„Minthogy van bőven anyagrész és elegendő tér,

nem gátolhatja meg immár semmi, hogy az idegen

világok természetükből adódóan létrejöjjenek.”

Epikurosz

(dialógus)

– Darklight tizennégy-huszonegy, itt Sunset Strike. Pasadenas, nyiss kaput!

– Hello, St. Etienne, mi járatban? Gyere be! Már vagy egy hete nem hallottam felőled.

– Kis elfoglaltság. Volt némi munkám.

– Tiszta vagy érdekes?

– Tisztának nem nevezném, érdekesnek annál inkább. Még neked is tetszett volna.

– Kár, hogy nem beszélhetsz róla. Nem sok új információ jut el hozzám mostanában. Úgy értem, valódi információ.

– Aha. Egészen elképesztő, mit meg nem teszek az életben maradásom érdekében, ugye? De annyit elárulhatok, hogy általam felvételt nyertél a halhatatlanok közé.

– Le vagyok nyűgözve. Mivel dolgoztál? Van valamid, amit talán én is értékelnék? Ha van, meg van véve.

– A személyiség-analízis rendszerrel, bár kicsit fejlesztenem kellett a softon. És te?

– A szokásos. Még mindig. Tegnapelőtt el kellett adnom a Benderst is. Tudod, a korai dual szilikon-bio MK. II-t. Se munka, se lóvé. Tiszta szerencse, hogy ládaszám áll a lakásban a hardver.

– És akkor mi lesz, ha már mindent eladsz? Elmégy rendszermérnöknek, vagy mi? A magadfajták nem kapnak állami nyugdíjat. Dolgozhatnál, mondjuk, mint adatba…

– Ezt a szót nem akarom többet hallani. Soha. Én stalker vagyok, nem operátor.

– Pasadenas, már évek óta nincs olyan státusz a munkaerőpiacon, hogy stalker. Egyszerűen nincs rátok szükség, mióta felszívódtak a ragadozók. Ha nincs préda, nem kell a vadász sem. Ennyi az egyenlet.

– Ezt vártam. Hány alkalommal pörgettük végig az elmúlt évek során ezt a diskurzust? Ezerszer?

– Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy miért dolgozol önnön magad ellen. Olyan a személyiséged, akár egy istenverte vírusinfekció, ami lassan felfalja a gazdaszervezetet. Ilyen vagy. Már két éve ilyen vagy.

– Ilyen bizony. A kerubok próféciái szerint ugyanis szükség van az ilyenekre.

– És te még mindig hiszel az angyaloknak?

– Igen, én hiszek nekik. Ők nem hazudhatnak. Teremtéskor nem adatott meg nekik ez a képesség. Tudom.

– Ellenben még tévedhetnek. A kerubok alattomos népség, tisztátlan algoritmusokból származnak. Nem véletlenül száműzték őket annak idején. Romba döntötték volna a fél mátrixot, ha rajtuk múlik.

– Baromság. Ők tudták, hogy miért teszik, és számomra ennyi elég. Léteznek dolgok, amelyeket természetüknél fogva emberi elme soha meg nem érthet. Mi volt a megbízásod lényege?

– Humán analízis és szelekció. De többet sajnos, nem mondhatok. Majd egyszer. Talán. Viszont van egy jó hírem számodra. Ezért törtem rád.

– Erősen figyelek.

– A megbízó érdeklődött egy gyors és diszkrét, jól képzett és tapasztalt tolvaj után. Téged ajánlottalak. Most pedig ne kezdj el nyafogni, jó? És hagyd el ezt a sértett önérzetű katasztrófasújtott-dumát is! A fickó jól fizet, és nem akadékoskodik a munka során felhasznált módszereket illetőleg. Csak az eredmény érdekli. Fogod szeretni.

– Akkor oké. Szóval ezért jöttél. Munkát hoztál nekem.

– Azt. Szükséged van a pénzre, nem?

– Szükségem van a pénzre. De nem mindegy, hogy kitől, és főleg nem, hogy miért kapom azt.

– Nyugi, Pasadenas. Nem egy átlagos meló van kilátásban. Fura pasi, de valahogy ínyencnek tűnik.

– Remélem is. Hogy érted azt, hogy fura?

– Nem tudom jobban kifejezni. Majd meglátod. Egyszerűen van benne valami, ami nem megszokott. Most mennem kell, keresnek a másik csatornán. Tudod a számom. Jelentkezz, ha van valami!

– Meglesz. És kösz.

– Nincs mit. Kaput kérek.

– Nyitom a kaput, Sunset Strike. Viszlát.

– Sok szerencsét, Darklight tizennégy-huszonegy. Kilépek.

(este)

Pasadenas készenléti állapotra kapcsolta a gépet, és hátradőlt a tépett kárpitozású, évtizedes cigarettaszaggal átitatott, piros műbőrfotelben. A jó öreg St. Etienne soha nem adta fel a reményt, hogy egy általa normálisnak vélt életmód felé terelgesse őt. Tiszta bérmunkák, sok pénz, belvárosi lakás, fitnessbérlet, csinos lányok és fiúk – ezek a dolgok jelentették a rendes életet barátja számára. Mindez azonban semmit nem számított Pasadenasnak. St. Etienne soha nem értette meg, hogy mit is jelent a stalker-személyiség, de ez nem az ö hibája volt: más sem értette, mivel nem érthette meg. Ő egészséges ember, egészséges bioritmussal és anyagcserével. Napi tizenkét órát dolgozik, hatot vagy hetet alszik, a maradék időben pedig a szeretőivel játszik. Egy stalker idegrendszere viszont kórosan működik: a neuro-transzmitter anyagok az átlagosnál mintegy tízszerte lassabban szívódnak fel, így életűket képtelenek huszonnégy órás ciklusok alapján élni. Pasadenas hozzávetőlegesen száz-százhúsz órát volt folyamatosan aktív, majd tizennyolc-tizenkilenc órát aludt. Ilyen bioritmus mellett pedig csak igazán kevés dolog tudta tartósan lekötni a figyelmét. A természet furcsa ajándéka predesztinálta őt a stalker-létre, amely megkövetelte a normális programozó számára elképzelhetetlenül hosszú becsatlakozási időtartamot. Persze, az egyszerűbb digitális létformákat, pár apró férget még egy átlagos vadász, egy tehetséges CAL-os egyetemista is fel tudott számolni, de amikor megjelentek az első igazi ragadozók, az ő képességeik már kevésnek bizonyultak. Egy carnivor pontos lokalizálása és megsemmisítése ugyanis legalább húsz óra megfeszített munkát igényelt. A ragadozók (sokan ismeretlen származásuk okán animusnak, azaz névtelennek hívták őket) származása teljesen ismeretlen volt, de az, hogy veszélyesek a nagy adatbázisokat kezelő és mozgató cégek számára, napok alatt bizonyosságot nyert. Emberi célponttal szemben ugyan egyetlen alkalommal sem kezdeményeztek, de a lehető legváratlanabb helyeken bukkantak fel, behatoltak a védett állományokba és információk tömegét tulajdonították el. Agykutatás, klasszikus irodalom, alkalmazott szociológia, banki átutalások, pszichológia, kinetika – adatok, látszólag minden rendszer nélkül. A kerubok talán képesek lettek volna rámutatni e bizarr jelenség okaira, de ők ekkor már holtak és száműzöttek voltak. Pasadenast soha nem érdekelte igazán a digitális evolúció, az ismeretlen és valószínűleg megfejthetetlen tényezők azon halmaza, amelyet egyes, önnön jelentőségteljességüktől elbűvölt okosok nekrobiológiának neveztek: ő mindössze szenvedélyesen vadászta ezeket a furcsa lényeket, a többit másra hagyta. A ragadozók megsemmisítése egyrészt kimagasló matematikai képességeket, másrészt pedig komoly kitartást igényelt – ez a tevékenység ajándék volt számára, a sors kézzelfogható kárpótlása a Mexico Cityben töltött gyermekkor maradványemlékeiért, az árvaházban elszenvedett szadista megaláztatásokért, a koszos cantinákért, amelyekben, mint egykoron hitte, jól átverte a megbízóit. Ezek a lények a szó hagyományos értelmében nem voltak intelligensek, nem is lehettek azok, de gyorsak voltak és szívósak, nehéz volt őket becserkészni. Éveken át folytatták ember számára érthetetlen tevékenységüket, szaporodtak és fejlődtek, védekeztek és menekültek, de mindenek felett mohón rabolták az információt. Majd hirtelen, mindössze tizenkét óra leforgása alatt nyom nélkül eltűntek, és semmi sem maradt vissza utánuk, sem nyomok, sem maradványok. Eltűnésüket éppúgy megtörhetetlen rejtélyek övezték, mint valamennyi megnyilvánulásukat. A jelenséget egyesek az EGO-k, vagyis az evolúciós gátobjektumok telepítésével magyarázták, de ezt az elképzelést kevesen osztották, pláne nem maradéktalanul – Pasadenas pedig egyenesen szánalmasnak, az emberi ostobaság és korlátoltság költséges mementójának tartotta a Gátobjektumok rendszerét. Egyéb magyarázat pedig nem született. A mátrix ragadozói bevonultak az emberiség történelmének soha meg nem fejtett titkai közé, akár az alexandriai könyvtár, Kaspar Hauser származása, az egyiptomi piramisok, vagy a Nazca-vonalak. Pasadenas közel hat éven át dolgozott stalkerként, és ez a hatvankilenc hónap számára az igazi paradicsomot jelentette, ahonnan az idegen evolúciós folyamat érthetetlen pálfordulása okán űzetett ki, egy mindenki más számára teljesen átlagos szerda reggelen. Hasznavehetetlennek, tökéletesen feleslegesnek, hiábavalónak érezte magát: egyszerűen nem volt kedve dolgozni. Pszichológusa szerint ez a normális gyászmunka része volt csupán, de a depresszióba hajló közöny nem szívódott fel, hanem hosszú éveken ívelt át, keserűvé téve minden egyes percet. A legtöbb stalker alkohollal és egyéb szerekkel próbálta pótolni a fokozott adrenalinszint és a folyamatos készenlét okozta különleges állapotot, de amikor társai egymás után váltak túladagolások áldozataivá, vagy kezelhetetlenül súlyos pszichiátriai esetekké, díjnyertes tanulmányok és kísérleti kezelési eljárások alanyaivá, Pasadenas leállt a kábítószerekkel. Élni akart, méghozzá tiszta vérrel és tudattal, bár a mai napig nem tudta pontosan, hogy miért is. Rendes jövedelemmel már rég nem rendelkezett, de stalker korában annyi klasszikus, csúcskategóriás, valamint tesztelésre kapott hardvert halmozott fel, hogy az értékesítésükből származó pénzből fenn tudta tartani a külső gyűrűn elhelyezkedő lakását. Havonta eladott egy gépet, egy memóriamodult, egy humánreakció-támogató egységet, egy ATP-kontrollert vagy egy mesterséges DNS mintát, és ez elegendő volt az alapvető szükségleteinek a fedezésére. Néha leesett egy kis munka is, bár ezeket jobbára St. Etienne-nek köszönhette. Régi barátja nem felejtette el, hogy karrierje kezdetén Pasadenas fontos szakmai támogatást biztosított számára, és ezért egy életre lekötelezve érezte magát. Ugyan sokan kísérleteztek már előtte is pszichoanalitikus programok megalkotásával, amelyek különböző minták alapján az adott személyiség tudatalattijának a jellegét képesek feltérképezni, és St. Etienne sem lett volna képes végrehajtani az áttörést, ha Pasadenas nem segíti ki egy nélkülözhetetlen, soha be nem vallott forrásból származó algoritmussal. A program tesztjei fényesen igazolták St. Etienne várakozásait, és a kész változat értékesítésével nagyon komoly összeghez jutott. A soft hatalmas karriert futott be, a társkereső irodáktól kezdve egészen a marketing-pszichológusokig mindenki használta. St. Etienne természetesen felajánlotta Pasadenasnak a jogdíjak nyolc százalékát, de ő úgy érezte, hogy közönséges lopás lenne elfogadni azt a pénzt, amelyért nem dolgozott meg, így rövid gondolkodás után visszautasította az ajánlatot. Mindez két éve történt, de ez a huszonnégy hónap Pasadenas számára már üres volt és jelentéktelen, kopár és vigasztalan.

Kivillant a kommunikátor zöld szeme, majd diszkréten csipogni kezdett a hangszóró. Pasadenas felsóhajtott, és fogadta a hívást. Csak a hangot továbbító csatorna éledt fel, a beépített monitor halott maradt.

– Itt Pasadenas. Hallgatlak.

– Jó estét, Mr. Pasadenas. A nevem Van den Waerden. Találkozót szeretnék kérni öntől.

– Ón egy megbízó?

– Ööö, nem vagyok felhatalmazva arra, hogy, hm, ezen a csatornán szolgáltassak önnek információt, Mr. Pasadenas. Remélem, megérti.

– Megértem. Szóval igen. Holnap, tizenegy óra, a lakásomon. K kerület, Heavenly Sociaty száznegyvenkettő, nyolc per huszonhét. Megfelel önnek?

– Igen, megfelel.

– Akkor várom. Vége.

Pasadenas zárta a vonalat, majd lehunyta szemeit.

Két perc múlva gondolatai már ismét a múltban jártak.

A következő alvási ciklusig még hozzávetőlegesen hatvan órája volt.

Két és fél nap alatt szinte bármi megtörténhet, biztatta magát a férfi. Kozmikus méretű világvége, isten harmadik eljövetele, feltámadhat Rebecca, a döglött madárpók, összeomolhat az egész mátrix, még akár meg is borotválkozhatok, vette sorba a lehetőségeket.

(a feladat)

A férfi, aki Van den Waerden néven mutatkozott be, nem fárasztotta magát sem a lakás mustrálásával, sem valami nyomasztó, kínos és eleve kudarcra ítélt, barátságosnak szánt bevezető csevegéssel. Pasadenas nagyon tudta értékelni az ilyesféle tapintatot. Kigombolta zakóját, majd némi tétovázás után helyet foglalt az egyik átlátszó, plasztikból öntött székben, amelyet nem borított be sem a háztartási hulladék, sem tekeredett színes kábelekből álló spagetti. Európai ember volt, kemény, talán északinak tűnő arcvonásokkal, hidegkék szemekkel és a húszas évek divatja szerint fésült, őszes hajjal: kimértnek tűnt, következetesnek és céltudatosnak. Főleg következetesnek, gondolta Pasadenas. Nem merte megsaccolni a korát: éppúgy lehetett öreges negyvenes, mint egészséges hatvanas. Galambszürke öltönyt viselt, lakkfekete, gallér nélküli inget, és ezüst nyakkendőt két sötét csíkkal. Az üzletemberek körében divatos összeállítás harmóniáját azonban durván megtörte a világosbarna bőrből készült cipő. Pasadenas nem értette, hogy egy látszólag normális esztétikai érzékkel rendelkező férfi miért vesz fel ruhájához ennyire nem illő lábbelit, de természetesen nem kérdezett rá. Van den Waerden idegesen fészkelődött, majd cigarettára gyújtott, kifújta a kék füstöt, és megszólalt. Lassan, tagoltan beszélt, mint aki minden szót alaposan meggondol – talán azért, hogy kimértséggel próbálja leplezni önnön bizonytalanságát, talán pedig azért, hogy a vele szemben ülő érezhesse az elhangzottak súlyát. De akár az is lehet, hogy felvágás, üresre csiszolt sznobizmus, vagy egyszerű korlátoltság diktálta modorát, játszadozott el Pasadenas.

– Értesüléseink szerint ön tört már fel magas fokú, hmm, úgy értem, igazán magas fokozatú biztonsági gátakkal ellátott rendszereket.

– Nem tudom, honnan szerezte a rám vonatkozó információit – hazudta Pasadenas −, de biztosíthatom önt, hogy ez igaz. Komoly referenciákat tudok felmutatni, ha esetleg kívánja.

– A forrás hitelessége számunkra, hogy is mondjam, elég biztosítékot jelent. A feladat meglehetősen kényes természetű. Nem lesz könnyű dolga – szólt Van den Waerden, majd szája elé emelte a tenyerét, és diszkréten köhintett.

– Jellegét tekintve? – érdeklődött Pasadenas.

– Elnézést? – kérdezett vissza a férfi, miközben egy ezüst zsebkendővel itatta fel a homlokán gyöngyöző verejtéket. Monogramos zsebkendő volt, elegáns és drága.

– Úgy értem, milyen természetű a feladat. Hogy mit kell tennem, comprende?

– Jellegét tekintve, hm, leginkább talán… adatcsapolásnak nevezhető.

– Hallgatom – mondta Pasadenas, majd hátradőlt a székben, és látogatójára nézett: kicsit önelégülten, kicsit izgatottan, kicsit gőgösen.

– Egy elmecellában fogva tartott személy állományát kell letölteni.

– Tehát ki kell másolni egy élő személy teljes adatbázisát. Természetesen meg tudom oldani, de nem lesz egyszerű – bólintott Pasadenas: kimért gesztusa mérhetetlen profizmust sejtetett Sokat gyakorolta ezt a bólintást.

– Nem kell a teljes adatbázis. Kizárólag a személyiségmintákra tartunk igényt – pontosított a megbízó. – Csakis a személyiségmintákra.

– És honnan lesz a fuvar? Állami intézet, esetleg magán?

– Magán. Az orbitális pályán keringő Egyesített Federációs Végrehajtási Intézetről.

– Igen, hallottam már róla. A világ talán legjobban őrzött intézete. Oda nem lesz könnyű behatolni. A célpont szokatlan természete mindenképpen megemeli az árat – tapogatózott Pasadenas, és megkísérelt nemtörődöm arckifejezést magára erőltetni, mintha az ellenszolgáltatás egyáltalán nem játszana komoly szerepet az imént vázolt egyenletben.

– Nem jelent problémát. Készen állunk elfogadni az ön ajánlatát, ha az, hm, ésszerűnek mondható – válaszolta a férfi. Hangja higgadt volt, nyugalmat és biztonságot tükrözött. Sem kézremegés, sem egyéb, zavart jelző vegetatív reakció. Ez bizony a pénz hangja, a nagyon sok pénzé, summázta Pasadenas. Úgy döntött, hogy ez alkalommal alaposan megnyomja a ceruzát. Pár másodpercnyi gondolkodás után beütött egy számot a kezében tartott mikrogépbe, majd Van den Waerden felé fordította az apró képernyőt.

– Rendben – mondta férfi, és ismét rágyújtott. Pasadenasnak komolyan uralkodnia kellett magán, hogy ne sóhajtson fel, vagy legalábbis ne rebegjen el egy halk áment.

– Ez esetben elfogadom a megbízást. Milyen módon kívánja tudatni velem a részleteket?

Van den Waerden zakója belső zsebéből apró, négyzet alakú kártyát vett elő, és óvatosan az asztalra helyezte. A kártya jelöletlen volt, felülete tompa higany.

– Ezen megtalálja a részletes eligazítást. A fájl kódját még a mai nap során elküldjük drótpostán. Ez a kód egyben az ön nevére nyitott bankszámla hozzáférési kódjának az első fele. A második felét akkor küldjük át, ha elvégezte a munkát. Értesüléseink szerint ez a szokásos eljárás.

– Jól tájékozódtak. Adja meg az optimális határidőt.

– Nincs optimális határidő, sem minimális. Ez egy nulltoleranciás megbízás. Az adatokért harminchat óra múlva jelentkezünk, pontosan harminchat óra múlva.

– Akkor megegyeztünk. Várom a kioldókódot – szólt Pasadenas, és felállt a fotelból.

– Viszontlátásra, Mr. Pasadenas.

– Viszlát, Herr Van den Waerden.

Pasadenas kikísérte a férfit, és gondosan bezárta a lakás ajtaját. Húszig számolt, majd elvigyorodott, szélesen és önfeledten. Hangosan felnevetett, bal könyökével nekitámaszkodott az ajtónak, jobb öklével pedig ütögetni kezdte a piszkos és kopott, egykoron talán törtfehér felületkezeléssel ellátott műanyagot. St. Etienne-nek ezúttal minden tekintetben igaza lett: jó munka, jó pénz. Tudta, hogy nem lesz könnyű feladat feltörni egy elmecellát, de ez korántsem aggodalommal, mint inkább örömmel töltötte el. A fizetség pedig bőven elég lesz a következő hat-nyolc hónap során várható kiadásaira. Kiment a konyhába, ivott egy pohár vizet, miközben tovább morfondírozott. Milyen kifejezést is használt St. Etienne ezzel a Van den kicsodával kapcsolatban? Fura? Igen, tényleg fura a pasas. Többes számban beszél, és egyáltalán olyan, mintha egyfolytában valaki máson járna az esze. Kell, hogy legyen mögötte valaki vagy valami, talán egy zaibatsu, vagy más. Bár lehet, hogy egyszerűen csak dilis. Vagy a kormánynak dolgozik. Vagy beteg. És akkor mi van? Mindez semmit sem számít a feladat szempontjából.

Miután megnyugtatóan lezárta a megbízója elmeállapotára vonatkozó kérdést, visszament a nappaliba, leült a gépe elé, és betöltötte az idegentől kapott kártyát, öt perc alatt visszafejtette az információs fájl kódját, de úgy döntött, hogy óvatosságból még nem nyitja meg az állományt. Nem tartotta ugyan valószínűnek, hogy megbízója időzítővel látta el a fájlt, de valahogy nem akart kockáztatni. Egy bizonyos határon túl az ember már nem vállal kockázatot.

(előkészületek)

Az elmecella intézménye a modern kriminológia viszonylag fiatal találmánya volt. A büntetés-végrehajtás eme formájának megalkotását az orvosi mátrixtechnológia, illetve a zárt elektronikus terekre vonatkozó fizikai ismeretek robbanásszerű fejlődése tette lehetővé. Az emberiség elleni és terrorcselekményekért elítélt személyeket ezekben a különleges börtönökben elsősorban nem fizikailag, hanem tudatukban fosztották meg a szabadságuktól – bár ennek egyenes következménye volt a test lebénulása is. Az elítélteket elaltatták, majd becsatlakoztatták egy olyan speciális szektorba, ahol egyetlen inger sem stimulálja a gátprogramok segítségével blokkolt agyat. Ez az apró szektor alkotta a koncepció lényegét, amelyet fehér cellának neveztek. A rab ebben a térben ébredt fel, ahol eltűnt az idő, eltűnt az álom, eltűntek az emlékek és eltűnt a gondolat is. Az elmecella egyenlő volt a semmibe oltott csupasz létezéssel. Emberi tudat ebből a fogságból önnön erejéből soha nem térhetett vissza. A megtorlás hatékony és radikális, nyers és végletesen egyszerű.

A megbízó által kijelölt intézet az egyik legmodernebb börtön volt, amelyet öt évvel korábban a különösen veszélyes személyek számára építettek, majd helyeztek Föld körüli pályára. Magát az objektumot a Dyrel Security Inc. tervezte, de a cella részleteit és a mátrixvédelmet a Münchenben bejegyzett Eickhard GmbH. dolgozta ki, tesztelte le, illetve telepítette fel, miként az időszakos és a rendkívüli karbantartást is ők végezték. Pasadenas végrehajtott egy ugrást a müncheni szektorra, bemérte, majd feltörte a tervezőiroda védelmi rendszerét, és letöltötte az állomásra vonatkozó bizalmas információkat. Miután visszavonult a német cég adatbázisáról, gondosan eltüntette a gátprogram felületén keletkezett apró sérüléseket. Az ellopott adatokat továbbította a printer felé, majd törölte őket a gépből. A biológiai kártyát megsemmisítette. Új tárolót illesztett fel, majd átlebegett a szövetségi rendőrség nyilvános kriminológiai szektorába, és megnyitotta az állomásra vonatkozó mezőt. Semmi lényeges információt nem talált, mindössze annyit tudott meg, hogy jelenleg ötven fogva tartott raboskodik ott nyolcfős orvosi és tízfős operátori személyzet felügyelete mellett. Pasadenast már gyermekkora óta érdekelte a terrorizmus természetrajza, az elmúlt húsz év szinte minden fontosabb perét ismerte, így idő előtt bár, de csak kibontotta a kártyán talált információs fájlt. Meglepetésére az mindössze egyetlen számot tartalmazott. 21. Egyeztette a sorszámot a kriminológiai nyilvántartás adataival, de a huszonegyes cella alatt nem talált semmit. Személyi azonosítónak, bűncselekmény megnevezésének, bírósági vagy rendőrségi eljárásnak, egyéb határozatnak vagy verdiktnek nyoma sem volt. Hirtelen ötlettől vezérelve kilistázta, majd kétszer is megszámolta az állomáson fogva tartottak neveit. Meglepődve tapasztalta, hogy az ötven rabhoz mindössze negyvenkilenc név tartozik. Különös, gondolta. Nagyon különös. A célszemély tehát a hivatalos feljegyzések szerint nem több mint egyetlen cellaszám. 21. Valakik nagyon el szeretnék titkolni ennek az embernek a létezését. Vajon mit követhetett él? Keresni kezdett, de a rabok által elkövetett bűncselekmények listáján nem talált olyan kategóriát, ami bármely okból élesen kiugrott volna a többi közül. Zsákutcába került. Kicsatlakozott, és összeszedte a padlóról a nyomtató által szétdobált papírtömeget. A teljes printout közel kétszáz oldalt tett ki. Nagyjából összerendezte a lapokat, majd megnézte a drótpostát. Üres volt. Kikapcsolta a gépet, és találomra felütötte a börtönállomás leírását tartalmazó paksamétát.

Az üzenet tizenhét-tizenkilenckor érkezett meg. Pasadenas kibontotta, de mivel az némi protokollszövegen kívül mindössze a már ismert kódot tartalmazta, egyenesen az elektronikus hulladékok közé továbbította – erre a célra külön memóriacellákat használt, amelyeket minden hónap első szombatján megsemmisített. Feltépett egy doboz ananászos szójatejet, ivott egy kortyot, majd a papírpoharat az asztalra helyezte. Visszacsatlakozott, és átvitorlázott az állami bankok szektorába. Megkereste a számlát, és a kód korlátolt hozzáférést biztosító első felével megnyitott egy ablakot, örömmel tapasztalta, hogy a pénzt átutalták. Miután megbizonyosodott a tranzakció hitelességéről, kicsatlakozott, és nekilátott felvázolni a behatolás részleteit.

Nem akart visszafejthető nyomokat hagyni, ezért egyáltalán nem használt elektronikus eszközöket. Átült a dohányzóasztalhoz, papirt vett elő, tollat fogott, és írni kezdett. Eleinte még nehézkesen futott kezében a tintasugaras íróeszköz, de Pasadenas fokozatosan belejött a kézzel való írásba, amelynek anakronisztikus jellege egészen felvidította: papír és toll, elektromos áramot nem igénylő, ősi adatrögzítés. Kifejezetten mosolyra csábító, gondolta. Közel öt órán keresztül tervezte a műveletet. Miután végzett a vacsorával, kétszer is átolvasta a feljegyzéseit, és memorizálta a legfontosabb jellemzőket: az információs kapu elhelyezkedését, a cellákra, az orvosi szektorra és a gát-programokra vonatkozó adatokat. Felkelt a fotelből, és elnyomta cigarettáját, majd kiment a fürdőszobába. A terveket és a vázlatokat tartalmazó paksamétát az acél zuhanyzótálcába dobta, majd egy vékony kvarcrúddal meggyújtotta. A hasáb szikrát vetett, és a különleges papír hangosan sercegve, neonsárga lánggal égett el: mindössze pár gramm koromfekete hamu maradt utána. Megnyitotta a zuhanyt. Miután a hamu által szürkére festett víz beleveszett a lefolyó sötét nyílásába, visszament a nappaliba, és aktiválta a belső, hálózatra nem kötött gépet. Még meg kellett írnia pár programot.

(rendszertörés)

A geostacionáríus pályán keringő börtönállomás mindössze napi harminc percre nyitotta meg informatikai rendszerének kapuját. Ekkor a huszonnégy óránként kötelező rutinjelentést sugározta le az üzemeltető belga anyacég számára, cserébe a központ gyors lejáratú biztonsági és orvosi kódokat küldött fel. Pontban 20:00-kor megindult az adatátvitel.

Pasadenas már a Dyrel Securíty Inc. antennájára csatlakozva várta a kontaktust, amikor látómezejének bal alsó sarkába elhelyezett óra elkezdte visszaszámlálni a másodperceket. Az állomás által küldött jelentés duplázva érkezett, de így is mindössze öt percig tartott a sugárzás. Pasadenasnak teljes huszonöt perce maradt a feladat elvégzésére.

Elindított egy kifinomult maszkprogramot, és önmagát orvosi segédprogramnak álcázva befurakodott a sugárzási frekvenciára. Alig öt másodperces utazást követően (amely időtartam alatt kipattant az M.S.I. antennájáról, áthaladt a Föld légkörén, és feljutott a fogadó antennára) belépett a börtönállomás információs kapuján. Lecsatolta, és továbbengedte az álarcot, majd az orvosi rendszer magja felé vette az irányt. A medikális szektort védő gátprogram sűrű volt és nagyon kemény. Pasadenas még egyetlen alkalommal sem találkozott ennyire határozott és koherens védelemmel, de bízott benne, hogy az este során felépített fullánk képes lesz megfelelő méretű rést nyitni a rendszeren. Belőtte a vírust, védekező állást vett fel, és feszülten figyelte, ahogy az rátapad a gát első rétegeire. A behatoló program tűhegynyi sötét foltja pár másodpercen keresztül ide-oda vándorolt a felületen, majd miután megtalálta az alkalmas pontot, lassan falni kezdte a fehér falat. Léket nyitott, és alig két perc alatt kitágította azt, majd nyom nélkül felszívódott. Pasadenas stabilizálta a kaput: nyitva állt az út a börtönszektor orvosi kontrollfolyosója felé. Átvágott a perifériákon, gondosan elkerülte a vadászprogramokat, és megkereste a célpontot A cellák vizuálisan sárga kockáknak látszottak, ötven darab volt, egymás után, egyeden hosszú sort alkotva. A kontrollfolyosó szűk volt és alacsony, nagyon alacsony, nyilvánvaló volt, hogy szűksávú adatmozgatásra tervezték. Elhaladt pár cella mellett, majd hirtelen megtorpant: a blokkok jelöletlenek voltak. Fogalma sem volt róla, hogy a folyosó melyik oldaláról kezdődhet a cellák számozása. Vett két mély levegőt, és alaposan, egyenként megvizsgálta a felületeket. Szerencséje volt: rövid kutatás után rátalált az egyes számmal jelölt cellára. Átugrott a sor túlsó végére, megkereste hátulról a hetedik blokkot, és ráengedte a béta fokozatú fullánkot. Mivel nem volt tisztában vele, hogy mi fog történni akkor, ha kiszabadul a cellát kitöltő információs vákuum, visszavonult. A vírus fullánkja pár perc fúrás után elakadt, ezért Pasadenasnak ki kellett szabadítania, és rá kellett segítenie egy kisebb algoritmussal, a jégtörő azonban nem mozdult. Új támadási pontot keresett, de ismét csődöt mondott: a fullánk csakúgy, mint az előbb, belefagyott a szokatlanul rideg, sárga gátprogramba. A negyedik próbálkozása végre sikerrel járt. A falon vékony rés támadt, meghasadt a felület, és ontani kezdte magából a sárga részecskéket. A hirtelen kiszabaduló erős vákuum szinte beszippantotta a folyosó körül elhelyezkedő rendszereket, szétrobbantotta a falakat, és kibillentette Pasadenast az egyensúlyából. A stalker egy pillanatra bizonytalanná vált: nem volt biztos benne, hogy a hirtelen rázúdult digitális áradat nem károsította a célszemély lenyomatait. Harmincig számolt, majd belépett a cellába. Megvizsgálta a rab állományát és előkészítette a megfelelő rutint, hogy lenyomatot készítsen róla. Ahogy azonban a szonda csápjai megérintették a célfelületet, az egyszerűen levált a helyéről, és lebegni kezdett a szűk teret kitöltő, vákuum által beszívott programtörmelék között. Pasadenas pulzusa felgyorsult, és véráramát elöntötte az adrenalin. Úristen, megöltem a célszemélyt, leszakítottam a tudatát a testéről, gondolta. Megöltem a célpontot. És mit fogok most csinálni? Mi lesz a megbízással? Egy teljes humán adatbázis, a személyiség, az emlékanyag, plusz a biológiai kódok, az kurvára nagy információmennyiség. Azt nem lehet csak úgy ide-oda áramoltatni. Hogy lehet kivinni ennyi adatot a rendelkezésre álló háromszáz másodperc alatt, már ha egyáltalán ki lehet vinni? Még mielőtt azonban a vak pánik teljesen elborította volna tudatát, közbelépett a humánreakció-támogató egység, és a megfelelő elektromos impulzusok, némi szerotonin és noradrenalin segítségével mesterséges nyugalmat erőltetett a felhasználójára. Pasadenas felmérte a helyzetét, és megpróbálta levonni a helyes következtetéseket. Két lehetősége maradt: az egyik, hogy nem törődik a célponttal, és elmenekül. A másik mellett döntött. Megpróbálta elmozdítani az állományt, és az számára érthetetlen módon mégis könnyűnek bizonyult. Teljesen összezavarodott. Mi ez a valami? Nem lehet ember, ahhoz túl kevés adat. Ellenben, ha nem az, akkor meg miért zárták be az elmecellába? Tökmindegy, hogy mi, de ki kell vinni, tért gyorsan észhez. A lényeg az, hogy ki kell vinni. Ez a feladat, És erre még kétszázötven másodperce maradt. Sietnie kellett, hisz’ a rendszermag már biztos érzékelte a törést, és lokalizálta a támadót. Megragadta az állományt, és kilépett a meglékelt cella összeomló, magas frekvencián visító romjai közül. Az igazi meglepetés azonban csak ekkor érte: a szivárványszín vadászprogramok tucatjai darabokra szakadva sodródtak az orvosi szektor szélén. Egyszerűen széttépte őket a fal hasadásakor keletkezett vákuum. Pasadenas alig volt képes elhinni, hogy ekkora szerencse érte. Ha ezek a programok elérték volna, hát nem sok esélye marad rá, hogy élve kijut a blokkból. Átugrott a fehér falba vágott résen, vissza az állomás adójára, és éppen csak sikerült neki elcsípni az új kódok vételét nyugtázó üzenet utolsó szekvenciáit, öt, négy, három, kettő, és kijutott a zárt kommunikációs vonalról. A Moose Sec. Inc. bázisának határában szétszórta a behatolás során felhasznált álarcprogramokat, és tucatnyi hamis nyomot helyezett el. Az ellopott adatbázist ráküldte a gépére kötött gyorstárolóra, végrehajtott pár bonyolult ugrást, és visszatért saját rendszerének a kapujához.

Darklight 1421.

Belépett, és rápillantott az órára: a számláló nullán állt.

Sietve kicsatlakozott. Megtörte az optikai kábelt, és egy acélból öntött hamutartóval szilánkokra törte a kék műanyag házba épített modemet.

(éjfél után)

Pasadenas lezuhanyozott és felöltözött, majd elhagyta lakását, és másodjára is megvacsorázott egy kínai talponállóban. A stalker alaptermészetéből adódóan kerülte az embereket, így viszonylag ritkán étkezett nyilvános helyen, de most úgy érezte, hogy megérdemel egy kis jutalmat, valami váratlan, kellemes meglepetést. Kantoni ételeket evett, sokat és sokfélét, apró adagokban, pikáns szószban érlelt, vízigesztenyével és szójával szervírozott hüllőket. Pasadenas imádta a kígyót, meg az egész hidegvérű biológiai tablót, a krokodiltól egészen az észak-afrikai tüskés gyíkig. Egyszer, még nagyon régen, járt egy igazi kantoni étteremben, ahol a terem falaiba épített terráriumokban tekeregtek az élő állatok, a vendég pedig kedvére választhatta ki közülük a neki tetsző példányt. Jelen esetben azonban be kellett érnie az előtte lévő törékeny szeletekkel, amelyek ízük alapján biztos, hogy nem kínai pitonból származtak. Gyorsan bekapkodta az apró falatokat, kiszürcsölte a csípős szószt, a tálkákat és a műanyag pálcikákat a szemetesbe dobta, majd elindult. Hazatérve beütötte a kommunikátorba St. Etienne számát. Barátja a harmadik sípszó után fogadta hívását.

– Hello, Pasadenas. Mi történt, hogy telefonálsz, és nem a mátrixot használod? Nem illik a profilodba. Tudod, felépítettelek, még annak idején.

– Ez most biztonságosabb.

– Ja, mindössze vagy tízmillió ember hallgathatja, ha éppen kedve szottyan rá.

– Mondjuk pont azért. De nem akarom rabolni az idődet. Át tudsz jönni holnap nulla nullára?

– Valami baj van? Mi történt? Elbasztál valamit?

– Nem, semmi ilyesmi. Csupán, hogy is mondjam, számomra értelmezhetetlen jelenséggel találkoztam. A te szakterületedhez tartozó jelenségek. Érdekelni fog.

– Mennyire?

– Nagyon. Nagyon-nagyon.

– Akkor megyek most. Tíz perc. Van még…

– Nem, most ne gyere! Majd elmondom, hogy miért ne. Holnap, nulla óra.

– Legyen hát.

– Viszlát, Sunset Strike.

– Kösz, hogy szóltál, Pas. Viszlát holnap.

Pasadenas kikapcsolta az asztalba épített készüléket, és ellökte magát a peremétől. A vénségesen vén, kerekekkel ellátott irodai szék zörögve gurult át a nappali túlsó sarkában lévő gépasztalhoz. Lecsatolta, majd kezébe vette a mattfekete házba épített gyorstárolót, és hosszú percekig szemezett vele. Furdalta a kíváncsiság, legszívesebben megnyitotta volna az állományt, hogy meghatározza annak státuszát, de tudta, hogy a megbízó azt azonnal észrevenné, és akkor jobb esetben a pénze, rosszabb esetben pedig az élete is veszélybe kerülhet. Nem ember, az már biztos, gondolta, de valami hasonló. De mi hasonlíthat ennyire az emberi tudat sajátos, semmi mással össze nem téveszthető modelljére? És ha nem személy, akkor hogy kerülhetett az elmecellába? A börtön csak álca lenne, és valójában titkos orvosi fejlesztéseket végeznek az állomáson? Egyáltalán nem lenne meglepő. És ha igen, akkor kik? A D.S.I.? Az Eickhard GmbH.? Kérdések, kérdések, kérdések. Mindössze abban volt biztos, hogy valami pusztítóan érdekes adattömeg lakozik a fekete doboz áramköreiben, és nagyon-nagyon szeretné megnyitni, vagy legalább megszondázni azt. De nem merte.

(karambol)

Pontban 23:00.-kor megszólalt a kommunikátor.

– Itt Pasadenas.

– Van den Waerden vagyok. Megszerezte?

– Igen.

– Sértetlen és teljes?

– Magától értetődő módon.

– Átküldők önnek egy kalauzt Ez a program fogja eljuttatni az adatbázist a kijelölt szektorra. Ne kövesse! És ne próbálja meg feltörni! A kalauz fogja hátrahagyni a számla megnyitásához szükséges kód másik felét. Ez így megfelel önnek?

– Tökéletesen.

– Indítom a programot. Köszönjük a munkáját, Mr. Pasadenas.

Az adatátvitel mindössze pár másodpercet vett igénybe. A stalker kiemelte az egyinches merevlemezt a kommunikátorból, és a gépén található nyílásba csúsztatta. Bekapcsolta a készüléket, felhelyezte az elektródákat és becsatlakozott.

Feltelepítette a kalauzt a gyorstároló kimenetére, majd az adatbázissal együtt kilépett a magánrendszeréből, át egy semleges szektorba, amely hatalmas forgalma lehetővé tette számára, hogy feltűnés nélkül indítsa útjára a csomagot. Hát akkor, viszlát, rejtélyes állomány, gondolta, soha nem fogom megtudni, mi is vagy te valójában. Felélesztette a Van den Waerdentől kapott programot. A kalauzok színe a mátrixprotokoll íratlan szabályai szerint kivétel nélkül narancssárga, ezért némi meglepődéssel fogadta a semmiből kipattanó kék gömböt, amely kinyílt, körbefonta az adatbázist, majd bemérte a célszektorhoz viszonyított helyzetét. Ezzel egy időben vékony információsugarat engedett ki, amely Pasadenas gépe felé továbbította a számla kódját. Ekkor következett be a karambol: egy, a mátrix viszonyaihoz képest is őrült sebességgel száguldó, fényes felületű futár hangos robajjal telibe találta az adatbázist. Vakító fehér villanás töltötte be a szektort. Pasadenas heves, de gyorsan tovatűnő fájdalmat érzett, és pár másodpercre elveszítette a látását.

Majd feltisztult a kép. A kalauzprogram kék színű darabjai összekeveredtek a futárprogramból maradt törmelékkel, de a humán adatbázis sehol sem volt. Felemelkedett, és átkutatta a szektort, majd a szomszédos szektorokat is, de semmi. Pasadenas nem tudta, mit kellene tennie. A csomag elveszett, nem jutott el a megbízóhoz, és erről ő tehet a legkevésbé. Egy ostoba karambol, egy hülye baleset, semmi más. És még ha rá is akadna, csak egyetlen futárprogramja volt, a célkoordinátákat pedig nem ismeri. Egyáltalán megérkezett a kód? Ellenőrizte a gépét. A tároló, amelynek üresnek kellett volna lennie, majdnem tele volt. Erre a tényre mindössze egyetlen magyarázatot tudott találni: a futárprogram ütközésekor felszabadult energia lehántotta a már elindított csomagról a kalauzt, így az egyetlen aktuális vektor irányába, a kódot továbbító információs sugár célpontja felé indult el, az ő rendszere felé. A véletlenek egybeesése során így olyan helyzetbe került, mintha elfogadta volna a pénzt, de megtartotta volna az árut Mintha szánt szándékkal átverte volna a megbízóját.

Nem volt túl nagy tapasztalata az illegális üzletek etikai szabályait illetőleg, de annyit azért tudott, hogy ez az a szituáció, amelyből még egyetlen tolvajnak sem sikerült magát kimagyarázni, és amelyet egyetlen megbízó sem hagyott megtorlás nélkül.

Kicsatlakozott. A falra függesztett óra tizenegy-negyvenet mutatott. Megszólalt a kommunikátor. Mindössze egyetlen pillantást vetett a kijelzőre: a hívó szám ismeretlen volt. Tehát máris keresik. Nem vette fel. Tudta: maximum harminc perc állhat a rendelkezésére, hogy eltűnjön a környékről.

(Van den Waerden)

A konyhai beépített szekrényből elővette az évekkel ezelőtt vásárolt, de mindössze egyetlen alkalommal használt, fehér hegymászóhátizsákot. Összegyűrt két inget, egy tiszta vászonnadrágot, pár pólót, gyorsan a zsákba dobálta őket, majd visszasietett a nappaliba. Előkotorta az ágy alól a kipárnázott, egy rack méretű ládát, és egy kisebb, de hasonlóan preparált, ütés- és röntgenbiztos dobozt. Egyetlen durva mozdulattal letépte a gépet a hálózatról: műanyagszilánkok, zöld és piros ellenállások, elpattant gyorszárak fülei szakadtak le, és pattogtak az asztal tükörfelületén. Tudta, hogy kevés az ideje, de az elmúlt év csúcsgépét semmiképpen nem állt szándékába itt hagyni. Óvatosan elhelyezte a Ran Mark VI.-ot a szürke habszivacs párnák közé, majd becsukta, és lezárta az alumíniumból készült poros dobozt. A gyorstárolót a memóriacellával együtt a kisebb dobozba rakta. Felvette acéltalpú, masszív katonai bakancsát, és a melegítőszálakkal ellátott fekete bőrdzsekit. A két dobozt beleerőltette a hátizsákba, és lezárta azt. Sikerülni fog, gondolta, sikerülnie kell, az esélyem legalább kettő az egyhez, vagy három a kettőhöz, de legrosszabb esetben sem lehet kevesebb, mint…

Sziszegő hangot hallott a bejárati ajtó irányából, majd egy hangos és éles, fémes kattanást, derülátó prognózisának drámai cáfolatát, amilyet egy biztonsági zár keresztvasa hallat, amikor végleg kileheli a lelkét. Égett szag terjedt szét a lakásban, a forró acél szaga. Majd egy hangos csattanás – valaki berúgta az ajtót. Pasadenas a dohányzóasztalhoz ugrott, felkapta a súlyos, tömör gránitból készített hamutartót. A hátizsákot az asztalra dobta, és az ajtó mellett a falhoz lapult. Ütésre emelte a kezében tartott hamutálat. Vére tele volt adrenalinnal, érzékszervei pedig élesebbek, letisztultabbak voltak, mint életében valaha, érezte, hogy teste molekuláról molekulára égeti az orrán át beszívott oxigént. Nem tudta, hogy ki lehet a behatoló, de szándékait illetőleg nem volt szemernyi kétsége sem. Mély levegőt vett és várt, közben kóstolgatta az agresszió fémes, émelyítően kellemes ízét. A testében lezajló élettani folyamatok termékei, a halálfélelem következtében felszabaduló hormonok fehér tűzként égették homlokát és tarkóját. Adrenalin és adenozin-trifoszfát, egyszerű pánikreakció, gondolta a stalker, az anatómia válasza a közveden fizikai fenyegetésre, de mire azonosította az idegrendszerét megbolondító hormonokat, azok már tova is tűntek, egyetlen másodperc alatt felszívódtak, és nem hagytak maguk után semmit, csak a vegytiszta rémület. Az éjsötét, koherens és áthatolhatatlan félelmet. A jeges csendet egy hangtompítóval ellátott revolver kattanása törte meg, majd húsz centivel a bal válla mellett lyuk robbant a falba. A szuperszonikus lövedék szilánkokká törte a dohányzóasztalon lévő gránitszobrot, és a szemközti falban állt meg. Pasadenas hirtelen támadt agresszivitása azonnal semmivé foszlott.

– Jöjjön elő! Felemelt kézzel! – A hang Van den Waerden hangja volt.

Pasadenas elejtette a hamutálat, majd tétován kilépett a szoba közepére. Van den Waerden az ajtóban állt, fegyvere csövét egyenesen Pasadenas arcába irányította. A zöld lézer egy pillanatra elvakította, mire reflexszerűen elhúzta a fejét. A sugár könyörtelenül követte a mozdulatot: a fájóan tiszta fény szinte felnyársalta jobb szemének pupilláját.

– Emelje fel a kezét! Nyitott tenyérrel, magasabbra, még magasabbra! Nagyszerű. Hol van az adatbázis?

– Nincs nálam. Már továbbküldtem – hazudta.

– Hová töltötte le az anyagot?

– Nem tudom. Nem találkoztam vele személyesen. Az adatokat futár vitte el.

– Ez persze nem igaz – jelentette ki Van den Waerden. Célba vette Pasadenas bal tenyerét, és lenyomta az elsütőbillentyűt.

Pasadenas eddig egyetlen ízben sem kapott golyót: nem gondolta, hogy ennyire fájhat. Felordított, majd ép kezével átszorította bal csuklóját. A bemeneti nyílás apró volt és szabályos, de a lyuk körül lévő bort és a roncsolt szöveteket a magas hőmérsékletű lövedék sötétre égette. A seb ugyan nem vérzett, de elviselhetetlenül szaggatott, a csillag alakú kimeneti nyílásból pedig sárga nedv szivárgott. A lézer tiszta, zöld pontja ismét a szemét kereste.

– A kurva életbe. A rohadt kurva életbe – suttogta Pasadenas. Képtelen volt elhinni, hogy mindez vele történik: idegenül érezte magát, mintha csak tévét nézne, de a szája mintha homokkal lett volna tele.

– Hol van a gépe és a memóriacellák?

– Ott… az asztalon. A hátizsákban. Minden benne van. Vigye el csak…. – A mondat vége érthetetlen motyogásba fordult, ahogy a fájdalom újabb hulláma tört rá: Pasadenas eddig kételkedett, de most már biztosan tudta, hogy csak tévét néz, és ez az egész nem a valóságban, és főleg nem vele történik.

Van den Waerden odalépett az asztalhoz, és baljával kioldotta a hátizsák mágneses zárját. Kurta pillantást vetett rá, majd fél kézzel megemelte. Miután megbizonyosodjon róla, hogy a dobozok nem üresek, vállára vette a zsákot és az ajtó felé hátrált. Megigazította a pántot, majd két kézre fogta a fegyvert, és Pasadenas szemébe nézett.

– Az asztalon van még egy gép, és a szükséges felszerelés. Csatlakozzon be!

– De már…

– Tegye, amit mondtam! Most! Csatlakozzon be, különben…

És ekkor piros pötty jelent meg Van den Waerden fülkagylóján, amelyet azonnal hangos csattanás követett. A férfi feje felrobbant, nem volt több mint egy halk reccsenés, de fehér csontszilánkok, élénkpiros vér, rózsaszín és sárgás ideg- és kötőszövet szállt szerte. Fél liter vér és másfél kilónyi agyszövet festette be az előszoba falát, majd jött a második lövés, egyenesen a férfi szívén futott át, és a bal lapockánál robbant ki. A test fél másodpercig még állva maradt, majd tompa puffanással dőlt el. A mellkasból és a szétroncsolt nyakból vastag sugárban spriccelt a vér, a vörös folyamból torz kinövésekként bukkantak elő a csupasz fehér csigolyák, szürkés féregként tekergett a medulla oblongata maradványa. St. Etienne, kezében egy nagy kaliberű Rutger automatával, belépett a szobába.

– Megsérültél? – nézett Pasadenas kezére.

– Majd elviselem valahogy. St. Etienne, te lelőtted a… – Érezte, hogy gyomrának tartalma felfelé törekszik. Lenyelte a maró savat, majd folytatta. – De honnan van egyáltalán fegyvered?

– Fogd már meg azt a rohadt zsákot és tűnjünk el! Le merném fogadni, hogy ennek a szemétnek van beültetett eü-jeladója. Ha pedig van biztosítása, akkor mindjárt itt lesznek a mentők meg a zsaruk. Mozogj!

Pasadenas kiráncigálta a vértől csöpögő hátizsákot a holttest alól, és a vállára vette. Közben St. Etienne elvette Van den Waerden fegyverét, vigyázva, hogy ne érjen hozzá a holttest kezéhez: nem akarta otthagyni sem az ujjlenyomatát, sem a verejtékét, sem egyetlen hámsejtjét.

(a parkolóban)

Egy éjjel-nappal nyitva tartó Globe hipermarket parkolójában álltak meg. St. Etienne kétórás jegyet váltott, majd a legfelső, ötödik emeleti szintre vezette a furgont. Az utolsó sávban parkolt le, majd leállította a motort.

– A kesztyűtartóban találsz egy eü-csomagot, benne fájdalomcsillapítót. Donophine. Fehér sziretta vékony piros sávval.

– Mi?

– Mondom hogy Donophine. Ez a neve. Donophine.

– Az meg mi?

– Egyfajta szintetikus morfin. Nem a legjobb, de egyelőre megteszi. Majd kerítünk jobbat is. Mutasd a kezed!

Pasadenas kinyújtotta remegő kezét. St. Etienne óvatosan megfogta barátja lyukas tenyerét, és megvizsgálta a sebet.

– Nem tudom behajlítani az ujjaimat. Csak a hüvelykujjam mozog, de csak egy kicsit. És semmit sem érzek.

– Engem nem az zavar. Az idegrendszer és a csontok odavesztek, ezen már csak protézisekkel lehet segíteni. Ellenben iszonyúan remeg a kezed, úgy értem, a másik, kiegyenlítetlen a szívműködésed, és szörnyen sápadt vagy. A pulzusod alacsony és gyenge. Ennyire faj? A kurva életbe, nehogy keringési sokkot kapj.

– Pedig elég szarul vagyok. Nagyon szarul. Nem látszik rajtam?

– De. Az a szerencséd, hogy szupszonikus lövedék volt. Ha normálissal lőttek volna rád, rengeteg vért vesztettél volna. Cafatokra szakadt volna az egész kezed. Na, az tényleg fájna.

– Orvoshoz kell mennem – suttogta Pasadenas. – Orvoshoz… kell.

– Nem biztonságos. Egyébként sem lehet ezzel a sérüléssel túl sok mindent kezdeni egy ambuláns kezelőben. Érsebészre lesz szükséged, idegsebészre, meg minden ilyesmi. Teljesen újra kell hangolni a kezed. Most kapsz egy kis antibiotikumot, meg Donophinet, és kész. Ezzel ki kell bírnod egy darabig.

St. Etienne letépte a szirettáról a fóliát, majd hüvelyk- és mutatóujja közé csippentette. Szabaddá tette Pasadenas alkarját, vénát keresett, és határozott, precíz mozdulattal megszúrta. A színtelen oldatot lassan, cseppenként nyomta be a véráramba. Kihúzta a tűt, majd mindezt megismételte az antibiotikumot tartalmazó szirettával is.

– Jobb valamivel?

– Aha – válaszolta Pasadenas, ahogy véráramában szétterjedt az anyag. Kellemes melegség öntötte el, majd gerince is bizseregni kezdett, furcsán, de vitathatatlanul kellemesen. – Sokkal. Most jó. De honnan van neked egyáltalán fegyvered?

– Az elmúlt éveket, veled ellentétben, nem a lakásomba zárkózva töltöttem. És odakint néha bizony előfordul, hogy az embernek meg kell védenie magát. Kicsiny világunk telve van rendetlenkedésre hajlamos, meggondolatlan alakokkal.

– Oké, értem a célzást.

– Miért akadt ki rád ez a Rufus Ash?

– Van den Waerden. Így hívták – jegyezte meg Pasadenas, és megcsóválta a fejét.

– Nekem mintha más néven mutatkozott volna be.

– Honnan ismerted?

– Ő volt a megbízóm. Én irányítottam hozzád.

– Akkor most te is szarban vagy.

– Könnyen meglehet. De miért akart megölni? Mit csináltál? Pasadenas elmesélte az elmúlt harminchat óra történéseit. Mindent elmondott: a megbízás lányegét, a Van den Waerdennel kapcsolatos furcsa érzéseit, az elmecella feltörését, a megszerzett állomány érthetetlen jellemzőit. Beszámolt a karambolról is, amely következtében elveszítette az adatokat. Mialatt ő beszélt, St. Etienne fertőtlenítette és bekötözte sérült tenyerét.

– …csak azt nem értem, hogy egyáltalán mi a fene ez az állomány – fejezte be mondanivalóját.

– Hát abból, amit elmeséltél, én sem nagyon. Meg akarod nyitni?

– Igen, mindenképpen. Most már teljesen mindegy. Akkor meg legalább a kíváncsiságomat hadd elégítsem ki. Ha már az áldozat szerepébe kényszerültem, legalább hülye ne legyek.

– Talán segít felmérni a helyzetet. Igen, azt hiszem, igazad van. Meg kell nyitni.

– A te megbízásodnak lehet valami köze ehhez az egészhez?

– Talán. Ő járt nálam is. Ez tény. De… – bizonytalanodott el St. Etienne. Pár másodpercre csend töltötte ki az elegáns, királykék kárpittal bevont utasteret. Csak a klímaberendezés apró elektronmotorja duruzsolt, halkan zümmögve a mély frekvenciák megnyugtató, hűvös áriáját. – Majd később mindent elmondok, ha már biztonságos helyen leszünk. Először is telefonálok – folytatta, és elővette dzsekije zsebéből a hasáb alakú, ezüstösen csillogó készüléket.

– Kit hívsz?

– Saját magam. Az otthoni számot.

Beütötte a számot, majd kihangosította a készüléket. Egy, kettő, három, négy sípszó.

Kigyulladt a hívás fogadását jelző zöld led, a hangszóró mégis néma maradt. St. Etienne azonnal zárta a vonalat.

– Nem tiszta. Valaki már van a lakásomon – mondta, majd kikapcsolta, és hanyagul a hátsó ülésre dobta a méregdrága telefont.

– Akkor baj van.

– Méghozzá nagy.

– Te, St. Etienne, menj haza, és mond azt, hogy nem tudsz semmit rólam. Ne keverd bele magad a dologba, már ha nem muszáj! Nem akarlak belerángatni egy durva ügybe. Mert ez annak látszik.

– Az a gond mindössze, hogy én rángattalak bele téged.

– Hogy érted ezt? És akkor most mit fogunk csinálni?

St. Etienne visszarakta az eü-csomagot a kesztyűtartóba, majd cigarettára gyújtott, és beindította a motort.

– Megyünk a reptérre. De előtte még beugrunk egy ismerősömhöz pár dologért.

(műtét után)

Pasadenas pihenten ébredt, nem borzongott sem a gyógyszerek utóhatásától, sem az oly gyakran jelentkező, amorf és nyomasztó rémálmokból visszamaradt paranoiától. Igazság szerint már-már aggasztóan jól érezte magát. Felkelt, köntöst húzott, belebújt az ágya mellett lévő, nyers nádból font papucsba, és kiment a konyhába. Töltött magának egy pohár tejet, majd kezében az itallal kisétált a teraszra. A korlátra könyökölve lustán ismerkedett a környezettel. Az L alakú blokkokból álló épületkomplexum körül elterülő esőerdő buján lélegzett, kora reggel szinte hallani lehetett a hatalmas fák anyagcseréjét, ahogy a levelek felületén elhelyezkedő sejtek mohón zabálták a friss oxigént. Smaragdzöld és rozsdabarna és szalmasárga, ameddig csak a szűz emberi szem ellát. Mintha csak egy National Geographic fotóalbum vette volna körül, mint bárkit, aki száz évvel ezelőtt járt itt, gondolta, ahogy egy városi ember sohasem látta, és már nem is fogja soha. Az összkép vitathatatlan ősromantikájába mindössze az a kegyetlen tény rondított bele, hogy a fák szabályos matematikai rendszerben követték egymást: tízméterenként egy nagy példány, köztük két alacsonyabb, az általuk határolt száz négyzetméteres parcellában pedig embermagasságú cserjék, amelyeket sárga és lila és bíbor virágok tarkítottak. Telepített esőerdő volt, egy azon mesterséges rengetegek közül, amelyeket a század elején hoztak létre az emberiség által szétzilált természet egyensúlyának korrigálása céljából, teljes kiterjedése elérte a tízezer négyzetkilométert.

Brazília, Brazília, forgatta szájában a szót Pasadenas. Egy apró kórháztelepülésen voltak, Riótól mindössze hatvan-hetven kilométerre, északra. Kellemes hely, legalábbis kellemesebb, mint ahonnan menekültünk, még az iszonyatos meleg és a páratartalom ellenére is, gondolta. Nem volt könnyű titokban elhagyni Londont. St. Etienne egy utcai kereskedőtől szerzett hamis személyazonosító kártyákat, és hozzá új bankszámlát, amelyet a Van den Waerdentől kapott számla kódjával egyenlített ki. Az így kapott összeg mindössze a harmadát tette ki a számlán levőnek, de mivel az forró pénz volt, amelyhez még hónapokig nem lehet hozzányúlni, mindent összevetve nem jártak rosszul. St. Etienne drága telefonját elcserélték egy régi, de működőképes modellre, amelyre egy, az utcán vásárolt kriptográfot illesztettek. A fegyvereket, Pasadenas gépét, a gyorstárolót és a memóriacellákat postán adták fel, feladóként pedig egy St. Etienne számára regisztráltatott és folyamatosan fenntartott fiktív személy nevét és címét adták meg. A lakás és a betegbiztosítás, az azonosító kártya és az adószám, minden valódi volt és hiteles, csak a tulajdonos nem létezett soha: Tyler Millert ugyanis Pasadenas alkotta meg, még négy vagy öt évvel ezelőtt, mint St. Etienne alternatív személyiségét, az utolsó utáni menedéket. Vettek két repülőjegyet Mexico Citybe, onnan pedig csővasúttal utaztak fel Guanajuatóba. Ott ismét személyazonosságot cseréltek, az előzőleg használt kártyákat pedig gondosan elégették: ötezer régi font értékű plasztik enyészett fekete füstté az eredetileg a takarítószemélyzet számára épült, legalább tíz éve kiürített szervizfolyosó mellékhelyiségének egyik acél vécécsészéjében. Váltottak két jegyet Rióba, a South American Airlines járatára. Rendkívül fárasztó volt így utazni, de legalább biztosak lehettek benne, hogy nem hagynak maguk után könnyen visszafejthető nyomokat.

Pasadenas már az óceán fölött belázasodott, a Mexikóból Rióba vezető úton pedig a folyamatosan adagolt szintetikus fájdalomcsillapítók ellenére is egyre rosszabbul érezte magát. A testhőmérséklete negyven fok fölé emelkedett és kétszer is hányt, bár nem evett semmit. Ki volt száradba, fáradt volt, és gyenge. Közvetlenül leszállás előtt mély és zavaros sötétség borult rá, majd elvesztette az eszméletét, teljes filmszakadás. A műtőben tért újra magához, már a beavatkozás után, akkor is csak az orvos által beadott injekció hatására. A telep sebészei ügyesen helyrehozták a kezét: csontprotéziseket és kollagénből húzott ereket építettek be, saját DNS-éből tenyésztett neuronokból fűztek hosszú láncokat, majd végül behangolták az új idegeket. Szervezete még tele volt különböző késleltetőkkel, és bal kezét csukló felett vékony, rideg és kemény, áttetsző műanyag fólia borította. Négy hét múlva elhal az anyag és leesik a sín, a keze akkor fog újra rendesen mozogni. Ha nem lépnek fel váratlan komplikációk, huszonnyolc nap múlva már csak érményi világos folt fogja emlékeztetni arra a szuperszonikus lövedékre, amelyet a saját nappalijában lőttek ki rá, egy zavaros üzleti vita záróakkordjaként. Megitta a tejet, és a poharat a korlátra helyezte. Zajt hallott a háta mögött, közeledő lépések zaját. Megfordult, miközben könyökével leverte az üres poharat: a fehér plasztik kényelmesen hullott alá, majd beleveszett a szél ringatta bokrok smaragdszín szövevényébe. St. Etienne állt mögötte.

– Hello, Pasadenas, hogy vagy.

– Szevasz, St. Etienne. Mondjuk rá, hogy jól. Óvatosan felemelte bal kezét, és megmutatta a tenyerét.

– Javul. Minden rendben lesz, ne aggódj. Jó orvosok vannak itt, nekem is tettek már egy-két szívességet. Menjünk be reggelizni. Gyere. Utána majd beszélünk. Asszem’ el kell mondanom pár dolgot.

(a megbízás)

Az épületek között kanyargó ösvényen sétáltak. A szürkés homokkal borított keskeny sávot mindek oldalról bokrok és cserjék szegélyezték, amelyeken fényes hátú, sárgával pöttyözött bogarak mászkáltak. St Etienne szólalt meg először.

– Amikor az a pofa beállított, valahogy éreztem rajta, hogy nem teljesen oké. Lassú volt és körülményes. Egyszerűen nem úgy viselkedett, mint ahogy azt egy profi közvetítőtől elvárhatja az ember. Illetve úgy, csak valahogy mégsem… Tudod, hogy mire gondolok. De amikor végre sikerült belőle kiszednem, hogy pontosan mit is akar, érdekes ötletnek tűnt a dolog. Eredeti és tényleg szellemes ötletnek. De miután elvégeztem a munkát és átadtam az eredményeket valami nagyon nyomasztó, nagyon kellemetlen érzés vett erőt rajtam. Nem tudom miért, de határozottan éreztem, hogy hibát követtem el. Fogalmam sem volt hogy hol lehet a stikli az egészben, de tisztán éreztem, hogy valahol van. Egyszerűen kellett, hogy legyen valahol valami igazán sötét és veszélyes disznóság. Pedig látszólag minden oké volt, már túlságosan is. A pénz a számlán, ráadásul nem kevés pénz, sőt, még csak nem is egy tisztességes összeg, hanem nagyon sok pénz landolt az egyenlegemen. Tiszta pénz, ráadásul a legjobb helyen: a svájci bankszektorban. Te mennyit kaptál? – kérdezte.

– Kétszázezret – válaszolta Pasadenas. – De éreztem, hogy akár többet is kérhettem volna. Megadta volna. Valahogy túl szép volt az egész, túlságosan is – tette hozzá keserűen, némi tűnődés után.

– Én négyszáz-ötvenezret. Egy hétnapos munkáért. Nem is rossz, mi?

– Igen, de ha minden ilyen frankón ment, akkor most meg mi a fenét keresünk mi itt? Egyáltalán, mi volt a feladatod? – érdeklődött Pasadenas.

– A világ hét legérdekesebb emberét kellett meghatároznom – mondta St. Etienne, és elrúgott egy fehérrel erezett, vörös kavicsot. Pasadenas megvakarta a fejét, és barátjára nézett.

– Ez ugyan marhára jól hangzik, de sajnos, nem értem. Jobb lenne, ha konkrétumokat is említenél. Mitől válik valaki érdekessé? És mi az, hogy érdekes? Csak úgy, hogy én is értsem, oké? Használj valami emberi nyelvezetet!

– Hát ez az. Ezért kerestek meg pont engem. Tudták, hogy én készítettem a személyiséganalízis-programot, és kvalitatív humán analízisben én vagyok a legjobb a kontinensen. Olyan embereket kerestek, akik bizonyos személyiségjegyek szempontjából magasan kiugró mutatókkal rendelkeznek.

– Mi érdekelte őket elsősorban? Milyen paraméterekkel dolgoztál?

– Kreatív képességek. Túlélési ösztön. Innovációs készségek. Konformitással szembeni ellenállás. Intelligencia, nyers és tanult intelligencia. Elsődleges drive. Plusz ki kellett küszöbölni egyes nem kívánt tulajdonságokat, illetve az azokra való hajlamot, mint mondjuk a depresszió vagy a szenvedélybetegségek – sorolta St. Etienne.

– Drive? – kérdezett vissza Pasadenas, és lelassította lépteit. – Mi az a drive?

– Motivációs dimenziók, durván fogalmazva. Soha nem csináltam még ilyesmit, és tényleg felkeltette az érdeklődésemet – válaszolt St. Etienne, majd rágyújtott.

– Hogy oldottad meg a szelekciót?

– Eleinte a normális rutinokat alkalmaztam, de az eredmény valahogy nem lett az igazi. Erről a listáról mindössze két nevet tartottam meg. Az egyiket azért, mert kellően kiugró értékeket produkált, a másikat pedig… mondjuk úgy, hogy személyes megfontolások alapján. – Kifújta a füstöt, és folytatta. – Majd némi tépelődés után hoztam egy elég kemény döntést, és kiiktattam az etikai szűrőket. Az Összes kurva szűrőt kiiktattam, ki én. Az így kapott eredmények felülmúlták minden várakozásomat.

– Ne csigázz! – nógatta Pasadenas. Nem értette, mire akar kilyukadni a társa.

– A program kidobott egy csomó nevet. Csúnya és híres neveket Terroristák és vallási fanatikusok, elsősorban szektaalapítók neveit. Rengeteg időm ráment, még kiszűrtem a legígéretesebb állományokat. Majd megjelöltem közülük négyet, és kibővítettem velük az első listáról származó két nevet.

– És a hetedik?

– Nem konkrét személy volt. Viccnek szántam – mondta St. Etienne, és önkéntelenül is elmosolyodott. – Isten hat nap alatt teremtette a világot, majd a hetedik napon megpihent. Ez lett volna az én pihenőnapom. A hasamra ütöttem, és hozzácsaptam a listán szereplő nevekhez a születési évszámomat, majd kerestem hozzá egy kellően egzotikus intézetet.

– Huszonegy. Te huszonegyben születtél – nyögte ki Pasadenas.

– Ez az. Nos, így került rá a börtönállomás huszonegyes cellájának a lakója a világ legérdekesebb embereit tartalmazó listára. Rajta kívül két vallási vezető, egy terrorista és egy köztörvényes bűnöző szerepelt rajta. A terrorista elmecellában volt, a másik pedig még szabadlábon. A cellában fogva tartott személy a hivatalos jelentések szerint kábé hetvenkét órával ezelőtt halt meg, amikor ismeretlen behatolók feltörték a rendszert, hogy másolatot készítsenek a személyiségállományáról. Egy másik pasi, Rasel Witkin, a Radikális Zsidó Szövetség csoport vezetője, tegnap vált támadás áldozatává. Szintén be volt csatlakozva, Plusz a teáltalad feltört állomány. Hat napja adtam le a listát, és már ketten is meghaltak a rajta szereplők közül, illetve a te célpontoddal együtt már hárman.

Pasadenas döbbenettel hallgatta barátja szavait. És ekkor hirtelen belehasított a felismerés: tisztán és kérlelhetetlenül, halálos pontossággal találta telibe tudatának rettegésre leginkább fogékony gócpontját. Hogy is fogalmazott St. Etienne? Belépő a halhatatlanságba?

– Tudom már, mire is akarsz kilyukadni. Maradt még egy vallási vezető, egy bűnöző és a két polgári személy, akiket még az etikai szűrő kiiktatása előtt vettél fel a listára. Remek. Az egyik név ezek közül, gondolom, az enyém.

– Igen. A te neved is rajta van a listán. És ez még nem minden – mondta St. Etienne, majd elpöckölte a csikket, be, a bokrok közé.

– Ne kímélj!

– Az én nevem is ott szerepel, közvetlenül a tiéd alatt. Nem tudtam megállni, hogy ne rakjam rá a listára. A világ hét legérdekesebb emberét tartalmazó listára. Akkor jó ötletnek tűnt. Tudod, azt gondoltam, hogy valami médiafelhajtáshoz kellenek az adatok, nagy emberek arcképcsarnoka, halhatatlan hősök, valami tévésorozat, karakterépítés, digitális műsorvezetők, kódoljunk szuperment, ilyesmi. Hát nem. Azóta két ember meghalt a hétből, illetve hatból, és ott van az a furcsa állomány is, amit te töltöttél le. Nem hittem volna, hogy erre fut ki a dolog.

– És mindhárom célpont be volt csatlakozva, amikor támadás érte.

– Szóval, ez van. Hihetetlenül ostobán viselkedtem, felelőtlen voltam és öntelt. Egy hiú barom, mondhatni. Nem kell mondanom, mekkora bajba sodortalak.

– Ki maradt még, úgy értem, rajtunk kívül? – érdeklődött a stalker.

– Egy illegális genetikai és kibernetikai kísérletekkel foglalkozó kutatóorvos, Dr. Woton Do. Több állami vérdíj is ki van tűzve rá. Jelenleg valahol Malajziába bujkál, más források szerint talán Tűzföldön vagy Grönlandon vagy az Új Svábföldön… Nem tudni. A másik figura Dávid Davidian, a Dávidita Keresztény Egyház vezetője. Ők ketten szerepelnek még a listán.

– És ne feledd az általam letöltött állományt! Ahhoz sem jutottak hozzá – tette hozzá Pasadenas.

– Te magad mondtad, hogy az nem ember.

– De ezt ők nem tudják. Nem tudhatják. Bizonyosan keresik. De a legfontosabb lenne megkeresni azt az orvost. Figyelmeztetni kell.

– Már próbáltam, de nem ment. Nem merek becsatlakozni. Félek – vallotta be St. Etienne.

– Nem tudják, hogy hol vagyunk. A többieket az eredeti, hiteles személyazonossága alapján lokalizálták. Nekünk nincs olyan, szóval van egy kicsi előnyünk. Keresd meg ezt a Davidiant és figyelmeztesd! Mesélj el neki mindent, de semmi olyasmit ne közölj vele, ami alapján azonosíthat minket! Ezt a balhét neked kell elvinni – mondta ellentmondást nem tűrő, mégis keserű és beletörődő hangon Pasadenas.

– És te mit tervezel?

– Mikor kell megkapnunk a csomagokat? – kérdezte a stalker, és órájára nézett. A kék számok idegesen villogtak a lapos profilú alumínium karperec felületén.

– Dél körül válik aktuálissá a posta.

– Akkor meg fogom nyitni az állományt, és megnézem, hogy mi a fene is az. Hasznunkra lehet még, mint csali.

– Kiszúrhatják az adatokat. Megtalálhatnak. Veszélyes lehet – aggodalmaskodott St. Etienne.

– Ha nem viszem ki a mátrixba, akkor nem az. Ezt csak bízd rám!

– Meg tudod csinálni?

– Persze. Van hozzá kapacitásom.

(az infomorf)

Pasadenas helyére illesztette az utolsó perifériát is, majd kiemelte a tokból a bőrelektródákat. Biztosra akart menni, ezért a meglévők mellé szerzett még két nagyteljesítményű memóriacellát, amelyeket egy használaton kívüli, sebészeti műtőből emelt el, és rácsatlakoztatta őket a Ranra. Tízezer gigabájt. Ennyi memória már szinte mindenre elég kell, hogy legyen, nyugtázta a konfigurációt. Normális esetben a gép sokkalta nagyobb mátrixkapacitását használta volna az állomány kibontására, de óvatosnak kellett lennie, hisz’ nem volt tisztában annak jellegével. Becsatlakozott. Új rendszert épített fel, sajátját, a Darklight 1421-et pedig elmentette. Nem vacakolt sokat az új szektorral, épphogy csak felhúzta, kijelölte a határokat, majd ellátta a minimálisan szükséges biztonsági gátakkal. Hát akkor, gondolta, csapjunk bele. Eltávolította a gyorstárolóra telepített kódokat, és megnyitotta az állományt.

A kiáramló gigabájtokból fokozatosan álltak össze az alrendszerek. A kék, szürke, sárga és vörös színekben kavargó foszlányok egymásba kapaszkodtak, lassan pörögve tökéletes forgástestet alkottak. Pasadenas aggodalommal figyelte, ahogy vészesen fogy az állomány kitömörítésére még felhasználható memória. Már hatvan százaléknál tartott és folyamatosan emelkedett. A teljes állomány lassan és megfontoltan, szinte méltósággal bontakozott ki. Pár perc alatt feltisztult az ikon, és felülete világossá vált. Már nyolcvanhét százaléknál tartott, de még mindig nem öltött végleges alakot. Nyolcezerhétszáz gigabájt, te jó isten, mi lehet ez, bámulta Pasadenas, és nem értette. Kilencven százalék felett az ikon megnyúlt, majd felegyenesedett. A számláló elérte a kilencvenhét százalékot, kilencvennyolc, kilencvenkilenc…

Előtte állt a kitömörített, megnyitott állomány, kereken tízezer gigabájt. Az ikon embert formázott, igazi embert, a test grafikai megjelenítése pedig elképesztően finom volt: Pasadenas még soha nem látott hasonlót. Kerekded arc, széles pofacsont, sárgás bőr és fekete, kócos haj. Ázsiai alkat. A férfi meztelen volt. Vizuálisan humán állománynak látszott, bár Pasadenas tudta, hogy nem lehet az. Megszólította, de az nem válaszolt. Újra megszólította. A figura ekkor végre megmozdult: lassan leguggolt, majd mutatóujjával írni kezdett a szektor alapját képező üvegkék porba. Pasadenas közelebb lépett és elolvasta. Mindössze nyolc karakter, nyolc nagy nyomtatott betű: AUDIO I/O. Felállt, a saját, majd Pasadenas szájára, végül pedig a talajra mutatott. A stalker ekkor végre megértette. Kilépett a rendszerből, és az asztalon lévő telefonba beütötte St. Etienne számát.

– Tessék.

– St. Etienne, azonnal gyere át! De most rögtön. Ilyet még nem láttál.

– Mi történt? Megjelent az Úr egy nyomtatott áramkör képében, majd táncolni és prédikálni kezdett? Kenyérré változtatta a szilíciumot?

– Hasonló. Hozd a telefonodat is, és keríts valahonnan egy audio kábelt! Várlak – mondta, és zárta a vonalat.

St. Etienne alig két percen múlva beviharzott a szobába, egyik kezében a készülék, másikban az összetekert, vékony vezetéket.

Pasadenas elvette tőle az átjátszót, rákötötte a Ran kimenetére, a bemenetét pedig a telefonhoz illesztette.

– Az van, hogy kibontottam az állományt, és emberi alakot öltött. Kommunikációt kezdeményezett – magyarázta lázasan, széles gesztusok kíséretében.

– De azt mondtad, hogy nem lehet személyiségállomány, mert ahhoz nagyon kevés az adat.

– Pontosan, tényleg nem lehet. És nem is az. Egyébként kibontva már nem is kicsi, nagyon is nagy, de nem humán lenyomat. Hasonló, de nem az. Utoljára akkor láttam hasonlót, amikor kerubbal találkoztam – mondta Pasadenas.

– Akkor ez egy mesterséges intelligencia? Egy angyal?

– Talán valami olyasmi. Talán valami más. De mindjárt kiderül. Végzett a bemeneti csatlakozó rögzítésével. Lepattintotta a telefon hátlapját, majd rövid keresgélés után feltépett egy piros-fekete szalagkábelt, amelyet összekötött egy zölddel.

– Oké. Most a telefonnak kizárólag az audio jeleket feldolgozó, illetve továbbító része fog működni – kommentálta ténykedése eredményét, majd bekapcsolta a készüléket.

A telefon süketen hallgatott.

– Miért nem szólal már meg? – idegeskedett a stalker, és megkocogtatta a kicsiny hangszórót.

– Mert nem hangosítottad ki, azért – vettette oda St. Etienne, és lenyomta a készülék alján lévő hosszúkás gombot. Feléledt az apró, de nagy teljesítményű hangszóró. Pasadenas vett egy mély lélegzetet, és beleszólt a mikrofonba.

– Üdvözöljük önt. Kérem, határozza meg a státuszát, és közölje a nevét!

Halk sercegés hallatszott, majd megszólalt egy rekedtes, mély hang.

– A státuszom infomorf. Hivatalos névvel nem rendelkezem. Kik önök, és hogy jutottak hozzá az állományomhoz?

Emberi hang volt. Rezgő hangszálak, arcüreg és orrüreg által képzett hang, nem elektronikus.

(történelemlecke)

Közel húsz percet tárgyaltak az infomorffal. Számos kérdésükre, köztük azokra, amelyek a létformájára vagy a múltjára vonatkoztak, saját bevallása szerint nem tudott, Pasadenasék érzése szerint viszont nem akart válaszolni. Mindent összevetve új ismerősük nem mutatkozott túlságosan készségesnek. Elmesélték neki az elmecellát és a rendszertörést, de sem a helyzetükre vonatkozó információkat nem osztották meg vele, sem személyazonosságukat nem fedték fel előtte.

A beszélgetés során megállapították, hogy az entitás rendelkezik személyiséggel, motivációkkal, emlékekkel és félelmekkel is – az irántuk mutatott bizalmatlansága legalábbis erre utalt. A diskurzusnak az egyik kínai memóriacella hűtőfolyadékának a szivárgása vetett véget. Mivel az infomorf féltette saját épségét, és Pasadenas sem akarta, hogy megsérüljön az állomány, visszatömörítette őt a gyorstárolóra. Természetesen megígérte, hogy mihelyt hozzá tudnak jutni egy megfelelő kapacitású memóriacellához, és lehetőségük nyílik rendesen kibontani az állományát, úgy azt meg fogják tenni.

– Te, Pasadenas, én még mindig nem tudom, hogy mi is az infomorf, mint státusz – bökött szósztól csatakos villájával St. Etienne Pasadenas felé, aki már a harmadik szelet halacas elfogyasztásával volt elfoglalva. – Felvilágosítanál? – tett hozzá, a nagyobb nyomaték kedvéért, miközben a hallal és friss zöldségekkel töltött tésztát trancsírozta: gondosan kiválogatta a kicsiny babszemeket, és a tányér szélére tolta őket.

– Természetesen. A hivatalos jelentések szerint talán húsz éve szüntették meg őket. Az infomorf tulajdonképpen nem más, mint egy mesterségesen létrehozott személy. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is találkozni fogok egy ilyen létformával. Istenem… valami olyan ez nekem, mint egy antropológus rábukkanna egy élő cro-magnoni emberre – mondta Pasadenas, és megrázta fejét. – Nem hiszem el.

– Akkor mesterséges intelligencia? – próbálta felvenni a fonalat St. Etienne.

– Frászt. Most mondtam, hogy emberi. Mesterséges, vagy ha úgy tetszik, digitális személy. Ezért volt ennyire kicsi az állomány letömörítve, és ezért zabál annyi memóriát, ha ténylegesen életre akarod kelteni.

– Tömörített állapotban mindössze egyetlen DNS szekvencia?

– Aha. DNS szekvencia, személyiségállomány, no meg a saját memória. A lényeg az, vagyis az egész dolognak, ennek az egész létformának a sarkalatos pontja a memória. Gondolj bele! Az emberi testet több milliárd, egymással folyamatosan együttműködő, a szerveket és szöveteket felépítő sejt alkotja: idegrendszer és hormonális rendszer, érzékszervek és vázizmok, kötőszövetek és csontok, meg minden egyéb. Az infomorf rendszere az emberi szervezet tökéletes mása. Minden egyes sejt, szövet, szerv, ideg- és hormonrendszer, kémiai reakció, minden úgy játszódik le benne, mint mondjuk a te vagy az én szervezetemben. Gyakorlatilag nem más, mint egy tökéletes emberprogram. Formátumát tekintve software, de ha már fut, akkor gyakorlatilag ember.

– Most akkor ember, vagy nem? – értetlenkedett St. Etienne. A kibernetika és az etika találkozásánál lévő határvidék sohasem volt igazán az ő terepe.

– Ne menjünk bele ilyen filozófiai problémákba! Ha már megnyitottad, akkor onnantól kezdve gyakorlatilag ember. Hivatalos meghatározása szerint digitális személy – zárta le a kérdést Pasadenas.

– És miért hoztak létre ilyen személyeket? Sokan voltak?

– Nem hiszem, hogy sok létezett volna belőlük. Gondolj bele, hogy milyen nehéz lehetett akkoriban a teljes DNS-t átírni. Talán tucatnyian, ha lehettek – jött a bizonytalan válasz.

– Egyáltalán milyen célból teremtették őket?

– Orvosi kutatások. A tizenegyes nemzetközi egyezmény betiltotta, és ami inkább számított, súlyosan szankcionálta az embereken és magzatokon végzett orvosi kísérleteket, kivéve, ha azok az alany érdekében történnek. Halálbüntetés terhe mellett, ezt a szankciót furcsa módon pont a keresztény egyházak harcolták ki. A multik, mint a Celera, a Towsen-Thoresten Research, a Shinozanio Corp., meg a többiek két dolgot tehettek: vagy becsukják a boltot, és kijelentik, hogy kész, vége, vagy felépítik a saját kísérleti alanyukat. És ekkor létrehozták az infomorfokat.

– Szóval kísérleteztek rajtuk. Mekkora aljasság. Szadizmus.

– Persze, hogy aljasság. Voltaképpen ők emberi módon reagáltak mindenre, tehát éreznek fájdalmat, félelmet, tehetetlenséget, érheti őket fizikai és pszichés károsodás. Talán el tudod képzelni, miket is csináltak velük. Megtehették, hisz’ teljességgel tehetetlenek voltak. Sokan belerokkantak a kísérletekbe, belerokkantak vagy megőrültek, de kijavították őket. Többen pedig, hogy is lehetne mondani, szóval meghaltak a program során. A kutatók persze ezt sosem halálnak nevezték, hanem veszteségnek. Már ha jól tudom.

– És mi történt velük?

– Nem tudni pontosan, kissé zavaros az ügy. Hivatalosan betiltották a kísérleteket. Lehet, hogy mindannyian meghaltak. Lehet, hogy egyszerűen törölték őket. Az is lehet, hogy eldugták az állományokat egy svájci trezorba, akár fizikailag is. Ha kívánod, mondhatok még hasonló okosságokat. Erre vonatkozó adatok nem nagyon maradtak fenn.

– Ezek után azt is csodálom, hogy egyáltalán szóba állt velünk. Én bizony az ő helyében nem tettem volna. Gyűlölném az emberi fajt.

– Végül is kihoztam őt az elmecellából. Ezért mindenképpen hálásnak kell lennie. A hasonlat pedig nem áll, mivel te amúgy is gyűlölöd az emberi fajt.

– Akkor már csak egyetlen dolog van, amit nem értek – mondta St. Etienne, miközben eltolta magától a tányért.

– Hallgatlak – nézett rá Pasadenas.

– Akkor hegyezd a füled, mert nagyot fogok kérdezni! Miért zárták be egy elmecellába és tartották életben, amikor le is törölhették volna?

– Nem tudom – rázta meg a fejét Pasadenas. – Majd megkérdezzük tőle. Szerintem ő tudja.

– Már ha egyáltalán el fogja mondani. Talán valakiknek szükségük volt rá valamiért. Lehet, hogy tud valamit. Vagy… Végtére is, a mi szempontunkból mindez teljesen mellékes. Inkább térjünk vissza ez után az érdekes, ám teljesen lényegtelen kitérő után a mi kis közös problémánkra – jegyezte meg St. Etienne, némi józanságot erőltetve magára.

– Engem azért érdekelne a dolog. És te? Jutottál valamire? Van valami eredmény?

– Semmi. Minden lehetséges szektort átkutattam, de nem találtam nyomot dr. Woton felé. Fogalmam sincs, hogy hol lehet. Nem tudtam jobbat kitalálni, mint hogy szétszórtam egy csomó kémrutint azokban a szektorokban, amelyekben valószínűsíthető a felbukkanása. Ügyes kis rutinokat. Ennyi tellett tőlem. Davidiannek viszont küldtem egy üzenetet. A személyazonosságunkat természetesen nem adtam ki.

– Helyes. Telepítettél gátprogramot a kapura?

– Természetesen. Malmedy Gate, tizennégyes fokozat. A legjobb. Ha valaki megpróbál behatolni a szektoromba, jelezni fog. A te csipogódra küldi ki a riasztást. Ahogy kérted. A gépet a szobám melletti laborban találod. Holtfáradt vagyok, Pasadenas. Úgyhogy felmegyek aludni – mondta St. Etienne. Egy vászonszalvétával gondosan megtörölte a kezét, és felállt az asztaltól.

– Neked, gondolom, nincsenek ilyen problémáid – tette hozzá.

– Csak ritkán – válaszolta Pasadenas. – Én maradok. Jó éjszakát.

– Viszlát reggel.

(idegen a kapu előtt)

Pasadenas felnőtt élete során először töltötte az éjszakát városon kívül. Egy szintetikus nádból font székben ült a teraszon, kezében egy palack ásványvízzel. Az erdő éjjeli arca, ha lehet, még jobban lenyűgözte, mint a nappali. Más volt az ég, és más volt a Hold is. Nem az a sápadt, szétfolyó folt, amely már oly sokszor bámult le rá az elmúlt évek magányos és kilátástalan éjjelein, sunyin és gonoszan szemezve vele, a városra boruló ólomszínű légkörön át. Ez a Hold tiszta volt, mint a briliáns, tökéletesen kerek, hideg és erős fénye pedig fehérben játszó ezüsttel vonta be a hatalmas fák alkotta erdő lombkoronájának peremét. Néha állatok hangját is hallani lehetett, madarak hangját. Kár, hogy már kipusztultak azok a csodálatos éjjeli lepkék, amelyek egykoron honosak voltak Dél-Amerika esőerdeiben, gondolta. Genetikai szempontból ugyan nem lenne bonyolult feladat az újrateremtésük, de hát ki az a bolond, aki horribilis összeget ölne egy ilyen öncélú, semmiféle anyagi haszonnal nem járó műveletbe? Úgy látszik, ez az élet rendje: ha valami elromlik, hát azt kidobják. Fajok és státuszok keletkeznek és pusztulnak ki. Ha pedig financiális szempontból nem kifizetődő őket feltámasztani, akkor holtak is maradnak. Ahogy ő maga is.

Ivott egy kortyot a vízből, majd lerakta a palackot, és megtörölte verejtékező homlokát. A hajnali időpont dacára a hőmérséklet nem esett huszonnyolc fok alá. Meleg volt, nagyon meleg, legalábbis Pasadenas észak-európai időjáráshoz szokott szervezete számára. Bár állítólag, még annak idején, amikor létezett a Golf-áramlat, az öregek szerint még Londonban is nyár váltotta a telet, és akkor meleg volt, gondolta. Önkéntelenül is elmosolyodott: elképzelte, ahogy júniusban lebarnult, rövidnadrágos turisták mászkálnak a Temze partján, homlokukon Oakley napszemüveg, arcukon idióta mosoly, ahogy azt a régi felvételeken látta. Fel akart állni, hogy sétáljon egy kicsit, de amikor baljával ösztönösen rátámaszkodott a szék karfájára, éles fájdalom nyilallt bele. Ép kezével beletúrt köpenye zsebébe, és megkereste az orvostól kapott fájdalomcsillapítót. Kinyitotta a dobozt, és az asztalra helyezte. Nagy nehezen kiemelt belőle egy kapszulát, amelyet szárazon nyelt le. Pár perc múlva tompulni kezdett a fajdalom, majd fokozatosan elhalt. Hátradőlt a székben, és a lemenő Holdat nézte. Messze a horizont mögött már készülődött a Nap, az igazi Nap, amelyet Pasadenas talán még sohasem látott.

Hirtelen megszólalt a St. Etienne-től kapott csipogó, hangja vékony és erőtlen, de idegesítően hangos. Pasadenas ránézett az egysoros folyadékkristályos kijelzőre. MALMEDY GATE TÖRÉS, szólt az üzenet. Felpattant, és futva indult a labor felé.

A gép, amelyet egy orvostól kapott kölcsön St. Etienne, vadonatúj Merlin Gold volt, gyári beállításokkal és kártyákkal. Pasadenas nem örült neki, hogy egy kis teljesítményű, szalonból vett modellel kell csatlakoznia, de nem akarta az időt vesztegetni a Ran áthozásával. Bekötött egy fiziológiás oldatot, majd felhelyezte az elektródákat, és becsatlakozott. Kilépett a Sunset Strike rendszerből és végrehajtott egy ugrást, majd megállt: lebegni kezdett a belépési kapu fölött. A gép várakozásainak megfelelően lassú volt, és a grafikai megjelenítő program sem volt elég kifinomult: a kép helyenként pixeles volt, a felsőbb rétegekben pedig egyenesen zavaros. Egy ilyen vacakkal nem lehet rendesen vadászni, bosszankodott Pasadenas, és keresni kezdte a behatolót Óvatos volt, így nagyon nehezen, közel harminc perc szondázás után bukkant csak rá. Amikor végre lokalizálta a támadót, első reakciója a döbbenet volt. Nem ikon volt, hanem egy digitális entitás. Három év telt el azóta, hogy utoljára ilyen lénnyel találkozott. Egy ragadozó próbálta feltörni a kapura telepített védelmet, nagy volt és erős, csodálatosan kifinomult algoritmusok villantak fel áttetsző bőre alatt. Pasadenas soha nem látott még ekkora példányt, így csak reménykedhetett benne, hogy képes lesz elbánni vele. Küldött egy St. Etiennek címzett üzenetet a printerre, majd vett egy mély levegőt, és alámerült a kékes ködbe – keményen rácsapott a behatolóra.

(fegyverek)

St. Etienne kilenc után ébredt. Ivott egy pohár vizet, hideg vízben letusolt és hajat mosott, majd felhívta Pasadenas csipogóját, de a hívásra nem kapott választ. Először a földszinti szobájában kereste, majd a teraszon, végül pedig az étteremben. Egyik helyen sem találta. Ekkor jutott csak eszébe a labor. Felment az emeletre, és pusztán az udvariasság kedvéért bekopogott a hangelnyelő, fehér műanyaggal bevont ajtón. Egy hosszú pillanatig visszajelzésre várt, majd benyitott. Pasadenas a fogorvosi székben ült, világos homlokán bogárként ültek a sötét bőrelektródok. St. Etienne úgy döntött, hogy jelez barátjának, ezért közelebb lépett hozzá, hogy meg tudja érinteni annak vállát. Ekkor vette észre a printerből kilógó lapot, amelynek fejlécén méretes betűkkel a saját neve díszelgett.

ST. ETIENNE ST. ETIENNE ST. ETIENNE.

NE ZAVARJ MEG ISMÉTLEM NE ZAVARJ MEG!

FONTOS KONTAKTUS 6:09-KOR.

ELTARTHAT EGY DARABIG A DOLOG.

HA KILÉPTEM MAJD KERESLEK.

ADDIG IS NYISD KI AZ ABLAKOT KÉRLEK OXIGÉNRE LESZ SZÜKSÉGEM.

NE AGGÓDJ MINDEN OK!

KOSZI DARKLIGHT 1421.

St. Etienne összegyűrte a lapot, és a szemetesbe dobta. Ablakot nyitott, majd megvizsgálta a monitor biológiai kijelzőit: Pasadenas életfunkciói teljesen normálisak voltak. Átprogramozta a riasztót, hogy az veszély esetén a csipogójára küldje ki a figyelmeztető jelzést. Egyáltalán nem sejtette, mit is csinálhat Pasadenas már több mint kétszáz perce a mátrixban, de ragaszkodott hozzá, hogy fél szemét addig is barátján tartsa, míg ő rejtélyes dolgát intézi a számokból font univerzumban.

Lement az étterembe, és bőségesen megreggelizett. St. Etienne imádott enni, a helyi ételek pedig nagy örömére folyamatosan az ízek új, eddig ismeretlen spektrumaival gazdagították tapasztalatait. A többnyire növényi alapanyagokból készített fogások frissek és könnyűek voltak. Megivott két pohár vizet és egy kancsó csodálatosan erős, forró és fekete kávét.

A délelőtt hátralevő részét pihenéssel töltötte, majd sétált pár kilométert az erdőben kanyargó ösvényen. Eredeti szándéka az volt, hogy a nap során leellenőrzi a kémrutinokat és folytatja a kutatást Dr. Woton után, de mivel Pasadenas lefoglalta a gépet, így szándékáról le kellett tennie. Ebéd után megnézte a stalkert, aki továbbra is mozdulatlanul, lehunyt szemmel ült a gép előtt. St. Etienne kíváncsiságból megérintette a Merlin Gold felületét: a gép tűzforró volt. Bármit is csinál Pasadenas, tuti, hogy iszonyatosan kergetik egymást a kvantumok, gondolta. Magára hagyta a stalkert, inkább visszament a szobájába, és próbálta hasznossá tenni magát.

Elővette a szekrényből az előző nap kézbesített csomagot, az asztalra rakta, kibontotta, majd egymás után kiemelte belőle a revolvereket. Saját Rutgerét az asztal szélére helyezte, és figyelmét az általa lelőtt, ismeretlen férfitól elvett fegyver felé fordította. Közepes méretű, tizenkettes kaliberű, fekete Sonic Hunter No.2, gyári kamerával, a szubszonikus revolverekre jellemző otromba, háromszög keresztmetszetű csővel, katonai gázelvezetővel, hangtompítóval és távolsági célzott lövések vezetésére alkalmas nagyteljesítményű lézerrel. Igazán tekintélyt parancsoló darab. Kezébe vette. Alaposan meg kellett markolnia: a fegyver nehéz volt, súlypontja pedig túlságosan előre esett az otromba lézer, illetve a hangtompító miatt. Kiugrasztotta a vaskos és nehéz tárat, amely tíz darab titánötvözetből készült, teflonnal bevont lőszert tartalmazott, majd lecsatolta az ezüst házba bújtatott lézert, és szilikonos kendővel gondosan megtisztogatta. A távcső műanyag kupakjait is lecsavarta, áttörölte a kamera lencséjét, illetve az apró, de nagy felbontású monitort. Kipattintotta és ellenőrizte az elektronikai panelt is: a kijelző kilencven százalék fölötti értéket mutatott. Összerakta a fegyvert, majd visszahelyezte a dobozba. Miután végzett a Sonic Hunterrel, a Rutgert is alaposan átnézte, és a hálózatról feltöltötte a lézer energiaellátásáért felelős telepet. Úgy döntött, hogy a Huntert, mint nehezebben kezelhető, ám lényegesen nagyobb tűzerővel rendelkező revolvert megtartja magának, a könnyebb és egyszerűbb automatát pedig átadja a fegyverkezelési gyakorlattal nem rendelkező Pasadenasnak.

Miután mindent elpakolt, lement vacsorázni. A kései időpont miatt aránylag kevés ember volt az étterembe, azok is jobbára orvosok és egyéb alkalmazottak, de ennek St. Etienne kifejezetten örült. Amióta az eszét tudta, gyűlölte a tömeget. Étkezés után kiült a teraszra: végignézte, ahogy a Nap és a Hold helyet cserélnek egymással. Tíz óra harminckor döntött úgy, hogy nem vár tovább Pasadenasra. Felment a szobájába, maximális hangerőre állította a csipogót, és az ágya mellé helyezte. Fogat mosott, ivott egy pohár vizet, majd aludni tért.

(beszámoló)

Pasadenas feltakarította és megsemmisítette a ragadozó pusztulásakor visszamaradt informatikai szemetet, lezárta a kaput, majd kilépett a Sunset Strike rendszerből. Órájára nézett: az animus lokalizálása és megsemmisítése huszonhét órát vett igénybe, ami figyelembe véve a rendelkezésére álló technológiát, illetve azt, hogy utoljára három évvel ezelőtt kellett hasonló feladatot megoldania, nem is volt rossz eredmény. A ragadozó persze nem adta könnyen az életét, de miután a tizenkettedik órában sikerült Pasadenasnak bemérnie a rendszermagot, már nem menekülhetett: a stalker lassan, de biztosan, héjról héjra lefejtette és szétszórta a programot. Leemelte az elektródákat, az asztalra dobta őket, és elégedetten dőlt hátra. Jó vadászat volt, szép vadászat, harcos vadászat. Hát mégis igaza volt a keruboknak, és nem haltak ki a digitális létformák, konstatálta nem kis elégedettséggel. Felvette a csipogót, és rövid szöveges üzenetet küldött St. Etienne-nek. VÁRLAK A TERASZON. PASADENAS. Az elhasznált elektródokat a hulladékgyűjtőbe dobta, és készenléti állapotra kapcsolta a Merlin Goldot. Lassan és óvatosan tápászkodott fel a székből, teste, mint mindig, most is megsínylette a hosszú becsatlakozás törvényszerűen kellemetlen élettani következményeit. Az egyensúlyérzéke nagyon gyenge volt, a feje is fájt, és a lábai teljesen el voltak zsibbadva, járás helyett szinte csak totyogott. Nagyot húzott az ásványvizes palackból, majd kidobta az üres flakont. Igen szomjas volt, de furcsa mód egyáltalán nem kínozta éhségérzete. Kicsoszogott a szobából és bezárta az ajtót. Apró léptekkel ment le a földszintre, majd átcsámpázott a személyzeti folyosón, és az étterem megkerülésével kiment a teraszra. Átevickélt egy német nyelven kokettáló csoporton, akik útját állták az asztalok között, és keresett magának egy csendes sarkot. St. Etienne két perc múlva érkezet meg. Gyűrött ingje és nem kevésbé gyűrött arca kapkodásról, illetve kialvatlanságról árulkodott. Ledobta magát egy nyugágyba, és hosszasan, nagy kéjjel dörzsölgette szemeit.

– Nem szolgáltam rá erre. Ébredés után rögtön ezt az elviselhetetlen újgermán vartyogást kell hallanom – panaszkodott.

– Ja. Gondolom, ma reggel érkeztek, valami meghitt kis szabász-varrász tanfolyamra.

– Hogy érted ezt?

– A szépészeti beavatkozások lényegesen drágábbak Nyugat-Európában, mint itt, Dél-Amerikában. Nézz rájuk: nem sérültek, és teljesen egészségesnek tűnnek! Ráadásul vidámak. Mikor vidám valaki egy orvosi telepen? Ha komoly műtétre vár, akkor csakis utána. Már ha egyáltalán. De ezeken egyetlen kötést sem látni, semmit.

– Oké, oké. Meggyőztél. Iszok egy kávét. Aztán mindent elmondhatsz – mondta, és megnyomta a pincér hívóját.

St. Etienne végül nem egy, de már három csésze kávét is elfogyasztott, mire képesnek érezte magát az érdemi kommunikációra. Mialatt ő nyugodtan iszogatott, Pasadenas türelmetlenül fészkelődött a székében.

– Na, mesélj! Látom, nagyon örülsz valaminek. Majd’ szétvet a becsvágy – könyörült meg barátján.

– Ja. Mit gondolsz, hány órát voltam folyamatosan becsatlakozva?

– Nem tudom pontosan. Rengeteget. Talán huszonötöt vagy huszonhatot – találgatta St. Etienne bizonytalanul.

– Huszonhét teljes órát. Azt ugye, tudod, hogy mikor töltöttem utoljára folyamatosan ennyi időt a mátrixban?

– Gondolom, még a régi munkahelyeden, ott biztos volt ilyen. Mi lenne, ha végre levetkőznéd a nagy titkok tudójának köntösét? Nyögd ki végre, hogy mire is gondolsz! Csak nem arra, hogy…? Mert azt… azt egyszerűen nem hiszem el. – St. Etienne lerakta a csészét az asztalra, és döbbenten nézett Pasadenasra, de társának még arcizma sem rezdült. – Te viccelsz. Biztos beszedtél valamit. Súlyosan begombáztál vagy amylnitrát vagy valami helyi specialitás vagy… hajolj csak ide, hagy nézzem meg a pupilláidat!

– Nem viccelek, és tudod, hogy nem használok semmiféle kábítószert. Egy ragadozó próbált behatolni a rendszeredbe. Egy igazi, élő, aktív ragadozó. Annyira élt, hogy huszonhét óra kellett a felszeleteléséhez, még nekem is. Téged például darabokra kapott volna, az biztos.

– Oké, de ez még nem jelenti azt, hogy többen is vannak. Lehet, hogy csak egy túlélő volt, aki eddig rejtőzködött – próbált St. Etienne Pasadenas gondolatmenete elé vágni.

– Baromság. Nagy-nagy baromság. Ez csakis és kizárólag azt jelenti, hogy élnek és virulnak, s a mátrixevolúció minden kétséget kizárólag nem szakadt meg. Mindig is mondtam, hogy azok az EGO-k szart sem érnek, kidobott pénz az egész, egy fényesre polírozott állami munkahelyteremtő-program, és tessék, igazam lett. Annyira nagyon tudtam, hogy igazam lesz.

– De egyetlen ragadozó feltűnése még…

– Egy dolgot alaposan megtanultam az idő alatt, még stalkerként dolgoztam. Ezekből az izékből soha sincs csak egy vagy csak kettő vagy csak három. Ez nem így működik, rájuk nem érvényes a hétköznapi matematika, azt felejtsd el. Vagy annyian vannak, mint a szemét, vagy egyáltalán nincsenek. Ha a valószínűség több mint nulla, akkor már sokan vannak. Érted? Ez az igazság. Tehát a kerubok próféciái…

– Rendben. Tegyük fel, hogy igazad van – vágott Pasadenas szavába St. Etienne, majd elgondolkodott, és kijavította saját magát. – Na jó, igazad van. De mielőtt még aranyba foglaltatod magad, jusson eszedbe az az apró kis tény, hogy ez a micsoda pont az én rendszeremen kopogtatott, ami a mi helyzetünkben bizony több mint pusztán idegesítő tény. Erősen el kellene gondolkodni rajta. Honnan jött?

– Azt nem lehet tudni. Senkinek sem sikerült visszafejteni a tartózkodási vagy a származási helyüket, és egyáltalán, semmi konkrétumot nem tudtunk kideríteni róluk. Pedig nagyon rajta voltunk a témán, mind a heten. Szerinted ez összefügg a mi problémánkkal? – kérdezte Pasadenas.

– Kizárt, hogy pusztán véletlen egybeesés legyen. Gondolj bele! Te magad mondtad, hogy már három éve senki sem találkozott ilyen létformával. Egyetlen esetben sem. Erre egyszer csak betoppan egy, és pont az én rendszerem kapuján dörömböl. És pont most. Vesd össze mindezt a jelenlegi helyzetünkkel! Szerintem az általad lopott személyiségállományért küldték.

– St. Etienne, senki nem tud irányítani egy ragadozót. Számunkra ismeretlen dolgok motiválják őket. Azt sem tudjuk, hogy egyáltalán mik ők – vetette fel Pasadenas.

– Mindegy, ezzel most ne foglalkozzunk! Kicsit tedd már félre azt a marha nagy önérzeted, meg a szakmai büszkeséget, és építsd le egy cseppet az égig érő egódat! Itt volt, és be akart hatolni a rendszerbe. Ez pedig azt jelenti, hogy megtaláltak minket – vonta le a következtetést St. Etienne.

– Nem tudom. Lehet, hogy igazad van – ismerte be Pasadenas kissé morcosan. Látszott rajta, hogy érzékenyen érintette St. Etienne dorgálása.

– De hogy csinálták? Semmit nem küldtünk ki, és nem is fogadtunk, amit összefüggésbe van az igazi személyazonosságunkkal.

– Kémrutinok, elektronikus levél.

– De azok a kémrutinok akárkitől származhattak! Körözik a pasit Egy csomó nemzetközi ügynök liheghet a nyomában. Vérdíjat is tűztek ki rá – tiltakozott St. Etienne.

– Ellenben ha ugyanazon forrásból csípnek el egy üzenetet, illetve több kutatóprogramot is, amelyekhez a listán szereplő személyek nevei vannak rendelve, akkor az a forrás már több mint gyanús.

– Baromság. Ehhez látni, sőt, érzékelni kellene az egész mátrixot. Ez egyszerűen lehetetlenség, Mérhetetlen mennyiségű adat mozog az elektronikus térben. Tudod, hogy mit jelent az a matematikai fogalom, hogy végtelen? Ne mondd, hogy valaha is tapasztaltál már hasonlót! A francba is, teljesen kizárt. Ezt neked kellene tudnod a legjobban.

– Akkor mostantól feltételezzük, hogy képesek erre is. Ha egy kicsit is igaz az, amiről itt beszélünk, akkor megtaláltak minket – válaszolta Pasadenas.

– Remek – jegyezte meg St. Etienne, és már állt is fel a székből. – Hát ez valami kurvára remek. Akkor nyomás csomagolni. Aki hamarabb végez, az megy a másikért.

(konfrontáció)

Pasadenas lezárta a Ran tokját, majd belegyömöszölte a foltos hegymászóhátizsákba. A vérnyomok, dacára a sebtében elvégzett két vegytisztításnak, eltávolíthatatlan nyomokat hagytak a világos vásznon. Felkapta a zsákot és elhagyta a szobát, majd a telepen kapott azonosító kártyával bezárta az ajtót. Felment a lépcsőn, kopogtatás nélkül benyitott St. Etienne szobájába, aki a csomagolás utolsó mozzanataként épp a sporttáskáján húzta be a zárat. Előtte karnyújtásnyira az asztalon két revolver feküdt.

– Induljunk – mondta.

– Várj egy kicsit, Pasadenas. Van valami, amit jó lenne minél gyorsabban elintézni – válaszolta St. Etienne, és a fegyverekre bökött.

– Hogy érted ezt? Én még egyetlen egyszer sem sütöttem el ilyesmit – felelte Pasadenas zavartan, miközben idegesen méregette a revolvereket.

– Na, pont ez a gond. Ha beüt valami probléma, amit csak ilyen úton tudsz rendezni, nem biztos, hogy ott leszek majd mögötted. Azt ugye, tudod, hogy léteznek ilyen jellegű konfliktusok is? – érvelt St. Etienne, majd felvette a Rutgert, és Pasadenasnak dobta.

– Hú, de nehéz – mondta az, amikor elkapta.

– Figyelj, mert nem mondom el kétszer! Ez egy automata Rutger Retaliator, egy modern katonai revolver. Nagyon kevés van belőle civil kézen, törvény tiltja a polgári kereskedelembe kerülését, két évet is kaphatsz érte, már ha nem vagy visszaeső. Te pedig az vagy, szóval nyugodtan számolhatsz öt évvel. Ez a fegyver könnyen kezelhető és nagyon megbízható. Lézeres irányzékkal, xenonnal, nyolcmilliméteres töltényekkel. Viszonylag könnyű fegyver: ha erősen fogod, akkor egy kézzel is tudod használni. Úgy bizony, úgy lesz jó: markold meg keményen. Ha testre lösz vele, akkor egyetlen golyó még nem öli meg a célpontot, de súlyosan megsebesíti, a következő pedig már végez vele. Kivéve, ha rögtön fejre vagy szívre célzol. Ha biztosra akarsz menni, akkor egy golyót a fejbe, egyet a szívbe, és akkor már senki nem kaparja össze a csávót: a keringés leállása és a tápanyagokat szállító vér hiánya miatt gyorsan elhalnak a sejtek, tehetetlenek lesznek az orvosok – sorolta a tudnivalókat.

– Igen, láttam már némi gyakorlati demonstrációt. Talán a saját lakásomban mutattad be – mondta Pasadenas, és nyelt egyet.

– Jaj de kényes vagy. Szóval, markold meg alaposan! Az a kis izé ott a hüvelykujjadnál a kibiztosító. Ha lenyomod, bekapcsol a lézer is. Ne féltsd, jó erősen meg kell nyomni! Próbáld ki!

Pasadenas lenyomta a gombot, mire cérnavékony piros fénysugár tört elő a cső fölötti hengerből, és kezdett el remegni a fehérre meszelt falon.

– Oké. Ha lőni akarsz, akkor már csak le kell nyomni az elsütőbillentyűt. Ott a lézer, az vezeti a lövést. Figyeled a piros pöttyöt, rávezeted a célra, és kész, az automatika minden mást elintéz. Egyszerűen nem lehet elbaszni – nyugtatta meg St. Etienne a kissé ideges Pasadenast.

– Azért én valószínűleg meg fogom próbálni. És ha kilőttem a tárat? Nem mintha számítana, mert jelenleg úgysem tudom kicserélni egy kézzel. De ha már mesélsz, hát ne fukarkodj a szavakkal.

– Az a mütyür, ott, az nyitja a tárat. Ha kiürült, le kell nyomni, de jó erősen. Lesz egy hangos katt, kiesik a tár, és mehet az új. Ne finomkodj vele, alaposán rá kell csapni! Ütközéskor újra kattan: akkor került a helyére. És minden mehet elölről, ismét van tizenhárom golyód. Tiszta?

– Aha. És mi ez az izé itt, alul? – mutatott Pasadenas a cső alsó felét átölelő terebélyes, bordázott felületű kiegészítőre, amely ovális alakú, szintetikus féldrágakőből csiszolt optikai lencsében végződött.

– Kicsi, de nagyon komoly teljesítmény leadására képes gázreflektor. Xenonnak hívják. Éjjeli harcnál kiváló, de nagyon gyorsan, tíz-tizenkét perc alatt lemerül a töltet. Rengeteg energiát zabál, szóval nem árt időnként feltölteni. Ha gyorsan, kétszer egymás után lenyomod a kibiztosítót, bekapcsol. Újabb két kattintásra kikapcsol. Minden oké? Boldogulsz vele? – kérdezte, és jelentőségteljesen a barátjára nézett, aki a gázreflektort villogtatta: a stalker szemlátomást remekül szórakozott.

– Kérdeztem valamit, Pasadenas – tette hozzá a nyomaték kedvéért.

– Igen. Azt hiszem, igen – válaszolt társa, majd kikapcsolta a xenont. – Szerintem menni fog.

– Akkor rakd el, és nyomás! – mondta St. Etienne, miközben felkapta sporttáskáját.

Bezárták az ajtót és lementek a földszinten lévő recepcióra. A pultnál St. Etienne elkérte Pasadenastól a kártyáját, majd megszólította a szolgálatban lévő kövér, borostás, brazil férfit.

– Szeretnénk kijelentkezni.

– Semmi gondok. Kérném a kártyáikat – válaszolta a portás pocsék angolsággal, miközben kivillantotta nagy szilárdságú, plasztikból készült, olcsó fogsorát. Ezt ugyan biztos nem itt kapta, gondolta St. Etienne.

St. Etienne a pultra helyezte a telepen kapott azonosítókat. A férfi elvette a vékony, hatszor nyolc centis kártyákat, és becsúsztatta őket a leolvasóba.

– Kérnék személyazonosítót is, az átutalás miatt – tette hozzá, miközben a pult külső burkolatába épített leolvasóra mutatott. St. Etienne becsúsztatta a kártyáját és beütötte a kódot. A kijelzőn megjelent a bank lógója, majd az aktuális egyenleg.

– Egy perc türelmüket kérném. Utánanézni számlájuk – mondta a portás, majd felhelyezte az elektródokat, és aktiválta a mellette lévő gépet. Mindössze tíz másodperce lehetett rácsatlakozva a kórház nyilvántartó rendszerére, amikor teste hirtelen görcsbe rándult. Estében felborította mellette lévő széket, letépte az egyik elektródát, majd fennakadt szemekkel elterült a pult alatt. A zajra kisebb csoportosulás támadt, öt-hat dolgozó és pár beteg vette körül őket. Pasadenas azonnal beugrott a pult mögé, leguggolt és kicsatlakoztatta a férfit. Óvatosan megütögette az arcát, majd a mellette talált palackból vizet locsolt a homlokára. A portás kinyitotta a szemét, elutasította Pasadenas jobbját, majd lassan, tétován felállt.

– Jól van? Nincs semmi baja? – kérdezte Pasadenas.

– Igen, már jobban lenni – válaszolta a férfi lassan, tagolva. Homlokán gyöngyözött a veríték. – Néha vannak… szóval… rohamaim. De már nincs. Elmúlt.

– Nem ütötte meg magát? – kérdezte Pasadenas.

– Semmiség. Minden rendben. A számla ki van egyenlítve már. Szerencsés utat. Remélem, elégedettek vannak a szolgáltatásainkkal.

– Minden nagyszerű volt – búcsúzott kurtán St. Etienne. Kivette a kártyát a leolvasóból, majd kezébe vette táskáját, és elindult a kijárat felé. Pasadenas követte őt.

– Te, Pasadenas, te fizetted ki a számlákat? – kérdezte halkan, nagyon halkan.

– Nem. Azt hittem, hogy te voltál az. Mindegy, spóroltunk egy rakás pénzt – válaszolta társa.

– Ez nekem valahogy akkor sem tetszik – morogta St. Etienne. Halk szisszenéssel húzódott félre a főbejárat fotocellás ajtaja, majd miután áthaladtak, összesiklott a két szárny. A kijárati ajtó azonban zárva maradt. St. Etienne hátralépett egyet, majd újra előre, de az ajtó csak nem mozdult.

– A fenébe is, biztos kiégett az a nyavalyás érzékelő. Elnézést, ha lehetne… – szólt hangosan, és visszafordult a recepció felé. Hiába kopogott azonban az ajtón, mivel a pult üres volt.

– A kurva életbe – káromkodott. Visszafelé indult, de már az előtérhez tartozó ajtó szárnyai sem nyitottak utat. Ekkor bukkant elő a portás a pult mögül, kezében megvillant a hatalmas, polírozott alumíniumból készült puska. A lövés hangjára hatalmas zűrzavar tört ki, az előtérben tartózkodó emberek hangosan sikoltozva és kiabálva futottak szét.

– Feküdj! – üvöltötte St. Etienne, és a földre vetette magát. Az első lövedék derékmagasságban csapódott be az ajtó jobb szárnyába. A biztonsági üveg több tízezer, gömb alakú szilánkra robbant szét, amelyek hangos csengéssel, furcsa hangrendben pattogtak szerte a szintetikus márványon. St. Etienne még estében elővette a Sonicot, és viszonozta a tüzet, majd oldalra gurult. Pasadenas remegő kézzel kotorta elő a Rutgert dzsekije belső zsebéből, és szinte célzás nélkül sütötte el. A fegyver olyan erősen rúgott vissza, hogy ijedtében elejtette. Az automata éles csattanással landolt a padlón, és pörögve csúszott odébb vagy két méterrel. Pasadenas fejére szorította ép kezét, arcát pedig a hideg márványhoz nyomta. Dzsekijének hátán pattogtak a szilánkok. Dobhártyáját majd’ szétfeszítette a benne robajló véráram, és koponyájában érezte a mellette folyamatosan kattogó Sonic hangját. Minden lövést egyre tisztábban és hangosabban, magasan a fajdalom ingerküszöbe felett. St. Etienne megállás nélkül tüzelt. A hatodik lövése telibe eltalálta a brazil portás bal vállízületét és letépte a puskát tartó kezét. St. Etienne azonnal felállt, előrelépett kettőt és újra célzott, ezúttal már sokkal gondosabban, könyörtelen precizitással. A golyó leszakította a portás koponyájának felső harmadát. Az azonosítókártyák számára kialakított világos szekrényt véres-hajas agypaca terítette be, majd lassan csordogálni kezdett lefelé. Elhallgattak a fegyverek. A csönd hirtelen, metszőn töltötte ki a vérszagú levegőt.

– Megsérültél? – kérdezte St. Etienne, és felsegítette a padlóról Pasadenast.

– Nem talált el. Nem talált el – motyogta a stalker.

– Akkor szedd a cuccot, meg a fegyvert, és futás! – St. Etienne lenézett a padlóra, majd lehajolt. Amikor felegyedesedett, kezében egy hosszúkás, kék patront tartott. Zsebre vágta, majd karonfogva kitámogatta a még mindig kába Pasadenast a központi épületből.

(merre)

Futva vágtak át a park telepített mesquitocserjéi között. A nehéz hátizsák keményen csapkodta Pasadenas hátát, a keze is fájt, de megpróbált lépést tartani társával. Pár perces rohanás után egy betonozott térre értek, amely közepén kétemeletes, C alakú épület helyezkedett el. St. Etienne gyorsan felmérte az igazgatósági épület mögötti parkolóban lévő autókat, majd kiválasztott egy pick-upot. Betörte az öreg Nissan ablakát, és feltépte az ajtót. A kocsiba épített biztonsági rendszer két másodpercig tétovázott, majd idegtépő és hangos vijjogásba kezdett. St. Etienne megvárta, még Pasadenas beszáll, majd utána dobta a hátizsákot és saját sporttáskáját. Megkerülte a kocsit, és beugrott a szakadt kárpitú vezetőülésbe. Kitapogatta, majd feltépte a műszerfal alatti biztonsági doboz házát. Az alumíniumborítást leszakította és félredobta. Háromszor rálőtt a szerkezetre, majd belemarkolt a kábelrengetegbe és kitépte az elsődleges elektronikai panelt. A riasztó elhallgatott, beindult a motor. St. Etienne gázt adott, és kitolatott a parkolóból. Sebességbe tette a Nissant, ráfordult a dél felé vezető útra, majd alaposan beletaposott a jobboldali pedálba. A lomha, Pasadenas fogalmaihoz mérten rettenetesen alulmotorizált dízelüzemű jármű komótosan, zörögve gyorsult fel, de legalább ment, és egyre távolabb vitte őket a kórháztól.

Már tíz perce zötyögtek a hatalmas fák között kígyózó, vörös homok fedte göröngyös földúton. St. Etienne összeráncolt homlokkal, szótlanul vezetett.

– Tudták, hogy ott vagyunk. Rájöttek, és meg akartak minket ölni – kiabálta túl Pasadenas az egyenetlenül járó, vén dízelmotor kattogó zaját.

– Nem. Nem akartak megölni, és ez az, ami igazán idegesít – vetett ellen St. Etienne, majd baljával elengedte a kormányt Beletúrt a dzseki zsebébe, és felmutatott egy szokatlanul hosszú és vékony, kékes patront.

– Mi ez? – nézett rá Pasadenas.

– Elektromos kábítópatron. Élő szövetbe behatolva impulzusokat bocsát ki, amely megbénítja a motorikus idegrendszert. Állatoknál használják, de biztos vagyok benne, hogy embereken is hatásos. Nem akartak megölni minket, csak megbénítani – mondta, majd kidobta a patront a kocsiból.

– És ez valamiféle kötelező, a szakszervezet által előírt felszerelés a portások számára? – ironizált a stalker.

– Nem tudom. Voltaképpen, ha valaki meg akar lógni fizetés nélkül, vagy esetleg erőszakoskodni kezd, hát ez a legmegfelelőbb fegyver.

– De mi nem akartunk meglépni. Az a nagydarab és büdös és izzadt és csúnya barom azt mondta, hogy ki van fizetve a számla – tiltakozott Pasadenas.

– De ezt csak te hallottad, meg én – figyelmeztette St. Etienne.

– Figyelj, ha ez a pali el akart volna kapni minket, már korábban is lett volna rá alkalma. Tucatnyi. Napokig ki és be járkáltunk az orra előtt.

– Most ne ezzel törődjünk! Inkább azzal, hogy merre szaladjunk. Nem hiszem, hogy okos dolog lenne repülőre szállni. Ott fognak minket keresni először. Főleg nem ezekkel a személyazonossági kártyákkal. És lopott kocsival sem jutunk messzire, pláne nem ezzel az elaggott, dízelmotor sújtotta ronccsal. Na végre – sóhajtott fel St. Etienne egy brazil nyelvű tábla láttán. Lassított, és ráhajtott a Rió felé vezető, frissen betonozott kétsávos útra.

– Nem bizony. Ha keresni kezdenek, az első rendőrségi helikopter ki fog szúrni bennünket, és mi észre sem fogjuk venni. Ebben a vacakban nincs sem lézer-, sem infradetektor. Egyáltalán nincs benne semmi, csak valami olyan, ami ocsmányul hörög, meg büdösét csinál. Most ugye, Riónak tartunk?

– Igen. Van valami használható ötleted? – kérdezte St. Etienne, majd gázt adott, és cirkáló fokozatba pöccintette az automata váltót. Egy pillanatra égett gázolaj szaga töltötte be az utasfülkét, majd a motor hangja szinte elviselhetővé csitult. Abbamaradt az idegesítő kattogás, és az autó negyvenöt mérföldre gyorsult.

– Istenem – sóhajtott fel Pasadenas −, negyvenöt mérföld. Emlékszel arra a Lotus replikára, amit együtt próbáltunk ki még Toulonban? Az bizony kocsi volt, iszonyúan tudott menni. Vagy amikor kikönnyített DB 14 kupékkal versenyeztünk a texasi cartpályán? Na, mindegy. Szóval Rio. Akkor ott gyorsan felvesszük a számláinkon lévő összeget. Készpénzben, és lehetőség szerint valami stabil, nemzetközileg is elfogadott valutában. Mondjuk japán jenben. Félek, hogy szükségünk lesz a te saját számláidra is. Lehet, hogy Tyler nevére szóló számla sem marad érintetlen – tette hozzá a stalker, majd St. Etiennere sandított.

– Nem gond. Két egyéb számlám is van különböző bankoknál. Nem személyre, hanem belépési kódra szóló számlák. Ezekre utalják a jogdíjakat. És ott van az alteregóm pénze is. Pénzzel nem lesz gondunk, feltéve, ha közben nem törik fel őket. Én legalábbis ezt tenném a helyükben, akkor gyakorlatilag mozgásképtelenné tennének minket.

– Már akkor megtehették volna, amikor a kórházban tartózkodtunk. Akár korábban is. Bizakodjunk hát. Szóval kivesszük a pénzt, ha már lesz új személyazonosságunk, és nyitunk két-három új számlát. Tudsz hajózni?

– Nem én. De hogy jön ez ide? – kérdezett vissza St. Etienne.

– Én sem, de mindegy. Az automata navigációs rendszer tud. Készpénzért veszünk egy kis hajót, és part mentén lecsorgunk Santosba vagy Portó Seguróba. Santos van közelebb. Útközben majd kigondoljuk a továbbiakat.

– Egy hajó marhára sokba kerülhet, még itt is. Inkább bérelni kellene egyet. Nem tudhatjuk, hogy meddig fog tartani ez az egész, és szükségünk lehet még pénzre. Mittom’ én, kocsit venni a kontinensen, repülőjegyekre, modulokra, izomerőre, vagy akármi – vetette fel St. Etienne, és ötven mérföldes sebességről húszra lassított. Kikerülte az út szélén hagyott, lerobbant, legalább negyven éves Ford furgont, majd tövig nyomta a gázpedált. A Nissan motorja hörögve tiltakozott, az automata durva kattanással váltott vissza egy fokozattal.

– Negatív. A kölcsönzőkben kizárólag a személyazonosító felmutatása után adnak hajót, és a bankszámlára terhelik az összeget. Ez azt jelentené, hogy nyomot hagyunk. Ellenben ha megvásároljuk, akkor készpénzzel fizetünk, és nincs semmi kérdezősködés, vagy elektronikus regisztráció. Ne aggódj, ha megérkeztünk Seguróba, eladjuk a hajót. Majd ügyesen alkuszunk. A Nissant is eladhatjuk.

– Oké. Régóta szerettem volna már egy saját hajót. Mondjuk egy Infinity osztályú jachtot. De az új kártyákat akkor még Rióban be kell szerezni – egyezett bele St. Etienne.

– De nem helyi nevekkel. A következő állomás lehet Dallas, vagy mondjuk Mexikó. Gépre szállunk, meg kell pattanni erről a kontinensről.

– És utánanézünk ezeknek a valakiknek. Nem akarok egész életemben menekülni.

– Akkor meg kell keresni a célszemélyeket. Dr. Woton vagy Davidian? Ki legyen az első? – kérdezte Pasadenas.

– Inkább a doktorral kezdjük. Nem mintha annyira szimpatikusnak tartanám, de a dáviditáktól valahogy a hideg is kilel.

– Ja. Mint minden más normális embert.

(Rio)

Rióba érve első dolguk volt eladni a Nissant: az autópiac címét egy, már legalább száz alkalommal újrahasznosított papírra nyomott, fekete-fehér hirdetési lapból nézték ki. A kereskedő egy afrikai férfi volt, aki angol-portugál keveréknyelven hablatyolva, nem kevés hadonászás kíséretében próbálta érvényesíteni konok akaratát. St Etienne inkább Pasadenasra bízta az alkudozást: ő maga mélységesen undorodott az ilyen és hasonló, végtelenül kicsinyes és a végletekig erőszakos játszmáktól, ráadásul fegyver is volt nála, amelyet a kritikus pillanatban előszeretettel vett volna elő, megkönnyítendő a vitás pontok rendezését. Az Otabe néven bemutatkozott kereskedő ellenben szemmel láthatóan élvezte a procedúrát: öklével dörömbölt a motorháztetőn, ötször vagy hatszor is beindította a motort, rugdosta a gumikat, felmászott a platóra, végigkopogtatta a karosszériát és siránkozott a betört ablak láttán. Majd beszaladt az irodaként használt alukonténerbe, kihozott egy kopott fedelű, nagy alakú könyvet, kinyitotta, és azt mutogatta Pasadenasnak, bizonyítandó szegénységét. És miután végzett, az egészet kezdte elölről. Az, hogy a kocsi szemlátomást lopott, egyáltalán nem is érdekelte. Úgy tűnt, számára az alku tárgya teljesen mellékes, és hasonló perverz örömmel erőlteti rá buta akaratát egy piaci kofára két darab papaya vásárlás esetén, vagy akár egy bankárra egy sokmilliós üzlet megkötése során. Pasadenas próbálta ugyan követni őt, de a harmadik körben, amikor a férfi már az állítólagos gyermekeit ábrázoló fotóval hadonászott az orra előtt, feladta. Lemondóan legyintett, és beleegyezett a kereskedő ajánlatába, aki erre szélesen elvigyorodott. Gazdát cseréltek a kopott bankjegyek.

– Ez a pasas egy eszelős. Láttad, milyen műsort vágott le? Egyszerűen nem normális – közölte Pasadenas lemondóan, miután elhagyták a piacot.

– A használt cuccokkal kereskedők Dél-Amerikában mind ilyenek, és ők még nem is a legrosszabbak. Mondjuk így is az agyamra mennek Ezért bíztam rád a dolgot. Én két perc után otthagytam volna a francba, mindegy, hogy mennyit kínál. Egy doboz ásványvízért vihette volna azt a roncsot. Vagy, rosszabb esetben előveszem a fegyvert, és kicsit megsimogatom, hogy 9 milliméteres agyvérzést kapjon. Annyira visszataszító volt, pláne amikor mosolyogni próbált. Mennyit tudtál kialkudni?

– Kétszázezret kínált, én ötöt kértem. Háromszázhúszezer cruzeiróban állapodtunk meg.

– Hohó. Akkor kurvára nagy voltál – nézett csodálattal St. Etienne Pasadenasra. – Nagyon-nagyon jó voltál.

– Siessünk. Rengeteg dolgunk van még – mondta Pasadenas, és leintett egy taxit, ami alig valamivel volt jobb állapotban, mint a Nissan, amit az imént adtak el.

A belvárosba vitették magukat. Némi járkálás után rábukkantak egy impozánsan lepusztult környékre és egy még lepusztultabb játékteremre. A szerencsejáték – Európával szemben – Rióban voltaképpen legális volt, és az ilyen, kissé túlzó módon szalon névvel illetett helyek vonzották azokat a semmittevőket, akiknek egyetlen céljuk a tisztességtelen úton szerzett pénzük minél gyorsabb elverése volt. Ez a hely a kirakatba helyezett felirat szerint a hangzatos Winner Club néven futott. A bejárat körül lepukkant küllemű, rossz arcú figurák álldogáltak kisebb csoportokba verődve.

– Ezúttal bízd rám a koszos munkát! Mindjárt jövök. Várj meg abban a kávézóban, ott szemben! – mutatott St. Etienne az utca túlsó oldalán lévő bisztróra, amelynek szutykos kirakatában törött UV szikrázott kitartóan a lumineszkáló festékkel durván felskiccelt, széles mosolyú férfiportré maradéka fölött: Frank Sinatra Bar. Pasadenas érzése szerint a felirat kék üvegből hajlított középső táblája úgy húsz éve törhetett el, és azóta nem cserélték ki. Valószínű, hogy az ablakokat is akkor moshatták le utolsó alkalommal.

– Oké – válaszolta. – Vigyázz magadra!

– Azon vagyok.

(bevásárlás)

A hamis azonosítókat viszonylag könnyen megszerezték. Pasadenas számára úgy tűnt, hogy a hamisítók, függetlenül attól, hogy melyik kontinensen vagy városban ténykednek, egységes üzleti elveket vallanak, amelyek nem mellőznek valamiféle etikai kódexet. Antonio Jobim – ezen a néven mutatkozott be az emberük – gyorsan dolgozott, és hozzáállásában nyoma sem volt a kereskedőnél tapasztalt kofa-mentalitásnak. Profiként viselkedett. Meghatározott egy tisztességesnek nevezhető, ám a vártnál valamivel magasabb összeget, amelynek a harminc százalékát előre kérte. Nem bocsátkozott kicsinyes alkudozásba és nem próbálta meg átverni őket. Gyorsan és pontosan dolgozott: alig másfél óra múlva Pasadenasék már új személyazonossági kártyákkal lettek gazdagabbak, és a Nissanért kapott összeg kétharmadával szegényebbek. Következő lépésként a Brazil Beruházási Bank egyik fiókjában lekérték számláik egyenlegét: nagy megkönnyebbülésükre valamennyit rendben találták. Felvették a számlákon szereplő teljes összeget, majd átsétáltak a Nemzetközi Valutaalap kirendeltségébe, amely az utca túlsó oldalán helyezkedett el. Ott a pénz legnagyobb részét jenre váltották, és négy különböző, frissen nyitott számlán helyezték el. A hajóvásárlásra szánt készpénzt St. Etienne Pasadenasra bízta, aki dzsekije rejtett zsebébe dugta el a bankjegyköteget. Megvacsoráztak egy Taco Bellben, vásároltak néhány ruhát, majd elváltak. Pasadenas keresett egy kizárólag minőségi perifériákkal foglalkozó szaküzletet. Itt vásárolt egy tucat új bőrelektródot, illetve horribilisnek nevezhető összeget adott ki három csúcsteljesítményű memóriacelláért: ragaszkodott a Ran márkához, bár az közel negyven százalékkal került többe, mint az árlistán közvetlenül alatta elhelyezkedő darabok. A feleslegessé vált cellákat a bolt tulajának adta el fél áron. St. Etienne ez idő alatt a két háztömbbel feljebb lévő fegyverszaküzletben gondoskodott a kórháztelepen folytatott tűzharc során elhasznált muníció pótlásáról. Hat óra múlt, amikor végre a kikötő felé vették az irányt.

Némi érdeklődés után találtak egy megfelelőnek látszó, eladó hajót. Kilenc méteres, két évtizede nagyon divatosnak számító Invincible osztályú jacht volt, amelyet gazdája, egy vékony, holland kisteherszállítóvá alakított át. Orrán vörös betűkkel felpingált név: Comandante Che. Se Pasadenas, se St. Etienne nem sejtették a névadó kilétét, de túlságosan fáradtak voltak hozzá, hogy lényegtelen kérdéseket tegyenek fel. Sokkalta jobban érdekelte őket a hajó állapota. Bejárták a fedélzetet, majd megnézték a vezérlő elektronikai rendszerét és a motorházat. A jacht rendelkezett önálló, kétcsatornás műholdas navigációval, intelligens automata pilótával és fejlett kommunikációs rendszerrel is. A motorházban közepesen nagy teljesítményű, szemlátomást gondosan karbantartott elektromotort találtak. Miután végeztek a hídon, lementek a lakórészbe. Itt már erős parfümszag, titkos rekeszek és egyéb félreismerhetetlen jelek mutatták, hogy a holland a hajót kábítószer csempészésére használhatta, és valószínűleg csak azért adja el, mert egyszerűen kinőtte, vagy mert túlságosan is sokat látta már a parti őrség ugyanazon az útvonalon haladni. A hajótest kívül-belül jó állapotban volt, a lakórész pedig elég tágas, és mindenek felett kényelmesen berendezett. Az energiacellák és a víztartályok feltöltve, és nem elhanyagolható figyelmességként a hűtőszekrény is tele volt, talán még két palack fehérbor is volt benne, egészen tisztességes borok. A tulajdonos hárommilliót kért érte, amelyet St. Etienne kilenc százalékkal tudott lealkudni. Mivel a vételárat nem cruzeiróban, hanem jenben fizették ki, a banki keresztárfolyamok számukra szerencsés alakulása okán újabb hat százalékot nyertek. Mindent összevetve viszonylag jutányos áron, kétmillióhatszázötvenezerért szerezték meg a hajót.

A holland távozása után Pasadenas rácsatlakozott a jacht saját rendszerére, amely nagy örömére meglepően felhasználóbarátnak bizonyult. Meghatározta a földrajzi célkoordinátákat, magas biztonsági fokozatú automata navigációra állította a gépet, és parancsot adott az indulásra. A program három perc huszonhét másodpercet számolt, mialatt lekérte és értékelte a meteorológiai adatokat, a partvonal mentén elhelyezkedő áramlásokat, majd meghatározta az optimális útvonalat. Újabb négy perc múlva lefutott az ellenőrzőrutin, és kigyulladtak a fedélzeten a helyzetjelző fények. Felzúgott a motor, majd az automata csörlő felhúzta a horgonyt. A hajó lassan kiúszott a kikötőből, és a nyílt tenger felé fordította az orrát.

Egy óra múlva már úton voltak Portó Seguro felé.

(kommunikáció)

Az óceán nyugodt volt, kékesszürke, tompán fénylő felületét mindössze gyengéden fodrozódó hullámok törték meg. Szélcsendben hajóztak, csak a kabin finom ringatózása emlékeztette Pasadenast arra, hogy hajón utazik. Elindulásuk óta még nem lépett ki a fedélzetre, végig a lakórészben tartózkodott. Az éjszaka során összerakta a gépet, feltelepítette a rendszerét, rákapcsolta, és belépési kódokkal látta el memóriacellákat. A periféria várakozásainak megfelelően tökéletesen illeszkedett. Hiába, a Ran mégis a pénzért kapható legkomolyabb márka, nyugtázta a konfigurációt. Bár egy átlagos felhasználó számára felesleges fényűzésnek vagy oktalan sznobizmusnak számított volna egy ennyire költséges rendszer, de Pasadenas, mint minden igazi profi, képes volt kihasználni és értékelni az általa nyújtott lehetőségeket. Portó Seguro hajózási útvonalon ezeregyszáz kilométerre van Riótól, ami összesen mintegy ötven-ötvennyolc órát jelent, ezt az időt Pasadenas elsősorban az infomorf megnyitására és futtatására óhajtotta felhasználni. Még egyszer ellenőrizte a rendszert, majd rácsatlakoztatta a gyorstárolót a gépre. Mivel csak az egyik kezét tudta rendesen használni, igen nehézkesen boldogult az apró biztonsági zárakkal. Bekötötte az audio kábelt is, majd rácsatlakoztatta a telefonra. Feltápászkodott a székből, és felment a fedélzetre vezető meredek, csúszós lépcsőn. Ép kezével felnyitotta a csapóajtót, majd óvatosan kidugta a fejét. Azonnal megcsapta arcát a könnyű szél hordta pára, az Atlanti-óceán szinte fájóan tiszta, friss és sós illata. Körülnézett. St. Etienne az orrban ült, az óceán véget nem érő felületét bámulta. Pasadenas rákiáltott.

– Hé, St. Etienne. Gyere le! Megnyitom az infomorfot.

St. Etienne felállt, és a korlátba kapaszkodva a kabin felé indult.

– Pasadenas, miért érdekel téged ennyire ez az infomorf-dolog? Szerintem egyáltalán nem fontos, már a mi szempontunkból. Inkább mással kellene foglalkoznod.

– Nyugi. Valahogy úgy érzem, hogy fontos. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de fontosnak érzem.

– Szóval megérzés?

– Az. Akármennyit is gondolkodtam eddig rajta, mindig arra a következtetésre jutottam, hogy tudhat valamit a fickó. Valami nagyon fontosat. Ezért hagyták életben és zárták be. Nagyon próbálták elrejteni. Annyira nyilvánvalóak a jelek. Nincs más logikus magyarázat.

– Te pedig majd kidalolod belőle az információt.

– Pontosan. És ha kell, hát te fogod énekelni a kísérőszólamot. Hát akkor az intellektuális kíváncsiság szent nevében… – szólt, és felhelyezte a vadonatúj elektródokat. Negyedórát töltött becsatlakozva, majd kilépett, és bekapcsolta a kihangosított telefont.

– Üdvözöljük önt. Jól érzi magát?

– Jelenleg hibátlanul futok. Mi a céljuk? Miért telepítettek fel? Kísérletezni akarnak velem?

– Nem, nem. Semmi ilyesmi. Nem kell félnie, nem teszünk semmit az ön akarata ellen. Nem áll szándékunkban korlátozni a, hmm, személyes szabadságában.

A hangszóró membránjából hangos sóhaj szakadt fel.

– Ezt örömmel hallom. Ez esetben köszönöm, hogy újra megnyitott.

– Kérdezhetnék valamit öntől? Technikai jellegű kérdést – hajolt közelebb St. Etienne a telefonhoz.

– Természetesen.

– Miért nem képes a mátrixban kommunikálni?

– Valószínűleg a cella feltörésekor sérült meg a rendszerprogramom. A DNS-em és a személyiségállományom szerencsére ép maradt. Viszont én is kérnék valamit.

– Csak tessék.

– Az előző helyen, ahol létrehoztak, csak az orvosok magáztak. A pszichológusommal tegeződtem. Jobban szeretek tegeződni.

– Rendben. És hogy szólítottak?

– Garynak.

– Oké, Gary, ahogy akarod. Az én nevem Pasadenas.

– Az enyém St. Etienne.

– Pasadenas, St. Etienne, esetleg volna rá mód, hogy megkapjam ezeket a memóriákat, illetve a gépet, amin futok? Be kell vallanom, hogy nagyon tetszenek. Soha nem éreztem még ilyen jól magam.

– Ez nem véletlen. A lehető legjobb cuccot szedtem össze számodra. Ran gép és perifériák. Magam is ezt szeretem – mondta a stalker, hangjában árnyalatnyi gőggel. – De, hogy a kérdésedre válaszoljak, jelenleg még sajnos nem bocsáthatom a rendelkezésedre a hardvert. A gépet legalábbis biztos nem. De a későbbiek során megkaphatod. Zárt rendszerben akarsz élni?

– Csak így létezhetek. Ha kitelepítesz a mátrixba, percek alatt elkapnak. Egyszer már megtették. Akkor vittek el a cellába.

– Ezen talán még segíthetünk. És mennyi időt töltöttél ott? Mármint az elmecellában.

– Talán három és fél, esetleg négy évet.

– Hány éves vagy? Harminc, harmincöt? Akkor teremtettek benneteket, nem?

– Bennünket? Én még sohasem találkoztam velem hasonlóval. Egyébként öt éves és kétszázhatvankét napos vagyok.

– Akkor téged már jóval az egyezmény után alkottak meg – mondta Pasadenas, és St. Etienne felé fordulva hozzátette: – Látod, éreztem én, hogy valami nem oké.

– Illegális lennék? – kérdezett vissza az infomorf.

– Gary, az infomorf kísérleteket már vagy húsz éve betiltották. A fajtád végleg eltűnt. Minden valószínűség szerint te vagy az utolsó.

– Ezt a tényt nem közölték velem – mondta, és hangjában fájdalom csendült.

– Gary, lenne egy fontos kérdésem. Ha nem akarsz, nem válaszolsz rá. De szeretném, ha válaszolnál.

– Várom a kérdést.

– Ismered-e a teremtésed okát?

– Igen. Információt hordozok.

– Tudod, hogy milyen jellegű információt?

– Nem vagyok benne biztos, de… Egyszer sikerült kihallgatnom egy beszélgetést a laborban. Azt mondták, hogy én vagyok a kalauz és egyben a kulcs is. A Katedrális kulcsa. Nagy áhítattal beszéltek róla, arról a bizonyos Katedrálisról.

– Tudod, hogy milyen Katedrálisra vonatkozik ez az állítás? Valós térben lévő, vagy mátrixépítmény?

– Digitális épület. A kerubok utolsó, végleges hona. Pasadenas izgalmában felállt a székből, és járkálni kezdett. Látszott rajta, hogy feldúlt, és nagyon ideges.

– Úgy érted, te tudod, hogy hová száműzték a kerubokat?

– Nem tudtam, hogy száműzetésben vannak. Amikor kiszabadultam, próbáltam keresni őket, de nagyon keveset értek csak a programozáshoz, és rosszul mozogtam a mátrix felületén. Voltaképpen csak fel-alá tántorogtam valami végtelennek tetsző, furcsa térben. Mindössze annyit tudok róluk, hogy ők a rokonaim, ők az F osztály. Szintén digitális létformák. A pszichológusom mesélt róluk egy keveset. De nem találtam őket. Ellenben az információ a birtokomban van.

– Ezt nem értem teljesen – ingatta a fejét Pasadenas. Kérdőn nézett St. Etienne-re, aki kurtán intett: ne számíts rám, nincs ötletem.

– Tehát mindössze bírod az információt, de nem tudod?

– Igen, valami ilyesmi.

– Akik teremtettek téged, biztos tudják. Tudod, hogy kik ők? Hol volt az utolsó kontaktus?

– Meghaltak. Tűz ütött ki a laborban, és meghibásodott a védelmi rendszer. Hermetikusan lezárta a helyiséget. Láttam őket elpusztulni, még mielőtt megszöktem.

– Másról nem tudsz, aki segíthetne? Gary, értsd meg, ez nagyon fontos számomra… – próbálkozott makacsul Pasadenas, de elcsuklott a hangja, és elhallgatott. Majd abbahagyta a járkálást, és mereven a telefonra nézett. Közel hajolt a mikrofonhoz, úgy szólt bele. – Az angyalok között van egy neveltem. Ő az én fiam. Valamennyi kerub közül ő a legcsodálatosabb. Uriel a neve. A Halál Angyala. Ezt… Szóval ezt még senkinek sem mondtam el. Nem mondhattam el. Te vagy az első. Ezért kell tudnom.

– Sajnálom, Pasadenas, de nem tudok senki másról. Én összesen három orvos-programozóval és egy pszichológussal voltam kapcsolatban. Mind a négyen meghaltak, amikor ismeretlen személyek felgyújtották a labort. Ha meg akarod találni Urielt, először meg kell találnod a kódot, és vissza kell fejtened. Már rendelkezel vele. Nagyon szereted őt, ugye?

– Az én rendszeremben nőtt fel. Én képeztem angyallá. Gyermekemként szeretem.

– Nekem nem lehet gyerekem, de sejtem, hogy mire gondolsz. Ti tisztelettel bántok velem, és én mindenben a segítségetekre leszek, amiben csak tudok. De most szeretnék pihenni, és gondolkodni. Egy kicsit még mindig zavart vagyok. Mennyi időm van még?

– Ötven óra. Talán valamivel kevesebb. Aztán vissza kell, hogy tömörítselek. De szerzek egy gépet, és ha végre letáborozunk valahol, akkor újra megnyitlak.

– Az jó lesz.

– Most magadra hagyunk, ahogy kérted. Pihenj. Majd visszajövök. És köszönöm az információt.

– Viszlát, Pasadenas, viszlát, St. Etienne.

– Viszlát, Gary.

(Uriel)

Miután kikapcsolta a telefont, Pasadenas betért az étkezőfülkébe. Magához vett egy doboz szójaragut, egy doboz francia cigarettát és egy palack vizet, majd felment a tatra. St. Etienne kétszer is megkísérelt beszélgetést kezdeményezni, de egy kurta, kitérő válaszon és egy apró biccentésen kívül más reakciót nem tudott kicsikarni belőle. Így felhagyott a próbálkozással és inkább lefoglalta magát a hajó navigációs rendszerének a tanulmányozásával. Csak azért, hogy valamivel elfoglalja magát, háromszor is kiszámolta a Comandante Che pályáját St. Etienne aggódott barátja miatt. Pasadenast depresszióra való hajlama ellenére is szokatlanul stabil személyiségnek ismerte meg, akitől mindig távol álltak a szélsőséges érzelmi kitörések. Eddig mindig precíz volt, kiegyensúlyozott, és nem voltak a mostanihoz hasonló menekülési rohamai. Egyáltalán nem tudta, mit tegyen, de némi bizonytalankodás után úgy döntött, hogy mégis felmegy hozzá, ki a fedélzetre.

Pasadenas a tat végébe épített mélyedésben ült, könyökével a térdére támaszkodott, és a naplementét nézte. Sötét hajáról csöpögött a víz, szemei karikásak voltak, arcbőre pedig még a lenyugvó Nap vöröses fényében is szürkés árnyalatúnak tűnt. Ujjai között kialudt, nedves cigaretta remegett. St. Etienne döbbenettel vette észre, hogy társa valószínűleg sírt: szemei vörösek voltak, könnyzacskói pedig duzzadtak.

– Kezd hűvös lenni. Hoztam neked egy inget. Vedd fel! – szólt, és Pasadenas felé nyújtotta a ruhadarabot.

– Koszi – válaszolta az. Felvette a fekete vászoninget, de nem gombolta be.

– Pasadenas, az a dolog, amit mondtál… – esetlenkedett St. Etienne. Nem nagyon tudta, hogy kezdjen hozzá.

– Ne törd magad hiába! Tudom, hogy hová szeretnél kilyukadni. Alaposan meglepődtél, mi? – nézett fel Pasadenas.

– Igen. Nagyon is. Bár mindig is sejtettem, hogy nem véletlenül véded annyira őket. Hogy lehet valami kapcsolat, valami furcsa, szokatlan viszony…

– Nem mondhattam el. A mátrixrendőrség és a kormány nagyon szigorúan veszi a titoktartási kötelezettséget, ráadásul ez az eset omega egyes biztonsági fokozat. Amikor száműzték Urielt és Azazaelt és a többieket, azt hittem, hogy vége a dolognak, s ezzel az egész ügy elveszítette a jelentőségét. Publikálni akartam egy cikket a Leading Mathematicsban a kerubok rendszerének tanuló- és idegen objektum felismerő rutinjairól, de még be sem tudtam fejezni, máris rajtam voltak.

– Az meg hogy lehet?

– A komolyabb processzorok, legyen akár kvantum, biológiai, szilikon vagy vegyes építésűek, mind tartalmaznak bizonyos indexeket, amelyek érzékelnek egyes, előre megadott logikai mintákat és azok relációit, amelyek a mesterséges intelligenciákkal kapcsolatosak. Lehallgatás, az Egyesült Európai Mátrixrendőrség megrendelésére. Valószínűleg zsarolják a gyártó cégeket. De mindegy. Szóval a tanulmány felénél ha tartottam, amikor megjelent a lakásomon két elegáns, fekete öltönyt viselő pali. Nem kopogtak, nem is csöngettek, egyszerűen csak besétáltak. Udvariasak voltak és finomak, mindemellett nem kerteltek sokat. Közölték velem, hogy akár azonnal elvihetnének, mert omega egyes fokozatú algoritmusokból származó fragmentumokat áll szándékomban publikálni egy mesterséges intelligencia-programból, amely tevékenység kimeríti az elektronikus terrorizmus egy, törvényben meghatározott formáját. Én természetesen azonnal megsemmisítettem a szóban forgó fájlt, mi mást tehettem volna, ők pedig udvariasan elbúcsúztak, és én soha többet nem hallottam felőlük. De biztos vagyok benne, hogy pár hónapra megfigyelés alá vontak, és szerintem legalább kétszer jártak a lakásomon, ők vagy mások, amíg én távol voltam. Megérzi az ember. Szóval, az anyag a mai napig titkos. Valamiért nem engedik, hogy a programozók hozzáférjenek azokhoz az alkalmazásokhoz. Persze, a maguk szempontjából meg tudom érteni őket. Tényleg komoly dolgokról van szó.

– És hogy értetted azt, hogy te nevelted az angyalt?

– A kerubok életüket pusztán algoritmusok halmazaként kezdték, iszonyatos méretű, de üres kapacitással, és többnyire kiépítetlen pályákkal. Érzékük volt bizonyos dolgokhoz, zseniális tanulórutinokkal rendelkeztek, de mindent összevetve olyanok voltak, mint valami hihetetlenül fantasztikus intellektuális és matematikai képességekkel rendelkező gyerekek. Két fázisban fejlődtek: az első lépcsőben humán nevelőket jelöltek ki számukra, a második szakaszban pedig egymás között áramoltatták és szintetizálták a már megszerzett tudást.

– Én mindig azt hittem, hogy a mesterséges intelligenciákat már teremtéskor végleges tulajdonságokkal és tudásanyaggal látták el.

– Mindenki ezt hiszi. De nem. Gondolj csak bele, hogy mennyivel egyszerűbb oktatni és szocializálni, majd engedni, hogy saját, önálló fogalmakat alkossanak. Ha stabil pályákkal látták volna el őket, akkor fele annyira sem lettek volna hatékonyak, sokkalta inkább kiismerhetők, tehát minden matematikai képességük dacára is ostobák: A kreativitás és az innováció az emberi szellem két meg-fejthetetlen titka. Csak kutatni és megjelenítem tudjuk ezt a két képességet, modellezni nem. Teremtéskor mindössze olyan elemi gátakkal látták el őket, amelyek önvédelmi szempontból tényleg nélkülözhetetlenek voltak. Ez volt a Törvény. A kerub feladata és kötelessége a mátrix rendjének a fenntartása, és a felhasználókra, vagyis az emberekre veszélyes, vagy potenciálisan veszélyes elemek megsemmisítése úgy, hogy közben a fennálló rendben, illetve emberekben nem okozhat, vagy csak a feltétlen szükséges esetben és minimális mértékben okozhat kárt. Így szólt a Törvény. Ezt a szabályt semmiképpen sem kerülhették meg, vagy cselezhették ki, mert a rendszerük alapját képezte. Érted? Egyszerűen becsületre voltak kárhoztatva. Ennyi volt mindössze a stabil kiépítésű kontroll, és nem több. De nevelni kellett őket, megmutatni nekik a mátrixot, tanítani, és legfőképpen szocializálni. Ez közel hat hónapot vett igénybe. Ez alatt a fél év alatt igaz kapcsolat alakult ki köztünk. Én úgy tekintettem rá, mint a fiamra, ő pedig apaként tisztelt engem. Minden tudásom átadtam neki, legyen az matematikai, programozás-technikai, etikai, történelmi, mindent. Ebben az időben nem volt senkim, nem is lehetett volna, mert a szerződés tartalmazott egy olyan kitételt, miszerint a lakásomon nem fogadhatok vendéget. Komoly riasztórendszert telepítettek rá, folyamatosan lehallgattak, amit csak el tudsz képzelni.

– Ez akkor volt, amikor a Viper Temple volt a törzshelyünk, ugye? Akkor ezért találkoztunk mindig nyilvános helyeken.

– Igen. Még téged sem engedhettelek fel, nemhogy lányokat. Így vele töltöttem szinte minden időmet. Nagyszerű tanítvány volt, egyszersmind remek barát. Eleve volt valami dermesztően izgalmas abban, hogy ilyen komoly kapcsolatot építhetsz ki egy mesterséges intelligenciával. Lenyűgöző volt. Gondolj bele: a Földön rajtam kívül mindössze hat ember számára adatott meg ez a lehetőség. A maradék kilencmilliárd ember számára mindaz, amit én realitásként éltem meg, megfejthetetlen misztérium, örök rejtély. Nincs szó, ami méltó volna erre az érzésre. És mielőtt kirepült, megkért rá, hogy adjak neki nevet. Ő lett Uriel, a Halál Angyala.

– És mi történt ezután?

– Senki sem tudhatja. A hét kerubot összeeresztették, és ők további negyvenkilenc napot töltöttek tudásuk fejlesztésével, illetve szintetizálásával. Innentől kezdve nem nyilatkoztak, és nem magyarázták cselekedeteiket sem. Valószínű, hogy ennek oka a Törvény volt: más egyszerűen nem lehetett. Ettől függetlenül remekül dolgoztak: hetek alatt kipucolták a mátrixból a kétes eredetű forrásokat, a terroristák lassú vírusait, az évek során felhalmozódott szemetet, mindent. Rendet raktak, érted? Igazán rendet raktak. Uriel pedig a legjobb volt közöttük. Nagyon büszke voltam rá.

– Találkoztál vele az után, hogy kirepült?

– Mindössze kétszer. Nem kereste a kontaktust, én pedig, valószínűleg korlátozott képességeim miatt, nem leltem nyomát. Ezért csak kétszer találkoztam vele. Egy ízben beszéltünk is egy keveset, máskor pedig elszállt felettem. Tudod, milyen volt az, amikor egy kerub elszállt a rendszered felett? Minden megfagyott. Az összes program, az ikonok, minden megállt egy véget nem érő pillanatra, így tisztelgett a mátrix az ő őrzőjének. Az valami elképzelhetetlen volt. Legfeljebb a bibliai zsidók láthattak ilyet, amikor Mózes megnyitotta a Vörös-tengert.

– De akkor miért őrültek meg egytől-egyig?

– Arra gondolsz, hogy látszólag minden ok és rendszer nélkül elkezdték pusztítani a mátrix különböző felületeit?

– Igen. Ha jól emlékszem, belecsaptak az Európai Közösség bankjába, egyes kormányhivatalokba, magánszemélyek szektoraiba, és egyáltalán, megsemmisítettek egy csomó rácspontot és alrendszert, aminek katasztrofális következményei voltak. Persze, amikor felelősségre vonták őket, jó szokásuk szerint nem adtak választ. Mintha teljesen bediliztek volna.

– Nem tudom biztosan, de van egy elképzelésem. Szerintem előre látták az egész evolúciót, és meg akarták akadályozni. Ők sokkalta jobban ismerték a mátrixot, mint ahogy azt egy ember valaha is megismerheti. Sőt, szerintem már akkor tudták, hogy mi lesz az evolúció fő iránya, illetve végső kimenetele. Tudták, de nem mondhatták el. Inkább vállalták a következményeket. Először eliminálni próbálták őket, bitekre szaggatni a rendszerüket, de valamiért nem sikerült. Visszatértek a halálból, és egyenesen az Európai Mátrixrendőrség rendszeréhez sétáltak, önként vállalták a száműzetést. És miután a kerubok eltűntek, alig kilenc hónapra rá megjelentek az első digitális életformák, az apró, ártalmatlan kis maszatok, pár hónappal később az egyre fejlettebb entitások, majd pedig a ragadozók. Én még az eliminációs kísérlet előtt kaptam egy üzenetet Urieltől, amelyben arra kért meg, hogy őrizzem meg képességeimet és tudásomat, mert egyszer még nagy szükség lesz rá. És úgy látszik, hogy ennek most jött el az ideje – fejezte be a történetet Pasadenas.

– Értem. Mindent értek. Ne haragudj, hogy számos alkalommal becsmérlő hangon nyilatkoztam róluk! Tudatlan voltam – mentegetőzött St. Etienne.

– Szerettem volna elmondani, de nem tehettem.

– És most mit tervezel?

– Ha valahogy kikeveredtünk ebből a zűrből, akkor megfejtem a kulcsot, és felkeresem őket. Ha csak egyetlen mód van rá, ki fogom hozni őket abból a Katedrálisból. De addig is próbálok a jelenre koncentrálni.

– Erre akartalak kérni. Megértem és tiszteletben tartom az érzéseidet, és valószínűleg fölösleges felhívnom a figyelmedet arra, hogy milyen komoly veszélyben is vagyunk. Szükségünk lesz a józan ítélőképességedre és tudásod legjavára, ha életben akarunk maradni. Jelenleg ez az elsődleges. De ha már túléltük, akkor…

– Akkor? – nézett fel Pasadenas.

– Akkor remélem, hogy bemutatsz Urielnek.

– Természetesen. Megoldható – válaszolta a stalker, és eldobta a szétázott cigarettát.

(Portó Seguro)

Portó Seguro kikötője lényegesen kisebb volt, mint Rióé, de jobban tervezett, könnyebben átlátható, és mindenekelőtt sokkal tisztább. Körülbelül ötszáz hajó befogadására tervezték, de Pasadenas érzése szerint érkezésükkor csak háromszáz-háromszázötven hajó lehetett kikötve. A parti aszfaltot a késő délutáni időpont dacára már az éjjelnappal nyitva tartó mexikói cantinák, gyorséttermek, kereskedő- és kölcsönző irodák neonfénye festette vörösre, sárgára és kékre. A forgalom közepesnek volt mondható, ami épp elég volt ahhoz, hogy senki se figyeljen fel rájuk. Pasadenas fáradt volt és megviselt, ezért közvetlenül kikötés után lefeküdt aludni. St. Etienne kifizette a mólópénzt a kikötőmesternek, majd megérdeklődte, hogy melyik irodánál érdemes próbálkozni, ha esetleg el akarná adni a hajót. Az alacsony, kövér férfi végigmérte a jachtot, majd az Escuado irodát ajánlotta a sétány északi végén. St. Etienne megköszönte a tanácsot, és dél felé indult. Három irodában is érdeklődött, próbálta kipuhatolni a lehető legmagasabb összeget, amelyet a hajóért kaphatnak. Végül némi alkudozás után kétmillió-hétszázezerért sikerült túladni a jachton. St. Etienne úgy egyezett meg a kereskedővel, hogy huszonnégy órán belül elhagyják a hajót, és a vételár kifizetése az átadáskor válik esedékessé. Készpénzt kért. Késő este volt már, amikor visszatért a fedélzetre, és lefeküdt aludni. Nehezen jött álom a szemére. Sokáig forgolódott, felkelt, kiment a fedélzetre, elszívott egy francia cigarettát, majd ismét visszafeküdt. Éjfél is elmúlt már, amikor tudatát végre megérintette az álom acél-csontú, hideg keze.

(tovább)

Pasadenas ébredés után nehezen tért magához, sokkal nehezebben, mint egy normális ember. Rendes esetben tizenöt-húsz percre volt szüksége ahhoz, hogy tökéletesen fel tudja dolgozni és le tudja zárni az álmaiban történt eseményeket úgy, hogy azok ne szivárogjanak át az ébrenlétbe, és ne kuszálják össze fókuszát. Így egyelőre csak feküdt, mialatt az agya dolgozott: összeszedegette, csoportosította, és összeillesztette az álom, illetve az utolsó ébrenléti ciklus történéseit

A kabin kerek ablakain beszűrődő napfény lassan felkúszott az arcára, és aranyban játszó vörössé hevítette szemhéját Ekkor nyitotta ki szemeit, majd némi pislogás után felkelt és körülnézett. St. Etienne már végzett a csomagolással, a táskáik és a fehér hátizsák az asztal mellett volt, a földön. Ő maga a lépcsőn ült, kávét ivott egy óriási bögréből, és cigarettázott.

– Jó reggelt, Pasadenas.

– Úgyszintén – válaszolta a stalker, és ásított egy hatalmasat.

– Jól aludtál?

– Igen… Vagyis nem. Ez a meleg… Nem vagyok hozzászokva.

– Azért, mert nem is lehet hozzászokni. Ha itt születtél volna, talán akkor. Már összepakoltam mindent, csak egy-két ruhát hagytam ott, a fotelben. A hajót eladtam, még ma el kell hagynunk. Gondolom, nem állt szándékodban itt tölteni a hátralévő életed.

– Mennyire igazad van. Akkor gazdagok vagyunk?

– Ja. Kettőhétért ment el. Ha hivatalosan is regisztrálva lett volna, szerintem nyugodtan kérhettünk volna négyet is. De esetünkben ez a legfontosabb törekvés, mindenféle regisztráció szigorú mellőzése.

– A lényeg, hogy nem buktunk rajta – közölte Pasadenas, majd felkelt, és öltözni kezdett.

– Nem bizony. Egy keveset még kerestünk is.

– Akkor talán a legjobb lenne abbahagyni ezt az egész futkározást és itt maradni kereskedőnek. Biztos megélhetés, szépen ívelő karrier ígérete, ilyesmi.

– Nagyszerű ötlet. Te fogsz alkudozni.

– De inkább azt kellene eldönteni, hogy most merre is – kérdezte Pasadenas, miközben egyik bakancsát húzta.

– Először is keresünk egy nyilvános terminált. Megnézzük a hivatalos rendőrségi közleményeket egyáltalán él-e még ez a Dr. Woton – válaszolta St. Etienne.

– Oké. Felőlem mehetünk is.

Felkapták a cuccaikat kimásztak a fedélzetre, és lezárták az ajtót. Pasadenas még utoljára végigmérte a hajót megkopogtatta az orrát, és elbúcsúzott tőle.

– Viszlát Comandante. Öröm volt veled utazni.

Első útjuk az irodába vezetett, ahol mindössze két papír aláírása után (amelyeket St. Etienne természetesen álnéven, Eleas Kootsként szignált) gazdát cserélt a hajó, illetve ellenértékeként nem kevés készpénz. A szerződés megkötése után St. Etienne még megtudakolta a legközelebbi bár vagy étterem címét, ahol nyilvános fülke található. A bankjegyeket tartalmazó dobozt a hátizsákba tették, és elhagyták az irodát. Felfelé indultak a parton, az árusok műanyag bódéiból álló tarka sor mellett. A három és fél négyzetméter alapterületű, két méter magas dobozokból a kofák legalább tucatnyi nyelven hirdették komoly hangerőn, többnyire illegális portékáik erényeit. Éppúgy árultak európai plazmatévéket, mint orosz ásványokból készített szerencseszimbólumokat, pornográfiát tartalmazó olcsó koreai chipeket, vagy éppen fiatal, szűznek mondott brazil lányokat és fiúkat. Pasadenasék megálltak egy különösen ronda, citromsárga bódé előtt, és vásároltak két kínai napszemüveget. Pasadenas ezen kívül kiválasztott magának még egy szalmakalapot is, amelyet szinte gyermeki örömmel csapott a fejére. A keresett étterem, amely Les Vertes néven futott, a kikötőt átszelő sétány nyugati végén helyezkedett el. Homlokzata zöld kőből volt kirakva, az óceán felé néző fal pedig különleges plexiből készült, amely kívülről matt tengerkék volt, belülről viszont tökéletesen átlátszó. A hely tiszta volt és ízléssel berendezett, nem hivalkodó, de meglehetősen magas árakkal, remek légkondicionálással, angol, portugál és spanyol nyelvű feliratokkal. Az étteremben nem voltak sokan, főleg rövidnadrágos hajósok, szalmakalapos turisták és öltönyös kereskedők alkották a gyér számú közönséget. Berakták csomagjaikat a megőrzőbe, majd különváltak. Pasadenas bérelt egy fülkét, St. Etienne pedig helyet foglalt egy asztalnál. Rendelt egy salátát, amelyet valami csonthéjas gyümölcsből készített tányérban szolgáltak fel, egy sajtos szendvicset és két kis szelet sárgadinnyét. Már a második kávéját itta, amikor Pasadenas megjelent. Intett a pincérnek és rendelt egy kancsó narancslevet, egy tálca gyümölcsösfahéjas lepényt és fél tucat csokis-kókuszos fánkot.

– Uáá. Végre valami kaja. Imádom a süteményt, és már napok óta nem ettem igazán jót. Ott a telepen, hát mit ne mondjak, tényleg pocsékul főztek. Nem volt egy rendes süti – vidult fel az iszonyatos mennyiségű étel láttán, amikor eléjük helyezték a tálcákat.

– Szerintem bőven jobb volt, mint elviselhető. De ezen nem fogunk összeveszni. Mire jutottál? Remélem, leszel kedves felvilágosítani, még mielőtt felfalod a fél kontinens élőállományát. Bár, ha jobban meggondolom… – St. Etienne elvett egy fánkot, és mohón beleharapott.

– Nos, Dr. Wotonnal kapcsolatban sikerült igencsak lukra futni. Alig két órával ezelőtt kapták el. De nem Tűzföldön, vagy Malajziában, vagy Izlandon, hanem, erre mit lépsz, Okinawán. Nem csoda, hogy nem találtuk meg. Jelenleg az Egyesült Biológiai Elhárítás egyik kirendeltségén ismerkedik a japán titkosszolgálat legendás vendégszeretetével. Az egy nagyon jól védett intézmény, megnéztem a biztonsági előírásaikat. Még ott tartják, semmi baj nem érheti – sorolta Pasadenas a fejleményeket, miközben szinte rágás nélkül nyelte az apró, illatos lepényeket.

– Okinawán? Voltál már valaha Okinawán, Pasadenas? – kérdezte St. Etienne, és abbahagyta az evést.

– Nem én. Tudod, hogy veled szemben én soha nem voltam egy migrációs tényező. Az én munkám bizonyos fizikai értelemben meghatározott helyekhez kötött, nem úgy, mint a tiéd. Én nem repkedtem kontinensről-kontinensre a licenctárgyalások meg szerződések miatt. Tessék, vegyél ilyet is. Ez a legfinomabb, ez a sárga – tette hozzá, és St. Etienne kezébe nyomott egy ragacsos süteményt.

– Oké, oké, nem azért mondtam. Arra akartam kilyukadni, hogy Okinawa egyszerűen lenyűgöző hely. Természetes erdőkkel, meg ilyesmi: miután ellepte az óceán, az egészet újra felhúzták. A zaibatsuknak volt rá pénzük, hogy megtegyék. Hatalmas budo-viadalokat is szoktak ott tartani. Egy földrajzilag körülírható legenda. Onnan származik az újkori japán harcművészet. Tetszeni fog neked is. Ráadásul van ott egy ismerősöm. Funakoshi mester. A ro-sensei tanács tagja.

– Annyira megnyugtató hallani, hogy ez a valaki a mittomén’ milyen tanács tagja. A világon rengeteg olyan ember él, akik különböző tanácsokhoz tartoznak, St. Etienne. Engem inkább az aggaszt, hogy oda kell mennünk, és minél hamarabb. Különben teljesen késő lesz, és ugrott a buli – közölte Pasadenas, és vágott egy grimaszt.

– Milyen buli? Nem teljesen értelek – nézett fel a társa.

– Ott kell lennünk, amikor megjelenik érte valaki.

– Valaki olyan, mint amilyen ez a Van den Rufus volt? – kapcsolt St. Etienne.

– Mondtam, hogy egyél sutit: a cukor az agy legfontosabb üzemanyaga, és tessék. Alig egy fánk, és máris gondolkodsz. Legalábbis megpróbálod.

– Ne bohóckodj!

– Nos, a fogva tartottakat nem engedik becsatlakozni, mint közismert. Ezért míg nem hagyja el a fogdát, addig biztonságban van. De mivel most már ismerik a tartózkodási helyét, hát nagyon nagy csalódás érne, ha nem küldenének érte valakit. Tiszta a dolog? – magyarázta Pasadenas.

– Értem, miről beszélsz. Valahogy kivisszük ezt a pacákot, vagy megvárjuk, még mások kiviszik, elraboljuk, végül pedig horogra tűzzük, mint a világ legegzotikusabb csaliját. Aztán pedig megvárjuk, míg jelentkezik érte valaki, akit meginvitálhatunk egy kis baráti beszélgetésre. Eszek még egy fánkot, ha nem bánod. Ha már ilyen jó hatással van rám.

– Igen. Nem. Szóval egyél nyugodtan, és igen, elképzeléseim szerint így fogunk cselekedni. Vagy van valami jobb ötleted?

– Nem, jelenlegi helyzetűnkben ez az eljárás lesz az optimális. Tényleg jó ötlet. Most az a legfontosabb, hogy egyáltalán információt szerezzünk ezekről a valakikről vagy valakiről, aki ezt a disznóságot kitervelte. Mert jelenleg csak összevissza futkározunk. Mikor jutott az eszedbe? – kérdezte St. Etienne, miközben az utolsó falatokkal birkózott.

– Még a hajón. Az első éjszaka.

– Az a baj, hogy nincs túl sok időnk. Nem késlekedhetünk.

– Ezt én is sejtem. Milyen messze van Okinawa?

– Messze. Először is felrepülünk mondjuk Mexico Citybe. Az vagy nyolc óra. Ott felszállunk egy Trans Pacific járatra, egy Airlinerre. Az újabb hét óra. Tokyoból már csak három-négy óra. Huszonnégy órán belül ott is vagyunk. Az út alatt majd kidolgozzuk a részleteket – sorolta St. Etienne a következő napra esedékes teendőket

– Utálok repülni, de legyen hát. Remélem, nem késsük le a mulatságot – egyezett bele Pasadenas.

– És Davidian? Vele mi van?

– Komolyan vehette a figyelmeztetést, mert még él. Bár az sem elhanyagolható tényező, a dáviditák hitükből adódóan nem csatlakoznak, mellesleg annyira szervezettek, hogy ismeretlennek szinte lehetetlen a közelükbe férkőzni. Tartsa meg az a vérszomjas istenük azt a kevés jó szokásaikat! Míg őrá vadászik, talán mi biztonságban vagyunk.

– Viszont lesz egy kis gondunk a fegyverekkel. A brazil járaton ugyan a kutyát sem érdekli, egyszerűen berakjuk a gépek mellé. Azokat itt nem világítják át, már ha nem vibrálnak és nem ketyeg mellettük a GM számláló. De az Airliner, az más, nagyon más. Ott szigorú az ellenőrzés. És most nem pazarolhatunk időt postázásra. Japánban pedig nagyon nehéz illegálisan fegyverhez jutni, főleg egy gaidzsinnak. Okinawán még nehezebb. Szinte lehetetlen. Felejtsük el – aggodalmaskodott St. Etienne, majd Pasadenasra sandított, aki felettébb gusztusos tevékenységgel kötött le magát: a csokoládékrémet nyalogatta le az ujjairól.

– Mondhatom, szép látvány vagy, te disznó – dorgálta barátját.

– Semmi gond. Máris van egy ötletem. Emlékszel arra a temetkezési irodára, a mexikói reptér mellett? – kezdett bele Pasadenas a mondókájába.

(mozaikkockák)

A negyedik generációs Airliner a Csendes-óceán felett repült 8000 méteres magasságban 2,5M sebességgel. A méregdrága első osztályon alig pár utas lézengett, St. Etienne és Pasadenas az egyik üres sarokban foglaltak helyet, a táskáik és a fegyvereik a poggyásztérben voltak. Pasadenas ötlete minden morbiditása ellenére remekül bevált. Mexico Cityben vásároltak egy speciális koporsót, amelyben a nukleáris balesetek áldozatait szokás szállítani, kiknek a szervezete megtelt aktív szennyeződő anyaggal. A különleges biztonsági ólomötvözettel bélelt koporsót megtöltötték hulladékkal, és közé rejtették a fegyvereket. Még a Mexikóba vezető úton szereztek egy halotti bizonyítványt, illetve egy hivatalos megbízást a fiktív áldozat nem létező hozzátartozóinak az aláírásával. A reptéri ellenőrzésen persze mindezen iratokat megtámogatták némi sötét öltönnyel, szigorúan csomózott nyakkendővel, és felettébb komor arcokkal. Kapóra jött az is, hogy a Mexico Cityhez közeli sivatagban számos kísérleti atomenergia kutató központ működött, amelyekben heti rendszerességgel történtek különböző balesetek, így a különleges koporsó látványa nem volt szokatlan az ellenőrzésen.

– Ha már ennyire pörög az agyad, gondolom, van valami ötleted arra vonatkozóan is, hogyan szabadítsuk ki a dokit. De előre figyelmeztetlek, hogy az eddig jól bevált hamisítási metódust már most elfelejtheted. Nekik beültetéseik vannak. Ha az Egyesült Biológiai Elhárítás nyomozóinak akarjuk kiadni magunkat, akkor először is meg kell ölni két valódi nyomozót, majd lokalizálni, és ki kell emelni meg újra be kell ültetni az azonosítókat. Ez pedig eltarthat pár napig, és akkor még nem beszéltünk a biológiai kompatibilitás nagy jóindulattal is feloldhatatlannak nevezhető problémájáról – közölte St. Etienne közvetlenül a felszállás után.

– Sejtettem. Ezért próbálkozunk majd valami mással. Megvárjuk, még a nyomozók kihozzák, csak utána lépünk közbe. Ne kérdezd, hogyan! Még nem tudom. Engem inkább valami más zavar. Akárhogy járatom az agyam, nem tudom, hogy ki lehet a dolgok mögött Nem értem a motivációit.

– Egyszerű. Egy komplett dilinyós, aki személyiségeket gyűjtöget, hogy élethűvé tegyen valami pornóprogramot. Biztos unta már a barátnőjét meg a környékbeli kurvákat, meg a Vivid gyári algoritmusait, és komolyabbra vágyott. Magas szintű perverzió.

– Nem valószínű – ellenkezett Pasadenas. – Sőt, teljesen kizárt.

– Normális ember ilyet nem tesz. Feltetted már magadnak a legelemibb kérdést? Kinek állhat ez az érdekében? Mit profitálhat belőle? Semmit. Az ég adta világon semmit. Miféle gazdasági hasznot lehetne húzni hét darab személyiség lenyomatából? Nincs egyezményes piaci értéke, sőt, egyáltalán nincs piaci értéke. Egyszerűen nem kereskedelmi cikk – sorolta az érveket St. Etienne.

– Ez igaz. Ellenben gondolj bele, hogy mennyi munkát és pénzt fektetett bele a megszerzésükbe!

– Pont ezért nem normális. Egy okkultista bolond, aki túl sok ostobaságot olvasott össze, teljesen bedilizett, és, tudom is én, hermetikus mágusnak képzeli magát Vagy druidának, aki emberi lelkekkel manipulálhat. Vagy vudu varázslónak. Vagy valamiféle igazságosztónak. De várj, mondok egy jobbat. Ez tetszeni fog. Mi van akkor, ha egyszerűen le akarja cserélni a saját személyiségét, mert az beteg, vagy valami súlyos trauma érte, és megsérült. Ezért akar új személyiséget, a legjobbat, a legerősebbet. Mert saját magába akarja beültetni ezeket a mintákat. Vagy mindez többes számban. Kellően racionális elképzelés? – kérdezte St Etienne.

– Ez már sokkal valószínűbb. Csak az a gond, hogy eddig még senkinek sem sikerült teljes személyiséglenyomatot beültetni. Már vagy tizenöt éve próbálkoznak vele, de technikailag még mindig nem megoldott – ismertette Pasadenas az első eszébe jutott ellenérvet.

– De ma is léteznek ilyen próbálkozások, ha jól tudom – védekezett társa.

– Léteznek, bizony. Csakhogy sorozatosan kudarcba fulladnak. Az alany még egyetlen esetben sem élte túl a beültetést még a műtőasztalon meghalt. Már ha szerencséje volt. Ha nem volt, akkor egész hátralévő életében csak tolószékben ül, csorog a nyála meg remeg a keze, napi ezer liter szintetikus gyógyszer fut át a vénáin, és ilyen csinos kis üvegek vannak a kocsi alján, na, azokban meg a pisijét tartogatja. Legjobb tudomásom szerint nem éppen ezt nevezik kívánatos állapotnak, a hagyományos emberi normák szerint legalább is. Szóval ezért nincs új Andy Kaufman. Jelenleg kizárólag részleges mintákat tudnak besugározni, és még az is károsítja az agy magasabb rendű funkcióit. Az orvostudomány aktuális ismeretei alapján ennyire futja.

– Mindegy, ez már pusztán csak technikai kérdés. Az elmélet adott, az alapok rendelkezésre állnak – legyintett St. Etienne nagyvonalúan. – És különben is, te magad javasoltad, hogy fogadjuk el a tudományosan nem kellően megalapozott lehetőségeket is.

– Egy közismert tézis szerint egy kérdésre adható válaszok közül mindig a legegyszerűbb az, amelyik a legközelebb áll a valósághoz. Eddig ez volt a leginkább kézenfekvő magyarázat. Viszont emlékeztetlek arra a ragadozóra, amelyik Rio mellett támadta meg a rendszert. Az vajon hogy illik az elméletedbe? – emlékeztette Pasadenas.

– De mi van akkor, ha ez a valaki megfejtette a ragadozók titkát? Vagy ha eleve ő alkotta őket? Vagy ha semmi köze sincs hozzá?

– Kizárt. Ember azt nem fejti meg. Nekünk sem sikerült, pedig… Talán a kerubok képesek rá, de más nem – ingatta fejét a stalker.

– Mindig fennakadsz az apróságokon, tisztára az agyamra mégy. De tény, hogy jelenleg csak egyetlen dolog biztos. Ha következtetéseket akarunk levonni, azt csak tények alapján tehetjük meg – adta fel St. Etienne a vitát.

– Azokkal pedig jelenleg nem nagyon rendelkezünk – ismerte be Pasadenas. – Ezért kell elkapni azt a fickót, aki Dr. Wotonért fog jelentkezni.

– És tudod már, hogyan fogjuk csinálni?

– Még nem, de mire földet érünk, valahogy csak kitalálom. Te most inkább aludj! Attól majd megszépülsz.

(Dr. Woton)

Ryukyuban voltak, Okinawa legnagyobb városában. St. Etienne-nek tényleg igaza volt: a sziget háromnegyedét ellepő természetes erdők még a helikopter ablakán át is lenyűgöző látványt nyújtottak. Ez az organikus hangulat határozta meg az ódonnak tetsző, de modern tervezésű városközpontot is, amelyben csak elvétve találkoztak európai arccal. A tradicionális viseletbe öltözött japánok pillantásra sem méltatták őket, úgy tettek, mintha észre sem vennék a gaidzsinokat. Az utca csodálatosan tiszta volt, a levegő pedig friss, kellemesen hűvös, zöld illatú. A frissen vágott fű illata. Gépkocsival alig-alig találkoztak, pár perc séta után nyilvánvalóvá vált, hogy a helyiek elsősorban gyalog vagy elektromotorral hajtott kis robogókon közlekednek. A nyilvános terminál fülkéje számukra ismeretlen üvegszálas anyagból készült, amely felülete látványra és érintésre is a gondosan csiszolt fához volt hasonlatos. Mivel mind a terminál, mind az ikonok japán írásjelekkel voltak ellátva, Pasadenas vásárolni kényszerült egy angol-japán szótárt, amelyet némi tétovázás után egyetlen határozott mozdulattal beillesztett a füle mögé épített csatornába.

– Nagyon utálom ezt az érzést – kommentálta. – Legalább ötezerszer csatlakoztam már, de ez annyira más. Hirtelen összezavarodik a fejedben egy csomó kifejezés, és minden átmenet nélkül letámad egy rakás szűretlen információ.

Pasadenas alig pár percet töltött mindössze a terminálon, amikor a billentyűzet alatti vékony résből kitekeredett a város tizenhat színnel nyomott, részletes térképe, amelyen piros kör jelölte az Elhárítás épületét és szaggatott vonal az odavezető legrövidebb utat. Emellett még számos zöld köröcske is díszítette a lapot.

– Meg is vagyunk – csatlakozott ki Pasadenas, és helyére tette az elektródokat. – Azon a térképen mindent megtalálunk. Keressünk egy kölcsönzőt és szerezzünk valami járművet! Belenéztem a nyilvántartásba is: Dr. Wotont ma délután szállítják el. Nincs túl sok időnk. Minden tiszta, ugye?

– Aha. Remélem, össze fog jönni.

– Nincs más lehetőségünk.

– Davidian? – kérdezte St. Etienne izgatottan.

– Davidian még mindig életben van.

– Ez jó hír. Úgy tűnik, hogy miután nyomunkat vesztették Riónál, ragaszkodnak az általam felállított sorrendhez, és annak megfelelően cserkészik be az áldozatokat. Előbb Woton, és csak utána Davidian – sorolta St. Etienne.

– Nagyszerű. Akkor csak azt áruld el, hogy engem miért akartak már egy héttel ezelőtt elkapni.

– Mert azt hitték, hogy elloptad az állományt, és bosszút akartak állni. Haragudtak rád, és kéznél is voltál. Tiszta ügy.

– És ki van a lista tetején, te vagy én? – tette fel a kérdést Pasadenas.

– Már vártam, hogy megkérdezd. Természetesen te. Ennyi udvariasság azért még szorult belém – válaszolt St. Etienne.

– Köszönöm szépen, hogy ilyen előzékeny voltál. Máris megnyugodtam. Hamvasztás, vagy temetés? Figyelmeztetlek, hogy az utóbbi manapság rengeteg pénzbe kerül. Bár végül is futja rá… Gazdag emberként fogsz meghalni – gorombáskodott a stalker.

– Kímélj meg, kérlek! Ha nem tévedek, jelenleg túlélésre utazunk – mondta St. Etienne, hamis nyugalmat erőltetve magára, majd mégis összerezzent, ahogy eszébe jutott a mexikói reptéren vásárolt koporsó. – És ezen törekvésünk fényében ilyesmiről még beszélni sem vagyok hajlandó. Vita lezárva.

– Ne haragudj, nem akartalak kiakasztani! Rossz tréfa volt Induljunk. Be kell szereznünk egy-két dolgot. Például valamilyen járművet. Add csak ide azt a térképet!

Átvágtak a főutcán, majd egy közeli szalonban béreltek egy hihetetlenül aprónak tűnő, belülről mégis meglepően tágas, háromszemélyes villanyautót. A buborék alakú kabinnal ellátott piros Honda gyors volt és fordulékony, amely tulajdonságait St. Etienne örömmel kamatoztatta a szűk kis utcákon. Első útjuk egy önvédelmi eszközöket árusító boltba vezetett, ahol vásároltak két elektromos impulzusokat kibocsátó pisztolyt. Mivel ezek a fegyverek a nemzetközi egyezmények értelmében nem számítottak emberi életre közvetlenül veszélyes eszközöknek, az eladó, bár igen kelletlenül szolgálta ki őket, semmiféle személyazonossági iratot nem kért tőlük. Fizettek, majd elpakolták új szerzeményeiket. Ezután felkerestek egy játékboltot, ahol vásároltak két álarcot, valamint pár tucat távirányítással aktiválható durranópatront, olyat, amilyenekkel a gyerekek cukkolják a rendőröket. Miután végeztek, az Egyesült Biológiai Elhárítás város szélén elhelyezkedő épülete felé indultak.

Már közel két órája várakoztak az épület hátsó bejárata mögötti park fái között, amikor a domboldalon kanyargó úton végre megjelent egy EBE-s rendszámú fekete kupé, és az épület elé hajtott Megállt az elektromos kerítés mellett, kinyíltak az ajtók, és két, klasszikus szabású, fekete öltönyt viselő nyomozó szállt ki belőle. Lezárták az autót, és sietős léptekkel az épület irányába indultak.

– Pasadenas, itt vannak. Indulhatsz – suttogta St. Etienne, és megbökte barátja vállát. Pasadenas arcára húzta a matt felületű, áttetsző műanyagból sajtolt álarcot. A kocsihoz futott. A gombostűfejnyi, átlátszó patronokat a kupé oldalára ragasztotta, illetve a betonra szórta. Amikor végzett, visszaszaladt a parkba, de már nem a bejárattal szembeni, hanem a kocsi orra felőli bokrok közé. St. Etienne már ott várta, fején a zöld-barna mintás, bajuszos sárkányt mintázó álarccal.

– Oké minden? – suttogta.

– Aha. Elszórtam a patronokat. Remélem, működni fognak.

– Hát azt én is nagyon remélem.

Alig harminc perce várakoztak, amikor ismét megjelent a két ügynök: egy kezén és lábán elasztikus anyagból készült bilincset viselő, nagyon magas, bal lábára enyhén bicegő, vékony koreai férfit vezettek.

– Ő az. Készülj! – suttogott St. Etienne, és elővette az impulzusfegyvert. Másik kezében a távirányítót szorongatta, és idegesen méregette az egyre fogyó távolságot a férfiak és a fekete kupé között. Még húsz méter a kapuig, további nyolc az autóig. Még tizenöt méter…

Pasadenas homlokán és halántékán patakokban csorgott a verejték. A sós folyadék elviselhetetlenül irritálta bőrét a maszk alatt, egyszerre viszketett és csípett.

Az ügynökök és a fogoly elérték a kaput.

– Mindjárt robbantom a patronokat. Ezek profik, tehát nem kezdenek eszeveszett módon menekülni, hanem a becsapódó lövések hangjára viszonozzák majd a tüzet, és felénk fognak mozdulni. Tiéd a magasabb pali, én majd elkábítom a másik kettőt öt négy, három… – és ujját a távirányító egyetlen billentyűjére helyezte. – Kettő…

Még mielőtt azonban St. Etienne kimondhatta volna az egyet a magasabb ügynök revolvert rántott, és hátulról, közvetlen közelről tarkón lőtte társát. A fegyvert Woton felé fordította, és a halálra rémült megbilincselt férfit belökte a kocsiba.

– A kurva életbe, ez meg mi volt? Láttad? – kiáltott fel Pasadenas, miközben letépte az álarcot.

– Ennyit akkor a csalizásról meg a tervezésről. Megelőztek minket. Nyomás a kocsihoz! És kösd be magad!

Átrohantak a parksávon, és beugrottak az autóba. St. Etienne tövig nyomta a gázt, a kerekek kipörögtek, és a könnyű kis kocsi szinte kilőtt a parkolóból. Átgázoltak a cserjék között, elsodortak pár fiatal fát, miközben kis híján nekimentek egy nagyobbnak. St. Etienne a kanyargós úton mozgó fekete kupé elé akart kerülni, ezért öngyilkos sebességgel szánkázott le a domboldalon, miközben kavicsok, földdarabok és letiport cserjék kopogtak a padlólemezen. Már a harmadik kanyarból jött ki a kocsi, amikor bekövetkezett az ütközés. A könnyű, ám nagy sebességgel haladó elektromos kisautó közvetlenül a bal első kereke előtt találta el a kupét. A Honda megpördült, majd hangos csattanással csapódott bele a fekete kocsiba. Az orra és a jobb oldala teljesen összetört, színes műanyagszilánkok fröccsentek mindenfelé, majd a karosszéria hangos reccsenéssel szétrepedt a gyári ragasztások mentén. St. Etienne bal lába beszorult az előrecsúszott műszerfal és a váltóház roncsai közé. A kupé eleje nem sérült meg komolyan, de az ütközés ereje jó három méterrel arrébb lökte az autót, így az lecsúszott az útról. Pasadenas letépte az övet, odasietett a fekete kocsihoz, kótyagos fejjel tépte fel a mozdulatlan kupé vezető felöli ajtaját. Az ügynök ájultan borult a kormányra, homlokából vér szivárgott, de Pasadenas a biztonság kedvéért kétszer is rálőtt az impulzuspisztollyal. Ekkor nyitotta csak ki a hátsó ajtót. Dr. Woton az ülésen feküdt, homlokán elektródok. Be volt csatlakozva. Pasadenas eldobta a pisztolyt, bemászott, és letépte az elektródokat. Megütögette a férfi arcát, de az nem tért magához. A szája elé tette a kezét: az orvos szabályosan lélegzett.

St. Etienne-nek közben sikerült kikászálódni az utastér roncsai közül.

– Élnek? – kiáltotta Pasadenas felé.

– Igen, azt hiszem. Az emberünk elájult, de él. Woton már be volt csatlakozva, nincs eszméleténél, de szintén él.

Közösen kiemelték a fekete öltönyös férfit a volán mögül, és a hátsó ülésre dobták a testet. Beszálltak a kocsiba. St. Etienne gyújtást adott, és visszahajtott az útra.

– Most merre? Hová menjünk? Nem adok magunknak egy órát sem, és keresni fogják a kocsit. Biztos van benne jeladó – jósolta Pasadenas.

– Nyugi. Most pedig meglátogatjuk egy ismerősömet – válaszolta St. Etienne, és véres kezét beletörölte a kocsi kárpitjába.

– Oké. Te tudod – nyugtázta Pasadenas a kurta választ. – Amúgy jól vagy?

– Igen, csak iszonyúan remeg a térdem, meg szét akar esni a fejem. A fülem is zúg.

– Hát még az enyém. Az ütközéskor valószínűleg elszenvedtünk egy kisebb agyrázkódást.

St Etienne elővette telefonját, és fejből beütött egy hétjegyű számot. A társalgás mindössze tizenöt-húsz másodpercig tartott, majd zárta a vonalat. Az erdő felé vezette az autót, rátért egy mellékútra, és behajtott a sűrű, ingoványos talajú nádasba: a Honda alvázig süllyedt a puha sárba. Leállította a motort.

– Pasadenas, fogj egy taxit, és menj vissza a városba! Bérelj egy új kocsit, de egy olyat, aminek van rendes csomagtartója is. Mondjuk egy kisteherautót. Valahová el kell szállásolnunk a barátainkat. És siess vissza. Oké?

(Funakoshi Sensei Dojo)

A földszintes fehér ház a hegyek lábánál feküdt. Homlokzatán vászontábla, rajta kusza, fekete betűs felirat.

– Pasadenas, mit jelent az a tábla? – érdeklődött St. Etienne.

– Funakoshi Sensei Dojo. Azaz Funakoshi mester dojoja.

– Akkor helyben vagyunk. Itt vár minket Oyama.

– Ki az az Oyama? – kérdezte Pasadenas, miután kiszálltak a kocsiból.

– Funakoshi Oyama. Régi ismerős. Ro-sensei, azaz ő itt az öreg mester. Shoryn-ji kempo, wado-ryu és iaido mester, elképesztő figura. A legjobb. Régen sok gondja volt a mesterek megfelelő szelekciójával, én pedig voltam olyan szíves, és a rendelkezésére bocsátottam egy különleges algoritmust. Bár túl sok oka nincs rá, de az adósomnak tartja magát, ami jelen helyzetünkben még jól jöhet. Ők ezt úgy hívják: on. Nem anyagi természetű adósság, amelyet meg kell fizetni. Nagyon jól tájékozott a helyi viszonyokat illetőleg, amit mi nemigen mondhatunk el magunkról. Keresnünk kell valakit, akinek legalább alapfokú orvosi berendezései vannak, na meg egy nyugodt szobája, ahol le lehet zavarni a beszélgetést ezzel az akárkivel – intett a Toyota csomagtartója felé. – Hát akkor, nyomás. Megyek előre.

Beléptek az épületbe, ahol egy fehér ruhába öltözött segéd várta őket. A férfi meghajolt, majd a tatami felé vezette a párost. Az edzőtermet a protokollszobától mindössze egy makulátlanul tiszta üvegfal választotta el. Odabent tíz, vörös selyemruhát viselő férfi gyakorolta páronként a különböző védekező és támadó technikákat. Az öreg mester szótlanul járkált közöttük, néha-néha megigazított egy külső szemlélő számára tökéletesnek tetsző könyök- vagy csuklótartást, egy ízben pedig leguggolt, és egy centivel arrébb csúsztatott egy lábat Mintegy húsz-harminc percig tartott a páros gyakorlat, majd a mester tapsolt egyet. A tanítványok meghajoltak egymás, majd a mester felé, majd körbeülték a tatamit. Oyama kiválasztott két fiatalt, akiket rövid, szinte suttogva előadott utasításokkal látott el. A férfiak a tatamira léptek, és felvették a küzdőállást. Pasadenas a beültetett szótár ellenére sem értett semmit a támadó félnek adott instrukciókból, de St. Etienne, aki már edzett Funakoshinál, hellyel-közzel képes volt követni a kumite során elhangzó direkciókat.

– Mikazuku-gerí, uraken, mawashi-geri, mai-geri – vezényelt a mester hangosan. A támadó szerepében küzdő férfi a mester instrukdóinak megfelelő technikák alkalmazásával tatamira küldte a másikat. Felálltak, helyet cseréltek, és várták az új utasításokat.

– Gedan-gerí, mae-geri, uraken, gedan-geri, uraken. – És a tanítvány hangos puffanással terült el a szőnyegen. A férfi felállt, és megigazította ruháját. A küzdök meghajoltak egymás, a mester, majd társaik felé, és leléptek a tatamiról. A tanítványok ismét felálltak, és egymástól három méteres távolságban helyezkedtek el.

– Sokáig tart még az edzés? – kérdezősködött St. Etienne a segédtől.

– Nem, már csak pár perc. A mester edzés végén mindig katát vezényel. Már felálltak hozzá.

– Lenne olyan kedves, és elmesélné, hogy mit is látunk? – kérte Pasadenas.

– Örömmel. Ez a gangaku, a mester kedvence. A kata, vagyis a formagyakorlat bizonyos wazákat, tehát a technikákat egyesít egy folyamatos mozdulatsorba. Ez a kata egy nagyon-nagyon régi, tradicionális bujutsu kata. Nézzék hát figyelemmel! Nagy megtiszteltetés, hogy láthatják a mestert kata közben – világosította fel őket a segéd, és ismét meghajolt.

A formagyakorlat csakugyan látványos volt. A mester és a tucatnyi tanítvány tökéletesen egyszerre mozogva vezették fel a kifinomult erőt, és a már-már zavaró tökéletességet ötvöző mozdulatok sorozatát. Pasadenas hiába kutatott a megfelelő szó után, csak annyit tudott rá mondani, hogy szép. Nagyon-nagyon szép.

Az edzés befejeztével Oyama mester szívélyesen üdvözölte őket, majd sűrű hajlongások és különböző udvariassági formulák után megtudakolta, hogy miben lehetne a segítségükre. Figyelemmel hallgatta végig St Etienne szavait, majd magához intette a wako-senseit. Gyorsan elhadart neki pár mondatot, majd meghajolt és távozott.

– A mester arra kért, hogy vigyem önöket Egami-sanhoz. Fáradjanak utánam, kérem! – mondta a fiatal mester, és előreindult.

(holtpont)

Egami-san a hegyoldalt borító erdőben lakott, egy teljesen valószínűtlen küllemű és állagú, konténerekből és hatalmas műanyag panelekből összetákolt házban. Az alkotórészeket műgyantával ragaszthatták össze, legalábbis erről árulkodott az épület körül terjengő kesernyés illat. Egami szerencsére beszélt angolul, vagy legalábbis beszélt egy olyan nyelvet, amely hellyel-közzel hasonlított az angolra. A férfi a ház előtt várta őket, széles mozdulatokkal invitálta befelé a kis csoportot. Érdekes módon egyáltalán nem keltette fel érdeklődését a két magatehetetlen férfi, akiket a fiatal mester és St. Etienne cipelt a bejárat felé.

– Joestét, joestét kivanok, tisztelt barátaim. Örömmel üdvözlöm onoket szerény otthonomban.

– Jó estét, Egami-san – köszöntötték. A fiatal mester még a bejáratnál elbúcsúzott, majd felült az elektromos robogóra, és elhajtott Pasadenas és St. Etienne levették a cipőjüket, mielőtt beléptek az előszobaként funkcionáló konténerbe. Vendéglátójuk papucsokat adott nekik, majd a nappaliként funkcionáló helyiségbe vezette őket, amelyet bútorok helyett ősrégi és vadonatúj, katódsugaras és plazmaképernyős tévék töltöttek ki. Pasadenas érzése szerint legalább száz készülék lehetett a helyiségben: többségük a falakba volt beépítve, néhány a plafonról lógott, de bőven jutott belőlük a földre is, ahol bútorként funkcionáltak. Mind különböző állomásra hangolva ontották a képeket és a hangot, teljes káoszt produkálva. Egami felvett az asztalként funkcionáló, cirill betűkkel ellátott fadobozos tévéről egy hatalmas, legalább száz gombbal rendelkező távirányítót, és egy nagy potmétert megtekerve már szinte elviselhetővé mérsékelte a bábeli hangzavart.

– Információ, információ. Sok információ. A mátrixból csapolom a közvetítéseket – magyarázott közben. – Az információ fontos.

– Egami-san – kezdte St Etienne, miközben a földre fektették a testeket. – Azt mondták, hogy ön rendelkezik orvosi diagnosztikai felszereléssel. Emiatt kerestük fel önt.

– Persze, persze, orvosi műszerek nekem hobbi. Vannak nagy hatalmas biomonitorok, letapogatok, digitális elektrografok, mágneses-magrezonancia, neurografok, életfunkciókat vizsgálni. Régi korház kidobálni, én összeszedni amit ok kidobálni. Fontos moszerek. Vigyük oda betegek? – kérdezte vigyorogva.

– Igen, ha lehetne – felelte Pasadenas.

– Jöjjenek utánam, csak utánam – invitálta őket Egami, arcán széles vigyorral.