VNV Nation

 

Július negyedikén, a Függetlenség Napjának reggelén véget ért közel három hónapos rabságom: elhagyhattam börtönömet. Járt nálam a fodrász, szétkócolta a fejemet, aztán Új Rupert felöltöztetett ünneplőbe: még valami jácintféle illatosító szirmot is kaptam a kitűzőmbe. Aztán: testőreim betereltek az ezüstrácsos limóba, a Wilmington Ház masszív hátsó kapuja kitárult előttünk, a fegyveres őrök belebámultak a foncsorozott üvegbe, intettek, s mi átsiklottunk…

Először: el sem bírtam hinni, hogy kint vagyok! De aztán: annál inkább. Tapló vezetett, Donaldkacsa ott terpeszkedett mellette: én pedig a bőséges utastérben szorongtam. Három hónapnyi bezártság után: még a limó berácsozott belseje is a korlátozott szabadság érzetét keltette bennem… Kérdeztem: mi történik?

Azt felelték: Apa megengedte, hogy megnézzem a felvonulást és a tűzijátékot. Ujjongtam! Vágytam arra: hogy más embereket is lássak végre, ne csak a Ház személyzetét. De: nem láttam. Tűzijátékot: sem. Ehelyett: órákon át kocsikáztunk, úttalan utakon száguldoztunk, bonyolult manővereket tettünk, hogy – idézem Taplót: „jó alaposan megfingassuk a nyomunkban nyáladzó médiasakálokat.” Azt hiszem, nem meglepő: ennyi bezártság után én még ezt a szenvtelen, lélektelen fogócskát is élveztem.

Délnek tartottunk a 167-es úton, s az első négy órában csupán egyszer álltunk meg, El Doradón túl: valahol az államhatárnál. Amíg én a lepusztult benzinkút szutykos klotyójában elcsurrantottam fölös vízkészletemet: Tapló és Donaldkacsa a parkolóban merengő kamionmonstrumok között lappangtak. Én megkönnyebbülten, ámde korgó gyomorral szédelegtem ki a napfényre, s épp láthattam, amint: izomagyúim előrontanak egy gyapotszállító kamion mögül és előzetes társalgás nélkül lepofozzák az arkansasi Hetes Csatorna híradós-kocsijának teljes állományát. Aztán: súlyos, jó tanácsok kíséretében behajigáltak a három vérző férfit és az ájult kamerásnőt a furgon hátuljába, rájuk zárták az ajtót, és a csatornába dobták a kulcsot. A nagy hangoskodásra előbicegett a büféből a tulaj egy kétcsövű vadászpuskával: Tapló elvette tőle, kiverte a tusával az illető két felső metszőfogát, aztán betömte a vérző szájat egy gyűrött kétszázdolcsissal, s arra kérte szépen: ne telefonáljon zsarukért, mert esetleg visszajövünk. Na, szóval: ezek után mégsem itt étkeztünk. Átrobogtunk Luisianába: immár senki nem „nyáladzott” a nyomunkban. Érdeklődő kérdéseimre, mármint, hogy hová megyünk, azt a választ kaptam: „különlegesen látványos felvonulás és tűzijáték vár ránk New Orleansban. Hittem is: meg nem is. Közöltem velük: nem most van a Mardi Gras, s nem képzelném, hogy a Vieux Carréba megyünk dixie-zenét fülelni és ikrával sűrített gumbót zabálni. A számat végül is betömték a következő pihenőhelyen: kalóriadózeres bacon-tuningolt hamburgert nyelhettem, fullcukros kólával. Égi manna: háromhónapos diétázás után. Aztán megint mentünk, mentünk egyre délnek: senki nem követett minket. Az autórádió összes sávján ősi cajun zene csicsergett, s tizennyolcadik századi franciát gagyogtak: a két kreol meg csak röhincsélt hülyén. Alkonyattájt besiklottunk egy poros erdei útra, megálltunk, kiszálltunk nyújtózkodni, s miközben Tapló hülyén vigyorgott, Donaldkacsa kacsintva bejelentette: elvisz sétálni. Azt mondta nekem az a csámpás állat: „most te meg én, Jeffy-bébi, megnézzük szépen a naplementét”. Hülye dolog, nem? Nekem: tűzijátékot ígértek! Mondtam neki udvariasan: szórakozzon a ringyó indián anyukájával meg a mulatt nővéreivel, de ne velem. Erre lepofozott: de keményen ám, mint a gép. Az a benga állat: betörte az orrom. Tapló pedig csak röhögött, s ahelyett, hogy a védelmemre kelt volna, a sliccét gombolgatva, dudorászva besétált az erdőbe, hogy: megöntözzön egy göcsörtös fatörzs tövében magasodó hangyavárat.

Hát itt tartunk MOST: csak Donaldkacsa meg én.

Kettesben: ezen az elhagyatott, rovardöngős vidéken.

Roppant furcsa: ez az egész.

– Elment: az esze?! – érdeklődöm. Majd a véremet elmázgálva felvilágosítom: a várható következményekről. – Nem csak hogy kirúgatom az apámmal, maga barom… és azt a taplófejü társát is, aki jelenleg hangyaöntést végez: és úgy tesz, mintha nem is hallana… de ezer mérföldes körzetben állást se kapnak: garantálom!

Tapló nem reagál, csak: dúdol és csobog. Donaldkacsa pedig: úgy tűnik, nem ijedős fajta. Vagy még inkább: elszánt.

Leken: még egy taslit. Nem ököllel, hanem a tenyere élével vág a pofacsontomra: ujjai az arcomra csattannak. Vaskos pecsétgyűrűjével csaknem kiveri a szemem: kiűzi belőlem jólneveltségem maradványait.

Üvöltök ám: ahogyan illik.

– Maga: rohadék gennyláda!

A képembe röhög: nekirontok.

Na, képzelheted: én, Jeff, a nyiszlett, elkényeztetett, úri fiú, a magam tizennégy évével ennek a közel kétméteres, másfél mázsás, izmoktól duzzadó, negyvenes hústoronynak! Kész csoda, hogy egyáltalán bele tudok fejelni: a rengő pocakjába. Közben még: ágyékon is öklözöm!

És: ennyi.

Donaldkacsa: elkapja a jobb csuklómat, megcsavarja, és ezzel térdre kényszerít. Kiszolgáltatottan: felzokogok.

– Akkur… vaanyját: magának!

Megrúg. Nem érzem, hol: fáj mindenütt. Megragadja vadi új sérómat, és annál fogva: talpra rángat. Legszívesebben leköpném, ha nem érezném ezt: méltóságomon alulinak. Meg ha lenne: elég nyálam.

Forrest Gump is megmondta ezt: „Van úgy néha, hogy az embernek nincs elég nyála.”

Kapok még: néhány pofont. A nagydarab, csámpás kreol: ballal tart a hajamnál fogva, s jobb kézzel ver. Két tenyeres, két fonák: aztán már nem számolom. Mindkét arcfelem: egyforma vörös lehet.

– Séta! – mondja ő: közönyösen. – Egyik láb a másik után!

– Tapló! – kiáltom: kétségbeesetten. – Kérem: segítsen!

A nevezett nem segít: látszólag tudomást sem vesz segélykérésemről; a hátát mutatja. Széttapossa az eláztatott hangyavárat, aztán arrébb sétál, és érdeklődve vizsgál: egy hosszú szárú, sárga kalapos gombát. Gondtalanul fütyörészik közben: majd még tovább sétál. Elnyeli: az erdő.

Én egy darabig még makacskodom, ellenállok a nagydarab kreolnak, aztán: látszólag behódolok a pofonoknak.

– Erre? – Ezt: nyögöm. Úgy: mintha tényleg érdekelne. Merre is: mehetnék? Még mindig: a hajamnál rángat.

– Azt hiszed, a sírás segít, hülyegyerek? – kérdezi: érdeklődve.

– Tudom, hogy: nem.

– Akkor meg mit hüppögsz?

– Bánom… bánom…

– Mi a francot bánsz, he?!

Nagyon rángat: tépi a hajamat. Kitör belőlem: a keserűség.

– Fölösleges volt: a fodrászra kétszáz dolcsit költeni!

 

És ez van még most is: sétálunk a páradús, odakozmált jambalaya szagú luisianai erdőben; én meg Donaldkacsa. Ez itt már a bayou: a kisebb-nagyobb tavakkal, szigetecskékkel, mocsaras részekkel szabdalt öbölszakasz. Sajátos terep ez. Mivelhogy a Mississippi évről évre egyre beljebb, pakolja le több millió tonnányi hordalékát a Mexikói-öbölbe, a tenger így vág vissza: nem hagyja ezt a laza hordalékot összefüggő földterületté alakulni, s belerabol a mocsárvidékbe. A senki földje ez: amelyen én és Donaldkacsa járunk. Mondhatnám: igen különös ez az egész. De: nem mondom. Éreztem én már rég, hogy: valami nem stimmel. Éreztem én már akkor is: azon az idegesítő reggelen…

 

08:30-04:06:2048

Mert nem az volt a furcsa, hogy a szobát ezen a reggelen más szag lengte be, hanem az, hogy: ez az új illat rátelepedett a bőrömre, és benyomult mindenhová. Mindenhová, ha mondom: mindenhová! Az orromba, a számba, a szemembe: de még a fülembe is. ízlelni, hallani, látni, tapintani véltem ugyanazt a bársonyos mangóaromát, amely uralta a hálószobámat máskor is: de soha még ennyire kézzelfoghatóan. Régebben csupán itt volt, ám most nem elégedett meg a passzivitással: ott motoszkált, csintalankodott az egész testemben, de legfőképpen az orromban.

Beleborzongtam: fejbúbtól egészen a kislábujjamig, aztán összerázkódtam.

Tüsszentettem: kétszer is.

– Egészségére, Jeffrey!

Csak most jöttem rá, hogy ébren vagyok, ágyban fekszem, de: nem a sajátomban. Hűvös, száraz tenyér: simult a homlokomra. Kinyitottam a szemem: hunyorogtam. A pergamenszáraz férfikéz nagyrészt takarta a látásomat: csak foltokat érzékeltem a kisujj és a gyűrűsujj közti résen át.

És egy ismeretlen szagot: szappan vagy tusfürdő?

– Rup… ert? – nyögtem. Nehezen mozgott: a szám. Összetapadtak az ajkaim: a nyálam a garatomat szállta meg. – Rup…

Elhallgattam, mert nem ismertem fel saját hangomat: mintha valaki más beszélt volna az én számon át.

A tisztaság-szagú kéz elemelkedett homlokomról: látóterem kitágult. Meglepődtem: mondhatom. A nyugati szárny valamelyik vendégszobájában: lehettem. Felismertem, bár nem egyértelműen: jártam már ebben, de itt még sosem aludtam. El nem tudtam képzelni: mit keresek itt Miért nem: a saját szobámban vagyok?!

Az Álomőrző párnára támaszkodva felkönyököltem, és bután pislogtam: nem értettem a helyzetet. Mi ez a népes gyülekezet, mely körülállja: idegen ágyamat?

Ezt próbáltam megállapítani: mi történik itt?

Egy biztos: az imént nem az én Rupertem nyugtatott homlokon kezével, hanem egy bagolyképű, szemüveges, úriember, családunk háziorvosa, Hastings doktor. Ott volt persze a hűséges Rupert is, valahol a háttérben, elmaradhatatlan fehér cérnakesztyűjében tartva ezüsttálcáját, rajta: sharmatai kristálypoharat, aranyozott ezüstkanalakat, címkézett kerámiaüvegcséket egyensúlyozott. És ott álltak a doki mögött a szüleim: Apa és Anya – Wilmington szenátor úr és becses neje −, mögöttük pedig ott magasodott Donaldkacsa és Tapló, ugyanolyan szigorú képpel, felboríthatatlan kreol hústornyokként, mint mindig. És ott volt még Miss Arden, a házi korrepetitorom – vagyis hát: a „bébiszitterem” −, meg négy másik idősebb úriember: akiket még látásból sem ismertem.

Bár e pillanatban talán ő érdekelt legkevésbé, tekintetem akaratlanul is visszavándorolt: Miss Ardenre. A lábaira! Talán azért, mert ez idáig még sohasem láttam őt: szoknyában. Miss Arden, aki két és félszer annyi idős lehetett, mint én: meglehetősen visszafogott jelenség volt. Alkata nőies volt, keblei dúsan domborodók, s ovális arcának vonásai sem nélkülözték: a női báj jellegzetességeit… Miss Arden: ennek ellenére sohasem viselkedett úgy, mint egy nő. Férfiasan öltözködött: többnyire lapos talpú cipőt és hosszú szárú, bő pantallót vagy merev nadrágkosztümöt viselt, mely nem csak hogy nem adta ki testének formáit, de még el is torzította azokat. Homokszínű haját mindig régimódi kontyba tűzve viselte, arcát sosem festette, keskeny ajkait nem rúzsozta, nem neonozta, sőt: még a körmeit sem lakkozta. Savószemét hatalmas méretű, divatjamúlt, sokdioptriás szemüveg rejtette, s ez volt az a holmi, amely: meghatározta e férfias küllemű, deszkamerev tartású nő egyéniségét. Régebben, ha rágondoltam: csak a ronda szemüveget láttam magam előtt. Meg: a lapos kontyot. Meg: a vékony, színtelen ajkakat. Meg: a hegyes állat. Meg: a kampós, keskeny orrot. Meg: alatta a ritkás bajuszkát…

Bárhogy tekintjük is, Miss Arden: nem volt egy kifejezett szépség. Sőt… Ám: én mégis alaposan ráhangolódtam az elmúlt hónapokban. Bimbódzó férfiasságom megtalálta öt: talán azért, mert ő volt az egyetlen elérhető nőszemély a környezetemben. És: bármennyire próbálta is leplezni, én megéreztem a belőle sugárzó, elfojtott nőies bujaságot.

És most azonnal láttam: történt vele valami.

Pár nappal ezelőtt váratlanul el kellett utaznia, mert értesítést kapott, hogy: meghalt a nővére. Letörten, fonnyadtan távozott, sajnálkozva, hogy: nem vehet részt a szülinapi partimon…

…és most megváltozottan tért vissza: ha nem is kipirultan, ha nem is újjáéledten, de szoknyában.

Szoknyában! Igaz, nem afféle kihívó rövid fajtában, amit a korombéli lányok viselnek, hanem térden alul libegő, vastag vászonban, ám számomra már ez is újdonságnak számított: láthatom Miss Arden csupasz lábszárát.

Vagy inkább: szőrös lábszárát Miss Arden formás lábait ugyanis: sűrű, sötét szőrzet borította. Afféle mediterrán nőtípusba tartozhatott: sok-sok férfihormonnal megáldva.

Én: mégis kedveltem. És pár hónapja már nem csak gyermekként, hanem éledő férfiúi érdeklődéssel is: méregettem…

Tudtam: nincs esélyem nála, ám mégis valahogy az összes közül az ő jelenléte zavart. Miért engedik, hogy: lásson pizsamában?

És egyáltalán: mi ez a nagy tolongás az ágyamnál? Kik ezek: az idegenek? Mit: akarnak?

Elfordítottam bizonytalan tekintetem Miss Arden szőrdús lábszáráról, és: inasom joviális tekintetét vadásztam.

– Rup… Rupe… – próbálkoztam, ám ismét csak: reszelős torokhangokat produkáltam. Krákogtam. – Mi… khm… ez? Rupert! A köntösömet!

Inasom biztatóan mosolygott rám, mint mindig, de: nem közeledett a hívásra.

És ekkor: tettem egy megfigyelést.

Anya és Apa mosolyognak, azonban Anya oly erősen markolja Apa fekete szmokingjának ujját, mintha: le akarná tépni róla. És hol van: az elmaradhatatlan, fókacsont berakású Donna Marcella márkájú legyező Anya kezéből?

Megpróbáltam felülni, de: Hastings doktor gyengéden visszanyomott.

– Nyugalom, Jeff úrfi, nyugalom!

– Fel akarok: kelni!

– Sajnálom, fiatalember, előbb meg kell vizsgáljam önt!

– Ne buzeráljon: hallja?! – Félrelöktem: a doki kezét.

– Jeffrey Wilmington-Renchilde! – csattant fel: Apa szigorú hangja. – Viselkedj felnőttként!

Mindig ezt mondta: ha ellenkeztem vagy olyan szavakat használtam, ami nem tetszett neki. A teljes nevemen szólított, és arra biztatott, hogy viselkedjek úgy: ahogy egy tizennégy éveshez illik. De ha azt akarja, hogy felnőtt legyek, miért beszél úgy velem mindig, mint: egy taknyos kölyökkel?!

Miss Ardent néztem ismét: ő meg engem. Nem nevetett ki: nem ráncolódott gúnyos vigyorba az ovális pofika. Még a szeme is: komoly maradt. Semmit nem tudtam kiolvasni belőle: a gigászi szemüveg rejtekéből. Bár mintha…

Sorra vettem a körülöttem állókat, és: ugyanazt a megmagyarázhatatlan, különös tekintetet láttam a szemükben. Másképp: és másképp. De: valahogy…

…valamennyien olyan furcsán néztek rám.

Mintha: épp csak az imént hangosan böfögtem volna, vagy összepisiltem volna magam a jelenlétükben. Vagy mintha: két kézzel turkáltam volna az orromban.

Igyekeztek közömbösnek mutatkozni, de mégis: Anya tekintete zavaros, szégyenkező volt, szinte ijedt. Apáé szigorú, ám távoli: mintha nem is itt lenne. Ruperté… Nos, Rupert tekintete fénylő volt: mint mindig. Mint ahogy az el is várható: egy android inastól.

– Tátsa ki a száját, Jeffrey, és nyújtsa ki a nyelvét! – biztatott az orvos, és: megveregette arcomat. Emiatt: majdnem megharaptam. – Nyugi, nyugi. Csak egy pillanatra érintem hozzá a szondát a garatjához…

– Öklendezni: fogok!

– Tudom, fiacskám, tudom, de csak egy pillanat… nyújtsa csak ki szépen! Úúúúúúgy… rendben van, máris becsukhatja. Na látja? Ennyi volt az egész.

Nagyot nyeltem, s keményen Miss Ardenre pillantva: kitöröltem a bal szememből egy akaratlan könnykezdeményt. Igyekeztem leplezni, milyen gyönge legény vagyok: öklendezek bármi orvosi tárgytól, amit a számba dugnak. Még a tablettákat sem tudom lenyelni: visszaköszönnek nyomban. Inkább: szétrágom őket. Kit érdekel, hogy: keserűek? Jól bírom: az ízeket.

Erről: eszembe ötlött valami.

– Beteg: vagyok? – nyöszörögtem: kelletlenül. Látva szüleim savanyú ábrázatát, minimum: leprásnak kell lennem. – Meg fogok halni: ugye?

– Jeffrey! – suttogta Anya: döbbenten (ugyanakkor: még mindig szégyenkezve). – Ne használd azt a szót! – Az idős úriembereknek magyarázta: – Közönséges, méltatlan, hovatovább…

Nem folytatta. Hirtelen elhallgatott, mintha: a nyelvére harapott volna. Pedig máskor kedvét szokta lelni abban, hogy hosszasan mentegetőzzön mások előtt: faragatlan beszédemért. Az „ugye” szó: a leggyűlöltebb ellenségei közé tartozott.

Engem: ez most még annyira sem érdekelt, mint máskor.

– Beteg: vagyok – szögeztem le.

Doktor Hastings a szondáját ellenőrizte, megigazította a szemüvegét, aztán tenyérbemászóan dokibácsis módon: őszintétlen mosolyra húzta széles képét.

– Ne butáskodjon, fiacskám! Önnek kutya baja. Egészséges, mint a vibromakk. – Féloldalt pillantott: mintha a jelenlévőkhöz intézné a szavait. – Egészségesebb nem is lehetne.

Mielőtt ismét megveregethette volna a pofazacskómat, csak azért is: felültem az ágyban. Anya tekintetét: kerestem. Ő elfordította a fejét: remegett a szája széle.

– Anya… valami… valami…

Anya rám nézett, de valahogy: a tekintetünk mégsem tudott találkozni. Elengedte Apa szmokingját, elhárítóan, elutasítóan emelte maga elé mindkét kezét, és épp olyan képet vágott, mint: amilyet akkor szokott, amikor négy-öt koktélt követően elvesztegetett fiatalságát kéri számon Apán, s arról szónokol, hogy ő, az angol úrihölgy, aki a királyi családdal is rokonságban van, miként mondott le rangjáról, hogy rááldozza életét egy közönséges és visszataszító amerikai senkiházira.

Ám ez alkalommal: nem hánytorgatta fel nemesi származását.

Szó nélkül hátrálni kezdett, és: tűzpiros tűsarkújával rátiport Donaldkacsa fekete cipőjének orrára.

És: még ő volt megbántva.

– Nagyon kérlek! – sziszegte vissza Apának: szemrehányóan. – Nagyon kérlek, Edward…

Apa: nem felelt. Rám nézett: mosolygott.

Engem meg: kirázott a hideg ettől a fals mosolytól!

 

Sosem érdekelt túlzottan a dél-luisianai naplemente: ilyen körülmények között pedig pláne nem. Sétálunk: a ritkás erdőben. Donaldkacsa: negyedórával ezelőtt már elengedte a hajam, most saját akaratomból ballagok a lenyugvó nap irányába. Ő pedig: komoran lépked mögöttem. Szinte érzem, ahogy csikorgós légzése: a tarkómat ráspolyozza. Valami nincs rendben: ezt érzem. Ő: talán még nálam is idegesebb.

Pedig…

Megállok.

Azonnal belém rúg: hátulról. Megroggyanok.

– Hagyjuk már: ezt! – kérlelem: őszinte félelemmel. Most már tudom: bajban vagyok. Nagy bajban! – Csupa kék-zöld lehet a combom: és a vádlim…

– Tovább! – instruál.

Gőz szállong előttem a korhadó cserjék között, s a lenyugvó nap bíbor fénye: kásás vízfelületen csillan. Nem jártam még ilyen helyen soha, de: orromba kúszik a bayou öböl vidék jellegzetes bűze. És ez nem képzelgés, nem trükkös trivid szaghatás: előttünk a terjengős mocsárvilág, a posvány párolog.

– Tovább! – nógat Donaldkacsa, és: megrúg ismét. Épp térdhajlaton talál: előrebukok.

Ez itt még nem a mocsár, ám a fűcsomó, amelyet érintenek reszkető ujjaim: nedvesnek, lágynak, szétmállónak érződik. Akárcsak: ifjúi életem.

Megsárgult koponyát ölelnek tőlem két lépésnyire egy fa gyökerei: riasztón tátongnak a sötét szemüregek.

Rádöbbenek ekkor, mi vár rám: zokogni kezdek.

 

20:15-04:09:2048

Két napot töltöttem ágyban, de ha a dokin múlik, lehetett volna ez akár: két hét is. Én azonban: nem bírtam tovább. Ráadásul mocskosul dühített, hogy senki nem mondott semmit: a „betegségemről”.

Ebbe: bele lehetett volna őrülni.

Naná, hogy Ruperten töltöttem ki: minden bosszúságomat és frusztrációmat. De hát ő: elbírja…

Rupert: az inasunk. Mármint: az egyik inasunk. Az én: személyes inasom. Gazdagok vagyunk, a legbefolyásosabb Little Rock-i családok közé tartozunk, s Apa, aki emberemlékezet óta Arkansas szenátora, mindig is súlyt helyezett arra, hogy barátaink és ismerőseink körében nekünk legyen: a legnépesebb személyzetünk. Úgy mondják ezt: státuszszimbólum.

Rupertet nekem vette Apa az első születésnapomra: azóta velem van. Hűséges és engedelmes… Valójában: ő az igazi bébiszitterem, nem Miss Arden. Ő felügyelte minden lépésemet, minden mozdulatomat már akkor is, amikor én még: fel sem fogtam.

Rupert: szintetikus humán. Műanyagok és szerves szövetek egyvelege: a Coulmann’s Droids Inc. híres 32-es sorozatából, telezsúfolva önfejlesztő, öntanuló rutinokkal – egyéniséggel. Pár évvel ezelőtt, amikor az Emberjogi Liga pert nyert a Coulmann’s ellen, hatóságilag kivonták a közforgalomból ezt a szériát, de: Apa megtartotta nekem Rupertet.

Nem küldte zúzdába: mert én ragaszkodtam hozzá.

Naná, hogy: ragaszkodtam! Egyrészt megszerettem, s el sem tudtam képzelni: nélküle az életem…

…másrészt: nem akartam elveszíteni a beleölt sok munkát.

Hogy: milyen munkát?

Nos: egy kissé megpiszkáltam Rupert egyéniség-rutinjait Nem nagyon, csak épp annyira, ahogy: egy hús-vér inasra hatni képes egy gyerek. Hogy: aggódjon, ha rossz kedvem van. Hogy: mellettem álljon, ha vitáznom kell a szüleimmel vagy a tanáraimmal. Hogy: akkor is hozzon éjszaka fagylaltot, ha azt Apa és Anya határozottan megtiltják. Hogy: utánozza Apa vagy Anya hangját a telefonban, ha olyasmit akarok rendelni, amihez a felnőtt kor elérése szükségeltetik. Hogy: akkor is titkos kapcsolatot teremtsen a barátaimmal, ha szobafogságot kapok és elzárnak előlem minden kommunikációt

Vagyis hát: alkalmassá tettem arra, hogy engem szolgáljon.

Ám ez alkalommal: hiába faggattam.

– Mondd meg, Rupert: beteg vagyok?!

– Én: nem tudom, Jeff úrfi.

– Akkor mire fel volt ez a: nagy hűhó körülöttem?

– „Hűhó”? – értetlenkedett. Néha: még mindig nehezen értett meg bizonyos kifejezéseket, szituációkat. Gyári hiba: lehet.

– Hepaj – helyesbítettem. – Tudod te: mire gondolok, vén szilikonfejű… Hogy az ágyban kellett maradnom: két teljes napig!

Rupert emésztette ezt: egy darabig.

– Hastings doktor: rendelte így.

– Vagyis hát: beteg vagyok, igaz?

– Ezt nekem: nem mondták. Nem kaptam utasítást: gyógyszerek adagolására. Pedig aki beteg: gyógyszert kap. Ön nem kap gyógyszert, Jeff úrfi: tehát nem beteg.

Elégedetten mosolygott: azt hitte, ezzel kivágta magát. Ennyiben hagytam: más témára váltottam.

– Hívjad nekem: a Büdösbogarat! Pontosított:

– Tim Roryn úrfit?

– Öt bizony: az arkansasi szellentőbajnokot!

Tim Roryn, a Büdösbogár volt: az egyetlen igazi barátom Little Rockban. Együtt bohóckodtuk végig: az emelt szintű magániskola első négy osztályát. Aztán persze én hirtelen gimibe mentem, majd pedig egyetemre, ő pedig a szokásos tempóban tipegett tovább az elemiben: de a barátságunk megmaradt. Amikor csak tehettük: együtt lógtunk, együtt ökörködtünk, együtt ismerkedtünk a felnőtt élet buktatóival. Ö tanított meg rá, hol találhatok android átírókódokat, s azt is ő mutatta meg nekem: miként facsarjam ki az egyszemű kobrámat. Mondom: ő volt a legbizalmasabb barátom.

Közelebb állt hozzám: mint Rupert. És ez: nagy dolog.

Gondoltam: majd Timmy elmondja, mi folyik itt. Ő nem fog titkolózni előttem: az biztos.

Rupert: maga elé révedt. Aztán rám nézett: bánatos birkatekintetével.

– Sajnálom, Jeff úrfi: nem tudom elérni az ön barátját.

Ugye, a fentiekből egyértelműen látható: kitől tanultam el ezt a fura, kvázi-pragmatikus stílust. Szokványos központozás helyett: kettőspontozásos központozás. És ez: nem is csoda. Aki mellett egy android a bébiszitter, könnyen átvesz, eltanul némi gépi ezt-azt. Bizony-bizony, néha már úgy éreztem: android vagyok én magam is.

De persze: nem! Én, Jeff: ember vagyok.

Rupert: eközben megismételte

– Sajnálom, Jeff úrfi: nem tudom elérni az ön barátját.

Meglepődtem: ezen? Hm: nem igazán.

– Mi az, hogy: nem tudod? Államon kívül: van?

– Nincs: a Wilmington Házban – magyarázta Rupert. Ezt azért: nem egészen értettem.

– Persze, hogy: nincs itt! Na: és?

– Jeff úrfi, a tudtára kell adnom: minden kifelé irányuló hívás blokkolva van.

– Törd át: a blokkot!

– Attól tartok: lehetetlen.

Rámeredtem.

– Belenyúlt valaki: a hívórutinjaidba?

– Nem. – Elmagyarázta. – Bármiféle kimenő hívás a Házból: blokkolva van.

Csak egy pillanatig: tűnődtem. Fene tudja, miért: gyűlöltem a kudarcélményeket.

– Értem – morogtam. – De: azt ne higgyék ám, hogy… – Befejezés helyett: elmosolyodtam és vállat vontam. – Akkor: lássuk a világhálót!

Úgy hittem: Rupert velem nevet. De: nem.

– Ismétlem, Jeff úrfi: bármiféle kimenő hívás!

– Úgy érted: Worldnet sincs?

– Való igaz: úgy értem.

Ez: megrázott.

– De akkor: miképpen kommunikálhatok a külvilággal?

– A válasz: semmiképpen.

– Óh! – Hevesen pislogtam. – Komolyan: beszélsz?

– Kétségkívül.

Összeszedtem: gondolataimat.

– Csupán én vagyok elvágva a külvilágtól: vagy mindenki más is a Házban?

– Mindenki: más is – felelte gépi nyugalommal: az én Rupertem. – Ám ön, Jeff úrfi: különösen.

Nem értettem.

– Hogy…

– Erős korlátozás: minden hívás engedélyhez kötött, lehallgatott, cenzúrázott. Ámde tilosak: az ön kimenő és bejövő hívásai.

Nos, erre: ez idáig még sosem volt példa.

– A bejövő: hívásaim is? – hüledeztem. – Azt jelenti ez: Büdösbogár sem hívhat engem?!

– Hívhatja: önt – helyesbített azonnal: Rupert. – Ámde: el nem érheti. Blokkolva van: minden kapcsolat.

Levegő után: kapkodtam. Nehéz felfogni: ezt.

– Ki adta ki: ezt az utasítást?! – sziszegtem: hitetlenkedve.

– Az ön apja: Wilmington szenátor úr.

– Most azonnal – krákogtam – beszélni akarok: vele!

– Különös egybeesés: a kívánság kölcsönös.

Apa: épp ekkor hívatott magához. Talán valóban az volt: különös egybeesés. Ám még inkább valószínű: értesült videofonálási kísérleteimről, és elébe vágott kamaszos dühöngésemnek.

A kisebbik dolgozószobájában fogadott: a privrumban.

Igyekeztem tisztelettudónak mutatkozni: nem ment könnyen.

– Nem beszélhetek: Tim Rorynnal?! – estem neki: Apának.

Leverte szivarjáról a hamut: a kéz alakú tartóba.

– Foglalj helyet, fiatalúr! – intett. Aztán: pöfékelt. Megvárta, míg belesüppedek a babapopsi puhaságú bőrfotelba, csak aztán nézett: rám. Intett: ne szóljak. Mert most: ő beszél. A szenátor úr.

– Bármennyire szeretnék is mást mondani, Jeffrey, a helyzet ez: kénytelen vagyok bezárva tartani téged a Házunkban, teljesen elvágva a külvilágtól.

Nahát: újabban apa is rászokott a kettőspontozásos központozásra! Vagy így volt ez már régen is, csak én nem vettem észre? Hallgattam: hagytam, hadd folytassa.

– Okom van erre, Jeff… hidd el, okom van.

Nem szóltam: csak azért sem!

– A magas politika, melynek részese vagyok – folytatta rendíthetetlen nyugalommal: Apa – ingoványos mocsár. Keskeny pallón egyensúlyozom, és ellenfeleim… akik vannak szép számmal, hidd el… csupán azt lesik, mikor billen meg alattam a palló annyira, hogy én a sárba zuhanjak… – Ismét szívta a szivarját, elbámult a bal vállam fölött, és a szeme tompán verte vissza: az ablakon beáramló napfényt – Amióta bejelentettem, hogy a Republikánusok jelöltjeként indulni kívánok az elnökválasztáson, ellenfeleim megsokasodtak, és minden eddiginél elszántabbak, ellenségesebbek lettek. Egy falka kiéhezett dingó: csak az alkalmat lesik, hogy megrohanjanak és cafatokra tépjenek.

Csöngött a fejemben a kérdés: de mi közöm nekem mindehhez?! Apa rám meredt: a szemembe bámult, egyenesen.

– Én kikezdhetetlen vagyok – jelentette ki: önérzetesen. – És éppen ezért olyan támadási felületet keresnek, melyen át megsebezhetnek.

Nem bírtam tovább szótlanul: biccentettem.

– Engem?

– Téged is – lehelte Apa. Aztán hozzátette: – Bárkit a családomból, aki sebezhető.

– Anyát is?!

Apa: nem felelt. Úgy meredt rám, akár egy: kígyóbűvölő.

– Figyelj rám jól, fiam! – szinte fuvolázta. – Azt akarom, hogy megértsd!

– Figye…

– Itt már nem csupán az én karrierem forog kockán… hanem a te életed is! Nagy veszélyben vagy! Nagyon-nagyon-nagyon nagy veszélyben! Nem is tudom, miként adjam tudtodra… titokban kellene tartanom, de te már csaknem felnőtt vagy… csaknem felnőtt. – Megköszörülte: a torkát. – Nos, Jeff… bűnös lennék, ha eltitkolnám előled: legvérmesebb politikai ellenfeleim merényletet terveznek… ellened!

– Hahhk! – Nagyot nyeltem. Csaknem megfulladtam: ettől a gondolattól.

Szokatlan volt.

Apa: meglátta kínlódásomat. Felpattant székéből, hozzám hajolt, és megnyugtatón a vállamra tette: mindkét kezét.

– Nincs okod aggodalomra! – recsegte. – A Ház kész erődítmény. Senki… ismétlem senki… nem hatolhat be ide az akaratunk nélkül! Az őrző személyzet létszámát megkettőztem, a legmodernebb biztonsági technikát alkalmazom: idebenn nem eshet semmi bajod! – Kivárt pár rezdülésnyit, hogy teljesen fel tudjam fogni agyilag: a helyzetet. Aztán: rám zúdította a többit. – Ezt meg kell értened! Ezért van az összes biztonsági óvintézkedés! A te érdekedben, Jeff! Csakis a te érdekedben… Egy darabig, amíg a fenyegetés tart, nem hagyhatod el a házat, nem beszélhetsz senkivel, csakis a Ház személyzetével!

– Még: a legjobb barátommal sem?!

– Nem – jött a zord válasz. – Még vele sem!

– De: miért!? Tim Roryn…

– Bárki – sziszegte Apa fenyegetően – ismétlem, bárki lehallgathatja a társalgásotokat, s előnyt kovácsolhat a titkaidból… vagy ami még rosszabb: kiadhatja magát a barátodnak, és csapdát állíthat neked!

Erőltetetten: nevettem.

– Apa, te is tudod: ez képtelenség! – Láttam az arcán: nem tartja annak. Sietve okoskodtam. – De ha valóban veszélyesnek tartod, én és a Büdibogár megegyezhetnék bizonyos jelszavakban, és: többszörösen kódolt csatornán át kommunikálnánk, és…

Határozott nemet: intett.

– A te érdekedben, Jeff: kizárt bármiféle kommunikáció a Házon kívül. Egy bizonyos ideig…

Csaknem elsírtam: magam.

– „Egy bizonyos ideig”? De: meddig?! Apa: sajnálkozva nézett rám.

– Egy hónap – találgatta. – Kettő… vagy talán három. – Sóhajtott. – Tucatnyi szakember dolgozik azon, hogy megtalálja a merénylőket!

Még a szám is: tátva maradt. Merénylőket! Nem pedig: a „lehetséges” merénylőket. Ismertem Apa beszédstílusát: lévén politikus, mindig precízen fogalmazott, s ügyelt a szavaira.

– Ezek szerint – rebegtem: félszegen −, történt már… ööö… kísérlet…

Apa: komolyan meredt rám. Tekintetéből: szeretet sugárzott.

– Azt hittem, már rájöttél, Jeff…

– Mi: mire??

– Milyen nap van na, fiam?!

Nem értettem: ezt az egyszerűen megválaszolható kérdést. Február 19-én volt a szülinapom, s aztán: a 20-át és a 21-ét ágyban töltöttem. Tehát: most…

– Február huszonkettedike – suttogtam ösztönösen elcsikorduló hangon, mivelhogy éreztem: itt lesz a bibi.

Apa: szomorkásán nézett rám.

– Április kilencedike van – mondta: halkan. – Április kilencedike, fiam!

– Az: nem lehet!

– De igen, Jeff… Hát nem emlékszel semmire??

A rémület apró golyói tivoliztak: a fejemben.

– Mire: kellene emlékeznem?!

– A merényletre… Felnyögtem: meglepetésemben.

– A merényletre?!

– A születésnapodon – suttogta Apa: szégyenkezve. – Megtámadtak téged és csaknem a halálodat okozták… február tizenkilencedikén!

Csak tátogtam, tátogtam, tátogtam: nyögni sem tudtam.

– Kómában feküdtél – sulykolta belém: Apa −, több mint öt héten át!

Szédelgett körülöttem a világ: jó, hogy ültem.

– Hat héten át! – helyesbítettem ösztönösen, ahogy hirtelenjében: kiszámoltam. És: csak ezt tudtam ismételgetni. – Hat héten át, hat héten át!

Apa annyira szorította a vállamat, hogy szinte: már fájt.

– Nem akarjuk, hogy megismétlődhessen ez az aljas merénylet, Jeff! Ezért kell megtennünk mindent, amit lehet. Ezért nem engedhetjük meg, hogy bárkivel is kapcsolatba lépj… vagy hogy elhagyd a Wilmington Házat! – Reménykedőn nézett rám. – Megérted ezt, Jeff? Meg tudod érteni?

Megértettem: nagy veszély fenyeget. Óvatosnak kell lennem: nem szabad kimozdulnom a Ház biztonságából!

 

Folyamatosan: délnek tartunk. Az erdő: mind ritkásabb lesz. Néha már víz tocsog a cipőtalpam alatt, de ez: még nem a mocsár. Csupán: a korhadás és a posvány előjele.

Botladozom.

Térdre rogyok: immár nem először. Lehullott falevelek: sziszegnek a térdem alatt. Nem zörögnek: sziszegnek. Ez egy elvarázsolt, gonosz erdő: ez itt nem avar. Ez itt: lapos, hajladozó, tenyérnyi hüllők sokasága.

Donaldkacsa: vesén rúg, és ismét a hajamnál fogva rángat.

– Kelj fel, te kis szemét!

Az én lelkem: kifacsarodik ebben a zokogtató centrifugában. Úgy érzem, kész: itt a vége. De: persze nem. Kínzóm felrángat: megyek tovább.

– Donald! – hüppögöm: kétségbeesetten. Rohadtul sajnálom: magam. – Kérem: könyörüljön… Hová visz?! Donald!

– Mi? Ki a franchoz beszélsz?

– Hogy-hogy: kihez? – préselem ki: szakaszosan. – Magához…

– Az én nevem Drake, nem… Donald.

– Tudom, tudom: Drake… de én… én… úgy nevezem magát: a járása miatt… és a kacsacsőrszerű szája miatt…

Szigorú, gyanakvó: baljóslatú.

Tudom: nem lenne szabad folytatnom. De tizennégy évesen…

…az ember még azt hiszi: az őszinteség minden helyzetben segít.

– Én csak így hívom magamban önt: Donaldkacsa… De: nem rossz szándékból…

– Micsoda?! – Kihoztam a sodrából. Rugdos: ahol ér. – Te kis geci! Te szemét kis geci!

Üvöltök:

– Donaldkacsa: egy kedves mesefigura!

Ő viszont nem kedves: egyáltalán nem az. Úgy tűnik: zokon veszi a becenevet. Rettenetesen megver: ismét. Tudom: nagyon nagy a baj.

 

18:45– 04:11:2048

Rupert nem tudott választ adni: a kérdéseimre. Ő legalább annyira nem emlékezett az elmúlt hat hétre, mint: ahogyan én sem. Úgy tudta, házon kívül vagyok: eltitkolták még őelőle is, hogy kómában fekszem a nyugati szárny egyik vendégszobájában.

Vagy talán nem is ott feküdtem kómában, hanem valamelyik kórházban: s csak ébredésem előtt hoztak haza? Ezt nem tudom: nem tudja Rupert sem.

Az Apával történt beszélgetés estéjén és még másnap is: türtőztettem magam. De aztán: Apának el kellett repülnie Washington D.C.-be, bennem pedig éledezni kezdett a kisördög…

Csupán egy kicsit – egy icike-picikét – megpróbáltam kapcsolatba kerülni: a külvilággal. Tim Rorynt hívtam: az összes általam elképzelhető módon. Tetemesen sokasodtak kudarcélményeim: hermetikusan elzártak a külvilágtól.

Ez: elkeserített.

Nem csak a barátok miatt: az egyetemi tanulmányaim is félbeszakadni látszottak. Ez persze: csak eleinte tűnt így. Miss Arden ugyanis ezen a délután felkeresett, és értésemre adta, hogy: holnap megkezdi okításomat. Na persze nem ő tart majd egyetemi szintű előadásokat választott tárgyaimból, de: ő fogja felügyelni előmenetelemet. Mint megtudtam, Apa tucatnyi egyetemi professzort fizetett meg, hogy: holoprizmára vegyék előadásaikat, s eljuttassák azokat az én okulásomra. Miss Arden koordinálta: ezeket a dolgokat.

Örültem is ennek: meg nem is.

Jobb szerettem volna: a hagyományos formában befogadni a tudományt és élvezni az egyetemi nyüzsgést. Ugyanakkor: egyáltalán örülhettem, hogy valamivel elfoglalhatom magam szokatlan rabságomban. És örülhettem annak is, hogy Miss Arden: ott lesz mellettem.

Ám ezen a délutánon várt még egy kínos beszélgetés: Anya hívatott magához, a levendula színű budoárjába.

Nem tudom erre a magyarázatot: ahogy gyermekből serdülni kezdtem a férfiúi lét irányába, Anya úgy húzódott vissza fokozatosan az életemből. Mintha sértve lett volna amiatt, hogy: megszűntem gügyögő gyermekének lenni. Nem tudott elfogadni ilyennek, amilyenné lettem: kihátrált serdülésem éveiből.

Ám most fogadott: szokatlanul kedvesnek tűnt.

El nem tudtam képzelni: mit akarhat tőlem.

Leültetett: ánizsos rizspudinggal kínált. Aztán miközben zavartan kanalaztam a rezgő, zöld kocsonyát: háromszor is körbesétált, és szemügyre vett minden irányból, minden lehetséges szögből.

– Hogy megnőttem: igaz? – próbáltam szóra bírni. – Kész férfi lettem: vagy mi?

Még csak: nem is bólogatott. Megcirógatta a tarkóm, mint egykor: de én ezt most idegesítően kényelmetlennek éreztem. Ne cirógasson egy férfit: az anyja!

Elhúzódtam: ő megérezte.

Abbahagyta: a bizgerélést.

Ezután óvatos körözésbe kezdett: nem szó szerint, csupán lelkileg, összevissza beszélt: állandó értehetetlen kitérőket tett, majd pedig közös emlékeinket elevenítettük fel. Gépiesen felelgettem a kérdéseire: pedig nem tudtam, mire megy ki a játék.

De részt vettem benne, mert éreztem: neki örömet okoz.

Talán elveszített ifjúságát vélte visszanyerni azáltal, hogy engem: négyéves fiacskájává minősített vissza.

– Emlékszel? Emlékszel, Jeff… amikor bárányhimlős voltál, és én az ágyad mellett aludtam…

Igen, emlékeztem: voltam bárányhimlős. De leginkább nem Anya volt az ágyam mellett, hanem: Rupert. Az androidomra emlékeztem: a hűséges Rupira. Ott ült velem éjjel-nappal, és nem hagyta, hogy vakarózzak: nem hagyta elcsúfítani a bőrömet.

De valóban: néha felrémlett Anya is.

– Énekeltem neked – mondta önérzetesen. – Emlékszel, mit énekeltem?

Emlékeztem: egy dalt a kis bankákról, akik a bőrömön legelésznek, de nem akarnak rosszat nekem, csak csiklandoznak. Anya a karomat markolászta: esdőn nógatott.

– Emlékezned kell!

Eszembe jutott az a bárgyú kis dal, és hogy a kedvére tegyek: énekelni kezdtem:

– Kinn a fövés réten, kinn a fövés réten, barikák legelnek… Anya szeme: csillogott. Mielőtt befejeztem volna: máris új emlékekkel bombázott.

– És amikor Prunella nénikéd eljött hozzánk Londonból…

– A két dundi ikerleányával: Almeával és Lanciával…

– Óh, hát erre is emlékszel?!

– Természetesen: Anya! Hát lehet azt elfelejteni, hogy: Almea a fülembe harapott? Lefogadom, még mindig látszik: a fogak nyoma!

Anya: egyre inkább felszabadult. Önfeledten kacagott, amikor részletesen elmeséltem: az esetet. S még inkább, amikor: általa ez idáig nem tudott részletekre is fényt derítettem.

– Lancia: lepisilte Rupit… erre én: pofon ütöttem… Lancia megszeppent: még sírni se mert… Almea azonban: rám vetette magát, és megharapta a fülcimpámat…

Talán hat éves lehettem: akkor?

És ez így folytatódott több mint egy órán át: Anya szemében könnyek csillogtak. Boldognak láttam: mint talán még soha.

Ki sem akart fogyni: a kérdések sorából. Ha nem élvezte volna annyira ezt az egészet, azt kellett volna hinnem: vizsgáztat.

– És… és arra emlékszel, amikor Stanley bekente magát mézzel, és teletűzdelte magát libatollakkal?

Nem: erre nem.

– Stanley? – ráncoltam: a homlokom. – Ki az a: Stanley?

Anya hirtelen elkomorodott: sűrű felhő vetette rá magát a sugárzó napra.

– Ó! – motyogta. – Hogy eltelt az idő! Máris… mindjárt…

Vissza szerettem volna csinálni: a varázst.

– Nem emlékszem, ki az a Stanley… de nagyon szeretném hallani ezt a libatollas esetet. Ugye, elmeséled: Anya?!

Anya még az „ugye” szóért sem szidott meg: csak elfordult tőlem.

– Most dolgom van, Jeff! Távozz, kérlek!

– De: Anya!

– Nekem most… most…

Megértettem: zavarban van. Ismertem őt: egy szót sem tudok immár kihúzni belőle.

De: ki az a Stanley?

Miközben a szobám felé caplattunk, meg is kérdeztem ezt: Ruperttől.

– Ismersz: valami Stanley-t?

– Név szerint: négyezer-hatszázhuszonkettőt. Személyes kontaktus alapján: nyolcvanhatot.

Megtorpantam a folyosón: úgy magyaráztam.

– Egy olyan Stanley-t, aki: egykor… ööö… bekente magát mézzel és libatollakat tűzdelt a testére…

– Nem: ilyet nem ismerek.

– Nem is hallottad: az esetet, Rupp?

– Nem.

Folytattam utamat a keleti szárnyba: s az orrom alatt mormogva morfondíroztam.

– Ki a fene lehet az a Stanley, akiről: Anya beszélt?

Bár nem Rupertnek szántam ezt a kérdést: ö megválaszolta.

– Legvalószínűbb: Lady Wilmington legkedvesebb atyai nagybátyja, Stanley Renchilde, aki az angliai Manchesterben él. Vagy még valószínűbb: Stanley Wilmington, az ön bátyja.

Megtorpantam: megdermedtem.

– Nekem nincs: bátyám!

Fejet hajtott: ezen igazság előtt.

– Valóban: Stanley úrfi tizenhét éve halott.

– Mi: micsoda?! – Levegő után: kapkodtam. Sokkolt: a hír. – Volt egy: bátyám?!

– Tudomásom szerint: igen.

– De: te sem ismerhetted!

Ismét fejet hajtott: engedelmesen.

– Közvetlenül: nem. De: hallottam emlegetni. – Szinte emberi pikírtséggel tette hozzá: – Éppen eleget…

Lecsaptam: rá.

– Mit: tudsz róla?!

– Nem sokat – felelte. – Stanley Wilmington-Renchilde: 2025 júliusában született, s 2031 augusztusában elhalálozott.

– Hatévesen: három évvel az én születésem előtt.

– Baleset áldozata: lett – jelentette be: Rupert. Majd: hozzátette. – Emberrablás: azt hiszem.

 

Donaldkacsa utál engem: ezt immár többször is bizonyította. Van oka rá: úgy hiszem. Valami megmagyarázhatatlan okból komisz voltam vele mindig is: de azt legrémesebb álmomban sem bírtam volna elképzelni, hogy lesz mersze ilyesmire. Elrabol, és üt-ver: kedvére.

– Ha: pénzt akar – szipogom −, nevezze meg az összeget, és biztosíthatom: Apa kifizeti értem…

Mosolyog: rám. Jellegzetesen: kacsacsőr-szája van.

De: nem felel.

Folytatom.

– Bánni rosszat is követtem el önnel szemben: kérem… ne verjen tovább, különben…

Ez persze: már érdekelte.

– „Különben”?

– …itt vérzek el: és fittyet hányhat a pénzére…

Ráncolja: a homlokát.

– A pénzemre?

– A váltságdíjra… – Rosszat gyanítok. Vérző ajkamat: nyalogatom. – Vagy talán: nem is váltságdíjért…

Ahogy rám néz: látom abból. Nem: nem váltságdíjért.

– Stanley – bököm ki félszegen: ezt a nevet. – Hát: ezért? Mert megtudtam… az igazságot: róla…

Baromi ostobán mered: rám.

– Ki a fene az a Stanley?!

– A bátyám – lehelem. – A rég halott: bátyám…

– Menjél már! – morogja: mérgesen. – Soha nem is volt neked semmilyen bátyád!

 

21:00-04:16:2048

Másnap persze szerettem volna ismét beszélni Anyával néhai bátyámról, ám ő: nem fogadott. És: az azt követő napokban sem. Apa Washingtonban maradt, én pedig: kezdtem hozzászokni elszigetelt életemhez a Házban. Újabban már csak a keleti szárnyban és az előkertben mozogtam, s szinte állandóan két-három gorilla ballagott: a nyomomban. Néha Tapló vagy Donaldkacsa: néha meg olyanok, akiket csak látásból ismertem. Hogy magányom unalmát elöljem, belevetettem magam a tanulásba, mely tényt Miss Arden: örömmel üdvözölt. Én viszont azt a tényt üdvözöltem örömmel, hogy: Miss Arden egyre inkább kivirult az utóbbi napokban. Élvezetes volt megélni: mint alakul át a megsavanyodott vénkisasszony illatos, bimbódzó rózsaszállá. Nem csupán a szoknyája hossza rövidült térd fölötti állapotba, de: vaskos keretű, régimódi okuláréját is modernebb, divatosabb szemüvegre cserélte, sűrű, bozontos szemöldökét megritkította, s egyre gyakrabban fordult elő, hogy fanyar, keskeny ajkai mosolyra húzódtak.

Egyre többet foglalkoztatott gondolatban ez a: nő. Ha már a Házon kívülre nem juthattam: megpróbáltam idebentre koncentrálni álmaimat és kamaszos vágyaimat.

Kíváncsi lettem: vajon milyen lehet igaziból ez a megsavanyodott, önmagára férfias küllemet erőltető, szótlan nő. Vajon akkor is ilyen merev és visszautasító, amikor magára marad: szobája rejtekén?

Rupert lénye kínálta a megoldást: erre a kérdésre. Igaz, a külső kommunikációt blokkolták előtte is, ám a belső biztonsági rendszer: talán hozzáférhető általa.

– Gyere csak: porfogó! – invitáltam.

A keleti szárny hátsó traktusába mentem, fel a szolgajárón a legfelső szintre, a régi gyerekszobámba, amiből tízéves koromban végleg kiköltöztem: át a könnyebben megközelíthető középső traktusba. Nem volt szokatlan dolog: mármint hogy idejöttem. Időnként visszatértem ide előkeresni egy-egy régi, kedves játékot – de inkább főként akkor, ha: duzzogtam vagy egyszerűen csak magányra vágytam.

Rupert: engedelmesen cammogott utánam. Súlyos lépteivel port vert fel a vaskos szőnyegből; a legfelső szint takarítását eléggé elhanyagolták mostanában.

Az ajtónál: oldalra léptem. Szólnom sem kellett, Rupert rátette ujját a zárkóderre: nyílt az ajtó.

– Csak utánad: Rupi bátyó!

Inasom: szó nélkül bemasírozott. Egy pillanattal később: rácsattant lábfejére a patkányfogó, s a biztonsági automatika a fal felé rántotta. Rupert torkát csikorgó hördülés hagyta el, s miközben a csapda nagy sebességgel a keleti fal felé vonszolta, végtagjaival komikusan kalimpálva sorra döntötte fel: a termoplaszt papírkosarat, a turbóbiliárd-dákókat, a velociraptoros lávalámpát és a Szíriuszi Nukleátor Harcos életnagyságú reklámfiguráját.

És amikor végül a falnak csapódott – persze, az automatika nem bírta berángatni az alig húsz centis csapdanyílásba a szintetikus testet −, hangosan felnyögött, és még cifrázta is.

– Aú, Jeff úrfi! Ön megtréfált: újfent!

Persze, mindig is tudtam én, hogy kedvenc inasom: nem tök hülye. Elsőre még: tényleg bevette a csapdát. Talán még: másodjára és harmadjára is. Ám az öntanuló- önfejlesztő rendszere révén ennyi év után már pontosan tudhatta, mire számítson: ha előretessékelem a régi szobámba. Naná: hogy tudta. Mégis belesétált engedelmesen a patkányfogóba minduntalan, hogy ezzel engem: jobb kedvre derítsen.

Máskor nevetni szoktam ezen: de most nem.

– Kelj: már fel! – kiáltottam rá: bosszankodva. – Hagyd ezeket az: idióta, infantilis…

Miket is?

Rupert: lekattintotta a csapdát a lábáról, és felállt. Nem fűzött a dologhoz: különösebb kommentárt.

Én: sem.

Beléptem a szobába, a komputerasztalhoz siettem, és a legcsekélyebb finomkodás nélkül lecibáltam ósdi ketyerémről: a porvédő fóliát. Aktiváltam a gépet, aztán egy US2-es csatlakozóval a kezemben rávigyorogtam: Rupertre.

– Idejönnél: végre?

Persze: jött. De közben: leadta a szokásos szöveget

– Jeff úrfi, kötelességem figyelmeztetni, hogy amit megtenni készül: éles ellentétben áll az önálló kibernetikus rendszerek szuverenitását garantáló…

Cupp!

Amint belenyomtam az US2-est az inportjába: azonnal elhallgatott. Csak állt ott, mintha ő is a berendezés része lenne: ember formájú, szintetikus állólámpa.

Ujjaim sebesen mozogtak a képernyőn: apró segédprogramok tucatjait huzigáltam egymásra. Aztán a színes masszát belepöcköltem: az egyik indítómodulba.

Elég körülményes volt így ügyködni: ez az ócska WIN-X42-es csak a legalapvetőbb hangrutinokat ismerte, a bonyolultabb fájlabsztrakcióknál gyakorta összezavarodott. Ezért használtam inkább a jóval lassúbb, ámde megbízhatóbb: húzogatásos módszert. A lenti gépemen – mely a legmodernebb audiovizuális értelmezőrendszerrel rendelkezett – pár szavamba és intésembe került volna: elindítani ugyanezt az alrendszert. Ám…

…és itt jön a lényeg, ami miatt felcaplattam ehhez az őskori masinához…

…azon a hiper-szuper csodagépen figyelő rutinok tucatjai rögzítették és jelentették volna minden lépésemet, s azon nyomban leállítottak, meggátoltak volna: bármiféle törvénytelen rácsatlakozást.

Ezzel az özönvíz előtti ócskavassal viszont: a kutya se törődött. Jogosan persze: hiszen ez a gép önmagában nem lett volna jó semmire. Ruperttel összekapcsolva viszont…

– Na: nézzük csak, Rupi!

Ráhangolódtam: a belső kamerákra. Először Anya lakrészén kattogtam végig: kajszi budoár, levendula budoár, azúr budoár, rózsa szalon, egyes hálószoba, kettes hálószoba, olvasó, mártózó, éjsötét szoba (infrára kapcsoltam), jógaterem (vissza normálra), zeneszoba, trivid-szoba, tusfürdő, kádfürdő, keleti toalett, nyugati toalett, masszőr-fülke, agyagozó, sárfürdő.

Semmi. Anya: nincs jelen.

Végigkúsztam a közös helyiségeken: nagy nappali, déli szalon, ebédlő, főkönyvtár, alkönyvtár, szupertrivid, déli terasz, északi terasz… miegymás.

Anya: sehol.

Csak a humán és szintetikus inasok és szobalányok serege mocorgott: tették a dolgukat.

Meguntam: a céltalan kattogást

– Hol van: Anya, Rupi?

– Házon kívül: Jeff úrfi. Elment a Gucci Szalonba: egy órája és tizenhat perce.

– Bassszington!… És: Apa?

– Egyes tárgyaló: nyugati szárny. Kapcsoljam?

Kapcsoltam én: kurta ujjmozdulattal.

Valóban ott volt: Apa. Meg az a négy idősebb férfi, akit azon a reggelen: az ágyamnál láttam. Meg még: két másik férfi. Meg egy sötét hajú, idős nő, aki: a megszólalásig hasonlított anyai nagyanyámra, a néhai Mrs. Renchilde-ra. De persze: nem ő bújt elő a családi kriptából.

– Hangot! – utasítottam: Rupertet. – Hallani akarom: miről tárgyalnak!

Tényleg nagyon szerettem volna: hallani. Igaz, nem emiatt jöttem ide, hanem hogy Miss Ardenhez bekukkantsak: ám ez most felkeltette az érdeklődésemet. Biztosan beszélnek rólam: a „betegségemről”.

– Nincs: hang – közölte: Rupert. – Hang: letiltva.

– Na: ne csináld!

Persze: sejthettem volna. Apa: örökösen letiltotta a hangot az Egyes Tárgyalóban. Egy pisszenés: sem jutott ki. Apa: mindig is nagyon vigyázott az üzleti titkaira. És: a magántitkaira is.

De most: rólam beszélnek! Tuti: hogy rólam!

Eddig nyugodt voltam: most azonban végigkúszott bennem az ideg.

– Rupi: neszarakodj!

– Kilences prioritás: Jeff úrfi – sajnálkozott: inasom. – Én csak: a hetesig bírom.

– Eh! – Félresöpörtem Rupit, és sorra küldtem rá a tárgyalóra: a legkülönbözőbb kémrutinokat. Mint sejthető: eredménytelenül. Egy idő után: belefáradtam. – Apa… meg az ő: hülye üzleti titkai!! Arghh! A fenébe is: Rupert, te használhatatlan szilikonzsák! Ideje lenne lecserélni téged: valami modernebbre!

Szintetikus inasom: kelletlenül pislogott.

– Az új típusokba nem építenek: US2 csatlakozót.

Na ja: már az androidok személyiségét is törvények védik. Az újabb típusokét: legalábbis. Elvetettem: a témát.

– Na jó: próbálkozzunk másképp! – Ráhúztam a kukkoló progit a Főfigyire, de: a biztonsági rendszer úgy kivert, mint túláram az ezres égőt. – Basszagenet! Rupi: ha nem segítesz…

Villant a képernyő: bejutottam.

– Jól van, Rupi, ügyes: ügyes…

– Kötelességem figyelmeztetni: a Wilmington Ház biztonsági rendszerének áttörése…

– Pssszt! – Intettem. – Ne duma!

Abbahagyta.

Én pedig beleláttam házunk rendszerének lelkébe: a Főfigyibe.

Eredetileg azért hatoltam be a megfigyelő központba, hogy ezzel a kis kitérővel esetleg behallgatózzak az Egyes Tárgyalóba – gyanítottam persze, hogy nem fog menni −, de egy pillanat alatt megfeledkeztem az egészről, s eszembe jutott, miért is kezdtem egyáltalán: ebbe a kényes manőverbe. Miss Arden miatt.

Nem igazán akarok: mentegetőzni…

…de végül is: még csak tizennégy éves vagyok.

Na jó: jövőre már tizenöt.

De: akkor is…

Oké, oké: koromhoz képest fejlettnek számítok – már most túlléptem a gimin, és egyetemre járok −, de ugye, nem kell magyaráznom, hogy az értelmi felnőttség és az érzelmi felnőttség között mekkora szakadék tátong? Állítólag okos vagyok, ragyogó felfogású, különösen intelligens: meg ilyenek. De: a bennem lakozó gyermek gyakorta előnyomul, hogy uralkodni próbáljon az első lépteit próbálgató értelmi felnőtt fölött.

Pislogtam: hevesen ám!

– Rupi… mit néznek: ők??

A tenyérnyi monitoroktól és gombok, billentyűk százaitól zsúfolt, szűk helyiségben ugyanis oly közel hajolt a műszerpulthoz az egyik ismerős házőrző – Tapló −, hogy kopasz fejével eltakarta előlem: a lényeget.

– Mit bámul ez a: sütőtök fejű?!

– A K14-es monitort. Behozzam?

– Naná!

Egy tized pillanattal később a Főfigyi feszültséggel telt, szűk helyiségére rányomult: a K14-es kamera képe.

Hogy mit: láttam?

Óóóó, barátom, olyasmit, amit: eddig még sohasem!

De mégis: mit?

Elmondom: mit. Találgass!

A képernyőt hullámzó, rózsaszín tófelület töltötte be, egy függőleges vágat, kétoldalt sötét nádassal: egybeborult, sűrű, bronzvörös cserjékkel. A hasadék belseje szinte él: lüktet, hömpölyög. Sötétvörös, barnás dorongszerű valamik vergődnek körülötte: olyanok, akár egy óriási ember ujjai: látni a duzzadó ujjbegyeket alul, s fölötte a számszerűen fénylő, zöldre lakozott körömfelületeket. Ezek a gigászi ujjak fel és le járnak a rózsaszín hasadék mentén, beletúrnak a vöröses cserjékbe, a duzzadó, halovány partokat markolásszák: oly erővel, oly intenzitással, mintha darabokat akarnának kitépni belőlük. Aztán: elkalandoznak az ujjak. Jobbra: majd balra. A parti növényzet: harmattól csillog.

Ennyi a K14-ből: a kép visszaváltott a Főfigyire. – Tapló meg még két másik – akiket nem ismertem fel hátulról −, hevesen szedték a levegőt. Hallottam: visszafogott légzésüket. Hülyén vihogtak: még közelebb hajoltak a monitorhoz. El tudtam képzelni, ahogy kilógó nyelvük: szinte a képernyőt nyálazza.

De: mit látnak?? Mi a fenét: látnak?!

Hangosan is: feltettem ezt.

– Mit: bámulnak ezek?!

Rupert, a hűséges, szolgalelkű Rupert tényszerű közömbösséggel: válaszolt.

– Talán ezt: Mr. Ramory zöldre lakkozott körmű ujjait, amint egy női személy csupasz combjai között mozognak. Markolászó, dörzsölő, vakargató és simogató mozgásokat végeznek: szexuális ingerlés céljából.

Nem értettem. Vagy inkább: nem akartam érteni.

– Miiiiiiit?!… De hiszen ez a K14: Miss Arden lakosztálya!

– Igen: az. A combok és a borotválatlan szeméremtest tulajdonosa kétségkívül: Miss Arden.

– De ez: képtelenség! – hüledeztem. – Ez: nem lehet!

– Úgy tűnik: mégis – felelte Rupert közönyösen. – A tények ezek: Miss Arden és Mr. Ramory szexuális játékot játszanak. Eközben: mások titokban lesik őket. – Szinte gunyorosan: tette hozzá. – Többek között: mi is.

Szerettem volna visszakapcsolni a K14-es lakrész nappalijába, de nem volt merszem hozzá: reszketett mindkét kezem. És: mindkét térdem.

– És… – hebegtem céltalanul – …és… és: ki az a „Mr. Ramory”? Rupert felvilágosított:

– Mr. Drake Ramory: negyvenkét éves, hat láb és hét hüvelyk magas, háromszáz font testsúlyú, hímnemű, kreol. A Ház biztonsági alkalmazottja: az ön egyik testőre, akire ön a „Don…

– Donaldkacsa! – sziszegtem: indulatosan. Mindkét kezem: ökölbe szorult. – De az: nem lehet, hogy ő és Miss Arden…

– A jelek szerint: lehet.

– Kuss! – rivalltam rá: mérgesen. – Miss Arden: nem olyan nő! Ez: erőszak! Annak kell: lennie!

Rupert: flegmán bámult rám.

– Talán: igen – mondta. – Valóban: látható volt erőszakra utaló jel. A hölgy altesti fehérneműje: tépetten hevert a padlón. Valamint kettő darab blúzgomb: szintén letépve… Ámbár megjegyzem: mindez a szexuális előjáték eredménye is lehet.

– Elég! – sziszegtem: zaklatottan. – Kapcsolj vissza: a K14-re!

A Főfigyiben vihogó alakok helyén máris újra: az iménti kép jelent meg. Ám a bozontos, dús vénuszdomb csupán pár pillanatra villant be: kreol bőrű, erőteljes, izmos férfifar takarta el.

– Óóóó! – suttogtam csalódottan.

Nem is tudom: mitől voltam csalódottabb. Hogy: nem láthatom ismét Miss Arden legintimebb testrészét? Vagy: amiért így kell találnom őt, egy elhízott hústoronyhoz tapadva?

Azt hiszem: életemben most először lettem féltékeny. Mármint: a szónak ebben az értelmében.

Gyűlöltem Donaldkacsát: mert elvette tőlem, ami az enyém kellene legyen. És gyűlöltem Miss Ardent: mert másnak adta azt, amire én vágyakoztam.

Legszívesebben: zokogtam volna a csalódottságtól.

Közben a kép totálra váltott: láthattam őket.

Donaldkacsa és Miss Arden: jórészt csupaszon, hiányos öltözékben hevertek a kanapén. Ölelkeztek, csókolóztak: egymást markolászták, egymás ruhadarabjait ráncigálták.

Nem finomkodtak: reccsenve szakadt szét Miss Arden fehér melltartója. Kibuggyantak: hatalmas, hófehér mellei.

– Ez az: éppen – közölte önelégülten: Rupert. – Ez nem erőszak: csupán szexuális előjáték. Erről beszéltem: az imént…

Csaknem: felrúgtam!

– Ó, kussolj már: kussolj!

 

Úgy hiszem: itt a vége. Donaldkacsa: kezdi türelmét veszteni. Egyre ingerültebb: egyre baljóslatúbb. Már gyengülnek a pofonjai: kezd ráunni a kínzásomra. Már nem vacakol sokáig: velem.

– Miért csinálja: ezt?! – sikoltozom szinte öntudatlanul, miközben a sziszegő avarban fetrengek, és: fogadom a rúgások, ütlegek fokozatosan apadó özönét. – Tudom: miért! Azért mert: láttam önt… Miss Ardennel! Mindent: láttam! De: nem akartam! Sajnálom: hogy meglestem!

Abbamarad: a verés. Aztán: baljóslatú sziszegés.

– Meglestél?!… Láttál?! Engem?! Engem és Emmát?!

Fájdalmasan: zokogok. Válaszolni sem: merek. Donaldkacsa megdöbbenése: őszintének tűnik.

Ezek szerint: nem is tudta?! De akkor: miért…

 

21:20-04:16:2048

Miss Emma Ardent afféle bébiszitternek és korrepetitornak szerződtette mellém Apa másfél évvel ezelőtt: a váratlanul elhalálozott Mrs. Lingstrom helyére. Kezdetben benne is ugyanazt a kiállhatatlan, örökké morcos és elégedetlen, vén satrafát láttam, mint: a rigolyás és undok Mrs. Lingstromban. Az első évben tulajdonképpen nem is érzékeltem: a változást. Mrs. Lingstrom elhunyt, hála az égnek: de kaptam helyette egy újabb Mrs. Lingstromot. Mi: változott? Semmi. Azonban amikor férfiúi lényem bimbódzni kezdett, akaratlanul is más szemmel kezdtem bámulni: a „vén satrafára”. Első megállapításom ez volt: nem is annyira vén. A második: nem is annyira csúnya. A harmadik: bármennyire is titkolja, kimondottan nőies. A negyedik: ő az első hús-vér nő, aki izgalomba hozott és megnedvesítette száraz álmaimat…

És még ha nem lestem volna árgus szemekkel minden mozdulatát, amikor együtt voltunk, akkor is észleltem volna: a változást, ami ebben a nőben végbement. Talán én is változtam, s történhetett volna úgy: hogy csak én képzelem ezt az átalakulást. De nem: a nadrág helyett szoknya, az ajakbiggyesztés helyére kúszó mosoly, a szemekből sugárzó szigorúságot felváltó kedvesség és gyengédség nem az én képzeletem terméke volt. Miss Arden a szemem előtt változott csúf pondróból szépséges pillangóvá: ezt nem lehet tagadni.

Néha már úgy gondoltam: ez nem is ugyanaz a nő.

Miss Arden is meghalt, akárcsak Mrs. Lingstrom: és egy vadonatúj Miss Arden lépett a helyébe.

De nem: Miss Arden egyéniségének javarésze összetéveszthetetlenül megmaradt. Nem űrbéli idegenlények vették át a helyét: egyszerűen csak kivirult, nőiessége virágokba borult.

Azt hiszem: szerettem őt. Gyermeki vonzalommal: férfiúi vágyódással.

Ám a K14-es kamera képe sok mindent megváltoztatott bennem ezen a: vészterhes napon. Beismerem: így, közelről – mármint szuperközelből nézve – Miss Arden combjainak rejteke és könnyező szeméremajkai lenyűgöző hatást gyakoroltak rám.

S hogy miért nem ismertem fel elsőre: mit látok a monitoron?

Az oka: a bozont. Azokban a tiltott filmekben, amiket ifjabb koromban becserkésztem: csupasz vénuszdombok lankáit láthattam. Miss Arden altesti része viszont sűrű volt és bozontos: borotvát talán sosem látott.

Lenyűgözött: izgalomba hozott. Markoltam: az egyszemű kobrát a gatyámban. Hevesebben: lélegeztem.

– Értem én – mormolta: Rupert. – Most jön az: amiről nem beszélűnk senkinek. Ön: maszturbálni készül, Jeff úrfi…

– Rupi!

– Óhajtja, hogy nyújtsak én ehhez segítő kezet: mint a múlt évben?

– Ó: kussolj már!

Donaldkacsa: egy pillanatra oldalra hengeredett a ziháló nőről, és saját nadrágjával bajlódott. Nem vetette le a bő pantallót, csak letolta a térde alá, és: lerángatta az alsógatyáját is. Aztán rávetette magát a ziháló nőre, ajkait rácuppantotta a bal oldali kebel felmeredő bimbójára, és vaskos falloszát: a fehér női combok közé dörzsölte. Aztán odanyúlt, és szinte erővel tépte oldalra: az útjában lévő combokat.

Miss Arden: kurtán felsikkantott, teste ívbe görbült, és…

…egyszerűen lehajította magáról a százötven kilós férfit. Iszonyú erős: lehetett!

Donaldkacsa: seggre huppant a bordó szőnyegen, és úgy bámult fel a vékony nőre, mintha kísértetet látna.

– Elment az eszed?! – recsegte agresszíven. – Teljesen hülye vagy?!… Mi a tökömet művelsz, he?!

Miss Arden felült a kanapén, s bár egész testében reszketett, szorosan összezárta combjait: elzárta kincsesbarlangja bejáratát.

– Megmondtam, hogy nem! – suttogta kiszáradt torokkal, reszelősen. – Nem dughatsz meg! Még nem!

Donaldkacsa szemmel alig követhető mozdulattal termett talpon: irdatlan pocakja rengett, sötét kéjrúdja fel-le ingott. Megragadta a nő vállát, és megrázta: akár egy ebet.

– Elég már ebből a szarakodásból! – kiabálta: dühödten. – Meddig az anyád kínjáig akarod még a bolondját járatni velem?! He? Heee?! Meddig?!

– Megegyeztünk! – Pajzsként lökte maga elé ezt a szót: a nő. – Emlékezz! Megegyeztünk! Szeretkezhetünk, de csak akkor… hatolhatsz belém… amikor azt majd én…

– Leszarom! – hörögte Donaldkacsa: bíborba fancsalodó képpel. – Elegem van ebből a hülye szűzkurvás dumából, bébi! Most jó alaposan megduglak, akár tetszik, akár nem! – Röhögött. – És tetszeni fog, hidd el nekem!

Miss Arden: arca megkeményedett.

– Vámod kell még! – suttogta: határozottan. – Még nem kaphatsz meg… csak ha majd én is elérkezettnek látom az időt! És most én még nem akarom! Nem tudom megtenni! Érted?

– Nem, nem értem – recsegte a kreol. – Sohasem értettem!

– Tudod, hogy még szűz vagyok…

– Na és aztán?! Épp itt az ideje, hogy megszabadulj tőle! – emelte fel a hangját ismét Donaldkacsa. – Vagy mi a lófaszt akarsz?! He?! Hogy majd a sebész vegye el szikével… nyolcvanéves korodban?!

Miss Arden férfias vonásai megkeményedtek: a szeme villámlott.

– Takarodj! – sziszegte: akár egy lecsapni készülő kobra. – Csalódtam benned! Agresszív vagy és undorító! Nem is tudom, mit láttam benned! Menj el! Menj a francba!

Donaldkacsa azonban: nem hagyta ezt ennyiben. Röhögött: kíméletlenül.

– Azt hiszed, ilyen könnyen el tudsz küldeni engem, bébi? – csikorogta: gúnyosan. – Azt hiszed… – És itt az arca eltorzult, s kacsacsőrszerű ajkai közül fájdalmas nyögés csobbant elő. – Auhhf! Mi a tökömet…

A nő ujjai rászorultak a férfi előmeredő, sötét dorongjára: csavartak is azon vagy negyed fordulatnyit.

– Menj el! – sziszegte kimérten: Miss Arden. – Hagyj engem békén… örökre! Megértetted?!

Csavarás: újabb negyed fordulat.

– Uhh-auhhf… uhhf… –

– Takarodj a szobámból, különben letépem… lecsavarom, akár egy répát… és soha többé nem lesz mivel fajtalankodnod…

– Elment az… uhhf… eszed?!

– Épp most jött meg.

– De ha… nem akarod… csinálhatjuk úgy is… ahogy eddig… szoftosan, tudod… hogy megmaradjon… az a nyavalyás szűzhártyád…

– Nem! – szögezte le Miss Arden: határozottan. – Te és én soha többé nem csináljuk, sehogy! Már nem akarlak téged, Drake!

– De azt mondtad… szereted a csókjaimat!

– Már nem. – Megreszketett: miközben ezt mondta. – Kérlek… menj el… mert én…

– Akarsz engem! – sugallta diadalmasan: Donaldkacsa. – Látom a szemeden… a tested remegésén…

– Nem, nem…

– Csináljuk úgy, mint eddig! Bánom is én, őrizgesd csak a szüzességed, ha ennyire akarod… Jó lesz nekem úgy is, ha csak bekapod…

– Menj el! Kérlek! Kérlek, menj…

A nagydarab kreol: gyengéden lefejtette a női ujjakat vaskos falloszáról, rámászott az elerőtlenedő teremtésre, és elborította a fehér domborulatokat nyálas csókjaival, zöld körmű kezeivel a húsát markolászta.

Miss Arden: hangosan nyögött, sikkantgatott.

– Miért nem tépte le: neki?! – nyögtem: megbántottan. – Most: szenved! Miért nem: tépte le?!

– Mert: ő is akarja – szögezte le: Rupert. Nem! Nem! Nem!

– Nem akarhatja! Hiszen Donaldkacsa: ostoba, érzéketlen bunkó! Hiszen mondta neki: menjen el!

– A női nem: igent jelent.

– De hiszen… ó, nem, nem… Könyörgöm: miért engedi?!

– Mert ő is akarja: Miss Arden.

– Dehogy! – tiltakoztam. – Ez: nem lehet!

– Bonyolult lélek: minden nő – magyarázta: Rupert. – A férfi: nem értheti. Mint ahogy nem értem: én magam sem. Ám a tapasztalat megtanított: néha önmagát sem érti a nő. Önmaga ellen cselekszik: nem tudja, miért. Az ösztönei: azok diktálják.

Néztem, ahogy összeforr a testük: vadul csókolóztak. Rupertnek valahol igaza lehetett: a női „nem” igent jelent Kétségkívül: Miss Arden akarta ezt. Ha nem akarta volna: letépi a kreol macsó dákóját. Vagy: lerúgja magáról, ismét. Miss Arden azonban: nem tépett le semmit, nem rúgott le senkit. Alávetette magát: a dagadt férfitest uralmának.

És én még: most sem tudtam elfogadni ezt.

– De hiszen: megmondta világosan… ő nem akarja…

– A deflorációt: azt nem akarja – világosított fel: inasom. – Őrzi a szüzességét: oka lehet rá. Bár én: nem tudom, mi az. Ám a testével nem bír: legyőzte a vágy.

– Most megkapod, te fehérmájú ringyó! – hörögte Donaldkacsa, és tépte-marta: Miss Ardent. – Megkapod, amire vágysz, ne félj! Te… te utolsó cafat!

– Ne nevezz így! – sikoltotta: Miss Arden. Aztán változtatott: – Igen! Igen… nevezz így! Mondj ilyeneket! Beszélj csúnyán… te förtelmes állat!

És: Donaldkacsát nem kellett biztatni. Mondott: ennél még sokkal különbeket is. És Miss Arden: egyre kevésbé tiltakozott. Sőt: elismételte a csúf szavakat a férfi után…

– Igen! Cafka vagyok! Büdös ringyó vagyok… hahh… gyalázatos, utolsó mocsok vagyok… kéjvágyó szutyok… óh, igen… az vagyok… Jézus Krisztus, irgalmazz!…

Ne! Ne! Ne!

Még a szemem is behunytam: nem akartam látni, mi történik.

– Csókolóznak – tudósított Rupert.

Majdnem felrúgtam.

Erőt kellett venni magamon, hogy ki tudjam nyitni: a szemem. Aztán csak álltam dermedten, és bámultam: mi történik. A kamera mozgott: követte az eseményeket. A tudatom mélyén ebből arra következtettem, hogy rajtam és Ruperten kívül van még érdeklődő szemlélője az eseményeknek: Tapló, a ház másik biztonsági embere, meg az a két másik.

Donaldkacsa és Miss Arden: összeforrtak. Csókolóztak, marták, tépték egymást: összevissza hengergőztek az ágyon. Aztán a nő feje lejjebb vándorolt: a kreol testén…

– Orális szex – közölte Rupert: szenvtelenül. – Ez: korhatáros. Átkapcsolok: másik kamerára, Jeff úrfi.

Én azonban: nem engedtem. Végignéztem. Mindent: láttam. Mindent!!!

 

Könnyeimen át is látom: Donaldkacsa töprengve bámul rám. Gyűlöl: engem. Legszívesebben rálépne a gigámra, és széttaposná: mint egy füstölgő cigarettacsikket.

Hát igen: van oka gyűlölni. Amióta csak az eszemet tudom: megkeserítettem az életét. Szórakoztatónak találtam, hogy bosszantsam: ezt a csámpás, hebegő hústornyot. Akadtak kisebb-nagyobb dolgok…

…de a legdurvább az volt, amikor: belepisiltem a sörébe. Ő pedig: gyanútlanul megitta. Persze rájött: mi az ábra. Akkor kis híján kitekerte a nyakam: Tapló fogta le. Apa majdnem kirúgta mindkettejüket, aztán a végén: én kaptam szobafogságot. Tapló és Donaldkacsa pedig egy-egy zsíros csekket kaptak, s végül a Házban maradtak. Ám attól kezdve: Donaldkacsa villogó szemmel bámult rám, s mindig megszagolta a sörét, mielőtt beleivott volna…

Most pedig itt heverek az avarban, távol Apától, messze a biztonságtól: kiszolgáltatva ennek az orálisan közösülő, nyelves bikának.

– Sajnálom! – nyöszörgőm. – Kérem: kérem, Mr. Ramory… legyen irgalmas hozzám! Én csak: egy hülye kiskölyök vagyok! Egy elkényeztetett: ostoba taknyos! Megbántam mindent, amit: ön ellen elkövettem! Kérem: bocsásson meg nekem! – Keservesen zokogok. Könnyeim ráfolynak: az orromból szivárgó vérre. – Én csak egy: felelőtlen kamasz vagyok! Tizennégy… tizen…

Áll fölöttem szótlanul, és komoran bámul: rám. Könnyeimen keresztül is látom ám: mindkét keze ökölben. Nem fogom megélni a tizenötöt. De: még a napnyugtát sem.

Elönt a végső kétségbeesés: kiabálni kezdek.

– Nem akartam! Esküszöm: nem akartam!… Mindent: megbántam! Bocsánatot: kérek! Bocsásson: meg! – Hüpp-hüpp, őszintén sírok ám: nem csak játszom. – Soha többé: soha… nem hugyozok még egyszer a sörébe!

Vad mordulás: talán kár volt erre emlékeztetni. De most már nem bírom: visszatartani.

– És a hamburgerébe… se teszek többé: svábbogarat…

– Micsoda-aaa-aaaa?! Hoppsz! Erről: sem tudott.

– Soha többé! – kiabálom: akár egy eszement. – És gilisztát se: a hot-dogba! Meg százlábút… nem: többé azt sem! És azt is bánom, hogy belefújtam az orrfikát: a sztracsatellás fagyijába!… Mindenért: bocsánatot kérek! A pizzákért… a rajzszögekért… a ragasztóért… meg hogy többször is beleköptem: a habos cappuccinójába… Tényleg: megbántam!

Így belegondolva: szemét kis tetűláda vagyok! Ha velem szarozik így valaki: én is kiviszem az erdőbe sétálni…

Donaldkacsa: döbbenten mered rám. Arckifejezéséből ítélve sok-sok újdonságot hallott tőlem: az imént. Nem tudott a gilisztás hot-dogokról, a svábbogaras cheeseburgerekröl, a turhás cappuccinókról: semmiről.

De: ha nem ezek miatt…

…akkor miért hozott ide? Miért: rugdos? Miért: gyötör?!

– Azért: amit láttam! – zokogom: választ adva saját kérdéseimre. – Ugye?! Ugye, ugye azért: amit aznap este láttam?!

Sandán hunyorít: rám. Szinte: megértően. Szinte elnézést kérőén azért, mert meg fogja tenni azt, amit: meg kell tennie. Felpillant a bíborvörös napra, aztán: a zakója alá nyúl. Oda: ahol a stukkerét tartja.

 

22:45-04:16:2048

Hogy: mit láttam?

Olyasmit: amit még most sem értek igazán. De nem a mocskos oda-vissza orális szexre gondolok: azt értem. Donaldkacsa és Miss Arden szexuális együttléte: állati volt és felkavaró. Ám ezen a napon: mégsem ez volt az, ami leginkább sokkolt…

Néztem: őket. Néztem Miss Arden széthulló kontyát: mint libeg fel és le végeérhetetlen időn át a hangosan hörgő kreol férfi pocakjánál. Aztán néztem Donaldkacsát: miként nyomul be dinnyényi feje a fehér és puha combok közé, hogy leffegő nyelvével nyálzuhatagot zúdítson a nő vénuszdzsungelére. Aztán mindketten ziháltak, érthetetlen ostobaságokat suttogtak – nyálas, cuppogó csókokba fojtva a szóvégeket −, s visszamásztak a kanapéra. Úgy hittem: ezzel vége. De nem: Donaldkacsa nem elégedett meg ennyivel. Most ő feküdt hanyatt: s Miss Arden feje vándorolt ismét az ágyéka irányába. Ebből a szögből jobban lehetett látni, mi történik: mint az előbb.

Ez már sok volt nekem: nem bírtam nézni.

– Kapcsolj el! – nyögtem inasomnak. – Bárhová! Bárhová…

Rupert képet váltott: a Főfigyit hozta be. Még mindig hárman tolongtak a szűk helyiségben: Tapló, meg még az a két másik széltoló a ház biztonsági személyzetéből. Immár felismertem őket is: bár velük alig-alig találkoztam. De azért ők is kaptak tőlem szép becenevet: Batman és Robin. Csak mindig elfelejtettem: melyikük melyik. De most tök fölösleges is lett volna különbséget tenni, hiszen mindketten úgy tapadtak a monitorra: mintha ikrek lennének. Tapló pedig hátradőlt a székében, és pöfékelve szivarozott, oly elégedetten, mintha őelőtte térdelne ott: az én kedvenc bébiszitterem.

Fölöttébb élvezték: a látványosságot. Mi több, durva megjegyzéseket tettek, és fogadásokat kötöttek: szerencsés társuk teljesítményére. Jól behergelték magukat: végül már százdolcsis tétekkel dobálóztak…

– Cseszd meg, Tray! – dörmögte végül Batman (vagy Robin?) kelletlenül. – Mingyá’ vissza köll mennünk! Idő van, wazze!

Társa azonban: elhessegette.

– Én ezt a csajt itt nem hagyom, ecsém! Tudnom kell, mi nála a menő… érted… hogyha majd holnap én mászok rá… höhö-hö… – Röhögött. Mondani akart még valamit, de: nem tudta megformálni a szavakat. Emiatt: még jobban röhögött.

Társa azonban: nem hagyta annyiban.

– Az’istenit! Le köll mennünk, tesó, wazze! Látnunk köll, mi az ábra odalenn.

– Ugyan, mi lenne? – vetette oda Tapló: két elégedett füstpamacs közben. – Azt hiszed, tán megszöknek?

– Azt nem hiszem. De meg köll néznünk… rendben van a hőmérséklet, meg az izé… tudod…

– Ne legyél már ennyire besózva! – förmedt rá: Tapló. – Nézzed inkább Drakót, és tanulj tőle!

– De menni köll, wazze…

Tapló kezelésbe vette a műszerpultot, és pár kattintás után közelebb rántotta a toporgó fickót: az egyik monitorhoz.

– Lessed akkor, wazze! – Roppant diadalmasan csengett: a hangja. – Itt van minden adat, nem kell a lépcsőket tapodni!

Erre már én is leküzdöttem: az émelygésemet. Mondhatni: lecsaptam a lehetőségre, mint gyöngytyúk a langy takonyra.

Miss Arden és Donaldkacsa verejtékben lubickoló kettőse villámgyorsan: a múltba alkonyult.

– Rupp: menjél rá! Gyorsan: gyorsan! Még! Méééég!… Add be: azt a monitort!

– AzA8-ast?

– Mittudomén! Azt: amit az az alak bámul!

– A8-as.

Már: adta is. Komputerem kijelzőjét betöltötte: az a látvány, amire az imént megpróbáltam ráközelíteni a Főfigyiben. Persze, nem tudhattam biztosan: a Ház mely részét látom…

…de akár az életemet is fel mertem volna tenni arra, hogy: az Alagsorra nyílik betekintésem. Az Alagsorra: Apa Szupertitkos Laboratóriumába.

Most: először életemben!

Amióta az eszemet tudom: kedvemre járkálhattam a Wilmington Ház bármely szárnyában, bármelyik szobájában, bármelyik folyosóján, bármelyik raktárában. Egyetlen helyiséget sem zártak előttem: sem a földszinten, sem az emeleteken, sem a padlásrészen. Oda mentem: ahová akartam. Ha éppen nem folyt titkos megbeszélés: bemehettem akár Apa bármelyik tárgyalójába vagy dolgozószobájába is. Vagy ha úgy tartotta kedvem: Anya budoárjainak és szalonjainak útvesztőjében bújócskázhattam Ruperttel, vagy a személyzet más tagjával. Ha nem szórtam szét a fontos iratokat és nem törtem el semmilyen drága pacsulit: senki nem szólt rám…

Egy valahova azonban nem léphettem be soha: az Alagsorban lévő, vaskos vasajtón túlra – Apa Laboratóriumába.

Épeszű kölyök nem is vágyott volna oda: engem azonban évek óta piszkált a dolog, és rettentően sértette az önérzetemet ez a kirekesztés. Ám bárhogy próbálkoztam is: nem hogy a vasajtón nem jutottam át, de az őrök még a közeléből is elhajtottak. Igyekeztem én a legkülönbözőbb módokon bekukkantani a titkok ezen birodalmába, de: kudarcot vallott minden próbálkozásom. A biztonsági rendszernek erre a részére még Rupert segítségével sem sikerült rácsatlakoznom: soha. Elég rosszul hatottak ifjúi lelkemre ezek a kudarcélmények: nem csoda hát, hogy már évekkel ezelőtt feladtam a próbálkozást, és úgy tettem, mintha az alagsori laboratórium nem is létezne. Néha-néha persze elkapott a felfedezési láz, és: élénk fantáziám a legkülönbözőbb lényekkel népesítette be azt a titokzatos helyet. A sok-sok fantáziálgatás eredményeképpen végül is abban maradtam magammal, hogy: űrből jött, idegen lényeket tartunk fogva ott, s szupertitkos kísérleteket végzünk rajtuk, hogy kifürkésszük legféltettebb titkaikat. Bár persze tudtam, hogy ez infantilis butaság, ezzel legalább magyarázatot tudtam adni sok mindenre: a fokozott biztonságra, a példátlan titkolódzásra és Apa gazdagságának eredetére.

S hogy miből gondoltam: hogy őriznek ott valakit vagy valamit? Abból: hogy annak az alagsori helyiségnek sokkal inkább börtön-jellege volt, mintsem laboratóriumi. Őrizték, gondosan – de még menynyire gondosan −, ám szinte soha senki nem lépett be oda. Kijönni meg: aztán pláne nem jött ki senki.

Apa Szupertitkos Laboratóriuma: mi? Hah! Apa még csak véletlenül sem ment le soha: az Alagsorba! Még csak: meg se közelítette. Soha! Soha!

Miféle laboratórium az: amiben nem dolgoznak?! Miféle hely az: ahová nem lép be a tulajdonosa?! És miféle hely az: aminek az energiafogyasztása háromszor akkora, mint a teljes Wilmington Ház többi részéé együttesen?

Mert ha be nem is juthattam, azért: végeztem mindenféle apró kutatgatásokat…

Az Alagsor: Apa Szupertitkos Laboratóriuma – ahol félig feltrancsírozott, lefagyasztott űr lényeket tartunk fogva!

Most, hogy végre bepillanthattam a titkok kamarájába, valósággal: fojtogatott az izgalom.

És dühített, hogy: jóformán semmit sem láttam. Csak homályt.

– Gyerünk, Rupp: gyerünk! Menj rá: még jobban! Hadd lássak már: valamit!

– Figyelmeztetnem kell: önt, Jeff úrfi…

– Hagyd a hülye dumát: szilikonfej! Látni akarom: mutasd!

– Épp: ezt mondom, úrfi. Ha átveszem a biztonsági kamera irányítását, észlelni fogják ott: azok az emberek.

Így viszont: semmit sem látok. És lehet, hogy pár perc múlva már odalesz a kedvező alkalom: és nem tér vissza soha többé.

– Leszarom! – sziszegtem: ellentmondást nem tűrően. – Látni akarom: mi van ott! Csináld!

Rupert rámászott a rendszerre: a kamerakép meglódult. Mint ahogy: az én szívem is. Meglódult: kalimpált. Csaknem kiugrott: a torkomon

– Hah! Hah… Ott: ott!

Kanyargó fém– és üvegcsövek átláthatatlan szövevényében masszív, ládaszerű alkotmányok – koporsók vagy szarkofágok?.– sorakoztak egymás mellett: a távolabbi falnál hömpölygő, opálos ködben. A csövek java részét kékes-zöld dér lepte, a kiszögellésekről gyémántként csillogó jégcsapok függtek, lila energia-kisülések sercegtek bele: a homályba. A szarkofágok fölött deres ónixtáblákon színes kijelzők pislákoltak: kétakós infúziós tartályokból vérvörös folyadék csöpögött.

– Jóságos ég! – leheltem döbbenten: megigézetten. – Pont: mint a Mátrix-13-ban…

A századfordulós Mátrix-ciklus trivid remake-je a kedvenc filmjeim közé tartozott: de sosem akartam volna látni azt a világot a valóságban.

Rupert meg: közelített eközben. A kamera bepozícionált az egyik szarkofág fölé, és az opálos fény: sima üvegfelületen csillant. Először csak a kamera tükröződését láttam, ám ahogy az továbbmozdult, képernyőmön kirajzolódott: egy…

– Jóságos ég! – ismételtem. – Tényleg: minta…

Emberi alak feküdt abban a szarkofágban: mozdulatlanul. Élő-e avagy holt, ezt lehetetlen volt megállapítani: ebben a bizonytalan fényben. Ám megláttam az arcát, és kétszeresen is úgy éreztem, mintha én magam feküdnék: abban az üveglappal fedett, masszív fémládában.

Kétszeresen: ezt mondom.

Mert hogy megfagytam szinte egész testemben, akárha ott hevertem volna: abban az istentelen dermedésben. Meg azért is, mert: önmagamat láttam ott.

Én hevertem a szélső szarkofágban: én, Jeff, személyesen.

Elérkezik az a pont, amikor megértem: sírással, zokogással, vergődéssel, hisztizéssel nem jutok semmire. Meg: másképp sem. Mégsem tudom: feladni.

 

– Apa nem hagyja ezt: annyiban! – sziszegem. – Bujkálnod kell majd életed végéig… de ő: a föld alatt is megtalál… és akkor… akkor… te sem várhatsz: irgalmat!

Csak most konstatálom: kétségbeesett dühömben tegezésre váltottam az imént. Nem is észleli.

– Kelj fel! – mondja: Donaldkacsa. – Eleget pihentél!

Heverek tovább a mocsokban: nem próbálok feltápászkodni.

Azért sem!

Maradok a tegezésnél: csak azért is!

– Tapodtat: sem megyek… Ölj meg: itt!

– Ha ez a vágyad. – Keze még mindig: a zakója takarásában matat. Vagy nem boldogul, vagy: szándékosan húzza az én idegeimet.

Megmakacsolom: magam.

– Most lelősz: ugye?

Ingatja: a fejét.

– Nem, dehogy…

Nem hiszek: neki.

– Miért: hazudsz?! Tudom: lelősz! Golyót eresztesz: a fejembe… meg: a szívembe…

– Nem, ha mondom – bizonygatja: sunyi képpel. És tényleg nem a stukkerét húzza elő a zakója alól: hanem egy széles pengéjű kommandóstőrt. Rám kacsint. – Ezzel élvezetesebb…

Elmegy a fejemből: a valóság. Nem tudom, mit teszek: szaladnak köröttem a fák, tocsog a víz a puha zsombékok között, kezem és lábam posványba csusszan, langymeleg sár fröccsen az arcomba. Eszetlenül sivítva, négykézláb iszkolok: mint disznó a böllér elől.

Ő megjön utánam: tempósan, kérlelhetetlenül.

 

22:52-04:16:2048 ,

Rupert átpozícionálta a kamerát: a következő szarkofágra. Ott feküdtem: abban is. És: a harmadikban is. És: a negyedikben is.

Kétségkívül én hevertem mindegyikben: megismertem magam. Mintha: tükörbe bámultam volna. Jobb szemem fölött ritkás a szemöldök születésem óta, s a halántékomnál: ott az anyajegyem.

Én vagyok az: én fekszem mindegyik szarkofágban!

Nem: nem mindegyikben.

Az ötödik szarkofágban: nem feküdt senki. És: a hatodikban sem. Ez az utolsó kettő: üres. A masszív fémládák üresen tátongtak: élettelenül lógtak belőlük a csövek, nem csorgott le vörös folyadék az infúziós tartályaikból, nem villogtak kijelzők a deres ónixtábláikon.

Én soha de soha nem léphettem be a Vasajtón túlra, elvileg soha de soha: nem járhattam még itt…

…mégis valami megmagyarázhatatlan, szörnyű bizonyossággal tudtam: miért üres az a két szarkofág. Én feküdtem az egyikben: valaha. Mikor? Talán még azelőtt, hogy: megszülettem…

Csak bámultam, bámultam az üres ládákra mozdulatlanul, és hosszú percekig még csak: nem is pislogtam. Egy időre még a szívdobogásom is: abbamaradt. Legalábbis: így hittem. Bár szinte biztos, hogy dobogott eközben a szívem, és a szemhéjaim is le-lecsukódtak: csak éppen nem érzékeltem.

Aztán kifutott a kép a monitoromról, és: csaknem belesüketültem az éter sercegésébe, szívdobogásom dobhártyazúzó dörömbölésébe.

– Rájöttek: természetesen – kommentálta: Rupert.

Én még ekkor sem bírtam szabadulni: a látvány hatása alól.

– A Főfigyit! – suttogtam. – Vissza: a Főfigyibe! Színes csíkok kavalkádja: a képernyő villogása. És: ennyi.

– Lezárva: minden kapcsolat – recsegte az inasom: készségesen. – Hozzáférés: megtagadva. – Rám villantotta: szokásos rutinmosolyát. – Jeff úrfi, én figyelmeztettem önt, és most ez történt: felfedeztek és beazonosítottak. Tudják, hogy: behatoltunk a rendszerbe. Tudják, hogy: benéztünk az alagsori laboratóriumba. És már: jönnek is! – Komikusan forgatta: szemét. – Elkapnak: bennünket! Nekünk: végünk!

– Nekünk? – Rettegtem. Csaknem összepisiltem magam: a félelemtől és a még mindig leküzdhetetlen döbbenettől. A fejemet ingattam. – Nem nekünk… – Sóhajtottam. – Tényleg nagyon sajnálom: Rupi, öregfiú… Ne haragudj!

Tudta, mire készülök: mégsem próbálta megakadályozni. No persze: nem is állt volna módjában. De ő: még csak nem is tiltakozott.

Kirángattam az US2-es túlsó végét a komputerből, és: tétovázás nélkül rácsatlakoztattam a holovetítő tápegységére. Aztán bekapcsoltam: feltekertem maximumig.

Halk pukkanás: majd pedig olyasféle zörgés és csörgés hallatszott a hátam mögül, mint amikor hatévesen „játszásiból” beledobtam Apa aranyóráját Anya gyümölcsmixerébe. Rupert nem adott ki semmi más hangot, össze sem omlott, csak állt ott, a szoba közepén a komputerasztal mellett: akár egy megroggyant szobor. Én meg nem bírtam az arcába nézni: rettegtem attól a kifejezéstől, amely a szemében megmaradt.

Reszkető kézzel kicibáltam oldalából az US2-est, és ostoba módon megfeledkezve arról, hogy a zsinór másig vége még mindig a hologép tápegységében van: csaknem halálos áramütésre ítéltem önmagamat is.

De: ez sem érdekelt. Elhajítottam a vezetéket, gyors mozdulatokkal lecsattintottam az összes ON-kapcsolót, aztán már be is másztam a Rókalyukba, és: behúztam magam után az ajtaját. A Rókalyuk valójában egy régi alkóv volt, amit régebben: gardróbként használtak. Később pedig valami okból: lezárták egy farostlemez lappal. Én pedig gyerekkoromban megtaláltam, és kineveztem Rókalyuknak: mindig ide bújtam a büntetés elől, ha valami rosszaságot csináltam.

Azt hiszem: ez alkalommal túltettem minden eddigi önmagámon…

Ostoba, rettegő, kispöcsként viselkedtem: fogalmam sem volt arról, mit cselekszem. Csupán egyvalamit tudtam: valami nagyon-nagyon rosszat követtem el, valami visszafordíthatatlant.

Úgy éreztem: megőrjít, szétvet a bűntudat!

Reszketve összegömbölyödtem a sötétben, és mindkét kezemet a fülemre tapasztottam, hogy: ne halljam a felfelé igyekvő biztonsági emberek lábának tompa dobogását. Ám hiába védekeztem így: testem érzékelte az ütemes rezgéseket, s még inkább felfokozta hidegrázásos remegésemet. Behunyt szemmel, fojtottan, hisztérikusan zokogtam, s hogy ne áruljam el magam e hangokkal: a fülem helyett a számhoz szorítottam mindkét öklömet.

Aztán: megszűnt körülöttem a világ. Hallottam a hangokat, a dobogást, a szitkozódást, a zörgést, a csattogást, de nem akartam – NEM, NEM, NEM bírtam – elképzelni: mi történik a Rókalyukon kívül.

Aztán elcsitult a nyüzsgés: és én kezdtem visszatérni a valóságba. Immár tudtam, hogy hol vagyok, tudtam, hogy még mindig reszketek, s azt is érzékeltem, hogy a számban van mindkét hüvelykujjam: szopom őket, mint egykor, amikor elvették tőlem a cumit.

Ó, Anya: mennyire haragudott érte!

De Anya: most nem volt itt. És én: nem vettem ki a számból az ujjaimat. Még mindig képtelen voltam: mozdulni. Még mindig képtelen voltam felfogni: mit tettem. Agyam ciklikus pörgésbe kezdett, és újra meg újra messzire hajította a közeledő felismerést, mielőtt felfoghattam volna: a jelentését.

Egyszerűen: nem bírtam tudomást venni róla!

De a lelkem mélyén tudtam: megöltem Rupertet! Véglegesen! Visszavonhatatlanul. Megöltem őt: Rupit!

Az én hűséges, engedelmes: Rupimat!

Megöltem!

Arra, hogy miért tettem ezt: nem emlékeztem ekkor. Rupertre pedig nem bírtam: rágondolni. Ott hevertem a feneketlen sötétség szélén, s csak egy valami bírt visszatartani a zuhanástól: egy rózsaszínes, függőleges vágat, bozontos parttal, hófehér, izmos combokkal…

Ezt láttam csak: semmi mást. Miss Arden vaginája lüktetett az agyamban végtelenített ciklusban: hallójárataimban visszhangzott súlyos, fel-felgyorsuló légzése, szuszogása valósággal égette a bőrömet.

Semmi más: nem létezett.

 

Úszni próbáltam az imént, de: nem ment. Eszelős menekülésem belevitt: a mocsárba. Most süllyedek: a sárpofa rácuppant a lábamra, s lefelé húz kérlelhetetlenül, mint ahogy a patkánycsapda vonszolta végig Rupertet régi szobám padlóján. Ám én nem számíthatok arra, hogy végül a falnak csapódok, és: kiszabadulok. Itt nincs fal: csupán a mélység.

Képzelem: ugyanolyan komikusan csapkodok, salapálok a tagjaimmal, mint Rupert szokott. Ám én: nem mulattatok ezzel senkit. Az iszap beburkol: húz lefelé. Még csak derékig ér, de tudom ám: percek kérdése, s a latyak az orrlikaimba hatol.

Meg fogok halni: megfulladok.

Eszemmel tudom: csapkodni e helyzetben nem kellene. Csak meggyorsítja: süllyedésemet. De ki lenne képes nyugodtan, mozdulatlanul kivárni, míg lesüllyed: a pokoli fuldoklásba? Én: nem. Már nem kiabálok, nem sikoltozok: hisztérikusan zihálok és csapkodok. És persze: süllyedek.

Donaldkacsa: rohadt dühös. Na ja: nem tudta megcsurrantani a véremet a bazi nagy késével.

Hagyott: eliszkolni. Most meg már nem mer a közelembe jönni: fél, hogy rácuppannak az iszapagyarak az ő bokájára is.

Már fulladok: jönnek a végső látomások…

 

14:45-04:27:2048

Hastings doktor megállapította, hogy nincs különösebb bajom: csak sokkot kaptam. Gyógyszereket adott, sok pihenést javasolt, s a lelkére kötötte Apának, hogy hagyjanak békén: ne faggassanak, és ha lehet, ne emlegessék előttem a történteket.

Így hát: magamra maradhattam, és a szobám csendességében olvasgathattam, tanulhattam, nagyokat sétálhattam a kertben és kesereghettem kedvenc inasom elvesztése miatt. Bár Rupert csupán egy szintetikus lény volt – egy android beépített reakciókkal és művi érzelmekkel −, én mégis úgy éreztem: barátot veszítettem el. A családunknál szolgált már azóta, hogy: megtettem első lépéseimet.

És most: megöltem!

Ostobán, infantilis módon, páni félelmemben – mert rettegtem szembenézni Apával: nem volt merszem vállalni tettem következményeit. Egy pisis gyermek védelmi reakciója: másra kenni a bajt; nem nézni, miféle veszteséget okozunk, csak menekülni, menekülni, menekülni a várható felelősségre vonás elől. Gyermeki félelem, lélekfaló bűntudat, ösztönös reakció: a legcsekélyebb mérlegelés nélkül.

Úgymond, gyerekzseni vagyok: tizennégy évesen már egyetemre járok, tízjegyű számokat osztok és szorzok fejben, kiemelkedő a kreativitásom, a logikám, a helyzetmegoldó képességem…

…de akkor is…

…én csupán egy éretlen kölyök vagyok: szánalmas, sajnálatra méltó, érzelmileg labilis gyermek.

Egy felnőtt sosem tenne ilyet: nem ölné meg a barátját, hogy fedezze helytelen cselekedetét…

De én még: nem vagyok felnőtt. Gyerek vagyok: ostoba tacskó!

Gyilkos!

Megöltem: Rupertet!

Megöltem őt…

…

Rupert persze még azon a héten visszatért. Vagyis hát nem ő, hanem a teste: fém alkatrészek, műanyagok, szilikonok, mikro- és nanochipek, genetikailag módosított emberi- és sertésszövetek halmaza. Mindez visszatért: Rupert azonban hiányzott belőle.

Büszkén mondták: sikerült lementeniük az emlékeit, a motivációit, s mindazt a sok-sok információt és „beidegződést”, melyeket önfejlesztő rutinjaival sajátított el annyi éven át. Büszkén mondták: semmi nem változik.

Ám én tudtam: ez a Rupert nem az én Rupertem. Az én Rupertemet megöltem, és egy új, idegen Rupertet kaptam helyette. Ez lett az én büntetésem.

…

Egy androidot „megölni”: nem bűn. Nem tiltja semmiféle törvény. A tulajdonosának jogában áll azt tenni vele, amit akar: elronthatja, felrobbanthatja, lefagyaszthatja, lassú tűzön elolvaszthatja. Nem több ez, mint összetörni egy trivid készüléket. Vagy falhoz vágni egy képtelefont.

Van egy úgynevezett Android Törvény. Ám az nem az androidot, hanem a tulajdonost és annak embertársait védi. Törvénytelen: az androidot perverziókra kényszeríteni, általuk más embereknek kárt okozni, ilyesmi. (Lásd: Asimov Robottörvényei.) E törvény szellemében tilos: az android államilag szabályozott és lepecsételt alaprutinjait módosítani, azon bármiféle törvényellenes változtatást eszközölni…

De NEM TILOS: az androidot üzemképtelen állapotba hozni, úgymond megölni.

Törvényt nem sértettem: mégis gyilkos vagyok. Annak érzem magam.

Megöltem: Rupertet!

…

Az elkövetkező napokban persze mindent elkövettem, hogy: visszahozzam őt. Vagy legalábbis: létének illúzióját. Ám minden kísérletem kudarcot vallott: képtelen voltam megismételni azon változtatásokat az Új Ruperten, amit egykor az eredetin tettem. A szervizben Rupert számos főegységét kicserélték: az Android Törvénynek megfelelő, legmodernebb nanochipeket építették belé. A gond ott kezdődött, hogy az US2-es csatlakozását kiiktatták, s az első napokban az okozta a legnagyobb fejtörést: miként csatlakoztassam a régi gépemhez. (Az új gépemhez eleve nem csatlakoztathattam: a biztonsági rutinok miatt.) Aztán: ezt megoldottam. Majd pedig két napon, két éjszakán át alig aludtam: egy furmányos konvertáló programot írtam gépi kódban, hogy kijátsszam a biztonsági modulokat. De már az első próbáknál kiderült, hogy hiába feszítettem túl magam: a modern védelmi rendszer úgy kivágott Új Rupertből, mint macskát a korpásból…

Lüktetett a vér a halántékomon: feltüzelt minden efféle kihívás. Tudtam: kemény munkával képes lennék én áthatolni ezen a védelmi rendszeren is…

…de nem így!

Elzárva mindentől, elzárva a külvilágtól, elvágva a barátoktól, a világhálótól esélyem sem volt: megszerezni a szükséges alapokat és leírásokat, amikből kiindulhatnék. Nem álltak rendelkezésemre a megfelelő információk, az állami kódok, a jelszó-fejtő rutinok: nem volt a kezemben semmi. Nagyjából annyi esélyem lehetett volna, mint: született világtalannak szivárványt festeni.

Hat nap után: feladtam. Elfogadtam a tényt: Rupert nincs többé. Én: öltem meg.

 

Donaldkacsa: összevissza rohangál a zsombékos latyakban, és olyan átkokat szór a fejemre, melyeknek felét sem értem.

Nem mintha egyáltalán figyelnék: a szavaira. Egy krokodil lebeg felém: ugyanis.

Még józan elmével is nehéz lenne eldönteni: melyik a kellemesebb halál? Elsüllyedni: fuldoklani? Vagy élve szétmarcangolódni: a rettenetes agyarak között?

A döntés: nem enyém.

És tulajdonképpen nincs is döntéskényszer: csupán egy fatörzs az, amit az imént krokodilnak hittem.

Donaldkacsa végül is mégiscsak használhatta széles pengéjű tőrét: míg én a krokodil-fatörzzsel szemeztem, elnyiszált valami cserjét. Felém csapkod: vele.

El akar verni: ezzel a husánggal? Ha már késsel nem sikerült, ő akar beleverni: az iszapba?

Vállamon, arcomon, fejemen csattannak: az ütések. Azt hiszi: árthat ezzel? Ó, nem: immár nem. Feladom: behunyom a szemem, széttárom a karom, engedem süllyedni a testem.

A latyak: már a nyakamat nyalogatja. Langy nyelve felszökken pelyhedző államra, csókot cuppant: vérző ajkam mindkét sarkára.

Az iszap szeret engem: kebelére von. Beburkol langy, puha karjaival: osztozunk a közös gyönyörben…

 

16:50-05:08:2048

Keserves sietséggel szökkentek tova a napok: pedig nem csináltam semmit. Aludtam, felkeltem, olvastam, filmet néztem, négyszer vagy ötször ettem, a parkban sétáltam, úsztam, a felhőkben gyönyörködtem, a falon túli világról álmodoztam, kitörésről, szökésről fantáziáltam, aztán: ismét aludtam. Álmodni?

Nem: azt hiszem, nem álmodtam.

Apa: bejött hozzám néha. Közhelyeket beszélt: nekem. Kérdéseket erőlködött ki magából: én pedig kipréseltem az érdektelen válaszokat Szemben ültünk egymással: szavai mégis ellebegtek a vállam fölött. Szerintem: nem hozzám beszélt. Szerintem: ő maga sem tudta, kihez. Elcsíptem egy-egy részletet a bal vagy a jobb fülemmel: aztán reagáltam. Ő is: reagált. Társalogtunk: de közben egyikünk sem volt jelen.

Azt mindenesetre megtudtam, hogy Anya: ismét elment Guccihoz vásárolni. De most nem Manhattanbe: Rómába.

– Pár hét csupán, Jeff – magyarázta Apa: kedélyes ottsemlevéssel. – Maximum két hónap. Tudod, végig akarja látogatni az európai rokonait… de aztán majd visszatér hozzád.

Vajon: kit akart hülyíteni? Engem: vagy önmagát?

Hiszen oly nyilvánvaló: Anya nem tér vissza.

Vagy ha mégis: nem hozzám.

Tulajdonképpen nem lepett meg a dolog: Anya és Apa az utóbbi években sokat vitatkoztak. Anya: rendszeresen alkoholizált. Úgy hiszem: enyhe drogokat is belőtt magának. Tulajdonképpen el sem bírom képzelni, egyáltalán mi hozta őket össze: annakidején. Két ennyire ellentétes embernek, mint Apának és Anyának: nem lett volna szabad összekötnie a sorsát. Külön-külön mindketten értékes embernek számítottak: együtt gyalázatosnak. Szerintem: legalábbis.

Gyermeket pedig semmiképpen nem szabadott volna vállalniuk: ezt így gondolom. Nem érdemeltek meg: engem. Mint ahogy: más gyereket sem.

Megadtak mindent: amit egy gyerek akarhat. Mármint: a leglényegesebbeket. A nagy gazdagságban valahogy elsikkadt egy fontos dolog: a szülői szeretet.

Na, nem mintha látványosan hiányoltam volna: ezt. De levontam a megfelelő következtetést: nekem sohasem lesz gyerekem! Én olyan leszek, mint Apa: a munkámmal foglalkozom, a saját külön életemmel. Sosem lenne időm: a gyermekemre. Az efféle látszat-beszélgetésektől pedig: felfordul a gyomrom.

Kell a fenének: a gyerek! Kell a fenének: a szülő!

Helyesbítettem: az ilyen szülő.

Erről eszembe jutott néhai bátyám: szóba hoztam.

– Apa: mondd csak… miért nem beszéltél nekem soha semmit: Stanley-ről?

Apa politikus volt: vonás sem rezdült merev pókerarcán. Az, ahogyan rám nézett: mégis elárulta.

– Milyen Stanley-ről? – kérdezte: színtelenül. Közönyösen: színlelten beszélt.

– Tudok: róla – feleltem. – Volt egy: bátyám… és te még csak nem is: említetted…

Apa: továbbra is higgadt és merev maradt. Már: nem tagad.

– Ki beszélt neked erről? – kérdezte: halkan. Aztán mint aki maga is fölöslegesnek tartja erre a kérdésre a választ: folytatta. – Igen, valóban. Volt egy bátyád, Jeffrey. – Sóhajtott. Elmerengett. – Stanley-nek hívtuk, és… meghalt, mielőtt te megszülettél.

A bordáim között markolászott: a leplezetlen igazság.

– De hogy lehet az: hogy eddig még nem is hallottam róla??

– Nem beszélünk Stanley-ről – magyarázta Apa: kimérten. – Anyád miatt… Tudod, egy anya számára a gyermeke a mindene, az élete értelme, a boldogsága… és amikor Stanley-t elvesztettük… a trauma mindkettőnket próbára tett… engem is… csaknem beleőrültem… – A fejét: ingatta. – Merylt azonban még jobban… sokkal, sokkal jobban megviselte a tragédia…

Meryl: Anya.

Hallgattam.

Apa: merengve folytatta.

– Nyolc hónapon át kezelték egy svájci idegszanatóriumban, s nem lehetett tudni, visszanyeri-e önmagát valaha is. Végül kiengedték, de… – Ismét a fejét ingatta: szokása volt ez. – Waynes professzor, a pszichiáterünk radikális környezetváltozást javasolt. Ekkor költöztünk át Minnesotából Arkansasba. Én a főügyészi pozíciómat adtam fel ott… egy szimpla ügyészi állásért… de nem érdekelt! Semmi más nem érdekelt, csak hogy visszahozzam őt az életbe. Mert egy kicsit Stanley-val együtt… Meryl is meghalt, tudod?

Komoran nézett rám: én meg vissza. Vártam.

– Waynes professzor sugallta, hogy vállaljunk újabb gyermeket, Meryl azonban hallani sem akart erről. Állandóan attól rettegett, hogy… hogy a második gyermekével is megtörténhet az, ami Stanley-vel… Ő egyre azt hangoztatta, nem bírna elviselni még egy ilyen tragédiát, egy újabb veszteséget. Nem akart még egy gyereket. Nem akart… téged! De megérted ezt, igaz? Nem azért nem akart, mert nem szeretett volna… hanem azért, mert már azelőtt féltett, hogy megfogantál. Féltett téged, féltett engem, féltette önmagát…

– Értem – mondtam.

– Végül sikerült meggyőznöm őt – folytatta Apa. – Meg kellett esküdnöm, hogy az életemnél is jobban vigyázok rád. Egy bizonyos módon… – Ezt a mondatot: nem fejezte be. – Amikor napvilágot láttál, úgy tűnt, visszatér közénk a fény. Meryl lassacskán feloldódott görcsös aggódásából, és pár éven át gondtalan boldogságban éltünk… Közös megegyezéssel nem beszéltünk a tragédiáról… ettől függetlenül persze mindketten sokat gondoltunk Stanley-re, és rendszeresen látogattuk a sírját… de nem beszéltünk róla. Hallgatólagosan megállapodtunk, nem emlegettük többé. – Bólogatott: aztán fintorgott. – De ez sem segített. Hatéves korodban súlyos beteg lettél… a bárányhimlő egy új, agresszív fajtája támadott meg… az orvosok nem bírták lenyomni a lázadat… hajszálon függött az életed. Épp hatévesen! Épp annyi idős voltál, mint Stanley, amikor elvesztettük! Anyád csaknem megháborodott azokban a napokban. Aztán végül… te meggyógyultál. Meryl viszont végleg visszaesett… Vissza, ugyanabba a depressziós állapotba, amelyben Stanley halála után volt. Tíz hónapot töltött intézetben ismét. S miután hazatért, már sosem lett ugyanaz a gondtalan, boldog hölgy, akit annakidején megszerettem és feleségül vettem… A traumából kilábalt ugyan, de rettegése, a féltése kórossá vált… Ekkor kezdett rendszeresen inni, ekkor kezdett… drogozni. – Apa arca most is rezdületlen maradt, ám a tekintete elárulta: nehéz neki erről beszélni. – A házasságunk végképp megromlott, bármit tettem is. Érted most már, Jeffrey? Meryl a józanság és az őrület határán egyensúlyoz. Még az innenső oldalon… ám ha veled valami történik… bármi… – Behunyta: a szemét. – A merénylet a születésnapodon már így is sok volt számára… Ha történik még valami, örökre elveszítjük őt… Ezért is van ez a sok óvintézkedés. Ezért vagy elvágva a világtól… ezért…

És persze: önmagam biztonságáért!

Kavarogtam bennem: a kérdések.

– Milyen volt ő: Stanley?

– Épp olyan, mint te, Jeffrey. Épp olyan, mint te… – Állítom: szeretetteljesebben méregetett, mint bármikor valaha. – Épp olyan, mint te…

– És: hogyan halt meg?

Apa: elkomorult. Mintha: fekete redőnyt húztak volna iménti nyíltsága elé.

– Emberrablók… zsarolni akartak engem… egy bizonyos ügyben. Megölték őt, Jeffrey. Meggyilkolták őt, pedig… teljesítettem a követelésüket…

Lett volna még kérdésem bőven: Apa azonban sietősen elköszönt tőlem…

…és magamra hagyott.

 

Mivel állapotomban és helyzetemben további két hét elteltével sem következett be különösebb változás – és Anya még mindig nem tért vissza −, jobb híján: a tanulásba temetkeztem. Éjjel-nappal egyetemi tanáraim előadásait bámultam és hallgattam holovetítőröl, és aztán a „bébiszitteremmel”, Miss Ardennel konzultáltam az elhangzottakról. Miss Arden kellemes csalódást keltett: jó eszű, érzékeny tanítónak mutatkozott, aki képes volt megválaszolni a kérdéseim legjavát, s rendszeres tesztjeivel feltárta a hiányosságaimat. Ha nem láttam volna, amit láttam…

…s ami kitörölhetetlenül beleivódott az elmémbe…

…amint Donaldkacsa nyalogatta őt az ágyon, majd pedig Miss Arden cuppogott a férfi péniszén…

…képes lettem volna tisztelni is: ezt a szolid külsejű kis nőt.

De amit láttam: láttam. Miközben filozófiai kérdésekről társalogtunk, s én őt néztem közben, valójában zöldre lakkozott körmök töltötték be a látóterem, amint le és fel mozognak: egy lüktető, hömpölygő, rózsaszín vágatban.

Nos: elég nehéz így a filozófiára koncentrálni.

Hogy miként alakult Miss Arden és Donaldkacsa további kapcsolata: nem tudhattam. Az Új Rupert révén nem bírtam rácsatlakozni a Főfigyi rendszerére: nem láthattam be sem Miss Arden szobájába, sem Donaldkacsa testőrszállására. Ám az elutasító szemvillanásból és az odavetett félszavakból arra következtettem, hogy szexuális liaisonjuk véget ért: azon az éjszakán, melynek szem- és fültanúja lehettem. És ez: hát, igen! Elégedettséggel és megmagyarázhatatlan boldogsággal töltött el: nincs köztük semmi! Miss Arden: szabad préda! És talán még: mindig szűz.

 

Miss Arden: lassacskán ő töltötte be minden gondolatomat.

Egyre több időt töltöttem tanulással: hogy eközben egyre több időt tölthessek ővele. És ő látszólag: kedvtelve fogadta ezt a kedvező fordulatot a mogorva hetek után. Ott volt velem a vetítőben állandóan: engedelmesen felelt minden kérdésemre. A valódi kérdésekre és persze: a mondvacsinált kérdéseimre is. Humorérzéke nem volt ugyan egyáltalán, mi több, túlságosan komolykodónak, ünnepélyesnek tűnt, ám én észleltem ezt: néha kilép önmagából, s szinte erőlködik, hogy elnyerje a figyelmemet és az elismerésemet.

Ó: ha tudta volna!

Ha tudta volna, mennyit fantáziálok róla behunyt szemmel: az ágyamban elalvás előtt! Hülyén hangzik, ugye: ő volt életem első és legigazibb szerelme.

Miss Arden!

Gyakorta néztem a szemébe: és ő állta. Amikor csak tehettem, megérintettem – látszólag véletlenül és futólag, persze −, de folyton elpirultam, és úgy hittem: zavaromat nem lehet nem észrevenni. Miss Arden viszont úgy viselkedett, mintha: semmit sem vett volna észre az egészből. És ez: egyre jobban bosszantott engem…

Néha: a fogamat csikorgattam elalvás előtt.

Aztán ott voltak: azok az előadások. No mit szépítsem: a legunalmasabb előadások voltak ezek, amiket valaha is megnéztem. Neves egyetemi tanárok adták le nekem a tényanyagot: kimondottan az én számomra készített holoprizmáról. Adjunktusok, professzorok, akiknek régebben élvezettel habzsoltam minden szavát: ám mintha kicserélték volna őket. Miközben hallgattam monoton, egyhangú duruzsolásukat, s le-lecsukódó ólomszemhéjjal küzdöttem az ébrenlét és a szendergés határán, az a képzetem támadt: nem fizették meg kellően őket. Pedig Apáról sok rosszat el lehetett mondani: a garasoskodás viszont nem tartozott ezen tulajdonságai közé. Mindig jól megfizetett mindenkit: főként ha az én előmenetelemről és fejlődésemről volt szó.

De akkor: mi van?!

Talán elaludtam volna, ha: Miss Arden nem ül ott mellettem, és nem helyezi karcsú ujjait a fotel karfáján nyújtóztatott csuklómra. Néha megérintette ujjbegyeivel a kézfejemet: ilyenkor apró villámcsapások sorozatát véltem megélni. A szívem gyorsabban dobogott, deréktól térdközépig bizseregtem, lezsibbadtam, és ha meg kellett volna szólalnom, bizonyára semmi értelmeset nem tudok kinyögni, legfeljebb olyasmiket, amiket elalvás előtt ezerszer is elpróbálgattam: „gyerünk akkor, bébi… bukjál rá a bránerre”…

De persze: inkább leharaptam volna a nyelvemet!

Megfoghatatlan, lapos dallamokként libegtek el a kecskeszakállas Morton professzor szavai mindkét fülem mellett: el nem bírom képzelni, miként kerülték ki a fejemet.

Aztán egyszer csak váratlan esemény történt: Miss Arden megszorította az alkaromat.

Háát…

Összeszorult a torkom: irgalmatlanul.

Nem tudom, miként történt: az ösztönök működtek. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy miközben Miss Arden mellett ülök – fejemet mereven a holokép felé fordítva −, jobb kezem ujjai valahogy: összefonódtak Miss Arden vékonyka ujjaival.

Nem is tudom: próbálta elhúzni a kezét?

Azt hiszem, igen: de én nem engedtem. Fogva tartottam: mint a legféltettebb kincset. Végül Miss Arden: feladta a próbálkozást. Átölte ujjaival az én ujjaimat: szorosan tapadt hozzám teste bőrfelületének legalább egy egész két tized százaléka.

– Mister Wilmington! – próbálkozott. – Kérem…

– Pszt! – intettem le, és még erőszakosabban tartottam fogva: ujjait. – Miss Arden: ne zavarjon meg! Az előadás ezen része: fölöttébb érdekes…

Tett még egy szabadulási kísérletet, aztán ujjai engedelmesen elernyedtek a kezemben: behódolt nekem.

– Épp ezt kívántam a tudomására hozni, Mr. Wilmington – lehelte: alig hallhatóan. – Ez valóban egy igen érdekes rész. Kérem, arra figyeljen! – Rám nézett savószín szemével, és foglyul ejtette: zavart tekintetemet. Megismételte: – Most… igazán érdekes dolgokat fog hallani, Mr. Wilmington! Figyeljen!

Ahelyett, hogy: elhúzni próbálta volna a bal kezét, a jobbját is a kézfejemre helyezte, és melegen rásimította.

Félrekaptam a fejem, behunytam a szemem: így élveztem érintése minden ezredmásodpercét. Nagy igyekezetemben még a fülemet is megnyitottam a monoton előadás előtt, amely: az ősi Egyiptom titkait taglalta.

– …vagyis hát a Halottas Könyv szerint, aki a Dedet, Ozírisz emblémáját viseli, belép a holtak birodalmába, ehet Ozírisz ételéből és részesül az igazságban. A szimbólum jelentése többrétű: Szilárdság, Állandóság, Védelem és Megóvás. A Dednek aranyból kell lennie, a nyakra kell tenni, hogy védelmezzen, hogy viselője képes legyen átlépni Amduat kapuin, s tökéletes lélekként érjen el az alvilágba. Akin pedig a Thet szimbólum, ízisz öve csüng, az ízisz és Horusz védelmét élvezi, s örömmel fogadják Ozírisz királyságában…

Ugyanaz, mint az eddigi blabla: érdekes; unalmasan előadva.

Eddig!

Mert ekkor Miss Arden: oly erővel szorította meg élvezkedő kézfejemet és ujjaimat, hogy csaknem felszisszentem. A nő rám nézett: de nagyon-nagyon ám!

A tekintete és szorítása ezt sugallta: most figyelj!

A professzor holoképe megrebbent: mintha léglökés hullámoztatta volna meg fekete palástját. Arca: talán el is torzult egy pillanatra. (Nem láttam: jól.) Hangja monotonsága, unalmassága viszont: mit sem változott.

Mégis úgy hiszem: szokatlan dolgot mondott.

– …a zöld földpátból készült Uaz királyi pálca jelentősége ez: Virágzás, Termékenység, Örök ifjúság… s ezek olyasmik, amik nem adatnak meg egy bizonyos valakinek, Wé szenátor egyetlen fiának, a briliáns elméjű Jé-nek, akit a tizennegyedik születésnapjának estéjén fondorlatos emberrablók ragadtak el otthona elől. Az ifjú nyomtalanul eltűnt, az emberrablók nem jelentkeztek, még csak váltságdíjat sem kértek, s e tény meglehetősen szokatlannak, mondhatni bizarrnak tűnt ebben a korban. A kutatások nem vezettek eredményre mindaddig, míg végül rábukkantak az ifjú tetemére három héttel ezelőtt egy városszéli szemétlerakóban, Hirsworthban… A DNS-vizsgálatok kétségkívül bizonyították a tetem kilétét: az ifjú Jé az, Wé szenátor elrabolt gyermeke. – A holokép ismét végigborzongott egy érzékelhetetlen légmozgástól. Sercegett is kissé: de csak kissé. A professzor változatlan monotonsággal folytatta: – Talizmán lehetett az a karneolból készült kígyófej is, amely védelemül szolgált az Amduat alagútjaiban hemzsegő ártalmas reptíliák ellen…

Ha Miss Arden nem szorítja meg előzőleg a karomat: nem is észleltem volna a monoton előadásba rejtett személyes üzenetet. Mert ez: üzenet volt, mely nekem szólt. Kétségtelenül! Ránéztem Miss Ardenre: ő pedig énrám.

Alig érzékelhetően biccentett: a biztonsági kamera felé. A szemében: különös, nedves tűz lángolt. Ujjai: bilincsként szorították ujjaimat. Ajkai: szétnyíltak; hangtalan hangot formáltak.

Azt akarta: ne szólaljak meg.

Én csak néztem őt: és nem szóltam.

Pedig: lelkem pukkadásig fújt léggömbként duzzadt kérdésektől. Ám ha megszólalok: héliumosan cincogtam volna el értetlenkedésemet.

Miss Arden ismét biccentett: mosolygott is, talán. Aztán: elhúzta minkét kezét. Nem tudott velük mit kezdeni: ott lüktetett a bőrén még mindig az érintésem. Az ölébe ejtette kézfejeit: abba a lüktető, ismerős ölébe! Érintéseim nyomai önálló életre keltek: mohó tekintetemtől követve bekúsztak lenge szoknyája alá.

A többit juszt sem mondom el.

 

Aztán elegem lett: az álmokból! Hogy is bírhattam volna tovább az önmegtartóztatást, amikor a nedvedző, bozontos valóság ott lüktetett tőlem: alig kéznyújtásnyira.

Kamaszos gátlásosságom mégis inkább a torkomat szorította össze aznap, amikor rászántam magam a döntő lépésre: nem pedig az ágyékomat bizsergette meg. Ráadásul Miss Arden biztatott is engem: savószeme mosolygott rám, ajka duzzadt a csókéhségtől. Mellei jellegtelennek tűntek, de: térd fölött lipangó szoknyája alatt szinte szikráztak néha-néha összesúrlódó combbelsői. Ujjait arra a méregzöld színre lakkozta, mint amilyennek Donaldkacsa mohó ujjait láttam: akkor. Ám mindez semmi: uramisten – nem viselt bugyit.

Ez a: ledér nő…

Néha, amikor elsétált az ablak előtt, a napfény végigszörfözött áttetsző szoknyája hullámain: keresztüldöfte a vékony selyem mintázatlan foltjait. Rajzolni sem lehetett volna: formásabb combokat…

Bárhogy meresztettem is a szemem – lopva és szégyenkezve, természetesen −, alsónemű körvonalainak, pántjainak: nyomát sem észleltem. Ez a tény meghatározta aznapi szívműködésemet: Hastings doki belesápadt volna, ha megméri a pulzusomat.

De a doki nem volt ott: csak mi ketten. Én meg ö: Miss Arden.

Miközben a Heisenberg-féle határozatlansági relációról hallgattam meg napjaink kvantumfizikusainak észrevételeit és kiegészítéseit, gondolataimat leginkább önnön határozatlanságom és: Miss Ardenhez fűződő relációm foglalkoztatta. Nem bírtam figyelni a száraz szakszövegre: már az első percekben elvesztettem a fonalat. Főképpen azt követően, amikor Miss Arden leült a szomszédos fotelbe, s akárha ez természetes lenne: mint egy kesztyűbe, úgy fúrta be karcsú kézfejét izzadt ujjaim közé. Rám csillogtatta: szomorkás savószemét

– Ugye, rendkívül figyel, Mr. Wilmington?

– Igen – böktem ki: esetlenül. – Figyelem: önt… ööö…

Elpirult? Igen: azt gondolom.

Féltem, hogy: elhúzza a kezét. De nem: megsimogatta az enyémet. Felmeredtek: a szőrök a kézfejemen. A nyelvem: fuldokolni kezdett hömpölygő nyálamban.

Keresztbe rakta lábait: kurta szoknyája még visszább csusszant. Hófehér, naptalan combjaim vakítóan tört meg a fény: akárha szemüveg nélkül bámultam volna hófödte lankákat.

Ezt állapítottam meg: eltűnt a férfias szőrzet. Miss Arden: rátért a borotvára.

– Figyeljen, kérem, Mr. Wilmington! – suttogta: fojtottan. – Ne lankadjon a figyelme!

A figyelmem? Na: az nem lankadt.

Mint ahogy: a szívdobogásom sem csillapodott. Tudtam, hogy direkt csinálja: ez töltött el leginkább izgalommal. Ő is akarja, amit én: ezért villogtatja a combjait. Azt akarja: lássam.

De: miért? Miért: csinálja? Miért nem mondja ki: nyíltan?

Értettem én: nem teheti. Nem kezdhet ki: a gazdag tanítványával. Nem tehet kockára mindent: egy pillanat alatt elveszítheti a jól fizető állását. Következésképp: nekem kell kezdeményeznem!