- Igen, igen, én idomítottam saját kezűleg, Szimatnak hívják.

^{-Valóban? Nagyon ügyes! Tényleg!}

Simon elmosolyodott. Ő is meg volt elégedve munkája eredményével.

^{- Meg akarom találni Szeptimuszt, és arra kérlek, hogy te} Irányítsd Szimatot.

Simon elképedt. Már megint az a Szeptimusz! Mikor lesz itt már végre őróla szó?!

Marciának nem volt ideje arra, hogy Simon sértett önér-

zetét dédelgesse.

- Tudomásom van róla, hogy ez a nyomkövető labda Megjelölte Jennát, így a lányt, bárhol legyen is, megtalálja. Jenna pedig Szeptimusszal van. Azt akarom, hogy parancsold meg a labdádnak, keresse meg a lányt.

- Nem fog menni - duzzogott tovább Simon.

- Szerintem csak nem akarod - jegyezte meg Marecia hidegen.

^{-Ugyan már, ne légy ilyen kelletlen, menni fog az neked!}

Kérlek, tedd meg a kedvemért! Miért nem akarod? - kérdezte Luci.

- Mert nem fog menni, vagyis Szimat nem tud szimatot fogni - fordult Marcia felé. - Sajnálom, asszonyom, de a helyzet az, hogy Jenna már nincs Megjelölve, így Szimat nem fogja megtalálni.

- Figyelmeztetlek, Simon, eszed ágába ne jusson engem félrevezetni!

- Sii-mon! - jajgatott Luci.

- Hallgass, Luci! Nem hazudok, asszonyom. Igaz, hogy Szimat Megjelölte Jennát, de most már nem képes rátalálni. Minden régi szagot Kitöröltem a memóriájából. Szimatot újra kellett programoznom, mert... nos, néhány hónappal ezelőtt valami szörnyűség történt. Valami Sötét kezdett el követni. Én nem akartam többé semmi kapcsolatot a Sötét Mágiával. Csak felhasználja az embert, aztán elhajítja. Szörnyűséges. Szimatban is sok volt a Sötét oldalból, ezért mindent Kitöröltem a memóriájából. Éppen Újratöltés alatt volt, amikor az a kis senkiházi ellopta. Nagyon sajnálom, higgye el, ha tudnék, akkor segítenék! - mondta szinte esdekelve Simon.

Marecia felsóhajtott. Ilyen az ő formája: egyszer kér segítséget egy gyakorló Feketemágustól, erre kiderül, hogy az fehérebb lett a báránynál.

Csak nézte, ahogy a komp Lucit és Simont a túlpart felé viszi, és azon tűnődött, mit rejtegethet számukra a jövő. Simonék jövőjénél csak egy dolog érdekelte jobban: Szeptimuszé.

* * *

A következő reggelen Jenna több ezer mérföldnyire Marciától - a kis kunyhóban felébredt, és Ullrt nappali alakjában, a tűzhelyen ücsörögve találta. A kunyhót tompa, szürke fény töltötte be, és elég hideg volt odabent. Jenna maga köré tekerte sprőd takaróját, és macskáját hívogatta.

- Ullr, gyere ide!

A macska farka megrándult. Az állat lustán Jennára nézett, és azon tűnődött, elhagyja-e meleg ülőhelyét úrnője kedvéért. Végül úgy döntött, hogy esze ágában sincs. Jenna, aki nem szerette, ha nem engedelmeskednek neki - és ezt még egy macskától sem tűrte el -, lekászálódott a priccséről, felnyalábolta macskáját, és visszamászott vele az ágyba.

- Áááááá - ásított Szeptimusz az alsó ágyon. - Ébren vagyok, Marcia, már kelek is!

Szeptimusz kinyitotta a szemét, Jenna priccsének deszkái mindössze néhány centiméternyire voltak tőle. Lassan tudatosodott benne, hol is van valójában. Hirtelen felült, és bevágta homlokát a deszkába.

-Jaj!

-A tűz kialudt. Be tudod gyújtani újra, Szep? – kérdezte Jenna.- Meg lehet itt fagyni.

Szeptimusz morogva kászálódott ki kényelmes és meleg fészkéből.

- Te ugyan nem vagy Marcia, de nagyon jól tudod utánozni!

Újabb fahasábokat dobott a tűzhelybe, majd mivel túl lusta volt

tűzszerszámával bajlódni, csaláshoz folyamodott, és a Tűzgyújtó Varázslatot alkalmazta. A tűz lobogni kezdett, és hamarosan meleg áradt szét a kunyhóban.

Leültek, hogy elfogyasszák reggelire a szárított hal maradékát. Jenna is kitett magáért: kis bádogpoharakban forró boszorkányfőzetet kínált körbe, melynek zöldes tetején a karamellás csokoládé utolsó kockái úszkáltak olvadozva.

-Ez elég bizarr, Jenna -meredt a pohárba Szeptimusz. Zelda nénénk tanulhatna néhány dolgot tőled!

- Ha nem ízlik, ott is hagyhatod!

- Nem, nem! Én kedvelem Zelda főztjét- hajtotta fel a boszorkányfőzetet, majd sugárzó képpel elrágcsálta hozzá a karamellt, ami elvette a lé kesernyés ízét.

Amíg Ullr elpusztította az elé vetett szálkákat és halfejeket, bepakoltak hátizsákjaikba, és a térképet tanulmányozták.

- Ha jól sejtem, itt vagyunk - mutatott Szep a térképen egy kis kunyhóra, mely egy kígyózó vonal mellett állt, amely · a felirat szerint a "patak" volt.

- Közeledünk tehát a hiányzó részhez - futtatta végig ujját Bogár a térképen tátongó lyuk szélén.

Szeptimusz bólintott.

- Abban bízom, hogy nappali fényben talán messzire el láthatunk. Még az is lehet, hogy a Mirnixek Házát is észre vesszük, akárhogyan is nézzen ki.

*

Nem volt könnyű maguk mögött hagyni a meleg, biztonságos kunyhót, és kilépni az ismeretlenbe. Még annál is neheebb volt, mint képzelték, mivel az ajtó nem akart kinyílni. Szeptimusz és Bogár hiába feszültek neki a vállukkal, az meg sem moccant.

- A hó miatt van! - mondta Bogár. - Nézzétek, hogy mennyi gyűlt össze a párkányokon is! Itt állunk behavazva!

-taszította meg ismét az ajtót. -Jaj! Ez nem fog menni, eltorlaszolta a hó a kijáratot!

- Hadd próbáljam meg én is! - lépett melléjük Jenna.

- Rendben, gyere, és segíts nekünk! - válaszolt Szeptimusz.

- Jobb szeretném, ha én csinálhatnám, saját magam.

- Te egyedül? - kérdezte kórusban a két fiú.

- Pontosan. Lehet?

- Felőlünk!- lépett oldalra Szeptimusz és Bogár, előre nevetve a lány csúfos kudarcán.

Jenna megfogta a reteszt, egy egészen kicsit meghúzta, és némi lepilinkélő hó kíséretében az ajtó kitárult.

- Befelé nyílik, pupákok! - vigyorgott rájuk.

* * *

Bogárnak azért annyiban igaza volt, hogy valóban behavazódtak az éjszaka folyamán. A szél hóhegyeket és hófalakat emelt köréjük, az egyik útjukat is állta. Bogár benyitott egy dohos fészerbe, és egy lapáttal tért vissza onnan. Olyan energikusan vetette bele magát a hóhányásba, mintha az iménti kínos ajtóepizódot akarta volna ezzel feledtetni. De néhány lapátolás után hirtelen megállt.

- Kifáradtál? - kérdezte Szeptimusz.

- Ki... vagyis dehogy, csak meglepődtem. A hó alatt mintha lenne valami. Valami puha.

Bogár óvatosan elkezdte lekapargatni ásójával a havat arról a bizonyos puha valamiről.

- Odanézzetek! Te jó ég!- rémült meg Jenna.

Bogár ásója alatt egy fehér, átázott, hótól nehéz köpönyeg vált láthatóvá.

- Ez nem is valami, hanem valaki! - rogyott térdre Bogár, ahogyan a többiek is, és kezükkel kezdték kaparni a havat.

-Ez Ementáli! -ismerte fel Jenna. -Jaj, ne! Ébredjen, Gereben!

*39*

A HÓ FOGSÁGÁBAN

Mindhármuk erejére szükség volt, hogy az átázott ruhájú Gerebent a kunyhóba húzzák, és a padlóra fektessék Teste szinte az egész teret elfoglalta a két ágy között. Olyan volt, akár egy nagy, fehér hóember, vagy pontosabban hópatkány. Ullr felpúpozta a hátát, és fújni kezdett, far kán úgy állt a szőr, mint az üvegmosó kefén. Végül kirohant a kunyhóból, de Jenna észre sem vette, hogy a macskája kereket oldott.

-Ez szörnyű!- hullott térdre Jenna a patkányember mellett. - Az a kaparászás tegnap éjjel Gerebentől származott. Nem engedtük be. Bizonyára arra sem volt ereje, hogy segítségért kiáltson, mielőtt jéggé fagyott! Ó, Szeptimusz, azt hiszem, megöltük Gerebent!

Szeptimusz is hasonló véleményen volt. Marcia annak idején megtanította a Szívek Kihallgatására. Ahogy újabb adag fát vetett a tűzre, hogy fellobogjanak a lángok, erősen fülelt, de csak Jenna és Bogár szapora szívverését hallotta, Ementáliét nem. Habár az is lehet, hogy a Kihallgatás csak emberi szíveknél működik, és patkányembereknél csődöt mond. Ezt annak idején valahogy elfelejtette megkérdezni.

Jenna sajnálkozva nézte Gerebent. A patkányember valahol elhagyta a szemüvegét, és pilláit jég fagyasztotta össze. A néhány helyen kivillanó emberbőre fehér volt, akár egy halotté, ritkás, rövid barna haja pedig hótól ragadt össze, és egészen rátapadt a meglepően emberi formájú koponyájára. Jenna tudta, hogy most le kellene vennie a Restaurátor száját takaró kendőt, hogy meghallgassa, lélegzik-e, vagy legalább meg kellene érintenie a mellkasát, hogy fel-le mozog-e, de vonakodott attól, hogy hozzáérjen. Talán azért, mert még sohasem volt ennyire közel Ementáli patkánytestéhez, és megrémítette idegensége. Amikor Ementáli magánál volt, embersége átsugárzott patkánytestén, és Jenna el is felejtet te, hogy nem emberrel van dolga - de most nem tudott mást látni !?aga előtt, csak egy óriás patkányt.

Jenna Bogárra nézett, aki az ajtó előtt állt, és Ementálit bámulta.

- Szerinted életben van? - suttogta a lány.

- Remélem - dobálta Bogár az óráját egyik kezéből a másikba, ahogyan mindig tette, ha ideges volt. Úgy látta, mint ha a patkányember egy másodpercre kinyitotta volna a szemét, de erről nem szólt egy szót sem.

A tűzhelyből forróság áradt. Ementáli ruhája gőzölni kezdett, és kellemetlen szag töltötte be a kunyhót.

- Azt hiszem, követett minket - kezdte Szeptimusz. - Ezek szerint őt láttam...

- Miért nem szóltál, ha egyszer láttad?- kérdezte Jenna.

- Hááát... nem voltam benne biztos.

- Szegény Gereben- sóhajtott Jenna. - Egészen beleolvadt a környezetébe, akár a hórókák a Hosszú Éjszakák Földjén.

-Nem csak ez volt az oka, hogy nem ismertem fel. Valami Sőtétet is érzékeltem.

- Ementáli és a Sötétség?! Szeptimusz megvonta a vállát.

-Én...

Bogár Ementálira meredt, majd hirtelen megszólalt:

- Szep!

Volt valami Bogár hangjában, amitől Szeptimusz hátán felállt a szőr.

- Mi az? - suttogta.

Bogár némán kinyújtotta bal kezének kisujját, majd összefonta hüvelyk- és mutatóujját. Az Írnokok ezt a jelet alkalmazták a Sötétségre. Szeptimusz mindent értett, nem úgy Jenna, aki rémülten meredt testvérére.

- Tűnjünk innen! - tátogta Szeptimusz.

- Miért?- kérdezte Jenna. Hangja az Erdő mély csendjében szinte kiáltásnak tűnt.

Senki sem válaszolt. De mielőtt a lány észbe kapott volna,

Szeptimusz már mellette is termett, és kirángatta az ajtón, át a hórakáson.

^{-De... - ellenkezett Jenna hiábavalóan.}

-Hallgass! Még a végén felébreszted azt a...!

- Mit?

Bogár gyorsan és halkan csukta be az ajtót. Jenna látta, amint Szeptimusz mindkét kezét az ajtóra teszi, ugyanúgy, ahogy a múlt éjjel, és valamit maga elé suttog. Aztán feléjük mutatta feltartott hüvelykujját, és átgázolt a havon. A következő pillanatban Jennát Bogár és Szeptimusz két oldalról karon ragadta, és már rohantak is vele, egyre messzebb a kunyhótól, mintha a faház lángra kapott volna. Nappali Ullr mögöttük ugrándozva követte őket.

Úgy száguldottak át a havon a völgybe a fák között, mint három rémült őz. Jobb oldalon egy sziklaszirt nyújtózkodott a fák fölé, annak a lábánál megálltak, hogy levegőhöz jussanak. Hátranéztek, és felbámultak a domboldalon. A kunyhót már nem látták, csak a kéményéből ömlő füstöt, ami a fák ágai között kígyózott.

- Rendben. Nem látom sehol azt a Dolgot. Persze lehet, hogy elbújt a fák mögött, de nem hinném - nyugtatta meg őket Szeptimusz.

- Milyen Dologról beszélsz?! - értetlenkedett Jenna. - Talán maga a kunyhó üldöz bennünket? Azt hiszem, te meg őrültél...

- Nem a kunyhó, hanem Ementáli - magyarázta Bogár -,

aki nem Ementáli.

-Hanem?

-Egy Dolog.

-Egy Dolog?

- Igen. A Kézirattárból. Az, ami azzal a kölyökkel jött, aki miatt lapátra tettek.

-Ne beszéljetek zöldségeket! Ez Ementáli! Ki más lenne?! Szeptimusz feszülten hátrapillantott

- Gyerünk! Minél messzebb vagyunk, annál jobb!

Újra nekivágtak a lejtőnek, és ügyeltek arra, hogy a szikla által vetett árnyékban maradjanak. Ahogy távolodtak, Jenna úgy érezte, hogy minden újabb lépésével elárulja Ementálit Végül megtorpant, és királynői, ellenvetést nem tűrő hangján megszólalt:

- Nem megyek tovább egy tapodtat sem! Vissza kell mennünk érte!

-De Jennal- ellenkeztek Bogárék.

Jenna ekkor összevonta maga körül a rozsomákbundát, mintha az királyi palást lenne, és állát dacosan kidugta belőle. Éppen úgy, ahogy az anyja is tette azon- meglehetősen ritka - alkalmakkor, amikor a tanácsadói nem átallottak neki ellentmondani.

- Vagy valamelyikőtök elmondja, hogy mi a csuda folyik itt, vagy visszamegyek most azonnal!

Szeptimusz nagy levegőt vett. Tudta, hogy érvelésének hatásosnak kell lennie.

- Jen, tegnap este az a kaparászás rögtön abbamaradt, miután elmondtam a Sötétség-Ellenes Varázslatot. Ez a Varázslat csak Sötét dolgokra alkalmazható. A kaparászás nem maradt volna abba, ha az igazi Ementáli akar bejönni.

- Lehet, hogy csak véletlen egybeesés. Talán épp akkor fáradt halálra, vagy gémberedtek el az ujjai... – dobbantott Jenna a hóban. Mitől olyan biztos ez a Szeptimusz magában?!

-Másról van szó, Jen- mondta Szeptimusz határozottan.

- Bogár, elmondanád neki is, amit láttál?

Bogár letelepedett egy havas fatörzsre, hogy a második napja tartó, szokatlanul nagy megterheléstől sajgó lábait megpihentesse.

- Láttam egy gyűrűt, egy Sötét gyűrűt.

- Miről beszélsz?

- Amikor visszamentem a brossodért, akkor történt.

-De micsoda?!

- Az a srác az egyik medvecukorkígyójából gyűrűt font, és a Dolognak adta az Egyezség részeként.

- Miféle Egyezségről beszélsz itt?

Bogár nehezen tudott bármit is elmagyarázni Jennának a lány tekintetétől minden kiment a fejéből. De nem adhatta fel. Vett egy nagy levegőt, és újra nekikezdett.

- A Pincében Dzsinn Dzsenni kis kedvencét láttuk, erre emlékszel?

Jenna bólintott.

- Nos, úgy tűnik, hogy a fiúval egy Sötét Dolog is volt. Amikor visszamentem a brossodért, épp azon volt, hogy a Dolgot átruházza Gőzös Tertiuszra. A fiúnak valamit adnia kellett a Dolognak, Búcsúajándék gyanánt. Mivel nem volt nála más, csak medvecukor, Összezsugorította, és azt adta a Dolognak. Ezt a gyűrűt láttam viszont Ementáli bal kisujján.

- Ez meg hogy történhetett?!

-Nos, az egyetlen logikus magyarázatnak az tűnik, hogy a Dolog Megszállta Ementáli testét. A Dolog bárkibe is bújjon bele, a gyűrűje ugyanolyan marad.

-Én nem láttam gyűrűt az ujján- makacskodott Jenna.

- Mert nem figyelted, Jen- felelt Szeptimusz.

A lány a fejét rázta. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy magára hagyták Gerebent.

^{_Nem hiszek nektek. Szegény Gereben! Bizonyára ben}nünket követett, csak a sánta lábával nem tudott beérni minket. Még kiáltani sem tudott volna utánunk, nem igaz? Amikor pedig végre elért a kunyhóig, mi mit tettünk? Kizártuk éjszakára, hogy végezzen vele a fagy, hiába könyörgött! Ti gondolhatjátok azt, hogy ez rendben van így, de én nem

fogom így gondolni.

_De Jen... -kezdett hasztalan tiltakozni Szeptimusz. Jenna már rohant is visszafelé a hegyoldalon, saját nyomaikat követve a hóban, sarkában hűséges négylábújával.

-Jen! Ne! Állj meg!- kiáltott utána Szeptimusz.

_ Én a helyedben nem kiáltoznék - figyelmeztette Bogár.

_ Ki tudja, ki vagy mi hallja meg... Gyerünk, kapjuk el, mielőtt a Dolog kapja el!

De Jenna addigra már jó kis előnyre tett szert. Nem csoda: világéletében gyors volt, mint egy gepárd.

*

Bogár még maga is meglepődött azon, hogy Szeptimusz előtt ért a kunyhóhoz.

_ Jenna, Jenna, merre vagy? - kérdezgette halkan, majd

szívdobogva követte a Hercegnő havas lábnyomait keresztül a küszöbön. Jenna a kunyhó közepén állt, egyedül. Ementáli testének helyét csak egy tócsa jelezte.

- Eltűnt - mondta Jenna.

- Annál jobb - vágta rá Bogár.

- De hiszen eszméletlen volt.

- Aki eszméletlen, az nem nyitogatja a szemét. Gereben pedig rám nézett, igaz, csak egy pillanatig.

-Hogyan tűnhetett el ilyen gyorsan? Ementáli elég lassan tud csak mozogni.

- Mindegy, hogy kinek a bőrébe bújnak bele, ugyanolyan gyorsan képesek mozogni.

- Ezek szerint te valóban hiszel abban, hogy Ementálit... Te hogy is mondtad? Megszállták?

Bogár komoran bólintott.

- És te valóban, tényleg és komolyan láttad, hogy ott van a kezén a kígyógyűrű?

- Hogyne. Ott volt. Kis vékony, fekete. A bal kezén, ahol mindig viselik.

- Rendben, meggyőztél - adta fel Jenna.

Bogár boldog elégedettséggel vigyorgott. Jenna hallgatott rá. Jó érzés volt.

Ekkor esett be Szeptimusz is, hangosan zihálva.

- Láttam! A hegy tetején járt, és egyre távolodott! - lihegte.

- Csak menjen! - vonta meg a vállát Bogár. Jennáról lesírt, hogy valamit nagyon mondani akar.

- Sajnálom, Bogár, hogy nem hittem neked - bökte ki végül.

-Semmi baj!

- Tudom, hogy kellett volna.

- Miért kellett volna? A helyedben talán én sem hittem volna el egy ilyen történetet.

- Azért kellett volna hinnem neked, mert tudom, hogy ki az a fiú. Az, aki Vadász Danielnek hívatja magát.

-Valóban?

- Igen, DomDaniel tanítványa volt. Emlékszel rá, Szep? Tudom, hogy elég sokat változott. Magasabb lett, a bőre rücskös, és az a loboncos haja, na, arról jobb nem is beszélni! De mégis ő az, te mit gondolsz erről?

Szeptimusznak nem volt túl jó arcmemóriája, de most, hogy Jenna megemlítette, tudta, hogy a lány nem téved.

- Akkor ezért adta ki magát Szeptimusznak - mert tíz évig Szeptimusz volt. Vagy legalábbis ő azt képzelte magáról. Szegény ördög!

Bogár nem értette, miről van szó.

- Majd később elmagyarázom, most mennünk kell - vette elő az iránytűt Szeptimusz, melynek tűje ugyanolyan mereven állt, mint az előző nap, de az ellenkező irányba mutatott, mint amire Szeptimusz számított.

- Már csak ez hiányzott! Arrafelé áll, amerre a Dolog távozott.

-Akkor követnünk kell!- mondta Jenna.

- Kizárt dolog, belegondolni is őrültség! - ellenkezett Szeptimusz.

- Nem érdekel, Szep - biggyesztette ajkát duzzogva a lány. - Ha a Mirnixek Háza abban az irányban van, akkor arra kell mennünk.

- Szerinted is őrültség követni, ugye, Bogár? - várt támogatást barátjától a Varázslóinas.

- Hááát... - határozatlankodott Bogár.

-De Bogár!

- Ha a Dolog a jó irányba tart, talán nem is annyira veszélyes a nyomába szegődni. Jobb, ha mi követjük őt, mintha ő követne minket. Így nem támadhat hátba bennünket.

-Na, ez az, épp erről beszéltem!- vágta rá Jenna.

- Tudod, hugicám - indult el Szeptimusz a Dolog lábnyomait követve a hóban-, néha tényleg zavarba ejtően hasonlítasz Marciára!

*40*

A SZAKADÉK SZÉLÉN

_{Követték hát a hosszan kígyózó nyomokat, és egyre távolabb} ^{kerültek a kunyhótól. A nyomok átvezettek egy} hídon, amit Nicko térképe is jelölt, majd felkúsztak egy meredek hegyre, hogy onnan egy újabb völgy felé csámpázzanak. Ahogy a széles völgy fái között haladtak, szél sem rebbent, ág sem mozdult. Egy-kétszer még a Dolgot is sikerült megpillantaniuk, ahogy a lejtőn furcsa ügetéssel haladt le felé, de fehér köpenye annyira beleolvadt a tájba, hogy nem volt egyszerű feladat kiszúrni. Aztán már nem is látták többé, akkora előnyt szerzett.

A nyomok még mindig abba az irányba tartottak, amerre az iránytű mutatott. A völgy fenekén egy fagyott mocsarat találtak. A levegő sokkal hidegebb volt itt, mint odafent.

A fagyott sár és jég csak úgy ropogott a lábuk alatt, és a magas, fekete nádbugák folyton beleakadtak rozsomákbundáikba. A mocsár túlvégén egy befagyott folyóhoz értek, ennek jegén csúszkált végig a Dolog is. Jenna megragadta a macskáját, és belerakta a hátizsákjába; a kis négylábú onnan bámulta a tájat, méla undorral a képén. Csúszkálva és botladozva, na gyon lassan haladtak, előredőlve próbáltak egyensúlyozni, aztán hamarosan meg is szokták, hogy így mozogjanak, és úgy siklottak tovább a folyó tükörsima jegén, mintha csak korcsolya lenne a lábukra csatolva.

A folyó kiszélesedett, és továbbhaladt a völgy alsóbb része felé. Az elöl haladó Szeptimusz egyszer csak átláthatatlan ködfalat vett észre maga előtt. Olyan hirtelen állt meg, hogy Bogár, akár egy biliárdgolyó, egyenesen beleütközött. Jenna az utolsó pillanatban kerülte el a balesetet, és macskája hangosan nyávogva ugrott ki a táskából a jégre.

- Azt a kitört libatoll végit! - szitkozódott Bogár, miközben feltápászkodott, és leverte ruhájáról a havat. - Igazán szólhattál volna, mielőtt behúzod a vészféket!

- Nem volt rá időm. Nézd! - mutatott a ködfalra. Bogár elismerően füttyentett.

- Honnan jöhet ennyi köd?

- Távolról azt hittem, hogy hó.

A köd valóban éppen olyan színű volt, akár a hó. Fehér lepedőként feszült ki előttük mindkét irányban, és a hófelhős, szürke eget is elsápasztotta. Jenna nem szerette a ködöt. Arra emlékeztette, amikor egy Mágikus Ködben kellett rostokolnia a Marrami-lápnál, és pisztoly kattant a szíve közelében.

- Szerinted a Dolog ott vár ránk a ködben?- suttogta.

-Nem- hangzott Bogár határozott felelete.- Nézd! A Dolog is észrevette a ködöt, hamarabb, mint mi. Arra tartanak a nyomok!

A Dolog elhagyta a folyó jegét, megfordult, és kacsázva elindult a hegycsúcs felé, a fák közé. Ahogy a nyomokat tanulmányozták, mély dübörgést hallottak, melytől még a jég is megremegett alattuk. Valami közeledett feléjük a ködből.

-Halljátok?!- sápadt el Jenna, és szemei elkerekedtek. Szeptimusz és Bogár bólintott.

- Fussunk? - kérdezte Bogár, ahogy a remegés erősödött a lábuk alatt. - Most?

-Hová? - nézett szét Jenna. Egyetlen olyan helyet se látott, ami biztonságosnak tűnt volna.

- Nem... nem. Már távolodik. Hallgassátok! Elment, akármi is volt.

- Akármi is volt - motyogta Bogár -, nem szeretnék vele összeakad ni.

*

Nem is olyan távol tőlük, a hegy tetején a Dolog megállt, és visszanézett a ködfal előtt bizonytalanul topogó három alakra. Ementáli patkányszáját gonosz grimaszba torzította a vigyora. Még egy pár óvatlan lépés, és többet nem lesz baja velük, gondolta a Dolog. Induljanak csak el a Mirnixek Háza felé a szakadék mentén! Úgysem fognak soha odaérni, épp úgy lesz minden, ahogy új mestere kívánta. A Dolog mélységesen tisztelte új urát, Gőzös Tertiuszt. Ementáli ormótlan testének terhétől viszont egyre fáradtabb volt; lassan, esetlenül megfordult, és tovább vánszorgott a hóban.

* * *

A befagyott folyónál Szeptimusz az iránytűre meredt, aztán idegesen megrázta.

- Ezer sárkányfarok! Megállj, ha mondom! - de a mutató tovább pörgött vadul.- Jen, vessünk egy pillantást a térkép re! Gyanítom, hogy elértünk a lyukhoz!

-Pontosan!- nyelt egy nagyot Bogár.- Nézzétek!

A köd örvénylett, kavargott, és elkezdett felszállni. Állandóan változott, akadtak benne átláthatóbb részek és sűrűbb pamacsok is. Az egyik ilyen helyen, ahol megritkult a köd, Bogár egy vízesésre látott, melynek megfagyott jégcsapjai egy mély szakadékba lógtak.

- Jaj, ne! - pillantott le Szeptimusz is, és úrrá lett rajta a tériszony. Gyorsan behunyta a szemét, de továbbra is szédült.

Jenna és Bogár előrekúszott, és óvatosan a mélybe pillantottak. A köd tovább emelkedett és tovább örvénylett, nyúl ványai megragadták bokájukat, és a hideg érintés átjárta a csontjaikat. Bogár még közelebb kúszott a szakadék széléhez. Kivett egy követ a vízesés mellett lévő kőrakásból, és ledobta. Számolni kezdték a másodperceket, hogy mikor ér le a kő, de amikor egy kerek perc elteltével sem hallották a becsapódást, feladták. Bogár felöltőjébe hirtelen belekapott egy váratlan széllökés.

- Bogár! - kapta el a ruhaujját Jenna. - Túl közel vagy, gyere hátrébb!

Jenna épp úgy viselkedett, ahogyan Bogár anyja viselkedett volna hasonló helyzetben. Ha az anyja akarta volna visszatartani, akkor Bogár - csak hogy bosszantsa - engedetlenül még közelebb állt volna, ám Jenna kérése egészen máshogy hatott rá. Bogár engedelmesen hagyta, hogy visszarángassák.

Szeptimusznak bezzeg esze ágában sem volt közelebb merészkedni. Örült, hogy talált egy tisztes távolban álló fatörzset, aminek nekitámaszkodhatott. Még mindig szédült. Nem is emlékezett rá, mikor volt utoljára ilyen erős tér iszonya. Az biztos, hogy mióta a birtokába került a Repü lés Talizmánja, nem érzett hasonlót. Milyen kár, hogy most nem volt nála! A jó Marcia pont azt vette el tőle, ami most sokkal könnyebbé tehette volna az életüket! Nagy levegőt vett.

Néhány méternyire tőle a világ legnagyobb mélysége ásított. Szeptimusznak arra sem volt szüksége, hogy lenézzen. Tetőtől talpig, egész testében érezte a mélységet, és ez az érzés minden tudásnál erősebb volt.

Eszébe jutott egy rigmus, amit a Fiatalok Hadseregéből ismert: "Ha szakadékhoz érsz, gondold át, mit tégy". Annak idején csak szajkózta ezeket a mondókákat, de most kezdte a jelentésüket is megérteni. Újra a fa törzsének dőlt - közelebb a szakadék széléhez semmi pénzért nem ment volna -, és gondolkozni kezdett. Arra gondolt, hogy el kell mondania az igazat a társainak a Küldetésről. Itt az idő, hogy elmondja nekik. Innen nélküle kell folytatniuk az utat, mert őt várja a Küldetés az ismeretlenbe. De amikor belegondolt abba, hogy magukra kellene hagynia Jennáékat, hogy egyedül keressék meg Nickót, rájött, hogy ez lehetetlen - egészen egyszerűen nem lenne rá képes.

Jenna hangja szakította ki tépelődéséből.

- Nézd csak, Szep! - tette le a térképet a fa mellé, és a havon kihajtogatta.- Nem, Ullr, találj valami más ülőhelyet!

- tessékelte odébb gyengéden a letelepedni készülő cicát.

Ullr sértetten bámult rá, majd leült a hóra, és kényeskedve nyalogatni kezdte a tappancsát. Jenna letérdelt a térkép mellé, és végighúzta ujját a középen lévő lyuk szélén.

- Hát nem különös? A térképen a lyuk az maga a szakadék. A térképen lévő lyuknál valóban egy lyuk van. A Mirnixek Háza ott lehet- mutatott Jenna a ködbe.- Most már kezdem érteni. Ez lehet az, amit Ells néni Feneketlen Gödörnek nevezett.

- Odanézzetek! - kiáltott fel Bogár. - Egy híd! - füttyentett a fiú.- Nem is akármilyen!

A távolban, bal kéz felé, egy kecses építmény szökkent a levegőbe, aztán újra eltűnt a ködben. Egészen káprázatos volt - vékony hálók tartották a semmiben, mintha csak pókfonálon lógna. Aztán a kavargó ködfüggöny újból összezárult előtte.

-Nem kell mást tennünk, mint átmennünk a hídon! -lelkendezett Jenna.- Hát nem nagyszerű?!

- De, igazán nagyszerű - húzta el a száját Szeptimusz, aki nem tudta osztani Jenna lelkesedését. Gyomra hirtelen összeugrott, arca elsápadt. - Fenomenális!

Elindultak a szakadék peremén, de Szeptimusz kedvéért biztonságos távolságban a mélységtől. Hirtelen tudatára ébredtek, hogy ezen a különös helyen első alkalommal nyílik rá módjuk, hogy egy igazi ösvényt követhessenek Az ösvényt nem emberek, hanem vadak taposták ki, bár Szeptimusz el sem tudta képzelni, mifélék. Akármilyenek is voltak, elhullajtott lepényeikbe nem szívesen lépett volna bele.