Vlagyimir
SZAVCSENKO:
BJÖRN PROFESSZOR ÉBREDÉSE
A Gobi-sivatagnak az a pontja, ahova a Björn-expedíció eljutott, teljesen beleolvadt környezetébe. Körös-körül sivatagi homokbuckák, amelyeknek megdermedt futóhomok-hullámai a homoktengeren végigsöprő legutóbbi szél irányát mutatják; egyforma a szürkéssárga homok, amely a talpak alatt és a fogak között csikorog. Napközben vakítóan fehér, estére pedig bíborvörös színben játszó Nap járja az égboltozatot. Nincsenek fák, sőt még kavicsdarabok sincsenek a homokban.
Amint elérték és feltárták a legutolsó expedíció ásta aknát, Björn professzor azonnal elégette azt a papírlapot, amelyre ennek a pontnak a földrajzi adatait feljegyezte. A sivatagnak ez a pontja tehát csak annyiban különbözött a többitől, hogy két ember tartózkodott rajta – Björn professzor és asszisztense, Niemayer mérnök, összecsukható tábori székeken ültek a sátrak közelében. Nem messze a sátortól helikopterük ezüstös törzse és légcsavarjai csillogtak. A repülőgép a sivatag homokján megpihenő óriási szitakötőre hasonlított. Alkonyodott. A nap csaknem vízszintesen küldte utolsó sugarait; a sátor és a helikopter hosszú, a homokdombokon túlnyúló szeszélyes árnyékot vetett.
Björn így szólt Niemayerhez:
– Valamikor a középkorban egy orvos az élet végtelen meghosszabbítására egyszerű módszert javasolt. Meg kell fagyasztani magunkat és így feküdni egy veremben kilencven-száz évig, meghagyva, hogy ezután óvatosan melegítsenek fel, és felmelegedve újra életre kelünk. Ha kívánjuk, ebben a században eléldegélhetünk vagy tíz évet, és azután a jobb idők elérkeztéig ismét megfagyaszthatjuk magunkat. Ily módon sok évszázadot kipróbálhatunk… Igaz, ez az orvos valamilyen okból nem akart, vagy nem tudott még néhány évszázadig élni, és hatvan éves korában természetes halállal halt meg.
Björn vidáman hunyorított, kifújta szipkáját és új cigarettát dugott belé.
– Igen, a középkorban… A mi hitetlen huszadik századunk a középkor legképtelenebb eszméinek a megvalósításával is foglalkozik. Megleltük a bölcsek kövét, amely a higanyt és az ólmot arannyá tudja változtatni. Ez a rádium. Az örökmozgót nem találtuk ugyan fel – az ellenkezik a természeti törvényekkel –, de felfedeztük az atomenergia kimeríthetetlen és önmagától megújhodó forrásait… És vegyünk szemügyre még egy dolgot: 1666-ban csaknem egész Európa a világ végét várta. Ám, akkor csupán a „666”-os szám kabalisztikus értelmezése és az Apokalipszisben való vakhit volt e „jóslat” alapja. Most azonban a „világ vége” eszméjének az atom- és hidrogénbombák alakjában szilárd alapja van…
Sőt, ugyanezt mondhatom a megfagyasztásról is… A középkori orvosnak ez a naiv agyszüleménye most ugyancsak izgatja a tudósok fantáziáját. – Tudja, hogy mi az anabiózis, Niemayer? Még Leeuwenhoek fedezte fel 1701-ben. Nem egyéb ez, mint az életfolyamatok gátlása a hideg, vagy más esetekben a kiszárítás segítségével. Hiszen a hideg, valamint a nedvesség hiánya nagymértékben lassítja a szervezet összes kémiai és biológiai folyamatait. A tudósok már régen megvalósították a halak és a denevérek anabiózisát: a hideg nem öli meg, hanem konzerválja ezeket az állatokat. Persze, a mérsékelt hideg…
Van egy másik állapot is: a klinikai halál. Sokszor tapasztalt tény, hogy az állat vagy az ember távolról sem hal meg a szívverés abbamaradása vagy a légzés megszűnése pillanatában. Az elmúlt háború lehetővé tette az orvosok számára a klinikai halál mélyreható vizsgálatát. Néhány súlyos sebesültet még több perccel a szívműködés megszűnése után is sikerült életre kelteni, pedig halálos sebet kaptak! Ön fizikus és talán nem tudja…
– Hallottam erről – bólintott Niemayer.
– Nemde, a „halál” szó elveszti félelmetes hangzását, ha ezt az orvosi jelzőt tesszük hozzá, „klinikai”? Valóban, nem kevés közbülső állapot van az élet és a halál között: az álom, a letargia, az anabiózis. Ezekben az állapotokban az ébrenléthez képest lassítva folyik az emberi szervezet élete. Az anabiózis állapotában rendkívül lassan élünk, tehát az életet alaposan – szinte korlátlanul – megnyújthatjuk, aszerint, hogy milyen fokú az anabiózisunk. Nos, az utóbbi években magam is foglalkoztam ezzel. Ahhoz, hogy a lehető legnagyobb mértékben lassítsam a szervezet életműködését, az anabiózist a végletekig kellett vinnem – a klinikai halál állapotáig. Ezt sikerült is elérnem. Békák, nyulak, tengerimalacok életét áldoztam fel. Amikor azután megállapítottam a lehűlés törvényszerűségeit és feltételeit, megkíséreltem rövid időre „mortifikálni” Mimi nevű nőstény csimpánzomat.
– De hiszen én nemrégiben, az elutazásunk előtt is láttam azt a majmot! – kiáltott fel Niemayer. – Vidáman ugrált a székeken és cukrot kért…
– Úgy van! – szakította félbe Björn diadalmasan. – De Mimi egy alkalommal ezt megelőzően négy hónapon keresztül ellenőrző műszerektől körülvéve és csaknem nullafokra lehűtve egy különleges kis koporsóban feküdt! Látszatra halott volt.
Björn idegesen újabb cigarettára gyújtott és folytatta:
– Végül elvégeztem a legfontosabb és legszükségesebb kísérletet: önmagamat helyeztem a maximális anabiózis állapotába. Ez a múlt évben volt – emlékezzék csak vissza: akkoriban azt mondták, hogy Björn professzor súlyos beteg. Több mint beteg – kerek hat hónapig „halott” voltam. És tudja, Niemayer, hogy ez igen sajátos érzés, ha ugyan a minden érzékelés hiányát érzésnek nevezhetjük.
A közönséges álomban, bár késleltetve, de érzékeljük az idő ritmusát. Itt ez nem volt meg. Kezdetben még valamiféle altatás okozta könnyű aléltságot éreztem. Azután csend és sötétség fogott körül… Majd visszatérés az életbe. A túlvilágon semmi sem volt…
Björn fesztelenül kinyújtotta lábát és fejét kissé hátravetette. Elgondolkozva nézett maga elé. Szemüvegét szórakozottan megtörölte, majd újra feltette.
– A Nap… Fényes gömb, amely gyengén világítja meg a végtelen sötét űr egy szögletét. A világmindenség apró porszeme. Körülötte még kisebb, hideg gömbök keringenek. Ezeken az egész élet csakis a Naptól függ. És most az egyik ilyen gömbön megjelenik az emberiség – a gondolkodó állatok törzse. Hogyan történt ez? Sok legendát és feltevést agyaltak ki erről.
Egy dolog kétségtelen: az emberiség megszületéséhez bolygónkon olyan hatalmas kataklizmára – geológiai megrázkódtatásra – volt szükség, amely megváltoztatta a magasabbrendű állatok – a majmok – addigi életfeltételeit. Mindenki egyetért abban, hogy az eljegesedés ilyen kataklizma volt. Az északi félteke gyors lehűlése, a növényi táplálék megcsappanása arra késztette a legjobban fejlett magasabbrendű majmokat, hogy a hústáplálék megszerzése céljából követ, és botot ragadjanak. Az éghajlat megváltozása a továbbiakban a munkához való alkalmazkodásra és a tűz „feltalálására” késztette őket.
– Ez igaz – helyeselt Niemayer.
– Vajon miért voltak gleccserek? Mi az oka annak, hogy valamikor ez a terület, sőt a Szahara sem volt sivatag, hanem gazdagon fejlődött rajta a növényi és az állati élet? Erre csak egy logikus feltevés van, amely a jégkorszakokat a földtengely precessziójával hozza összefüggésbe. Miként mindenfajta tökéletlen pörgettyű, a Föld forgástengelye is precessziós mozgást végez – lassú, nagyon lassú köröket ír le: egy teljes kört huszonhat évezred alatt.
Nézze csak! – A professzor gyufaszállal ellipszist rajzolt a homokba. – Képzelje csak – ez az ellipszis a Föld napkörüli pályája. – Az ellipszis egyik gyújtópontjába egy kis napot rajzolt, a másikba pedig egy ferde tengelyű golyót – a Földet. – A földtengely hajlása az ekliptika tengelyéhez, mint tudja, huszonhárom és fél fok. Nos, a földtengely ugyanilyen középponti szögű kúpot ír le a térben…
Bocsásson meg, Niemayer, hogy ilyen régóta tudott dolgot közlök önnel, de számomra rendkívül fontos ez. Tulajdonképpen nem a tengely a lényeges, hiszen a Földnek nincs is valójában tengelye. De évezredek folyamán változások mennek végbe a Földnek a Naphoz viszonyított helyzetében – és ez a fontos! A Nap negyven évezreddel ezelőtt a déli félteke felé fordult, északi féltekénket jégmezők borították. Különböző tájakon – a legvalószínűbb, hogy Közép-Ázsiában – kialakultak a zord geofizikai szükségszerűség által közösségbe tömörített majomemberek törzsei. A precesszió eme ciklusa folyamán jelentek meg az első kultúrák. Azután, amikor mintegy tizenhárom évezred múlva újra az északi félteke felé fordult a Nap, néhány törzs a hasonló körülmények következtében a déli féltekén is megjelent.
Az északi féltekén a következő eljegesedés tizenkét-tizenhárom évezred múlva kezdődik majd. Az emberiség most összehasonlíthatatlanul erősebb, meg tud majd birkózni ezzel a veszéllyel, ha akkor lesz meg emberiség! De meg vagyok győződve arról, hogy akkor már nem lesz ember. Hiszen olyan gyors tempóban száguldunk a saját vesztünkbe, amelyet a jelenkori tudomány felfedezései csak lehetővé tesznek… Két világháborút éltem át: az elsőt mint katona, a másodikat pedig – Majdanekben. Jelen voltam az atom- és a hidrogénbomba kísérleteknél, és mégsem tudom elképzelni, milyen lesz a harmadik nagy háború. Ez a szörnyű!! De még szörnyűbbek azok az emberek, akik tudományos pontossággal kijelentik, hogy ennyi és ennyi hónap múlva tör ki a háború… Az ellenség nagy ipari központjainak összpontosított atombombázása… Hatalmas kiterjedésű radioaktív sivatagok… Ezt mondják a tudósok! Sőt! Ezenfelül azon dolgoznak, hogy a talaj, a víz, a levegő radioaktív sugárzással való fertőzését miként lehetne a leghathatósabban biztosítani! Nemrég kezembe került egy amerikai tudományos munka; ez azt bizonyította, hogy maximális mennyiségű radioaktív talajnak a levegőben való szétszórása céljából az atombombának legalább tizenöt lábnyira kell a földbe hatolnia. Tudományos lidércnyomás! – Björn a fejéhez kapott és felugrott.
A Nap már lenyugodott, és fullasztó éj szállt alá. Tompafényű csillagok díszítették elszórtan a sötétkék, gyorsan feketedő égboltozatot. A sivatag is fekete volt és csak azért lehetett az égtől megkülönböztetni, mert nem voltak rajta csillagok.
A professzor lassan megnyugodott, és elgondolkozva, szinte monoton hangon folytatta. De ettől a beszédtől, bár a hőség fullasztó volt – Niemayert mégis hideg borzongás fogta el.
– …A nukleáris bombák talán nem hamvasztják el a bolygónkat. De erre nem is lesz szükség! Ám maximális radioaktivitással telítik a Föld légkörét. Márpedig tudja, hogy a sugárzás milyen hatással van a születésekre!… Az emberiség megmenekült maradványai néhány nemzedék során annyira degenerálódnak, hogy a hihetetlenül bonyolulttá vált élettel nem tudnak majd megbirkózni. Talán majd feltalálják a tömeges öngyilkosság tökéletesebb és körmönfontabb eszközeit… És mennél később tör ki, annál szörnyűbb lesz ez a harmadik világháború. Valóban a világok harca lesz. És én még sohasem tapasztaltam, hogy az emberek elmulasztották volna a verekedésnek akár egyetlen lehetőségét is… Amikor majd a soronlevő precesszióciklus véget ér, bolygónkon már nem lesznek gondolkodó lények.
A professzor az élettelen homoksivatagra mutatott.
– A bolygó sokáig fog a Nap körül keringeni, de olyan kihalt és csendes lesz, mint ez a sivatag. A korrózió elpusztítja a vasat, az építmények elporladnak. Azután majd új jégkorszak kezdődik, s a gleccserek szivacsként törlik le bolygónk arculatáról kudarcba fúlt civilizációnk élettelen maradványait… Mindent letörölnek! A Föld megtisztult, és kész az új emberiség fogadására.
Most mi, emberek, erősen gátoljuk minden állatfaj fejlődését: kiszorítjuk, irtjuk az állatokat, a ritka fajtákat megsemmisítjük!… Amikor az emberiség eltűnik, mennyiségileg és minőségileg rohamos fejlődésnek indul a felszabadult állatvilág. Az új eljegesedés kezdetére a magasabbrendű majmok már eléggé felkészültek lesznek arra, hogy gondolkodni kezdjenek. Így meg kell jelennie az új emberiségnek, amely valószínűleg sikeresebb lesz, mint a mienk.
– Már bocsásson meg professzor! – kiáltott fel Niemayer. – Nemcsak őrültek és öngyilkosok élnek a Földön!
– Igaza van! – válaszolt Björn keserű mosollyal. – De egyetlen egy őrült annyi bajt okozhat, hogy ezer bölcs sem tud bennünket megmenteni. Én pedig arra készülök, hogy ellenőrizzem az új emberiség eljövetelét. Készülékemben az időrelé – Björn fejével az akna felé mutatott – kb. nyolcezer év felezési periódusú radioaktív szénizotópot tartalmaz. A relé úgy készült, hogy száznyolcvan évszázad múlva lépjen működésbe: ekkorára az izotóp sugárzása annyira csökken, hogy az elektroszkóp lemezei egymáshoz érnek és zárják az áramkört. Akkorára ez az élettelen sivatag ismét virágzó szubtrópusi tájjá változik, és az új majomemberek számára itt lesznek a legkedvezőbb életfeltételek.
Niemayer felugrott és izgatottan így szólt:
– Rendben van, a háborús uszítók – őrültek. És ön? Az ön elhatározása nem őrült dolog? Tizennyolcezer évre akarja magát megfagyasztani!?
– Nos, miért mondja olyan egyszerűen, hogy „megfagyasztani” – válaszolta Björn nyugodtan. – A megfordítható halál egész komplexumát fogom alkalmazni: lehűtést, altatást, anabiózist…
– De hiszen ez öngyilkosság! – kiáltott fel Niemayer. – Engem ugyan nem győz meg! Még nem késő…
– Nem. A kockázat ennél sem nagyobb, mint bármely más bonyolult kísérletnél… Hiszen tudja, hogy valami negyven évvel ezelőtt a szibériai tundrában az örök fagy jégrétegéből kiásták egy mammut tetemét. Az állat húsa annyira konzerválódott hogy a kutyák szívesen ették. Ha a mammut-tetem a véletlen természetes körülményei közepette több tízezer évig friss maradt, akkor én miért ne tudnám konzerválni magam tudományosan kiszámított és ellenőrzött feltételek között? Az ön legújabb típusú félvezető hőelemei pedig a hőt üzembiztosan és egyszerűen átalakítják villamos árammá és egyúttal hűtenek. Felteszem, hogy nem hagynak cserben e tizennyolc évezred alatt!
Niemayer a vállát vonogatta.
– A hőelemek persze hogy nem hagyják cserben. Ezek a lehető legegyszerűbb készülékek, és működésük feltételei az aknában a legkedvezőbbek: a hőmérsékleti ingadozás csekély, nincs nedvesség… – Bízhatunk abban, hogy legalább ugyanúgy dacolnak az idővel, mint a mammut. De a többi műszer? Ha tizennyolc évezred alatt csupán egy…
Björn felegyenesedett, a csillagos ég mint háttér szinte megnövelte.
– A többi műszernek könnyebb a dolga. Csak kétszer lépnek működésbe a roppant hosszú idő alatt: holnap reggel, és tizennyolc évezred múlva, bolygónk következő életciklusának a kezdetén. Közben a cellában lesznek konzerválva velem együtt.
– Mondja professzor… továbbra is eltökélten hisz az emberiség végében?
– Ezt szörnyű hinni – mondta elgondolkozva Björn. – De nemcsak tudós, hanem ember is vagyok. Ezért saját szememmel akarom látni… Nos, menjünk aludni, holnap még nem kevés munka vár ránk.
*
Niemayer mérnök, bár rendkívül kimerült volt, ezen az éjszakán rosszul aludt. Agyveleje a hőségtől is, a professzor elbeszélésének hatása alatt is izgatottan működött. Amint a felkelő nap első sugarai a sátorba világítottak, megkönnyebbülten felkelt. A mellette fekvő Björn azonnal kinyitotta szemét:
– Kezdjük?
Az akna hűs mélyéből a szokatlanul kék égboltozatnak egy darabkája volt csupán látható. A szűk akna lent kiszélesedett. Itt; egy fülkében állt az a készülék, amelyet Niemayer és Björn szerelt fel az előző napokban. Az akna homokfalaiból vezettek a készülékhez a hőelemek vastag kábelei. Björn a cellában még egyszer, utoljára megvizsgálta a műszerek működését. Utasítására Niemayer az akna felső részébe egy kis mélyedést vájt, ebbe robbanó töltetet helyezett és a cellába vezette a gyújtózsinórt. Minden előkészületet elvégeztek, és újra felkapaszkodtak a felszínre. A professzor cigarettára gyújtott és körülnézett.
– Ma gyönyörű a sivatag, igaz? Nos, kedves segítőtársam, úgy látszik, készen vagyunk. Néhány óra múlva megállítom az életemet – azt teszem, amit ön nem valami találóan öngyilkosságnak nevezett. Nézze a dolgokat egyszerűen. Az élet olyan rejtélyes valami, amelynek értelmét szüntelenül keressük – csak rövid sáv az idő végtelen szalagján. Nos, az én életem hadd álljon két „sávból”. Most mondjon valamit utoljára – hiszen ritkán beszélgettünk „csak úgy”.
Niemayer ajkát harapdálta és egy ideig hallgatott.
– Valóban nem tudom… Mit is beszélek? Még mindig nem hiszem, hogy vállalkozik erre a dologra. Félek elhinni.
– Hm! Nos, ön lecsillapította az izgalmamat – mosolyodott el Björn. – Amikor aggódik értünk valaki – akkor a dolog nem annyira félelmetes. Ne keserítsük el egymást a hosszas búcsúzkodással. Amikor visszatér, rendezze meg a helikopter-szerencsétlenséget, amint ezt elhatároztuk. Hiszen tudja, ennek a kísérletnek szükséges feltétele a titok. Két hét múlva elkezdődnek az őszi viharok… Bocsásson meg… És ne nézzen így rám: valamennyiüket túlélem! – A professzor kezet nyújtott Niemayernek.
– A cella csak egy személyre van számítva? – kérdezte Niemayer hirtelen.
– Igen, egy személyre… – és Björn arca meghatottságot árul el. – Úgy látszik, kezdem sajnálni, hogy nem győztem meg önt előbb. – Björn féllábbal már a hágcsón állott – Öt perc múlva távozzon el az aknától! – A professzor ősz feje eltűnt az akna mélyén.
Björn bezárta maga mögött az ajtót, bebújt a rengeteg csövecskével átszőtt speciális búvárruhába, és lefeküdt a cella padlóján pontosan a testének körvonalai szerint sajtolt műanyag-ágyazatba. Egy kissé még elfészkelődött – az ágyazat sehol sem nyomott. Előtte a pulton nyugodtan világítottak a jelzőlámpácskák jelentve, hogy a műszerek működésre készen állanak.
A professzor megtapogatta a robbanótöltet vezetékének gombját, és rövid habozás után megnyomta… Könnyű rázkódás, hang a cellába nem hatolt be. Az akna betemetődött. Björn utolsó mozdulatával bekapcsolta a hűtő- és az altató szivattyúkat, kezét az „ágyazat” megfelelő vájatába fektette, és a cella mennyezetén világító gömbre szegezve tekintetét, kimérten számlálni kezdte a másod perceket…
Niemayer látta, amint kis homok- és poroszlop szállt fel az aknából, hallotta a tompa dörejt. A cellát 15 méteres földréteg temette el… Körülnézett – félelem és aggodalom fogta el a hirtelen elcsendesedett sivatag közepén. Erőt véve magán, lassan elindult a helikopter felé.
Öt nap múlva, miután ígéretéhez híven felrobbantotta a helikoptert, sikerült egy mongol faluba eljutnia.
Egy hét múlva elkezdődtek az őszi szelek. És a hengergő homok minden nyomot és árkot eltüntetett. A homok, amely megszámlálhatatlan, mint az idő, elegyengette a Björn-expedíció állomáshelyének utolsó nyomait és így a hely többé már semmiben sem különbözött környezetétől…
*
Niemayer mérnököt visszatérte után megrohanták az újságírók. Mi történt Björn professzorral? A mérnök a következőket mondta el:
– Támaszpontunk felszerelését helikopteren a Gobi-sivatag belsejébe szállítottuk át. Az első fordulóban, a földrengéstani kutatások céljából műszereket és robbanóanyagot szállítva, a professzor ült a helikopterbe. Én visszamaradtam, hogy őrizzem a felszerelés többi részét. Amikor a helikopter a levegőbe emelkedett, valami baj történhetett a motorral, hallottam, hogy kihagy. Azután a motor teljesen leállt. A helikopter még nem tudta felvenni a kellő sebességet, és mintegy száz méter magasságból zuhanni kezdett. Amikor földet ért, két erős robbanás hallatszott. Minden bizonnyal oly erős volt a zuhanás, hogy a hirtelen ütközéstől a dinamit felrobbant. A helikopter, és mindaz, ami rajta volt, Björn professzorral együtt, a szó szoros értelmében porrá vált…
A szakértők a történetet meggyőzőnek találták. Valóban, a megterhelt helikopter alázuhanásának a sivatag átmelegedett és ritka levegőjében rendkívül gyorsan kellett végbemennie. A lezuhanás valóban ilyen tragikus következménnyel járhatott. A katasztrófa helyszínére repült vizsgálóbizottság igazolta Niemayer vallomását.
Ám egyedül ő tudta, hogy valójában minden másként történt. De Björn professzor titkát még halálos ágyán sem árulta el.
*
Vibráló, halványzöld fénysugár emelkedett ki a sötétségből. Amikor a vibrálás megszűnt. Björn megértette, hogy a radioaktív relé jelzőlámpája az. A relé működni kezdett.
Öntudata fokozatosan visszatért. Balról megpillantotta az örökóra elektroszkopjának egymáshoz simult lemezkéit – a „19” és a „20” számjegy között állott az óramutató. „A huszadik évezred közepe” – elméje tisztán, élesen működött és elfojtott izgalmat érzett.
„Vizsgáljuk meg a testet.” Óvatosan megmozdította kezét, lábát, nyakát, kitátotta és becsukta a száját. A test engedelmeskedett, csak a jobblába volt még meggémberedve. Valószínűleg elzsibbadt, vagy túl gyorsan emelkedett a hőmérséklet… Bemelegítésül néhány erélyes mozdulatot tett, azután felállt. Megvizsgálta a műszereket. A feszültségmérők mutatói leestek: az akkumulátorok nyilván kissé kimerültek a felmelegítés során. Björn töltésre kapcsolta az összes hőelem-oszlopot – a mutatók nyomban megrezdültek és felfelé tértek ki. Azonnal eszébe jutott Niemayer mérnök: a hőelemoszlopok nem hagyták cserben. Ennek az emléknek a hatására különös, fájdalmas érzés lett úrrá rajta: „Niemayer már régóta nincs többé, már senki sem él…”
Tekintete a mennyezeten levő fémgömbre esett. A gömb sötét volt és egyáltalán nem villant fel. Még egyszer megvizsgálta a feszültségmérőket. Az akkumulátorok utántöltése kevés volt, de a hőelemoszlopokkal együtt bekapcsolva, elegendőnek kell lennie az energiának a felszínre emelkedéshez. Björn átöltözött és felmászott a cella mennyezetébe épített, önműködő fúrószerkezettel ellátott süvegalakú gépezetbe.
Bekapcsolta a villanymotort. A gép csakhamar felzúgott és működni kezdett. A fúró belefúrt a földbe. A kabin padlója könnyedén megremegett. Björn megkönnyebbülve érezte, hogy a gépvakond lassan felfelé halad…
Végül a fémsüvegen már nem csikorogtak a kavicstömegek. A gép a felszínre ért. Björn elkezdte a franciakulccsal kicsavarni a légmentesen záró ajtó csavaranyáit. Nehezen engedtek, a tudós munka közben felsértette az ujjait is. Egyszerre csak kékes alkonyi fény tört be a nyílásokon. Még néhány erőfeszítés és a professzor kilépett a süvegből.
A hűs alkonyatban hallgatag erdőség sötétlett köröskörül. A fémkúp éppen egy fa tövének közelében törte át a talajt. A hatalmas fatörzset sűrű lombkorona díszítette. Björn önkénytelenül arra gondolt, hogy mi történt volna, ha egy fél méterrel balra nő ez a fa? Odalépett hozzá és megtapogatta – a szivacsos kéreg benedvesítette ujjait. „Vajon milyen fajta? Meg kell várni a reggelt.”
A professzor visszament a süveghez, megvizsgálta egész készletét, az étel- és vízkonzerveket, az iránytűt, a pisztolyt, azután cigarettára gyújtott. „Tehát eddig igazam van” – gondolta diadalmasan. „A sivatagot erdő borítja… Most ellenőrzöm, vajon a radioaktív óra jól működik-e? De hogyan végezzem ezt el?”
Az erdő nem volt sűrű, a fák ágain átcsillantak az égen felgyúló csillagok. Björn felnézett az égboltozatra és hirtelen eszébe jutott: ha a radioaktív óra pontosan mutatja az időt, most a Vegának kell a „sarkcsillagnak” lennie!
Magához vette az iránytűt, a sötétben egy olyan fát kutatott fel, amelynek az ágai alacsonyan voltak, és ügyetlenül felmászott rá. A gallyak felkarcolták az arcát. Az ágak recsegése felriasztott egy madarat, élesen felrikoltott, s miközben elrepült az ágról, Björn arcának ütközött. Furcsa rikoltása sokáig visszhangzott az erdőben. A szokatlan mozgástól lihegő professzor megtelepedett az ágon és felemelte a fejét.
Már teljesen besötétedett. Fényes csillagokkal telehintett, de teljesen ismeretlen égboltozat borult a professzor fölé. Szemei keresték a megszokott csillagképeket: vajon hol van a Nagymedve, hol a Kassziopéja? Nem találta meg ezeket az oly jól ismert csillagképeket, mert nem is voltak megtalálhatók: a csillagok elmozdultak, és minden csillagkép összekuszálódott az évezredek során. Ragyogó porszemcséinek elmosódó sávjával csak a Tejút szelte át, úgy mint azelőtt, az égboltozatot. Björn közel vitte szeméhez az iránytűt, és megnézte a sötétben gyengén villódzó, északot jelző mutatót. Azután északnak szegezte tekintetét. Alacsonyan, a sötét látóhatár fölött, ott, ahol a csillagos ég véget ért, úgyszólván alig villódzva, zöldesen fénylett az égboltozat legfényesebb csillaga – a Vega! Mellette valamivel kisebb csillagocskák fénylettek –, ez a Lant eltorzult csillagképe volt.
Nem volt többé kétsége aziránt, hogy az új precessziós ciklus kezdetén ébredt fel – a XX. évezredben…
Az éjszakát gondolataiba merülve töltötte el. Sehogyan sem tudott elaludni, és alig várta a hajnalt. Végül a csillagok elhalványodtak és eltűntek, szürke, áttetsző köd terült el a fák között. A professzor szemügyre vette a magas és sűrű, fűszerű növényzetet: igen, ez moha, de milyen óriási! Vagyis, miként feltételezte, a legkezdetlegesebb és a legellenállóbb növények, a mohák és a páfrányfélék indultak fejlődésnek a jégkorszak után.
Björn egyre nagyobb lelkesedéssel járta az erdőt. Lábai beleakadtak a hosszú és rugalmas mohaszárakba, cipői csakhamar átnedvesedtek a harmattól. Nyilván már ősz volt. A falevelek a legtarkább színekben pompáztak: zöld levelek vörösekkel váltakoztak, a narancssárgák a sárgákkal. Rézvörös kérgű karcsú fák vonták magukra a figyelmét. Közelebb lépett – a fák az erdei fenyőre emlékeztették, csakhogy fenyőillatot árasztó kemény, sásszerűen éles levélkék meredeztek a tűlevelek helyén.
Az erdő fokozatosan megelevenedett. Enyhe szellő fújt és eloszlatta a köd maradványait. A fák fölött felemelkedett a Nap; ez a megszokott, vakító fényében nem öregedő égitest volt. Semmit sem változott a 180 évszázad alatt.
A professzor a gyökerekbe botladozva haladt és időnként visszatette orrára a botladozások következtében leesett szemüvegét. Hirtelen ágzörgést és röfögésre emlékeztető hangokat hallott. Egy kúpszerű fejű állat barna törzse tűnt fel a fák mögül. „Vadkan” – határozta meg Björn. – „De nem olyan, mint azelőtt – éles agyar hajlik az orra fölé” – A vadkan észrevette a professzort, egy másodpercig méregette, azután visítva eltűnt a fák között. „Ohó! Megijedt az embertől” – nézett utána meglepetve a professzor. És hirtelen heves szívdobogás fogta el: a tisztáson nyirkos, sötét nyomok húzódtak a harmattól szürkés mohán. Mezítláb járó emberek lábnyomai voltak ezek!
A professzor a nyom fölé hajolt. A lábnyom lapos volt, a nagyujj lenyomata a többi ujjétól elállt. „Nemde, mennyire igazam volt? Itt nemrég ember járt!” Björn mindenről megfeledkezett, és meggörnyedve, hogy jobban lásson, követte a nyomokat… Itt emberek vannak, és abból ítélve, hogy a vadkanok félnek tőlük, erős és ügyes emberek élnek itt.”
…A találkozás meglepetésszerűen történt. A nyomok egy tisztáshoz vezették, ahonnan először torokhangokat és heves felkiáltásokat hallott, majd pedig néhány, szürkéssárga szőrrel borított lényt pillantott meg. A meggörnyedt lények a fák mellett állottak és kezükkel az ágakba kapaszkodtak. A professzor felé néztek. Björn megállt, és megfeledkezve az óvatosságról, feszült figyelemmel kezdte vizsgálni ezeket a kétlábúakat. Kétségtelen, emberré váló majmok voltak: ötujjú kezek, a szemöldökdudor éles íve fölött alacsony homlok, előreugró állkapocs a kis orr alatt. Kettőnek a vállán valamiféle állati bőrből készült köpenyt vett észre.
„Tehát úgy történt, amint gondoltam.” Hirtelen a nyomasztó, bánatos egyedüllét érzése lett úrrá a professzoron….A ciklus lezárult: az, ami évezredekkel ezelőtt volt, évezredek múlva tér majd vissza…”
Ekkor az egyik majomember elindult Björn felé és valamit kiáltott: a kiáltás úgy hangzott, mint egy parancs. A professzor nehéz, görcsös botot vett észre a majomember kezében. Nyílván ez volt a vezér, a többiek mind utána nyomultak. Björn csak most ébredt annak tudatára, hogy milyen veszélyben forog. A majomemberek esetlenül, de meglehetősen gyorsan közeledtek félig behajlított lábaikon. A professzor az egész tölténytárat a levegőbe lőtte pisztolyából az erdőbe menekült.
És ebben hibázott. Ha nyílt terepre fut, a majomemberek aligha tudták volna utolérni, egyenesen-járáshoz még rosszul alkalmazkodott lábukon. De az erdőben a majomemberek voltak fölényben. Éles, diadalmas kiáltásokkal ugrálták fáról fára kezükkel az ágakba kapaszkodva és az ágaktól eltaszítva magukat. Néhányan az ágakon hintázva vettek lendületet és hatalmasakat ugrottak. Valamennyi előtt görcsös botjával a „vezér” haladt.
A professzor ujjongó és dühödt kiáltásokat hallott maga mögött – a majomemberek utolérték. „Ez hasonlít a »lincsre« – jutott eszébe. – Nem kellett volna menekülnöm, a menekülőt mindig ütik…” A szíve kalapált, arcát elöntötte a veríték, lábai mintha ólomból lettek volna. Félelme hirtelen megszűnt: félelmét egy könyörtelenül világos gondolat szorította ki. „Miért fussak? Mitől meneküljek? A kísérlet véget ért…” Megállt és egy fatörzshöz támaszkodva arccal üldözői felé fordult.
Az üldözők élén a „vezér” futott esetlenül. Feje fölött lóbálta görcsös botját, a professzor látta vad és riadt apró szemét, vörös és szőrös szemhéját, vicsorgó fogait. Balvállán a szőr meg volt pörkölődve. „Tehát már ismerik a tüzet” – villant Björn agyába hirtelen. A „vezér” odafutva felkiáltott és bunkósbotját meglódítva a professzor fejére sújtott. A tudós a szörnyű csapástól a földre zuhant, arcát elöntötte a vér. Öntudata egy pillanatra elsötétült, azután megpillantotta az odaszaladó majomembereket, a „vezért” amint az utolsó csapásra emeli bunkósbotját, és valami ezüstösen csillogót a kék égboltozaton.
„És az emberiség mégis újjászületik” – gondolta az utolsó pillanatban, mielőtt a fejére sújtó bunkósbot meg nem fosztotta a gondolkodás lehetőségétől…
Néhány nap múlva ez a hír jelent meg „A Szabad Munka Országai Szövetségének Közlönyé”-ben:
„Néhány nappal ezelőtt – szeptember 12-én – a hajdani Gobi-sivatag területén fekvő ázsiai természetvédelmi területen egy majomember-csorda karmából egy összevert embert szabadítottak ki. Gyorsjáratú ion-repülőgépen elszállították a közeli lakott terület Egészségházába. A koponyaalkat, valamint a megmaradt ruhafoszlányok alapján ezt az embert a Munka Győzelme, korának első századaiba tartozónak vélik.
A titokzatos ember élete most már túl van a veszélyen. Amikor először magához tért, és kinyitotta szemét, látható örömmel valami érthetetlen dolgot kiáltott. Az univerzális fordító- és nyelvészgép segítségével sikerült szavait megfejteni: azt kiáltotta ónémet nyelven: »Tévedtem! Milyen jó, hogy tévedtem!… « – És ismét elvesztette eszméletét.
Hogyan tudta ez az őskori ember az életét több mint 18 évezreden keresztül fenntartani? Valószínűleg a tudományunkban már ismert módszerek egyikét alkalmazta. Most a Tudományos Akadémia külön expedíciója beható kutatásokat és vizsgálatokat végez.
Az őslénytani tagozatnak pedig azt ajánljuk, hogy a jövőben fokozottan ellenőrizze a természetvédelmi területeket. Különös gondot kell fordítani arra, hogy a majomemberek ne használják gyilkoló eszközökként munkaeszközeiket. Ez károsan befolyásolhatja gondolkodásuk kialakulását a fejlődés folyamán.
AZ EGYETEMES AKADÉMIA ELNÖKSÉGE.”
(Vlagyimir Szavcsenko elbeszélése
nyomán.
Megjelent a „Tyehnyika Malagyozsi” című
folyóiratban.)