szinte mindent megszámolt, amit lehetséges volt. Ahogy a

szeme egyre jobban megszokta a fényviszonyokat, úgy vett

észre egyre több részletet az előtte elterülő Várból. Látta a

Toldalék falát, mely több mérföld hosszan nyújtózott el a folyó

mentén. A folyóparti csendben beszélgetésfoszlányok és

csilingelő kacajok értek el a füléhez. Látta a Régi Kikötő elhagyatott pontonjait és korhadó bárkáit. Nagyobbra meresztette a szemét, akár egy bagoly, és egy fénylétrát vett észre, mely a magasba nyújtózott, bíbor és arany szikrát szórva.

A létra tetején egy arany piramis fénylett, mely bíborba vonta

a parti, nehéz ködöket.

Megborzongott. Ami előtte állt, nem volt más, mint a Varázslók

Tornya; az a hely, ahol néhány boldogtalan hónapot

kényszerült eltölteni hajdani mesterével, DomDaniellel. Egyszerre

váratlan düh öntötte el, ugyanis eszébe jutott, hogy az

az úgynevezett Számos Szeptimusz most is odabent van, és

egy kandalló barátságos melegében éppen varázslódolgokról

cseveg valakivel, aki úgy figyel rá, mintha szemernyit is számítana, amit mond. De már nem sokáig - gondolta Merrin.

Ujját végigfuttatta a bal hüvelykjét szorító Két-Arcú Gyűrű

hideg fémjén, és elvigyorodott.

Aztán hirtelen felpattant a harmat áztatta fűből, és elindult

az ösvényen. Tisztában volt vele, hogy csak hajnalban

eresztik le a hidat, ezért éjszakára keresnie kell egy vackot,

ahol meghúzhatja magát. Az ösvény visszavitte őt a mocsaras

és bozótos földekre, de az egyik mező után végre meglátta

a Vidám Tintahal fényeit. Zsebében megmarkolta Simon

dugipénzes erszényét, amit magával hozott az útra. Itt volt

az idő, hogy vérrel és verítékkel megkeresett pénzét élvezni

kezdje.

Róbert figyelte Merrint, ahogy benyit a Vidám Tintahal

ajtaján az otthonosan meleg derengésbe. Most már kétség

sem férhetett hozzá, hogy Merrin valóban a Várba igyekszik.

A Vidám Tintahal messze földön híres volt kísérteteiről.

Senki sem szállna meg itt, ha nem a híd leeresztésére várna.

A patkány eliszkolt, de a Dolog követte gazdáját a fogadóhoz.

Nem lépett be az ajtón, inkább elhelyezkedett a veranda

egyik hosszú padján, és csontokkal teli zsákjára hajtotta fejét.

Túlzás lett volna azt állítani, hogy a Dolog megviselt arcán

jókedv tükröződött, de elégedetlennek sem tűnt. Hiszen

ha egyszer valakinek eszébe jutna megkérdezni egy Dolgot

- nem is tudom, miért nem jut ez senki eszébe? -, hogy hogyan

képzel egy kellemes estét, akkor a Feketemágus csontjain

való alvás egy szellemjárta ház tornácán valószínűleg

nagyon előkelő helyen állna a listáján.

 

_*5*

^{A VIDÁM TINTAHAL}

 

Merrin nem is sejtette, hány éves lehet. Fogalma sem volt róla, hogy tizenharmadik születésnapja közelgett, de a szemében

tükröződő gyanakvás miatt idősebbnek nézett ki valódi

koránál. Alaposan megnyúlt mostanában, függetlenségével

nyert magabiztosságát pedig a zsebében lapuló tetemes summa is megerősítette.

Benyitott a Vidám Tintahalba. Elmélyített hangon vacsorát és szállást kért éjszakára.

Hamarosan egy kandalló előtt ücsörgött, melyben vidáman

ropogtak a fahasábok. Az asztalon egy fedeles kupa állt, a Vidám Tintahal sötét specialitásával. Már bánta, hogy gyáva volt limonádét kérni. Vasárnap este volt, és eltekintve néhány, szarvasmarhára alkudozó paraszttól, igazán nem zavarta senki. Pedig ha Merrin az a fajta fiú lett volna, aki előtt a szellemek szívesen Jelennek meg, láthatta volna, hogy a fogadó nem is olyan üres: telve van velük. Csak amíg a söntéstől az asztaláig eljutott, legalább hat méltatlankodó szellemen is Áthatolt - azokon, akiknek nem volt módjuk hirtelen félreállni.

Merrin a kandallóhoz legközelebb eső, üresnek hitt székbe

ült. Ha tudta volna, hogy a szellemek ugyanúgy szeretnek

a meleg kandalló előtt időzni, miképpen az élők, akkor talán

más helyet választott volna magának. A kandalló körbe volt

véve holt lelkekkel.

Merrin közvetlen közelében három halász állt. Egyikük

különösen dühös volt, hiszen Merrin elfoglalta a helyét.

A halászok nagyjából ötven évvel ezelőtt fulladtak bele

a folyóba egy veszekedés után: azon kaptak össze, hogy ki

fogott nagyobb halat, és a veszekedést máig sem hagyták

abba. Merrinnel szemben egy nagyon sápadt üstfoltozó asszony

ücsörgött, a tallérjait számolta. Itt halt meg, épp ennél

az asztalnál, öregségéből kifolyólag, és még most sem tudta

elhinni, hogy nincs az élők sorában. A kandalló körül hat

lovag állt, akik az Egyirányú Hídért folytatott, rég elfelejtett

csatában lelték halálukat. Éppen néhány fejőnővel beszélgettek,

akik néhány évvel ezelőtt eltűntek egy hóviharban, és

halálra fagytak azon az éjjelen. Merrin asztalának szélén egy

hercegnő ült, aki egy légyottra igyekezvén viharba keveredett,

és amikor az eső elől beállt egy tölgy alá, a villám belevágott

a fába. Elmélyülten tanulmányozta Merrin vonásait,

egészen addig, amíg az el nem fordult az ellenkező irányba.

Arra gondolt, hogy a fiú egy kicsit, egy egészen kicsit hasonlít

rég elvesztett kedvesére.

A fogadó légköre tehát meglehetősen nyomasztó volt, ezért aztán csak azok jöttek ide, akik a Vár hídjának leeresztésére

vártak. Rajtuk kívül legfeljebb az Északi Kereskedők

szálltak itt meg, akik ki voltak tiltva a Vár fogadóiból. Az

első szellem, akit Merrin életében látott - bár ő maga erre

soha nem jött rá -, szintén közülük került ki.

A kandalló előtt nyüzsgő kísértetektől kissé távolabb ült

Olaf Snorrelssen szelleme - Északi Kereskedő volt, aki egyszer

az Egyirányú Hídon talált elszunnyadni, és nem is ébredt fel többé. Olaf egy sötét sarokban ült, és onnan figyelte Merrint. Valami rokonságot érzett kettejük között: itt egy utazó, aki ugyanolyan idegen itt, mint amilyen idegen ő volt számtalanszor az idegen országokba tévedve. Hirtelen szimpátiájától vezérelve Olaf úgy döntött, ideje, hogy végrehajtsa élete első Jelenését egy Élő előtt.

Olaf elindult Merrin felé. Útközben belepillantott a Vidám

Tintahal falát borító sötét tükrök egyikébe, és tizenöt éve először újra meglátta magát benne, de legnagyobb meglepetésére nem hiánytalanul. Ez kisebb sokként érte.

Közelebb lépett hát a tükörhöz. Testének körvonalai nagyjából

rendben voltak, csak a hasa helyén tátongott egy lyuk,

amin át lehetett látni, és a feje sem volt igazából a helyén.

Olaf még erősebben koncentrált. Fáradozásának meg is lett

az eredménye, ugyanis hamarosan megjelent a feje eltűnt

részlete is, a ritkuló szőke hajjal és az azt lefogó bőr hajpánttal

együtt. Így kopaszodnék?- kapott kezével a koponyájához

a férfi, de keze a semmibe markolt. Ez eléggé lehangolta.

Egy századmásodpercig elfeledkezett róla, hogy ő csak

egy szellem. Most jutottak csak eszébe szellemtársai intő

szavai. "Légy óvatos a Jelenéssel... Fájó emlékeket idézhet

elő. Az Élők bántóan hangosak és kapkodók lesznek a számodra.

Így még jobban át fogod érezni, hogy már nem közéjük

tartozol" - mondták az idősebb szellemek. Olaf vett

egy nagy levegőt, és megacélozta szívét. A gyomra helyén

tátongó lyuk is beforradt hamarosan. Most vette csak észre,

hogy kezdett pocakosodni. Amíg élt, ez sem tűnt fel neki.

Igaz, akkoriban még nem igazán foglalkozott a külsejével.

Mire Olaf Merrin asztalához ért, a bágyadt fényben

ugyanolyan embernek látszott, mint bárki más. Merrin felnézett, és Olaf zavarba jött. Még senki nem látta eddig szellemként.

- Jó estét! - köszöntött tizenöt év után újra egy Élőt.

Merrin nem válaszolt. A szellem hirtelen azt sem tudta, mit tegyen vagy mondjon, és ledobta magát a fiúval szemközt álló székre. Csak akkor vette észre az üstfoltozó asszonyt, amikor már a földre taszította, és érméi elgurultak a padlón.

- Nagyon sajnálom, hölgyem!- pattant fel Olaf, és a guruló

garasok után vetette magát, hogy felszedje őket, ám ez

halálra ítélt vállalkozás volt, tekintve, hogy a pénzérmék egy

másik szellemhez tartoztak. Az üstfoltozó félrelökte a segítő

kezet, és sértetten a legtávolabbi sarokba vonult az értékeivel,

távol a kandallótól, hogy a következő száz évet azzal

töltse, hogy újra és újra átszámolja, megvan-e minden garasa.

- Ne hívjon hölgyemnek! Nem látja, hogy nem vagyok

lány?- morogta Merrin, és Olafra meredt. Volt valami furcsa

ebben az idegenben, aki odament az asztalához, majd gyorsan a padlóra vetette magát, és most hölgyemnek szólította, de hogy mi, azt nem tudta volna megmondani.

- Már hogy is lennél te lány?! - sietett Olaf megbékíteni

a fiút. - Ugye te idegen vagy errefelé? - kérdezte az északiak

dallamos hanglejtésével.

- Nem. Én itt születtem a Várban. Most voltaképpen ...

hazatértem.

Merrin alaposabban is megnézte a férfi viharvert ábrázatát,

és vonásait kedvesnek, világoskék szemét barátságosnak

találta. Merrin kissé megenyhült. Tetszett neki, hogy akadt

valaki a fogadóban, akinek volt annyira szimpatikus, hogy

az asztalához járuljon, és szóba elegyedjen vele. Ráadásul a

férfi közel sem abban a leereszkedő stílusban tette mindezt,

ahogy általában egy zöldfülűhöz beszélnek. A férfi felnőttként

bánt vele, ez pedig meglehetősen jó érzés volt. Merrin még egy mosolyt is megkockáztatott.

A mosolyon felbátorodva Olaf tovább faggatta.

- Itt él talán a családod?

-Nem- vágta rá, mert nem akarta magát lejáratni egy kétes hírű anyával a Kikötőből. - Nincs családom.

Olaf, aki nagy családból származott, ezt sehogyan sem tudta felfogni.

-Nincs családod? Egy egészen kicsi sem?

- Nincs - rázta a fejét Merrin.

- Akkor hol fogsz megszállni? Mihez kezdesz majd?

Merrin megvonta a vállát. Ez az, amit ő is szeretett volna tudni, de inkább nem fájdította vele a fejét.

Olaf gyors döntést hozott. Valahol a Hosszú Éjszakák Földjén neki is volt egy gyermeke, akit még nem látott, és már nem is fog soha. És bár még sohasem látták egymást, Olaf valami titokzatos okból meg volt győződve róla, hogy a gyermeke egy kislány. A lányka épp annyi idős lehetett,amennyi Merrin. Ha már egyszer a saját gyermekének nem segíthet, úgy döntött, legalább ezen a fiún segít.

- Holnap elviszlek a Várba, és mutatok ott neked egy jó

helyet - ajánlotta. - Ma éjszaka itt maradsz, ugye?

Merrin bólintott.

- Gondolom, nagy út áll mögötted- eredt meg Olaf nyelve,

aki szintén kezdett feloldódni.

- Rosszföldéről jövök. Eszem ágában sincs visszatérni!

- Ott nem volt családod?

- Dehogy! Távolról sem nevezném a gazdámmal a viszonyt

családinak! Úgy bántak velem, mint egy kutyával. Azelső adandó alkalommal meglógtam.

Olaf megértően bólintott. Úgy látta, hogy a fiúnak nehéz

élete volt, és épp itt volt az ideje, hogy valaki felkarolja.

A férfi kitüntető figyelmétől felbátorodva Merrin mesélni

kezdett.

- Nem először szököm meg. A múltkor egy őrült, vén banya

karmaiba kerültem a mocsaraknál, ő angolnával és kelkáposztás szendvicsekkel tömött.

- Ettem már jobbat is - morogta Olaf.

- Egyenesen undorító volt. Hogy meglépjek tőle, munkába

álltam Számos Simonnál. Rosszul tettem, rosszabb

volt, mint a banya, ráadásul visszakerültem arra az átkozott

helyre, ahol felnőttem. Egészen a múlt hétig biztos voltam

benne, hogy nincs menekvés, az egész életemet Számossal

és egy zsák csonttal kell eltöltenem.

- Egy zsák csonttal? - kérdezett vissza Olaf, mert úgy

gondolta, hogy nem jól hallotta.

- Igen. Simon régi főnökének, az én egykori mesteremnek

a csontjai. DomDanielé. Egy zsákban élt, amíg tegnap este ki

nem öntöttem belőle.

- Kiöntötted? Minek?- értetlenkedett Olaf, aki már biztos

volt benne, hogy baj van a fülével.

- Hogy megszerezzem a gyűrűjét Akarja látni? - kérdezte

Merrin, és meg sem várva Olaf igenlő válaszát, meglengette

gyűrűs hüvelykjét a szellem arca előtt. - Az enyém lett végre. Megdolgoztam érte. Feltúrtam az egész csontkollekciót.

Némelyik csonton még húscafatok is fityegtek A többi

nyálkás volt és hajlékony. Hányinger. De végre meglett az ujj.

Aztán levágtam a végét, micsoda móka volt! Tudja, hogy a

kéz ujjának csontjai olyanok, mint a lábujjaké?

Olaf gondterhelten bólintott. A fiú nem egészen olyan volt,

mint azt először képzelte. Kezdte bánni, hogy felajánlotta a

segítségét. Igaz volt, amit sokszor hallott: az Élők gyakran

furcsa alakok. Kellett neki Megjelenni olyan előtt, akit még

csak nem is ismer! A nyálkás csontok további ecsetelésétől

a felszolgálólány mentette meg, aki kihozta Merrin vacsoráját:

egy nagy tányér kolbászt krumplipürével.

-Nem zavarlak, hagylak nyugodtan vacsorázni-pattant

fel Olaf, amikor a felszolgálólány letette a tálat az asztalra.

Merrin nem volt csalódott a bejelentés hallatán, hiszen attól

tartott, hogy vacsorájából meg kell kínálnia a férfit is.

Merrin beledöfte villáját az egyik kolbászba. Olaf fintorogni

kezdett: a kolbász nagyon hasonlított egy ujjra, a gyűrűt és a

zsákot már csak hozzá kellett képzelnie.

- A holnapi viszontlátásra! - köszönt el Merrin tele szájjal.

- Mi? Hogy? Ja, igen. Holnap találkozunk - ismételte el

Olaf kelletlenül. De nem volt menekvés: még sohasem szegte

meg a szavát.

- Helyes - nézett fel ismét egy újabb falat kolbászt majszolva

a fiú, de a terem addigra üres lett. A parasztok eltűntek,

a magas, szőke idegennel együtt.

 

 

*6*
ÚT A VÁRBA

 

Amíg Merrin leheveredett a fogadógöröngyös ágyára, Róbert

helyet keresett a felvonóhíd pihenője alatti patkánylyukban.

A Várba igyekvő patkányok általában itt húzták meg

magukat éjszakára, amíg a hidat le nem eresztették hajnalban. Róbert tartott tőle, hogy most is, mint általában, a lyuk tele lesz, és egy kényelmetlen éjszakát kell eltöltenie valamelyik

közeli fán, bár az még mindig jobb a Vidám Tintahal kísértetjárta konyhájánál. Abban reménykedve, hogy ez alkalommal még időben érkezik, lesurrant a parton a jól elrejtett lyukba. Legnagyobb meglepetésére ő volt az egyedüli vendég. Aztán hamarosan az is eszébe jutott, miért: a Patkányirtók miatt.

Nagyjából hat hónappal ezelőtt Róbert és a felesége, Hajni

alig tudtak elmenekülni a Patkányirtók elől. Amint elérték

a viszonylag biztonságosnak mondható Kikötőt, Hajni rögtön

terjeszteni kezdte megmenekülésük kiszínezett és dramatizált

változatát. A patkányok mindig is nagyra értékelték

a rémtörténeteket, és ahogy szájról szájra járt az eset, mindenki

hozzáköltött még valamit. Végül nem volt az a patkány,

aki ép ésszel a Vár közelébe merészkedett volna. De

szerencsére nem minden patkány értesülései voltak olyan

naprakészek, mint Róberté, aki jól tudta, hogy a Patkányirtók

már nincsenek a Várban. Még jó, hogy megszabadultak

tőlük, gondolta, majd a meleg és dohos patkánylyuk legvégébe

szaladt, ahol leheveredett egy régi matracra.

Ám egy magányos patkánylyuk nem patkánynak való.

Róbert imádta a társaságot, és mindennél többre értékelt

egy szaftos pletykát, amit egy másik Hírpatkánytól hallhat.

Nyomasztó volt, hogy egy hajdan élettől pezsgő hely ilyen

kihalt lett. Egy penészes fehérrépán kezdett el csámcsogni,

amit egy másik patkány hagyhatott ott, de amikor eszébe

jutott Hajni, és eszébe jutottak a Patkányirtók, elment az

étvágya. Nyögött egyet, majd kinyújtóztatta a hosszú úttól

elgémberedett lábait, és hortyogni kezdett. Olyan hangosan,

hogy zengett belé az egész Várárok, de senki nem hallotta

meg a zajt, még a Várkapunál élő Morc család tagjai sem.

A hajnal első sugaraira a híd vége tompa hanggal, de annál

erősebb puffanással leereszkedett az innenső parton.

A becsapódás megremegtette Róbert matracát, és a patkány

legurult róla, meg sem állt a lyuk bejáratáig. Csipás szemmel

nézett körbe a fakó félhomályban. A legkevésbé sem indult

szépnek ez a nap. A Várárok szürke köveit barátságtalan

szél sikálta, és a víz tükrén esőcseppek keltettek növekvő

gyűrűket. Mivel az üres patkánylyuk sem volt sokkal barátságosabb, Róbert kisurrant, és beleszimatolt a kora reggeli

levegőbe. Avar szaga keveredett a Várárok poshadt vizének

szagával, amihez a Kapuházból szivárgó, állott raguszag társult.

Róbert egy darabig tipegett-topogott a patkányok generációi

számára ugródeszkául szolgáló, kiálló kövön, majd

elrúgta magát. Könnyedén landolt a híd alján futó keskeny

vasvázon, és elindult a Vár felé. Óvatosan haladt, rejtve a

híd tetején haladók szemétől, le se nézve a mélyben sötétlő

vízre.

Amikor elérte a túloldalt, felkapaszkodott a sáros parton,

és lesunyt fejjel - hogy minél kevésbé érje a fütyülő szél, és

minél kevésbé fújja a szemébe a port - elindult az Északi

Kapuhoz vezető ösvényen. A patkány, legnagyobb rémületére,

egyenesen nekiszaladt Morcné lábának. Róbert és a többi

patkány általában könnyedén elkerülte a Morcokat, akiknek

nagy lábuk és nagy hangjuk volt. Aznap viszont Morcné

csöndben és mozdulatlanul ült a Kapuház bódéjában, csak a

lábát dugta ki az ajtón. Mintha direkt egy gyanútlanul arra

haladó patkányt akarna elgáncsolni. Amikor megérezte,

hogy finom cipellőjén egy patkány rohan át, kikelt magából.

Sikítva felkapott egy seprűt, és Róbert farkára csapott vele.

A patkány bevetette magát a kanálisba, ami az esőzésnek

köszönhetően nem volt aznap a legkellemesebb hely, sőt -

de erre Róbert csak később jött rá -, el is volt dugulva.

- Rágcsálók! - kiáltotta Morcné.

- Hol? - morogta egy hang a Kapuház felől.

- A csatornában! Kapd el, Morc!

Róbert vett egy nagy levegőt, majd lebukott a víz alá, amikor

meghallotta Morc súlyos lábának döngését.

- Nem látok semmit - kukucskált a férfi a csatornába.

- Pedig ott van, a saját szememmel láttam.

- Hát, nem tudom - nézte elgondolkodva a koszos vizet

Morc. - Tudod, amikor az előbb kiabáltál, felidézted bennem

azokat a régi szép napokat, amikor Luci és te folyton

pöröltetek egymással...

- Ne légy igazságtalan! Nem is kiabáltunk éjjel-nappal!

Csak amiatt a Számos fiú miatt.

Róbert úgy érezte, mindjárt szétrobban a tüdeje, és egy

kis buborék szaladt ki az orrán.

- Megvan a kis himpellér, a víz alá bújt!

- Kérsz egy ásót?

- Azt a nagyobbat! Először kiásom, aztán alaposan fejbe

kólintom vele. Legalább gyakorolok arra az esetre, ha az a

Számos gyerek megint idedugná a képét.

Róbert nem tudta tovább visszatartani a lélegzetét. Nagy

lendülettel felrúgta magát, és poshadt vizet fröcskölve a közelben álló Morcra, kiugrott a csatornából. Mire a hátratántorodó Morc kitörölte a szeméből a koszos lét, Róbert már kereket oldott a sikátorokon keresztül, melyek az Északi Kaputól a Palotába vezettek.

A Kastély kapuja előtt lévő lóitatóban gyorsan megtisztálkodott.

Róbert nem volt tisztaságmániás - nem is emlékezettrá, mikor fürdött utoljára -, de ha egy patkány a Kastélyba ment, a legkevesebb, ami elvárható volt tőle, hogy előtte megfürödjék.

 

*

Ezzel nem mindenki volt így. A Vidám Tintahalban megszálló

Merrinnek eszébe sem jutott ilyesmi. Olaf Snorrelsen órákig várta, hogy a fiú méltóztasson felkelni, és közben még az üstfoltozó asszony szidalmait is el kellett viselnie. Merrin

tíz után támolygott le a lépcsőn, akkor is csak azért, mert a

fogadósné kitette a szobájából.

Százszor megbánt ígéretéhez híven Olaf felemelkedett egy sötét sarokból, és megkérdezte:

- Akkor kísérjelek a Várba, ugye?

A férfi még mindig reménykedett benne, hogy a fiú meggondolta magát, de csalódnia kellett. Merrin nem változtatott úti célján.

- Elegem volt ebből a koszfészekből - dörmögte.

Olaf az Egyirányú Hídhoz vezette Merrint, és szívére ismét

jól ismert szomorúság köde telepedett: a híd mindig ilyen érzést keltett benne. A bánatfelhő nem is oszlott el addig, amíg Olaf kötelességtudóan át nem kísérte a fiút a felvonóhídon. Közvetített a fiú és a kapuőr közötti vitában - utóbbi legalább olyan sötét fickó volt, mint Merrin, és legalább annyira szaglott is. Szavát megtartva Olaf a Toldalék rnélyére vezette Merrint, egy kis vendégházhoz, ahol annak idején a szellem annyi kellemes órát töltött.

Ez - erre Olaf csak később jött rá - igen nagy hiba volt.

Merrinnek nem tetszett a hely, azt mondta rá, hogy egy szeméttelep.

Amikor a szoba árára terelődött a szó, Merrin a

különben igen kedves fogadósnét vérszívó szúnyognak nevezte.

Olaf a fogadósné előtt is kénytelen volt Megjelenni, de ettől nem javult a helyzet. Ideges volt, ezért a Jelenés nem lett tökéletes. Meglátván hiányos alakját, az asszony annyira

megrémült, hogy sikítva becsapta előttük az ajtót. Ez olyan

szerencsétlenül sikerült, hogy az ajtó Áthatolt Olaf egyik lábán,

ami nem esett túl jól a szellemnek. Mire magához tért,

a fiúnak híre-hamva sem volt. Annál jobb, gondolta Olaf,

majd nekivágott a városnak, elfeledkezve arról, hogy hiányosan

Jelent meg, és ezzel nem kis riadalmat váltott ki a

szembejövőkből. Csak a nap végére sikerült visszakeverednie

a Falba Vájt Lyuk menedékébe. Olaf megfogadta, hogy soha többé nem fog senki előtt Megjelenni. Őrület volt az egész.

*

Róbert felkapaszkodott a Palota megannyi hátsó lépcsőjének

egyikén. Bár még sohasem járt a Palota emeletén azelőtt, a

Hírpatkánysághoz hozzátartozott, hogy kívülről fújja a Kastély

alaprajzát. Alaposan be kellett magolnia a magas fokú vizsgához. Elugorva egy őrségben lévő szellemlovag kardsuhintása elől, Róbert felkapaszkodott egy dupla ajtó kárpitján, majd átfúrta magát egy pókhálós patkányrésen a lambéria alatt, és onnan tekintett le a szobára. Egy nagy ugrás várt rá. Ki kellett fújnia magát előtte. Odalenn, a kandalló mellett Számos Jenna, a Hercegnő, a Kastély örököse üldögélt.

Mellette egy sokat forgatott levél feküdt. Róbert nem tudta

elolvasni ilyen messziről, de Jenna már fejből ismerte minden

sorát. A levélben a következő állt:

A Varázslók Tornyából kézbesíti Fogdmeg Borisz

7:30-kor érve a Palotánál.

Feladó: Számos Szeptimusz,

Dicsfalvi Marcia Főfő Varázsló inasa

Kedves Jenna

Tudnánk ma délben Marcellusznál találkozni? Most

kaptam tőle üzenetet, aminek igencsak örülök. Talán

végre eszébe jutott valami. Nála van Nicko egyik tárgya,

amit meg akar mutatni nekünk. Azt állítja, hogy

esetleg mégis lenne rá mód, hogy visszahozzuk Akkor

Marcellusznál ...

Szeretettel:

Szeptimusz

Jenna alig fért a bőrébe. Tűkön ült az izgatottságtól. A Számos

Sárával elköltött újabb unalmas reggeli után visszatért

a szobájába, hogy valamivel lekösse magát délig. Elővett egy

nagy könyvet, és olvasni kezdett; fogalma sem volt róla, hogy

egy patkány a magasban egyensúlyozva figyeli.

Róbert vett egy nagy levegőt, és elrúgta magát. Jenna ágyán

landolt, de a ruganyos matrac ismét kilőtte a levegőbe, hogy

a következő alkalommal már kevésbé puhára, az ágy előtti

szőnyegre essen, és kificamítsa bokáját.

- Nyekk! - nyekkent a patkány, amikor fejjel a szenesvödörnek

ütközött.

- Róbert?! Te vagy az? - ijedt meg kissé Jenna.

Róbert fájdalmas grimasszal az arcán felpattant, és tisztelgett

egyet.

- Szolgálatára, Felség!

-Addig ne "felségezz", amíg nem nyomják a fejembe azt!

- biccentett fintorogva a kandalló párkányán fekvő, vörös

párnán pihenő, egyszerű koronára, amit épp visszafogottsága

tett széppé.

- Húha, elég nehéznek látszik. Nem szívesen viselném

egész nap.

- Ahogyan én sem, még az kellene! Mindig akkor tűnsz

fel, amikor a legkevésbé várnám. Hogy vagytok, te és a kedves

nejed, Hajni?

- Köszönöm, megvagyok, és Hajni is jól van, bizonyára.

- Arra célzol, hogy nem vagytok együtt?

- Igen, bár barátságos elválás volt, vagyis, amikor otthagytam,

elég jó kedvében volt, ami nem is csoda, hiszen

egy pitét evett, és a pite mindig is jókedvre derítette.

- Igazán sajnálom, Róbert.

- Igazán nincs miért sajnálkoznia - válaszolt a patkány

egyszerű en.

- És ... mihez kezdesz most az életeddel?

-Rengeteg dolgom van, nincs okom panaszra. Régi barátokat

keresek fel, egy kis szaglászás, egy kis követés, tudja, hogy van ez! Afféle szabadúszó lettem. Küldetésem Rosszföldén':

szólított.

- Brrr! Rémes egy hely!

- Egyetértek, Királynőm! Különösen azokkal a lényekkel

nem szeretnék összefutni, amik éjszakánként ott randalíroznak!

Nem árt őket nagy ívben elkerülni! Talán a legjobb az lenne, ha a főhadiszállásomat itt állítanám fel. Mindenhol jó, de a legjobb otthon! Lenne is egy ajánlatom, amit Felségednek tennék, ha lenne oly jó, és meghallgatná. Persze ha most sok a dolga, én megértem, és később térek vissza az ügyre. Tudom én, hogy a fiatal hercegnőség nagyon sok terhet ró a vállára, rengeteg bonyolult ügyet, és ...

_ Csak olvasok, Róbert. Valakivel hamarosan találkozni

fogok. Még a találkozó előtt tisztában akarok lenni valamivel.

- Igazán bölcs dolog! Sehová nem szabad felkészületlenül

menni! Meglehetősen nagy könyv. Én felemelni sem tudnám.

-Elég nagy- sóhajtott Jenna -,és bonyolult is. Az Időről szól.

- Most például elég rossz idő van odakint ...

- Nem az időjárásról! Az Időről.

- Egy kicsit sokat voltam távol, megbocsásson. De mint

mondtam az előbb, van egy ajánlatom, amely hasznos lehet

Nagyságod számára is. Elmondhatom?

Jenna elmosolyodott.

- Miért ne? - rakta le a könyvet a szőnyegre. – Foglalj helyet! Csak nyugodtan ülj rá a könyvre!

- Ah, igazán megtisztelő, de inkább állva maradnék! És most jöjjön az ajánlatom: ha Fenséged kegyesen megengedné, hogy újranyittassam a Keleti Kapu mellett lévő Őrtornyot, és hogy ismét megszervezzem a Hírpatkányságot, akkor az első évben Önnek ingyen végeznénk szolgálatainkat .. .

-Csak az első évben? Eddig sem fizettünk érte semmit .. .

- Legyen, ahogy óhajtja, ingyen is vállalom, sőt mi több,

felajánlom, hogy a személyes testőrséget is ellátnám az úrnő

körül, és másban is állnék szolgálatára.

-Remek- mondta Jenna.- Folytasd!

- Biztos benne?

- Persze. A Patkányszolgálat kifejezetten hiányzott a Várnak.

De hogy hol találsz hozzá patkányokat, azt nem tudom.

Mind eltűntek a városból. Hosszú ideje te vagy az első patkány,

akit látok.

Róbert kihúzta magát, és ismét szalutált. Ezt az új szokását

a Kikötő egyik öreg patkányától tanulta el.

-Nem probléma! Ki más tudná, hogy hol vannak a patkányok,

ha nem egy patkány?! Majd értesítem a fejleményekről

Felséged. A testőri munka is haladéktalanul kezdetét veszi. ..

Te magasságos szalonnavég, egy macska! - Jenna ágya alól

ekkor egy kis vézna, narancssárga macska bújt elő, és bár

nem volt nagyobb Róbertné!, fémesen kék szemének csillogása

nagyon nem tetszett a patkánynak Macskákkal kapcsolatban

igen jó memóriája volt, és biztos volt benne, hogy

ezt a pillantást látta már valahol.

- Nem az enyém, én csak vigyázok rá egy darabig. Nyugalom,

Ullr!- csitítgatta az ugrani készülő macskát Jenna.

- Sajnos vissza kell vonnom a testőrséggel kapcsolatban

tett ígéretemet. Nem vállalhatom, ha egy macska is van a

szobában! Nem tehetem ki a beosztottjaimat ekkora veszélynek!

-Ne fájjon a fejed emiatt, Ullrnál jobb testőrt elképzelni

sem tudnék - kapta fel Jenna a macskát, és szarosan a karjába

zárta.

- A mérete nem erre engedne következtetni - kockáztatta

meg a megjegyzést Róbert, mire a macska karmait kieresztve

próbált meg kiszabadulni Jenna szorításából. – Ha

szüksége van rám, kint megtalál. Most mennem kell! Köszönök

mindent! Alá' szolgája!

Jenna felállt, és kiengedte a patkányt a szobából.

_ Nyugalom, Sir Hereward - csitította a szellemet, aki a

patkány felé kapott. - Egy jó barát.

Róbert végigrohant a folyosón, kettesével szedte a lépcsőfokokat, majd felemelt fejjel kilépett a Kastély főbejáratán. Fülében Jenna utolsó szavai csengtek. Egy barát volt. A Hercegnő barátja. Bárcsak Hajni látná most!

 

*7*

HELYETTESÍTÉS

 

Bogár, aki a Varázslók Útja tizenhármas szám alatt található

Egyesült Mágikus Kézirattár és Varázsige-ellenőrző Iroda Recepciósa és Ellenőrző Tisztviselője volt, rossz napra ébredt.

Szeles, esős hétfő reggel volt, amikor Dzsinn Dzsenni a helyettesének nevezte ki. Bogár először még örült is neki, hiszen Dzsinn kisasszony nagy gonddal választotta meg helyetteseit, még ha csak fél óráról is volt szó, és ilyenkor általában a rangidős írnokokat állította szolgálatba.

De aznap reggel Bogárt kezdte el fixírozni - azzal a tekintettel, amitől még akkor is bűntudatod lesz, ha minden dolgodat jól végezted - , és így szólt hozzá:

- Bogár, szolgálatba! Ha bárki is beállítana a munkával

kapcsolatosan, töltse ki a nyomtatványt, és majd délután

visszatérek rá. Egy óra múlva itt vagyok. Nem előbb, és nem

később - fejezte be szavait, és sötétkék palástjának suhogásától

kísérve kiviharzott a teremből.

Bogár meglepett füttyentéssel zárta be utána az ajtót, ami

zörögve állta a szél ostromát. Leküzdötte a vágyát, hogy fel-alá

futkosva a szobában azt kiabálja, hogy "Az enyém, minden

csak az enyém!", inkább benézett a Kézirattárba, hogy

minden jól megy-e. Ment minden, mint a karikacsapás.

Húsz írnok - eggyel kevesebb a szokásosnál - körmölt buzgón

a magas asztalok mellett, kis lámpák sápadt fényében.

Szorgalmasan sercegő tollakkal másolták a különféle ráolvasásokat,

varázsigéket, átkokat, engedélyeket, jóváhagyásokat,

elixírrecepteket - mindazokat az írásokat, amelyek egy

varázsló számára nélkülözhetetlenek, és azokat is, amelyekre

a Vár tehetősebbjeinek szükségük lehet.

Bogár azzal ünnepelte meg átmeneti előléptetését, hogy

körbe-körbe pörgött a forgószéken - ez egyébként szigorúan

tilos volt-, és gyakorolta a "rettegjetek-én-vagyok-a-főnök"

nézését. Öt percig minden a legnagyobb rendben ment, de

aztán minden tökéletes katasztrófába fulladt.

Bogár nem is értette, hogy tud ilyen rövid idő alatt ennyi

rossz történni. Az egész azzal kezdődött, hogy egy vékony,

magas fiú lépett be az irodába, fekete, bő tunikában,

utazástól poros köpönyegben, és a Fő Kézirattárossal akart

találkozni. Dzsinn Dzsenni vadonatúj, de szörnyen idegesítő

Vendégszámlálója a fiú beléptével épp a hármas számra

ugrott.

- Nincs itt. Én helyettesítem - mondta barátságtalanul

Bogár, mert a fiú nemigen tetszett neki.

Az idegen alaposan végigmérte Bogárt, majd így szólt:

-Jobb helyettest nem talált?

- Én vagyok a legjobb - vágott vissza, és maga is meglepődött,

mennyire Dicsfalvi Marciát idézi válasza, aztán észbe

kapott, hogy neki, mint a Kézirattár oszlopos tagjának,

már csak hivatalból is udvariasnak kell lennie, ezért gyorsan

megkérdezte:

- Segíthetek valamiben?

- Kétlem - vonta meg a vállát a fiú.

Bogár először elszámolt magában tízig, és csak azután válaszolt:

- Ha elmondja, mit óhajt, talán mégis segíthetnék

- Fel akarok csapni írnoknak.

- Írnoknak?! - kapkodott levegő után Bogár, míg Merrin

vigyorogva nézte, hogy bejelentése milyen hatást vált ki.

- Igen, írnoknak.

- De ... van szakirányú végzettsége? - hebegett Bogár.

A fiú válasz helyett Bogár orra elé nyomta hüvelykujját,

amelynek végéből fekete láng csapott fel.

- Ez az én diplomám.

Bogár visszazuhant a székébe. Hallott már Sötét Trükkökről,

bár ő maga ez idáig még nem látott egyet sem. Az sem kerülte el a figyelmét, hogy a fiú a hüvelykujján a híres-hírhedt

Két-Arcú Gyűrű egyik másolatát hordta. Megnyugtatta

magát, hogy a fiú valószínűleg csak egyike azoknak a furcsa fiataloknak, akik azt hiszik, hogy ha fekete ruhákban járnak, és gyűrűmásolatokat vásárolnak a Gót-boltból a Toldalékon,

attól máris ők lesznek DomDaniel következő tanítványai.

Mindenről Dzsinn tehetett. Hiszen ő volt az, aki a Kézirattár

ajtajára néhány héttel ezelőtt kiakasztott egy papírt, hogy

új írnokot keres. Ez Bogárnak már akkor sem tetszett. Ellenérzéseit szavakba is öntötte, és elmondta Dzsenninek, hogy attól tart, ezzel a hirdetéssel magukra szabadítják a város összes futóbolondját De Dzsinn Dzsenni hajthatatlan maradt.

Bogár legnagyobb megkönnyebbülésére egészen Merrin

megjelenéséig egyetlen önjelölt írnok sem bukkant fel. Bogár

igazán arról próbálta meggyőzni Dzsennit, hogy - pénzt

nem sajnálva - adjon fel egy hirdetést az Írnokok és Más

Tollkoptatók című lapban. E célból aznap reggel még egy

brosúrát is hagyott főnöke asztalán, mely leszállított áron

kínált hirdetési felületeket Ám most mégis úgy tűnt, hogy

legvadabb rémálmai valósággá lesznek.

Egy sóhajtás kíséretében Bogár elővett egy formanyomtatványt, hogy felvegye a jelentkező adatait.

-Neve?- kérdezte, miután megnyálazta a ceruza hegyét.

- Számos Szeptimusz.

- Magának elment az esze?

- Senki nem mondhatja azt rám, hogy agyatlan vagyok! -

kérte ki magának Merrin. - Senki. Fölfogta?

- Felfogtam, de maga akkor sem Számos Szeptimusz.

- Ebben meg miért olyan biztos? - grimaszolt Merrin.

- Mert személyesen ismerem őt. És maga tőlem bárki lehet,

csak ő nem.

A fiú szeme sötéten felvillant.

-Azt akarja állítani, hogy nem tudom, ki vagyok?! Na, írja

csak be szépen a nevem a rubrikájába: Számos Szeptimusz!

- Majd ha piros hó esik.

Bogár és Merrin farkasszemet néztek. Az írnok került ki

győztesen a csatából, mert a fiú hamarosan elkapta a tekintetét.

-Rendben. Nem vagyok Számos Szeptimusz, de volt idő,

amikor így szólítottak.

Bogár úgy gondolta, jobb, ha enged a fiúnak. Nem mintha

attól félt volna, hogy alaposan elkupálják. A fiú magasabb

volt nála, de jóval véznább felépítésű. Bogár ugyan alacsony

volt, viszont annál keményebb kötésű. Csak attól tartott,

hogy ha verekedésre kerülne a sor, tönkretennék az elülső

irodát, ráadásul pont akkor, amikor az egész Kézirattár az ő

gondjaira van bízva.

- És hogy hívják most? - kérdezte végül.

A fiú úgy nézett körbe a teremben, mint egy gyík; Bogár

most vette észre, hogy fekete szemében zöld pontok csillogtak.

Le merte volna fogadni, hogy a fiú valami számításba

jöhető nevet keresgél.

Nem is tévedett. Merrinnek szüksége volt egy jól hangzó

névre. Unta már, hogy Meredith Merrinnek hívják, és nem

is illett hozzá. Nem elég, hogy lánynév volt, még együgyűen

is hangzott. Neki valamilyen ijesztő névre volt szüksége.

Merrin gyorsan felidézte magában az általa ismert két legfélelmetesebb ember nevét: DomDanieiét és Vadászét.

- Lekötelezne, ha végre megtudhatnám a nevét.

- Dom ... vagyis Daniel.

- DomDaniel? - rázta a fejét elképedve Bogár.

- Ne beszéljen butaságokat! Csak annyit mondtam, Daniel;

megértette?

Bogár megpróbált nyugodt maradni.

_ Vadász. Vadász Danielnek hívnak.

_Akkor azt fogom ide beírni, hogy Vadász Daniel. Rendben

lesz így? - udvariaskodott fogcsikorgatva Bogár.

-Persze.

- Biztos benne, hogy nem gondolja meg magát?

- Nézze, ez a nevem, és kész. Írja csak be! - morogta

Merrin.

Bogár jobbnak látta, ha nem kérdezősködik többet, és

igyekezett minél rövidebb úton megszabadulni a fiútól. A dokumentum többi részét egyetlen szó nélkül töltötte ki. Még

akkor sem fűzött megjegyzést a hallottakhoz, amikor a fiú

bejelentette, hogy tízévnyi gyakorlóidő van a háta mögött,

amit két Varázslónál töltött le, és járatos a Fehér Mágiában

is. Bogár egy szavát sem hitte el, de még azt is beírta volna a

rubrikába, hogy a fiú kétszer megkerülte a Holdat, ha ezzel

gyorsabban szabadul meg a váratlan látogatótól.

Amikor végre kitöltötte a formulát, kárörvendő képpel

helyezte a paksaméta tetejére, ami Dzsinn Dzsennire várt.

Most már szenvedjen vele ő tovább, úgyis neki köszönhető

az egész.

De a fiú meg sem moccant.

- Végeztünk. Mehet.

-És mikor jöhetek vissza a felvételi beszélgetésre?

Ez nem adja fel könnyen, sóhajtott Bogár. Merrin szúrós

szemmel bámult rá, amíg kinézett egy időpontot az asztalán

heverő, általa vezetett vaskos határidőnaplóból.

- Pontban két óra harminchárom perckor. Sem előbb,

sem később.

- Akkor a közeli viszontlátásra! - húzta el a száját Merrin.

- Már alig várom! - felelte Bogár hűvösen. - Megengedi,

hogy kikísérjem? - állt fel az asztal mellől, és kinyitotta a fiú

előtt az ajtót. Miután Merrint kint tudta végre, olyan erős

döndüléssel csapta be mögötte az ajtót, hogy az egész iroda

belerázkódott, és még a Gazfickó Bűbáj Riasztó is felharsant.

A Riasztót direkt úgy tervezték, hogy kibírhatatlan legyen:

idegtépő csörgéssel, szirénázással és nyávogással. Bogár nem

tudhatta, hogy vajon egy Sötét Trükkel áll-e szemben, vagy

tényleg Gazfickó Bűbájt érzékelt a riasztó. Négy vonakodó

írnokot küldött le a pincébe, hogy ellenőrizzék Ütemes zajt

hallott odalentről, de a riasztó csak nem hallgatott el. Bogár

hamarosan lázongó írnokokkal találta szemben magát, akik

sehogy sem tudták ebben a zajban elvégezni napi penzumukat

Újabb két izmos írnokot küldött le erősítésként, a többieknek

pedig azt ajánlotta, hogy használjanak füldugókat

Bejelentését nem követte kitörő öröm.

Ekkor hangos recsegés-ropogás rázta meg az elülső irodát.

Puffanások és rémült kiáltások hallatszottak a megerősített

ajtó felől, mely a Vad Könyvek Raktárára nyílt. Bogár vett

egy nagy levegőt, és benézett a kukucskáló lyukon keresztül.

Odabent csata dúlt. Röpködtek a szőrszálak és a tollak. Bogárnak minél előbb be kellett jutnia, lehetőleg még azelőtt,

hogy az egész könyvraktár tönkremenne. Óvatosan elkezdte

kinyitni az ajtót. Alig nyitotta ki egy kicsit, a résen egy nagy

és szőrős Pók Évkönyv próbált kiszökni.

Bogár pont a leggyengébb idegzetű írnokot kérte meg,

hogy segítsen tartani az ajtót. Ez hiba volt, mert Foxi felsikoltott, és nyomban elájult. Esése közben sikerült levernie

két nagy üveg lemoshatatlan tintát, és a festék egyenesen

Dzsinn Dzsenni számításaira ömlött, amikkel legalább két

hétig dolgozott, és Bogárra várt volna a feladat, hogy lemásolja

őket.

_ Folteltüntető Varázslatot! Gyorsan! - kiáltott vissza az

ajtóból kétségbeesetten Bogár, majd eltűnt a Vad Könyvek

Raktárában.

Tíz perc múlva kilépett a raktárból: megfáradva, ziláltan,

karcolásokkal tele, de győztesen. Foxi még mindig kinyúlva

feküdt a padlón, a Folteltüntető Varázslat után kutató írnokok

lábainál. A Riasztó továbbra is működött, Bogár pedig, aki saját tanácsát megfogadva dugót tett a füleibe (végei úgy

kandikáltak ki kétoldalt, mint a kanócok), az egyik sebét

ápolgatta, amit egy lesből támadó Mirnixek Földje Útikönyv

okozott. Rosszabb ennél már nem jöhet, gondolta Bogár, de

tévedett.

Az ajtó egy kattanással kinyílt, és Dicsfalvi Marcia, Fő-fő

Varázsló masírozott be rajta személyesen. Palástja vörösen

szálldosott utána, fürtös hajtincsei nedvesen csillogtak a hideg,

tavaszi esőtől. Marcia szemöldökét összehúzva hallgatta

a riasztót, melynek hangjai a fülén keresztül egyenesen az

agyába fúródtak.

- Bogár, mi az ördög folyik itt?!

 

*8*
A PINCE

 

Volt valami Dicsfalvi Marciában, ami körüllengte és betöltötte

a teret, ahová belépett, sőt, még túl is csordult a falakon. Bogár ösztönösen hátrébb lépett, hogy a Fő-fő Varázslónak nagyobb helye legyen.

- Mi az ördög tud így csengeni?! - kiáltotta Marceia.

- Nincs itt - válaszolt Bogár, aki úgy értette, a varázsló

azt kérdezi: "Hol az ördögben van Dzsinn Dzsenni?".

-Hogy?!

Bogár kétségbeesve nézett az órára: még csak ennyi idő telt el?

- Fél óra múlva itt lesz!

Marcia kezdte magát úgy érezni, mintha egy modern drámába csöppent volna, olyanba, amilyenekre Szeptimusz szokta elrángatni a Toldalék kis színházába.

- Neked meg mi a csuda nőtt ki a füledből?

Bogár elkezdte kirángatni a füléből a dugókat, és felemelte hangját, hogy túlkiabálja a riasztót, ami éppen akkor döntött

úgy, hogy elhallgat.

-Elnézést!

_ Nem szükséges ordibálni - jegyezte meg sértetten az

asszony.

_ Elnézést, Marcia asszony, valóban nem - jött zavarba

Bogár. - Segíthetek valamit? Én helyettesítem Dzsinn

Dzsennit, amíg vissza nem ér.

- ó, nagyszerű! - mosolygott elégedetten Marcia, amivel

igencsak meglepte az írnokot

- Nincs valami jó napom - próbálta lesimítani sűrű, fekete

haját a fiú, ami a legkülönfélébb irányokba állt, ahogyan

mindig, ha izgatott volt.

- Látom. Előfordul mindannyiunkkal.

-Valóban?- kérdezte meglepetten Bogár.

- Nem is ritkán! - sóhajtott Marcia. - Az a helyzet, Bogár,

hogy sürgősen le kell jutnom a Pincébe.

Bogár fellélegzett. Ezúttal a fejmosás elmaradt. A Fő-fő

Varázslót a Kézirattárba vezette. Épp akkor, amikor az ajtón

beléptek, zöld fény villant. Egy csoport írnok hátrarebbent,

majd nyakukat nyújtogatva vizsgálgatták, mi lett a Folteltávolító

Varázslatuk eredménye. A csoport egyik tagja felkiáltott:

-A lábam! Nézzétek, mi lett a lábammal!

- Én mondtam neked, hogy annak a Varázslatnak lejárt a

szavatossága, de te nem hallgattál rám!

- Mekkora légyölő galóca!

-Elég nagy.

- Most legalább olyan lett a lábad, amilyen a szaga!

Az írnokok hangosan felkacagtak, csak akkor hallgattak

el, amikor rájöttek, hogy Marcia áll mögöttük. A könyökükkel lökdösődve figyelmeztették egymást.

- Jó reggelt, írnokok!

-Jó reggelt, Marcia asszony!- felelték az írnokok kórusban,

mintha iskolás gyerekek lennének.

- Segíthetek valamiben? - mosolygott rájuk Marcia.

Az írnokok félénken bólogattak

Bogár egészen meglepődött Marcia kedvessé gén. Ö ugyan

nem vette észre, de Marcia Bogár lekötelezettjének érezte

magát, mióta az írnok átsegítette élete egy rossz szakaszán,

melyet egy rakás agresszív csont keserített meg. Bogár csodálattal tekintett Marciára, aki ujjának egyetlen csettintésével és egy bíbor Varázsvillanással eltüntette Tintás lábáról a légyölő galócákat, amik szemkápráztató vörösben és

sárgában pompázva törtek át a cipőjén. Amíg Tintás hálóvá

lyukadt lábbelijét bámulta, Marcia Eltüntette az iraton esett

foltot, majd Feltöltötte a tintásüvegeket, és végül Helyreállította Dzsinn Dzsenni számításait.

Az írnokok hálálkodásaitól kísérve - melynek főszólamát

Tintás vitte - Marcia átlépett a földön fekvő Foxin, és Bogár

vezetésével a Kézirattárat szegélyező könyvespolcokba

vágott titkos ajtók egyikén belépett egy gyertyafényes, kanyargós folyosóra. A folyosó hosszú volt, és meredeken lejtett egészen a lépcsőkig, amelyek egy hatalmas és erős vasajtóhoz vezettek a Pincék félelmetes Szelleméhez.

A Pincék Szelleme az Ősök, az ötszáz évnél idősebb szellemek

egyike volt. De ellentétben a többi Őssel, alakja nem

volt teljes egészében kifakult, és hangja is elég öblös volt

még. Hősködő természet jellemezte, és akárhogy is nézzük,

a kastély legellenszenvesebb szellemének volt mondható.

A szellem titokban tartotta a nevét, de régimódi köntöse

főirattárosra vallott. Marcia ennélfogva pontosan tudta, kivel

áll szemben, ahogy Bogár számára sem volt titok a kiléte:

ő volt a Kézirattár első vezetője, Gőzös Tertiusz. Bogár hiába

próbált meg valamit is megtudni Tertiuszról, nem sok mindent

talált, eltekintve egy penészes, vaskos könyv részletétől,

rnellyel a Kézirattár egyik polcának elkorhadt lábát pótolták.

A könyv Bogár okoskodása szerint egy gyerekek számára

íródott, ismeretterjesztő sorozat darabja lehetett.

Százegy kérdés,

amit soha nem mertél feltenni

HOTEP-RÁRÓL!

(A Kastély első Főfő Varázslójáról)

Díszkiadás, válaszokkal

Ez állt a könyv címlapján, és bár néhány választ már megevett

az idő és a penész, Bogár pár dolgot megtudott belőle.

Az egyik kérdés például így hangzott: "Volt-e Hotep-Rának

barátja?"

"lgeen!!!" - jött a felcsigázó válasz a könyvből, mely nem

fukarkodott a felkiáltójelekkel "De, kedves .fiúk és lányok,

ez nem volt valami jó barát. Egy régi ismerős volt, aki látogatóba

érkezett a Várba valahonnan messziről, és a Gőzös

Tertiusz névre hallgatott. Hotep-Rá nagyon megörült

neki, és remekül szórakoztak! Hotep-Rá megajándékozta

barátját egy házzal a Varázslók Útján! Gőzös Tertiusz nagyon

okos volt, és háza hamarosan kész Kézirattárrá változott!

Bár Hotep-Rá barátja nagyon okos volt, egyáltalán nem

volt kedves. (Ne feledjétek, gyerekek, inkább legyetek kedvesek,

mint okosak!) Így történt, hogy Tertiusz sok rossz dolgot

tett, amiről barátja nem is tudott, és hamarosan csúnya Véget

ért!"

Tertiusz nevével Bogár nem is találkozott máshol, eltekintve

a Főirattárosok neveit összegyűjtő márványtáblától

a főirodában. Mintha minden szöveget, ami róla szólt, megsemmisítettek volna.

Tertiusz már messziről észrevette a közeledő vendégeket.

Nem volt kellemes megjelenésű szellem. Szemei mint ferde

lőrések egy fehér falon, szája körül kecskeszakáll lengedezett

szürkén. Sápadt és vékony ajkait egészen beszívta, mintha

csak csúfolódni akarna. Bár nem mondott semmit, szája

mozgott, akár egy kérődző tehénnek.

- A jelszót! - rivallt rájuk a szellem mély hangon, mely

tovább visszhangzott a falak között, és Bogár hátán a hideg

futkosott.

- Polipcsáp - sóhajtott Marcia rosszat sejtve.

- Nem.

- Ne akadékoskodjon! Mi más lenne a jelszó?! - utasította

rendre Marcia.

- Miért lenne "polipcsáp"? - fonta össze karjait a kísértet,

és nekitámaszkodott az ajtónak, majd fitymálva végignézett

a látogatókon. Bogár, aki nem volt egy verekedős fiú, erős

késztetést érzett, hogy sípcsonton rúgja a szellemet.

-Honnan tudjam? Miért ne lenne? A jelszó az jelszó, és

kész. Po-lip-csáp. Most engedj át!

-Nem. Megváltoztattam.

- Nem változtathatja meg a jelszót anélkül, hogy ne konzultált

volna a Jelszó Tanáccsal, aminek én vagyok a vezetője.

A jelszó változatlanul "polipcsáp", erről nem nyitok

vitát.

De az ajtó továbbra is csukva maradt. Tertiusz megvetően

Marciára mosolygott, aztán szellemkörmeit kezdte el tanulmányozni,

mintha ők ott sem lennének. Bogár kezdte úgy vélni, hogy nem teljesen alaptalan az a szóbeszéd, miszerint Gőzöst elégedetlen írnokai tették hidegre.

- Mivel nem hagy más választást, kénytelen leszek Átírni

a jelszót. Állj hátrébb, Bogár!

- Már viccelni sem lehet? Hát persze hogy bemehet! -

váltott hangot hirtelen Tertiusz. - Aztán vigyázzanak a

rendre!

- Ekkora egy ökröt - sóhajtotta Marcia.

Bogár felkapott néhány lámpást a polcról, és követte

Marciát, aki kissé erősebben taszította be az ajtót, mint illett

volna. Nyikorogva vágódott ki, doh és penészes könyvlapok

szaga vágta orrba őket. Marcia belülről bezárta az ajtót, és

egy Riasztót is rakott rá. Ha Tertiusz netalán arra vetemedne,

hogy hallgatózzék utánuk, szerette volna, ha tud róla.

-Gyűlöli a nőket, az a baja- szidta tovább Marcia a szellemet.

- Alther idejében bezzeg sohasem akadékoskodott,

most meg ... ! Minden áldott alkalommal ezt műveli, minden

alkalommal! Egyszerűen megőrjít!

- Mi csak Vén Kecskének csúfoljuk a háta mögött.

- Valóban? - kacagott fel Marcia. - Biztos nem örülne, ha

a fülébe jutna. Most pedig, jó Bogaram, keresd meg nekem a

Föld Alatti Világ Élő Térképét, kérlek!

- ó, máris! - lepődött meg kissé Bogár. - De addig is foglaljon

helyet, kérem! - tette le a lámpásokat egy hatalmas, sziklából kivésett asztalra, és ingujjával elkezdte letörölgetni a port a mellette álló székről. Marcia tüsszentett egyet, majd leült, és szorosabbra húzta magán varázslóköpenyét a pince hűvösében.

- Majd elfelejtettem! Idehoznád a Fő-fő Inas Urnáját is?

- Mi sem egyszerűbb ennél. Egy perc, és itt vagyok!

Marcia Bogár távolodó lámpásának lángját bámulta, ami

az ősi szellőző berendezésnek köszönhetően ide-oda táncolt,

amíg segédje eltűnt a pince túlsó végében. Bogár csukott

szemmel is megtalált volna mindent a pincében. Nem is csoda, hiszen a Középfokú Kézirattárvezető-vizsgáján ez volt az egyik feladat. Néhány perc múlva már vissza is tért, kezében a lazúrkőből készült, arany és kék színű urnával.

Lámpása a zsebébe akasztva lógott, és az urna tetején egy

szövetbe csomagolt, magas henger imbolygott.

Bogár óvatosan letette terhét az asztalra, és a lámpást is

mellé helyezte. A fényben a lazúrkő varázslatos kékséggel

derengett, és a követ erező aranyszálak melegen vibráltak

- Kívánja, hogy felvigyem a Titkos Kamrába?

-Nem, köszönöm, Bogár!- válaszolt Marcia. -Nem áll

szándékomban a Titkos Kamrába menni. Voltaképpen még

örülök is neki, hogy Dzsinn Dzsenni nincs itt. Beszélnivalóm

van veled, négyszemközt.

-Velem?!

- Veled. Egyrészt azért, mert nagyra értékelem szakmai

hozzáértésed, másrészt azért, mert megbízom benned.

- Ez igazán megtisztelő!

- Persze a főnöködben is megbízom, értelemszerűen -

folytatta Marcia.- De Dzsenninek megvan az a rossz tulajdonsága, hogy szereti túlbonyolítani a dolgokat, ugye érted, mire gondolok?

Bogár bólintott. Pontosan értette, mire céloz Marcia.

- Ideadnád a Térképet, kérlek?

Bogár levette a kürtőt az urna tetejéről, majd az elszíntelenedett

ruhát letekerte róla. A cső egyik vége bíbor viasszal

volt leragasztva, és a viaszban az Akhu-amulett lenyomata

látszódott. Az amulett, ami Marcia nyakában lógott, annak

a hatalomnak a szimbóluma és forrása volt, amivel a Fő-fő

Varázslók egészen Hotep-Rá óta rendelkeztek.

Marcia fő-fő varázslói, arany és platina övéről lecsatolt

egy hosszúkás, rombusz alakú ezüst tárgyat. Mormolt valamit,

mire a tárgyból, akár a macska karma, egy fénylő,

kecses alakú penge ugrott ki. Bogár elbűvölve nézte, ahogy

Marcia pengeéles tőre körbevágja a viaszpecsétet. Könnyedén

leszedte a tetőt, majd kihúzott a hengerből egy vastag

papírtekercset, és kigöngyölte. Az asztal alatti polcról Bogár

levett négy arany, ezüstfogantyús papírnehezéket, és a kihajtott

papír négy sarkára helyezte őket.

Marcia ezt követően elővette kis okuláréját, amit olvasáshoz

használt, és gondosan tanulmányozni kezdte a grafikont,

ujjait végigfuttatta a Jégalagutakon, és közben hangosan

gondolkozott. Bogár udvariasan távolabb lépett, de

Marcia egy fejbiccentéssel visszahívta.

- Hallottál már az alagutak kísérteteiről, ugye? A testvérekről,

akik a Rendkívüli Fagyban vesztek oda, és azóta

keresik a kiutat?

- Kőmíves Alfrédra és Godofrédra gondol?

- Pontosan. Nos, az a helyzet, hogy kitaláltak valahogy.

Alther ... ismered Alther Mellát, ugye? De az is lehet, hogy

nem, túl fiatal vagy. Ö volt a legutolsó Fő-fő Varázslónk. ..

Bogár bólintott. Ismerte Mellát, sőt találkozott is vele

már többször, különösen az utóbbi időkben. Akkor, amikor

Szeptimusz a Varázsrepülést, a Repülés Talizmánjának

használatát tanulta.

- Nos, Alther látta őket néhány éjszakával ezelőtt.

- Lehet benne valami. Most kezd csak gyanússá válni,

hogy mostanában nem találkoztam velük az alagútrendszerben.

- Valóban, Bogár? Ez a legkevésbé sem jó hír ... Aha! Itt

folyik valami - bökött Marcia hosszú ujjával a térkép egy

pontjára, ahol mintha férgek gyűrűztek volna kusza összevisszaságban.

Bogár még nem látott Élő Térképet, de most meg mert

volna esküdni rá, hogy a térkép szélén valami felbukkant.

- Te is láttad? - suttogta Marcia. - Valami mozgott.

- Megint! Talán a Hörtschögg-féle csapóajtó.

- Tudnunk kell, mi volt az - szögezte le Marcia. - Bogár,

arra kérlek, hogy nézz utána! Sürgősen! Vizsgáld meg a csapóajtót, és ezt a gyűrűzést is, bármi is legyen az!

Bogár füttyentett egyet a fogai között.

- Ez a régi Alkímia Csarnok alatt lesz.

Marcia gondterhelt ábrázatot vágott.

- Akkor javaslom, vidd magaddal Szeptimuszt is! Ketten

többre mentek. Majd elküldetem hozzád. De ne feledd, küldetésed szigorúan titkos!

- Nem feledem.

- Különösen azt nem szeretném, ha a Pincék Szelleme is

tudomást szerezne róla. Nem bízom meg benne. Gondolom,

te is tudod, mi a valódi neve.

- Gőzös Tertiusz.

- Bravó! Szeptimusz is kitalálta, bíztam benne, hogy te is

tudni fogod - mosolygott Marcia kedvesen. - Most pedig itt

az ideje, hogy visszategyük a térképet. Nem tesz jót neki, ha

sokáig fény éri.

Bogár elkezdte összecsavarni a papírt.

- Az Urnára még szüksége van?

-Jó, hogy mondod! Látod, milyen lyukas a fejem! - vette

maga elé Marcia az Urnát, majd miután lecsavarta a tetejét,

egy pergament húzott ki belőle: bíbor és zöld szalagokkal

volt átkötve, és a vörös pecsétviaszban szintén az Akhu amulett

nyoma látszott. Marcia megvizsgálta az aláírást a pergamenen. Szeptimusz gyerekes, ügyetlen aláírását nem lehetett eltéveszteni. Marcia elcsodálkozott, mennyire megváltozott

azóta a fiú írása: határozott és elegáns lett, bár egy kicsit túlcirkalmazott. Marcia elégedetten nyugtázta, hogy

a jó Urna áll előtte. Visszatette bele a szerződést, majd varázslói övéből egy apró, ám annál szépségesebb, aranyból és

ezüstből készült nyilacskát húzott elő. Néhány másodpercig

a tenyerén tartotta, és mindketten megcsodálták

- A Repülés Talizmánja! Szeptimuszé! - kapkodott levegő

után Bogár.

- Ez nem egészen fedi a valóságot. Igaz, hogy a Repülés

Talizmánját tartom a kezemben, csak az nem igaz, hogy

Szepé. A Repülés Talizmánja az Ősi Talizmánok egyike;

senkihez sem tartozik - ejtette a nyílvesszőt az Urnába.

- Véletlenül beleejtette a Talizmánt az Urnába - jegyezte

meg Bogár.

- Szándékosan tettem. Szeptimusznak ideje megnyugodnia,

hogy haladhasson a munkájával. Mostanában csak

utazgat- és ennek az egyik oka a Repülés Talizmánja. Azok,

akik kapcsolatba kerülnek vele, nem tudnak megülni a fenekükön, mindig csak menni akarnak. Azt mondja, az édesanyját látogatja meg, de Sárától tudom, hogy évek óta felé

sem dugja az orrát, és én hiszek az asszonynak. A Repülés

Talizmánja itt marad egészen addig, amíg Szeptimusz elég

bölcs nem lesz ahhoz, hogy újra birtokolhassa. Ez nem játékszer.

Most már visszazárhatod, Bogár!

A Kézirattárban eltöltött idő alatt a fiú egy dolgot biztosan

megtanult: azt, hogy melyik pillanatban kell mélyen

hallgatnia. És ez egy olyan pillanat volt. Kivette a gyertyát

a lámpásból, és egy kis állvány alá helyezte, ami egy apró

serpenyőt tartott. Bogár kést vett elő az asztal egyik fiókjából,

és a serpenyő fölött egy darab viaszt kezdett el szeletelni.

Marcia és Bogár szótlanul nézte, ahogy a viasz sötét cseppé olvad. Bogár a cső arany fedelére öntötte a megolvadt anyagot, majd Marcia a dermedező viaszba még gyorsan belenyomta

az Akhu-amulett eltéveszthetetlen, sárkányos pecsétjét, aztán Bogár ismét eltűnt az Urnával a pince mélyén.

Kő súrlódott kövön, ahogy Bogár visszanyomta helyére az

Urnát, egy sötét polcra, távol a kíváncsi szemektől. Az ezt

követő kattanás arról tudósította Marciát, hogy Bogár most

tette vissza a Föld Alatti Világ Élő Térképét ébenfa ládájába.

- Sikeres volt a látogatás? - kérdezte mogorván Gőzös

Tertiusz, miután elhagyták a pincét.- Remélem, nem találkoztak semmi Riasztóval?

- Tudtam, hogy megpróbál hallgatózni - mérgelődött

Marcia Bogárnak - De most megjárta! Ugyanis a Riasztóba

egy fullánkot is helyeztem!

Bogár kuncogás közben arra gondolt, hogy Marciával

nem ajánlatos ujjat húzni.

 

*9*

SZOBA KILÁTÁSSAL

 

Az unatkozó Dolog az ujjbegyeit rágcsálta, fekete fogaival nagy bőrdarabokat húzott le róla. Ura és parancsolója felé sandított, akiről egyre inkább kezdte gyanítani, hogy

egy fabatkát sem ér, és átkozta a sorsát, amiért egy ilyen szerencsétlen alak Idézte meg. Szerencsére ura és parancsolója, aki szintén éppen valamit nyámmogott, ezekből az ellenséges érzésekből semmit sem fogott fel.

Merrin a Palotával szemben álló öreg Óratorony falának

támaszkodva élvezte a medvecukor édességét. A Bogárral

való nem túl szerencsés találkozása után Merrin visszasétált

a Toldalékra, ahol sikerült felfedeznie Sodó Anyó

Éjjel-Nappal Nyitva tartó Édességboltját, a Vár túlsó felén,

nem messze a Régi Kikötőtől, a Süvegcukor-ároknál.

A Dolog a csontos zsákkal a vállán odakint lógatta a lábát,

és sűrű ködöt támasztva tartotta távol a bolttól a többi vásárlót,

így Merrin minden édességet alaposan megbámulhatott

Sodó Anyó, aki hozzá volt szokva, hogy az embereknek

órákig tart, amíg a mézeskalács szívek és a robbanócukorkák

között dönteni tudnak, nem siettette a fiút. Végül aztán

Merrin a hosszú medvecukrot választotta, mert Számos Simon

kígyójára emlékeztette. Mindig is szerette volna tudni,

milyen íze lehet egy kígyónak.

Miután a cukor utolsó falatja is szétolvadt szájában, a Kastélyra

nézett, erre a hosszú és alacsony, ám annál díszesebb

épületre, és elkezdte megszámolni az ablakait. Ekkor jutott

eszébe a nagy ötlet.

Ugyan miért is dobná ki a pénzét szobabérlésre, amikor

egyhétnyi szobabérből egy egész talicska medvecukrot vásárolhatna?

Különben is, a Kastélyhoz tartozott - ott száll meg, ahol akar; ha épp a Kastélyban szeretne, akkor ott. Ennél kényelmesebb helyet keresve sem. találna. Merrin megtörölte a szája szélét. A problémát megoldottnak tekintette.

Merrinnek különleges tehetsége volt ahhoz, hogy bejusson

bizonyos helyekre - különösen olyan helyekre, ahová tilos

lett volna belépnie. Minden teketória nélkül elindult a Palotát

övező magas fal mentén, hogy megtalálja a konyhakertbe

vezető ajtót, mely, mint rendszerint, most is tárva-nyitva

volt. Számos Sára hagyta így, hogy barátnője, Kökény Treszka

beugorhasson egy teázással egybekötött pletykálkodásra,

még azelőtt, hogy fogadójában kezdetét venné a déli csúcsforgalom.

A fiú egy nap szerette volna az egész Palotát a saját irányítása

alatt tudni, úgy, ahogy azt egykor DomDaniel helyettese,

a Legfőbb Őr tette. Ám legnagyobb sajnálatára a helyzet

azóta kissé megváltozott A Dologgal a sarkában besurrant

a nyitott ajtón át a kertbe.

Merrin szerette a konyhakertet, nagyra értékelte a rendezettségét.

Ez volt az egyetlen hely, ahol Számos Sára rendet tartott. A kertet minden oldalról magas téglafalak fogták körbe. A gondozott ültetvények között füves ösvények futottak.

Sára mindenféle zöldséget termesztett itt: salátát, babot, borsót és rengeteg minden mást, amit Merrin még névről sem ismert, nem ám a tányérjáról. A füves ösvények pókhálójának közepén egy kút állt, Sára innen vette a vizet a palánták öntözéséhez. A kert túlsó végében egy boltív látszódott, mely egy fedett átjáróra nyílt.

Merrin a fal közelében futó ösvényen a boltívhez lopakodott,

és még azt a késztetést is sikerült magában legyőznie, hogy megszámolja a frissen kihajtott salátákat. Úgy látszott,

aznap szerencséje volt. A fedett átjáró egy újabb ajtóhoz vezetett, mely egyenesen a Palotába nyílt. Új otthona tárt ajtóval várta.

Ez volt az a pillanat, amikor Merrin határozottan úgy érezte,

valaki a nyakába liheg. Már régóta gyanította, hogy valaki

követi. Ezt érezte a Vidám Tintahal előtt is, aztán a Kézirattárnál, majd az édességboltnál, ahol mérget mert volna rá venni, hogy valaki várja odakint. De eleddig hiába próbálkozott azzal, hogy meglássa, ki követi. Hiába pördült meg, már senkit sem látott, mire hátranézett. De most sikerrel járt. A Dolog egy kicsit elbambulhatott, mert nem tudott elrejtőzni.

- Megvagy! - kiáltotta el magát Merrin, aztán észbe kapott,

és a szájára tapasztotta tenyerét. Attól tartott, meghallotta

valaki. Merrin és a Dolog fülelni kezdtek, de minden csendes és nyugodt maradt. Nem buktak le.

- Te szerencsétlen Dolog! Hát nem megparancsoltam,

hogy keresd meg a köpenyem? Mi a csudát művelsz itt?

- Segíteni szeretnék, Uram - felelt gyászos hangon a lény.

- Egyedül vagy? - kérdezte gyanakodva Merrin.

- Igen, uram - mondta a Dolog szomorúan.

Merrin kissé megnyugodott.

- Várj idekint! Még csak az kellene, hogy besettenkedj

utánam a Palotába is. Te jóságos csigaszarv! Azt meg minek

hoztad magaddal? - meredt a csontokkal teli zsákra.

- Önnek, uram - búgta a Dolog mély hangon.

Merrin a Dolog szemébe nézett. Zavarta, hogy nem látja

egészen jól, milyen képet is vág. Valahogy az volt az érzése,

a bolondját járatják vele. Mindegy, gondolta Merrin, nézze is

akárminek, a Dolog engedelmességgel tartozik neki.

- Nincs szükségem azokra a maradványokra! Tedd a ... -

nézett körbe a kertben- ... ahová csak akarod! Mondjuk a

kútba! - csillant fel a fiú szeme.