Nicholas Di
MINNO:
AZ ELSŐ EMBER A HOLDON
Ez a történet hat hónappal ezelőtt kezdődött. Az egyik este csilingelt a telefon. „Mister Millett beszél?” – kérdezte a hívó fél. – Azt feleltem: igen. Erre ő röviden, de velősen csak annyit mondott: „minden készen van!” – Készen van? De mi van készen és mire van készen – kérdeztem én. – És egyáltalán: ki beszél ott?
– Itt Arnum Phillips beszél – mondta az ismeretlen. – Én vagyok az Első Világűr Társaság vezérigazgatója!
– Igen, igen – hümmögtem én –, de mit óhajt a vezérigazgató úr?
– No de hiszen ön az első űrhajóval a Holdba akart repülni! – mondta ő.
Erre eszembe jutott az egész história. Néhány évvel ezelőtt egy kiállítást tekintettem meg menyasszonyommal, Sallyval. A kiállításon látható volt a világűrrakéta modellje és mellette egy hatalmas tábla. A táblán az Első Világűr Társaság prospektusa, amelyben tudtul adták, hogy a Társaság hamarosan utazásokat rendez a Holdba. Felszólították a nézőket: aki a Holdba akar utazni, az írja be a nevét az asztalon levő könyvbe. Én – mivel szeretem az új benyomásokat, az ismeretlen tájakat – beírtam a nevemet.
– Az űrhajó elkészült – folytatta Phillips – és indulásra készen áll. Alkalmas volna önnek, mondjuk, ha holnap este indulna?
– Hallja csak – dadogtam – az már elég régen volt, amikor jelentkeztem. Azóta történt egy és más. Például: megnősültem, részletfizetésre bútort és autót vettem. Elvégre, ilyen körülmények között nem tölthetem szórakozással az időmet a Holdon!
– Minden egyes napért, amelyet a világűrben tölt, 100 dollár napidíjat kap! – mondta Phillips. – És abban az esetben, ha – hm – valami nem várt szomorú esemény következne be önnel kapcsolatban, a családját életük végéig ellátnánk. No, de persze nem kell attól tartania, hogy valami balul sikerül. A dolog teljesen veszélytelen! Ezenkívül az ön neve, Mr. Millett, bekerül a történelembe, őszintén irigylem önt, Mr. Millett!
– Mi az, hogy irigyel? Hát ön nem utazik velem? – kérdeztem.
– Nem, sajnos, én nem utazhatom. Nekem itt, a Földön kell az ügyeket intézni. Azonkívül szerződést kötöttem az egyik nagy napilappal, hogy cikksorozatot írok az utazásáról. Állandó rádióösszeköttetésben leszek önnel, ön elmondja az élményeit, én pedig megírom a cikkeket.
– Az élményeimet? Kit fog az érdekelni? Különben is azt hiszem, helyesebb volna, ha egy tudós utazna, az sokkal szakszerűbben számolhatna be a látottakról!
– Egy tudós, persze jobb volna – hagyta rá Phillips –, sajnos azonban egy tudós sem vállalkozott az utazásra. Az űrhajóban meg csak egy személy számára van hely.
– Csak egy személy számára? Egyedül kellene tehát utaznom? – kérdeztem.
– Igen. Ez azonban ne zavarja magát. Az űrhajót a Földről irányítjuk. Simán ki fog kötni a Holdon és ugyancsak zavartalanul vissza is fog térni a Földre, önnek nincs más dolga, mint hogy beleül.
– No és mi van a többi jelentkezővel? Hiszen bizonyára százával akadtak olyan vállalkozó szellemű fickók, mint amilyen én voltam?
– Szent igaz! Valahogy azonban úgy alakult a dolog, hogy egyik sem ér rá. És véletlenül megtudtuk, hogy ön éppen munka nélkül van. Azt gondoltuk: no, ez az utazás éppen jól jön majd önnek?
A vezérigazgatónak ebben igaza is volt. Munkanélküli voltam. Az a gumiabroncsgyár, ahol dolgoztam, leállt. Kevés volt a megrendelése. Hónapokba telhet, amíg megint munkához jutok. No de, azért utazzam a Holdba, mert pillanatnyilag rosszul megy nekem? Őszintén szólva – a dolog egyre kevésbé tetszett. Annak idején, a kiállításon minden szép volt. Sütött a nap, Sally szorosan hozzámsimult, és már két korsó sört is megittam – hát persze hogy jelentkeztem a holdbéli utazásra! De most más a helyzet, hiszen most családfő vagyok.
– Itt a nagy esély arra, hogy gazdag és világhíres legyen! – folytatta Phillips a rábeszélést. Életének nagy esélye! Az első ember a Holdon? Gondolja csak el, mit jelent ez az ön számára, a felesége számára, a Társaság számára? Valamennyien híresek leszünk!
– Nem érdekel a hírnév! Mondja csak valóban teljesen biztonságos az az űrhajó? – kérdeztem.
– Nézze Mr. Millett, őszintén beszélek magával. Nem titkolok el maga előtt semmit. Megértem az aggályait, hiszen a dolog valóban nem egyszerű. Este 10-kor felhívjuk magát és azt mondjuk, hogy másnap utazzon a Holdba. Persze, a dolog egy kissé hirtelen jött. De az a helyzet, hogy az űrhajónkat el kell indítani. Az egyik hitelezőnk le akarja foglalni a hajót – ugyanis az alumínium-számlát még nem fizettük ki. Így hát gyorsan kell cselekednünk! Beszélje meg a dolgot a feleségével, mondja el neki, hogy napi 100 dollár üti a markát, világosítsa fel arról hogy ha bármi is történne önnel, élete végéig ellátjuk stb. Gondolja meg azt is, hogy most esélye van arra, hogy a neve a történelembe bekerüljön, és hogy mindannyian vagyont kereshetünk a dolgon. Nos, jó éjszakát!
Valamit még morogtam arról, hogy nem akarok a történelembe belekerülni, de ő már letette a kagylót. Kimentem Sallyhoz a konyhába. Éppen mosogatott.
– Ki telefonált? – kérdezte.
– Felhívott valaki és azt mondta, hogy röpüljek a Holdba!
– Ne csinálj rossz viccet – így Sally. – Inkább törölgesd el a tányérokat.
– Nem vicc! Az az ember tényleg azt akarja, hogy egy rakétán a Holdba röpüljek!
Sally letette a tányért és csodálkozva rám nézett. – De honnan szedték pont a te neved?
– Emlékezz csak vissza a kiállításra, három évvel ezelőtt. Joe a céllövöldében nyert egy kis majmocskát, én meg semmit. Nos, hát én is meg akartam mutatni… Aláírtam a Világűr Társaság listáját, amely szerint hajlandó vagyok a Holdba röpülni.
Sally egyáltalán nem volt elragadtatva. – Ha azt hiszed – mondta –, hogy itt hagyhatsz engem egy csomó kifizetetlen számlával a nyakamon, hát nagyon tévedsz!
– De az az ember azt mondta, hogy 100 dollár napidíjat kapok, míg a világűrben vagyok! – jegyeztem meg tréfásan. – És azonkívül, ha velem valami történne, a biztosítási összeg egész életedre elég lenne.
– Napi 100 dollár! – mondta Sally. – Hiszen akkor edénymosogatógépet is vehetnék. Jó csomó holmit vehetnék még azon felül is. És azt mondod, hogy gondoskodnak rólam, ha veled valami baj történik?
Azt hihetné az ember, hogy valami vasárnapi sétakirándulásról van szó. Még csak azt sem kérdezte meg tőlem, hogy jár-e valamiféle veszéllyel az ilyen röpülés. És amikor meghallotta, hogy mit mondott Phillips a világhírről és a meggazdagodásról, már döntött is. Kijelentette, hogy utaznom kell! Mivel amúgy is munkanélküli vagyok és nap mint nap jönnek a kifizetni való számlák, mindenképpen meg kell próbálnom az utazást. Talán csak kinéz valami számunkra ebből a dologból! Ha az ajánlatot elutasítom, egész életemben autógumikat foltozhatok. És különben sem tetszenek nekem a gyávák – tette hozzá.
Amikor Phillips másnap reggel felhívott, azt mondtam: All right! Phillips azonnal egy ügyvédet küldött a lakásunkra, aki szerződésbe foglalta – Sally számára – a napidíjat és az esetleges biztosítási összeget. Én meg úgy éreztem magam, mintha máris a megboldogult Mr. Millett volnék. Sally egész nap nagyon boldog volt. Pulykát főzött ebédre és ezüsttel terített. Szemmel láthatóan úgy viselkedett, mint az az asszony, akinek a férje hosszú-hosszú útra indul.
Délután hatra készen álltam az útra. Sally a konyhában ült és azt számolgatta, hogy mennyit kapna kézhez, ha egy hónapot töltenék a Holdban. Azt mondtam neki: good bye! Szórakozottan arcon csókolt és tovább jegyezgetett a céduláján.
Beültem egy autóba, amely egy tó mögött elterülő erdőbe vitt. Ott várt Phillips, bemutatott az újságíróknak és lefényképeztetett. A riporterek valósággal lyukat beszéltek a hasamba. Tudni akarták, hogy miért hagyom el a biztos Földet a bizonytalan kalandért. Bosszantott, hogy valamiféle nagy vagánynak néztek. Amikor emiatt felelősségre vontam Phillipset, azt mondta, hogy csak a reklám kedvéért állította be úgy a dolgot, mintha puszta kalandvágyból utaznék. Ez már az üzlethez tartozik!
Az indulást hét órára tűzték ki. Phillips az űrhajóhoz vezetett. A hajónak rakéta formája volt és egy állványzaton nyugodott. Phillips azt mondta, hogy az űrhajót automatikus berendezések vezérlik és megmutatott néhány fogást, amit mindenesetre jó, ha tudok. Azt mondta, hogy állandó rádióösszeköttetésben lesz velem, és minden simán fog menni.
Ezután egy olyan búváröltözet-féle ruhát adtak rám, sisakot húztak a fejemre és bemásztam a rakétába. Phillips kezet szorított velem és még azt súgta a fülembe, hogy hazatértemig rengeteg szerződést és üzletet köt majd a kettőnk számára. Az ajtó bezárult, nyomást éreztem, és a tó pillanatok alatt eltűnt a szemeim elől.
Csakhamar Phillips hangja szólalt meg a rádióban. Azt kérdezte, hogy érzem magam? Megmondtam neki, hogy csillagokat látok és hogy fázom. Erre megkérdezte, hogy milyen színűek a felhők, milyen érzéseim vannak, és még egy csomó marhaságot. A fejhallgatóban szünet nélkül vartyogó hangjától nem tudtam elaludni, kis egy idő múlva kezdett nekem ez a Mr. Phillips egyre kevésbé tetszeni.
A Hold időközben egyre nagyobb lett, csakhamar a teljes égboltot eltakarta: csak a Holdat lehetett látni. Hajnali egy órakor kikötöttem a Holdon. Az űrhajó egy törmelékkel borított lapos kráterben landolt. Kinyitottam az ajtót, és kiléptem. Nem láttam mást, mint a valami iszapfélével borított holdfelszínt. A légkör kék volt, zöldes pára szállongott és nagyon hideg volt.
Visszamásztam, és Phillipsnek rádióba mondtam, hogy mit láttam. Azt mondta, hogy ezt már ők a földről is tudták régen, mivel ennyit a nagy csillagászati távcsövek is mutatnak. Szálljak ki, nézzek körül és tegyek érdekes megfigyeléseket. Kiszálltam tehát sétálni és megfigyelni. Egy mérföldet mentem, a Hold mindenütt ugyanolyan volt. Elmondtam mindezt Phillipsnek, mire ő azt mondta, hogy csak csináljam tovább. Legalább is tíz folytatást kell írnia a lapoknak a holdbéli históriáról. És minél tovább maradok a Holdon, annál több pénz üti a markomat, és annál nagyobb hírnevet szerzek a Társaságnak. Egy hónapra való vizem és csokoládém volt. Néhány napig tehát ott maradtam. Majszoltam a csokoládét, meséltem Phillipsnek a Hold különböző krátereiről, barlangjairól és a mindenféle gőzökről és párákról. A harmadik napon már torkig voltam a kráterekkel, a barlangokkal és a csokoládéval. Azt mondtam, hogy ideje volna már hazamenni.
Ám Phillips azt parancsolta, hogy maradjak csak odafent olyan hosszú ideig, ameddig egyáltalán csak kibírom. A dolog rendkívül fontos és sokat jelent a Társaság számára. Ez igazolná az elméletüket, és valamennyien híresek lennénk. Aztán Sallyt hozta a mikrofon elé. Sally arról beszélt, hogy milyen sokat jelent neki az, hogy naponta 100 dollárt kap. Maradjak csak minél tovább odafent! Ez számomra az egyetlen lehetőség arra, hogy végre ember legyen belőlem, és hogy komoly pénzt keressek. Mit tehettem erre? Nekiültem egy újabb tábla csokoládénak és néztem, hogyan száll fel a kék pára.
Az ötödik napon azonban végleg megelégeltem a csokoládét. Felőlem Phillips is, meg Sally is elmehet akár a pokolba! Egy szót se szóltam, beszálltam az űrhajóba, becsuktam az ajtót és megnyomtam egy gombot. Zúgva szállt fel az űrhajó és sivítva repült a világűr felé. Bekapcsoltam a rádiót és megmondtam Phillipsnek, hogy elindultam visszafelé. Erre tombolni kezdett. Elmondott mindennek. Hogy hálátlan vagyok, hogy szégyenletesen megbuktattam az ő reklámhadjáratát, hiszen ő már úgy reklámozott engem, hogy én vagyok az az ember, aki tíz napot töltött a Holdon. Megkérdeztem, hogy kinek a számára csinálta a reklámot? Természetesen a varieték számára – felelte. Sallyval már megállapodott és együttesen több mint száz szerződést kötöttek a fellépésemre. Ezután Sallyt kapcsolta. Kérdőre vont, hogy miért nem maradtam tovább? Azt mondta, hogy mindig tudta, hogy önző fráter vagyok. Erre kikapcsoltam a rádiót. A rakéta őrült sebességgel száguldott a fekete és zöld ködök között és csakhamar feltűnt a Föld. Egy idő múlva újra bekapcsoltam a rádiót és megkérdeztem Phillipset, vajon az űrhajó újra a kis tó partján fog-e majd kikötni? Azt mondta, hogy igen, és hogy a lábamnál levő vékony piros színű drót ellenőrzi a rakéta repülésének az irányát. Figyelmeztetett, hogy nagyon vigyázzak, mert ha a drótot eltépem, az önműködő irányító berendezés nem fog pontosan működni, és isten a megmondhatója, hol kötök majd ki.
Csak ültem a rakétában és hallgattam, hogyan ecseteli Phillips az üzleti lehetőségeket. Sally újra és újra bekapcsolódott a beszélgetésbe, és egyre azt firtatta, hogy ugyan mi a csodának nem maradtam még egypár napig a Holdon. A levegő fütyült körülöttem. Én meg a varieté fellépésekre gondoltam, a reklám-hajszára, ami rám vár, a szerződésekre, és erre a Phillipsre, akitől valószínűleg most már életem végéig nem fogok tudni megszabadulni. Ismét megszólalt a fejhallgató. Azt akarták, hogy írjam le pontosan a rakéta által vont kondenzcsíkot. Erre aztán megdühödtem. Lehajoltam és eltéptem a piros drótot. Aztán a földhöz csaptam a fejhallgatót.
A Föld most már dinnyenagyságúvá nőtt. Pillanatról pillanatra növekedett. És fél óra múlva az űrhajó egy lagúna melletti erdő zöld lombozatában kötött ki. Amint azt később megtudtam, a Csendes-óceáni Pakupieti szigetecskére vetődtem.
Ennek már fél éve. Most a király veje vagyok. A kunyhóm előtt üldögélek és Kailanit várom. Elment, hogy falevelekből egy légycsapót csináljon, amivel a legyeket elhajtja rólam, amíg alszom. Kailani határozottan csinos teremtés. Ezek az emberek itt mit sem tudnak a világűrhajózásról és a Holdba repülésről, de ha tudnának is róla, egy csöppet sem érdekelne őket. Ha önök ismernék ezt a szigetecskét, ezt teljesen meg is értenék.
És mindez azért történt, mert valamit aláírtam egy kiállításon. Úgy gondolom ennek a történetnek a tanulsága: írj alá bátran, és húzd meg a drótot. Ha az ember mindkettőt megcsinálja, végülis egy hercegnőnél köt ki Pakupietin. Már jön is.
(Nicholas Di Minno:
Der Reporter)