Arthur C. CLARKE:
A SZÁ­MO­LÓ­GÉP BOSSZÚ­JA

A kis tár­sa­ság han­gu­la­ta – a szám­lá­lat­la­nul be­nya­kalt kok­té­lok ered­mé­nye­kép­pen – na­gyon emel­ke­dett volt már. Jimmy ba­rá­tom, a ma­te­ma­ti­kus, egy­szer­re csak szé­les kört ka­nya­rít­va a kar­já­val, azt mond­ta:

– Csend le­gyen! Ér­de­kes tör­té­net kö­vet­ke­zik!

És már bele is fo­gott.

– Mind­annyi­an tud­já­tok – kezd­te –, hogy a Tu­do­mány, igen, nagy­be­tű­vel ér­tem, óri­á­si sze­re­pet ját­szik a ha­dá­szat­ban. A győ­ze­lem tit­ká­nak egyik kul­csa – a tö­ké­le­tes fegy­ve­rek. A táv­irá­nyí­tott ra­ké­ta­lö­ve­dék, a hid­ro­gén­bom­ba stb. stb., hi­szen eze­ket úgy­is is­me­ri­tek, mert nap mint nap ez­zel tö­mik a fe­je­te­ket.

Ami­ről ke­ve­seb­bet be­szél­nek, az a má­sik ol­da­la a had­mű­vé­szet­nek: a stra­té­gia. Eb­ben na­gyobb sze­re­pe van az ér­te­lem­nek, mint a nyers erő­nek. Va­la­ki­től egy­szer azt hal­lot­tam, hogy a stra­té­gia an­nak a tu­do­má­nya, ho­gyan le­het há­bo­rút nyer­ni harc nél­kül. Sze­rin­tem ez nem is rossz meg­ha­tá­ro­zás.

Va­ló­szí­nű­leg em­lé­kez­tek azok­ra az elekt­ro­ni­kus szá­mo­ló­gé­pek­re, ame­lyek az öt­ve­nes évek­ben ter­jed­tek el. Jó­ré­szü­ket ab­ból a cél­ból épí­tet­ték, hogy bo­nyo­lult ma­te­ma­ti­kai prob­lé­má­kat old­ja­nak meg a se­gít­sé­gük­kel, de ha meg­gon­dol­juk, a há­bo­rú – a maga mód­ján – szin­tén ma­te­ma­ti­kai prob­lé­ma. Még­pe­dig meg­le­he­tő­sen bo­nyo­lult prob­lé­ma, sok ben­ne a vál­to­zó té­nye­ző, s ezért az em­be­ri agy ne­he­zen bir­kó­zik meg a meg­ol­dá­sá­val. Még a leg­na­gyobb stra­té­gák sem ké­pe­sek arra, hogy a tér­ké­pet min­den rész­le­té­vel a fe­jük­ben tart­sák. Sőt, le­gyünk őszin­ték: Na­pó­le­on is kö­ve­tett el hi­bá­kat. Pe­dig tá­vol­ról sem a leg­ne­he­zebb fel­adat, amit a há­bo­rú fel­ad­ta rejt­vény meg­fej­té­se­kor meg kel­le­ne ol­da­nunk.

Egé­szen más­kép­pen áll a do­log a gép­pel. Az elekt­ro­ni­kus szá­mo­ló­gé­pek va­ló­ság­gal for­ra­dal­mat je­len­te­nek a stra­té­gi­á­ban!

És most hadd mu­tas­sam be tör­té­ne­tem egyik fő­sze­rep­lő­jét, Smith tá­bor­no­kot. Smith ra­jon­gott az egy­ko­ri né­met stra­té­gá­ért, Karl Cla­u­se­wit­zért. A né­met tá­bor­nok el­gon­do­lá­sai mély be­nyo­mást gya­ko­rol­tak Smith egy­sze­rű lel­ké­re, és Cla­u­se­witz köny­ve­it úgy for­gat­ta, mint a bib­li­át.

Ki­csit csa­pon­ga­nak a gon­do­la­ta­im… Bo­csás­sa­tok meg… Smith azért ju­tott eszem­be, mert ő és a Cla­u­se­witz ter­ve…

Ne is kér­dez­zé­tek, ho­gyan ju­tott tu­do­má­som­ra a Cla­u­se­witz ter­ve. Elég az hoz­zá, hogy a kor­mány el­ha­tá­roz­ta: egy elekt­ro­ni­kus Cla­u­se­wit­zet épít… Ez­zel le­győz­he­tet­le­nek le­szünk a stra­té­gia te­rén. A lé­nyeg az, hogy egy szép na­pon Ken­tu­cky ál­lam he­gye­i­nek egyik bar­lang­já­ba sok mil­lió dol­lár ér­té­kű elekt­ro­ni­kus be­ren­de­zés s né­hány ki­vá­ló tu­do­má­nyos elme ér­ke­zett. Most is ott van­nak, de köz­ben né­hány vá­rat­lan for­du­lat is tör­tént.

Nem tu­dom, mennyi­re is­me­ri­tek a ma­gas­ran­gú ka­to­ná­kat, né­hány faj­tá­val azon­ban bi­zo­nyá­ra már ta­lál­koz­ta­tok, ha má­sutt nem, a köny­vek­ben. Ezek amo­lyan ön­elé­gült, kon­zer­va­tív kar­ri­e­ris­ták, akik, hála ügy­buz­gal­muk­nak, ma­gas ál­lá­sok­ban ve­sződ­nek a prob­lé­mák­kal, s akik a töb­bi ál­la­mi al­kal­ma­zot­tat a leg­jobb eset­ben pa­ci­fis­ták­nak te­kin­tik.

Pon­to­san ilyen em­ber volt Smith tá­bor­nok is. Az apja egyéb­ként sze­ná­tor volt, s bár a Pen­ta­gon­ban egye­sek min­dent el­kö­vet­tek, a pa­pá­nak még­sem si­ke­rült ki­ne­vez­tet­nie a fiát va­la­mi­lyen je­len­tő­sebb ál­lás­ba, olyas­fé­lé­nek, mint pl. Wyo­ming ál­lam part­vé­del­mé­nek pa­rancs­no­ka. Ezt a fel­ada­tot pe­dig két­ség­te­le­nül fé­nye­sen meg­ol­dot­ta vol­na, an­nál is in­kább, mi­vel Wyo­ming­nak – az USA egyik kö­zép­ső ál­la­ma lé­vén – egy sze­mer­nyi ten­ger­part­ja sincs.

A kö­rül­mé­nyek úgy ala­kul­tak, hogy ez a Smith tá­bor­nok lett a Cla­u­se­witz-terv vég­re­haj­tá­sá­nak fe­le­lős pa­rancs­no­ka. Azért esett vé­gül is reá a vá­lasz­tás, mert köz­is­mert volt ar­ról – mint már em­lí­tet­tem –, hogy va­ló­ság­gal ra­jong Cla­u­se­wit­zért.

Ma­gá­tól ér­te­tő­dik: a de­rék tá­bor­nok kö­te­les­sé­gei csu­pán ad­mi­niszt­ra­tív jel­le­gű­ek vol­tak, s a tu­do­má­nyos prob­lé­mák meg­ol­dá­sá­ra nem ter­jed­tek ki. Ál­lí­tom: min­den jól vég­ző­dik, ha a tá­bor­nok nem za­var­ja a tu­dó­sok mun­ká­ját, ha­nem ehe­lyett el­mé­lyül a tisz­te­let­adás és az eh­hez ha­son­ló, nem ke­vés­bé fon­tos ka­to­nai kér­dé­sek ta­nul­má­nyo­zá­sá­ban. Saj­nos, nem ezt tet­te.

A tá­bor­nok vissza­vo­nult éle­tet élt. Ko­ráb­ban nem volt al­kal­ma tu­dó­sok­kal ta­lál­koz­ni, s ez az első ta­lál­ko­zás kü­lö­nö­sen fáj­dal­mas­sá vált a szá­má­ra. Le­het azon­ban, hogy mind­azért, ami tör­tént, nem ér­de­mes, és nem is sza­bad őt vá­dol­ni.

Meg­le­he­tő­sen hosszú idő­re volt szük­ség, amíg a tá­bor­nok meg­ér­tet­te a „Cla­u­se­witz” cél­ját és je­len­tő­sé­gét. Ám ami­kor meg­ér­tet­te, ala­po­san fel­iz­gult. Fel­fe­de­zé­se a tu­dó­sok el­len han­gol­ta. A tá­bor­nok nem volt tel­je­sen os­to­ba, s fel­is­mer­te: ha ez a terv si­ke­re­sen meg­va­ló­sul, a tá­bor­no­kok mun­ka­nél­kü­li­vé vál­nak.

De hagy­juk egye­lő­re a tá­bor­no­ko­kat és a tá­bor­no­ki mun­ka­nél­kü­li­ség fe­nye­ge­tő ré­mét, s nézzük meg, mit csi­nál­tak a tu­dó­sok. Volt be­lő­lük vagy öt­ven az épít­ke­zé­sen, a né­hány száz tech­ni­kus­ról nem is be­szél­ve. Mind­annyi­u­kat ala­po­san meg­vizs­gál­ta az FBI, s alig­ha volt kö­zöt­tük kom­mu­nis­ta. Azért be­szé­lek er­ről, mert a be­kö­vet­ke­zett ese­mé­nyek nyo­mán sza­bo­tázs­ról sut­tog­tak.

Pe­dig mind­az, ami tör­tént, a szó ál­ta­lá­nos ér­tel­mé­ben nem is volt sza­bo­tázs.

A gép meg­te­rem­tő­je egy csen­des ma­te­ma­ti­kus zse­ni volt. Az egyik egye­tem­ről hoz­ták, s úgy ke­rült Ken­tu­cky he­gye­i­be, hogy fo­gal­ma sem volt ar­ról, mi lesz a dol­ga ott. Neve, bár nem így hív­ják, le­gyen dok­tor Mil­ke­to­ast. A to­váb­bi­ak so­rán így ne­ve­zem majd.

Hogy be­fe­jez­zem a tör­té­net sze­rep­lő­i­nek be­mu­ta­tá­sát, szól­nom kell Karl­ról is. A szá­mo­ló­gé­pet ugyan­is bi­zal­ma­san csak a ke­reszt­ne­vén ne­vez­ték. Mint min­den szá­mo­ló­gép­ben, a leg­főbb he­lyet Karl­ban is az em­lé­ke­ző be­ren­de­zé­sek fog­lal­ták el, ab­ban he­lye­zik el és őr­zik meg a szük­sé­ges ada­to­kat. Karl agyá­nak gon­dol­ko­dó te­ker­csei – az ana­li­zá­to­rok és az in­teg­rá­to­rok – hasz­nál­ják fel eze­ket az ada­to­kat a kér­dé­sek­re adan­dó vá­la­szok el­ké­szí­té­sé­nél. Karl – ha meg­ka­pott min­den szük­sé­ges ada­tot –. he­lyes vá­laszt adott a kér­dés­re. A do­log egész lé­nye­ge ab­ban rej­lik, hogy Karlt el­lát­ják a meg­fe­le­lő ada­tok­kal, hi­szen tőle sem le­het he­lyes vá­laszt vár­ni, ha nincs meg­fe­le­lő­en tá­jé­koz­tat­va.

Dok­tor Mil­ke­to­ast szer­kesz­tet­te meg Karl agyát. Úgy tű­nik ne­kem, fo­nák do­log egy gép­ről em­ber­ként be­szél­ni, de őszin­tén szól­va, ezek­nek az elekt­ro­ni­kus be­ren­de­zé­sek­nek sa­já­tos egyé­ni­sé­gük van. Ne­héz len­ne ezt meg­ma­gya­ráz­ni anél­kül, hogy ne bo­csát­koz­nék hosszú tech­ni­kai fej­te­ge­té­sek­be, ezért csak annyit mon­dok, hogy Mil­ke­to­ast­nak olyan bo­nyo­lult elekt­ro­ni­kus szer­ke­ze­tet kel­lett szer­kesz­te­nie, amely le­he­tő­vé te­szi Karl­nak, hogy „gon­dol­koz­zék”.

Íme, itt áll előt­tünk a tör­té­net há­rom hőse: Smith, a ki­vá­ló ge­ne­rá­lis, Mil­ke­to­ast dok­tor, aki csak­nem eszét ve­szí­tet­te a prob­lé­ma meg­ol­dá­sa so­rán és Karl, a gé­pe­sí­tett stra­té­ga, ez az öt­ven ton­nás elekt­ro­ni­kus ma­si­na, amely­nek rö­vi­de­sen mű­köd­nie kel­lett.

Rö­vi­de­sen, igen, de nem elég gyor­san – vé­le­ke­dett Smith tá­bor­nok. No, de ne gya­nú­sít­suk a tá­bor­no­kot, bi­zo­nyá­ra va­la­me­lyik fel­jebb­va­ló­ja emelt pa­naszt el­le­ne, ami­kor ki­de­rült, hogy a mun­ká­la­tok nem fe­je­ződ­nek be a ki­tű­zött ha­tár­idő­re. Smith tá­bor­nok ek­kor dol­go­zó­szo­bá­já­ba hí­vat­ta Mil­ke­to­ast dok­tort. Be­szél­ge­té­sük több mint har­minc per­cig tar­tott, a dok­tor azon­ban har­minc szót se tu­dott ki­mon­da­ni. A fél­óra na­gyob­bik ré­szé­ben a tá­bor­nok he­ves meg­jegy­zé­sek­kel bí­rál­ta a mun­ká­la­tok­ra vo­nat­ko­zó ter­vet. Bár­ki­ben, aki ta­nú­ja le­he­tett vol­na e be­szél­ge­tés­nek, az a be­nyo­más ala­kult vol­na ki, hogy a tá­bor­nok sze­rint sem­mi kü­lönb­ség sincs egy elekt­ro­ni­kus szá­mo­ló­gép, és – mond­juk – egy Ford-au­tó­mo­dell ki­vi­te­le­zé­se kö­zött. Smith ala­po­san rá­húz­ta a vi­zes le­pe­dőt Mil­ke­to­ast­ra. A dok­tor pe­dig nem az az em­ber volt, aki meg­pró­bál men­te­ge­tőz­ni – bár a tá­bor­nok erre mó­dot sem adott neki. Mil­ke­to­ast szó­hoz sem ju­tott, és az igaz­ság­ta­lan meg­bán­tás ér­zé­sé­vel hagy­ta el a tá­bor­nok szo­bá­ját.

Egy hét múl­va vi­lá­gos­sá vált, hogy a Karl el­ké­szí­té­se még job­ban el­hú­zó­dik. Mil­ke­to­ast min­den tőle tel­he­tőt el­kö­ve­tett, s nála töb­bet sen­ki sem tu­dott vol­na ten­ni. A prob­lé­mák egész sora várt meg­ol­dás­ra, olya­nok, ame­lye­ket a tá­bor­nok bo­nyo­lult­sá­guk mi­att fel sem fog­ha­tott. Meg is ol­dód­tak, de nem azon­nal. Az idő vi­szont drá­ga volt.

Az első be­szél­ge­tés­nél a tá­bor­nok igye­ke­zett olyan ud­va­ri­as len­ni, ami­lyen csak tu­dott, s tar­tóz­ko­dott a dur­va­sá­gok­tól. De a má­so­dik lel­ki pré­di­ká­ci­ó­nál már fa­ra­gat­lan volt, egye­ne­sen ame­ri­ka-el­le­nes te­vé­keny­ség­gel vá­dol­ta Mil­ke­to­as­tot és kar­tár­sa­it. Az ame­ri­ka-el­le­nes te­vé­keny­ség – vé­le­mé­nye sze­rint – a ha­tár­idők be nem tar­tá­sá­ban nyil­vá­nult meg.

A má­so­dik be­szél­ge­tés­nek két kö­vet­kez­mé­nye lett: a ka­to­nák és a tu­dó­sok köz­ti vi­szony meg­rom­lott, s Mil­ke­to­ast el­ke­se­re­dett­sé­gé­ben gon­dol­koz­ni kez­dett mun­ká­já­nak cél­ja és jel­le­ge fe­lől. Mind­ed­dig meg­le­he­tő­sen el volt fog­lal­va a gya­kor­la­ti és el­mé­le­ti prob­lé­mák­kal, s ide­je sem volt arra, hogy a Karl el­jö­ven­dő te­vé­keny­sé­gé­vel kap­cso­la­tos fe­le­lős­sé­gét a tár­sa­da­lom­mal szem­ben meg­vizs­gál­ja. Mun­ká­ja ugyan még ek­kor is bő­ven volt, de ez már nem aka­dá­lyoz­ta meg a töp­ren­gés­ben.

„Én va­gyok a vi­lág egyik leg­jobb ma­te­ma­ti­ku­sa” – mond­ta ma­gá­ban. – „S mi­vel fog­lal­ko­zom? Mi­kor tér­he­tek vissza is­mét a szá­mok­hoz?”

Ott­hagy­hat­ta vol­na a tá­bor­no­kot és a Karlt is, ám ez eszé­be se ju­tott, ha­nem még ma­ka­csab­bul foly­tat­ta a mun­kát. A Karl össze­sze­re­lé­se las­san, de tán­to­rít­ha­tat­la­nul ha­ladt, és si­ke­rült is össze­for­rasz­ta­ni agyá­nak mil­li­ó­nyi ve­ze­té­két, csa­tor­ná­ját. A tech­ni­ku­sok va­la­mennyit el­len­őriz­ték és ki­pró­bál­ták.

Az egyi­ket, amely Karl em­lé­ke­ze­té­nek bi­zo­nyos sejt­je­i­hez ve­ze­tett, maga dok­tor Mil­ke­to­ast el­len­őriz­te. Raj­ta kí­vül sen­ki sem tu­dott e ve­ze­ték lé­te­zé­sé­ről.

Vé­gül el­ér­ke­zett a nagy nap. A Pen­ta­gon­ból nagy cso­mó ge­ne­rá­lis ér­ke­zett, s meg­hív­ták a flot­ta kép­vi­se­lő­it is.

Smith tá­bor­nok büsz­kén ve­zet­te ven­dé­ge­it bar­lang­ról bar­lang­ra, az egyik elekt­ro­ni­kus be­ren­de­zés­től a má­sik­hoz, az irá­nyí­tó be­ren­de­zé­sek­hez, s az elekt­ro­ni­kus író­gép­hez, amely­nek se­gít­sé­gé­vel Karl kö­zöl­ni tud­ja szá­mí­tá­sa­i­nak ered­mé­nye­it. A tá­bor­nok tá­jé­ko­zot­tan moz­gott a gé­pek kö­zött, a be­ren­de­zé­sek ne­ve­it sem ke­ver­te össze, úgy­hogy si­ke­rült olyan be­nyo­mást kel­te­nie, mint­ha a Karl fel­épí­té­se ki­zá­ró­lag az ő ér­de­me vol­na.

– Most pe­dig – szó­lalt meg a tá­bor­nok – Karl meg­kez­di mun­ká­ját. Ki óhajt az urak kö­zül fel­ad­ni neki va­la­mi­lyen fel­ada­tocs­kát?

A „fel­ada­tocs­ka” szó hal­la­tá­ra a ma­te­ma­ti­ku­sok meg­bor­zong­tak, ám a tá­bor­nok ezt ész­re sem vet­te. Az egyik ven­dég ezt kér­dez­te Karl­tól:

– Mennyi ki­lenc meg­szo­roz­va húsz a ki­len­ce­di­ken­nel?

Az egyik ma­te­ma­ti­kus meg­nyo­mott egy gom­bot, s csak az elekt­ro­ni­kus író­gép pus­ka­ro­po­gás­hoz ha­son­ló hang­ja hal­lat­szott. A ven­dé­gek meg­me­re­ve­dett te­kin­tet­tel bá­mul­tak Karl­ra, sen­ki sem mert pis­log­ni, ne­hogy el­vét­se a vá­lasz meg­je­le­né­sé­nek nagy­sze­rű pil­la­na­tát.

(Ké­sőbb meg­ta­lál­tam a gép vá­la­szát. Ha va­la­ki tud­ni kí­ván­ja, itt van: 46 080 000 000.)

A kö­vet­ke­ző 15 perc­ben ilyen, és eh­hez ha­son­ló kér­dé­sek­kel bom­báz­ták a ven­dé­gek Karlt.

A tá­bor­nok hal­kan el­kö­hin­tet­te ma­gát:

– Arra ké­rem önö­ket – mond­ta –, hall­gas­sák meg Wink­ler ka­pi­tány be­szá­mo­ló­ját.

Wink­ler ka­pi­tány fi­a­tal, igyek­vő tiszt volt, nem­ré­gi­ben vé­gez­te el a ha­di­aka­dé­mi­át. Smith nem sze­ret­te, mert az volt a vé­le­mé­nye, hogy in­kább tu­dós, mint ka­to­na. Azon­ban Wink­ler volt az egyet­len tiszt, aki bán­ni tu­dott Karl­lal. Ami­kor a tiszt be­szél­ni kez­dett, a tá­bor­nok azon dü­hön­gött, hogy a fi­a­tal­em­ber úgy ma­gya­ráz a ven­dé­gek­nek, mint­ha ő len­ne a ta­nár, azok pe­dig egy­sze­rű ne­bu­lók.

A tak­ti­kai fel­adat, ame­lyet Karl­nak első íz­ben fel­ad­tak, elég bo­nyo­lult volt, de a vá­laszt Karl ki­vé­te­lé­vel va­la­mennyi je­len­lé­vő is­mer­te, hisz olyan üt­kö­zet­re vo­nat­ko­zott, amely száz év­vel ko­ráb­ban zaj­lott le.

– A fel­adat meg­ol­dá­sá­hoz – kö­zöl­te Wink­ler ka­pi­tány – öt má­sod­perc­re van a gép­nek szük­sé­ge.

S ab­ban a má­sod­perc­ben mű­köd­ni kez­dett az egyik be­tű­író, amely­ből pa­pír­sza­lag gör­dült ki. Wink­ler ka­pi­tány, aki ke­zé­be vet­te a sza­la­got, hir­te­len kővé me­redt, mint aki nem akar hin­ni sze­me­i­nek.

– Mi a baj, ka­pi­tány? – ri­vallt rá a tá­bor­nok.

Wink­ler csak há­po­gott, úgy lát­szott, el­hagy­ta a be­széd­kész­sé­ge. A tá­bor­nok tü­rel­met­le­nül ki­kap­ta a tiszt ke­zé­ből a pa­pír­sza­la­got. Most ő me­re­ve­dett meg, rá­adá­sul el is vö­rö­sö­dött. Egy idő múl­va a part­ra ve­tő­dött hal­hoz vált ha­son­ló­vá. Egy öt­csil­la­gos tá­bor­nok, va­la­mennyi­ük kö­zött a leg­ma­ga­sabb ran­gú, el­vet­te a tá­bor­nok­tól a pa­pír­sza­la­got. Ő azon­ban egé­szen más­ként re­a­gált. Han­go­san ka­ca­gott és ha­ho­tá­zott.

Az ala­cso­nyabb rend­fo­ko­za­tú tisz­tek za­va­ruk­ban nem tud­tak mi­hez kez­de­ni. A pa­pi­ros a tá­bor­nok­tól az ez­re­des­hez, az ez­re­de­sek­től a ka­pi­tá­nyok­hoz, tő­lük pe­dig a had­na­gyok­hoz is el­ju­tott. Vé­gül nem volt egyet­len tiszt sem, aki ne tu­dott vol­na a Karl vá­la­szá­ról, amely így hang­zott:

– Smith tá­bor­nok be­kép­zelt pá­vi­án!

A tá­bor­nok – ami­kor ma­gá­hoz tért – dok­tor Mil­ke­to­as­tot ke­res­te. A dok­tor azon­ban nem volt lát­ha­tó, mert ki­hasz­nál­va a kel­lő pil­la­na­tot, el­hagy­ta a bar­lan­got.

A tech­ni­ku­sok nagy si­et­ve gyógy­ke­zel­ték Karl „ideg­dú­ca­it”, majd össze­adást és szor­zást gya­ko­rol­tat­tak vele. Úgy lát­szott, hogy is­mét tö­ké­le­te­sen mű­kö­dik. Ek­kor egy­sze­rűbb tak­ti­kai fel­ada­to­kat ad­tak fel neki, olya­no­kat, ami­lye­ne­ket a had­na­gyok is könnyű­szer­rel meg­ol­da­nak.

Karl rög­tön vá­la­szolt:

– Vi­gyen el az ör­dög, tá­bor­nok!

Smith ki­je­len­tet­te, hogy Karl kö­zön­sé­ges párt­ütő. Is­mét el­telt né­hány óra, amíg a tech­ni­ku­sok pon­to­san meg­ál­la­pí­tot­ták, mi tör­tént. Va­la­hol Karl em­lé­ke­ző­te­het­sé­gé­nek a mé­lyén vol­tak el­rejt­ve ezek a sér­té­sek. Mil­ke­to­ast he­lyez­te el őket. A dok­tor az elekt­ro­mos im­pul­zu­sok nyel­vén írta le mind­azt, amit el kí­vánt mon­da­ni a tá­bor­nok­nak.

De ez még ko­ránt­sem volt min­den. Ez az elég­té­tel túl­sá­go­san egy­sze­rű lett vol­na a dok­tor zse­ni­jé­nek.

A tu­dós Karlt cen­zo­ri ké­pes­ség­gel is meg­aján­dé­koz­ta, le­he­tő­vé tet­te szá­má­ra a mér­le­ge­lést és a meg­kü­lön­böz­te­tést. A Karl, mi­előtt meg­ol­dot­ta a fel­ada­to­kat, előbb meg­vizs­gál­ta azo­kat. Ha va­ló­ban ma­te­ma­ti­kai ter­mé­sze­tű­ek vol­tak, öröm­mel meg­ol­dot­ta őket. Ha a kér­dé­sek­nek ka­to­nai jel­le­gük volt, Karl min­den eset­ben sér­tés­sel vá­la­szolt. Ám húsz pró­ba után sem is­mé­tel­te el ugyan­azt a sér­tést, s ezért a tisz­tek fe­le­sé­ge­i­nek sür­gő­sen el kel­lett hagy­ni­uk a bar­lan­got.

El kell is­mer­ni, hogy a tech­ni­ku­sok szá­má­ra nem ke­vés­bé volt ér­de­kes meg­tud­ni, mi­lyen il­let­len­sé­ge­ket tar­to­gat a Karl az em­lé­ke­ze­té­ben a tá­bor­nok­kal kap­cso­lat­ban, mint meg­ta­lál­ni a me­cha­niz­mus la­bi­rin­tu­sá­ban azt, hogy hol van az elekt­ro­ni­kus ku­tya el­ás­va. Karl köz­is­mert sér­té­sek­kel kezd­te, az­u­tán rá­tért a tá­bor­nok­hoz in­té­zett kí­ván­sá­gok­ra, ame­lyek gyil­kos tőr­ként döf­ték le Smith mél­tó­sá­gát. Ezek a bi­zal­mas mon­da­tok rö­vi­de­sen köz­is­mer­tek­ké vál­tak. Smith ko­mo­lyan fog­lal­ko­zott az­zal a gon­do­lat­tal, hogy pol­gá­ri pá­lyát vá­laszt.

A mér­nö­kök a ké­sőb­bi­ek so­rán igye­kez­tek ki­bo­goz­ni a Mil­ke­to­ast al­kot­ta me­cha­niz­mus tit­kát, de nem sok si­ker­rel, mert Karl hajt­ha­tat­lan pa­ci­fis­ta ma­radt. Csak ak­kor volt bol­dog, ami­kor szám­el­mé­let­tel és ma­gas ma­te­ma­ti­ká­val fog­lal­koz­ha­tott.

Va­la­ki egy íz­ben meg­pró­bál­ta meg­kör­nyé­kez­ni, de Karl rög­tön meg­ad­ta a mél­tó vá­laszt. S mint­hogy oly ki­tű­nő em­lé­ke­ző­te­het­sé­ge van, egy­sze­rű­en nem le­het be­csap­ni. Meg­tör­tént, hogy tak­ti­kai fel­ada­to­kat ma­te­ma­ti­kai prob­lé­mák­ként ál­cáz­tak, Karlt azon­ban nem le­he­tett ki­ját­sza­ni ilyen al­jas fo­gás­sal.

Mil­ke­to­ast dok­tor­ral nem csi­nál­hat­tak sem­mit, mert rö­vid­del az ese­mé­nyek után ideg­össze­rop­pa­nást ka­pott. Leg­utóbb azt hal­lot­tam, hogy a den­ve­ri kol­lé­gi­um­ban ma­te­ma­ti­kát ta­nít. Mil­ke­to­ast es­kü­szik, hogy sem­mi­re sem em­lék­szik, ami a Karl­lal kap­cso­la­tos és ak­ko­ri­ban tör­tént. Le­het, hogy ez igaz is.

(Art­hur C. Clar­ke el­be­szé­lé­se nyo­mán.
Meg­je­lent a „Zna­nyi­je Szi­lá”-ban.)