Don WILCOX:
A HAT­SZÁZ ÉVIG TAR­TÓ UTA­ZÁS

A bú­csúz­ta­tás va­ló­ban lé­leg­zet­el­ál­lí­tó­an szép és meg­ha­tó volt. A start­he­lyen tíz­ez­res tö­meg szo­ron­gott. A ze­ne­kar szólt. Ami­kor az űr­ha­jó har­minc­há­rom uta­sa be­szállt (csak ké­sőbb de­rült ki, hogy har­minc­öt­en va­gyunk), min­den te­nyér taps­ra ve­rő­dött össze. Va­la­mennyi­ün­kön az űr­ha­jó vö­rös-fe­hér-kék szí­nek­ben pom­pá­zó dísz­egyen­ru­há­ja fe­szült. Az uta­sok pá­ro­sá­val – egy nő, egy fér­fi – lép­del­tek az űr­ha­jó­ba ve­ze­tő hí­don és tűn­tek el a ha­tal­mas szer­ke­zet gyom­rá­ban. Egyik pár szebb volt a má­sik­nál. Va­la­mennyi­en erő­sek, egész­sé­ge­sek – hi­szen a ki­vá­lo­ga­tás igen szi­go­rú volt.

Most Sperry ka­pi­tány, a fe­le­sé­ge és én (én vol­tam az egye­dü­li pár nél­kü­li em­ber az űr­ha­jón) lép­tünk a ha­jó­híd­ra. Az új­ság­írók, fény­ké­pé­szek és a te­le­ví­zió ri­por­te­rei kö­rül­vet­tek ben­nün­ket. A ze­ne­kar és a tö­meg tom­bolt. Az egyik ri­por­ter a mik­ro­fon­ba or­dí­tott: „Sperry ka­pi­tány most né­hány bú­csú­szót szól!”

És Sperry át­vet­te a mik­ro­font.

– Har­minc­hár­munk ne­vé­ben kö­szö­nöm önök­nek a szép bú­csúz­ta­tót. Min­dig sze­re­tet­tel em­lék­szünk majd vissza erre az órá­ra, amely az utol­só Föl­dön töl­tött óránk.

A tö­meg vissza­foj­tott lé­leg­zet­tel fi­gyelt. A ka­pi­tány foly­tat­ta:

– El­uta­zunk a vi­lág­űr­be, hogy ott él­jünk – és meg­hal­junk. De gyer­me­ke­ink gyer­me­kei, akik a vi­lág­űr­ben szü­let­nek majd, vég­re­hajt­ják a mi ter­vün­ket! És év­szá­za­dok múl­va, ük­uno­ká­ink ük­uno­kái ki­köt­nek majd a Ro­bin­el­lo csil­la­gon, hogy be­né­pe­sít­sék azt az em­be­ri faj­jal.

A ka­pi­tány ez­zel bú­csút in­tett a tö­meg­nek, és be­lé­pett az űr­ha­jó­ba. A ri­por­ter ek­kor hoz­zám lé­pett, és elém tar­tot­ta a mik­ro­font.

– Az utol­só szó Gre­go­ry Grims­to­ne pro­fesszort il­le­ti – mond­ta a mik­ro­fon­ba. – Ő az egyet­len, aki – hála a mo­dern tu­do­mány­nak –, a ha­lál­lal da­col­va 600 éven át vé­gig­kí­sé­ri az ex­pe­dí­ci­ót, az in­du­lás­tól a cé­lig!

– Höl­gye­im és ura­im! – mon­dot­tam meg­ha­tot­tam – Mint a Ha­gyo­mány Hor­do­zó­ja sza­va­mat adom, hogy ha­jónk, a „Vil­lám­fény”, csor­bí­tat­la­nul jut­tat­ja majd el a mi ci­vi­li­zá­ci­ón­kat ama tá­vo­li csil­lag­ra!

A tö­meg uj­jon­gott. Meg­ha­jol­tam és foly­tat­ni akar­tam. De Sperry ki­szólt:

– Fe­jezd be! Két perc múl­va in­du­lunk!

Át­lép­tem te­hát az űr­ha­jó kü­szö­bét. És ek­kor egy fi­a­tal­em­ber lé­pett oda hoz­zám.

– Csak egy-két szót, pro­fesszor úr, a la­pom szá­má­ra!

Rá­néz­tem, és meg­le­pe­té­sem­ben – el­mo­so­lyod­tam. Fel­is­mer­tem Bros­coe-t, egyik leg­lus­tább ta­nít­vá­nyo­mat. Több ér­zé­ke és adott­sá­ga volt a sport­hoz, mint a tör­té­ne­lem­hez.

– No, Bros­coe – mond­tam – maga nem vál­to­zott! Mint min­dig: most is el­ké­sett az órá­ról. Csak nem kép­ze­li, hogy az utol­só perc­ben in­ter­jút csi­nál­hat vé­lem?

– Mind­járt gon­dol­tam, hogy pro­fesszor úr az a Grims­to­ne, aki a „Vil­lám­fénnyel” uta­zik! Szó­val maga fek­szik a hű­tő­ké­szü­lék­be, hogy min­den száz év­ben „fel­tá­mad­jon” egy rö­vid idő­re? Hát ezért hagy­ta ott a meny­asszo­nyát?

– Néz­ze, Bros­coe. A csa­lá­di ügye­im­hez sem­mi köze! Az es­kü­vő­met, saj­nos, le­kés­tem, és emi­att a meny­asszo­nyom sza­kí­tott ve­lem – nem én hagy­tam ott őt! Én csak ez­u­tán je­lent­kez­tem az űr­ha­jó­ra. Ve­gye tu­do­má­sul, hogy a maga csont­jai már rég el­por­lad­tak, ami­kor én még min­dig élek és ta­ní­tom a tör­té­nel­met!

– Tör­té­nel­met fog ta­ní­ta­ni? Is­ten őrizz! – vi­gyor­gott Bros­coe. – Az utó­kor ne­vé­ben csak egy­re ké­rem: fog­ja rö­vid­re a lec­két. Va­la­hogy így: – 1066 – Hó­dí­tó Vil­mos meg­hó­dít­ja Ang­li­át. 2066 – a „Vil­lám­fény” el­in­dul, hogy meg­hó­dít­sa a Tej­utat. Ennyi ép­pen elég.

Zzz­zipppp!

Ha nem rán­tom be Bros­co­et, az ön­mű­kö­dő­en zá­ró­dó ajtó ket­té­ha­sí­tot­ta vol­na!

– Nos, ked­ves ba­rá­tom, maga csak nem vál­to­zik – mond­tam neki –, megint el­ké­sett. Le­kés­te a ki­szál­lást! A tör­té­ne­lem most már a maga ne­vét is meg­örö­kí­ti. Maga az első űr­ha­jó-po­tya­utas.

A gép mo­tor­jai fel­bőg­tek, és az űr­ha­jó a me­te­o­rok gyor­sa­sá­gá­val út­já­ra in­dult. Bros­coe rend­kí­vül buta ar­cot vá­gott, ami­kor az ab­la­kon ke­resz­tül az egy­re ki­seb­be­dő Föl­det fi­gyel­te. Nyil­ván sem­mi hu­mo­ra sem volt. Sőt, ki­fe­je­zet­ten dü­hös­nek lát­szott. És mi­nél in­kább ne­vet­tem raj­ta, an­nál dü­hö­sebb lett.

De mi lesz Bros­coe-val? El­tű­nőd­tem ezen, amíg a ha­jó­orr­ban levő hű­tő­szo­bám felé tar­tot­tam. Töb­bé nem lá­tom, az biz­tos! Hi­szen az első száz éves ál­mom né­hány perc múl­va már el is kez­dő­dik.

A pa­rancs­no­ki szo­bá­ban át­fu­tot­tam a „Vil­lám­fény” anya­köny­vét. Ebbe ve­ze­tik be az űr­ha­jón élők ne­vét. Meg­győ­ződ­tem róla, hogy mind a ti­zen­hat fi­a­tal párt is­me­rem jól. Fel­idéz­tem ké­pü­ket – hi­szen leg­kö­ze­lebb a déd- és ük­uno­ká­ik­kal fo­gok csak ta­lál­koz­ni! Ez­u­tán el­bú­csúz­tam a hajó pa­rancs­no­ká­tól, Sperry­től és fe­le­sé­gé­től.

Be­lép­tem a hű­tő­szo­bá­ba. Eb­ben a he­lyi­ség­ben fo­gom te­hát a kö­vet­ke­ző száz évet el­töl­te­ni! A szo­ba egyik fa­lán te­le­ví­zi­ós er­nyő volt, ame­lyen meg­néz­het­tem az űr­ha­jó he­lyi­sé­ge­it. Kap­csol­tam a nagy­ter­met. Csak­nem min­den­ki ott volt. A han­gu­lat vi­dám, tán­col­tak. Kez­det­nek nem rossz! – gon­dol­tam.

Min­den­ki vi­dám volt, mert jól tud­ták, hogy az űr­ha­jó tö­ké­le­te­sen meg­fe­lel arra a cél­ra, amely­re ké­szült. A gé­pek cso­dá­la­to­sak. A szin­te­ti­kus nö­vény­zet oxi­gén­nel, és rész­ben éle­lem­mel lát­ja el a több száz éves uta­zás so­rán az uta­so­kat. A kész­le­tek ele­gen­dők. A víz kör­for­gá­sát is tö­ké­le­te­sen meg­ol­dot­ták. Mű­sza­ki­lag sem­mi baj nem tör­tén­het.

Igen, a be­ren­de­zés jobb nem is le­het­ne: De mi­lye­nek az em­be­rek? – kér­dez­tem ön­ma­gam­tól. Igaz, a ki­vá­lo­ga­tás a le­he­tő leg­gon­do­sabb volt. De mi­lye­nek lesz­nek a le­szár­ma­zot­ta­ik? Pe­dig az ered­mény vé­gül is az em­be­re­ken mú­lik! Élni és meg­hal­ni, szül­ni és utó­do­kat fel­ne­vel­ni ilyen szű­ken kö­rül­ha­tá­rolt tér­ben, ennyi­re egy­más­ra utal­va… A kö­rül­mé­nyek, ez a – le­het mon­da­ni – la­bo­ra­tó­ri­u­mi kör­nye­zet, ez a mes­ter­sé­ges vi­lág, bi­zony ala­po­san pró­bá­ra te­szi majd az em­be­re­ket!

Nos, ha az utó­dok is olyan de­rék em­be­rek lesz­nek, mint azok, akik most oda­kint oly vi­dá­man tán­col­nak, ak­kor nem lesz sem­mi baj. Fel­ada­tom, a Ha­gyo­mány Hor­do­zó­já­nak a mun­ká­ja ak­kor egy­sze­rű lesz.

De ho­gyan fog Bros­coe be­il­lesz­ked­ni – pár nél­kül?

El­gon­dol­kod­va kap­csol­tam be a hű­tő­szer­ke­ze­tet. A gép hal­kan züm­mög­ni kez­dett. A te­kin­te­te­met még egy­szer vé­gig­hor­doz­tam a vi­dám tár­sa­sá­gon.

És ek­kor az egyik sa­rok­ban meg­pil­lan­tot­tam Bros­coe-t. Egy jó­ala­kú, na­gyon szép lánnyal tán­colt. Loui­se! Az én Loui­se-om! Fel­ki­ál­tot­tam meg­le­pe­té­sem­ben, és a szí­vem össze­szo­rult. Loui­se, akit ne­kem kel­lett vol­na fe­le­sé­gül ven­nem, és aki­vel oly sze­ren­csét­le­nül össze­kü­lön­böz­tem. Bi­zo­nyá­ra meg­tud­ta, hogy je­lent­kez­tem a „Vil­lám­fény­re”, és – va­la­mi­lyen mó­don – be­ha­tolt az űr­ha­jó­ba. Utá­nam jött, mert meg­bo­csá­tott! Meg­bo­csá­tott, és azért jött utá­nam, hogy a fe­le­sé­gem le­gyen! Én pe­dig…

Fe­ke­te ka­ri­kák tán­col­nak a sze­mem előtt… Az esz­mé­le­tem kezd el­hagy­ni… Csak annyi erőm van még, hogy vé­gig­nyúl­jak a fek­he­lye­men… A hű­tő­ké­szü­lék züm­mög. Sö­tét­ség. Sö­tét­ség…

Száz év múlva

A kö­vet­ke­ző perc­ben – leg­alább­is szá­mom­ra úgy tűnt – fel­éb­red­tem. A te­rem mennye­zet­vi­lá­gí­tá­sa egyen­le­tes, gyen­ge nap­pa­li fényt árasz­tott. Kel­le­mes me­leg jár­ta át tag­ja­i­mat. Úgy lát­szik – gon­dol­tam – a gép csak „pró­ba­üze­met” vég­zett né­hány órá­ra.

Az első gon­do­la­tom Loui­se volt. Meg kell ke­res­nem! Há­zas­sá­got kö­tünk, és el­ha­lasz­tom az első száz éves el­al­vá­so­mat. Egy da­ra­big élünk együtt, az­u­tán pe­dig – mi­vel a hű­tő­szo­bá­ban egy tar­ta­lék­ké­szü­lék is van – mind­ket­ten el­al­szunk száz évek­re. Mind a ket­ten vé­gig­jár­juk az egész utat! Loui­se bi­zo­nyá­ra be­le­egye­zik majd, hogy ve­lem együtt ő is fel­füg­gessze az éle­tét pár száz évre.

Be­kap­csol­tam a te­le­ví­zi­ós er­nyőt. A nagy­te­rem csen­des volt. Egy­ál­ta­lán, alig is le­he­tett va­la­mit lát­ni, mert a te­rem tel­je­sen sö­tét volt.

Ki­nyi­tot­tam a hű­tő­szo­ba zá­rát – en­nek a tit­kát csak én is­mer­tem és ki­lép­tem. A nagy­te­rem­be si­et­tem. Fur­csa, ké­nyel­met­len ér­zés fo­gott el. Va­la­mi, va­la­hogy meg­vál­to­zott! Nem tud­nám meg­mon­da­ni, hogy mi, de a vál­to­zás va­la­hogy a le­ve­gő­ben ér­ző­dött.

Né­hány hal­vány, zöl­des fé­nyű lám­pa vi­lá­gí­tot­ta meg a ter­met. A tán­co­lók­nak nyo­ma sincs. Már reg­gel len­ne? Gon­do­la­ta­im za­va­ros kör­ben fo­rog­tak. Mi az este? Mi a reg­gel? De hisz ez őr­jí­tő… Hi­szen itt az este csu­pán annyi, hogy le­olt­ják a vil­lanyt, és pi­he­nő­re tér­nek. Mert elő­re meg­egyez­tünk ab­ban, hogy a to­váb­bi­ak­ban is a föl­di 24 órás nap sze­rint oszt­juk be az éle­tün­ket – már csak a rend ked­vé­ért is.

De va­la­mi más is za­vart en­gem. A be­ren­de­zés, a bú­to­rok is meg­vál­toz­tak. A fa­lak mint­ha meg­öre­ged­tek vol­na! Úgy lát­szik, még­is­csak több idő telt el, mint né­hány perc. És ami a leg­fur­csább: az ab­la­ko­kat be­fes­tet­ték olaj­fes­ték­kel. Nem le­he­tett ki­lát­ni!

Mi­ért fes­tet­ték be az ab­la­ko­kat? Az űr­ha­jó ter­mé­sze­te­sen va­kon re­pül. A ki­lá­tás­ra nem is a na­vi­gá­ció mi­att van szük­ség, ha­nem azért, hogy az uta­sok el­gyö­nyör­köd­hes­se­nek a ra­gyo­gó csil­la­gok me­se­vi­lá­gá­ban. És most, va­la­mi ti­tok­za­tos ok mi­att, az ab­la­ko­kat át­lát­szat­lan­ná tet­ték.

Hall­ga­tóz­tam. A fo­lyo­só fe­lől lép­tek hal­lat­szot­tak, a fe­jem fe­lett, a ma­gas­ból vé­kony han­gú cse­cse­mő­sí­rás. A nagy­te­rem kö­rül ugyan­is eme­let­ma­gas­ság­ban er­kély fu­tott kör­ben. Er­ről nyíl­tak a há­zas­pá­rok szo­bái. A sí­rás az egyik szo­bá­ból hal­lat­szott. A sí­rás fél­re­ért­he­tet­le­nül cse­cse­mő-to­rok­ból szár­ma­zott!

És most – egy má­sik csecs­szo­pó kezd­te rá. Az­tán – a má­sik ol­dal­ról egy har­ma­dik. Pár perc múl­va egész kó­rus­ban zen­gett a sí­rás-rí­vás.

Úgy lát­szik, még­is­csak jócs­kán el­telt az idő, ami­óta el­hagy­tam ezt a tán­co­sok­kal telt ter­met!

Ek­kor egy mér­ges hang csat­tant fel: „Csend le­gyen!” Majd egy má­sik: „Mi­ért nem hall­gat­tat­já­tok el már azt a bő­gő­ma­si­nát!?” Egy dü­hös ököl az egyik aj­tót kezd­te dön­get­ni.

Meg­za­va­rod­va fu­tot­tam a nyil­ván­tar­tó­ba, hogy meg­néz­zem az anya­köny­vet… Az ajtó zár­va. De íme, lép­tek kö­ze­led­nek, és egy­szer­re csak egy ag­gas­tyán­nal ál­lok szem­ben.

– Mr. Grims­to­ne? – kér­dez­te ba­rát­sá­go­san. – Már vár­tuk… A ne­vem: Wil­li­am Bros­coe…

– Bros­coe?!

– Igen, if­jabb Bros­coe. Úgy mond­ják, ön még is­mer­te az apá­mat. Az anyám so­kat me­sélt Ön­ről, iga­zán örü­lök, hogy én üd­vö­zöl­he­tem önt el­ső­nek.

A cso­dál­ko­zás­tól kő­vé­me­red­ve áll­tam az ajtó előtt, ő meg kul­csot vett elő, és meg­for­gat­ta a zár­ban. Az anya­könyv­ből meg­tud­tam a va­lót. Le­telt az első száz év! A „Vil­lám­fény” ere­de­ti uta­sai rég­óta ha­lot­tak. A fel­jegy­zé­sek­ben már tel­je­sen az új nem­ze­dék ne­vei sze­re­pel­tek.

Vagy még pon­to­sab­ban: há­rom új nem­ze­dé­ké. A gyer­me­kei, uno­kái és déd­uno­kái azok­nak, aki­ket én is­mer­tem.

Egy év­szá­zad telt el, és ez az idő ne­kem – hála a tö­ké­le­tes hű­tő­be­ren­de­zés­nek – egy szem­pil­lan­tás­nak tűnt csu­pán! Las­sacs­kán hoz­zá­szok­tam eh­hez a gon­do­lat­hoz, de az első per­cek­ben va­ló­ság­gal meg­döb­ben­tő ér­zés volt. Csak pár perc­cel ez­előtt is még őrül­ten sze­rel­mes vol­tam Loui­se-be, és el akar­tam ven­ni fe­le­sé­gül. És most ki­de­rül, hogy Loui­se húsz éve ha­lott. Azon­ban csak­nem har­minc déd­uno­ká­ja él a „Vil­lám­fény” fe­dél­ze­tén. A gon­dos anya­köny­ve­zés min­den­ről pon­to­san be­szá­mol!

Szó­ra­ko­zot­tan la­poz­gat­tam az anya­könyv­ben.

If­jabb Bros­coe fél­re­ér­tet­te hall­ga­tá­so­mat.

– Nyil­ván fel­is­mer­te fő prob­lé­mán­kat – mond­ta. Ar­cán ugyan­az a szo­mo­rú­an ag­go­dal­mas ki­fe­je­zés je­lent meg, mint az any­já­én ak­kor, ami­kor el­rom­lott az éb­resz­tő­órám, és el­kés­tem az es­kü­vő­ről.

Prob­lé­ma? Prob­lé­ma a „Vil­lám­fény” fe­dél­ze­tén? Hi­szen min­dent a leg­pon­to­sab­ban és a legelő­re­lá­tób­ban el­ter­vez­tünk!?

– A hely­zet az – foly­tat­ta –, hogy tet­tünk már bi­zo­nyos in­téz­ke­dé­se­ket, mi­előtt ön vissza­tért kö­zénk… Ezen a hé­ten még­is újra há­rom gye­rek jött a vi­lág­ra. Ez ki­rob­ban­tot­ta a vál­sá­got… A ka­pi­tány el­ren­del­te, hogy szük­ség-in­téz­ke­dés­kép­pen sö­té­tít­sék el az eget.

– Az eget? Mi köze az ég­nek az új­szü­löt­tek­hez? – cso­dál­koz­tam.

– A né­ze­tek erre vo­nat­ko­zó­an kü­lön­bö­ző­ek – fe­lel­te. – At­tól is függ, hogy va­la­ki mennyi­re ér­zé­keny…

– Ér­zé­keny? De mire?

– Hát… a ro­man­ti­ka-be­teg­ség­re.

Meg­döb­ben­ve néz­tem az ag­gas­tyán­ra. Erre ő ka­ron fo­gott, és a pa­rancs­no­ki szo­bá­ba ve­ze­tett. Az ab­la­kok ott nem vol­tak be­fest­ve. Olyan cso­dá­la­tos lát­vány tá­rult a sze­me­im elé, ami­lyen­ről soha nem is ál­mod­tam. Az ég ko­rom­fe­ke­te, bár­so­nyos hát­te­ré­ből ra­gyo­gó csil­la­gok fé­nye szik­rá­zott elő. Boly­gók és hol­dak mo­zog­tak mél­tó­ság­tel­je­sen – szin­te kéz­zel el­ér­he­tő­en…

Kí­sé­rőm köz­ben be­szá­molt ar­ról, hogy hol tart az út­ján a „Vil­lám­fény”. Ho­gyan kel­lett né­hány szá­mí­tást mó­do­sí­ta­ni, és mi­ként ér­ték még­is el, hogy az űr­ha­jó be­jár­ja a Ro­bin­el­lo felé ve­ze­tő út­já­nak az első száz évre elő­írt sza­ka­szát.

Én azon­ban egy sza­vát sem fog­tam fel, szin­te csak fél­álom­ban hal­lot­tam a hang­ját du­ru­zsol­ni. Va­ló­ság­gal meg­ba­bo­ná­zott az ég szép­sé­ge. Egy ér­zés ha­tal­ma­so­dott el ben­nem: mér­he­tet­le­nül vá­gyód­tam Loui­se után…

– A ro­man­ti­ka-be­teg­ség egye­sek sze­rint oka, má­sok sze­rint nem ez az oka a túl­sza­po­ro­dás­nak. A ma­gam ré­szé­ről azt tar­tom: mar­ha­ság!

– Mar­ha­ság – mo­tyog­tam utá­na, de köz­ben csak Loui­sé­re gon­dol­tam. Hej, ha ak­kor ilyen hold­fény lett vol­na…

– De Dic­kin­son ka­pi­tánnyal nem le­het vi­tat­koz­ni… Teg­nap este vé­gül is min­den ab­la­kot be­fes­te­tett!

A reg­ge­li éb­re­dés szo­ká­sos za­jai hal­lat­szot­tak be a szo­bá­ba. Az em­be­rek mél­tat­lan­kod­tak, ami­kor ész­re­vet­ték, hogy az ab­la­kok el van­nak sö­té­tít­ve. A ka­pi­tány egyéb­ként sem ör­ven­dett nép­sze­rű­ség­nek.

Ha­ma­ro­san fel­fe­dez­ték, hogy a Ha­gyo­mány Hor­do­zó­ja vissza­tért. Az em­be­rek kö­rém gyűl­tek és me­leg ün­nep­lés­ben ré­sze­sí­tet­tek. Az idő­seb­bek a kö­vet­ke­ző na­pok­ban egyen­ként csíp­tek el, és el­pa­na­szol­ták ba­ja­i­kat.

Máris válságban…

– Mi a fe­né­nek ez az egész uta­zás? – kér­dez­ték töb­ben is. – Ez a hat­száz éves terv nem egyéb, mint egy ha­lom os­to­ba pa­pír. Fej­jel me­gyünk a fal­nak.

Hosszas ma­gya­rá­zat­ba fog­tam. És mi­nél töb­bet ma­gya­ráz­tam, an­nál rosszabb lett a hely­zet, szin­te ki­lá­tás­ta­lan­ná vált min­den. Éj­sza­ká­kon át nem alud­tam.

– Ha a sza­po­ro­dás így foly­ta­tó­dik – mond­ta if­jabb Bros­coe – el­fogy az élel­münk, még mi­előtt az út fe­lét meg­tet­tük vol­na. Nincs más le­he­tő­ség, be kell ve­zet­ni a szü­le­tés-sza­bá­lyo­zást. Csak ez ment­het meg ben­nün­ket! Csak eb­ben az eset­ben hajt­hat­juk vég­re a ter­vet!

Na­gyon örül­tem, hogy a leg­öre­geb­bek meg­ér­tet­ték a terv je­len­tő­sé­gét. A fi­a­tal­ság azon­ban szem­mel lát­ha­tó­an nem so­kat tö­rő­dött a jö­vő­vel, még csak vi­tat­koz­ni sem vol­tak haj­lan­dók a szü­le­tés-sza­bá­lyo­zás­ról.

– Grims­to­ne pro­fesszor! In­kább a Föld­ről me­sél­jen ne­künk – kér­lel­tek. – Nagy­apá­ink­tól so­kat hal­lat­tunk róla, de már az is csak má­sod­kéz­ből szár­ma­zó in­for­má­ció volt. Úgy sze­ret­tük vol­na lát­ni a Föl­det!

Be­szél­tem ne­kik a Föld­ről. Bár volt az űr­ha­jón mozi, könyv­tár, le­me­zek, ké­pes al­bu­mok – mind­ez azon­ban még­sem le­he­tett ki­elé­gí­tő…. in­kább csak a kí­ván­csi­sá­gu­kat kelt­het­te fel. Kér­dez­tek és kér­dez­tek.

Én – mi­köz­ben igye­kez­tem a kí­ván­csi­sá­gu­kat ki­elé­gí­te­ni – ipar­kod­tam fel­kel­te­ni ben­nük az ön­tu­da­tot. Meg­ma­gya­ráz­tam: egy ki­vá­lasz­tott cso­port le­szár­ma­zot­tai ők, kü­lön­le­ges, nagy­sze­rű terv vég­re­haj­tói. Ez azon­ban nem na­gyon ha­tott rá­juk. Azt is meg­mond­tam, hogy ők már amúgy sem tér­het­né­nek vissza a Föld­re. Ez fi­zi­ka­i­lag le­he­tet­len… Nincs más meg­ol­dás: vég­re kell haj­ta­ni a fel­ada­tot.

Vé­gül is, fel­kér­tek, hogy dönt­sek a túl­né­pe­se­dés kér­dé­sé­ben. Dic­kin­son ka­pi­tány a mo­zi­te­rem­be össze­hív­ta a nagy­gyű­lést. Min­den­ki ott volt. Az első na­pi­ren­di pont a „Hat­száz­éves Terv” című film le­ve­tí­té­se volt. A fil­met azon­ban már min­den­ki kí­vül­ről is­mer­te.

Mi­után a film le­per­gett, Dic­kin­son fel­kér­te a Ta­nács tit­ká­rát, hogy is­mer­tes­se a hely­ze­tet. A tit­kár a kö­vet­ke­ző be­szá­mo­lót tar­tot­ta:

Az ere­de­ti lé­lek­szám fenn­tar­tá­sa ér­de­ké­ben a terv azt irá­nyoz­ta elő, hogy min­den há­zas­pár­nak csak két gyer­me­ke le­gyen. Ily mó­don min­dig 16 há­zas­pár – 32 gye­rek vol­na a lét­szám, akik új­ból 16 há­zas­párt al­kot­ná­nak. Te­kin­tet­be véve az át­la­gos élet­kort, az űr­ha­jó lé­lek­szá­ma ál­lan­dó­an 96 kö­rül mo­zog­na. (32 nagy­szü­lő, 32 szü­lő, 32 gyer­mek.)

A Hat­száz­éves Terv et­től bi­zo­nyos el­té­rést is meg­en­ged. Mint ma­xi­mu­mot 150 főt, mint mi­ni­mu­mot 75 főt ál­la­pít meg. Ha a lé­lek­szám 75 alá süllyed­ne, ez azt je­len­ti, ve­szély fe­nye­get, ha már 50-re csök­ken­ne – vál­ság kö­szönt be. A má­sik ol­da­lon: 150 fe­lett ve­szély, ha el­ér­né a 200-at – vál­ság!

A tit­kár kis szü­ne­tet tar­tott. A fe­szült csend­ben egy cse­cse­mő tá­vo­li sí­rá­sa hal­lat­szott csak. Majd foly­tat­ta:

Az utób­bi hét év­ben a lé­lek­szám ve­sze­del­me­sen meg­nőtt. A za­var már az első perc­ben meg­kez­dő­dött. Elő­ször is: nem 16, ha­nem 17 pár volt az űr­ha­jón. És a Bros­coe-párt nem kö­töt­te fo­ga­da­lom: jól­le­het sza­bály­ta­la­nul ke­rül­tek az űr­ha­jó­ra, még­is, kor­lát­la­nul sza­po­rod­tak. Az igaz­ság ked­vé­ért azt is meg kell ál­la­pí­ta­ni, hogy a töb­bi pár sem tar­tot­ta be pon­to­san a meg­ál­la­po­dást.

És en­nek kö­vet­kez­té­ben a lé­lek­szám ezen a hé­ten már meg­ha­lad­ta a 200-at! Ez­zel be­szá­mo­ló­mat be is fe­jez­tem.

Dic­kin­son meg­nyi­tot­ta a vi­tát. A szó ha­ma­ro­san a be­fes­tett ab­la­kok­ra te­re­lő­dött. Min­den­ki azt kö­ve­tel­te, hogy a fes­té­ket va­kar­ják le. A gye­re­kek hadd gyö­nyör­köd­je­nek a csil­la­gok­ban, a fel­nőt­tek szá­má­ra pe­dig mind­ez aszt­ro­nó­mi­ai ta­nul­mány. Ma­gam is több­ször fel­szó­lal­tam a vi­tá­ban. Be­szél­tem a nagy fe­le­lős­ség­ről, ami a vál­la­i­kon nyug­szik, az új fel­ada­tok­ról, a mun­ka­meg­osz­tás­ról és a sza­bad­idő he­lyes fel­hasz­ná­lá­sá­ról. A vita több na­pig tar­tott.

Ami­kor már vagy szá­zad­szor mond­tam, hogy „a mi időnk­ben”, egy­sze­rű­en az ar­com­ba ne­vet­tek.

– De hi­szen ne­künk is vol­tak túl­né­pe­se­dé­si prob­lé­má­ink! – or­dí­tot­tam.

Csak ki­ne­vet­tek, hi­szen a 21. szá­zad csa­lá­di éle­te annyi­ra kü­lön­bö­zött az űr­ha­jón fo­lyó élet­től, mint a fe­hér a fe­ke­té­től…

A vi­tá­nak az or­vos ve­tett vé­get. Ra­gyo­gó arc­cal je­len­tet­te be, hogy Dic­kin­son­né hár­mas ik­re­ket szült! Mind a há­rom fiú!

Dic­kin­son­nak a hét hát­ra­le­vő ré­szé­ben annyi dol­ga tá­madt, hogy a túl­né­pe­se­dés prob­lé­má­ja egé­szen ki­ment a fe­jé­ből.

Én írás­ba fog­lal­tam ja­vas­la­ta­i­mat, és te­kin­télyem tel­jes sú­lyá­val ál­lást fog­lal­tam a szü­le­tés-sza­bá­lyo­zás mel­lett. Fi­gyel­mez­tet­tem a ka­pi­tányt, hogy a „Vil­lám­fény” a pusz­tu­lá­sa felé ro­han, ha nem tér­nek azon­nal vissza a Hat­száz­éves Terv szi­go­rú elő­írá­sa­i­hoz.

Szó­be­li­leg is fi­gyel­mez­tet­tem Dic­kin­sont, de ép­pen pe­len­ka­mo­sás­sal fog­lal­ko­zott és jó­for­mán oda sem fi­gyelt. Így hát nem te­het­tem mást: bú­csú­lá­to­ga­tást tet­tem Loui­se 28 déd­uno­ká­já­nál – és ag­go­da­lom­mal el­telt szív­vel – vissza­vo­nul­tam a hű­tő­szo­bám­ba.

Lázadás az űrhajón

Alig hogy le­pi­hen­tem – már­is fel­éb­red­tem. El­telt vol­na is­mét száz esz­ten­dő? Az atom-idő­jel­ző­re pil­lan­tot­tam. A mu­ta­tó­ja 2266-on állt. Még négy éb­re­dés vár te­hát rám a terv sze­rint. A Terv! Mi van a terv­vel? Hi­szen a leg­utóbb va­ló­ság­gal láb­bal ta­pos­ták! Ho­gyan fej­lőd­tek az ese­mé­nyek? Ó, bi­zo­nyá­ra min­den rend­be­jött! Hi­szen az­óta há­rom ge­ne­rá­ció élte le az éle­tét. A lé­lek­szám bi­zo­nyá­ra is­mét nor­má­lis.

Ki­lép­tem az aj­tón, és a nagy­te­rem felé igye­kez­tem.

A nagy­te­rem zsú­fol­va volt em­be­rek­kel. És mi­cso­da em­be­rek­kel. A nyo­mor és az éh­ség rítt le az ar­cuk­ról.

– Grims­to­ne jön! – har­sant egy éles hang.

– Grims­to­ne! Grims­to­ne! Adj en­nünk! Éhe­zünk! El­pusz­tu­lunk! – Ilyen és eh­hez ha­son­ló ki­ál­tá­sok száll­tak a le­ve­gő­ben.

Meg­döb­ben­ve áll­tam a kü­szö­bön. A leg­nyo­mo­rú­sá­go­sabb ál­la­pot­ban levő em­be­rek, nők, gyer­me­kek nyúj­to­gat­ták fe­lém csont­váz­sze­rű kar­ja­i­kat. A hi­deg ve­rej­ték csor­gott vé­gig a há­ta­mon… Ta­lán nem is a „Vil­lám­fé­nyen” va­gyok!?

– Enni! Enni! Té­ged vár­tunk, Grims­to­ne… – hang­zott újra meg újra.

A fe­le­lős­ség ólom­súllyal zu­hant rám. Erre nem szá­mí­tot­tam! A Hat­száz­éves Terv grá­nit szi­lárd­sá­gú­nak lát­szott. Azt gon­dol­tam, hogy ne­kem, a Ha­gyo­mány Hor­do­zó­já­nak csak az lesz a fel­ada­tom, hogy időn­ként ta­nít­sam az em­be­re­ket. Most pe­dig cse­le­ked­ni kell – még­pe­dig azon­nal.

– Egy­szer­re csak egy be­szél­jen! – ki­ál­tot­tam rá­juk. – Mi van ve­le­tek? Ki a meg­bí­zot­ta­tok?

Egy ér­tel­mes arcú, vé­kony­ka, rend­kí­vül rosszul táp­lált fi­a­tal­em­ber lé­pett elő. Be­mu­tat­ko­zott. Bob Sperry volt, az egy­ko­ri Sperry ka­pi­tány le­szár­ma­zott­ja.

– Nyolc­szá­zan va­gyunk! – mond­ta.

– De­hi­szen az éle­lem még ak­kor sem fogy­ha­tott el!

– Nem is, csak­hogy hat­százun­kat csök­ken­tett ada­gon tar­ta­nak!

– Mi­ért?

– Ezek az át­ko­zott Dic­kin­so­nok! Pisz­to­lyok! Le­lő­nek ben­nün­ket! – hang­zott in­nen is, on­nan is az iz­ga­tott köz­be­ki­ál­to­zás.

Csend­re in­tet­tem őket, és fel­szó­lí­tot­tam Sperryt, hogy foly­tas­sa. El­be­szé­lé­se nyo­mán vi­lá­gos­ság de­rült a hely­zet­re. A hat­száz em­ber azért nem ka­pott ele­get enni, mert a „kvó­tán kí­vül” szü­let­tek. Dic­kin­son ka­pi­tány ugyan­is 200 fő­ben ál­la­pí­tot­ta meg a „Vil­lám­fény” uta­sa­i­nak a lét­szá­mát. Ez a Dic­kin­son a száz év­vel az­előt­ti­nek az uno­ká­ja. Mi­vel a lét­szám köz­ben 800-ra nö­ve­ke­dett, a ka­pi­tány és a test­vé­re, aki az élel­me­zés fő­fel­ügye­lő­je volt, el­ha­tá­roz­ta, hogy szük­ség­rend­sza­bá­lyo­kat ve­zet­nek be. Az űr­ha­jó uta­sa­it két cso­port­ra osz­tot­ták. Ki­vá­lo­gat­tak két­száz olyant, aki­nek „joga volt” meg­szü­let­ni, a töb­bi hat­szá­zat. „kvó­tán fe­lü­li”-nek nyil­vá­ní­tot­ták. Ez né­hány hó­nap­pal ez­előtt tör­tént. A kvó­tán fe­lü­li­ek éhez­ni kezd­tek.

– Mennyi a kvó­tán fe­lü­li­ek fej­adag­ja? – kér­dez­tem.

– Tu­laj­don­kép­pen sem­mi – fe­lel­te Sperry. – Ke­gye­lem­ke­nyé­ren élünk.

Újra ki­tört a hang­za­var. A fel­ki­ál­tá­sok­ból meg­tud­tam, hogy ez a sze­ren­csét­len tö­meg ab­ból él, amit sze­ren­csé­sebb test­vé­rei, ro­ko­nai a sa­ját szá­juk­tól von­nak el!

Is­mét csend­re in­tet­tem őket az­zal, hogy át kell gon­dol­nom a hely­ze­tet. Egy szo­ba felé mu­tat­tam és szól­tam Bob­nak, hogy kö­ves­sen. Sperry és ki­lenc tár­sa kö­ve­tett. A szo­bá­ban az­u­tán meg­kér­dez­tem őket:

– Hogy le­het az, hogy ez a ki­éhe­zett tö­meg még nem tá­mad­ta meg és nem fosz­tot­ta ki az éle­lem­rak­tá­rat?

– Dic­kin­son és a test­vé­re őrzi! És meg­fe­nye­get­tek min­ket!

– Meg­fe­nye­get­tek? De mi­vel?

– Re­vol­ver­rel!

Ér­tet­le­nül me­red­tem rá­juk. A „Vil­lám­fé­nyen” csak ne­kem volt fegy­ve­rem – biz­ton­ság ked­vé­ért. Azt hit­tem, hogy e ké­sői utó­dok már azt is el­fe­lej­tet­ték, hogy egy­ál­ta­lán mi fán te­rem a gyil­ko­ló szer­szám.

– De hát mi­fé­le re­vol­ver­rel? – kér­dez­tem.

– Olyan­nal, mint ami­lye­nek a ma­gunk­kal ho­zott fil­me­ken lát­ha­tók. Egy halk puk­ka­nás, és az em­ber hol­tan esik össze! Csi­nál­tak ma­guk­nak re­vol­vert. Pon­to­san olyant, mint a fil­men!

– És meg­öl­tek már va­la­kit vele?

– Egy­szer né­há­nyan meg­tá­mad­ták az élel­mi­szer­rak­tá­rat. Mi kí­vül­ről csak há­rom erős csat­ta­nást hal­lot­tunk, és az em­be­re­ket vé­res fej­jel, hol­tan ta­lál­tuk.

– Gye­rünk a ka­pi­tány­hoz!

A hosszú köz­pon­ti fo­lyo­só az űr­ha­jó or­rá­ba ve­ze­tett, ahol a pa­rancs­no­ki he­lyi­sé­gek is vol­tak. El­in­dul­tunk. Ne­kem már a száz év­vel ez­előt­ti Dic­kin­son is na­gyon el­len­szen­ves volt, ami­kor azon­ban a je­len­le­gi Dic­kin­son ka­pi­tány ha­tal­mas alak­ja meg­je­lent a pa­rancs­no­ki szo­ba aj­ta­já­ban – egye­ne­sen vissza­ta­szí­tó­nak ta­lál­tam.

– Mit akar­nak? – or­dí­tott ránk. Jobb ke­zé­vel egy fá­ból ki­fa­ra­gott, acél­kék­re fes­tett re­vol­vert sze­ge­zett ránk. Tár­sa­im a re­vol­ver lát­vá­nyá­tól meg­tor­pan­ták. – Ki­cso­da maga? – üvöl­tött rám.

– Én a Ha­gyo­mány Hor­do­zó­ja va­gyok! A ne­vem: Gre­go­ry Grims­to­ne! – A re­vol­ver lát­vá­nya egy pil­la­nat­ra még en­gem is meg­hök­ken­tett. Az­tán rá­ki­ál­tot­tam: azon­nal hív­ja ide az élel­me­zés fő­fel­ügye­lő­jét!

– Mi­ért?

– Tár­gyal­ni aka­runk ma­guk­kal!

– Másszon csak vissza a bar­lang­já­ba nyu­god­tan! – vi­gyor­gott a ka­pi­tány.

Eb­ben a pil­la­nat­ban egy má­sik jól meg­ter­mett fér­fi lé­pett mel­lé­je. Rend­kí­vül ha­son­lí­tott a ka­pi­tány­ra. Ez volt az élel­me­zés fő­fel­ügye­lő­je, a má­sik Dic­kin­son. Sö­té­ten vi­csor­gott, és ő is „re­vol­vert” szo­ron­ga­tott a mar­ká­ban. Ne­ve­tés­re fa­kad­tam.

– Ugyan jól rá­szed­té­tek a né­pet! – ki­ál­tot­tam. – Mond­ha­tom, ki­tű­nő szí­né­szek vagy­tok! Hi­szen ezek csak re­vol­ve­r­után­za­tok!

A két Dic­kin­son ha­lott­fe­hér­ré sá­padt. A „re­vol­ver” re­meg­ni kez­dett a ke­zük­ben. A mö­göt­tem álló tíz ki­éhe­zett fér­fi egy szem­pil­lan­tás alatt a Dic­kin­so­nok­ra ve­tet­te ma­gát. A kö­vet­ke­ző per­cek­ben a szo­ba csa­ta­tér­ré vált. Sperry és tár­sai azon­ban az éh­ség­től na­gyon le vol­tak gyen­gül­ve. Csak ez men­tet­te meg a két Dic­kin­son éle­tét, mert kü­lön­ben biz­to­san agyon­ver­tek vol­na őket. Már lát­tam egy pár össze­vert em­bert éle­tem­ben, de a Dic­kin­so­nok lát­vá­nya min­dent fe­lül­múlt.

Ami­kor a hír el­ter­jedt az űr­ha­jón, az éhe­zők a rak­tár­hoz özön­löt­tek. Min­den­ki tor­kig jól­la­kott. És egy óra múl­va új ve­ze­tő­sé­get vá­lasz­tot­ták.

A prob­lé­ma ez­zel azon­ban nem ol­dó­dott meg, de a bé­kes­ség hely­re­állt, a re­mény vissza­tért a szí­vek­be. Most már re­mél­tem, hogy majd csak fe­lül­ke­re­ked­nek a ba­jo­kon, és az űr­ha­jó még­is el­jut a cél­já­hoz.

De még hát­ra volt a „re­vol­ve­rek” rej­té­lyé­nek a meg­ol­dá­sa. A vizs­gá­lat ki­de­rí­tet­te, hogy a ka­pi­tány és test­vé­re egy­sze­rű­en ki­hasz­nál­ták tár­sa­ik ba­bo­nás ha­lál­fé­lel­mét. Re­vol­vert fa­rag­tak, és ami­kor az éhe­zők meg­tá­mad­ták a rak­tárt, há­rom em­ber­nek egy­sze­rű­en be­ver­ték a fe­jét, mi­köz­ben a re­vol­ver dö­re­jét utá­noz­ták. De most vége sza­kadt a tűz­fegy­ve­rek ural­má­nak – és a Dic­kin­so­no­ké­nak is.

El­ha­tá­roz­tam, hogy hosszabb időt töl­tök kö­rük­ben, leg­alább­is ad­dig, amíg a dol­gok va­la­mennyi­re rend­be­jön­nek.

Hat hó­nap telt el. Ez alatt az idő alatt min­den­ki tel­jes élel­mi­szer­ada­got ka­pott. Az éh­ség réme azon­ban a fe­jünk fe­lett le­be­gett, és el­jött az ide­je an­nak, hogy a sza­po­ro­dás prob­lé­má­ját meg­old­juk. Ezt a „Vil­lám­fény” la­kói is be­lát­ták. Meg­ál­la­pod­tunk ab­ban, hogy a „kvó­tán kí­vü­li­e­ket”, va­la­mint a Dic­kin­so­nok kö­zül is szá­zat – ste­ri­li­zál­nak. Az or­vo­sok mun­ká­hoz lát­tak, és né­hány nap múl­va már is­mét csak száz sza­po­ro­dás­ké­pes em­ber volt az űr­ha­jón. Min­den­ki öröm­mel egye­zett bele a mű­tét­be, mert az még min­dig jobb meg­ol­dás volt, mint az éh­ha­lál.

De ez nem volt min­den. A jö­vő­re is gon­dol­tunk. Olyan tör­vényt hoz­tunk, hogy a szü­lő­ket is ste­ri­li­zál­ni kell, ha már két gyer­me­kük szü­le­tett. Így a nép­sza­po­ru­lat me­re­de­ken fog esni, az élel­mi­szer­kész­le­tek fel­töl­tőd­nek, az egyen­súly rö­vi­de­sen hely­re­áll.

Csak meg­elé­ge­dés­sel te­kint­he­tek hat hó­na­pos mun­kám­ra vissza. A rend­sza­bá­lyok ugyan drasz­ti­ku­sak vol­tak, de min­den bi­zonnyal el­érik a kí­vánt ha­tást. A lel­ki­is­me­re­tem tisz­ta volt – egy eset­től el­te­kint­ve. Ami­kor egy­szer az or­vos tár­sa­sá­gá­ban a nagy­te­rem kör­fo­lyo­só­já­ról né­ze­lőd­tem, egy fi­a­tal párt pil­lan­tot­tam meg oda­lent. Bob Sperry volt az egyik, ez a csi­nos, ér­tel­mes fi­a­tal­em­ber, egy­ko­ri ba­rá­tom le­szár­ma­zott­ja, a „kvó­tán kí­vü­li­ek” ve­ze­tő­je. Szem­mel lát­ha­tó­an na­gyon sze­rel­mes volt a mel­let­te álló lány­ba.

A lány neve pe­dig – mily is­me­rő­sen csen­gett e név! – Loui­se Bros­coe volt. Fi­a­tal, üde te­rem­tés – a meg­szó­la­lá­sig ha­son­lí­tott az én Loui­se-omra.

– Kár – mond­ta az or­vos –, hogy ilyen ki­vá­ló te­rem­té­se­ket is ste­ri­li­zál­nunk kell. De a tör­vény – tör­vény!

Más­nap egy írást ad­tam át neki.

– Fog­ja ezt, dok­tor! Ha ké­sőbb fe­le­lős­ség­re von­nák, ez iga­zol­ja, hogy az én ki­fe­je­zett kí­ván­sá­gom­ra tet­tek ki­vé­telt a Sperry-Bros­coe pár­ral!

Ez­u­tán pe­dig meg­nyu­go­dott lé­lek­kel tér­tem is­mét száz­esz­ten­dős pi­he­nőm­re.

Harc egy asszonyért

Ami­kor 2366-ban je­ges há­ló­szo­bám­ból ki­lép­tem, két ját­sza­do­zó kis­gye­rek­kel ta­lál­koz­tam leg­elébb.

– Szól­ja­tok a szü­le­i­tek­nek – mond­tam ne­kik –, hogy itt van Grims­to­ne!

– Fau! Fau! – ki­ál­tot­ták és ré­mül­ten el­sza­lad­tak.

Be­men­tem a nagy­te­rem­be, és kö­rül­néz­tem. A kör­fo­lyo­só­ra nyí­ló szo­bák­ból né­hány fel­nőtt jött elő.

– Üd­vö­zöl­lek ben­ne­te­ket! Én va­gyok Grims­to­ne, a Ha­gyo­mány Hor­do­zó­ja! Épp most jöt­tem, hogy…

– Fau! – üvöl­töt­ték fe­lém. – Fau! Fau!

Nem tud­tam mire vél­ni a dol­got, de meg­ér­tet­tem, hogy a „fau” ki­ál­tás a gyű­lö­let ki­fe­je­zé­se. Mi tör­tén­he­tett itt az el­múlt száz év alatt? Bob Sperry és Loui­se Bros­coe már rég nin­cse­nek töb­bé – ezt tud­tam. De ta­lán le­szár­ma­zot­ta­ik él­nek még? Si­et­ve a hajó orra felé igye­kez­tem, hogy a pa­rancs­nok­tól meg­tud­jam a tör­tén­te­ket. Út köz­ben meg­tor­pan­tam… Még­is­csak jó lesz fegy­vert ven­ni ma­gam­hoz, hi­szen nem tud­ha­tom, mi­lyen lesz a fo­gad­ta­tás. Vissza­men­tem a szo­bám­ba, és a zse­bem­be csúsz­tat­tam a re­vol­ve­re­met.

Lesz, ami lesz – gon­dol­tam, ami­kor a pa­rancs­nok he­lyi­sé­gé­be be­lép­tem. Itt azon­ban ba­rát­sá­gos fo­gad­ta­tás­ban volt ré­szem. A pa­rancs­nok ugyan­is Bob Sperry uno­ká­ja volt. Az őszü­lő hajú, ér­tel­mes arcú 50 év kö­rü­li fér­fi azon­nal a szom­széd szo­bá­ba ve­ze­tett, és be­mu­tat­ta fe­le­sé­gét és gyö­nyö­rű, 21 éves lá­nyát. Köz­ben el­mond­ta, hogy az űr­ha­jó pa­rancs­no­ki he­lyi­sé­ge­i­ben össze­sen tíz Sperry él.

– Nem Loui­se-nak hív­ják vé­let­le­nül? – kér­dez­tem a szép lányt.

– A ne­vem Lora-Loui­se – fe­lelt mo­so­lyog­va. Fe­ke­te sze­mei kí­ván­csi­an für­kész­tek vé­gig te­tő­től tal­pig. – Te­hát maga az – foly­tat­ta –, aki­nek mi, Sperryk a lé­te­zé­sün­ket kö­szön­het­jük?

– Ezek sze­rint hal­lot­ta a „kvó­tán kí­vü­li­ek” tör­té­ne­tét? – vá­la­szol­tam. Mennyi­re ha­son­lít arra, akit há­rom­száz év­vel ez­előtt sze­ret­tem! – de ezt már csak ma­gam­ban gon­dol­tam, nem mond­tam ki han­go­san.

– Per­sze, hogy hal­lot­tam. A csa­lád szin­te is­te­ní­ti ma­gát.

– Úgy lát­szik azon­ban, a töb­bi­ek meg ör­dög­nek tar­ta­nak – in­tet­tem a fe­jem­mel ki­fe­lé.

– Sze­mét ban­da! – tört ki in­ge­rül­ten az apa. És hoz­zá­kez­dett az el­múlt száz év tör­té­ne­té­nek el­be­szé­lé­sé­hez.

A ste­ri­li­zá­ció mód­sze­re va­ló­ban hasz­nált – ta­lán a kí­vá­na­tos­nál job­ban is. A je­len­le­gi lé­lek­szám a leg­ala­cso­nyabb a „Vil­lám­fény” tör­té­ne­té­ben. Az űr­ha­jón mind­össze öt­ven­egy­né­hány em­ber él. A ste­ri­li­zá­ci­ón kí­vül egy idő­ben va­la­mi ti­tok­za­tos jár­vány is pusz­tí­tott. Há­rom gyil­kos­ság is elő­for­dult az év­ti­ze­dek so­rán – fél­té­keny­ség­ből. Egy em­ber pe­dig ön­gyil­kos lett.

A leg­na­gyobb bajt azon­ban ezek az át­ko­zott Dic­kin­so­nok okoz­zák. Ha­lá­los gyű­löl­kö­dés­ben él­nek a Smit­hek­kel, és je­len­leg ez a két csa­lád je­len­ti a la­kos­ság négy­ötöd ré­szét. Mind­két ol­da­lon mint­egy húsz fő van. Nap mint nap össze­ve­re­ked­nek, és ha csak fu­tó­lag ta­lál­koz­nak is, gú­nyos meg­jegy­zé­sek­kel il­le­tik egy­mást. Csak egy do­log­ban egy­sé­ge­sek: ben­nün­ket, Sperry­ket egy­for­mán gyű­löl­nek. Nem bo­csát­ják meg, hogy ön ki­vé­telt tett ve­lünk.

Az igaz, hogy ha az nem tör­tént vol­na, most nem lé­tez­nénk. Most pe­dig az a hely­zet, hogy az űr­ha­jó ve­ze­té­se a mi ke­zünk­ben van. Tu­laj­don­kép­pen ért­he­tő is, hogy a töb­bi negy­ven em­ber ha­rag­szik ránk.

Mind­ez na­gyon is el­gon­dol­koz­ta­tott. És Lora-Loui­se any­ja még egy prob­lé­má­val te­téz­te gond­ja­i­mat.

– A Dic­kin­so­nok és a Smit­hek kö­zöt­ti harc egé­szen el­fa­jult az­óta, ami­óta Lora-Loui­se fel­nőtt. A lá­nyok itt 18–19 éves ko­ruk­ban férj­hez men­nek. Lora-Loui­se már 21 éves, és még min­dig nem akar férj­hez men­ni.

– Mi­ért?

– Négy nőt­len fér­fi van je­len­leg az űr­ha­jón. Két Dic­kin­son és két Smith. És Lora-Loui­se nem tud köz­tük vá­lasz­ta­ni. Ezért is na­gyon vár­tuk már önt, hogy el­dönt­se a prob­lé­mát!

Reg­ge­li­hez ül­tünk, és köz­ben foly­ta­tó­dott a be­szél­ge­tés.

– Kit szán fér­jül a lá­nyá­nak?

– Lora-Loui­se-nak férj­hez kell men­nie. A sza­po­ro­dás tör­vé­nye ezt elő­ír­ja. Én azon­ban nem vá­lasz­tok he­lyet­te. Egy­re csak sür­ge­tem, hogy ő maga vá­lasszon már. A „Vil­lám­fény­nek” szük­sé­ge van Lora-Loui­se gyer­me­ke­i­re.

Egy hét alatt meg­is­mer­ked­tem az űr­ha­jó la­kos­sá­gá­val. Meg­is­mer­tem a két Dic­kin­sont is. Hú­szas éve­ik­ben jár­tak, jól meg­ter­mett, go­nosz né­zé­sű fic­kók vol­tak. Az a hír jár­ta ró­luk, hogy gyil­ko­ló szer­szá­mot: kést hor­da­nak ma­guk­nál. Az idő­sebb Smith 35 év kö­rü­li, gyen­ge­el­mé­jű be­nyo­má­sát kel­tő alak volt. A fi­a­ta­labb Smith tu­laj­don­kép­pen még csak nyur­ga ka­masz, aki még a leg­szí­ve­seb­ben a gye­re­ke­ket szó­ra­koz­tat­ta csak.

Min­den­ki érez­te, hogy el­jö­ve­te­lem ki­rob­bant­ja a vál­sá­got.

Fel­kér­tek, hogy dönt­sek. Én azon­ban ki­je­len­tet­tem, hogy a dön­tés joga nem en­gem il­let. He­lyes­lem, hogy Lora-Loui­se men­jen férj­hez, de neki ma­gá­nak kell vá­lasz­ta­nia.

Va­la­ki azt ja­va­sol­ta: a ké­rők mér­kőz­ze­nek meg. Le­gyen a győz­te­sé a lány! Sem a Dic­kin­so­nok, sem a Smit­hek nem mond­ták ki nyíl­tan, hogy he­lyes­lik a ja­vas­la­tot, de tel­je­sen nyil­ván­va­ló volt szá­mom­ra, hogy a kér­dés­nek ez a bar­bár meg­ol­dá­sa na­gyon is tet­szik ne­kik.

Igen, bar­bá­rok! Az év­szá­za­dok so­rán bar­bá­rok­ká vál­tak. Mennyi­re el­sza­kad­tak at­tól a ci­vi­li­zá­ci­ó­tól, amely­ből szár­maz­tak! Csak a Sperry csa­lád­ban – amely a pa­rancs­no­ki he­lyi­sé­gek­ben, a gé­pek, mű­sze­rek és la­bo­ra­tó­ri­u­mok kö­zött élt – pis­lá­kolt még a ci­vi­li­zá­ció hal­vány láng­ja. A Sperryk még a 21. szá­zad gyer­me­ke­i­nek szá­mít­hat­tak. A Smit­hek és a Dic­kin­so­nok azon­ban a sö­tét kö­zép­kor­ba süllyed­tek már vissza.

Az egyik éj­jel a vész­csen­gő hang­já­ra éb­red­tem. A vész­jel az egész űr­ha­jót fel­ri­asz­tot­ta. A nagy­te­rem felé ro­ha­nó lá­bak do­bo­gá­sát hal­lot­tam. Ki­ug­rot­tam az ágy­ból, ma­gam­ra rán­tot­tam a ru­há­mat, a zse­bem­be dug­tam a re­vol­vert és ki­ro­han­tam.

Sperry ka­pi­tány a pa­rancs­no­ki szo­ba aj­ta­já­ból ki­ál­tot­ta fe­lém:

– A Dic­kin­so­nok gyil­kol­ják őket!

– Oda­me­gyek! – ki­ál­tot­tam vissza.

Fu­tó­lé­pés­ben in­dul­tam a kör­fo­lyo­só felé. Sperry nem jött utá­nam. Az utol­só év­szá­zad tör­vé­nyé­vé vált; ha ve­re­ke­dés tör ki a „Vil­lám­fé­nyen”, a ka­pi­tány nem avat­koz­hat bele. Neki min­den kö­rül­mé­nyek kö­zött az űr­ha­jót kell ve­zet­nie. Sperry te­hát be­zár­kó­zott.

A kör­fo­lyo­só­ról bor­zal­mas lát­vány tá­rult a sze­mem elé. A Smit­hek és a Dic­kin­so­nok ap­ra­ja nagy­ja fog­gal-kö­röm­mel ütöt­te, ver­te, tép­te, rúg­ta egy­mást. A gye­re­kek bőg­tek, az asszo­nyok tá­nyé­ro­kat ha­ji­gál­tak. A ve­re­ke­dők lába alatt a fi­a­tal Smith fe­küdt vér­tó­csá­ban.

– Hagy­já­tok abba! – or­dí­tot­tam le.

Ügyet sem ve­tet­tek rám. De most hir­te­len más kö­töt­te le a fi­gyel­mü­ket. A kör­fo­lyo­són há­rom ro­ha­nó em­ber do­ba­ja hal­lat­szott. A két Dic­kin­son ül­döz­te az idő­sebb Smit­het. A Dic­kin­so­nok ke­zé­ben vé­res kés vil­lo­gott. Az idő­sebb Dic­kin­son hir­te­len meg­állt és a fal­hoz la­pult. Ke­zé­ben a kés­sel vár­ta, hogy a kör­fo­lyo­sót meg­ke­rü­lő ül­dö­zött mi­kor ér oda, hogy szem­től szem­be le­szúr­has­sa. A ré­mül­ten me­ne­kü­lő Smith már kö­ze­le­dik. Mö­göt­te né­hány mé­ter­re az ül­dö­ző, a fi­a­ta­labb Dic­kin­son. A fal­hoz la­pu­ló idő­sebb már eme­li a ké­sét…

– Állj, vagy lö­vök! – or­dí­tot­tam rá.

Oda sem fi­gyelt ta­lán. Smith már csak né­hány lé­pés­nyi­re van…

– Dic­kin­son! Hagyd abba, vagy le­lő­lek – ki­ál­tot­tam újra, de ő már ha­lá­los szú­rás­ra len­dí­tet­te a ké­sét.

A re­vol­ve­rem el­dör­dült, Dic­kin­son össze­ro­gyott. A ro­ha­nó Smith át­esett raj­ta, az if­jabb Dic­kin­son pe­dig ro­han­vást akar­ta be­le­döf­ni a ké­sét. Még egy re­vol­ver­lö­vés – a ro­ha­nó Dic­kin­sont a sa­ját len­dü­le­te ke­resz­tül­ve­tet­te a kor­lá­ton. Le­zu­hant, és hol­tan te­rült el. Még hol­tá­ban is szo­ron­gat­ta a kést, ame­lyen a fi­a­tal Smith vére még meg sem szá­radt.

Az egész tár­sa­ság meg­der­medt. A tűz­fegy­ver­ről szó­ló le­gen­da, íme, igaz­nak bi­zo­nyult.

Az­u­tán az or­vo­sok mun­ká­hoz lát­tak. Egy óra alatt min­den­kit be­kö­töz­tek. Az in­ci­dens­nek két ha­lá­los ál­do­za­ta volt: az if­jabb Smith és az if­jabb Dic­kin­son. Az idő­sebb Dic­kin­son váll-lö­vést ka­pott, az idő­sebb Smith meg csak ala­po­san meg­ütöt­te ma­gát, ami­kor el­esett.

A vál­ság azon­ban nem ol­dó­dott meg. A két ri­vá­lis, aki­ket hoz­zá­tar­to­zó­ik tá­mo­gat­tak, to­vább­ra is ha­lá­lo­san gyű­löl­te egy­mást. És Lora-Loui­se un­do­ra sem csök­kent az élet­ben ma­radt ké­rők­kel szem­ben.

A dol­got azon­ban még­is dű­lő­re kel­lett vin­ni. Nem sza­bad, hogy a harc ki­újul­jon. És ne­kem kel­lett Lora-Loui­se-val be­szél­ni. A fel­adat vég­re­haj­tá­sa na­gyon is ne­he­zem­re esett. Vé­gül is azon­ban el kel­lett szán­nom ma­gam.

A pa­rancs­no­ki szo­ba mel­let­ti ba­rát­sá­go­san be­ren­de­zett szo­bács­ká­ban ül­tünk le.

– Őszin­tén kell be­szél­nem ma­gá­val – mond­tam – és re­mé­lem, maga is őszin­te lesz hoz­zám.

Mély­tüzű sze­mé­vel ko­mo­lyan né­zett rám. Telt aj­kai kö­rül alig ész­re­ve­he­tő mo­soly buj­kált.

– Maga hány éves? – kér­dez­te.

– Hu­szon­nyolc – fe­lel­tem. – An­nak­ide­jén én vol­tam a leg­fi­a­ta­labb pro­fesszor az egye­te­men. Vagy­is, úgy is mond­hat­nám: há­rom­száz és hu­szon­nyolc.

– Mi­kor kell vissza­men­nie a hű­tő­szo­bá­ba?

– Amint maga bol­do­gan férj­hez megy, én tel­je­sí­tet­tem a fel­ada­to­mat, és vissza­me­he­tek. Ép­pen ezért…

Míg eze­ket ki­mond­tam, va­la­mi rossz ér­zés, va­la­mi vi­szoly­gás fu­tott át raj­tam. Ez a bá­jos te­rem­tés – aki annyi­ra ha­son­lít a há­rom­száz év­vel ez­előtt élt Loui­se-ra – va­ló­ban a bru­tá­lis Dic­kin­son vagy a fél­hü­lye Smith fe­le­sé­ge le­gyen…?

– Iga­zán azt akar­ja, hogy bol­do­gan men­jek férj­hez? – kér­dez­te hal­kan a lány.

Azt hi­szem, ak­kor már nem is be­szél­tünk töb­bet.

Né­hány nap múl­va há­zas­sá­got kö­töt­tünk – bol­dog há­zas­sá­got!

Más­fél évig él­tünk együtt.

Az­u­tán büsz­kén el­bú­csúz­tam a „Vil­lám­fény” hat hó­na­pos le­en­dő pa­rancs­no­ká­tól. Ha a Sperry nagy­pa­pa jós­la­ta igaz­nak bi­zo­nyul, ő lesz a leg­ügye­sebb, leg­kép­zet­tebb em­ber a fe­dél­ze­ten.

A cél előtt…

A 2466-ik esz­ten­dő éle­tem leg­sö­té­tebb sza­ka­sza. Ezért csak rö­vi­den szá­mo­lok be róla.

Ami­kor fel­éb­red­tem, a hely­zet tel­je­sen re­mény­te­len­nek lát­szott. A ka­pi­tány már iz­ga­tot­tan várt a fo­lyo­són, és azon­nal a szo­bá­já­ba ve­ze­tett. Az űr­ha­jó­ban min­de­nütt a leg­ször­nyűbb pusz­tu­lás lát­vá­nya fo­ga­dott.

– A leg­jobb, ha nem is mu­tat­ko­zik – mond­ta a ka­pi­tány. – Majd­nem min­dent el­pusz­tí­tot­tak már. Még ma­gát is el­pusz­tí­tot­ták, ön már nem is lé­te­ző lény a sze­mük­ben, ha­nem csu­pán az űr­ha­jó rossz szel­le­me. El­pusz­tí­tot­ták a köny­ve­ket, a fil­me­ket, a le­me­ze­ket. Az ab­la­ko­kat is ki akar­ták tör­ni. „Pusz­tul­jon az át­ko­zott oxi­gén” – ezt or­dí­toz­ták.

– De hát mi tör­tént?

– Az ön fia sem tud­ta meg­aka­dá­lyoz­ni a bel­ső vi­szály­ko­dást. Egy­szer le­ment a ve­re­ke­dők közé… A harc­ban min­den el­pusz­tult.

A Dic­kin­so­nok ki­pusz­tul­tak – ta­lán ez az egy hasz­na volt a do­log­nak.

Át­néz­tem a törzs­köny­vet. Va­ló­ban csak Smit­hek, Sperryk és egy-két más név sze­re­pelt csak. Dic­kin­so­nok nem vol­tak, de Grims­to­ne-ok sem. A fiam utód nél­kül halt meg…

A ve­re­ke­dé­sek a vad­ál­la­tok szín­vo­na­lá­ra zül­lesz­tet­ték a „Vil­lám­fény” la­kó­it. Ta­lán még azok­nál is rosszab­bak vol­tak. A ta­nu­lás meg­szűnt, a tu­dás a ba­bo­ná­nak adta át a he­lyét. A múlt em­lé­kei le­gen­dá­vá vál­tak. Amint esz­ten­dő esz­ten­dő után múlt, a ször­nyű évek em­lé­ke­it száj­ról száj­ra ad­ták. És a ször­nyű vér­für­dő­kért en­gem tet­tek fe­le­lős­sé!

Én vol­tam az, aki a gyil­ko­lást el­kezd­te. Én, a rossz szel­lem, vol­tam az, aki egy­szer vá­rat­la­nul meg­je­lent, meg­öl­te a leg­erő­sebb fér­fi­a­kat és el­ra­gad­ta a leg­szebb asszonyt. Nem vol­tam, már a Ha­gyo­mány Hor­do­zó­ja, ha­nem csak! a fé­lel­me­tes HáHá, aki­vel a gyer­me­ke­ket ijeszt­get­ték. „Ha nem vi­sel­kedsz jól, ki­jön a bar­lang­já­ból a HáHá, és el­visz!”

– De ez ré­gen volt – ve­tet­tem el­le­ne. – Hadd men­jek kö­zé­jük és ma­gya­ráz­zam meg…

– Ne te­gye – ráz­ta a fe­jét szo­mo­rú­an a ka­pi­tány. – Úgy­sem hin­nék el. Még az én csa­lá­dom is fél ma­gá­tól!

Hosszú ide­ig hall­gat­tunk. Az­u­tán a ka­pi­tány át­szólt az irá­nyí­tó tiszt­nek, hogy mára be­fe­jez­he­ti a szol­gá­la­tot, majd ő le­vált­ja. Át­ve­ze­tett a pa­rancs­no­ki he­lyi­ség­be.

– Néz­ze – és a mű­sze­rek­re mu­ta­tott – a „Vil­lám­fény” a ki­je­lölt irány­ban ha­lad. A sza­va­mat adom, hogy be­tar­tom a pa­ran­csot, és az űr­ha­jót to­vább­vi­szem a cél­ja felé. A leg­oko­sabb amit te­het, ha vissza­megy a hű­tő­szo­bá­ba. Az idő majd meg­hoz­za a meg­ol­dást.

Mégegy­szer meg­fo­gad­tat­tam vele az uta­sí­tá­sok pon­tos vég­re­haj­tá­sát, majd a leg­na­gyobb ti­tok­ban vissza­men­tem a szo­bám­ba.

*

2566-ban éb­red­tem fel újra ab­ban a tu­dat­ban, hogy nem va­gyok már Gre­go­ry Grims­to­ne, nem va­gyok már a Ha­gyo­má­nyok Hor­do­zó­ja, ha­nem csu­pán a „Vil­lám­fény” rossz szel­le­me, a HáHá.

Ami­kor azon­ban ki­men­tem, ha­ma­ro­san rá­jöt­tem, hogy már ez sem va­gyok – tel­je­sen el­fe­lej­tet­tek. A ha­jó­ban itt-ott lé­zen­gett né­hány em­ber­sze­rű lény, mint a bir­kák az akol­ban.

Egye­ne­sen a pa­rancs­no­ki szo­bá­ba tar­tot­tam. Há­rom em­ber ül­dö­gélt ott. Per­ce­kig tar­tó fe­szült csend… Tud­ták, hogy el­jö­vök, de még­is meg kel­lett szok­ni­ok a gon­do­la­tát, hogy meg­je­len­tem. Le­ül­tem kö­zé­jük és – hogy a fe­szült­sé­get meg­tör­jem – rá­juk mo­so­lyog­tam. Ez­u­tán vé­gig­jár­tat­tam a sze­mem a fa­la­kat bo­rí­tó mű­szer­táb­lá­kon. Az egyik az űr­ha­jó meg­tett út­ját je­lez­te au­to­ma­ti­ku­san. Mint­ha a vil­lám vá­gott vol­na be­lém. Ki­rúg­tam ma­gam alól a szé­ket.

– Mi­óta ha­lad­nak eb­ben az irány­ban?

– Nyolc éve!

– Nyolc… – Is­mét a vi­lág­tér­kép­re me­red­tem. A „Vil­lám­fény” egye­ne­sen íve­lő pá­lyá­ja a vé­gén vissza­ka­nya­ro­dott – mint va­la­mi pász­tor­bot. – Ez azt je­len­ti, uram, hogy ke­re­ken ti­zen­hat évet ve­szí­tet­tünk!! – mon­dot­tam éles han­gon.

Az­u­tán újra le­ül­tem és igye­kez­tem vissza­nyer­ni a nyu­gal­ma­mat. A há­rom kö­zül ket­tő – akik szem­mel lát­ha­tó­an Sperryk vol­tak – egy­más­ra vi­gyor­gott. A har­ma­dik, aki Smith né­ven mu­tat­ko­zott be, gya­na­kod­va né­zett rám.

– Rend­ben van – mond­tam –, de ne ve­szít­sünk egyet­len to­váb­bi per­cet sem. Tu­dom, ho­gyan kell a gé­pet ke­zel­ni, majd én vissza­iga­zí­tom…

– Nem, maga nem fog­ja vissza­iga­zí­ta­ni! – Smith hang­ja hi­deg és fe­nye­ge­tő volt.

– Tud­juk mi, hogy mer­re me­gyünk – szó­lalt meg az egyik Sperry. – Me­gyünk, amer­re a vég­zet meg­szab­ja!

– Az űr­ha­jó­nak a Ro­bin­el­lo felé kell men­nie! – szól­tam rá­juk szi­go­rú­an.

– Hát azt meg ki mond­ja?

– Mi! Az em­be­rek!

– Mi­kor? – kér­dez­te Smith vil­lo­gó szem­mel.

– Öt­száz év­vel ez­előtt!

– Az nem szá­mit! Azok az em­be­rek már mind ha­lot­tak.

– Én is azok kö­zül való va­gyok! És, az ör­dög­be is, egy­ál­ta­lán nem va­gyok ha­lott! A ter­vet vég­re fog­juk haj­ta­ni, ezt ve­gyék tu­do­má­sul. Csak nem kép­ze­lik, hogy hi­á­ba re­pül­tünk öt­száz évig?!

– A terv ha­lott. Mi öl­tük meg. Ez a mi ha­jónk, és mi ve­zet­jük. Ele­günk volt az unal­mas, egye­nes vo­na­lú uta­zás­ból. Egy ki­csit szét­né­zünk a Vi­lág­űr­ben…

A szo­bá­ban csend lett. Csak iz­ga­tott lé­leg­zé­sünk hal­lat­szott. Meg­mar­kol­tam a zse­bem­ben a re­vol­ve­re­met. Nem sze­ret­ném egyi­ket sem meg­öl­ni, de ta­lán nincs más mód… Fi­gyel­me­met hár­mó­juk kö­zül a leg­rosszabb­nak lát­szó­ra össz­pon­to­sí­tot­tam.

– Smith! Meg­pa­ran­cso­lom, hogy amíg tí­zig szá­mo­lok, ál­lít­sa vissza az űr­ha­jót a he­lyes irány­ba. Ha nem hajt­ja vég­re a pa­ran­csot – le­lö­vöm! Egy… Ket­tő… Há­rom…

Egyi­kük sem moz­dul Hét… Nyolc… Ki­lenc…

Smith fel­pat­tan, rám­ve­ti ma­gát. A re­vol­ver el­dör­dül és Smith hol­tan ha­nyat­lik alá.

A két Sperry kő­vé­me­red­ten bá­mul­ja a re­vol­ver csö­vé­ből szi­vár­gó füs­töt. Rá­juk ki­ál­tot­tam, mire a ké­szü­lé­kek­hez lép­tek és az űr­ha­jó új­ból a Ro­bin­el­lo csil­lag felé ha­ladt…

*

Egy álló esz­ten­de­ig fog­lal­koz­tam a Sperry test­vé­rek­kel, hogy meg­nyer­jem őket és az én gon­dol­ko­dás­mó­do­mat plán­tál­jam be­lé­jük. Na­gyon ne­héz dol­gom volt.

A Vi­lág­űr gyer­me­kei vol­tak, sem­mi sem kö­töt­te már őket a föl­di ci­vi­li­zá­ci­ó­hoz. Biz­tos vol­tam ben­ne, hogy csak arra vár­nak, hogy vissza­men­jek a szo­bám­ba, s megint el­té­rí­tik az űr­ha­jót, és el­kez­de­nek kó­szál­ni. Azon­ban nem lát­szot­tak rossz­in­du­la­tú­nak. Egy­szer sem vet­tem ész­re, hogy el akar­ná­nak ten­ni láb alól. De az egész tár­sa­ság­ból már csak ők ér­tet­ték a gé­pek ke­ze­lé­sét. Nem volt más le­he­tő­sé­gem…

Éj­sza­ká­ról éj­sza­ká­ra gon­dol­kod­tam, tű­nőd­tem. Ho­gyan fog a hajó a cél­ba jut­ni? Hi­szen még több mint száz­év­nyi út van hát­ra! A vesz­te­ség­gel együtt majd­nem 120 év! Már­pe­dig a két Sperryn és raj­tam kí­vül sen­ki sem is­me­ri a célt és az el­gon­do­lást.

A két Sperry, és én. És még va­la­ki… Va­la­ki, aki­ről egy szem­pil­lan­tás­ra sem fe­led­kez­tem meg… Az volt a ter­vem, ha a gép meg­ér­ke­zik, ak­kor én és az a va­la­ki…

Be­men­tem a hű­tő­szo­bá­ba. Az em­be­rek, akik­kel köz­ben ta­lál­koz­tam, va­ló­ság­gal búj­tak elő­lem. Be­kap­csol­tam a tar­ta­lék hű­tő­szer­ke­zet éb­resz­tő­jét. A gép mű­köd­ni kez­dett.

És né­hány perc múl­va egy bá­jos te­rem­tés állt előt­tem, aki ugyan­olyan fi­a­tal volt, mint két­száz év­vel ez­előtt.

– Gre­go­ry – szó­lalt meg – le­telt már a há­rom­száz év?

– Még csak két­száz, drá­gám. – Át­ölel­tem. Mé­lyen a sze­mem­be né­zett, és úgy lát­szik za­vart lá­tott ben­ne. – Va­la­mennyi­en hűt­le­nek let­tek… A terv vég­re­haj­tá­sa most már csak raj­tunk mú­lik.

Is­mer­tet­tem el­gon­do­lá­so­mat – és ő be­le­egye­zett.

A két Sperryt a hű­tő­szo­bá­ba tusz­kol­tam, és meg­ígér­tem ne­kik, hogy száz év múl­va fel fog­nak éb­red­ni. Ez­alatt az idő alatt majd én és a fe­le­sé­gem ve­zet­jük a „Vil­lám­fényt”. És ter­mé­sze­te­sen a gyer­me­ke­ink és az uno­ká­ink – tet­tem hoz­zá ma­gam­ban.

És va­ló­ban így is tör­tént.

Az évek tel­tek, múl­tak. Az űr­ha­jó la­kói las­sacs­kán meg­ba­rát­koz­tak ve­lünk. Mint­ha tisz­tul­ni kez­dett vol­na a köd az agyuk­ról.

Most 2600-at írunk. Har­minc­há­rom év telt el az­óta, hogy Lora-Loui­se és én ve­ze­tünk. Én hat­van­két éves va­gyok, ő öt­ven­hat. Vagy – ha job­ban tet­szik – én 562 éves és ő 256. Négy fi­unk fel­nőtt és meg­nő­sült.

Már-már be­le­tö­rőd­tünk abba, hogy nem ér­jük meg az uta­zás vé­gét. De ki­lenc vagy tíz hó­nap­pal ez­előtt kü­lö­nös ese­mény tör­tént! A ki­lá­tá­sok meg­vál­toz­tak, még az én szá­mom­ra is, a Ha­gyo­mány öreg Hor­do­zó­ja szá­má­ra is.

Üze­net ér­ke­zett hoz­zánk! Em­be­ri hang volt, amely a mi nyel­vün­kön szólt. A ki­ej­té­se fur­csa volt ugyan, de ért­he­tő. A nyelv egy fél év­ez­red alatt vál­to­zott.

– Hal­ló! „Vil­lám­fény”! Hal­ló! „Vil­lám­fény”! – mond­ta. – Meg­ha­tá­rozzuk az önök pon­tos hely­ze­tét! Mű­sze­re­ink azt jel­zik, hogy kö­ze­led­nek. Ha hal­la­nak ben­nün­ket, vá­la­szol­ja­nak.

Be­kap­csol­tam a le­adót.

– Itt a „Vil­lám­fény”! Itt a „Vil­lám­fény” be­szél! Hal­la­nak min­ket?

– Gyen­gén! Hol van­nak?

– Úton a Ro­bin­el­lo felé! Ott ki be­szél?

– Itt a Ro­bin­el­lo te­le­pe­sei! Öt­ven év­vel ez­előtt ér­kez­tünk! Vár­juk ma­gu­kat is, „Vil­lám­fény”!

– Hogy az ör­dög­be ju­tot­tak oda? – csú­szott ki aka­rat­la­nul is a szá­mon.

– Mo­dern űr­ha­jó­val! A mi re­pü­lé­si se­bes­sé­günk száz­szo­ro­sa a „Vil­lám­fé­nyé­nek”! A Föld­ről hat év alatt ju­tot­tunk el a Ro­bin­el­ló­ra. Ad­ják meg hely­ze­tük pon­tos meg­ha­tá­ro­zá­sát. Egy gyors­já­ra­tú űr­ha­jót kül­dünk önök elé!

Meg­ad­tam a pon­tos hely­ze­tün­ket, és re­pü­lé­si irá­nyun­kat. Az­óta jó pár hó­nap telt el. Most már öt per­cen­ként kap­juk a szu­per­rá­dió-köz­lé­se­ket. A Ro­bin­el­ló­ról ki­kül­dött űr­ha­jó már na­gyon kö­zel jár­hat.

Az egyik fiam, akit az át­szál­lás elő­ké­szí­té­sé­vel bíz­tam meg, ép­pen most je­len­ti, hogy az em­be­rek ké­szen áll­nak. A két Sperry test­vért is fel­éb­resz­tet­ték már. A „Vil­lám­fény” 85 la­kó­ja ret­ten­tő­en fél ugyan, de egy­út­tal – akár a gyer­me­kek – na­gyon kí­ván­csi­ak is.

Lora-Loui­se be­fe­jez­te a cso­ma­go­lást. Rám­mo­so­lyog, mi­vel lát­ja, hogy a hó­nom alá ve­szem a „Vil­lám­fény” sok vi­hart lá­tott anya­köny­vét.

(Don Wil­cox no­vel­lá­ja nyo­mán.)