­ig el­lát­nánk. No, de per­sze nem kell at­tól tar­ta­nia, hogy va­la­mi ba­lul si­ke­rül. A do­log tel­je­sen ve­szély­te­len! Ezen­kí­vül az ön neve, Mr. Mil­lett, be­ke­rül a tör­té­ne­lem­be, őszin­tén irigy­lem önt, Mr. Mil­lett!

– Mi az, hogy iri­gyel? Hát ön nem uta­zik ve­lem? – kér­dez­tem.

– Nem, saj­nos, én nem utaz­ha­tom. Ne­kem itt, a Föl­dön kell az ügye­ket in­téz­ni. Azon­kí­vül szer­ző­dést kö­töt­tem az egyik nagy na­pi­lap­pal, hogy cikk­so­ro­za­tot írok az uta­zá­sá­ról. Ál­lan­dó rá­dió­össze­köt­te­tés­ben le­szek ön­nel, ön el­mond­ja az él­mé­nye­it, én pe­dig meg­írom a cik­ke­ket.

– Az él­mé­nye­i­met? Kit fog az ér­de­kel­ni? Kü­lön­ben is azt hi­szem, he­lye­sebb vol­na, ha egy tu­dós utaz­na, az sok­kal szak­sze­rűb­ben szá­mol­hat­na be a lá­tot­tak­ról!

– Egy tu­dós, per­sze jobb vol­na – hagy­ta rá Phil­lips –, saj­nos azon­ban egy tu­dós sem vál­lal­ko­zott az uta­zás­ra. Az űr­ha­jó­ban meg csak egy sze­mély szá­má­ra van hely.

– Csak egy sze­mély szá­má­ra? Egye­dül kel­le­ne te­hát utaz­nom? – kér­dez­tem.

– Igen. Ez azon­ban ne za­var­ja ma­gát. Az űr­ha­jót a Föld­ről irá­nyít­juk. Si­mán ki fog köt­ni a Hol­don és ugyan­csak za­var­ta­la­nul vissza is fog tér­ni a Föld­re, ön­nek nincs más dol­ga, mint hogy be­le­ül.

– No és mi van a töb­bi je­lent­ke­ző­vel? Hi­szen bi­zo­nyá­ra szá­zá­val akad­tak olyan vál­lal­ko­zó szel­le­mű fic­kók, mint ami­lyen én vol­tam?

– Szent igaz! Va­la­hogy azon­ban úgy ala­kult a do­log, hogy egyik sem ér rá. És vé­let­le­nül meg­tud­tuk, hogy ön ép­pen mun­ka nél­kül van. Azt gon­dol­tuk: no, ez az uta­zás ép­pen jól jön majd ön­nek?

A ve­zér­igaz­ga­tó­nak eb­ben iga­za is volt. Mun­ka­nél­kü­li vol­tam. Az a gu­mi­ab­roncs­gyár, ahol dol­goz­tam, le­állt. Ke­vés volt a meg­ren­de­lé­se. Hó­na­pok­ba tel­het, amíg megint mun­ká­hoz ju­tok. No de, azért utaz­zam a Hold­ba, mert pil­la­nat­nyi­lag rosszul megy ne­kem? Őszin­tén szól­va – a do­log egy­re ke­vés­bé tet­szett. An­nak ide­jén, a ki­ál­lí­tá­son min­den szép volt. Sü­tött a nap, Sally szo­ro­san hoz­zám­si­mult, és már két kor­só sört is meg­it­tam – hát per­sze hogy je­lent­kez­tem a hold­bé­li uta­zás­ra! De most más a hely­zet, hi­szen most csa­lád­fő va­gyok.

– Itt a nagy esély arra, hogy gaz­dag és vi­lág­hí­res le­gyen! – foly­tat­ta Phil­lips a rá­be­szé­lést. Éle­té­nek nagy esé­lye! Az első em­ber a Hol­don? Gon­dol­ja csak el, mit je­lent ez az ön szá­má­ra, a fe­le­sé­ge szá­má­ra, a Tár­sa­ság szá­má­ra? Va­la­mennyi­en hí­re­sek le­szünk!

– Nem ér­de­kel a hír­név! Mond­ja csak va­ló­ban tel­je­sen biz­ton­sá­gos az az űr­ha­jó? – kér­dez­tem.

– Néz­ze Mr. Mil­lett, őszin­tén be­szé­lek ma­gá­val. Nem tit­ko­lok el maga előtt sem­mit. Meg­ér­tem az ag­gá­lya­it, hi­szen a do­log va­ló­ban nem egy­sze­rű. Este 10-kor fel­hív­juk ma­gát és azt mond­juk, hogy más­nap utaz­zon a Hold­ba. Per­sze, a do­log egy kis­sé hir­te­len jött. De az a hely­zet, hogy az űr­ha­jón­kat el kell in­dí­ta­ni. Az egyik hi­te­le­zőnk le akar­ja fog­lal­ni a ha­jót – ugyan­is az alu­mí­ni­um-szám­lát még nem fi­zet­tük ki. Így hát gyor­san kell cse­le­ked­nünk! Be­szél­je meg a dol­got a fe­le­sé­gé­vel, mond­ja el neki, hogy napi 100 dol­lár üti a mar­kát, vi­lá­go­sít­sa fel ar­ról hogy ha bár­mi is tör­tén­ne ön­nel, éle­te vé­gé­ig el­lát­juk stb. Gon­dol­ja meg azt is, hogy most esé­lye van arra, hogy a neve a tör­té­ne­lem­be be­ke­rül­jön, és hogy mind­annyi­an va­gyont ke­res­he­tünk a dol­gon. Nos, jó éj­sza­kát!

Va­la­mit még mo­rog­tam ar­ról, hogy nem aka­rok a tör­té­ne­lem­be be­le­ke­rül­ni, de ő már le­tet­te a kagy­lót. Ki­men­tem Sally­hoz a kony­há­ba. Ép­pen mo­so­ga­tott.

– Ki te­le­fo­nált? – kér­dez­te.

– Fel­hí­vott va­la­ki és azt mond­ta, hogy rö­pül­jek a Hold­ba!

– Ne csi­nálj rossz vic­cet – így Sally. – In­kább tö­röl­gesd el a tá­nyé­ro­kat.

– Nem vicc! Az az em­ber tény­leg azt akar­ja, hogy egy ra­ké­tán a Hold­ba rö­pül­jek!

Sally le­tet­te a tá­nyért és cso­dál­koz­va rám né­zett. – De hon­nan szed­ték pont a te ne­ved?

– Em­lé­kezz csak vissza a ki­ál­lí­tás­ra, há­rom év­vel ez­előtt. Joe a cél­lö­völ­dé­ben nyert egy kis maj­mocs­kát, én meg sem­mit. Nos, hát én is meg akar­tam mu­tat­ni… Alá­ír­tam a Vi­lág­űr Tár­sa­ság lis­tá­ját, amely sze­rint haj­lan­dó va­gyok a Hold­ba rö­pül­ni.

Sally egy­ál­ta­lán nem volt el­ra­gad­tat­va. – Ha azt hi­szed – mond­ta –, hogy itt hagy­hatsz en­gem egy cso­mó ki­fi­ze­tet­len szám­lá­val a nya­ka­mon, hát na­gyon té­vedsz!

– De az az em­ber azt mond­ta, hogy 100 dol­lár na­pi­dí­jat ka­pok, míg a vi­lág­űr­ben va­gyok! – je­gyez­tem meg tré­fá­san. – És azon­kí­vül, ha ve­lem va­la­mi tör­tén­ne, a biz­to­sí­tá­si összeg egész éle­ted­re elég len­ne.

– Napi 100 dol­lár! – mond­ta Sally. – Hi­szen ak­kor edény­mo­so­ga­tó­gé­pet is ve­het­nék. Jó cso­mó hol­mit ve­het­nék még azon felül is. És azt mon­dod, hogy gon­dos­kod­nak ró­lam, ha ve­led va­la­mi baj tör­té­nik?

Azt hi­het­né az em­ber, hogy va­la­mi va­sár­na­pi sé­ta­ki­rán­du­lás­ról van szó. Még csak azt sem kér­dez­te meg tő­lem, hogy jár-e va­la­mi­fé­le ve­széllyel az ilyen rö­pü­lés. És ami­kor meg­hal­lot­ta, hogy mit mon­dott Phil­lips a vi­lág­hír­ről és a meg­gaz­da­go­dás­ról, már dön­tött is. Ki­je­len­tet­te, hogy utaz­nom kell! Mi­vel amúgy is mun­ka­nél­kü­li va­gyok és nap mint nap jön­nek a ki­fi­zet­ni való szám­lák, min­den­kép­pen meg kell pró­bál­nom az uta­zást. Ta­lán csak ki­néz va­la­mi szá­munk­ra eb­ből a do­log­ból! Ha az aján­la­tot el­uta­sí­tom, egész éle­tem­ben au­tó­gu­mi­kat fol­toz­ha­tok. És kü­lön­ben sem tet­sze­nek ne­kem a gyá­vák – tet­te hoz­zá.

Ami­kor Phil­lips más­nap reg­gel fel­hí­vott, azt mond­tam: All right! Phil­lips azon­nal egy ügy­vé­det kül­dött a la­ká­sunk­ra, aki szer­ző­dés­be fog­lal­ta – Sally szá­má­ra – a na­pi­dí­jat és az eset­le­ges biz­to­sí­tá­si össze­get. Én meg úgy érez­tem ma­gam, mint­ha már­is a meg­bol­do­gult Mr. Mil­lett vol­nék. Sally egész nap na­gyon bol­dog volt. Puly­kát fő­zött ebéd­re és ezüst­tel te­rí­tett. Szem­mel lát­ha­tó­an úgy vi­sel­ke­dett, mint az az asszony, aki­nek a fér­je hosszú-hosszú útra in­dul.

Dél­után hat­ra ké­szen áll­tam az útra. Sally a kony­há­ban ült és azt szá­mol­gat­ta, hogy mennyit kap­na kéz­hez, ha egy hó­na­pot töl­te­nék a Hold­ban. Azt mond­tam neki: good bye! Szó­ra­ko­zot­tan ar­con csó­kolt és to­vább je­gyez­ge­tett a cé­du­lá­ján.

Be­ül­tem egy au­tó­ba, amely egy tó mö­gött el­te­rü­lő er­dő­be vitt. Ott várt Phil­lips, be­mu­ta­tott az új­ság­írók­nak és le­fény­ké­pez­te­tett. A ri­por­te­rek va­ló­ság­gal lyu­kat be­szél­tek a ha­sam­ba. Tud­ni akar­ták, hogy mi­ért ha­gyom el a biz­tos Föl­det a bi­zony­ta­lan ka­lan­dért. Bosszan­tott, hogy va­la­mi­fé­le nagy va­gány­nak néz­tek. Ami­kor emi­att fe­le­lős­ség­re von­tam Phil­lip­set, azt mond­ta, hogy csak a rek­lám ked­vé­ért ál­lí­tot­ta be úgy a dol­got, mint­ha pusz­ta ka­land­vágy­ból utaz­nék. Ez már az üz­let­hez tar­to­zik!

Az in­du­lást hét órá­ra tűz­ték ki. Phil­lips az űr­ha­jó­hoz ve­ze­tett. A ha­jó­nak ra­ké­ta for­má­ja volt és egy áll­vány­za­ton nyu­go­dott. Phil­lips azt mond­ta, hogy az űr­ha­jót au­to­ma­ti­kus be­ren­de­zé­sek ve­zér­lik és meg­mu­ta­tott né­hány fo­gást, amit min­den­eset­re jó, ha tu­dok. Azt mond­ta, hogy ál­lan­dó rá­dió­össze­köt­te­tés­ben lesz ve­lem, és min­den si­mán fog men­ni.

Ez­u­tán egy olyan bú­vár­öl­tö­zet-féle ru­hát ad­tak rám, si­sa­kot húz­tak a fe­jem­re és be­mász­tam a ra­ké­tá­ba. Phil­lips ke­zet szo­rí­tott ve­lem és még azt súg­ta a fü­lem­be, hogy ha­za­tér­te­mig ren­ge­teg szer­ző­dést és üz­le­tet köt majd a ket­tőnk szá­má­ra. Az ajtó be­zá­rult, nyo­mást érez­tem, és a tó pil­la­na­tok alatt el­tűnt a sze­me­im elől.

Csak­ha­mar Phil­lips hang­ja szó­lalt meg a rá­di­ó­ban. Azt kér­dez­te, hogy ér­zem ma­gam? Meg­mond­tam neki, hogy csil­la­go­kat lá­tok és hogy fá­zom. Erre meg­kér­dez­te, hogy mi­lyen szí­nű­ek a fel­hők, mi­lyen ér­zé­se­im van­nak, és még egy cso­mó mar­ha­sá­got. A fej­hall­ga­tó­ban szü­net nél­kül var­tyo­gó hang­já­tól nem tud­tam el­alud­ni, kis egy idő múl­va kez­dett ne­kem ez a Mr. Phil­lips egy­re ke­vés­bé tet­sze­ni.

A Hold idő­köz­ben egy­re na­gyobb lett, csak­ha­mar a tel­jes ég­bol­tot el­ta­kar­ta: csak a Hol­dat le­he­tett lát­ni. Haj­na­li egy óra­kor ki­kö­töt­tem a Hol­don. Az űr­ha­jó egy tör­me­lék­kel bo­rí­tott la­pos krá­ter­ben lan­dolt. Ki­nyi­tot­tam az aj­tót, és ki­lép­tem. Nem lát­tam mást, mint a va­la­mi iszap­fé­lé­vel bo­rí­tott hold­fel­színt. A lég­kör kék volt, zöl­des pára szál­lon­gott és na­gyon hi­deg volt.

Vissza­mász­tam, és Phil­lips­nek rá­di­ó­ba mond­tam, hogy mit lát­tam. Azt mond­ta, hogy ezt már ők a föld­ről is tud­ták ré­gen, mi­vel ennyit a nagy csil­la­gá­sza­ti táv­csö­vek is mu­tat­nak. Száll­jak ki, néz­zek kö­rül és te­gyek ér­de­kes meg­fi­gye­lé­se­ket. Ki­száll­tam te­hát sé­tál­ni és meg­fi­gyel­ni. Egy mér­föl­det men­tem, a Hold min­de­nütt ugyan­olyan volt. El­mond­tam mind­ezt Phil­lips­nek, mire ő azt mond­ta, hogy csak csi­nál­jam to­vább. Leg­alább is tíz foly­ta­tást kell ír­nia a la­pok­nak a hold­bé­li his­tó­ri­á­ról. És mi­nél to­vább ma­ra­dok a Hol­don, an­nál több pénz üti a mar­ko­mat, és an­nál na­gyobb hír­ne­vet szer­zek a Tár­sa­ság­nak. Egy hó­nap­ra való vi­zem és cso­ko­lá­dém volt. Né­hány na­pig te­hát ott ma­rad­tam. Maj­szol­tam a cso­ko­lá­dét, me­sél­tem Phil­lips­nek a Hold kü­lön­bö­ző krá­te­re­i­ről, bar­lang­ja­i­ról és a min­den­fé­le gő­zök­ről és pá­rák­ról. A har­ma­dik na­pon már tor­kig vol­tam a krá­te­rek­kel, a bar­lan­gok­kal és a cso­ko­lá­dé­val. Azt mond­tam, hogy ide­je vol­na már ha­za­men­ni.

Ám Phil­lips azt pa­ran­csol­ta, hogy ma­rad­jak csak oda­fent olyan hosszú ide­ig, amed­dig egy­ál­ta­lán csak ki­bí­rom. A do­log rend­kí­vül fon­tos és so­kat je­lent a Tár­sa­ság szá­má­ra. Ez iga­zol­ná az el­mé­le­tü­ket, és va­la­mennyi­en hí­re­sek len­nénk. Az­tán Sallyt hoz­ta a mik­ro­fon elé. Sally ar­ról be­szélt, hogy mi­lyen so­kat je­lent neki az, hogy na­pon­ta 100 dol­lárt kap. Ma­rad­jak csak mi­nél to­vább oda­fent! Ez szá­mom­ra az egyet­len le­he­tő­ség arra, hogy vég­re em­ber le­gyen be­lő­lem, és hogy ko­moly pénzt ke­res­sek. Mit te­het­tem erre? Ne­ki­ül­tem egy újabb táb­la cso­ko­lá­dé­nak és néz­tem, ho­gyan száll fel a kék pára.

Az ötö­dik na­pon azon­ban vég­leg meg­elé­gel­tem a cso­ko­lá­dét. Fe­lő­lem Phil­lips is, meg Sally is el­me­het akár a po­kol­ba! Egy szót se szól­tam, be­száll­tam az űr­ha­jó­ba, be­csuk­tam az aj­tót és meg­nyom­tam egy gom­bot. Zúg­va szállt fel az űr­ha­jó és si­vít­va re­pült a vi­lág­űr felé. Be­kap­csol­tam a rá­di­ót és meg­mond­tam Phil­lips­nek, hogy el­in­dul­tam vissza­fe­lé. Erre tom­bol­ni kez­dett. El­mon­dott min­den­nek. Hogy há­lát­lan va­gyok, hogy szé­gyen­le­te­sen meg­buk­tat­tam az ő rek­lám­had­já­ra­tát, hi­szen ő már úgy rek­lá­mo­zott en­gem, hogy én va­gyok az az em­ber, aki tíz na­pot töl­tött a Hol­don. Meg­kér­dez­tem, hogy ki­nek a szá­má­ra csi­nál­ta a rek­lá­mot? Ter­mé­sze­te­sen a va­ri­e­ték szá­má­ra – fe­lel­te. Sally­val már meg­ál­la­po­dott és együt­te­sen több mint száz szer­ző­dést kö­töt­tek a fel­lé­pé­sem­re. Ez­u­tán Sallyt kap­csol­ta. Kér­dő­re vont, hogy mi­ért nem ma­rad­tam to­vább? Azt mond­ta, hogy min­dig tud­ta, hogy önző frá­ter va­gyok. Erre ki­kap­csol­tam a rá­di­ót. A ra­ké­ta őrült se­bes­ség­gel szá­gul­dott a fe­ke­te és zöld kö­dök kö­zött és csak­ha­mar fel­tűnt a Föld. Egy idő múl­va újra be­kap­csol­tam a rá­di­ót és meg­kér­dez­tem Phil­lip­set, va­jon az űr­ha­jó újra a kis tó part­ján fog-e majd ki­köt­ni? Azt mond­ta, hogy igen, és hogy a lá­bam­nál levő vé­kony pi­ros szí­nű drót el­len­őr­zi a ra­ké­ta re­pü­lé­sé­nek az irá­nyát. Fi­gyel­mez­te­tett, hogy na­gyon vi­gyáz­zak, mert ha a dró­tot el­té­pem, az ön­mű­kö­dő irá­nyí­tó be­ren­de­zés nem fog pon­to­san mű­köd­ni, és is­ten a meg­mond­ha­tó­ja, hol kö­tök majd ki.

Csak ül­tem a ra­ké­tá­ban és hall­gat­tam, ho­gyan ecse­te­li Phil­lips az üz­le­ti le­he­tő­sé­ge­ket. Sally újra és újra be­kap­cso­ló­dott a be­szél­ge­tés­be, és egy­re azt fir­tat­ta, hogy ugyan mi a cso­dá­nak nem ma­rad­tam még egy­pár na­pig a Hol­don. A le­ve­gő fü­tyült kö­rü­löt­tem. Én meg a va­ri­e­té fel­lé­pé­sek­re gon­dol­tam, a rek­lám-haj­szá­ra, ami rám vár, a szer­ző­dé­sek­re, és erre a Phil­lips­re, aki­től va­ló­szí­nű­leg most már éle­tem vé­gé­ig nem fo­gok tud­ni meg­sza­ba­dul­ni. Is­mét meg­szó­lalt a fej­hall­ga­tó. Azt akar­ták, hogy ír­jam le pon­to­san a ra­ké­ta ál­tal vont kon­denz­csí­kot. Erre az­tán meg­dü­höd­tem. Le­ha­jol­tam és el­tép­tem a pi­ros dró­tot. Az­tán a föld­höz csap­tam a fej­hall­ga­tót.

A Föld most már dinnyenagy­sá­gú­vá nőtt. Pil­la­nat­ról pil­la­nat­ra nö­ve­ke­dett. És fél óra múl­va az űr­ha­jó egy la­gú­na mel­let­ti erdő zöld lom­bo­za­tá­ban kö­tött ki. Amint azt ké­sőbb meg­tud­tam, a Csen­des-óce­á­ni Pa­ku­pi­e­ti szi­ge­tecs­ké­re ve­tőd­tem.

En­nek már fél éve. Most a ki­rály veje va­gyok. A kuny­hóm előtt ül­dö­gé­lek és Ka­i­la­nit vá­rom. El­ment, hogy fa­le­ve­lek­ből egy légy­csa­pót csi­nál­jon, ami­vel a le­gye­ket el­hajt­ja ró­lam, amíg al­szom. Ka­i­la­ni ha­tá­ro­zot­tan csi­nos te­rem­tés. Ezek az em­be­rek itt mit sem tud­nak a vi­lág­űr­ha­jó­zás­ról és a Hold­ba re­pü­lés­ről, de ha tud­ná­nak is róla, egy csöp­pet sem ér­de­kel­ne őket. Ha önök is­mer­nék ezt a szi­ge­tecs­két, ezt tel­je­sen meg is ér­te­nék.

És mind­ez azért tör­tént, mert va­la­mit alá­ír­tam egy ki­ál­lí­tá­son. Úgy gon­do­lom en­nek a tör­té­net­nek a ta­nul­sá­ga: írj alá bát­ran, és húzd meg a dró­tot. Ha az em­ber mind­ket­tőt meg­csi­nál­ja, vé­gü­lis egy her­ceg­nő­nél köt ki Pa­ku­pi­e­tin. Már jön is.

(Ni­cho­las Di Min­no:
Der Re­por­ter)