Braseth vagyok, mesteríjász, Joriel Wankiel hadúr szolgálatában. A város előttem fekszik, lent, a völgyben. Egy sziklákkal körülvett, erődszerű sziget a kiterjedt, iszapos vizű Kalekita tó közepén. Tornyok, kő- és faházak, szűk és koszos utcák kaotikus sokasága: ez Brudanga, a bűn és az erőszak melegágya. Lord Gerrog Wankiel, Brudanga ura, zsoldosseregével évek óta rettegésben tartja a városiakat, de tudom, hogy hamarosan eljön az igazság pillanata.

Most minden rajtam múlik.

A két Wankiel… Két testvér, akik egymással küzdenek apjuk örökségéért, a hanyatló Wankiel birodalomért. Ha sikerül a küldetésem, Joriel Wankiel talán elfoglalhatja Brudangát, a birodalom fővárosát, és végérvényesen visszaveheti jussát. Valahol a Kalekita-tó alatt egy jókora alagút húzódik, még évszázadokkal ezelőtt építették, de ma már senki nem tudja, hogy merre lehetnek a bejáratai. Azaz, valakinek mégis a birtokában van ez az információ. A feladatom világos és egyszerű: be kell jutnom Brudangába, és találkoznom kell az informátorral.

Lillaine…

A nő, akit szerettem, de mégsem voltam képes megtartani. Túl szertelen volt, túl vad. És tolvaj. Állítólag, magától Gerrog Wankieltől szerezte meg a fold alatti átjáró térképét, amelyet jó pénzért hajlandó eladni Jorielnak. A zekém alatt ott lapul a kis bőrzacskó, benne a fizetségként kért imgeri drágakövekkel.

„Tényleg csak a pénzért csinálja? ” – gondolkodom, miközben a tó zavaros vizén sikló őrgályákat nézem. Lillaine kaján mosolya, vad csókjai, édes öle forrósága még elevenen élnek bennem. Hirtelen nem is tudom, miért vállaltam el ezt a. küldetést. A dicsőségért? Vagy a felajánlott vagyonért, ha sikerül megszereznem a térképet? Vagy Lillaine miatt?

Elindulok lefelé a hegygerincről az ódon, megsárgult leveleiket hullajtó fák közt kígyózó keskeny ösvényen. A magasban néhány jerge csiripel érdes hangon. Errefelé még a madarak énekében sincs semmi szépség. Sosem szerettem ezt a vidéket, túl komor, túl nyirkos, nem úgy, mint Yoramura vagy Feggia napos kikötői.

Íjamat a kezemben tartom, a hátamon keresztülvetett tokban többtucatnyi nyílvessző zörög. Tudom, hogy mennek a dolgok a város környékén, ezért felkészülök a legrosszabbra. Ahogy lefelé haladok a meredek lejtőn, talpam alatt ropognak az apró kavicsok, a feltámadó szél száraz faleveleket sodor keresztbe előttem.

Túl nagy a csend.

Minden érzékem a környező odvas fákat, bokrokat fürkészi, de végül anélkül érek le a völgybe, hogy bármi történne. Az ösvény egy földútba torkollik, az úton egy magányos szénásszekér közelik, a fakó szőrű lovak lomhán poroszkálnak előre a poros úton. A bakon egy széles vállú, borostás férfi ül, és egykedvűen fütyörészik. Gyanakodva mérem végig, valamiért nem tetszik az ábrázata.

Elhaladunk egymás mellett. Rápillantok a fickóra, de ő nem néz rám.

„Érdekes…”

Továbbmegyek, de a hátam közepe folyamatosan bizsereg.

„Miért érzem azt, hogy itt valami nem stimmel?”

Széna surrogását hallom, a rozoga szekeret vonó lovak ideges prüszkölésbe kezdenek.

Megperdülök, közben a tegezből előrántok egy nyílvesszőt. Ahogy felemelem az íjat, a vesszőt már rá is fektetem a húrra, és felajzom az íjat.

A szénásszekér hátuljából négy-öt kivont kardú harcos ugrik elő! Szétdúlják a szénakazlat. Jellegzetes könnyűpáncélt és sisakot viselnek.

„Wankiel zsoldosok! ”

A kocsis már felállt a bakon, és egy felajzott íjjal éppen célba vesz engem. Meghökken, amikor hirtelen megperdülök…

Eleresztem a vesszőt, és egy pillanattal később a kocsis is.

Megrogyasztom a bal lábam, így kibillenek az egyensúlyomból, a kocsis nyílvesszeje alig néhány centivel suhan el nyakam mellett, a szele megcsapja az arcomat. Nem sokon múlott.

Az én vesszőm viszont halálos pontossággal döfi át a kocsis gégéjét. A férfi hörögve bukik le a bakról, arccal a porba.

Öt harcos rohan felém kivont karddal.

Gyors vagyok.

Feszítek, célzok, lövök. A következő vessző az első harcos torkába fúródik. A fickó hanyatt zuhan.

Közelednek…

Újabb nyílvessző.

Ismét a legközelebbi zsoldos torkát lövöm át. Hallom a gége reccsenését, ahogy a vessző átüti a nyakát.

Közben már nyúlok a következő vesszőért.

Gyors vagyok, mestere az íjnak.

Hátra kell lépnem, mert már túl közel vannak…

A húr pendülve löki ki a nyílvesszőt, amely ismét egy zsoldos nyakába fúródik. Még ketten vannak, két vérben forgó szemű, tagbaszakadt harcos. Dühösek, elszántak, és ha elérnek, minden bizonnyal megölnek.

Már csak az egyiküket lesz időm megölni.

Újra hátrább lépek, de közben már kezemben a következő nyílvessző…

Amint elengedem a húrt, el is dobom az íjat, mert az utolsó zsoldos felém lendíti a kardját. Félrehajolok, és előrántom csuszuni vadásztőrömet. Közben fél szemmel látom elzuhanni utolsó nyílvesszőm átlőtt nyakú áldozatát.

Az egyetlen megmaradt zsoldos vagy egy fejjel magasodik fölém, és félő, hogy robosztus termetével elsodor. Szerencsére sokkal gyorsabban mozgok nála, és ezt ki is használom. Lesújt rám, de kifordulok a kardja elől, és az oldalába mártom a tőröm.

A zsoldos feljajdul, és tétován tesz még néhány lépést. Elugrom a közeléből, és még időben, mert vakon kaszáló mozdulatot tesz kardjával. Amint a penge elsuhan az arcom előtt, előre vetődöm, és szíven szúrom a fickót.

A földre hanyatlik.

Felsóhajtok, a feszültség lassan száll el tagjaimból. Felveszem az íjamat, aztán egyenként összegyűjtöm a kilőtt nyílvesszőimet. Fűcsomóval, egyesével megtisztítom őket, de közben egyfolytában az utat figyelem. Szerencsém van, még arra is marad időm, hogy a halottakat bevonszoljam a bokrok mögé. A szekérrel is beállok a fák takarásába, aztán szemügyre veszem a lovakat. Egy fekete és egy barna jószág, a barna izmosabb, de izgágább, ezért szélnek eresztem.

Néhány perccel később már a fekete hátán lovagolok. Jól választottam, a ló kezes bárányként viselkedik alattam.

Miközben Brudanga felé ügetek, az előbbi támadáson gondolkodom. Wankiel zsoldosok voltak, de vajon miért támadtak lesből? Lehet, hogy tudják, mi járatban vagyok? Vagy, hogy ki vagyok? Elbizonytalanodom. A küldetésem titkos, és senki sem tudhatja, hogy Braseth, a hírhedt mesteríjász Joriel Wankielnek dolgozik. De lehet, hogy csak egy módosabb utazónak néztek, és ki akartak fosztani.

Elérek a Wankiel-hídig, ami bevisz a városba, és noha felkészülök a legrosszabbra, a híd-díj megfizetését követően az őrség simán átenged. Szabad az utam a városba. Lovam patái csattognak az egyenetlen, megkopott macskakövön, miközben beügetek a szigetre, és a robosztus kőkapun belovagolok Brudanga nyüzsgő, belső világába. Árusok százai, parasztok, városiak lézengenek a szűk utcákon. A nyitott csatornákban ürülék és moslék erjedt áradata csordogál, talán éppen a zavaros Kalekita-tóba.

Lassan poroszkálok végig a töredezett kövezeti! főúton, és a megadott fogadót keresem. A megbeszéltek szerint Lillaine valahol itt fog várni rám. Rossz előérzetem támad. Felpillantok, és egy erkélyen meglátok valakit, aki éppen engem figyel.

„Lillaine!”

Világos haja leng a szélben, határozott orra és arcéle felidézi bennem szeretkezéseink vad mámorát. Ugyanazt a bőrmellényt viseli, mint amiben utoljára láttam. Ruganyos, nyúlánk testének valamennyi hajlatát ismerem, szinte meztelenül látom magam előtt, ahogy ott áll egy fogadó erkélyen.

„Nem ezt a fogadót beszéltük meg…”

Óvatosan körbepillantok, hogy nem figyel-e valaki. Valamiért csapdát szimatolok, Brudangában nem lehet elég óvatos az ember. Lillaine alig észrevehetően int felém a fejével, aztán el is tűnik az erkélyről.

„Nem ezt a fogadót beszéltük meg…”

Belököm a korhadó ajtót, amely nyikorogva tárul ki előttem. Bent félhomály van, az első pillanatokban semmit sem látok, a szemem csak lassan szokik hozzá a sötétséghez. Lepusztult egy hely, összesen három vendég ücsörög az asztaloknál, félig vagy teljesen részegen, öntudatlan magányba zuhanva. A levegőben bűzös alkohol és emberi verejtékszag émelyítő keveréke terjeng.

Gyanúsan nagy a csend és a nyugalom. A fogadósnak nyoma sincs.

Fent megnyikordul a lépcső. Megjelenik Lillaine, és lassan megindul lefelé. Csak nézem csípője ringását, hosszú combjait, a mellény alatt felsejlő melle lágy ívét, vállára omló haját, és egy pillanatra úgy érzem, mintha elvarázsolnának. Szinte érzem teste illatát, nyelve ízét a számban.

„Lillaine…”

Nem gondoltam, hogy ennyi idő után még mindig ilyen hatással lesz rám. Még gyönyörűbb, mint amikor utoljára láttam. Sugárzik belőle valami… Valami, ami már az első találkozásunkkor megbabonázott.

– Elhoztad a drágaköveket? – kérdezi búgó hangon.

– Elhoztad a térképet? – kérdezek vissza.

– El, de kicsit emelkedett az ára. A dupláját kérem.

– Nem változtál – nézek csillogó szemébe. – Első az üzlet, igaz? Nálam csak a kialkudott összeg van, többet nem tudok adni…

– Viszont ki tudsz juttatni innen, és elvinni Joriel Wankielhez. Majd neki átadom a térképet.

– Nem erről szólt a megállapodás – felelem hűvös hangon, de közben legszívesebben magamhoz ölelném.

– Csakhogy megváltoztak a körülmények. Értsd meg, Braseth, el kell tűnnöm innen! Gerrog Wankiel gyanút fogott, és már kerestet! Muszáj elhagynom a várost!

– Nem segíthetek. Én csak a térképért jöttem.

– Braseth, kérlek! – Hirtelen odabújik hozzám. Átölel, és a nyakamba fúrja arcát. Érzem a leheletét, a mellkasomhoz nyomódó kemény mellét. – Miért vagy ilyen kegyetlen… ?

Valami nem stimmel.

A bőre illata… Nem ilyen volt. Ez az illat, vagy inkább szag erőteljes, és minden, csak nem emberi.

Nem emberi illat!

Ellököm magamtól.

A szeme már nem úgy csillog, mint az előbb. A szeme fehérje vörössé válik, az arca eltorzul.

Démon! Egy átkozott démon, aki felvette Lillaine alakját!

Hátraugrom. A hely túl szűk, az íjat nem tudom használni.

Csapda!

Lillaine alakja lassan szétfolyik, és már egy szürkés, aszott bőrű alakváltó démon magasodik. Hátáról elválnak eddig leszorított szárnyai, hosszú, csontos ujjai végén lévő rémisztő tépőkarmok felém kúsznak…

„És még majdnem elvittem Jorielhez…”

Előrántom a kardom. Későn… A démonnő fülsértő visítás kíséretében felém röppen. Magam elé tartom a kardot, de a démon egy lendülettel fellök. A kard kifordul az ujjaim közül, végigcsúszik a durva kőpadlón, és csak méterekkel arrébb állapodik meg. Túl messze van…

A démonnő már a mellkasomon térdel. Megpróbálom lerázni, de sokkal erősebb nálam, lefogja a karomat, moccanni sem bírok. Dühös vagyok, amiért már az elején nem jöttem rá a csalásra. Már akkor nyílvesszőt kellett volna eresztenem belé, amikor még a lépcső tetején állt.

Hibáztam, és ezért most megfizetek.

Valaki berúgja az ajtót. A démonnő éppen fel akarja tépni a nyakamat, de most felpillant.

A szemem sarkából látom, hogy egy fiatal nő az.

Lillaine! Az igazi!

Két kezében egy-egy dobótőr, és a következő pillanatban el is hajítja őket. A démon gyorsan reagál, de nem elég gyorsan. Az egyik tör elsuhan mellette, de a másik belefúródik az oldalába. Földöntúli visítás a válasz, minden porcikám belesajdul az éktelen rikoltásba.

Lábdobogást hallok, és azonnal fel is pattanok.

A lépcső tetején maga Gerrog Wankiel áll, ezüst páncélvértjén sejtelmes játékot játszik a fogadó halovány belső fénye. Három Wankiel zsoldos ront le a lépcsőn, mögöttük pedig feltűnik egy másik démonlény.

Már ott állok Lillaine mellett. Csak egy hálás biccentésre marad időm, aztán a démonok és a zsoldosok ránk rontanak.

– Élve fogjátok el őket! – kiáltja Gerrog Wankiel.

Ekkor olyasmi történik, amire nem számítok.

Egy nem evilági hang szólal meg az agyamban.

BIZTONSÁGI VÉSZHELYZET! MAXIMÁLIS TARTÓZKODÁSI IDŐ TÚLLÉPVE! ÉLETFUNKCIÓK A VESZÉLYES ÉRTÉK HATÁRÁN! VÉSZKILÉPÉS!

– Ne! – kiáltom. Szemem előtt számsorok futnak át követhetetlen sebességgel, a fogadó és a külvilág lassan semmivé foszlik.

Elindult a kiléptető rutin.

– A rohadt éle…

 

A VR-rendszer kivágott magából.

Felébredtem, pedig erre vágytam a legkevésbé. Az átkozott biztonsági protokoll visszarántott a valóságba!

Pont most!

Öklendezni kezdtem, de nem volt mit kiadnom a gyomromból. A szintetikus tápoldat, amit a rendszerben töltött idő alatt a komputer intravénásán adagolt, már korábban elfogyhatott, a tápoldatos zacskó üresen csüngött a mellettem álló állványon. Legalább egy napja nem juthattam táplálékhoz.

Szomjas voltam, a torkom kiszáradt, számban összesűrűsödött a nyálam. Minden porcikám sajgott, a gyomrom görcsölt az éhségtől, a szemem fájt az éles fénytől, végtagjaim mintha ólomból lettek volna. Percekig csak ültem, és próbáltam erőt gyűjteni, hogy felálljak. Egy harminc fokban megdöntött ágyon feküdtem meztelenül, fejemen tucatnyi elektróda, a fele parányi lyukakon át az agyam felületére csatlakoztatva. Nemi szervemen katétercső függött, elvezette a vizeletet, és a játék közbeni esetleges virtuális szex végtermékét. Az ágy alatt, a fenekemnél egy nyíláson át egy tartályba gyűlt a székletem.

Az elektródák a Virtual Reality-komputer vezérlőjéhez kapcsolódtak. Stimulálták az összes érzékemet, hogy a bent-lét, a virtuális élet a legvalóságosabbnak tűnjön.

Túl tökéletes volt…

Túl tökéletes.

A karom remegett, ezúttal a szokásosnál is jobban legyengültem. Egyesével húztam ki az elektródákat a fejemből, mozdulataim olyanok voltak, akár egy reszketeg aggastyáné, pedig még csak harminchét múltam…

Lillaine… Brudanga városának kaotikus világa még ott élt, lüktetett az érzékeimben, és minden bent-létből egyre nehezebben szabadultam.

Pedig az egész nem több, mint egy virtuális játék.

„Átkozott VR!” – gondoltam, miközben karomra támaszkodva megpróbáltam kikászálódni a székből.

Nem sikerült. Amint elgyengült lábam talajt ért, megbicsaklott a kimerültségtől és a mozgáshiánytól. A koszos padlóra zuhantam. Izmaimat mostanában már alig-alig használtam, csak rákötöttem magam az életben tartó infúzióra, és éltem a magam virtuális, agyban stimulált életét.

Kurva VR!

Tudtam, hogy függő vagyok, de nem érdekelt, hiszen a VR boldogságot adott. Nem szabadott volna túlzásba vinnem, de ha bent voltam, legalább jól éreztem magam,, legalább szórakoztam egy kicsit

Egy hétig voltam bent…

Túl hosszú idő, de mégis bosszús voltam, mert a biztonsági protokoll a legrosszabbkor vágott ki.

„A démonok… Lillaine, és Gerrog Wankiel!”

Remegő és eszeveszettül görcsölő izmokkal talpra küzdöttem magam, majd odabotorkáltam a lepusztult lakás egyetlen, több helyen megrepedt tükréhez. Belenéztem, noha sejtettem, hogy felesleges. El tudtam képzelni, hogy nézhetek ki, de a mostani állapotom még a legvadabb képzeletemet is alulmúlta.

Talán már ötven kiló sem voltam, a VR-ban töltött idő alatt folyamatosan fogytam. Bőröm petyhüdten lógott a testemről, szemem alatt sötét táskák csüngtek, szemem fehérje bevérzett a VR intenzív élményétől.

„Braseth, a mesteríjász…”– gondoltam keserűen.

Lehangoló volt a különbség.

De pont ez volt a VR varázsa, ez vonzott milliárdnyi embert, hogy belépjenek valamelyik kitalált világba, és eljátsszanak egy olyan szerepet, amelyben körülöttük forog a világ, és amelyben önmagukat bátor, hősies szívtipró férfiként, vagy éppen gyönyörű, kívánatos, fiatal nőként látják, akiért egymást ölik a férfiak. Hazugság, de jó elhinni, hogy bárki lehet szép és sikeres, még ha nincs is hatalmas vagyona. A VR ezt nyújtotta, és az biztos, hogy Brian McNish, a Virtuality Co. Tulajdonosa, a VR atyja olyat teremtett, aminek előbb-utóbb mindenki a rabjává vált.

Seth Brandiolm vagyok, öt éve munkanélküli. Az egyetlen szerencsém, hogy szüleim halálakor örököltem valamennyi pénzt. Csak ez tartott életben, hiszen új állást találni harminc éves kor felett lehetetlen volt…

Yorkcity tízmilliárdos metropoliszában éltem, már ha egyáltalán életnek lehetett nevezni ezt az egészet. Ez már csak vegetálás volt, ahogy az egész Föld is csak vegetált… Feléltük a bolygót, és mivel még nem jutottunk el arra a szintre, hogy újat találjunk magunknak, sorsunk lassan megpecsételődött.

És a haldoklást a VR csak meggyorsította. Ahogy az emberek rászoktak, és függővé váltak, többé már nem tudtak lemondani erről a virtuális álomvilágról, a komputer generálta idilli álvalóságról. Ma már minden második ember függő volt. Akit egyszer megfogott a VR varázsa, többé nem menekülhetett…

Kibotorkáltam a konyhában, és megittam majdnem egy liter ásványvizet. Több folyadékot kellene magamhoz vennem…

Felöltöztem. Ruháimra ráfért volna egy mosás, de lusta voltam ilyesmivel tölteni az időt. Majd holnap…

A lakásban áporodott szag terjengett, a sarokban egy rothadásnak indult pizza maradék hevert egy nyitott dobozban. Nehezen bírtam a pizza émelyítő szagát, felkaptam a dobozt, és odaléptem vele az ablakhoz. Kikapcsoltam az ablakot védő szigetelő hangpajzsot, és egyből a fülembe hasított a kinti forgalom fülsiketítő zaja. Kitártam a hangkavalkádtól berezonáló ablakszárnyakat, és undorodva kihajítottam a pizzát a dobozával együtt. Nem igazán érdekelt, hogy hova esik, lent amúgy is csak még nagyobb volt a nyomor. Régen sokkal jobban fájt a hangzavar, de a hallásom sem volt már a régi.

Kihajoltam az ablakon, és az oszlopszerűen az egekig nyúló épületek közt, a virtuális légifolyosókban száguldó légiautókat néztem. Valahol egy kilométer magasan lehettem, mégis túl alacsonyan. A három kilométer magas felhőkarcolók között a fény már csak éppen, hogy lejutott ide. A forgalom most is nagy volt, de közel sem akkora, mint a VR előtt. Az ablak előtt éppen egy rikító sárga Toyota Empire suhant el, kitűnt a régebbi, használt járművek közül. Meghökkentem, az ehhez hasonló kaliberű légiautók nem szoktak ilyen mélyre leereszkedni. Egy fiatal suhanc ült benne… Ráfordult egy emelkedő légifolyosóra, felgyorsított, majd eltűnt a többi jármű között. A taknyos valószínűleg egy percet sem dolgozott a Toyotáért, ilyen légikocsit normális munkából képtelenség venni.

Utáltam Yorkcityt. Utáltam a nyomasztó, klausztrofóbiás toronyépületeket, az agyonszennyezett, szmogos levegőt és a sokmilliárd bűzölgő emberi roncsot, akik ebben a pokolban tengették életüket.

Köztük én is…

De nem volt kiút.

Egyedül a VR.

A NET-en rendeltem néhány hamburgert, meg egy adag sült krumplit, aztán leheveredtem a kopott kanapémra. A sarkain lepattogzott festékű fali digitális kivetítőn egyre csak sorjáztak a VR-chat üzenetei, az előző játék néhány résztvevője engem bombázott kérdéseivel:

Lillaine (Suzy): Hé, Braseth, mi történt???? Kivágott a rendszer?

Gerrog: Ne hülyülj, Braseth haver! Gyere vissza! Vagy beijedtél, apafej?

Démon-Maggie: Ha már így alakult… Én is kilépek, mára elég volt. De holnap visszajövök, ne féljetek! Jó VR-t mindenkinek!

Gerrog: Pont most???? Várj még, hátha visszajön Braseth!!!!

Lillaine (Suzy): Braseth, kedvesem, én a helyedben visszajönnék. Ha győzünk, Joriel megjutalmaz mindkettőnket, és a rendszer beenged a következő VR-szintre. Aztán átléphetünk egy erotikus VR-világba. Hm? Mit szólsz?

Gerrog: Nos… Braseth nem jön, viszont ez az erotikus világ felkeltette a fantáziámat, Suzy-lány. Remélem, tényleg nő vagy, nem pedig egy hülye homokos.

Lillaine (Suzy): Kicsi Gerrog, miért érzem úgy, hogy te még azt sem tudod, milyen is egy igazi nő?

Gerrog: Virtuálisan?

Lillaine (Suzy): A valóságban, te ostoba!

Gerrog: ??? Valóságban? Minek??? Tudod, milyen orgiákban van részem itt, a VR-ban? Ezek után ki nem szarja le a valóságot?

Démon-Maggie: Hány éves is vagy, kedves Gerrog?

Gerrog: 26

Lillaine (Suzy): Akkor ezt osszuk el kettővel szerintem…

Gerrog: Mondom, hogy 26 hülye picsák! Braseth! Akkor most mi lesz? Vakkants már valamit, testvér!

Fáradtan olvastam végig a chat-üzeneteket. Lillaine, Gerrog… Vadidegenek, akikről mégis úgy hittem, ismerem őket. Aludnom kellett volna, aztán pedig sétálni, mozogni, hogy valamelyest helyrebillentsem a szervezetem egyensúlyát De kit érdekelt!

Ha körbenéztem a felpattogzott festésű, sárgás falú, szobában, vagy kipillantottam az ablakon, Yorkcity kaotikus, nyomorral teli mocskos függőutcáitól, a sokmilliárd, az éhhalál küszöbén tengődő hajléktalantól mindig rám tört a depresszió.

Ez nem embernek való.

Pontosan ezért volt zseniális találmány a VR. Zseniális, ahogy szépen lassan beszippantja az egyszerű, a szürkeségből elvágyódó embereket, megbéklyózza az akaratukat, és függővé teszi őket.

Függő vagyok én is, de kit érdekel?

Hangutasítást adtam a komputernek, és beléptem a VR-chatbe. Szavaim írott formában jelentek meg a képernyőn.

 

Braseth: Bocsi, de tényleg kivágott a biztonsági rendszer. Már egy hete bent voltam.

Gerrog: Egy hete?? Az nem semmi, haver! Te aztán rendesen nyomod! Jól vagy?

Braseth: Hellyel-közzel.

Lillaine (Suzy): Azért vigyázz magadra! Hallottam már olyanokról, akik végelgyengülésben haltak meg a túl sok VR-ozástól.

Démon-Maggie: Akkor?? Folytatjuk?

Braseth: Ma már semmiképp. Kicsit kikészültem, pihennem kell!

Lillaine (Suzy): Én viszont holnap dolgozom…

Gerrog: Akkor ez ugrott. Affrancba! Pedig milyen baró volt! Talán sose fejezzük be…

Braseth: Figyuzzatok! Azt mondom, hogy próbáljuk meg folytatni kb. három óra múlva. Eszem valamit, megmozgatom az izmaimat, aztán visszalépek néhány órára.

Démon-Maggie: Csak óvatosan! Nehogy bajod essen! Nem jó ezt erőltetni.

Braseth: De akarom. Nem fogok meghátrálni a győzelem küszöbén!©

Gerrog: Álmodozz csak! Maggie-vel és Gimbóval úgy elkapunk benneteket…

Gimbo-Démon: Úgy bizony, mesteríjászkám! Itt vér fog folyni! A te véred! Aztán felveszem az alakodat, és elmegyek Jorielhez. Az lesz ám a móka!

Braseth: Akkor állapodjunk meg: három óra múlva…

 

Elvigyorodtam, és gondolatban már újra a VR-ban, Brudangában voltam. Hamarosan megjött a kaja, szokásomhoz híven villámsebesen faltam be. Valami klónozott, műhúsos burger volt, a krumpli az életben nem látott igazi krumplit, de nem érdekelt, fő, hogy csillapítottam az éhségemet. Egyébként is, soha nem törődtem az egészség táplálkozással. Aztán ledőltem aludni két órára, de előtte gondosan beállítottam az ébresztést.

Szerencsére fel is tudtam kelni időben. A fejem zúgott, legszívesebben, még legalább tíz órát aludtam volna, de a VR izgatott, ott motoszkált az agyam mélyén. Ez már a függőség…

Tudtam, hogy nem szabad hosszabb időt bent töltenem, de nem is szándékoztam. Csak egy-két órácskát, amíg befejezzük ezt a játszmát.

Csak néhány órát.

Újabb tápoldatos zacskókat kerestem, de csak egyet találtam, az is talán csak harmadik volt az éltető folyadékkal. Végül is, tényleg csak néhány órára akartam belépni, arra pedig bőven lesz. Aztán majd rendelek a NET-en újabbakat.

Levetkőztem, beültem a VR-székbe, bekötöttem a karomba az infúziót, aztán felhelyeztem a fejemre az elektródákat. A koponyámba fürt apró lyukakon becsúsztattam az agyba csatlakozó érintkezőket is. Mint mindig, most is megborzongtam, amikor a hideg fém hozzáért az agyamhoz.

A komputer ebben a pillanatban figyelmeztető üzenetet sugárzott a fejembe.

LEGUTÓBB HÉT NAPOT TARTÓZKODOTT A VR-BAN! A GYÁRTÓ CÉG ÁLTAL JAVASOLT LEGKÖZELEBBI BELÉPÉS 2 NAP MÚLVA ESEDÉKES. KILÉP A VR-BŐL?

– Nem – feleltem.

BIZTOS BENNE? – kért megerősítést a vezérlő komputer. – A JAVASOLT IDŐ ELŐTTI ÚJABB CSATLAKOZÁS ÉLETVESZÉLYES.

– Csak két-három órára lépek be… Igen, biztos vagyok.

SAJNÁLOM, DE A BIZTONSÁGI PROTOKOLL NEM ENGEDÉLYEZ ÚJABB BELÉPÉST! PRÓBÁLJA MEG 2 NAP MÚLVA!

– Anyád! – szitkozódtam.

Szerencsére a biztonsági protokollt nem volt nehéz kiiktatni, legalább is egy informatikus mérnök számára nem.

Így már semmi nem akadályozhatta meg, hogy újra szembenézhessek Gerroggal és démonjaival, és hogy találkozhassam Lillaine-nel…

 

Braseth vagyok, mesteríjász.

Ott állok Lillaine mellett a félhomályos fogadóban. A nő előrántja a kardját, és odadobja nekem. Nincs se idő, se elég hely ahhoz, hogy az íjamat használjam.

A három zsoldos ránk ront. Félreütök egy felém döfött kardot, majd hárítok egy újabb vágást. Lillaine mögöttem bújik meg, aztán egyszerre kilép oldalra. A fülem mellett elsuhan egyik dobótőre, és az egyik zsoldos nyakába vágódik. A fickó hörögve a torkához kap, aztán összeesik. Ezzel egy időben előreszúrok, pengém keresztülszalad a hozzám legközelebbi Wankiel harcos testén. A penge vöröslik a vértől.

Az utolsó zsoldos hátrálni kezd…

– A démonok! – sikolt fel Lillaine.

– Kifelé! – üvöltöm, és a legközelebbi démon felé suhintok.

– Nem menekülhettek! – kiáltja Gerrog. Átveti magát az emeleti rész korlátján, és leszökken a földszintre.

Lekapom az íjat a hátamról, de látom, hogy lőni nem lesz idő. Lillaine feltépi az ajtót, és mindketten kirontunk a városi forgatagba.

– Nem fognak utánunk jönni! – kiáltja Lillaine, és megragadja a csuklómat. – Gyere, az egyik alagút közel van! Ki kell jutnunk!

Lillaine tévedett.

A démonok az erkély felöl röppennek ki a szabadba, heves szárnycsattogtatásokkal repülnek felénk. És hogy tovább tetézzük a bajt, minden irányból Wankiel zsoldosok közelednek. A járókelők sikoltozni kezdenek, és kitör a pánik. Mindenki arra rohan, amerre tud.

Az egyik démonnő lecsapni készül. Lillaine-t szemeli ki magának. De most már van elég szabad tér.

Felajzom az íjat, aztán eleresztem a vesszőt. Süvítve szeli át a levegőt, és keresztüldöfi a szárnyas démont. A lény felvisít, és zuhanni kezd. A tömeg tovább sikoltozik, néhányan elesnek, a tömeg áttapos rajtuk.

Lillaine-nel futásnak eredünk, tucatnyi lovas Wankiel zsoldos vágtat a nyomunkban. Futás közben újabb vesszőt helyezek a húrra. Szemből három újabb zsoldos toppan elénk. Villámsebesen célzok…

A nyílvessző az első nyakába fúródik. Ezzel egy időben Lillaine elhajít egy tőrt, amely a másik, a tömegből előtűnő zsoldos mellkasába áll.

Az utolsó kivont karddal ront ránk.

Feszítek…

Egy méterrel lövöm át a fickó torkát.

Gyors vagyok.

– Erre! – kiáltja Lillaine, és beránt egy koszos, sötét sikátorba. Egy pillantást vetek hátra, de a tömegben ebben a pillanatban nem látom az ellenséget. A démonok sem erre néznek, a magasban körözve keresnek bennünket a tömegben.

Berontok a sikátorba, Lillaine előttem rohan kecses mozgással. A gödrös talajban pocsolyák sorjáznak, bele-beletoccsanunk egybe. A sikátor elfordul, és egyre szűkül, már alig több mint egy méter a szélessége. Büdös van, a fal mellett ételmaradék rothad, a szagtól felkavarodik a gyomrom.

– Hova megyünk? – kérdezem idegesen.

– Ide! – torpan meg hirtelen Lillaine. Egy rozzant faajtó előtt állunk, és Lillaine a következő pillanatban feltárja az ajtót.

Lépcső vezet lefelé egy sötét és nyirkos pincébe, Lillaine azonnal megindul, kis késéssel követem, és behúzom magam után az ajtót.

Sötétség vesz körül bennünket, kísérteties sötétség. Aztán egy sercenéssel fellángol egy gyufa, Lillaine arca tűnik fel előttem, a pislákoló láng fénye sejtelmes árnyjátékot játszik az arcán. Lehajol, aztán egy fáklya lángra kap, valószínűleg ő készítette a bejárathoz még korábban. Körbepillantok, aztán nyelek egy nagyot Az alagút több mint nyomasztó. A falak nedvesen csillognak, vízcsepegés visszhangzik a távolból.

– Hát, nem túl bizalomgerjesztő – húzza el a száját Lillaine. – Elvileg a hegygerinc túloldalán, egy kis barlangban van a kijárata… de egyedül nem mernék végigmenni rajta. Örülök, hogy itt vagy velem.

Magam felé fordítom, aztán azon veszem észre magam, hogy nyelvünk összetalálkozik, meleg ajka az enyémre tapad. Bőre illata áthatja érzékeimet, medencénk összepréselődik, férfiasságom kézzel tapintható.

– Hé! – mosolyodik el Lillaine, és úgy néz rám, ahogy régen, aminek sosem voltam képes ellenállni. – Menjünk! Ha kijutunk…

– Mi lesz akkor? – kérdezem évődve, és közben a nyakát cirógatom.

– Amire vágysz – suttogja.

Elindulunk előre, hosszú az út a hegygerinc túloldaláig, és a fáklya fénye nem ad elég biztonságot. Fülemben hallom a vér zubogását, és valami mást is.

Képzelődöm…

Suttogást, borzongató hangfoszlányokat hallok. Megszorítom a kardom markolatát, és én is örülök, hogy nem vagyok egyedül. Ez a hely félelmetes…

Újabb suttogások.

Csöpögő vízcseppek.

– Te is hallod? – kérdezi bizonytalanul Lillaine. – Mintha…

– Hangok – bólintok.

– Csak képzelődünk – mondja végül. – Erről az alagútról nem tudhat senki.

Közvetlenül a fülem mellett rekedtes hangon felnevet valaki. Lillaine arra kapja a fáklyát, és egy torz, hiányos fogazató emberi vigyor sejlik fel a sötétségből. Megérzem a rothadó testéből áradó bűzt. Felém emeli mocskos, foszladozó bőrű kezét, kardommal reflexből csapom le az alkarját.

Az üvöltés végigvisszhangzik a folyosón, a következő pillanatban egy torokvágással elnémítom.

– Nincs egyedül! – sikoltja Lillaine.

Körbepillantok, már minden oldalról közelednek. Brudanga nincstelen söpredéke, akik az alagútban találtak menedéket, és mi besétáltunk a birodalmukba.

– Élelem… – hörgi egy hang. Mindenhonnan jönnek, vagy tucatnyian lehetnek. Egy karmos kéz ragadja meg hátulról a vállam, de félre ugrok, és fordulásból undorodva keresztüldöföm a fickót.

– Kifelé! – kiáltom.

Minden irányból jönnek.

– Braseth! – Lillaine sikolya maga a megtestesült rettegés. Újabb emberi ronccsal végzek, kíméletlenül elvágom a torkát, Lillaine pislákoló fáklyájának fényében látom a szétspriccelő vért.

Aztán a fáklya kihull Lillaine kezéből, és valaki eltapossa.

Sötétség!

– Braseth! – üvölti valahonnan Lillaine, de nem tudok segíteni. Már magamon sem tudok…

Vakon csapkodok magam körül, miközben a fülemben visszhangzik Lillaine hátborzongató sikolya. Kardom húsba vág, aztán hátulról többen ugranak rám. A földre tepernek…

A játék véget ért.

 

– Ezt elcsesztük – jegyzi meg Lillaine, amint minden elsötétül körülöttünk. – Meghaltunk. Hú, még mindig kiráz a hideg attól az alagúttól!

Ott állunk a VR kezdőtermében, ezernyi másik VR világ ikonja – kering körülöttünk. Vesztettünk… Csalódott vagyok, nem szeretek veszíteni.

– Megpróbáljuk újra? – kérdezem Lillaine-t.

– Nem, nekem most elég volt, nem vágyom vissza oda, és amúgy is fáradt vagyok. Jobb lesz, ha te is kilépsz! Ne feledd, mennyit voltál bent előtte!

– És mi lesz az erotikus világgal? – kérdezem viccesen, hogy elrejtsem valódi vágyamat.

Lillaine, a virtuális Lillaine elmosolyodik, és végigsimítja arcomat.

– Majd legközelebb. Megbeszélünk egy találkát, Braseth, oké?

– Oké – mondom, pedig kurvára nem oké.

– Akkor viszlát. Jó volt veled játszani.

Lillaine dematerializálódik mellőlem, és én is kilépni készülök. Ennyi elég mára. Tekintetem a körülöttem lebegő ikonokra siklik. Western-világok, űrutazás, római kor… Kalandok, szexuális örömöket nyújtók, romantikusak.

Érzem, hogy egy kicsit még maradnom kell. Túl hamar ért véget a játszma. Még van egy kis időm.

Találomra kiválasztok egy ikont, és már materializálódom is a VR-világban.

Az újkori Franciaország egyik nemesi kastélyának romantikus világába sikerül belépnem. Ahogy meglátom a parkban sétálgató térdnadrágos és parókás férfiakat, a feltupírozott hajú, terebélyes szoknyája nőket, azonnal továbbállok. Ez a tömény unalom és nyál most nem hiányzik.

Keresek egy másik VR-ikont, ezúttal már alaposabban választok.

Egy légköri siklóval száguldok, és mindenféle idegen csillagvadászt üldözök, vagy éppen lövök darabokra. Ez már tetszik, az akció és a változatos VR környezet iszonyú jó hangulatot csinál. Nem kell gondolkodni, csak az ügyesség számít. Halomra lövöm az ellenséges vadászokat, alagutakban, víz alatt, fák között száguldók, és folyamatosan tüzelek.

Végül túl nehézzé válik a továbbhaladás, és többszöri megsemmisülés után feladom.

Még mindig a Lillaine által beígért szex jár a fejemben. Szükségem van a szexre, az izgalomra.

Újabb ikon. Bűnös örömök várnak, virtuális, és virtuális testbe bújt igazi nők… Nem bírok ellenállni.

Ahogy nem bírok ellenállni a következő, ókori gladiátorarénát szimuláló világnak sem. Gladiátorrá válok én magam is. Az ellenfelek hús-vér emberek… Ölök, néha engem is megölnek.

Az agyam tompa.

Azt hiszem mára elég volt.

Kilépek.

 

Kiléptem…

Valami baj van, ezt azonnal éreztem. A VR eltompította a test visszajelzéseit, de a kilépést követően mintha rám szakadt volna a mindenség. Képtelen voltam megmozdulni, minden tompa és távoli volt körülöttem.

– Mi a… – morogtam volna, de nem jött ki hang a torkomon. Szám iszonyúan kiszáradt, egy cseppnyi nyal sem maradt benne, a levegővétel fájdalmas és nehézkes volt, meg kellett küzdenem a torkom tövénél összegyűlő lepedékkel.

„Mi történt…?” – Köhögnék, de csak egy hörgésszerű hangra volt erőm. Izmaim nem engedelmeskednek az agyamból érkező parancsnak, csak remegnek az erőlködéstől, de nem tudok megmoccanni. Mintha beleolvadtam volna a VR-székbe. Tekintetem a fali dátumkijelzőre siklik, és megdöbbenek.

Négy újabb napot töltöttem bent?

Az nem lehet!

Hiszen csak alig néhány órának tűnt! És a biztonsági protokoll!

Ekkor jut eszembe, hogy belépés előtt kiiktattam…

Szomjas vagyok, pokolian szomjas.

Fel kell kelnem!

De képtelen vagyok megmozdulni, a testem túlságosan gyenge.

Fel kell kelnem! Muszáj!

Beszélnék, kiáltanék, de a szám kiszáradt, nyelvem alig mozog, a szemem nyitva tartása is túl nagy erőfeszítésbe kerül, ezért inkább lehunyom. Jótékony sötétség vesz körül, így jobban érzem magam.

Négy napig voltam bent, és mivel kiiktattam a biztonsági protokollt, a rendszer nem vágott ki, amikor már túl sok időt töltöttem bent. Hallottam már ilyen halálesetekről, de én nem akartam meghalni. Nem is fogok!

Olyan jó itt feküdni. Nyugalom és csend vesz körül.

Fel kell kelnem!

Újra megmozdulok, egyik kezemet remegve felemelem, de végül erőtlenül visszahullik a testem mellé.

Pihennem kell!

Testem elernyed, nem mozdulok.

Jólesik itt feküdni, nagyon jól.

Szomjas vagyok, minden porcikám sajog, de fél órával később mindez elmúlik.

A külvilág körvonalai lassan elhomályosulnak…