Szédelegve ébredtem, nem tudtam, miért. Azt tudtam, hogy a Bolhafészek Hotel 22-es szobájának keskeny, hepehupás ágyán fekszem; a Sanghajban eltöltött majd’ egy hónap után nyomasztóan ismerős volt a matrac topográfiája. Ám valami nem stimmelt azzal, ahogy feküdtem; a nyakam és a vállam minden izma arról panaszkodott, hogy senki sem kerülhet ilyen testhelyzetbe természetes okból, akármilyen rosszul aludjék is.

Ráadásul vérszagot éreztem.

Kinyitottam a szemem. Egy ismeretlen nő térdelt fölöttem, épp a bal deltaizmomba vágott bele egy eldobható szikével. Az oldalamon feküdtem, arccal a fal felé, egyik csuklómnál és bokámnál az ágy fejés lábtámlájához bilincselve.

Valami elvágta a zsigeri pánik áradatát, mielőtt még ostobán elkezdtem volna vergődni, ösztönösen próbálva kiszabadulni. Talán egy még ősibb reakció – katatónia veszély esetén – kerekedett az adrenalin fölé. Vagy talán egyszerűen úgy döntöttem, hogy nincs jogom pánikba esni, amikor már hetek óta számítok valami ilyesmire.

– Ha nem tudná – szólaltam meg halkan, angolul −, épp egy nekrocsapdát próbál meg kivágni belőlem. Egyetlen szívverés oxigéndús vér nélkül, és az áru megsül.

Amatőr sebészem zömök volt, izmos, rövid haja feketén csillogott. Nem kínai, talán indonéz. Ha meg is lepődött azon, hogy idő előtt magamhoz tértem, nem mutatta. A Hanoiban szerzett génmanipulált hepatociták szinte bármi képesek voltak lebontani, a morfiumtól kezdve a kuráréig; még szerencse, hogy a helyi érzéstelenítő kívül esett a hatókörükön.

– Nézzen csak oda az asztalra! – felelte a nő, egy pillanatra sem véve le szemét a munkájáról.

Elfordítottam a fejem. Egy kis szivattyút láttam, ami egy műanyagcső-hurokban vért – feltehetőleg az én véremet – keringetett és levegőztetett. A hurokba becsatlakozott egy nagy tölcsér, a csatlakozást valamilyen szelep vezérelte. A szivattyútól vezetékek kígyóztak a könyököm belsejéhez ragasztott érzékelőig, szinkronba hozva a mesterséges pulzust a valódival. Biztosra vettem, hogy a nő képes lenne egyetlen ütem kihagyása nélkül a vénámból kitépni és a műanyagcsőbe beilleszteni a csapdát.

Megköszörültem a torkom, és nyeltem egy nagyot.

– Nem elég jó. A csapda tökéletesen ismeri a vérnyomás-profilomat Egy átlagos szívritmus nem fogja becsapni.

– Csak blöfföl. – De azért tétovázva, a szikét felemelve megdermedt. A kézi MRI-szkenner, amivel megkereste a csapdát, sok mindent feltárhatott az alapkonfigurációról, de nem sok mindent a szerkezet finomságairól – és egyáltalán semmit a szoftverről.

– Az igazat mondom. – Egyenesen a szemébe néztem, ami nem volt könnyű, tekintettel kicsavart testhelyzetemre. – Új cucc, svéd. Negyvennyolc órával a bekapcsolás előtt el kell helyezni egy vénában, aztán két napig a megszokott tevékenységeket kell végezni, hogy megjegyezze a ritmusokat… és csak ezután lehet betenni az árut a csapdába. Egyszerű, bolondbiztos, hatékony. – A mellkasomon vér csorgott le a lepedőre. Hirtelen megörültem neki, hogy végül is nem mélyebbre ástam el a cuccot.

– És akkor, hogy veszi ki maga az árut?

– Legyen az az én gondom.

– Mondja meg, és sok kellemetlenségtől megóvja magát. – Türelmetlenül forgatta a szikét a hüvelyk- és mutatóujja között. Egész testfelületemet hideg árasztotta el, ahogy az idegvégződések felvisítottak, a hajszálerek pedig összezáródtak a menedékbe húzódó vér nyomában.

– A kellemetlenségektől felmegy a vérnyomásom – feleltem.

A nő feszülten elmosolyodott, elismerve a patthelyzetet – aztán lecibálta egyik vérfoltos gumikesztyűjét, elővette a notepadjét, és felhívott egy orvosi műszer forgalmazót. Felsorolt néhány dolgot, amivel megoldhatta a problémát – egy vérnyomásszonda, egy bonyolultabb szivattyú, megfelelő számítógépes interfész −, és folyékony mandarin nyelven, bőszen vitázva kicsikarta az azonnali szállítás ígéretét. Aztán letette a notepadet és kesztyű nélküli kezével megfogta a vállamat.

– Lazíthat. Nem sokat kell várnunk.

Megvonaglottam, mintha dühösen le akarnám rázni magamról a kezét – és sikerült rákennem egy kis vért a bőrére. Egy szót sem szólt, de bizonyára azonnal rájött, hogy óvatlan volt; lemászott az ágyról, és elindult a kézmosó felé; hallottam a folyó víz hangját.

Aztán öklendezni kezdett.

– Majd szóljon, ha kéri az ellenszert! – kiáltottam oda vidáman. Meghallottam közeledő lépteit, és felé fordultam. Hamuszürke volt, az arcát eltorzította a rosszullét, a szeméből könny, az orrából takony csorgott.

– Hol van?

– Engedjen el, és odaadom.

– Nem! Nem alkuszom!

– Rendben. Akkor keresse meg!

Felkapta és az arcomhoz nyomta a szikét.

– Szarok az árura! Megteszem! – Úgy remegett, mint egy lázas gyerek, hasztalan próbálta elállítani az orrfolyását a kézfejével.

– Ha még egyszer megvág, nem csak az árut fogja elveszíteni – közöltem hidegen.

Elfordult és hányni kezdett; híg, szürke, vércsíkos hányadékot. A méreg arra kényszerítette gyomorfala sejtjeit, hogy en masse kövessenek el öngyilkosságot.

– Engedjen el! Meg fogja ölni. Nem tart sokáig.

Megtörölte a száját, kihúzta magát, szólásra nyitotta a száját – és megint hányni kezdett. Első kézből tudtam, milyen rosszul érzi magát. Ha visszatartotta, az olyan volt, mintha szar és kénsav keverékét próbálta volna lenyelni. Ha kiengedte, az olyan volt, mintha kibelezték volna.

– Harminc másodperc múlva már fel sem bír állni – szóltam −, hiába mondanám meg, hol keresse. Tehát ha nem enged el…

Elővett egy pisztolyt és egy kulcscsomót, levette rólam a bilincseket, majd szörnyen remegve, de a fegyvert rajtam tartva megállt az ágy lábánál. A fenyegetéseit elengedve a fülem mellett gyorsan felöltöztem, bekötöztem a karomat egy csodálatos módon tiszta zoknival, felvettem egy pólót, és belebújtam a dzsekimbe. A nő térdre rogyott, nagyjából még mindig felém célozva a pisztollyal – de a szeme annyira megdagadt, hogy már alig láthatott valamit, és sárga folyadék szivárgott belőle. Megfordult a fejemben, hogy elveszem tőle a fegyverét, de aztán úgy döntöttem, nem éri meg a kockázatot.

Összepakoltam a többi ruhámat, majd körülnéztem a szobában, hogy nem hagyok-e ott valamit. Ám ami igazán számított, az ott volt az ereimben; Alison tanított meg rá, hogy csak így szabad utazni.

– Nincs ellenszer – fordultam oda a nőhöz. – De a méreg nem fogja megölni. Igaz, a következő tizenkét órában azt fogja kívánni, bárcsak megölné. Minden jót.

Miközben elindultam az ajtó felé, a tarkóm hirtelen libabőrös lett. Átvillant az agyamon, hogy a nő esetleg nem hisz nekem – és búcsúzóul hátba lő, azt képzelve, hogy már nincs vesztenivalója.

Lenyomtam a kilincset, és hátra sem fordulva visszaszóltam:

– De ha utánam jön… legközelebb megölöm.

Ez nem volt igaz, de úgy tűnt, megteszi a hatását. Miközben behúztam magam mögött az ajtót, hallottam, hogy leejti a pisztolyt és megint hányni kezd.

Félúton járhattam lefelé a lépcsőn, amikor megmenekülésem eufóriája átadta helyét egy sivárabb perspektívának. Ha egy óvatlan fejvadász megtalált, akkor módszeresebb kollégái sem lehetnek sokkal lemaradva. Az Industrial Algebra kezdte szorosra húzni körülöttünk a hálót. Ha Alison nem fér hozzá hamarosan a Fényözönhöz, akkor nincs más választásunk, kénytelek leszünk megsemmisítem a térképet. És még azzal is csak időt nyernénk.

A recepciónál másnap reggelig kifizettem a szobát, külön hangsúlyozva, hogy ne zavarják a társamat. Bőséges borravalót hagytam, mintegy kárpótolva a takarítókat a rájuk váró felfordulásért. A méreg denaturálódott a levegőben; a vérfoltok néhány órán belül ártalmatlanok lesznek. A recepciós gyanakodva méregetett, de nem szólt semmit.

Odakint enyhe, felhőtlen nyári reggel fogadott. Még alig múlt hat óra, Kungcsiang Lu utcáin mégis gyalogosok, kerékpárosok, buszok nyüzsögtek – és néhány hivalkodó, sofőrös limuzin cammogott úgy tíz kilométer per óra sebességgel a tömegben. Úgy tűnt, épp most áradt ki az éjszakai műszak az utca végé álló Intel-gyárból; a legtöbb kerékpáros a narancssárga, lógóval díszített kezeslábast viselte.

Két sarokra a szállodától megtorpantam – a lábam majdnem összecsuklott alattam. Nem csak a sokkról volt szó, nem csak az elkésett reakcióról, annak a megértéséről, hogy milyen közel álltam a halálhoz. A nő sebészi precizitású támadása épp elég vérfagyasztó volt – ám sokkal jobban zavart az, ami következett belőle.

Az Industrial Algebra nagy pénzeket fizetett, megszegte a nemzetközi törvényeket, és komoly kockázatot vállalt mind a cég, mind a dolgozói szempontjából. A defektus misztikus absztrakcióját bevonták a vér és por, a tanácstermek és bérgyilkosok, a hatalom és a pragmatizmus világába.

És az a dolog, amit az emberiség a bizonyossághoz legközelebb állónak ismert, bármelyik percben futóhomokká oldódhatott.

 

Az egész úgy indult, mint egy vicc. Vita a vita kedvéért. Alison meg a dühítő eretnekségei.

– Egy matematikai tétel – jelentette ki −, csak akkor válik igazzá, amikor egy fizikai rendszer próbára teszi: amikor a rendszer viselkedése valamilyen szempontból attól függ, hogy a tétel igaz vagy hamis.

1994. júniusát írtuk. Egy kicsi, kövezett udvaron ültünk. Nemrég bukkantuk elő ásítva, a téli napsütésben pislogva az egy féléves matematikai filozófia tárgy utolsó előadásáról – ami egyfajta kikapcsolódásnak számított a valódi matematika mindennapos kemény biflázása közben. Volt még tizenöt szabad percünk, mielőtt elmentünk volna néhány barátunkkal ebédelni. Egyszerű beszélgetésnek indult – néha súrolva a szolid flörtölés határát – semmi többnek. Lehet, hogy valami sötét kriptában kísértettek még őrült tudósok, akik hajlandóak lettek volna meghalni a matematikai igazságokról vallott nézeteikért – de mi húsz évesek voltunk, és tudtuk hogy csak angyalokról van szó egy tű hegyén.

– A fizikai rendszerek nem hoznak létre matematikát – mondtam.

– Semmi sem hozza létre a matematikát… hiszen az időtlen. Az egész számelmélet ugyanaz lenne még akkor is, ha a világegyetem csak egyetlen elektronból állna.

– Igen – horkant fel Alison −, mert még egy elektronnak, plusz a téridőnek, amiben elhelyezzük, szüksége van az egész kvantummechanikára és általános relativitásra… és mindarra a matematikai infrastruktúrára, amit ezek felölelnek. Egy kvantumvákumban lebegő részecskéhez kell a csoportelmélet, a függvényanalízis, a differenciál-geometria fő eredményeinek legalább a fele…

– Oké, oké, értem! De ebben az esetben… a Nagy Bumm utáni első pikoszekundum eseményei „létrehozták” az összes matematikai igazságot, ami egészen a Nagy Zuttyig bármilyen fizikai rendszerhez kell. Ha megvan a matematika, ami alátámasztja az egyesített elméletet… akkor megvan minden, amire szükség lehet. És véget ér a történet.

– Nem ér véget. Ahhoz, hogy az egyesített elméletet egy partikuláris rendszerre alkalmazzuk, továbbra is szükségünk van minden, az adott rendszerrel foglalkozó matematikára… ami olyan eredményeket is jelenthet, melyek messze túlmutatnak azon a matematikán, amit maga az egyesített elmélet megkövetel. Arra gondolok, hogy tizenöt milliárd évvel a Nagy Bumm után még mindig előállhat valaki, és bebizonyíthatja mondjuk… Fermat Utolsó Tételét – Andrew Wiles a Princetonon épp a közelmúltban hozta nyilvánosságra a híres feltevés bizonyítását, bár a munkáját még mindig vizsgálták a kollégái, és a végső döntés még nem született meg. – A fizikának erre nem volt szüksége korábban.

– Hogy érted azt, hogy „korábban”? – tiltakoztam. – Fermat Utolsó Tételének soha nem volt… és soha nem is lesz… semmi köze a fizika egyik ágához sem.

Alison alattomosan elmosolyodott.

– Nem, az ágaihoz nem. De csak azért, mert azoknak a fizikai rendszereknek az osztálya, melyeknek a viselkedése tőle függ, annyira nevetségesen specifikus: azoknak a matematikusoknak az agya, akik megpróbálják alátámasztani Wiles bizonyítását.

– Gondolj csak bele! Amint megpróbálsz bebizonyítani egy tételt, akkor máris relevánssá tetted saját magad számára, hiába annyira „tiszta” a matematikája, hogy a világegyetemben semmi más szempontjából nincs relevanciája. Ki kell választanod valamilyen fizikai folyamatot, hogy ellenőrizd a tételt… akár számítógépet használsz, akár papírt és tollat… vagy behunyod a szemed és megkevered a neurotranszmittereket. Nem létezik olyan bizonyítás, ami ne támaszkodna fizikai eseményekre… amik attól függetlenül léteznek, hogy a koponyádon belül, vagy kívül vannak.

– Igaz – ismertem el óvatosan. – De ez nem jelenti azt…

– És lehet, hogy Andrew Wiles agya… meg a teste, meg a jegyzetei… alkották az első fizikai rendszert, aminek a viselkedése attól függ, hogy a tétel igaz vagy hamis. Én azonban nem hiszem, hogy az emberi cselekedeteknek speciális szerepük lenne… és valamilyen kvarkfelhő tizenötmilliárd évvel ezelőtt megtette ugyanezt vakon… végrehajtott néhány színtisztán véletlenszerű interakciót, amik véletlenül valahogyan próbára tették a feltételezést… akkor azok a kvarkok már jóval Wiles előtt létrehozták Fermat Utolsó Tételét. Sohasem fogjuk megtudni.

Kinyitottam a számat, hogy tiltakozzam, hogy elmondjam, semmiféle kvarkfelhő nem ellenőrizhette a tétel által felölelt végtelen számú esetet, de még idejében észbe kaptam. Ez igaz volt ugyan, mégsem állította meg Wilest. A számelmélet axiómáit – melyek között megtalálható néhány egyszerű, minden számra vonatkozó általánosság – logikai lépések véges sorozata kapcsolja össze Fermat saját nagyívű tételével. És ha egy matematikus képes lehet ellenőrizni ezeket a logikai lépéseket azzal, hogy véges számú fizikai testet véges mennyiségű ideig manipulál – legyen szó egy ceruza nyomairól a papíron, vagy az agyában lévő neurotranszmitterekről −, akkor elméletben minden fizikai rendszer képes lehet lemásolni a bizonyítás szerkezetét., akár tudatában van annak, hogy mit „bizonyít”, akár nincs.

Hátradőltem a padon, és úgy tettem, mint aki ki akarja tépni a haját.

– Ha valaha nem lettem volna csökönyös platonista, akkor most belekényszerítenél! Fermat Utolsó Tételét senkinek sem kell bizonyítani… és egy véletlen kvarkfelhőnek sem kell belebotlania. Ha igaz, akkor mindig igaz volt. Minden, ami egy adott axiómarendszerből következik, logikai kapcsolatban áll az axiómarendszerrel, időtlenül, örökké… még ha a kapcsolatokat nem is fedezi fel az ember… vagy a kvarkok… a világegyetem létezése során.

Alison nem vette be a dolgot; akárhányszor csak meghallotta az időtlen és örök igazságok kifejezést mindig felbukkant egy halvány mosoly a szája sarkában, mintha csak azt vallottam volna be, hogy hiszek a Mikulásban.

– De akkor taszította el a „Létezik egy nullának nevezett entitás”, a „Minden X után következik valami” et cetera következményeit egészen Fermat Utolsó Tételéig, és még azon is túl, mielőtt a világegyetemnek lehetősége lett volna arra, hogy próbára tegye?

Nem hátráltam meg.

– Ha valami logikai kapcsolatban áll valamivel, akkor az… kapcsolatban áll. Semminek sem kell történnie… a következményeket senkinek és semminek nem kell „létrehoznia”. Vagy azt hiszed, hogy a Nagy Bumm utáni első események, a kvark-gluon plazma első vad rezgései nem töltötték be az összes logikai hézagot? Azt hiszed, a kvarkok úgy okoskodtak, hogy oké, megtettük A-t, B-t és C-t., de most nem tehetjük meg D-t, mert D logikailag inkonzisztens lenne a többi matematikával, amit eddig „felfedeztünk”… még akkor is, ha az inkonzisztenciát csak ötszázezer oldalon lehetne bebizonyítani? Alison végiggondolta a dolgot.

– Nem – felelte végül. – De mi van akkor, ha mindettől függetlenül bekövetkezne a D esemény? Mi van akkor, ha a D esemény által implikált matematikai logikailag valóban inkonzisztens a többihez képest… de ettől függetlenül bekövetkezett… mert a világegyetem túl fiatal volt ahhoz, hogy kiszámítsa az ellentmondás létét?

Jó tíz másodpercig csak ültem és tátott szájjal bámultam rá. Az elmúlt két és fél évben magunkba szívott ortodoxiák tükrében ez tényleg felháborító kijelentés volt.

– Azt állítod, hogy… hogy a matematikát átszőhetik bizonyos ős-eredetű konzisztencia-defektusok? Mint ahogy a teret a kozmikus húrok?

– Pontosan. – Közönyt színlelve nézett vissza rám. – Ha a téridő nem mindenhol hajlik vissza szép simán önmagába… akkor miért kellene a matematikai logikának?

Szinte levegő után kellett kapkodnom.

– Hol is kezdjem? Mi történik… most… amikor néhány fizikai rendszer megpróbálja a defektuson át összekapcsolni a tételeket? Ha a D tételt „igaz”-nak állította be néhány túlbuzgó kvark, akkor mi történik, ha beprogramozunk egy számítógépet a cáfolására? Amikor a program végigmegy az A-t, B-t és C-t összekapcsoló logikai lépéseken… amikről a kvarkok már eldöntötték, hogy igazak… és eljut az ellentmondásig, a rettegett nem-D-ig… sikerrel jár, vagy sem?

Alison kitért a kérdés elől.

– Tegyük fel, hogy mindkettő igaz: D is és nem-D is. Mintha vége lenne a matematikának, igaz? Az egész rendszer azonnal széthullik. Az együttesen létező D-ből és nem-D-ből bármit be lehet bizonyítani: egy egyenlő nullával, a nappal egyenlő az éjszakával. Ám ez csak a régimódi platonista szemlélet… ami szerint a logika gyorsabb a fénynél, a számításokhoz pedig egyáltalán nem kell idő. Az emberek mégis együtt tudnak élni az ómega-inkonzisztens elméletekkel, nem?

Az omega-inkonzisztens számelméletek nem szabványos aritmetika-változatok voltak, s olyan axiómákon alapultak, melyek „majdnem” ellentmondásban álltak egymással – mindössze az mentette meg őket, hogy az ellentmondások csak „végtelenül hosszú bizonyításokban” (amiket formálisan kizárunk, arról nem is beszélve, fizikailag lehetetlenek) jelenhetnek meg. És ez teljesen elfogadható modern matematika volt – ám Alison láthatólag fel akarta cserélni a „végtelenül hosszú”-t az egyszerű „hosszú”-ra −, mintha a különbség a gyakorlatban nem is számított volna.

– Tisztázzuk a dolgot! – mondtam. – Arról beszélsz, hogy fogjuk a közönséges aritmetikát… nem a szörnyűséges, intuíciónak ellentmondó axiómákat, hanem azt, amiről minden tíz éves gyerek tudja, hogy igaz… és véges számú lépésben bizonyítsuk be, hogy inkonzisztens?

Alison vidáman bólintott.

– Véges, de igen nagy számú lépésben. Így az ellentmondásnak nagyon ritkán lenne fizikai megnyilvánulása… „komputácionálisan távol” lenne a mindennapi számításoktól és a mindennapi fizikai eseményektől. Úgy értem… egyetlen kozmikus húr valahol odakint még nem pusztítja el a világegyetemet, igaz? Senkinek sem árt.

Szárazan felnevettem.

– Amíg nem mész túl közel hozzá! Amíg nem húzod be a naprendszerbe, hogy összetekeredve felszeletelje a bolygókat.

– Pontosan.

– Azt hiszem – pillantottam az órámra −, ideje visszatérni a Földre. Tudod, hogy Juliával és Ramesh-sel van találkozónk…?

Alison színpadiasan felsóhajtott.

– Tudom, tudom! És az egész untatná őket, ezt a két együgyű, szerencsétlen teremtést… megígérem tehát, hogy a téma le van zárva. A bölcsészhallgatók annyira rövidlátók – tette hozzá gonoszul.

Átvágtunk a békés, zöldellő campuson. Alison állta a szavát, és némán sétáltunk; ha az utolsó percig folytattuk volna a vitát, akkor még nehezebb lett volna ejteni a témát a társaságban.

De az étkező felé félúton nem bírtam tovább.

– Szerinted mi történne, ha valaki tényleg beprogramozna egy számítógépet arra, hogy kövessen végig egy következtetés-láncot a defektuson át? Melyik őseredeti kvarkcsoport nyerné meg a csatát, amikor az egyszerű, megbízható logikai lépések végeredménye felbukkanna a képernyőn? És légy szíves ne mondd azt, hogy az egész számítógép szépen eltűnne!

Alison kajánul elmosolyodott.

– Térj észhez, Bruno! Hogyan várhatsz tőlem választ erre a kérdésre, amikor az eredmény előrejelzéséhez szükséges matematika még nem is létezik? Bármit mondanék, az nem lenne se igaz, se hamis… míg valaki el nem végezné a kísérletet.

 

A nap nagy részét azzal töltöttem, hogy megpróbáltam magam meggyőzni arról, hogy nem követ a sebész társa (vagy riválisa), aki a hotel előtt várakozott. Volt valami zavaróan kafkai abban, ahogy megpróbáltam lerázni valakit, aki talán létezett, talán nem: nem kereshettem egy bizonyos arcot a tömegben, csak a követőm absztrakt ideáját. Túl késő volt már ahhoz, hogy egy plasztikai sebésszel kínai arcvonásokat csináltassak magamnak – ezt még Alison vetette fel halálos komolysággal Vietnamban −, ám Sanghajban több mint egymillió külföldi élt, tehát egy kis odafigyeléssel még egy olasz származású, angol anyanyelvű alaknak is képesnek kell lennie arra, hogy eltűnjön.

Az más lapra tartozott, hogy én képes vagyok-e rá.

Megpróbáltam követni a turisták hangyaösvényét. A legkisebb ellenállás elvét szem előtt tartva eljutottam a Jüjüen bazár őrült kavargásától (ahol a polcokon egymás mellett álltak a tízcentes tévé-PC-k, hangulatérzékelős kontaktlencsék, a legújabb karaoke-hangimplantok és az élő kacsák meg galambok bambuszketrecei) Szun Jat-szen hajdani rezidenciájáig (akinek személyi kultusza épp mostanában támadt fel egy tízezer buszon és tízszer annyi pólón reklámozott minisorozat formájában a Phoenix TV-n), majd Lu Hszün, az író sírjától („Mindig gondolkodj és tanulj… látogasd meg a tábornokokat, aztán az áldozatokat, figyeld nyitott szemmel korod valóságát” – neki nem jutott főműsoridő) a Hongkou McDonald’s-ig (ahol számomra megfejthetetlen okból kis Andy Warhol műanyagfigurákat adtak az étel mellé ajándékba).

A szentélyek között úgy tettem, mint aki kényelmesen nézegeti a kirakatokat, azonban testnyelvemet elég barátságtalanra állítottam ahhoz, hogy még a legmagányosabb nyugatinak se jusson eszébe megszólítani. Ha a külföldiek hétköznapi jelenségnek is számítottak a város nagy részén, itt kifejezetten vonzották egymás tekintetét – mindent megtettem hát, hogy lehetőleg semmiért se legyen érdemes emlékezni rám.

Útközben figyeltem, kaptam-e üzenetet Alisontól, de nem láttam egyet sem. Én otthagytam az enyéimet parányi, absztrakt krétajelek formájában a buszmegállókban és a padokon – nem akadt közöttük két teljesen egyforma, de mindegyik ugyanazt közölte: MELEG HELYZET, DE BIZTONSÁGBAN VAGYOK. TOVÁBB MEGYEK.

Késő délutánra minden tőlem telhetőt megtettem, hogy lerázzam hipotetikus árnyékomat, így hát elindultam a következő hotel felé, ami egyeztetett, de le nem írt listánkon szerepelt. A recepciós udvariasan fecsegett, én pedig igyekeztem minél simábban hazudni arról, hogy egy hétig akarok a városban nézelődni, mielőtt visszatérnék Pekingbe. A hordár vigyorogva fogadta a túlméretezett borravalót – én pedig öt percig ültem utána az ágyon azon töprengve, hogy ennek mi lehet a jelentősége.

Megpróbáltam visszanyerni az arányérzékemet. Az Industrial Algebra lefizethette volna az összes sanghaji szálloda személyzetét, hogy minket keressenek – de ennyi erővel azt is mondhattam volna, hogy elméletileg megismételhették volna a defektusok utáni tizenkét éves kutatásainkat, és akkor nem kellett volna a mi üldözésünkkel bajlódniuk. Kétségtelenül nagyon akarták, ami nálunk volt – de mit tehettek érte? Elmennek egy kereskedelmi bankba (vagy a maffiához, vagy a triádokhoz) pénzért? Ez működött volna, ha az áru egy kiló plutónium, vagy egy értékes génszekvencia – ám azt, hogy akár csak elméletben is mi a defektus, mindössze néhány százezer ember értette volna meg az egész bolygón. És ennek a számnak csak a töredéke hitte volna el, hogy ilyesmi valóban létezhet… és még kevesebben lettek volna elég gazdagok és erkölcstelenek ahhoz, hogy be is fektessenek a kiaknázásába.

A tét végtelenül nagynak tűnt – ám ettől még nem lettek mindenhatók a játékosok.

Még nem.

Lecseréltem a kötést a karomon, zokniról zsebkendőre, ám a vágás mélyebb volt, mint hittem, és egy kicsit még mindig vérzett. Elmentem a hotelből – és alig tíz percnyire, egy éjjel-nappalos áruházban megtaláltam azt, amit kerestem. Sebészeti szövetregeneráló krém: kollagénalapú ragasztó, fertőtlenítő és növekedésgyorsítók keveréke. Az áruház még csak nem is kifejezetten gyógyászati eszközökkel foglalkozott – egyszerűen a legkülönfélébb árucikkek sorakoztak végtelen polcain, a rezzenetlen kékesfehér mennyezetvilágítás alatt Konzervek, PVC-csövek, hagyományos gyógyszerek, patkányirtók, videó-ROM-ok. Igazi esetleges bőségszaru volt, szinte már organikus sokféleségben – mintha az árucikkek csak úgy kinőttek volna a polcokon a szél által befújt spórákból.

Visszaindultam a hotelbe. Elszántan tülekedtem a nyughatatlan tömegben, félig elcsábítva, félig elkábítva az éttermek és kifőzdék konyháiból felszálló szagoktól, szédülve a hologramok végtelen sorától és a számomra szinte teljesen ismeretlen nyelven írt neonfeliratoktól. Negyed óra múlva, a zajtól és a páratartalomtól tántorogva rájöttem, hogy eltévedtem.

Megálltam egy sarkon, és megpróbáltam megtalálni a helyes irányt. Sanghaj sűrűn és fényűzően, érzékien és könyörtelenül terült el körülöttem – mint egy a katasztrófa határáig önszerveződött darwinista gazdasági szimuláció. A kereskedelem Amazonasa: a tizenhatmilliós városnak több ipara, több exportőre és importőre, nagy- és kiskereskedője, termelője és viszonteladója, hulladékfeldolgozója és utcaseprője, milliárdosa és koldusa volt, mint a bolygó legtöbb országának.

A számító-kapacitásról nem is beszélve.

Maga Kína mostanában érte el a brutális, totalitariánus kommunizmusból a brutális, totalitariánus kapitalizmusba való, évtizedekig tartó átmenet csúcsát: a Maóból Pinochetté történő lassú, folyamatos átváltozást lelkes tapssal fogadták kereskedelmi partnerei és a nemzetközi befektetési alapok. Nem volt szükség ellenforradalomra – csak finoman adagolt politikai mellébeszélésre, mely kikövezte az utat az előző dogmától addig a megdöbbentően magától értetődő következtetésig, hogy a Párt mindvégig a magántulajdont, a virágzó középosztály megteremtését és néhány billió dollárnyi külföldi tőke bevonását tartotta szem előtt.

A rendőrállam apparátusának fontossága mit sem csökkent. A szabályozott bérek dekadens burzsoá eszméjét valló szakszervezeteket, a korrupció és nepotizmus feltárásának ellenforradalmi eszméjét valló újságírókat és a szabad választások fantazmagóriájának destabilizáló propagandáját terjesztő felforgató politikai elemeket továbbra is kordában kellett tartani.

Bizonyos szempontból a Fényözön is ennek a különös, a kommunizmusból a nem kommunizmusba való, ezer apró lépcsős átmenetnek volt a terméke. Senki más, még az amerikai hadügyi kutatóintézetek sem rendelkeztek ilyen számítókapacitású géppel. A világ már rég behódolt a hálózatnak, lecserélte az impozáns, bonyolult architektúrájú, speciális chipekkel épített szuperszámítógépeket néhány száz szériában gyártott munkaállomásra. Ami azt illeti, a XXI. század legnagyobb számítási feladatait mind szétosztották az Interneten több ezer önkéntesnek, hogy az ő gépeiken fussanak, míg a processzorúk egyébként tétlen lenne. Mi is így térképeztük fel először a defektust Alisonnal: hétezer amatőr matematikus vett részt a mókában, tizenkét éven át.

Most azonban a háló épp az ellentéte volt annak, ami nekünk kellett – és csak a Fényözön vehette át a helyét. És bár csak a Népköztársaság tudta megfizetni, és csak a Népi Optikai Tervezőintézet tudta megépíteni… csak a sanghaji QIPS Corporation adhatott el gépidőt bárkinek a világon – miközben továbbra is hidrogénbomba lökéshullámok, pilóta nélküli sugárhajtású gépek és egzotikus műholdpusztító fegyverek modellezésére használták.

Végre megfejtettem az utcatáblákat, és rájöttem, mit csináltam: az áruházból kilépve rossz irányba fordultam. Ennyi.

Visszamentem az eddig bejárt úton, és hamarosan megint ismerős területre értem.

 

Amikor kinyitottam a szobám ajtaját, Alison az ágyon ült.

– Mi a fene van a zárakkal ebben a városban? – kérdeztem. Futólag megöleltük egymást. Egykor szeretők voltunk – de annak már rég vége. Utána pedig, immár évek óta barátok – bár nem tudtam, hogy még mindig ez-e a megfelelő szó. Az egész kapcsolatunk túl funkcionális, túl spártai lett. Most már minden a defektus körül forgott.

– Megkaptam az üzenetedet – mondta. – Mi történt?

Beszámoltam a délelőtti eseményekről.

– Tudod, mit kellett volna tenned?

Ez fájt.

– Itt vagyok, nem? Az áru biztonságban van.

– Meg kellett volna ölnöd, Bruno.

Felnevettem. Alison higgadtan nézett vissza rám, végül én fordítottam el a tekintetem. Nem tudtam, hogy komolyan beszél-e – de nem is nagyon akartam megtudni.

Segített felkenni a krémet. A mérgem nem jelentett számára veszélyt – mindketten ugyanazokat a szimbiótákat installáltuk Hanoiban, ugyanannak a törzsnek ugyanazt a genotípusát. Mindazonáltal furcsa volt érezni meztelen ujjait felhasított bőrömön, s tudni, hogy a bolygón senki más nem érinthetne meg így, büntetlenül.

Ugyanez állt a szexre is, de ebbe nem akartam belegondolni.

Miközben belebújtam a dzsekimbe, így szólt:

– Találd ki, mit csinálunk holnap ötkor!

– Ne is mondd: én Helsinkibe repülök, te pedig Fokvárosba. Hogy lerázzuk a kopóinkat.

Sikerült halvány mosolyt varázsolnom az arcára.

– Tévedés. Az intézetben találkozunk Jüennel… és van fél óránk a Fényözönnél.

– Zseniális vagy! – Lehajoltam, és megcsókoltam a homlokát. – De hát mindig is tudtam, hogy össze fogod hozni.

Ujjonganom kellett volna – de valójában összeszorult a gyomrom; majdnem ugyanolyan csapdában éreztem magam, mint amikor az ágyamhoz bilincselve tértem magamhoz. Ha nem tudtunk volna hozzáférni a Fényözönhöz (ahogy annak lennie is kellett volna, hiszen a jelenlegi árfolyamán egyetlen mikroszekundum gépidőt sem tudtunk volna megvenni), akkor nem lett volna más választásunk, mint megsemmisíteni az adatokat, és remélni a legjobbakat. Az Industrial Algebra kétségtelenül összehalászta az eredeti Internetes számítások néhány ezer töredékét – de nyilvánvaló volt, hogy bár pontosan tudták, mire bukkantunk, arról továbbra sem lehetett fogalmuk, hol találtuk. Ha kénytelenek lettek volna elindítani saját tapogatózó kutatásaikat – ráadásul biztonsági okokból a saját hardverükre korlátozva −, akkor évszázadokig is eltartott volna a munkájuk.

Most már azonban szó sem lehetett arról, hogy meghátráljunk és mindent a véletlenre hagyjunk. Személyesen kell szembenéznünk a defektussal.

– Mennyit kellett elmondanod neki?

– Mindent. – Alison odalépett a kézmosóhoz, levette az ingét, és egy törölközővel elkezdte letörölni az izzadtságot a nyakáról és a felsőtestéről. – Csak a térképet nem adtam oda. Megmutattam neki a keresőalgoritmusokat és az eredményeket, meg azokat a programokat, amiket le akarunk futtatni a Fényözönön… a konkrét paraméterek nélkül, de úgy, hogy fel tudja mérni a technikát. Persze látni akarta a defektus közvetlen bizonyítékát is, de ebből nem engedtem.

– És mennyit hitt el?

– Még nem foglalt állást. Abban állapodtunk meg, hogy kapunk fél óra zavartalan gépidőt… ő viszont végig ott lesz velünk.

Bólintottam, mintha bármiféle jelentősége is lett volna a véleményemnek, mintha lett volna bármi más választásunk. Jüen Ting-fu a kilencvenes évek végén, a Fu-tan Egyetemen volt Alison PhD témavezetője a gyűrűelmélet magas szintű alkalmazásai témában. Ma ő számított a világ egyik legjobb kódfejtőjének, dolgozott a hadseregnek, biztonsági szolgálatoknak és tucatnyi nemzetközi cégnek. Alison egyszer azt mondta, hogy a professzor állítólag talált egy polinom-idő algoritmust két prímszám szorzatának tényezőkre bontására; ezt hivatalosan soha nem erősítették meg… de Jüen híre olyan volt, hogy a pletyka elterjedésével a bolygón szinte mindenki felhagyott a régi RSA kódolási módszer használatával. Kétségtelen, hogy neki csak kérnie kellett egy kis időt a Fényözönön – ám ez még nem jelentette azt, hogy nem zárhatták húsz évre börtönbe, ha nem megfelelő embereknek és nem megfelelő célra adja kölcsön ezt az időt.

– Megbízol benne? – kérdeztem. – Lehet, hogy most még nem hisz a defektusban, de ha meggyőződik róla…

– Ugyanazt fogja akarni, amit mi akarunk. Ebben biztos vagyok.

– Oké. Abban is biztos vagy, hogy az IA nem fog figyelni minket? Ha rájöttek, hogy hol vagyunk, és lefizettek valakit…

– Van azért néhány dolog ebben a városban, amit nem lehet megvenni! – vágott a szavamba Alison türelmetlenül. – Öngyilkosság lenne egy olyan katonai gép körül kémkedni, mint a Fényözön. Senki sem kockáztatná meg.

– És ha valaki egy a katonai gépen engedély nélkül futtatott program után kémkedik? Lehet, hogy a két bűn kioltja egymást, és a kém hősként kerül ki a buliból.

– Bízzunk benne, hogy nem így lesz! – fordult felém Alison félmeztelenül, törölközőmmel az arcát szárítgatva.

Váratlanul felnevettem.

– Tudod, mit szeretek a legjobban a Fényözönben? Nem engedi, hogy az Exxon meg a McDonnel-Douglas ugyanolyan gépet használjon, mint a Népi Felszabadító Hadsereg. Hiszen az egész számítógép eltűnik, akárhányszor kihúzzák a konnektorból. Ha így nézzük, nincs ebben semmi paradoxon.

 

Alison ragaszkodott hozzá, hogy felváltva őrködjünk. Huszonnégy órával korábban még nem vettem volna komolyan; most vonakodva elvettem tőle a felém nyújtott revolvert, és leültem az ajtóval szemben, a neonfényű sötétségben, míg Alison elaludt, ahogy a villanyt lekapcsolják.

Az est folyamán csendes volt a szálloda – most azonban kezdett életre kelni. A folyosóról ötpercenként léptek hallatszottak – a falakban pedig patkányok gyűjtögettek, keféltek és valószínűleg szültek is. A távolból szirénák hangja szűrődött felém; lent az utcán egy házaspár üvöltözött egymással. Valahol azt olvastam, hogy Sanghaj lett a világ gyilkosság-fővárosa – de vajon az egy főre eső gyilkosságok, vagy az abszolút számok tekintetében?

Egy óra elteltével annyira feszült lettem, hogy kész csoda, hogy nem lőttem szét a saját lábam. Kiürítettem a pisztoly tárját, és orosz rulettezni kezdtem a töltetlen fegyverrel. Mindenek ellenére még mindig kész lettem volna golyót repíteni bárki fejébe, hogy megvédjem a számelmélet axiómáit.

 

Az Industrial Algebra először teljesen civilizált módon keresett meg minket. Egy kicsi, ám agresszív brit cég volt, ami speciális nagyteljesítményű számító-hardvert gyártott ipari és katonai alkalmazásokra. Nem jelentett nagy meglepetést, hogy hallottak a kutatásról – évek óta nyíltan tárgyaltak róla az Interneten, sőt néhány komoly matematikai folyóirat még néhány viccet is megeresztett a rovásunkra – ám furcsa egybeesésnek tűnt, hogy épp néhány nappal azután léptek kapcsolatba velünk, hogy Alison üzenetet küldött nekem Zürichből, említést téve a legújabb „ígéretes” eredményről. Fél tucat vakriasztás után – mind hibák következménye volt – leálltunk azzal, hogy minden ellenőrizetlen eredményt nyilvánosságra hoztunk a projektet gépidővel támogatók körében, a szélesebb nyilvánosságról nem is beszélve. Attól féltünk, ha még egyszer farkast kiáltunk, az együttműködök fele annyira dühös lesz, hogy megvonják a támogatásukat.

Az IA jelentős számító-kapacitást ajánlott saját zárt hálózatán – több nagyságrenddel nagyobbat, mint amit bárki mástól kaptunk. Miért? A válasz folyamatosan változott. A tiszta matematika iránti mélységes tiszteletük miatt… széles látókörű, vidám életfelfogásuk miatt… azért, mert szeretnének egy olyan vad és hihetetlen projekt támogatójaként feltűnni, amihez képest még a SETI is első osztályú, holtbiztos befektetésnek tűnik. Mint végül „bevallották”, kétségbeesetten szerettek volna javítani cégük arculatán, miután éveken át rossz sajtót kaptak amiatt, amit egyes ízléstelen kormányok műveltek egyébkentjei sikerült intelligens bombáikkal.

Udvariasan elhárítottuk a közeledésüket. Jól fizető tanácsadói állásokat ajánlottak fel. Zavartan felfüggesztettünk minden hálózati számítást – és elkezdtük titkosítani a leveleinket egy egyszerű, ám igen hatékony algoritmussal, amit Alison szerzett Jüentől.

A kutatás eredményeit Alison gyűjtötte össze zürichi lakásában, egy közönséges munkaállomáson, míg én Sydneyből segítettem koordinálni a dolgokat. Kétségtelen, hogy az IA lehallgatta a beérkező adatokat, ám nyilván túl későn kezdték el összegyűjteni a saját térképűk elkészítéséhez szükséges információkat; a számítások egyes töredékei nem sokat jelentettek egymástól elszigetelve. Ám amikor ellopták Alison munkaállomását (az összes fájl titkosítva volt, semmit sem tudhattak meg belőlük), kénytelenek voltunk feltenni magunkban a kérdést: Ha kiderül a defektusról, hogy valódi, s a tréfa többé nem tréfa… akkor pontosan mi lesz a tét? Mennyi pénz? Mekkora hatalom?

2006. június 7-én egy zsúfolt, zajos téren találkoztunk Hanoiban. Alison nem vesztegette az időt. Az ellopott munkaállomáson őrzött adatok másolata ott volt nála egy notepaden – és ünnepélyesen közölte, hogy ez alkalommal a defektus valódi.

A notepad parányi processzorának évszázadokig tartott volna megismételni az aritmetikai állítások terének hosszas, véletlenszerű átfésülését, ami a hálózaton történt meg – de egyenesen a releváns számításokhoz irányítva néhány perc alatt meg tudta erősíteni a defektus létezését.

A folyamat az S állítással kezdődött. Az S állítás egy kijelentés volt néhány nevetségesen nagy számról – ám semmiképpen sem lehetett matematikailag bonyolultnak vagy vitathatónak tekinteni. Szó sem volt végtelen halmazokról, sem „minden egész számra” vonatkozó tételekről. Az állítás mindössze azt szögezte le, hogy egy bizonyos (nagyon nagy) egész számokon végrehajtott (összetett) számítás egy bizonyos eredményhez vezetett – lényegében mintha azt mondtuk volna, hogy „5+3=4x2”. Én tíz év alatt ellenőrizhettem volna papíron – de képes lettem volna rá, nem kellett volna hozzá más, csak elemi iskolai matematikai ismeretek és rengeteg türelem. Egy ilyen állítás nem lehet eldönthetetlen; vagy igaznak, vagy hamisnak kell lennie.

A notepad arra jutott, hogy igaz.

Ezután a notepad fogta az S állítást… és négyszázhuszonhárom egyszerű, kifogástalanul logikus lépésben felhasználta önmaga ellentéte bebizonyítására.

Megismételtem a számításokat a saját notepademen – egy másik szoftvercsomaggal. Az eredmény pontosan ugyanaz lett. Rámeredtem a képernyőre, próbálva kitalálni valamilyen plauzibilis magyarázatot arra, hogy miért hibázna egyformán két különböző programot futtató két különböző gép. A múltban kétségtelenül előfordultak a számítástechnikai tankönyvekben rosszul nyomtatott algoritmusok, melyek nyomán aztán ezernyi hibás program született. Ám ezek a műveletek túl egyszerűek, túl alapvetőek voltak.

Azaz csak két lehetőség maradt. Vagy eredendően hibás a konvencionális aritmetika, és végső soron önmagának mond ellent a természetes számok egész platonikus ideálja… vagy Alisomnak igaza volt, és egy „komputácionálisan távoli” régióban évmilliárdokkal ezelőtt egy alternatív aritmetika lett az uralkodó.

Szörnyen megrázott az eredmény – az első reakcióm mégis az volt, hogy megpróbáltam leértékelni a jelentőségét.

– A műveletekben szereplő számok nagyobbak, mint a megfigyelhető világegyetem köb Planck-hosszban mért térfogata. Ha az IA azt remélte, hogy a valuta-tranzakció során felhasználhatja ezt, akkor szerintem súlyosan elnézték a léptéket. – Ám miközben ezt kimondtam, már tudtam, hogy nem ilyen egyszerű a helyzet. Lehet, hogy a nyers számok csillagászatiak – ám a valóságban, fizikailag csak a notepad bináris reprezentációinak 1024 bitjei viselkedtek tévesen. Minden matematikai igazság számtalan egyéb formában tükröződik, kódolódik. Ha egy ilyen paradoxon – ami első pillantásra olyannak tűnt, mint egy még a leggrandiózusabb csillagászati fejtegetéshez is túl nagy számokról folytatott vita – befolyásolhatta egy ötgrammos szilícium-chip viselkedését, akkor könnyűszerrel létezhetett még milliárdnyi egyéb rendszer a bolygón, amit az a veszély fenyegetett, hogy ugyanennek a hibának a hatása alá kerül.

Ám még ennél rosszabb is várt ránk.

Elméletünk szerint meghatároztuk két inkompatibilis matematikai rendszer határának egy részét – mely két rendszer fizikailag igaz volt a maga birodalmában. Bármilyen következtetés-sorozat, mely a defektus egyik oldalán maradt – akár az „innenső oldalon”, ahol a konvencionális aritmetika volt érvényes, akár a „túlsó oldalon”, ahol az alternatív aritmetika győzedelmeskedett – mentes volt az ellentmondásoktól. Ám azok a sorozatok, amelyek átlépték a határt, abszurditásokat eredményeztek – így következhetett S állításból saját maga ellentéte.

Azaz nagyszámú következtetés-láncot megvizsgálva, melyek némelyike önellentmondásosnak bizonyult, némelyike pedig nem, elméletileg pontosan fel lehetett térképezni a defektus körüli területet – vagyis minden állítást be lehetett sorolni valamelyik rendszerbe.

Alison megmutatta az általa készített első térképet. Egy sűrűn csipkézett fraktálhatárt ábrázolt, nagyon hasonlót két mikroszkopikus jégkristály határához – mintha a két rendszer véletlenszerűen, különböző kezdőpontokból kiindulva terjeszkedni kezdett volna, majd összeütközve lezárta volna egymást. Ekkorra szinte már felkészültem rá, hogy elhiggyem, tényleg a matematika teremtését, az igazság és hamisság közötti különbség meghatározására irányuló őseredeti próbálkozások pillanatfelvételét látom magam előtt.

Alison ezután megmutatott még egy térképet, ugyanazokról az állításokról, és egymás fölé helyezte a kettőt. A defektus, a határ megváltozott – néhol kiterjedt, máshol visszahúzódott.

Az ereimben meghűlt a vér.

– Ez csak szoftverhiba lehet!

– Nem az.

Vettem egy mély lélegzetet, körülnéztem a téren – mintha a turisták, árusok, bevásárlók és hivatalnokok gondtalan tömege valami egyszerű „emberi” igazságot kínálhatott volna, rugalmasabbat, mint a puszta aritmetika. De csak egy dologra tudtam gondolni, az 1984-re: Winston Smithre, amint végül megtörve, megtagadva a józan ész minden szabályát belátja, hogy kétszer kettő az öt.

– Oké, folytasd! – mondtam.

– A világegyetem kezdetén néhány fizikai rendszer bizonyára elszigetelt, a felállított eredményektől elvágott matematikai rendszereket ellenőrzött – ezeknek az eredménye véletlenszerűen jöhetett létre, így keletkezett a defektus. Mostanra azonban ebben a régióban a teljes matematika ellenőrzésre került, minden rés betömődött. Amikor egy fizikai rendszer az innenső oldalon ellenőriz egy tételt, akkor az nem csak milliárdszor ellenőrizve volt már a múltban – hanem a körülötte lévő, logikai szempontból szomszédos állítások is eldőltek, s egyetlen egyszerű lépés révén rámutatnak a helyes eredményre.

– Úgy érted… hogy a szomszédok nyomást gyakorolnak egymásra? Az inkonzisztencia tilos, mindegyiknek idomulnia kell? Ha x-1=y-1 és x+1=y+1, akkor x-nek nincs más választása, mint egyenlőnek lenni y-nal… mivel nincs semmi a „közelben”, ami más alternatívát támasztana alá?

– Pontosan. Az igazság lokálisan meghatározott. És ugyanez a helyzet a másik oldal mélyén. Ott az alternatív matematika az uralkodó, és minden ellenőrzésre felállított, egymást alátámasztó tételek és a „helyes”… bár nem megszokott… eredmények között kerül sor.

– A határon viszont…

– A határon minden ellenőrzött tétel ellentmondó hatásokat kap. Az egyik szomszéd x-1=y-1… de a másik már x+1=y+2. És a határ topológiája annyira bonyolult, hogy egy innenső oldali tételnek akár több túloldali szomszédja is lehet, mint innenső oldali… és viszont.

– Azaz a határon még most sem rögzült az igazság. Mindkét terület kiterjedhet vagy visszahúzódhat… attól függ, milyen sorrendben kerülnek ellenőrzésre a tételek, Ha először egy szilárd innenső oldali tételt ellenőrzünk, ami megtámogatja bizonytalanabb szomszédját, akkor mindkét tétel ezen az oldalon maradhat. – Alison illusztrációként lefuttatott egy rövid animációt. – Ha azonban fordított a sorrend, a gyengébb tétel el fog bukni.

Szédülve bámultam. Homályos – ám elméletileg örök – igazságok dőltek el sakkbábukként.

– És… úgy gondolod, hogy a jelenleg is lezajló fizikai folyamatok… a véletlenszerű molekuláris események, melyek oda sem figyelve újra és újra próbára teszik a határ menti elméleteket… mindkét oldalra hatással vannak?

– Igen.

– Tehát az elmúlt néhány milliárd év során létezett egyféle… véletlenszerű ide-oda hullámzás a kétfajta matematika között? – Feszengve felnevettem, és fejben elvégeztem néhány durva számítást. – Egy véletlenszerű bejárás várakozási értéke N négyzetgyöke. Szerintem nincs miért aggódnunk. A hullámzás a világegyetem teljes élettartama alatt sem fog semmit elmosni a hasznos aritmetikából.

Alison örömtelenül elmosolyodott, és ismét felemelte a notepadet.

– A hullámzás? Az nem. Ám mi sem könnyebb, mint csatornát ásni. Befolyásolni a véletlenszerű áramlást. – Lefuttatta egy olyan ellenőrzés-sorozat animációját, ami arra kényszerítette a túloldali rendszert, hogy egy kis frontvonal mentén visszavonuljon – kihasználva a véletlen által létrehozott „hídfőállást”, majd tovább nyomulva, hogy aláásson egy sor tételt. – De azt hiszem, az Industrial Algebrát jobban érdekelné ennek a fordítottja. Egész hálózatot hoznának létre a nem szokványos matematika szűk csatornáiból, mélyen bevezetve azokat a konvencionális aritmetika birodalmába… amiket aztán bevethetnének olyan tételekkel szemben, melyeknek gyakorlati következményeik is vannak.

Elnémultam. Próbáltam elképzelni az ellentmondásos aritmetikai csápjait, amint mélyen benyúlnak a hétköznapi világba. Az IA kétségtelenül sebészi precizitásra törekedne – abban a reményben, hogy a pénzügyi tranzakciók mélyén rejlő matematika megrontásával nyerhetnek néhány milliárd dollárt Az elágazásokat azonban lehetetlen lenne, előre jelezni – vagy irányítani. Térben sehogy sem lehetne korlátozni a hatást – hiába céloznának meg csak bizonyos matematikai igazságokat, a változást nem tudnák egyetlen helyre lokalizálni. Néhány milliárd dollár, néhány milliárd neuron, néhány milliárd csillag… néhány milliárd ember. A számolás alapszabályainak aláásása után a legszilárdabb és határozottabb dolgokat is olyan bizonytalanná lehetne tenni, mint egy gomolygó ködfelhőt. Ezt a hatalmat még Teréz anyára vagy Carl Fríedrich Gaussra bíztam volna rá.

– És akkor mit csináljunk? Töröljük le a térképet… és bízzunk benne, hogy az IA egyedül soha nem bukkan rá a defektusra?

– Nem. – Alison figyelemre méltóan nyugodtnak tűnt – de hát az ö régóta hirdetett filozófiája nem omlott a porba, épp ellenkezőleg, most nyert beigazolást −, és Zürichből ide repülve volt ideje végiggondolni az egész Realmathematikot. – Csak egy módon biztosíthatjuk, hogy soha ne tudják kihasználni ezt. Nekünk kell elsőként lépnünk. Szereznünk kell akkora számító-kapacitást, amivel az egész defektust feltérképezhetjük. Azután vagy kisimítjuk a határt, hogy ne tudjon elmozdulni… ha levágjuk az állábakat, megszűnik a mozgás. Vagy ami még jobb, ha meg tudjuk szerezni az erőforrásokat… minden irányból benyomjuk a határokat, és semmivé zsugorítjuk a másik oldalt.

Tétováztam.

– Mindeddig csak egy parányi töredéket térképeztünk fel a defektusból. Nem tudjuk, mekkora lehet a túloldal. Szerintem kicsi nem… különben rég elnyelték volna a véletlenszerű fluktuációk. Másfelől végtelen is lehet, amennyire tudjuk.

Alison különös pillantást vetett rám.

– Ugye még mindig nem érted, Bruno? Még mindig úgy gondolkodsz, mint egy platonista. A világegyetem még csak tizenötmilliárd éve létezik. Nem volt még ideje végtelent létrehozni. A másik oldal nem lehet végtelen… mivel valahol a defektuson túl olyan tételek vannak, amik semmilyen rendszerhez nem tartoznak. Olyan tételek, amiket még sohasem érintett, sohasem tett próbára semmi, amikről még nem dőlt el, hogy igazak, vagy hamisak.

– És ha a túloldal bekerítéséhez túl kell nyúlnunk a világegyetem létező matematikáján… akkor azt fogjuk tenni. Semmi sem indokolja, miért ne lehetne lehetséges… már ameddig el nem jutunk oda.

 

Amikor Alison hajnali egykor felváltott, biztosra vettem, hogy nem fogok aludni. Amikor három óra múlva felrázott, úgy is éreztem magam, mint aki nem aludt.

A notepadem segítségével elküldtem az élesítő kódot a vénáinkba rejtett adattárolóknak, majd egymás mellé álltunk, hogy az én bal vállam az Alison jobb vállához érjen. A két chip felismerte egymás mágneses és elektromos aláírását, a biztonság kedvéért lekérdezte egymást – majd alacsony energiájú mikrohullámokat kezdett sugározni. Alison notepadje vette az adást, és összefűzte a két egymást kiegészítő adatfolyamot. Az eredményt még mindig komoly titkosítás védte – ám az eddigi óvintézkedések után körülbelül annyira tűnt biztonságosnak áthelyezni a térképet egy kézi számítógépre, mint rátetoválni a homlokunkra.

A szálloda előtt egy taxi várt ránk. A Népi Optikai Tervezőintézet Minhangban volt, egy burjánzó ipari parkban, mintegy harminc kilométerre délre a város központjától. Szótlanul utaztunk a napfelkelte előtti szürkeségben, elhúzva az új évezred földesurai által építtetett ronda, hatalmas háztömbök mellett, s közben lázban égtünk a vérünkben feloldódó nekrocsapdáktól és tartalmuktól.

Amikor a taxi befordult egy biotechnológiai és űrkutatási céggel szegélyezett sugárúttá, Alison megszólalt:

– Ha kérdeznék, Jüen PhD hallgatói vagyunk, és egy algebrikus topológiai következtetésünket akarjuk ellenőrizni.

– Jó hogy mondod. Gondolom, nem találtál ki valami konkrét következtetést, igaz? Mi van, ha a részletekről kérdeznek?

– Algebrikus topológiából? Hajnali ötkor?

Az intézet épülete jellegtelen volt – három emelet magas, elterpeszkedő fekete kerámia −, azonban öt méter magas elektromos drótkerítés vette körül, a bejáratot pedig két fegyveres katona őrizte. Kifizettük a taxit, és gyalog folytattuk utunkat. Jüentől kaptunk látogatói belépőket – rajtuk a fényképünkkel és az ujjlenyomatainkkal. A saját nevünket használtuk; semmi értelme sem lett volna felesleges csalásba bonyolódni. Ha elkapnak minket, az álnevek csak rontanának a helyzetünkön.

A katonák ellenőrizték a belépőinket, majd átvezettek minket egy MRI-szkenneren. Igyekeztem úrrá lenni a lélegzetemen, miközben az eredményre vártunk; a szkennernek elméletileg érzékelnie kellett szimbiótáink idegen fehérjéjét, a nekrocsapdák szétszórt bomlástermékeit és egy tucatnyi egyéb gyanús nyomelemet. Ám végeredményben minden azon múlott, hogy mit keresnek; több milliárd molekula mágneses rezonancia spektrumát katalogizálták már – de egyetlen gép sem kereshette mindegyiket egyszerre.

Az egyik katona félrevont, és felszólított, hogy vegyem le a dzsekimet. Leküzdöttem a rám törő pánikot – aztán igyekeztem nem túlkompenzálni: ha semmi rejtegetnivalóm se lett volna, akkor is ideges lettem volna. A katona megbökte a kötést a felkaromon; körben a bőröm még mindig vörös és gyulladt volt.

– Ez mi?

– Volt ott egy szemölcs. Ma reggel vágta ki az orvosom.

Gyanakodva méregetett, majd feltépte a ragasztószalagot – szabad kézzel. Nem tudtam rávenni magam, hogy odanézzek; a krémnek teljesen le kellett zárnia a sebet – a legrosszabb esetben is csak száraz vér lehetett rajta −, de éreztem valami gyenge, folyadékszerű nedvességet a vágás vonala mentén.

A katona, látva, hogy csikorgatom a fogam, felnevetett és utálkozó arccal tovább intett. Fogalmam sem volt, mit gondolt, mit rejtegetek – de friss vörös cseppecskéket láttam a seb körül, amikor visszahelyeztem a tapaszt.

Jüen Ting-fu az előcsarnokban várt minket. Karcsú, fitt külsejű férfi volt, a hatvanas évei második felében járhatott, de hanyagul farmert viselt. Ráhagytam a beszédet Alisonra: a bocsánatkérést a késésért (bár nem késtünk), és az ömlengő köszönetet azért, mert lehetővé tette számunkra, hogy méltatlan kutatásainkat itt folytathassuk. A háttérbe húzódtam, és igyekeztem kellőképpen alázatosnak tűnni. Négy katona bámult minket közönyösen; láthatólag cseppet sem tartották túlzásnak ezt a talpnyalást. És kétségtelen, hogy jómagam is csöpögtem volna az áhítattól, ha valóban hallgatóként kapok időt itt a középszerű szakdolgozatom elkészítéséhez.

Követtük Jüent, amint lendületesen áthaladt egy újabb ellenőrzőponton és szkenneren (ez alkalommal nem állítottak meg minket), majd végig egy hosszú, puha szürke pévécével borított folyosón. Elhaladtunk két fehér köpenyes technikus mellett, de szinte ránk sem pillantottak. Korábban azt hittem, hogy két külföldi legalább akkora feltűnést kelt majd itt, mint amekkorát egy katonai bázison keltett volna – de ez abszurd gondolat volt. A Fényözön gépidejének felét külföldi cégeknek adták el – és mivel a gép semmilyen kommunikációs hálózattal nem állt kapcsolatban, a felhasználóknak személyesen kellett idejönniük. Az, hogy Jüen milyen gyakorisággal szerzett szabad gépidőt a hallgatóinak – legyenek akármilyen nemzetiségűek −, más lapra tartozott, de ha ő úgy vélte, hogy ez a legjobb fedőtörténet a számunkra, akkor én nem vitatkozhattam vele. Csak abban reménykedtem, hogy elhelyezett egy sor meggyőző hazugságot az egyetemi rendszerben és azon túl, ha esetleg az intézet vezetése alaposabban utánunk akart volna nézni.

Megálltunk vezérlőteremben, és Jüen szóba elegyedett a technikusokkal. Az egyik falat síkképernyők borították, rajtuk státusz-diagramokkal és kapcsolási vázlatokkal. Úgy nézett ki az egész, mint egy kis részecskegyorsító vezérlője – ami nem is állt messze az igazságtól.

A Fényözön szó szerint egy fényből készített számítógép volt. Akkor jött létre, amikor egy öt méterszer öt méteres, kocka alakú vákuumkamrát megtöltöttek egy bonyolult állóhullámmal, amit három óriási sor nagyenergiájú lézer hozott létre. A kamrába betápláltak egy koherens elektronsugarat – és ahogy egy szilárd anyagból aprólékos gonddal elkészített rácsozat képes elhajlítani egy fénysugarat, úgy egy kellően rendezett (és kellően erős) fényalakzat is képes elhajlítani egy anyagsugarat.

Az elektronok a fénykocka egyik rétegéből a másikba vándoroltak, minden egyes fázisban újra összeállva és interferenciába kerülve egymással, minden fázisváltásukkal és energiaváltozásukkal végrehajtva egy-egy számítást – és az egész az egész rendszert nanoszekundumonként át lehetett alakítani bonyolult, új, az épp elvégzendő számításra optimalizált ,,hardverré”. A lézersugarakat vezérlő kisegítő szuperszámítógépek meg tudták tervezni, majd azonnal meg tudták építeni fényből a tökéletes gépet bármelyik program adott fázisának a végrehajtására.

A technológia pokolian bonyolult, hihetetlenül drága és szeszélyes volt. Annak az esélye, hogy valaha is Tetrisszel játszó könyvelők asztalára kerüljön, nulla volt, így hát nyugaton nem is foglalkozott vele senki.

Ám ez az esetlen, ormótlan, nehézkes gép gyorsabb volt, mint az Interneten lógó szilícium-chipek összessége.

Folytattuk utunkat a programozó szobába. Első pillantásra akár egy kisebb általános iskola számítógépterme is lehetett volna; mindössze fél tucat teljesen közönséges munkaállomás állt a fehér szabványasztalokon. Csakhogy ez a hat gép egészen véletlenül az a hat gép volt, ami a világon egyedülálló módon rá volt kötve a Fényözönre.

Magunkra maradtunk Jüennel – és Alison a protokollt félretéve egy futó pillantással az engedélyét kérte, majd sietve rákötötte a notepadjét az egyik munkaállomásra, hogy feltöltse rá a kódolt térképet. Miközben begépelte az egyik fájl dekódolását elindító utasításokat, átvillant az agyamon, majd jelentéktelenné halványult mindaz, ami akkor történne, ha megmérgeztem volna azt a katonát a kapunál. Fél óránk volt arra, hogy eltüntessük a defektust – de még fogalmunk sem volt róla, hogy mekkora a kiterjedése.

Jüen odafordult hozzám; arca feszültsége elárulta saját aggodalmait, de csak filozofikusan töprengett:

– Ha az aritmetikánk csődöt mond ezeknél a nagy számoknál… akkor ez azt jelenti, hogy a matematika, a matematika ideálja valóban hibás és ingatag… vagy csak azt, hogy az anyag viselkedése mindig elmarad az ideálétól?

– Ha a fizika tárgyak minden osztálya pontosan ugyanúgy „marad el”… akár sziklákról, elektronokról vagy egy abakusz golyóiról van szó… akkor mi az, aminek közös viselkedésük engedelmeskedik… vagy amit meghatároz… ha nem a matematika?

Zavartan elmosolyodott.

– Alison mintha azt mondta volna, hogy maga platonista.

– Kitért. Vagy… legyőzött. Nem értem, mit jelenthet arról beszélni, hogy a standard számelmélet továbbra is igaz ezekre az állításokra… valamilyen homályos platóni értelembe… ha valódi tárgyak nem tükrözhetik ezt az igazságot.

– Elképzelni még akkor is el tudjuk. Az absztrakción még akkor is eltöprenghetünk. Gondoljon csak a végtelen aritmetikájára: Cantor végtelenjeinek tulajdonságait nem lehet fizikailag ellenőrizni, igaz? Csak a távolból gondolkodhatunk róluk, ez minden.

Nem válaszoltam. Hanoi-i megvilágosodásom óta elvesztettem abbéli hitemet, hogy képes lehetek bármiről olyasmiről „a távolból gondolkodni”, amit nem tudok én magam arab számokkal leírni egy papírra. Talán Alison elmélete a „helyi igazságokról” a legtöbb, amit remélhetünk; ami ennél magasabbra tör, az kezd arra a vicckönyvbe illő fizikai példára emlékeztetni, melyben az ember megforgat egy tízmilliárd kilométer hosszú merev sugarat a feje körül, és megjósolja, hogy a távolabbi vége a fénysebességnél gyorsabban fog haladni.

A munkaállomás képernyőjén kibontotta szirmait egy kép: a defektus ismert térképének indult – de a Fényözön már ekkor észvesztő sebességgel tágította. A határok mentén több milliárdnyi következtetési hurok szövődött: némelyek alátámasztották a premisszáikat, s így olyan területeket jelöltek ki, melyeken egyetlen konzisztens matematika uralkodott… mások önellentmondásokba ütköztek, elárulva ezzel, hogy átlépték a határt. Megpróbáltam elképzelni, milyen lenne fejben követni a deduktív logika egyik ilyen Möbius-szalagját; nem ütköztem volna bonyolult fogalmakba, az állítások puszta mérete tette volna lehetetlenné a dolgot. De vajon az őrületbe hajszoltak-e volna az ellentmondások… vagy minden lépést tökéletesen megalapozottnak találok, a következtetést pedig egyszerűen elkerülhetetlennek? S a végén higgadtan, boldogan belátom: Kettő meg kettő az öt?

Miközben a térkép növekedett – folyamatosan átméretezve, hogy ráférjen a képernyőre, s így azt a nyugtalanító benyomást keltve, hogy a lehető leggyorsabban hátrálunk az idegen matematika elől, nehogy elnyeljen minket −, Alison előre görnyedve várta, hogy feltáruljon a nagy kép. A térkép bonyolult, háromdimenziós csipkeként ábrázolta a kijelentések hálózatát (durva reprezentációs hagyomány, de van olyan jó, mint bármelyik másik). Mindeddig a két régió közötti határ nem adja jelét semmiféle görbülésnek – csak különböző méretű betüremkedések jelentek meg mindkét oldalon. Amennyire tudtuk, lehetséges volt, hogy a túloldali matematika teljesen körülzárta az innenső oldalit – lehetséges volt, hogy az általunk egykor végtelennek tartott aritmetika valójában csak egy parányi igazság az egymásnak ellentmondó igazságok óceánjában.

Rápillantottam Jüenre; leplezetlen fájdalommal nézte a képernyőt.

– Átnéztem a szoftverüket – szólalt meg −, és azt gondoltam: igen, jónak tűnik… de a valódi magyarázatot majd a számítógépek adják meg. A Fényözön hamarosan kijózanítja magukat is

– Nézzék, elfordul! – vágott közbe Alison diadalmasan.

Igaza volt. Ahogy a térkép léptéke tovább nőtt, a határ véletlenszerű fraktál-kanyargásai végre átalakultak egy általános ívvé – melynek a belső oldalán a túloldal helyezkedett el. Olyan volt, mintha a nézőpontunk egy óriási, tüskés tengeri süntől távolodott volna. Néhány perc múlva egy elnagyolt félgömb látszott a térképen, amit aprólékos kristálykinövések díszítettek minden léptéken. Az az érzés, hogy valamiféle paleomatematikai maradványt látunk, erősebb lett, mint valaha: a tételek bizarr fürtje tényleg úgy nézett ki, mintha valamiféle központi premisszából robbant volna ki az ellenőrizetlen igazságok vákuumába, talán a másodperc egymilliárd részével a Nagy Bumm után – hogy aztán a mi matematikánkkal való találkozás megállítsa a növekedését.

A félgömbből lassan háromnegyed gömb lett… majd egy tüskés, egész gömb. A túloldal véges volt. Az volt a sziget, nem a miénk.

Alison feszengve felnevetett.

– Igaz volt ez azelőtt is, hogy elkezdtük… vagy csak most tettük igazzá? – Évmilliárdok óta körbezárja az innenső oldal a túloldalt – vagy a Fényözön hódított meg új területeket, tevékenyen kiterjesztve az innenső oldalt arra a matematikai területre, amit mindeddig semmilyen fizikai rendszer nem ellenőrzött?

Sohasem fogjuk megtudni. Úgy terveztük a feltérképezést elvégző szoftvert, hogy egy front mentén előrenyomulva minden „semleges” állítást azonnal az innenső oldalhoz rendeljen. Ha vakon kinyúltunk volna a semmibe, ellenőrizhettünk volna egy elszigetelt állítást – és óhatatlanul létrehoztuk volna a matematika egy teljesen új alternatíváját, amelyik elboldogult volna vele.

– Oké – folytatta Alison −, most pedig döntenünk kell. Megpróbáljuk lezárni a határt… vagy nekimegyünk az egész struktúrának? – Tudtam, hogy a szoftver buzgón próbálja felmérni a feladatok egymáshoz viszonyított nehézségét.

– Zárják le a határt, ne csináljanak mást! – válaszolta azonnal Jüen. – Ezt nem szabad elpusztítani. Vagy elpusztítanának egy Australopithecus-kövületet? – fordult felém esdekelve. – Kitörölnék az égről a kozmikus háttérsugárzást? Lehet, hogy ez megrázza mindennek az alapját, amiben csak hittem… de ez rejti a történelmünk igazságát. Nincs jogunk vandál módon megsemmisíteni.

Alison idegesen rám nézett. Mi ez – többségi szavazás? Itt egyedül Jüen bírt bármiféle hatalommal; bármikor kihúzhatta a dugót. A viselkedéséből mégis egyértelműen látszott, hogy valamiféle konszenzust szeretne – azt, hogy erkölcsileg mellé álljunk, akármilyen döntésre jutunk is.

– Ha kisimítjuk a határt, akkor az IA szó szerint képtelen lesz kihasználni a defektust, nem? – jegyeztem meg óvatosan.

– Ezt nem tudhatjuk – rázta meg a fejét Alison. – Lehet, hogy a spontán defektusoknak van valamilyen kvantumszerű alkotórésze, még azoknak az állításoknak az esetében is, amelyek látszólag tökéletes egyensúlyban vannak.

– Akkor viszont bárhol lehetnek spontán defektusok… még a határtól messze is! – ellenkezett Jüen. – A teljes struktúra törlése semmit sem garantál.

– Azt garantálja, hogy az IA nem fogja megtalálni! Parányi defektusok talán rendszeresen előfordulnak… de amint ellenőrzésre kerülnek, azonnal eltűnnek. Explicit ellentmondások veszik őket körül, nincs esélyük megvetni a lábukat. Nem lehet összehasonlítani néhány múlékony hibát ezzel az antimatematikai fegyvertárral!

A defektus óriási bogáncsként csillogott a képernyőn. Alison és Jüen várakozva néztek rám. Miközben szólásra nyitottam a számat, felsípolt a munkaállomás. A szoftver részletesen megvizsgálta az alternatívákat: a teljes túloldal megsemmisítése huszonhárom percig és tizenhét másodpercig tartana – így egy perc még meg is maradna a rendelkezésünkre álló időből. A határ lezárása több mint egy órát venne igénybe.

– Ez lehetetlen! – jegyeztem meg.

– Dehogyis! – mordult fel Alison. A másik rendszer folyamatosan véletlenszerű interferenciát okoz a határon… ha le akarjuk zárni, akkor ezzel a háttérzajjal is el kell bánnunk. Teljesen más a helyzet, ha előretörünk és befelé toljuk a határt: még ki is használhatjuk a zajt az előretörés gyorsítására. Nem arról van szó, hogy pusztán egy felülettel, vagy egy teljes kiterjedéssel kell-e foglalkoznunk. Inkább olyan ez, mintha… tökéletes kör alakúra próbálnánk faragni egy szigetet, miközben az óceán hullámai folyamatosan a partnak csapódnak, vagy lebulldózerezzük az egészet az óceánba.

Harminc másodpercünk volt, hogy döntsünk – vagy nem csinálunk semmit aznap. Lehet, hogy Jüen meg tudta volna óvni a térképet az IA-tól az alatt az egy-két hónap alatt, míg ismét időt kapunk a Fényözönön – de nem voltam felkészülve rá, hogy együtt éljek ezzel a bizonytalansággal.

– Én azt mondom, szabaduljunk meg az egésztől! Minden más lehetőség túl veszélyes. A matematikusok így tanulmányozhatják majd a térképet… és ha senki sem hiszi el, hogy a defektus valóban létezett… hát Istenem! Az IA túl közel van. Nem kockáztathatunk.

Alison a billentyűzet fölé emelte a kezét. Odafordultam Jüenhez; szenvedő arccal bámulta a padlót. Hagyta, hogy előadjuk az érveinket – de végső soron az övé volt a döntés.

Felnézett, és szomorúan, de határozottan megszólalt:

– Oké. Csinálják!

Alison lenyomta a billentyűt – körülbelül három másodperccel azelőtt, hogy késő lett volna. A megkönnyebbüléstől szédülve rogytam le a székemre.

 

Néztük, hogyan zsugorodik a túloldal. A folyamat korántsem tűnt olyan durvának, mint elbulldózerezni egy szigetet – inkább ahhoz hasonlított, mint amikor egy csodálatosan szép kristályt savban oldanak fel. Ám most, ahogy a veszély a szemünk láttára zsugorodott, enyhe sajnálat tört rám. A mi matematikánk tizenötmilliárd évig létezett párhuzamosan ezzel a különös anomáliával, és elszégyelltem magam, ha arra gondoltam, hogy néhány hónappal a felfedezése után sikerült magunkat úgy sarokba szorítani, hogy nem maradt más választásunk, mint azt, hogy elpusztítsuk.

Jüen megbabonázva figyelte a folyamatot.

– És akkor most megszegjük a fizikai törvényeket… vagy betartatjuk őket?

– Egyik sem – felelte Alison. – Pusztán megváltoztatjuk azt, ami a törvényekből következik.

– Pusztán! – nevetett fel halkan Jüen. – Újraírjuk néhány ezoterikus összetett rendszer magas szintű szabályait! Remélem, az emberi agy nem tartozik közéjük.

Libabőrös lettem.

– Nem gondolja, hogy ez… valószínűtlen?

– Csak vicceltem. – Elhallgatott, majd komolyan hozzátette: – Az emberi agy esetében valószínűtlen… de valakik, valahol ettől függhetnek. Lehetséges, hogy most pusztítjuk el létük alapját: a számukra olyan alapvető bizonyosságokat, mint amilyen számunkra a szorzótábla.

– Ez csak értelmetlen matematika… egy értelmetlen véletlen maradványa! – Alison alig tudta leplezni a megvetését. – Semmilyen hasznát nem venné semmilyen élet, ami az egyszerűtől a bonyolult felé fejlődött. A mi matematikánk működik a… kövek, a magok, az állatok, a törzs tagjai számára. Ez csak a világegyetemben található részecskék számát érintheti…

– Vagy kisebb, ezeket a számokat reprezentáló rendszereket – emlékeztettem.

– És azt hiszed, hogy valahol égető szüksége van az életnek a fennmaradásához arra, hogy szabálytalan, csillagászati léptékű aritmetikával foglalkozzon? Ezt nagyon kétlem.

Elhallgattunk. Később majd dűlőre juthat bennünk a bűntudat és a megkönnyebbülés, de senki sem vetette fel, hogy állítsuk le a programot. Végső soron talán semmi sem tudná ellensúlyozni azt a felfordulást, amit a defektus okozott volna, ha fegyverként használják – és már alig vártam, hogy egy hosszú levélben tájékoztassam az Industrial Algebrát arról, hogy mit is műveltünk ambícióik tárgyával.

– Ez meg mi? – mutatott Alison a képernyő egyik sarkára. A kijelentések zsugorodó fürtjéből egy vékony, sötét tüske állt ki. Egy pillanatig azt hittem, hogy egyszerűen elkerülte az innenső oldal támadását – de nem. Lassan, kitartóan növekedett.

– Lehet, hogy hibás a térképező algoritmus. – Odanyúltam a billentyűzethez, és ráközelítettem a struktúrára. Közelről nézve több ezer kijelentés széles volt. A határán látható volt Alison programjának tevékenysége, amint olyan sorrendben ellenőrizte a kijelentéseket, hogy azzal egyre mélyebbre kényszerítse az innenső oldal csápjait. Az ellentmondásos matematika által létrehozott vékony betüremkedésnek a másodperc tört része alatt meg kellett volna szűnnie. Azonban valami aktívan ellenállt a támadásnak – minden sérülést helyrehozott, mielőtt még tovább terjedhetett volna. ,

– Ha az IA-nak van itt egy poloskája… – Odafordultam Jüenhez. – Közvetlenül nem férhetnek hozzá a Fényözönhöz, tehát nem akadályozhatják meg a túloldal zsugorodását… de egy ilyen kis struktúra… mit gondol? Képesek lehetnek stabilizálni?

– Talán – bólintott Jüen. – Négy-ötszáz csúcssebességű munkaállomás képes lehet rá.

Alison őrülten gépelt valamit a notepadjén.

– Írok egy kiegészítést, ami azonosít minden szisztematikus beavatkozást… és az összes erőforrásunkat ellene fordítja. – Kisöpörte a szeméből a haját. – Bruno, állj mögém, kérlek! Ellenőrizz menet közben!

– Oké. – Átfutottam, amit eddig írt. – Jól haladsz. Őrizd meg a nyugalmad. – Remegett a keze.

A tüske kitartóan tovább nőtt. Mire elkészült a kiegészítés, a térkép mérete folyamatosan változott, hogy a tüske ráférjen a képernyőre.

Alison elindította a kiegészítést. A tüske körül elektromos kék burok jelent meg, számítókapacitásunk koncentrációját jelezve – és a tüske hirtelen megdermedt.

Visszatartott lélegzettel vártam, hogy észreveszi-e az AI, mit csináltunk – és bekapcsolja-e egyéb erőforrásait. Ha így is tennének, akkor sem jelenne meg újabb tüske – addig soha nem jutnának el −, de a kék burok áthelyeződne oda, ahová átcsoportosították erőfeszítéseiket.

A kék izzás azonban nem tűnt el a létező tüskéről. És a tüske sem tűnt el a Fényözön egyesített támadásának súlya alatt.

Hanem lassan ismét növekedni kezdett.

Jüen úgy nézett ki, mint akit a rosszullét környékez.

– Ez nem az Industrial Algebra! Nincs még egy számítógép ezen a bolygón…

– Ezzel meg mit akar mondani? – nevetett fel megvetően Alison. – Földönkívüliek védik a másik oldalt? Hol? Amit csináltunk, annak a hatása még a… Jupiterig sem érthetett el. – A hangja már a hisztéria határát súrolta.

– Megmérték, milyen sebességgel terjednek a változások? Biztosan tudják, hogy nem lehettek gyorsabbak a fénysebességnél… ha a túloldali matematika aláássa a relativitás logikáját?

– Akárkik is azok, nem az összes határukat védik – szóltam közbe. – Mindenüket abba a tüskébe sűrítették.

– Valamit megcéloztak. Egy konkrét célpontot – Jüen átnyúlt Alison válla fölött a billentyűzetért. – Ezt most leállítjuk. Azonnal.

Alison szembefordult vele, elállva az útját.

– Megőrült? Már majdnem megállítottuk őket! Újraírom a programot, fokozom a hatékonyságát…

– Nem! Felhagyunk a fenyegetésükkel, aztán meglátjuk, hogyan reagálnak. Nem tudjuk, milyen kárt okozunk…

Ismét a billentyűzetért nyúlt.

Alison könyökkel torkon ütötte. Jüen levegő után kapkodva hátratántorodott, majd lerogyott a padlóra, magára rántva egy széket is.

– Gyorsan, hallgattasd el! – szisszent rám Alison. Tétováztam; nem tudtam, mi tévő legyek. Jüen ötlete teljesen logikusnak tűnt a számomra. De ha elkezd kiabálni…

Lekuporodtam mellé, félrelöktem a széket, majd rászorítottam a tenyerem a szájára, és az állkapcsát nyomva hátrakényszerítettem a fejét. Meg kell majd kötöznünk – hogy aztán pofátlanul nélküle próbáljunk meg kimasírozni az épületből. De perceken belül meg fogják találni. Akkor is lebukunk, ha sikerül kijutnunk a kapun.

Jüen visszanyerte a lélegzetét és vergődni kezdett; esetlenül leszorítottam a karjait a térdemmel. Hallottam, hogy Alison szaggatottan gépel; megpróbáltam odanézni a munkaállomás képernyőjére, de nem tudtam eléggé elfordulni anélkül, hogy le ne vettem volna a súlyom Jüenről.

– Talán igaza van – szólaltam meg. – Talán vissza kellene vonulnunk, és megnézni, mi történik. – Ha a változások fénysebességnél gyorsabban terjednek… hány távoli civilizáció érezhette meg a hatását annak, amit tettünk? Az első kapcsolatfelvétel a földönkívüli élettel – annak a matematikának az eltörlése, amit ők… minek is tartanak? Értékes erőforrásnak? Szent ereklyének? Egész világnézetük lényegi alkotóelemének?

A billentyűk kopogása hirtelen elhallgatott.

– Bruno? Érzed…?

– Mit? Csend.

– Mit?

Úgy tűnt, Jüen felhagy az ellenállással. Megkockáztattam, hogy hátranézek.

Alison előregörnyedve, arcát a két tenyerébe temetve ült. A képernyőn megtorpant a tüske feltartóztathatatlan növekedése – de most egy bonyolult faszerkezet virágzott ki a csúcsán. Lenéztem Jüenre; zavartnak tűnt, mint aki tudomást sem vett az ottlétemről. Óvatosan levettem a kezem a szájáról. Békésen fekve maradt, halványan mosolygott, s valami olyasmit fürkészett a tekintetével, amit én nem láttam.

Felálltam. Finoman megráztam Alisont; de csak még mélyebbre temette az arcát a tenyerében. A tüske különös virágja tovább nőtt – de nem terjeszkedett újabb területekre; vékony hajtásokat eresztett visszafelé, magába, újra és újra egyre finomabb struktúrákkal átszőve ugyanazt a régiót.

Hálót sző? Keres valamit?

A dolog olyan világossággal hasított belém, mint gyermekkorom óta semmi. Olyan volt, mintha újra átéltem volna azt a pillanatot, amikor a számok fogalma végre a helyére került – ám felnőttként fogtam fel mindent, amit feltárt, mindent, ami következett belőle. Villámcsapásszerű felismerés volt – ám a misztikus zűrzavar legcsekélyebb nyoma nélkül: az eufória ópiumköde és a pszeudo-szexuális gerjedelem nélkül. Láttam és pontosan megértettem, hogyan működik a világ…

…attól eltekintve, hogy az egész rossz volt, hamis és lehetetlen.

Futóhomok.

Szédülés tört rám, körbenéztem a szobában – és őrülten számoltam: Hat munkaállomás. Két ember. Hat szék. Csoportokba rendeztem a munkaállomásokat: három kettes csoport, két hármas. Egy és öt, kettő és négy; négy és kettő, öt és egy.

Tucatnyiszor keresztbe ellenőriztem, hogy biztos lehessek… hogy ne veszítsem el az eszem… de minden kijött.

Nem lopták el a régi aritmetikát: egyszerűen belelőtték az újat a fejembe, a régi tetejébe.

Akárki is szállt szembe a Fényözön támadásával, lenyúlt a tüskével és újraírta neurális matematikánkat – azt az aritmetikát, amit az aritmetikára való érvelésünk mélyén rejlett −, és megmutatta, hogy mit próbáltunk elpusztítani.

Alison továbbra sem szólalt meg, de lassan és egyenletesen lélegzett. Úgy tűnt, Jüen jól érzi magát, elmerült boldog révületében. Lazítottam egy kicsit, és megpróbáltam értelmet adni az agyamon átáramló túloldali aritmetikának.

A saját fogalmi kereteiken belül az axiómák triviálisak, maguktól értetődők voltak. Láttam, hogy megfelelnek bizonyos bonyolult, a csillagászati nagyságrendű egész számokról tett kijelentéseknek, de pontos lefordításukra nem is gondolhattam – az általuk reprezentált óriási egész számok fogalmaival leírt entitásokat elképzelni pedig egy kicsit olyan lett volna, mint a pít vagy a kettő négyzetgyökét elképzelni tizedesrészük első tízezer számjegyeivel: pontosan a lényegük sikkadt volna el. Ezek az idegen „számok” – az alternatív aritmetika alapvető objektumai – megtalálták a módját, hogy beágyazódjanak az egész számokba, és hogy egyszerű, elegáns viszonyt alakítsanak ki egymással, s ha a belőlük következő zűrzavaros következmények ellent is mondtak azoknak a szabályoknak, amelyeknek az egész számokra igazaknak kellett volna lenniük… nos, a homályos igazságoknak csak egy kicsi, távoli foltja borult fel.

Valaki megfogta a vállam. Összerándultam – de Jüen barátságosan mosolygott, láthatólag elfeledkezett minden vitáról és erőszakról.

– A fénysebesség nem csorbult – mondta. – Érintetlen maradt az a logika, ami ezt előírja. – Jobb híján el kellett hinnem, amit mond; nekem órákig tartott volna ellenőriznem az eredményt. Lehet, hogy az idegenek jobb munkát végeztek rajta – vagy egyszerűen jobb matematikus volt mindkét rendszerben.

– Akkor… hol vannak? – Fénysebességgel számolva a túloldal elleni támadásunkat legfeljebb a Mars távolságában érezhették meg – és a tüske behatolása ellen alkalmazott stratégia még néhány másodperces késlekedéssel sem működött volna.

– A légkörben?

– Úgy érti… a Földön?

– Hol máshol? Esetleg az óceánokban.

Súlyosan lehuppantam egy székre. Lehet, hogy ez sem furcsább, mint bármelyik másik elképzelhető alternatíva, de akkor is nehezemre esett elfogadni mindazt, ami ebből következett.

– Számunkra nem is tűnne „struktúrának” a struktúrájuk – folytatta Jüen. – A legegyszerűbb egység talán néhány ezer atomból áll… melyek egy csillagászati mennyiséget reprezentálnak… s melyek nem is feltétlenül állnak kapcsolatban egymással a szó hagyományos értelmében, ám megszegik a fizikai törvények normális következményeit, és más, az alternatív matematikából következő magas szintű szabályoknak engedelmeskednek. Az emberek sokszor töprengtek azon, hogy a távoli gázóriások hosszabb életű örvényeiben értelem rejlik… ám ezek a lények nem hurrikánok és nem tornádók. A legártatlanabb fuvallatokkal sodródnak… láthatatlanul, mint a neutrínók.

– Instabilak…

– Csak a mi matematikánk szerint. Ami rájuk nem vonatkozik.

– De még ha mindez igaz is – vágott közbe Alison váratlanul, dühösen −, mire megyünk vele? Akár egy teljes láthatatlan ökoszisztémát tart fenn a defektus, akár nem… az IA így is meg fogja találni, és fel fogja használni.

Egy pillanatra teljesen lebénultam. Épp most jöttünk rá, hogy egy láthatatlan civilizációval osztozunk a bolygón… és nem tud másra gondolni, csak az IA mocskos machinációira?

Ugyanakkor teljesen igaza volt. Az IA elmondhatatlan károkat okozhat, mielőtt erről az egész vad fantáziálásról kiderítenénk, hogy igaz, vagy hamis.

– Hagyd futni a térképező szoftvert – mondtam −, de a zsugorítót állítsd le.

– Szükségtelen – pillantott a képernyőre. – Legyűrték… vagy megdöntötték a matematikáját. – A túloldal visszanyerte eredeti méretét.

– Akkor nincs mit veszítenünk. Állítsd le!

Leállította. A támadás megszűntével a tüske elkezdett visszahúzódni. Sajgó veszteséget éreztem, ahogy a túloldali matematika megértése hirtelen elpárolgott; megpróbáltam belekapaszkodni, de mintha a levegőt markolásztam volna.

– Most próbáljuk meg azt, amit az Industrial Algebra próbálna – javasoltam, amikor a tüske teljesen visszahúzódott. – Próbáljuk meg beljebb hozni a defektust.

Alison beprogramozta az egyik funkcióbillentyűt arra, hogy állítsa vissza az eredeti változatot – ha esetleg visszaütne a kísérlet, egyetlen gombnyomással ismét az innenső oldal védelmébe lehet állítani a Fényözönt.

Idegesen összenéztünk Jüennel.

– Lehet, hogy ez mégsem olyan jó ötlet – jegyeztem meg.

– Tudnunk kell, hogyan reagálnak rá – ellenkezett Alison. – Jobb, ha most nézzük meg mi, mint ha az IA-ra hagyjuk.

Elindította a programot.

A tengeri sün lassan dagadni kezdett. Elöntött a verejték. A túloldaliak mindeddig nem ártottak nekünk – de olyan volt az egész, mintha teljes erőből rángattunk volna egy ajtót, amit valójában nem akartunk nyitva látni.

Egy technikus dugta be a fejét az ajtón.

– Két perc múlva karbantartásra leállunk! – közölte vidáman.

– Elnézést, de… – kezdte Jüen.

Az egész túloldal elektromos kék izzásba borult. Alison első kiegészítése szisztematikus beavatkozást észlelt.

Kinagyítottuk. A Fényözön sebezhető állításokat válogatott ki az innenső oldalról – ám valami helyrehozta a károkat.

Fojtott hangot adtam ki magamból, ami akár örömujjongás is lehetett. Alison derűsen mosolygott.

– Ez az! – mondta. – Az IA-nak semmi esélye.

– Talán okuk van fenntartani a status quo-t – töprengett Jüen. – Lehet, hogy magától a határtól is ugyanúgy függenek, mint a túloldaltól.

Alison leállította a visszafelé működő zsugorítót. A kék izzás eltűnt; mindkét oldal békén hagyta a defektust. Ezernyi kérdésre szerettünk volna választ kapni – de a technikusok lekapcsolták a főkapcsolót, és maga a Fényözön megszűnt létezni.

A Nap épp felkelt a látóhatáron, miközben visszamentünk a városba. Amikor megálltunk a hotel előtt, Alison remegve zokogni kezdett. Én csak ültem mellette, és a kezét simogattam. Tudtam, hogy mindvégig sokkal jobban ránehezedett mindannak a súlya, ami bekövetkezhetett volna, mint rám.

Kifizettem a sofőrt, és aztán egy ideig csak álltunk az utcán, némán figyelve a kerékpárosokat, próbálva elképzelni, hogyan fog megváltozni a világ, ha megpróbálja elfogadni az egzotikus és a hétköznapi, a pragmatikus és a platonikus, a látható és a láthatatlan között feszülő új ellentmondást.