Ma éjszaka ismét azzal a szörnyű háborúval álmodtam. Verejtékben fetrengtem hosszú órákon át, és ijedten, csapzottan ébredtem. Az öldöklés képe, és az álmomban kiömlő vér egészen felzaklatott, ébredés után a tűz úgy emésztette a lelkemet, mint nemrég annak a hatalmas városnak a falát, amelynek képe éjszakáról éjszakára lázálmaimban vissza-visszajárt. Amióta két évtizede az űrhajóm lezuhant erre a civilizálatlan bolygóra, és az otthoni emlékek elhalványultak, ez volt a legrettenetesebb rám törő lidérckép.

Izgatottan, remegő szívvel keltem fel ébenfából készült, aranyberakásos királyi ágyamról. A selyemköntösömet összehúzva törődötten siettem a palotaszoba kőerkélyéhez, hogy lenyugodjak, és kiszellőztessem kissé a fejemet. Az izgatottság tüze még percekkel ébredés után is a véremben égett, és őszintén szólva nem is találtam módot rá, hogy valamiképp elcsendesítsem.

A hűvös tavaszi szél jólesően vágott az arcomba, amint az erkélyre léptem. Lehűtött valamelyest. A távolban, a tenger fölött nagy vihar tombolt, a láthatár közelében süvített és őrjöngött a szél, s csupán egy nagyobb domb és egy erdő védett ellene. Hosszan bámultam a semmibe.

A palotateremben, nem sokkal az ágyam mellett, a lányom aludt egy elefántcsont bölcsőben. Ahogy visszatérve rápillantottam az ártatlan csöppségre, az álom okozta zaklatottság képzetet váltott, s gyilkos medúzaként a csecsemő köré csavarodott. Mintha a város, álmaim égő városa, valamilyen módon kapcsolatban lett volna a gyermekkel… S ahogy odakint a síró szél életre kelt, a lelkemben ismét felparázslott az aggodalom. Nem tudtam nyugodni, föl-alá járkáltam a komor márványkövekből kirakott, simára csiszolt padlón, s ijesztő gondolataimra figyeltem.

A zajra emberszolga lépett a terembe, illemtudóan meghajolt, s meggyújtott egy fáklyát. Vörös-sárga, zaklatott lobogás tűnt fel, a tűz emészteni kezdte a fát, én pedig ingerülten intettem a kopasz fejű, bronzbarna férfinak: menjen el! Menjen el, s ne zavarjon most, magam akarok lenni, mivel teljesen elborította a lelkemet a szorongás.

A szolga illedelmesen távozott.

Ismét a lányomra pillantottam. A bölcsőhöz léptem, majd letérdeltem az elefántcsont díszek mellé. S fejem csüggedt, mélabús imára hajlott. Ócska szokás volt, amely sohasem segített, de mindig lendített egy keveset a hangulatomon, mert legyőzött valamit mélyen, így hát gyakran folyamodtam a szavak támaszáért. A félig kopasz, alig pár kilós kisded lehunyt pillákkal aludt, nem hallotta izgatott lélegzetvételeimet, s a palotatoronyban üvöltő szél gyilkos sikolyát.

Feldúlt képzeletemben új félelmek bukkantak fel.

A jövő démonai elevenedtek meg az éjszaka létre ébredő mámorában, s mintha maga a tenger küldte volna őket a széllel, hogy brutálisan a lelkembe gázoljanak.

Mi legyen veled, csöppség? – suttogtam aggódva. – Milyen jövő vár majd rád? S elmémbe képek tolakodtak, úgy fúrták magukat egyre beljebb, újra és újra, mintha már rég megtörténtek volna. Nem tudtam, milyen erényeket kívánjak a lánykának: szépséget, jóságot, pénzt? Talán a szépség lenne a legmegfelelőbb, hiszen egy szép nő komoly lehetőségekre akadhat ezen a primitív bolygón. Lenne tehát szép, de azért mégse túl szép, mert a túlságos szépség hiúsággal jár, s bármilyen ártatlan is ez a kislány most, a hiúság megrontja majd az életét. Mert ha a jóságot felváltja a gőg, a hercegnő, akivé cseperedik elveszik majd a külsőségekben, amelyek megzavarják a szellemét, és messze űzik majd mellőle az igaz barátokat. Végül pedig rossz férjet választ, talán olyat, akinek ugyanúgy rabul ejtette a szellemét a délibáb, az ócska tükröződés a bronzpajzsok ívén, amely nem a hősiesség és az igazi bátorság, hanem a tetszelgés látomása.

Az élete merő szenvedéssé válhat.

Felálltam, kitekintettem az ablakon, a szemem megmerevedett; nem tudtam, nem mertem levenni a távoli tengerről; az erdőn túl felhőkbe olvadt a csillagok fénye. Úgy éreztem, a mai éjszaka különleges, a mai éjszaka baljós.

S máris összeállt a kép. Konkrét formát öltött valamennyi gondolatom, vágyam és szándékom, a jobbítás hevülete, hogy gyermekem a lehető legboldogabban élhesse életét. Imám lassacskán kívánsággá változott. Igen, így kell lennie – gondoltam −, hiszen számtalan nőt ismertem odaátról, ahonnan én jöttem, akik szépségükben életunttá lettek, vagy ami még rosszabb: nevetséges dolgokat cselekedtek. És ennek a világnak is voltak hasonlóan átokverte nőalakjai, két világ követi el ugyanazok a hibákat egyre-másra a fejemben, azt a hibát, amit elkövetett a habokból született istennő is, s végül egy kitaszított kovácshoz kényszerült feleségül menni. Sose jött rá, hogy az őt szeretők figyelme, kedvessége nem nyűg és teher, hanem határtalan ajándék, s hogy mindazokat, akik a szépségért bolondulnak, végül kedvesség és jellem fog meg, s tesz bölccsé.

E pillanatban olyannak szerettem volna tudni a régtől megsárgult, kecsesen faragott elefántcsont-bölcsőben nyugvó kisdedet, mint egy földjébe gyökeredzett, dúslombú fát; a fa, jól tudtam, nem változtatja a helyét, nem lenge és nem csalóka; olyan inkább, mint a tisztesség és a törődés, amely a saját világomat naggyá tette. És ha ilyenné serdülne a gyermek… büszkén hagynám magára, ha eljön az idő. Tudnám, hogy nem fog olyan érdekeket sérteni, amelyek később elemésztik, nem fog kegyetlenül, szépségét kihasználva férfiakra vadászni, ó ha láthatnám a jövőjét!

Zaklatottan ültem vissza a terjedelmes faágy szélére.

Igen, mindez a saját tapasztalatom. Jól tudtam, milyen a palotakörnyéki népség, hiszen olyan keveset találtam az itt töltött húsz év során azokból a tulajdonságokból, amelyek számomra értékkel bírtak, hogy a lelkem félig sivataggá vált. Sokkal többet találtam gyűlöletből, gyűlöletet pedig bármi kiválthat; lehet egyetlen közömbös szó, egy pillantás, egy hideg nem, s minden még, ami ennél is kevesebb! Ez a bolygó, ahol hajótörést szenvedtem annyira vad, és az emberek annyira nem értik egymást, hogy elképzelni sem bírom, miként maradhattak életben mindeddig! Ezek a lények még nem látják át, hogy minden gesztusuk, minden szavuk csak akkor nyer igazi jelentést, ha azt egymáson keresztül fogják föl. Sohasem próbáltam megértetni velük. Majd idővel…

Idővel rájönnek, hogy a gyűlölet hiánya erősebbé teszi őket. Talán a lányom majd megtanítja erre az ittenieket! Talán… talán megértik általa, hogy a szeretet és a hűség kéz a kézben járnak. A szellemi gyűlöletről a hűtlenség tehet, hányszor, de hányszor láttam, hogy gyűlöletből, puszta dölyfből eldobták a szerencséjüket emberek, semmiért?

Nem, nem ezt a sorsot szánom a lányomnak.

Azt szeretném, ha kiveszne belőle a gyűlölet, s ezáltal szabaddá lehetne. Ráébredne, hogy csak azok az érzések tudják őt megragadni, amelyekre saját maga is hajlamos, és a félelem a szívében pusztán önmagától származik. És ha nincs benne kívánság… Igen, ennek így kell lennie. Elhatározásra jutottam. Ha az ember nem kíván, megnyeri az Ég kegyét, s akarjon ártani neki akár a fél világegyetem, nem lesz képes boldogtalanná tenni őt.

Leheveredtem a párnák közé. Ekkor megrohant még néhány ábránd, ezektől nem tudott megoltalmazni sem a díszes ágy, sem a finom bársonytakaró. Elgyengültem, igyekeztem szabályosan lélegezni. A kerge gondolatok legyengítettek, megrémítettek. A heves, borzalmas tűz a bensőmben csak lassacskán csillapodott. Utoljára még a szalmasárga bölcsőben békésen szuszogó kisdedre pillantottam, aztán lehunytam a szemem.

A képzeteim ekkor visszatértek a lányom menyegzőjéhez. Igen, bár olyan férjet választana, aki jellemes és erkölcsös; aki ad a tradícióra és a szokásra, mert a tradíció és a szokás maga a tisztesség. Akin régtől kimunkált tanítások és szabályok uralkodnak, az nem lesz kiszámíthatatlan, az nem fogja elhagyni és megőrjíteni őt! A szertartás és a múlt tisztelete a szépség, a jóság és az ártatlanság erényét előlegezi…

Lassan megnyugodtam.

Gondoskodni fogok róla, hogy a lányka jó nevelést kapjon. A szertartás lesz a bőség… a hagyomány lesz az ártatlanság… Talán ezt még megtehetem ezért a bolygóért. Csak rajtam áll.

Már majdnem elaludtam, de a lányom hirtelen fölsírt.

Kiűztem az agyamból az égő város képét.

Megrezzentem. Gyorsan felkeltem, és a bölcsőhöz léptem, elkezdtem a kicsit ringatni. Tudtam, hogy altatódalt is illene suttognom, ám nem jött ki dallam a torkomon. Ezért hát csak beszéltem. Halkan, nyugtatóan. Kedvesen. Mert mit is mondhat ilyenkor egy apa?

– Aludj jól, drága Heléna, kicsi lányom, szép Heléna… aludj már!