Don WILCOX:
A HATSZÁZ ÉVIG TARTÓ UTAZÁS
A búcsúztatás valóban lélegzetelállítóan szép és megható volt. A starthelyen tízezres tömeg szorongott. A zenekar szólt. Amikor az űrhajó harminchárom utasa beszállt (csak később derült ki, hogy harmincöten vagyunk), minden tenyér tapsra verődött össze. Valamennyiünkön az űrhajó vörös-fehér-kék színekben pompázó díszegyenruhája feszült. Az utasok párosával – egy nő, egy férfi – lépdeltek az űrhajóba vezető hídon és tűntek el a hatalmas szerkezet gyomrában. Egyik pár szebb volt a másiknál. Valamennyien erősek, egészségesek – hiszen a kiválogatás igen szigorú volt.
Most Sperry kapitány, a felesége és én (én voltam az egyedüli pár nélküli ember az űrhajón) léptünk a hajóhídra. Az újságírók, fényképészek és a televízió riporterei körülvettek bennünket. A zenekar és a tömeg tombolt. Az egyik riporter a mikrofonba ordított: „Sperry kapitány most néhány búcsúszót szól!”
És Sperry átvette a mikrofont.
– Harminchármunk nevében köszönöm önöknek a szép búcsúztatót. Mindig szeretettel emlékszünk majd vissza erre az órára, amely az utolsó Földön töltött óránk.
A tömeg visszafojtott lélegzettel figyelt. A kapitány folytatta:
– Elutazunk a világűrbe, hogy ott éljünk – és meghaljunk. De gyermekeink gyermekei, akik a világűrben születnek majd, végrehajtják a mi tervünket! És évszázadok múlva, ükunokáink ükunokái kikötnek majd a Robinello csillagon, hogy benépesítsék azt az emberi fajjal.
A kapitány ezzel búcsút intett a tömegnek, és belépett az űrhajóba. A riporter ekkor hozzám lépett, és elém tartotta a mikrofont.
– Az utolsó szó Gregory Grimstone professzort illeti – mondta a mikrofonba. – Ő az egyetlen, aki – hála a modern tudománynak –, a halállal dacolva 600 éven át végigkíséri az expedíciót, az indulástól a célig!
– Hölgyeim és uraim! – mondottam meghatottam – Mint a Hagyomány Hordozója szavamat adom, hogy hajónk, a „Villámfény”, csorbítatlanul juttatja majd el a mi civilizációnkat ama távoli csillagra!
A tömeg ujjongott. Meghajoltam és folytatni akartam. De Sperry kiszólt:
– Fejezd be! Két perc múlva indulunk!
Átléptem tehát az űrhajó küszöbét. És ekkor egy fiatalember lépett oda hozzám.
– Csak egy-két szót, professzor úr, a lapom számára!
Ránéztem, és meglepetésemben – elmosolyodtam. Felismertem Broscoe-t, egyik leglustább tanítványomat. Több érzéke és adottsága volt a sporthoz, mint a történelemhez.
– No, Broscoe – mondtam – maga nem változott! Mint mindig: most is elkésett az óráról. Csak nem képzeli, hogy az utolsó percben interjút csinálhat vélem?
– Mindjárt gondoltam, hogy professzor úr az a Grimstone, aki a „Villámfénnyel” utazik! Szóval maga fekszik a hűtőkészülékbe, hogy minden száz évben „feltámadjon” egy rövid időre? Hát ezért hagyta ott a menyasszonyát?
– Nézze, Broscoe. A családi ügyeimhez semmi köze! Az esküvőmet, sajnos, lekéstem, és emiatt a menyasszonyom szakított velem – nem én hagytam ott őt! Én csak ezután jelentkeztem az űrhajóra. Vegye tudomásul, hogy a maga csontjai már rég elporladtak, amikor én még mindig élek és tanítom a történelmet!
– Történelmet fog tanítani? Isten őrizz! – vigyorgott Broscoe. – Az utókor nevében csak egyre kérem: fogja rövidre a leckét. Valahogy így: – 1066 – Hódító Vilmos meghódítja Angliát. 2066 – a „Villámfény” elindul, hogy meghódítsa a Tejutat. Ennyi éppen elég.
Zzzzipppp!
Ha nem rántom be Broscoet, az önműködően záródó ajtó kettéhasította volna!
– Nos, kedves barátom, maga csak nem változik – mondtam neki –, megint elkésett. Lekéste a kiszállást! A történelem most már a maga nevét is megörökíti. Maga az első űrhajó-potyautas.
A gép motorjai felbőgtek, és az űrhajó a meteorok gyorsaságával útjára indult. Broscoe rendkívül buta arcot vágott, amikor az ablakon keresztül az egyre kisebbedő Földet figyelte. Nyilván semmi humora sem volt. Sőt, kifejezetten dühösnek látszott. És minél inkább nevettem rajta, annál dühösebb lett.
De mi lesz Broscoe-val? Eltűnődtem ezen, amíg a hajóorrban levő hűtőszobám felé tartottam. Többé nem látom, az biztos! Hiszen az első száz éves álmom néhány perc múlva már el is kezdődik.
A parancsnoki szobában átfutottam a „Villámfény” anyakönyvét. Ebbe vezetik be az űrhajón élők nevét. Meggyőződtem róla, hogy mind a tizenhat fiatal párt ismerem jól. Felidéztem képüket – hiszen legközelebb a déd- és ükunokáikkal fogok csak találkozni! Ezután elbúcsúztam a hajó parancsnokától, Sperrytől és feleségétől.
Beléptem a hűtőszobába. Ebben a helyiségben fogom tehát a következő száz évet eltölteni! A szoba egyik falán televíziós ernyő volt, amelyen megnézhettem az űrhajó helyiségeit. Kapcsoltam a nagytermet. Csaknem mindenki ott volt. A hangulat vidám, táncoltak. Kezdetnek nem rossz! – gondoltam.
Mindenki vidám volt, mert jól tudták, hogy az űrhajó tökéletesen megfelel arra a célra, amelyre készült. A gépek csodálatosak. A szintetikus növényzet oxigénnel, és részben élelemmel látja el a több száz éves utazás során az utasokat. A készletek elegendők. A víz körforgását is tökéletesen megoldották. Műszakilag semmi baj nem történhet.
Igen, a berendezés jobb nem is lehetne: De milyenek az emberek? – kérdeztem önmagamtól. Igaz, a kiválogatás a lehető leggondosabb volt. De milyenek lesznek a leszármazottaik? Pedig az eredmény végül is az embereken múlik! Élni és meghalni, szülni és utódokat felnevelni ilyen szűken körülhatárolt térben, ennyire egymásra utalva… A körülmények, ez a – lehet mondani – laboratóriumi környezet, ez a mesterséges világ, bizony alaposan próbára teszi majd az embereket!
Nos, ha az utódok is olyan derék emberek lesznek, mint azok, akik most odakint oly vidáman táncolnak, akkor nem lesz semmi baj. Feladatom, a Hagyomány Hordozójának a munkája akkor egyszerű lesz.
De hogyan fog Broscoe beilleszkedni – pár nélkül?
Elgondolkodva kapcsoltam be a hűtőszerkezetet. A gép halkan zümmögni kezdett. A tekintetemet még egyszer végighordoztam a vidám társaságon.
És ekkor az egyik sarokban megpillantottam Broscoe-t. Egy jóalakú, nagyon szép lánnyal táncolt. Louise! Az én Louise-om! Felkiáltottam meglepetésemben, és a szívem összeszorult. Louise, akit nekem kellett volna feleségül vennem, és akivel oly szerencsétlenül összekülönböztem. Bizonyára megtudta, hogy jelentkeztem a „Villámfényre”, és – valamilyen módon – behatolt az űrhajóba. Utánam jött, mert megbocsátott! Megbocsátott, és azért jött utánam, hogy a feleségem legyen! Én pedig…
Fekete karikák táncolnak a szemem előtt… Az eszméletem kezd elhagyni… Csak annyi erőm van még, hogy végignyúljak a fekhelyemen… A hűtőkészülék zümmög. Sötétség. Sötétség…
Száz év múlva
A következő percben – legalábbis számomra úgy tűnt – felébredtem. A terem mennyezetvilágítása egyenletes, gyenge nappali fényt árasztott. Kellemes meleg járta át tagjaimat. Úgy látszik – gondoltam – a gép csak „próbaüzemet” végzett néhány órára.
Az első gondolatom Louise volt. Meg kell keresnem! Házasságot kötünk, és elhalasztom az első száz éves elalvásomat. Egy darabig élünk együtt, azután pedig – mivel a hűtőszobában egy tartalékkészülék is van – mindketten elalszunk száz évekre. Mind a ketten végigjárjuk az egész utat! Louise bizonyára beleegyezik majd, hogy velem együtt ő is felfüggessze az életét pár száz évre.
Bekapcsoltam a televíziós ernyőt. A nagyterem csendes volt. Egyáltalán, alig is lehetett valamit látni, mert a terem teljesen sötét volt.
Kinyitottam a hűtőszoba zárát – ennek a titkát csak én ismertem és kiléptem. A nagyterembe siettem. Furcsa, kényelmetlen érzés fogott el. Valami, valahogy megváltozott! Nem tudnám megmondani, hogy mi, de a változás valahogy a levegőben érződött.
Néhány halvány, zöldes fényű lámpa világította meg a termet. A táncolóknak nyoma sincs. Már reggel lenne? Gondolataim zavaros körben forogtak. Mi az este? Mi a reggel? De hisz ez őrjítő… Hiszen itt az este csupán annyi, hogy leoltják a villanyt, és pihenőre térnek. Mert előre megegyeztünk abban, hogy a továbbiakban is a földi 24 órás nap szerint osztjuk be az életünket – már csak a rend kedvéért is.
De valami más is zavart engem. A berendezés, a bútorok is megváltoztak. A falak mintha megöregedtek volna! Úgy látszik, mégiscsak több idő telt el, mint néhány perc. És ami a legfurcsább: az ablakokat befestették olajfestékkel. Nem lehetett kilátni!
Miért festették be az ablakokat? Az űrhajó természetesen vakon repül. A kilátásra nem is a navigáció miatt van szükség, hanem azért, hogy az utasok elgyönyörködhessenek a ragyogó csillagok mesevilágában. És most, valami titokzatos ok miatt, az ablakokat átlátszatlanná tették.
Hallgatóztam. A folyosó felől léptek hallatszottak, a fejem felett, a magasból vékony hangú csecsemősírás. A nagyterem körül ugyanis emeletmagasságban erkély futott körben. Erről nyíltak a házaspárok szobái. A sírás az egyik szobából hallatszott. A sírás félreérthetetlenül csecsemő-torokból származott!
És most – egy másik csecsszopó kezdte rá. Aztán – a másik oldalról egy harmadik. Pár perc múlva egész kórusban zengett a sírás-rívás.
Úgy látszik, mégiscsak jócskán eltelt az idő, amióta elhagytam ezt a táncosokkal telt termet!
Ekkor egy mérges hang csattant fel: „Csend legyen!” Majd egy másik: „Miért nem hallgattatjátok el már azt a bőgőmasinát!?” Egy dühös ököl az egyik ajtót kezdte döngetni.
Megzavarodva futottam a nyilvántartóba, hogy megnézzem az anyakönyvet… Az ajtó zárva. De íme, léptek közelednek, és egyszerre csak egy aggastyánnal állok szemben.
– Mr. Grimstone? – kérdezte barátságosan. – Már vártuk… A nevem: William Broscoe…
– Broscoe?!
– Igen, ifjabb Broscoe. Úgy mondják, ön még ismerte az apámat. Az anyám sokat mesélt Önről, igazán örülök, hogy én üdvözölhetem önt elsőnek.
A csodálkozástól kővémeredve álltam az ajtó előtt, ő meg kulcsot vett elő, és megforgatta a zárban. Az anyakönyvből megtudtam a valót. Letelt az első száz év! A „Villámfény” eredeti utasai régóta halottak. A feljegyzésekben már teljesen az új nemzedék nevei szerepeltek.
Vagy még pontosabban: három új nemzedéké. A gyermekei, unokái és dédunokái azoknak, akiket én ismertem.
Egy évszázad telt el, és ez az idő nekem – hála a tökéletes hűtőberendezésnek – egy szempillantásnak tűnt csupán! Lassacskán hozzászoktam ehhez a gondolathoz, de az első percekben valósággal megdöbbentő érzés volt. Csak pár perccel ezelőtt is még őrülten szerelmes voltam Louise-be, és el akartam venni feleségül. És most kiderül, hogy Louise húsz éve halott. Azonban csaknem harminc dédunokája él a „Villámfény” fedélzetén. A gondos anyakönyvezés mindenről pontosan beszámol!
Szórakozottan lapozgattam az anyakönyvben.
Ifjabb Broscoe félreértette hallgatásomat.
– Nyilván felismerte fő problémánkat – mondta. Arcán ugyanaz a szomorúan aggodalmas kifejezés jelent meg, mint az anyjáén akkor, amikor elromlott az ébresztőórám, és elkéstem az esküvőről.
Probléma? Probléma a „Villámfény” fedélzetén? Hiszen mindent a legpontosabban és a legelőrelátóbban elterveztünk!?
– A helyzet az – folytatta –, hogy tettünk már bizonyos intézkedéseket, mielőtt ön visszatért közénk… Ezen a héten mégis újra három gyerek jött a világra. Ez kirobbantotta a válságot… A kapitány elrendelte, hogy szükség-intézkedésképpen sötétítsék el az eget.
– Az eget? Mi köze az égnek az újszülöttekhez? – csodálkoztam.
– A nézetek erre vonatkozóan különbözőek – felelte. – Attól is függ, hogy valaki mennyire érzékeny…
– Érzékeny? De mire?
– Hát… a romantika-betegségre.
Megdöbbenve néztem az aggastyánra. Erre ő karon fogott, és a parancsnoki szobába vezetett. Az ablakok ott nem voltak befestve. Olyan csodálatos látvány tárult a szemeim elé, amilyenről soha nem is álmodtam. Az ég koromfekete, bársonyos hátteréből ragyogó csillagok fénye szikrázott elő. Bolygók és holdak mozogtak méltóságteljesen – szinte kézzel elérhetően…
Kísérőm közben beszámolt arról, hogy hol tart az útján a „Villámfény”. Hogyan kellett néhány számítást módosítani, és miként érték mégis el, hogy az űrhajó bejárja a Robinello felé vezető útjának az első száz évre előírt szakaszát.
Én azonban egy szavát sem fogtam fel, szinte csak félálomban hallottam a hangját duruzsolni. Valósággal megbabonázott az ég szépsége. Egy érzés hatalmasodott el bennem: mérhetetlenül vágyódtam Louise után…
– A romantika-betegség egyesek szerint oka, mások szerint nem ez az oka a túlszaporodásnak. A magam részéről azt tartom: marhaság!
– Marhaság – motyogtam utána, de közben csak Louisére gondoltam. Hej, ha akkor ilyen holdfény lett volna…
– De Dickinson kapitánnyal nem lehet vitatkozni… Tegnap este végül is minden ablakot befestetett!
A reggeli ébredés szokásos zajai hallatszottak be a szobába. Az emberek méltatlankodtak, amikor észrevették, hogy az ablakok el vannak sötétítve. A kapitány egyébként sem örvendett népszerűségnek.
Hamarosan felfedezték, hogy a Hagyomány Hordozója visszatért. Az emberek körém gyűltek és meleg ünneplésben részesítettek. Az idősebbek a következő napokban egyenként csíptek el, és elpanaszolták bajaikat.
Máris válságban…
– Mi a fenének ez az egész utazás? – kérdezték többen is. – Ez a hatszáz éves terv nem egyéb, mint egy halom ostoba papír. Fejjel megyünk a falnak.
Hosszas magyarázatba fogtam. És minél többet magyaráztam, annál rosszabb lett a helyzet, szinte kilátástalanná vált minden. Éjszakákon át nem aludtam.
– Ha a szaporodás így folytatódik – mondta ifjabb Broscoe – elfogy az élelmünk, még mielőtt az út felét megtettük volna. Nincs más lehetőség, be kell vezetni a születés-szabályozást. Csak ez menthet meg bennünket! Csak ebben az esetben hajthatjuk végre a tervet!
Nagyon örültem, hogy a legöregebbek megértették a terv jelentőségét. A fiatalság azonban szemmel láthatóan nem sokat törődött a jövővel, még csak vitatkozni sem voltak hajlandók a születés-szabályozásról.
– Grimstone professzor! Inkább a Földről meséljen nekünk – kérleltek. – Nagyapáinktól sokat hallattunk róla, de már az is csak másodkézből származó információ volt. Úgy szerettük volna látni a Földet!
Beszéltem nekik a Földről. Bár volt az űrhajón mozi, könyvtár, lemezek, képes albumok – mindez azonban mégsem lehetett kielégítő…. inkább csak a kíváncsiságukat kelthette fel. Kérdeztek és kérdeztek.
Én – miközben igyekeztem a kíváncsiságukat kielégíteni – iparkodtam felkelteni bennük az öntudatot. Megmagyaráztam: egy kiválasztott csoport leszármazottai ők, különleges, nagyszerű terv végrehajtói. Ez azonban nem nagyon hatott rájuk. Azt is megmondtam, hogy ők már amúgy sem térhetnének vissza a Földre. Ez fizikailag lehetetlen… Nincs más megoldás: végre kell hajtani a feladatot.
Végül is, felkértek, hogy döntsek a túlnépesedés kérdésében. Dickinson kapitány a moziterembe összehívta a nagygyűlést. Mindenki ott volt. Az első napirendi pont a „Hatszázéves Terv” című film levetítése volt. A filmet azonban már mindenki kívülről ismerte.
Miután a film lepergett, Dickinson felkérte a Tanács titkárát, hogy ismertesse a helyzetet. A titkár a következő beszámolót tartotta:
Az eredeti lélekszám fenntartása érdekében a terv azt irányozta elő, hogy minden házaspárnak csak két gyermeke legyen. Ily módon mindig 16 házaspár – 32 gyerek volna a létszám, akik újból 16 házaspárt alkotnának. Tekintetbe véve az átlagos életkort, az űrhajó lélekszáma állandóan 96 körül mozogna. (32 nagyszülő, 32 szülő, 32 gyermek.)
A Hatszázéves Terv ettől bizonyos eltérést is megenged. Mint maximumot 150 főt, mint minimumot 75 főt állapít meg. Ha a lélekszám 75 alá süllyedne, ez azt jelenti, veszély fenyeget, ha már 50-re csökkenne – válság köszönt be. A másik oldalon: 150 felett veszély, ha elérné a 200-at – válság!
A titkár kis szünetet tartott. A feszült csendben egy csecsemő távoli sírása hallatszott csak. Majd folytatta:
Az utóbbi hét évben a lélekszám veszedelmesen megnőtt. A zavar már az első percben megkezdődött. Először is: nem 16, hanem 17 pár volt az űrhajón. És a Broscoe-párt nem kötötte fogadalom: jóllehet szabálytalanul kerültek az űrhajóra, mégis, korlátlanul szaporodtak. Az igazság kedvéért azt is meg kell állapítani, hogy a többi pár sem tartotta be pontosan a megállapodást.
És ennek következtében a lélekszám ezen a héten már meghaladta a 200-at! Ezzel beszámolómat be is fejeztem.
Dickinson megnyitotta a vitát. A szó hamarosan a befestett ablakokra terelődött. Mindenki azt követelte, hogy a festéket vakarják le. A gyerekek hadd gyönyörködjenek a csillagokban, a felnőttek számára pedig mindez asztronómiai tanulmány. Magam is többször felszólaltam a vitában. Beszéltem a nagy felelősségről, ami a vállaikon nyugszik, az új feladatokról, a munkamegosztásról és a szabadidő helyes felhasználásáról. A vita több napig tartott.
Amikor már vagy századszor mondtam, hogy „a mi időnkben”, egyszerűen az arcomba nevettek.
– De hiszen nekünk is voltak túlnépesedési problémáink! – ordítottam.
Csak kinevettek, hiszen a 21. század családi élete annyira különbözött az űrhajón folyó élettől, mint a fehér a feketétől…
A vitának az orvos vetett véget. Ragyogó arccal jelentette be, hogy Dickinsonné hármas ikreket szült! Mind a három fiú!
Dickinsonnak a hét hátralevő részében annyi dolga támadt, hogy a túlnépesedés problémája egészen kiment a fejéből.
Én írásba foglaltam javaslataimat, és tekintélyem teljes súlyával állást foglaltam a születés-szabályozás mellett. Figyelmeztettem a kapitányt, hogy a „Villámfény” a pusztulása felé rohan, ha nem térnek azonnal vissza a Hatszázéves Terv szigorú előírásaihoz.
Szóbelileg is figyelmeztettem Dickinsont, de éppen pelenkamosással foglalkozott és jóformán oda sem figyelt. Így hát nem tehettem mást: búcsúlátogatást tettem Louise 28 dédunokájánál – és aggodalommal eltelt szívvel – visszavonultam a hűtőszobámba.
Lázadás az űrhajón
Alig hogy lepihentem – máris felébredtem. Eltelt volna ismét száz esztendő? Az atom-időjelzőre pillantottam. A mutatója 2266-on állt. Még négy ébredés vár tehát rám a terv szerint. A Terv! Mi van a tervvel? Hiszen a legutóbb valósággal lábbal taposták! Hogyan fejlődtek az események? Ó, bizonyára minden rendbejött! Hiszen azóta három generáció élte le az életét. A lélekszám bizonyára ismét normális.
Kiléptem az ajtón, és a nagyterem felé igyekeztem.
A nagyterem zsúfolva volt emberekkel. És micsoda emberekkel. A nyomor és az éhség rítt le az arcukról.
– Grimstone jön! – harsant egy éles hang.
– Grimstone! Grimstone! Adj ennünk! Éhezünk! Elpusztulunk! – Ilyen és ehhez hasonló kiáltások szálltak a levegőben.
Megdöbbenve álltam a küszöbön. A legnyomorúságosabb állapotban levő emberek, nők, gyermekek nyújtogatták felém csontvázszerű karjaikat. A hideg verejték csorgott végig a hátamon… Talán nem is a „Villámfényen” vagyok!?
– Enni! Enni! Téged vártunk, Grimstone… – hangzott újra meg újra.
A felelősség ólomsúllyal zuhant rám. Erre nem számítottam! A Hatszázéves Terv gránit szilárdságúnak látszott. Azt gondoltam, hogy nekem, a Hagyomány Hordozójának csak az lesz a feladatom, hogy időnként tanítsam az embereket. Most pedig cselekedni kell – mégpedig azonnal.
– Egyszerre csak egy beszéljen! – kiáltottam rájuk. – Mi van veletek? Ki a megbízottatok?
Egy értelmes arcú, vékonyka, rendkívül rosszul táplált fiatalember lépett elő. Bemutatkozott. Bob Sperry volt, az egykori Sperry kapitány leszármazottja.
– Nyolcszázan vagyunk! – mondta.
– Dehiszen az élelem még akkor sem fogyhatott el!
– Nem is, csakhogy hatszázunkat csökkentett adagon tartanak!
– Miért?
– Ezek az átkozott Dickinsonok! Pisztolyok! Lelőnek bennünket! – hangzott innen is, onnan is az izgatott közbekiáltozás.
Csendre intettem őket, és felszólítottam Sperryt, hogy folytassa. Elbeszélése nyomán világosság derült a helyzetre. A hatszáz ember azért nem kapott eleget enni, mert a „kvótán kívül” születtek. Dickinson kapitány ugyanis 200 főben állapította meg a „Villámfény” utasainak a létszámát. Ez a Dickinson a száz évvel azelőttinek az unokája. Mivel a létszám közben 800-ra növekedett, a kapitány és a testvére, aki az élelmezés főfelügyelője volt, elhatározta, hogy szükségrendszabályokat vezetnek be. Az űrhajó utasait két csoportra osztották. Kiválogattak kétszáz olyant, akinek „joga volt” megszületni, a többi hatszázat. „kvótán felüli”-nek nyilvánították. Ez néhány hónappal ezelőtt történt. A kvótán felüliek éhezni kezdtek.
– Mennyi a kvótán felüliek fejadagja? – kérdeztem.
– Tulajdonképpen semmi – felelte Sperry. – Kegyelemkenyéren élünk.
Újra kitört a hangzavar. A felkiáltásokból megtudtam, hogy ez a szerencsétlen tömeg abból él, amit szerencsésebb testvérei, rokonai a saját szájuktól vonnak el!
Ismét csendre intettem őket azzal, hogy át kell gondolnom a helyzetet. Egy szoba felé mutattam és szóltam Bobnak, hogy kövessen. Sperry és kilenc társa követett. A szobában azután megkérdeztem őket:
– Hogy lehet az, hogy ez a kiéhezett tömeg még nem támadta meg és nem fosztotta ki az élelemraktárat?
– Dickinson és a testvére őrzi! És megfenyegettek minket!
– Megfenyegettek? De mivel?
– Revolverrel!
Értetlenül meredtem rájuk. A „Villámfényen” csak nekem volt fegyverem – biztonság kedvéért. Azt hittem, hogy e késői utódok már azt is elfelejtették, hogy egyáltalán mi fán terem a gyilkoló szerszám.
– De hát miféle revolverrel? – kérdeztem.
– Olyannal, mint amilyenek a magunkkal hozott filmeken láthatók. Egy halk pukkanás, és az ember holtan esik össze! Csináltak maguknak revolvert. Pontosan olyant, mint a filmen!
– És megöltek már valakit vele?
– Egyszer néhányan megtámadták az élelmiszerraktárat. Mi kívülről csak három erős csattanást hallottunk, és az embereket véres fejjel, holtan találtuk.
– Gyerünk a kapitányhoz!
A hosszú központi folyosó az űrhajó orrába vezetett, ahol a parancsnoki helyiségek is voltak. Elindultunk. Nekem már a száz évvel ezelőtti Dickinson is nagyon ellenszenves volt, amikor azonban a jelenlegi Dickinson kapitány hatalmas alakja megjelent a parancsnoki szoba ajtajában – egyenesen visszataszítónak találtam.
– Mit akarnak? – ordított ránk. Jobb kezével egy fából kifaragott, acélkékre festett revolvert szegezett ránk. Társaim a revolver látványától megtorpanták. – Kicsoda maga? – üvöltött rám.
– Én a Hagyomány Hordozója vagyok! A nevem: Gregory Grimstone! – A revolver látványa egy pillanatra még engem is meghökkentett. Aztán rákiáltottam: azonnal hívja ide az élelmezés főfelügyelőjét!
– Miért?
– Tárgyalni akarunk magukkal!
– Másszon csak vissza a barlangjába nyugodtan! – vigyorgott a kapitány.
Ebben a pillanatban egy másik jól megtermett férfi lépett melléje. Rendkívül hasonlított a kapitányra. Ez volt az élelmezés főfelügyelője, a másik Dickinson. Sötéten vicsorgott, és ő is „revolvert” szorongatott a markában. Nevetésre fakadtam.
– Ugyan jól rászedtétek a népet! – kiáltottam. – Mondhatom, kitűnő színészek vagytok! Hiszen ezek csak revolverutánzatok!
A két Dickinson halottfehérré sápadt. A „revolver” remegni kezdett a kezükben. A mögöttem álló tíz kiéhezett férfi egy szempillantás alatt a Dickinsonokra vetette magát. A következő percekben a szoba csatatérré vált. Sperry és társai azonban az éhségtől nagyon le voltak gyengülve. Csak ez mentette meg a két Dickinson életét, mert különben biztosan agyonvertek volna őket. Már láttam egy pár összevert embert életemben, de a Dickinsonok látványa mindent felülmúlt.
Amikor a hír elterjedt az űrhajón, az éhezők a raktárhoz özönlöttek. Mindenki torkig jóllakott. És egy óra múlva új vezetőséget választották.
A probléma ezzel azonban nem oldódott meg, de a békesség helyreállt, a remény visszatért a szívekbe. Most már reméltem, hogy majd csak felülkerekednek a bajokon, és az űrhajó mégis eljut a céljához.
De még hátra volt a „revolverek” rejtélyének a megoldása. A vizsgálat kiderítette, hogy a kapitány és testvére egyszerűen kihasználták társaik babonás halálfélelmét. Revolvert faragtak, és amikor az éhezők megtámadták a raktárt, három embernek egyszerűen beverték a fejét, miközben a revolver dörejét utánozták. De most vége szakadt a tűzfegyverek uralmának – és a Dickinsonokénak is.
Elhatároztam, hogy hosszabb időt töltök körükben, legalábbis addig, amíg a dolgok valamennyire rendbejönnek.
Hat hónap telt el. Ez alatt az idő alatt mindenki teljes élelmiszeradagot kapott. Az éhség réme azonban a fejünk felett lebegett, és eljött az ideje annak, hogy a szaporodás problémáját megoldjuk. Ezt a „Villámfény” lakói is belátták. Megállapodtunk abban, hogy a „kvótán kívülieket”, valamint a Dickinsonok közül is százat – sterilizálnak. Az orvosok munkához láttak, és néhány nap múlva már ismét csak száz szaporodásképes ember volt az űrhajón. Mindenki örömmel egyezett bele a műtétbe, mert az még mindig jobb megoldás volt, mint az éhhalál.
De ez nem volt minden. A jövőre is gondoltunk. Olyan törvényt hoztunk, hogy a szülőket is sterilizálni kell, ha már két gyermekük született. Így a népszaporulat meredeken fog esni, az élelmiszerkészletek feltöltődnek, az egyensúly rövidesen helyreáll.
Csak megelégedéssel tekinthetek hat hónapos munkámra vissza. A rendszabályok ugyan drasztikusak voltak, de minden bizonnyal elérik a kívánt hatást. A lelkiismeretem tiszta volt – egy esettől eltekintve. Amikor egyszer az orvos társaságában a nagyterem körfolyosójáról nézelődtem, egy fiatal párt pillantottam meg odalent. Bob Sperry volt az egyik, ez a csinos, értelmes fiatalember, egykori barátom leszármazottja, a „kvótán kívüliek” vezetője. Szemmel láthatóan nagyon szerelmes volt a mellette álló lányba.
A lány neve pedig – mily ismerősen csengett e név! – Louise Broscoe volt. Fiatal, üde teremtés – a megszólalásig hasonlított az én Louise-omra.
– Kár – mondta az orvos –, hogy ilyen kiváló teremtéseket is sterilizálnunk kell. De a törvény – törvény!
Másnap egy írást adtam át neki.
– Fogja ezt, doktor! Ha később felelősségre vonnák, ez igazolja, hogy az én kifejezett kívánságomra tettek kivételt a Sperry-Broscoe párral!
Ezután pedig megnyugodott lélekkel tértem ismét százesztendős pihenőmre.
Harc egy asszonyért
Amikor 2366-ban jeges hálószobámból kiléptem, két játszadozó kisgyerekkel találkoztam legelébb.
– Szóljatok a szüleiteknek – mondtam nekik –, hogy itt van Grimstone!
– Fau! Fau! – kiáltották és rémülten elszaladtak.
Bementem a nagyterembe, és körülnéztem. A körfolyosóra nyíló szobákból néhány felnőtt jött elő.
– Üdvözöllek benneteket! Én vagyok Grimstone, a Hagyomány Hordozója! Épp most jöttem, hogy…
– Fau! – üvöltötték felém. – Fau! Fau!
Nem tudtam mire vélni a dolgot, de megértettem, hogy a „fau” kiáltás a gyűlölet kifejezése. Mi történhetett itt az elmúlt száz év alatt? Bob Sperry és Louise Broscoe már rég nincsenek többé – ezt tudtam. De talán leszármazottaik élnek még? Sietve a hajó orra felé igyekeztem, hogy a parancsnoktól megtudjam a történteket. Út közben megtorpantam… Mégiscsak jó lesz fegyvert venni magamhoz, hiszen nem tudhatom, milyen lesz a fogadtatás. Visszamentem a szobámba, és a zsebembe csúsztattam a revolveremet.
Lesz, ami lesz – gondoltam, amikor a parancsnok helyiségébe beléptem. Itt azonban barátságos fogadtatásban volt részem. A parancsnok ugyanis Bob Sperry unokája volt. Az őszülő hajú, értelmes arcú 50 év körüli férfi azonnal a szomszéd szobába vezetett, és bemutatta feleségét és gyönyörű, 21 éves lányát. Közben elmondta, hogy az űrhajó parancsnoki helyiségeiben összesen tíz Sperry él.
– Nem Louise-nak hívják véletlenül? – kérdeztem a szép lányt.
– A nevem Lora-Louise – felelt mosolyogva. Fekete szemei kíváncsian fürkésztek végig tetőtől talpig. – Tehát maga az – folytatta –, akinek mi, Sperryk a létezésünket köszönhetjük?
– Ezek szerint hallotta a „kvótán kívüliek” történetét? – válaszoltam. Mennyire hasonlít arra, akit háromszáz évvel ezelőtt szerettem! – de ezt már csak magamban gondoltam, nem mondtam ki hangosan.
– Persze, hogy hallottam. A család szinte isteníti magát.
– Úgy látszik azonban, a többiek meg ördögnek tartanak – intettem a fejemmel kifelé.
– Szemét banda! – tört ki ingerülten az apa. És hozzákezdett az elmúlt száz év történetének elbeszéléséhez.
A sterilizáció módszere valóban használt – talán a kívánatosnál jobban is. A jelenlegi lélekszám a legalacsonyabb a „Villámfény” történetében. Az űrhajón mindössze ötvenegynéhány ember él. A sterilizáción kívül egy időben valami titokzatos járvány is pusztított. Három gyilkosság is előfordult az évtizedek során – féltékenységből. Egy ember pedig öngyilkos lett.
A legnagyobb bajt azonban ezek az átkozott Dickinsonok okozzák. Halálos gyűlölködésben élnek a Smithekkel, és jelenleg ez a két család jelenti a lakosság négyötöd részét. Mindkét oldalon mintegy húsz fő van. Nap mint nap összeverekednek, és ha csak futólag találkoznak is, gúnyos megjegyzésekkel illetik egymást. Csak egy dologban egységesek: bennünket, Sperryket egyformán gyűlölnek. Nem bocsátják meg, hogy ön kivételt tett velünk.
Az igaz, hogy ha az nem történt volna, most nem léteznénk. Most pedig az a helyzet, hogy az űrhajó vezetése a mi kezünkben van. Tulajdonképpen érthető is, hogy a többi negyven ember haragszik ránk.
Mindez nagyon is elgondolkoztatott. És Lora-Louise anyja még egy problémával tetézte gondjaimat.
– A Dickinsonok és a Smithek közötti harc egészen elfajult azóta, amióta Lora-Louise felnőtt. A lányok itt 18–19 éves korukban férjhez mennek. Lora-Louise már 21 éves, és még mindig nem akar férjhez menni.
– Miért?
– Négy nőtlen férfi van jelenleg az űrhajón. Két Dickinson és két Smith. És Lora-Louise nem tud köztük választani. Ezért is nagyon vártuk már önt, hogy eldöntse a problémát!
Reggelihez ültünk, és közben folytatódott a beszélgetés.
– Kit szán férjül a lányának?
– Lora-Louise-nak férjhez kell mennie. A szaporodás törvénye ezt előírja. Én azonban nem választok helyette. Egyre csak sürgetem, hogy ő maga válasszon már. A „Villámfénynek” szüksége van Lora-Louise gyermekeire.
Egy hét alatt megismerkedtem az űrhajó lakosságával. Megismertem a két Dickinsont is. Húszas éveikben jártak, jól megtermett, gonosz nézésű fickók voltak. Az a hír járta róluk, hogy gyilkoló szerszámot: kést hordanak maguknál. Az idősebb Smith 35 év körüli, gyengeelméjű benyomását keltő alak volt. A fiatalabb Smith tulajdonképpen még csak nyurga kamasz, aki még a legszívesebben a gyerekeket szórakoztatta csak.
Mindenki érezte, hogy eljövetelem kirobbantja a válságot.
Felkértek, hogy döntsek. Én azonban kijelentettem, hogy a döntés joga nem engem illet. Helyeslem, hogy Lora-Louise menjen férjhez, de neki magának kell választania.
Valaki azt javasolta: a kérők mérkőzzenek meg. Legyen a győztesé a lány! Sem a Dickinsonok, sem a Smithek nem mondták ki nyíltan, hogy helyeslik a javaslatot, de teljesen nyilvánvaló volt számomra, hogy a kérdésnek ez a barbár megoldása nagyon is tetszik nekik.
Igen, barbárok! Az évszázadok során barbárokká váltak. Mennyire elszakadtak attól a civilizációtól, amelyből származtak! Csak a Sperry családban – amely a parancsnoki helyiségekben, a gépek, műszerek és laboratóriumok között élt – pislákolt még a civilizáció halvány lángja. A Sperryk még a 21. század gyermekeinek számíthattak. A Smithek és a Dickinsonok azonban a sötét középkorba süllyedtek már vissza.
Az egyik éjjel a vészcsengő hangjára ébredtem. A vészjel az egész űrhajót felriasztotta. A nagyterem felé rohanó lábak dobogását hallottam. Kiugrottam az ágyból, magamra rántottam a ruhámat, a zsebembe dugtam a revolvert és kirohantam.
Sperry kapitány a parancsnoki szoba ajtajából kiáltotta felém:
– A Dickinsonok gyilkolják őket!
– Odamegyek! – kiáltottam vissza.
Futólépésben indultam a körfolyosó felé. Sperry nem jött utánam. Az utolsó évszázad törvényévé vált; ha verekedés tör ki a „Villámfényen”, a kapitány nem avatkozhat bele. Neki minden körülmények között az űrhajót kell vezetnie. Sperry tehát bezárkózott.
A körfolyosóról borzalmas látvány tárult a szemem elé. A Smithek és a Dickinsonok apraja nagyja foggal-körömmel ütötte, verte, tépte, rúgta egymást. A gyerekek bőgtek, az asszonyok tányérokat hajigáltak. A verekedők lába alatt a fiatal Smith feküdt vértócsában.
– Hagyjátok abba! – ordítottam le.
Ügyet sem vetettek rám. De most hirtelen más kötötte le a figyelmüket. A körfolyosón három rohanó ember dobaja hallatszott. A két Dickinson üldözte az idősebb Smithet. A Dickinsonok kezében véres kés villogott. Az idősebb Dickinson hirtelen megállt és a falhoz lapult. Kezében a késsel várta, hogy a körfolyosót megkerülő üldözött mikor ér oda, hogy szemtől szembe leszúrhassa. A rémülten menekülő Smith már közeledik. Mögötte néhány méterre az üldöző, a fiatalabb Dickinson. A falhoz lapuló idősebb már emeli a kését…
– Állj, vagy lövök! – ordítottam rá.
Oda sem figyelt talán. Smith már csak néhány lépésnyire van…
– Dickinson! Hagyd abba, vagy lelőlek – kiáltottam újra, de ő már halálos szúrásra lendítette a kését.
A revolverem eldördült, Dickinson összerogyott. A rohanó Smith átesett rajta, az ifjabb Dickinson pedig rohanvást akarta beledöfni a kését. Még egy revolverlövés – a rohanó Dickinsont a saját lendülete keresztülvetette a korláton. Lezuhant, és holtan terült el. Még holtában is szorongatta a kést, amelyen a fiatal Smith vére még meg sem száradt.
Az egész társaság megdermedt. A tűzfegyverről szóló legenda, íme, igaznak bizonyult.
Azután az orvosok munkához láttak. Egy óra alatt mindenkit bekötöztek. Az incidensnek két halálos áldozata volt: az ifjabb Smith és az ifjabb Dickinson. Az idősebb Dickinson váll-lövést kapott, az idősebb Smith meg csak alaposan megütötte magát, amikor elesett.
A válság azonban nem oldódott meg. A két rivális, akiket hozzátartozóik támogattak, továbbra is halálosan gyűlölte egymást. És Lora-Louise undora sem csökkent az életben maradt kérőkkel szemben.
A dolgot azonban mégis dűlőre kellett vinni. Nem szabad, hogy a harc kiújuljon. És nekem kellett Lora-Louise-val beszélni. A feladat végrehajtása nagyon is nehezemre esett. Végül is azonban el kellett szánnom magam.
A parancsnoki szoba melletti barátságosan berendezett szobácskában ültünk le.
– Őszintén kell beszélnem magával – mondtam – és remélem, maga is őszinte lesz hozzám.
Mélytüzű szemével komolyan nézett rám. Telt ajkai körül alig észrevehető mosoly bujkált.
– Maga hány éves? – kérdezte.
– Huszonnyolc – feleltem. – Annakidején én voltam a legfiatalabb professzor az egyetemen. Vagyis, úgy is mondhatnám: háromszáz és huszonnyolc.
– Mikor kell visszamennie a hűtőszobába?
– Amint maga boldogan férjhez megy, én teljesítettem a feladatomat, és visszamehetek. Éppen ezért…
Míg ezeket kimondtam, valami rossz érzés, valami viszolygás futott át rajtam. Ez a bájos teremtés – aki annyira hasonlít a háromszáz évvel ezelőtt élt Louise-ra – valóban a brutális Dickinson vagy a félhülye Smith felesége legyen…?
– Igazán azt akarja, hogy boldogan menjek férjhez? – kérdezte halkan a lány.
Azt hiszem, akkor már nem is beszéltünk többet.
Néhány nap múlva házasságot kötöttünk – boldog házasságot!
Másfél évig éltünk együtt.
Azután büszkén elbúcsúztam a „Villámfény” hat hónapos leendő parancsnokától. Ha a Sperry nagypapa jóslata igaznak bizonyul, ő lesz a legügyesebb, legképzettebb ember a fedélzeten.
A cél előtt…
A 2466-ik esztendő életem legsötétebb szakasza. Ezért csak röviden számolok be róla.
Amikor felébredtem, a helyzet teljesen reménytelennek látszott. A kapitány már izgatottan várt a folyosón, és azonnal a szobájába vezetett. Az űrhajóban mindenütt a legszörnyűbb pusztulás látványa fogadott.
– A legjobb, ha nem is mutatkozik – mondta a kapitány. – Majdnem mindent elpusztítottak már. Még magát is elpusztították, ön már nem is létező lény a szemükben, hanem csupán az űrhajó rossz szelleme. Elpusztították a könyveket, a filmeket, a lemezeket. Az ablakokat is ki akarták törni. „Pusztuljon az átkozott oxigén” – ezt ordítozták.
– De hát mi történt?
– Az ön fia sem tudta megakadályozni a belső viszálykodást. Egyszer lement a verekedők közé… A harcban minden elpusztult.
A Dickinsonok kipusztultak – talán ez az egy haszna volt a dolognak.
Átnéztem a törzskönyvet. Valóban csak Smithek, Sperryk és egy-két más név szerepelt csak. Dickinsonok nem voltak, de Grimstone-ok sem. A fiam utód nélkül halt meg…
A verekedések a vadállatok színvonalára züllesztették a „Villámfény” lakóit. Talán még azoknál is rosszabbak voltak. A tanulás megszűnt, a tudás a babonának adta át a helyét. A múlt emlékei legendává váltak. Amint esztendő esztendő után múlt, a szörnyű évek emlékeit szájról szájra adták. És a szörnyű vérfürdőkért engem tettek felelőssé!
Én voltam az, aki a gyilkolást elkezdte. Én, a rossz szellem, voltam az, aki egyszer váratlanul megjelent, megölte a legerősebb férfiakat és elragadta a legszebb asszonyt. Nem voltam, már a Hagyomány Hordozója, hanem csak! a félelmetes HáHá, akivel a gyermekeket ijesztgették. „Ha nem viselkedsz jól, kijön a barlangjából a HáHá, és elvisz!”
– De ez régen volt – vetettem ellene. – Hadd menjek közéjük és magyarázzam meg…
– Ne tegye – rázta a fejét szomorúan a kapitány. – Úgysem hinnék el. Még az én családom is fél magától!
Hosszú ideig hallgattunk. Azután a kapitány átszólt az irányító tisztnek, hogy mára befejezheti a szolgálatot, majd ő leváltja. Átvezetett a parancsnoki helyiségbe.
– Nézze – és a műszerekre mutatott – a „Villámfény” a kijelölt irányban halad. A szavamat adom, hogy betartom a parancsot, és az űrhajót továbbviszem a célja felé. A legokosabb amit tehet, ha visszamegy a hűtőszobába. Az idő majd meghozza a megoldást.
Mégegyszer megfogadtattam vele az utasítások pontos végrehajtását, majd a legnagyobb titokban visszamentem a szobámba.
*
2566-ban ébredtem fel újra abban a tudatban, hogy nem vagyok már Gregory Grimstone, nem vagyok már a Hagyományok Hordozója, hanem csupán a „Villámfény” rossz szelleme, a HáHá.
Amikor azonban kimentem, hamarosan rájöttem, hogy már ez sem vagyok – teljesen elfelejtettek. A hajóban itt-ott lézengett néhány emberszerű lény, mint a birkák az akolban.
Egyenesen a parancsnoki szobába tartottam. Három ember üldögélt ott. Percekig tartó feszült csend… Tudták, hogy eljövök, de mégis meg kellett szokniok a gondolatát, hogy megjelentem. Leültem közéjük és – hogy a feszültséget megtörjem – rájuk mosolyogtam. Ezután végigjártattam a szemem a falakat borító műszertáblákon. Az egyik az űrhajó megtett útját jelezte automatikusan. Mintha a villám vágott volna belém. Kirúgtam magam alól a széket.
– Mióta haladnak ebben az irányban?
– Nyolc éve!
– Nyolc… – Ismét a világtérképre meredtem. A „Villámfény” egyenesen ívelő pályája a végén visszakanyarodott – mint valami pásztorbot. – Ez azt jelenti, uram, hogy kereken tizenhat évet veszítettünk!! – mondottam éles hangon.
Azután újra leültem és igyekeztem visszanyerni a nyugalmamat. A három közül kettő – akik szemmel láthatóan Sperryk voltak – egymásra vigyorgott. A harmadik, aki Smith néven mutatkozott be, gyanakodva nézett rám.
– Rendben van – mondtam –, de ne veszítsünk egyetlen további percet sem. Tudom, hogyan kell a gépet kezelni, majd én visszaigazítom…
– Nem, maga nem fogja visszaigazítani! – Smith hangja hideg és fenyegető volt.
– Tudjuk mi, hogy merre megyünk – szólalt meg az egyik Sperry. – Megyünk, amerre a végzet megszabja!
– Az űrhajónak a Robinello felé kell mennie! – szóltam rájuk szigorúan.
– Hát azt meg ki mondja?
– Mi! Az emberek!
– Mikor? – kérdezte Smith villogó szemmel.
– Ötszáz évvel ezelőtt!
– Az nem számit! Azok az emberek már mind halottak.
– Én is azok közül való vagyok! És, az ördögbe is, egyáltalán nem vagyok halott! A tervet végre fogjuk hajtani, ezt vegyék tudomásul. Csak nem képzelik, hogy hiába repültünk ötszáz évig?!
– A terv halott. Mi öltük meg. Ez a mi hajónk, és mi vezetjük. Elegünk volt az unalmas, egyenes vonalú utazásból. Egy kicsit szétnézünk a Világűrben…
A szobában csend lett. Csak izgatott lélegzésünk hallatszott. Megmarkoltam a zsebemben a revolveremet. Nem szeretném egyiket sem megölni, de talán nincs más mód… Figyelmemet hármójuk közül a legrosszabbnak látszóra összpontosítottam.
– Smith! Megparancsolom, hogy amíg tízig számolok, állítsa vissza az űrhajót a helyes irányba. Ha nem hajtja végre a parancsot – lelövöm! Egy… Kettő… Három…
Egyikük sem mozdul Hét… Nyolc… Kilenc…
Smith felpattan, rámveti magát. A revolver eldördül és Smith holtan hanyatlik alá.
A két Sperry kővémeredten bámulja a revolver csövéből szivárgó füstöt. Rájuk kiáltottam, mire a készülékekhez léptek és az űrhajó újból a Robinello csillag felé haladt…
*
Egy álló esztendeig foglalkoztam a Sperry testvérekkel, hogy megnyerjem őket és az én gondolkodásmódomat plántáljam beléjük. Nagyon nehéz dolgom volt.
A Világűr gyermekei voltak, semmi sem kötötte már őket a földi civilizációhoz. Biztos voltam benne, hogy csak arra várnak, hogy visszamenjek a szobámba, s megint eltérítik az űrhajót, és elkezdenek kószálni. Azonban nem látszottak rosszindulatúnak. Egyszer sem vettem észre, hogy el akarnának tenni láb alól. De az egész társaságból már csak ők értették a gépek kezelését. Nem volt más lehetőségem…
Éjszakáról éjszakára gondolkodtam, tűnődtem. Hogyan fog a hajó a célba jutni? Hiszen még több mint százévnyi út van hátra! A veszteséggel együtt majdnem 120 év! Márpedig a két Sperryn és rajtam kívül senki sem ismeri a célt és az elgondolást.
A két Sperry, és én. És még valaki… Valaki, akiről egy szempillantásra sem feledkeztem meg… Az volt a tervem, ha a gép megérkezik, akkor én és az a valaki…
Bementem a hűtőszobába. Az emberek, akikkel közben találkoztam, valósággal bújtak előlem. Bekapcsoltam a tartalék hűtőszerkezet ébresztőjét. A gép működni kezdett.
És néhány perc múlva egy bájos teremtés állt előttem, aki ugyanolyan fiatal volt, mint kétszáz évvel ezelőtt.
– Gregory – szólalt meg – letelt már a háromszáz év?
– Még csak kétszáz, drágám. – Átöleltem. Mélyen a szemembe nézett, és úgy látszik zavart látott benne. – Valamennyien hűtlenek lettek… A terv végrehajtása most már csak rajtunk múlik.
Ismertettem elgondolásomat – és ő beleegyezett.
A két Sperryt a hűtőszobába tuszkoltam, és megígértem nekik, hogy száz év múlva fel fognak ébredni. Ezalatt az idő alatt majd én és a feleségem vezetjük a „Villámfényt”. És természetesen a gyermekeink és az unokáink – tettem hozzá magamban.
És valóban így is történt.
Az évek teltek, múltak. Az űrhajó lakói lassacskán megbarátkoztak velünk. Mintha tisztulni kezdett volna a köd az agyukról.
Most 2600-at írunk. Harminchárom év telt el azóta, hogy Lora-Louise és én vezetünk. Én hatvankét éves vagyok, ő ötvenhat. Vagy – ha jobban tetszik – én 562 éves és ő 256. Négy fiunk felnőtt és megnősült.
Már-már beletörődtünk abba, hogy nem érjük meg az utazás végét. De kilenc vagy tíz hónappal ezelőtt különös esemény történt! A kilátások megváltoztak, még az én számomra is, a Hagyomány öreg Hordozója számára is.
Üzenet érkezett hozzánk! Emberi hang volt, amely a mi nyelvünkön szólt. A kiejtése furcsa volt ugyan, de érthető. A nyelv egy fél évezred alatt változott.
– Halló! „Villámfény”! Halló! „Villámfény”! – mondta. – Meghatározzuk az önök pontos helyzetét! Műszereink azt jelzik, hogy közelednek. Ha hallanak bennünket, válaszoljanak.
Bekapcsoltam a leadót.
– Itt a „Villámfény”! Itt a „Villámfény” beszél! Hallanak minket?
– Gyengén! Hol vannak?
– Úton a Robinello felé! Ott ki beszél?
– Itt a Robinello telepesei! Ötven évvel ezelőtt érkeztünk! Várjuk magukat is, „Villámfény”!
– Hogy az ördögbe jutottak oda? – csúszott ki akaratlanul is a számon.
– Modern űrhajóval! A mi repülési sebességünk százszorosa a „Villámfényének”! A Földről hat év alatt jutottunk el a Robinellóra. Adják meg helyzetük pontos meghatározását. Egy gyorsjáratú űrhajót küldünk önök elé!
Megadtam a pontos helyzetünket, és repülési irányunkat. Azóta jó pár hónap telt el. Most már öt percenként kapjuk a szuperrádió-közléseket. A Robinellóról kiküldött űrhajó már nagyon közel járhat.
Az egyik fiam, akit az átszállás előkészítésével bíztam meg, éppen most jelenti, hogy az emberek készen állnak. A két Sperry testvért is felébresztették már. A „Villámfény” 85 lakója rettentően fél ugyan, de egyúttal – akár a gyermekek – nagyon kíváncsiak is.
Lora-Louise befejezte a csomagolást. Rámmosolyog, mivel látja, hogy a hónom alá veszem a „Villámfény” sok vihart látott anyakönyvét.
(Don Wilcox novellája nyomán.)