Írta: Angie Sage

A mű eredeti címe: Septimus Heap Book Four - Queste

A művet eredetileg kiadta:

Harper Trophy, an im print of HarperCollins Publishers

Fordította: Acsai Roland

A szöveget gondozta: Laczkó Denise

Copyright© 200 8 by Angie Sage

C over and interior art © 2008 by Mark Zug

A könyv a HarperCollins Publishers (1350 Avenue of the Americas, New

York, NY 10019 USA) egyik részlegével, a HarperCollins Children's Booksszal

kötött megállapodás alapján jelent meg.

ISBN 978 963 245 101 5

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve

rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes

mű, sem annak része semmilyen formában - akár elektronikusan vagy

mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

 

 

 

Katherine-nek,

szerkesztőmnek

- köszönettel

 

 

SNORRI' TÉRKÉPE

_{A MIRNIXEK HÁZÁHOZ}

 

 

 

 

_{NICKO ÉS SNORRI}

 

 

A Varázslók Útján hetipiacot tartanak.

A heringes asztala előtt egy lány és egy fiú áll meg. A fiú szőke haja fonott copfba van kötve, éppúgy, ahogyan a távoli jövő tengerészei hordják majd. Zöld szeme komoly, már-már szomorú. A mellette álló lányt győzködi, hogy kóstolja meg a halat.

A lánynak sokkal szőkébb a haja, szinte fehérbe hajló. Hosszú, egyenes tincseit bőrből készült hajpánt fogja össze, olyan, amilyet az Északi Kereskedők is viselnek. Világoskék szemét a fiúra emeli.

- Jobb, ha nem kóstolom meg, túlságosan is az otthonomra emlékeztetne.

- De ha egyszer annyira szereted!

A bódé tulajdonosnője egy idősebb asszonyság, akinek hasonlóan kék szeme van, mint a lánynak. Reggel óta egyetlen heringet sem adott el, és most elhatározza, hogy megfogja a vevőket.

 

- Ha szereti, akkor vegyen egyet! - próbálja rábeszélni

a lányt. - Ez úgy van elkészítve, ahogy az a nagykönyvben

meg van írva. Heringet pácolni ennél ízletesebben nem lehet!

- vág le egy darabot az egyikből, és egy favillán a lány

felé nyújtja.

-Ne kéresd magad, Snorri, legalább az én kedvemért kóstold

meg! - kérleli a lányt a fiú.

-Na jó, de csak a te kedvedért, Nicko- mosolyodik el a lány.

- Milyen?- kérdezi a kofa.

- Finom, Öreganyám- válaszol a lány.- Nagyon finom.

Nicko eltűnődik. A kofa ugyanúgy beszél, mint Snorri.

Mindkettejüknek ugyanolyan dallamos a kiejtésük, és az

asszony nem használja az Ősi Nyelv azon fordulatait, melyekhez Nicko és Snorri már hozzászoktak az elmúlt néhány

hónapban, mióta ebben az Időben leledztek

- Már megbocsásson, de megkérdezhetném, hová valósi?

Az asszony szemében vágyakozó fény csillan.

-Úgysem értenél

De Nicko nem adja fel.

- Az biztos, hogy nem idevalósi, azt megmondom mindjárt

a hanglejtéséből Úgy beszél, mint Snorri - teszi karját a

lány vállára, mire az elpirul.

A kofa megvonja a vállát.

- Bizony, nem innen származom én, sokkal messzebbről,

mintsem azt képzelnéd!

Most már Snorri is jobban megnézi az öregasszonyt, majd

megszólítja a saját nyelvén, az ő Idejének a nyelvén.

.......

Az öregasszony igen megörvend, amikor meghallja azt a

nyelvet, melyen gyerekkorában beszélt.

- Igen! - feleli Snorri puhatolózó kérdésére. - Ellsnek hívnak,

Ells Larusdottirnak.

Snorri ismét kérdez valamit, amire az idős asszony óvatosan

válaszol.

- Van, vagyis volt egy nővérem, Herdisnek hívták, de

honnan tudod ezt? Talán gondolatolvasó vagy?

Snorri a fejét rázza, és még mindig a saját nyelvén beszél.

-Nem, Szellemlátó vagyok, ahogyan a nagyanyám, Herdis

Larusdottir is az volt, és az anyám is, Alfrún, akinek születése előtt a nénikéje, bizonyos Ells átesett a Tükrön, és eltűnt.

Nicko el sem tudja képzelni, mit mondhatott Snorri az

asszonynak, amiért az most elfehéredő ujjakkal kapaszkodik

az asztalába. Bár Snorri tanítgatta a saját nyelvén erre-arra,

a lány sokkal gyorsabban beszélt, mintsem azt követni lett

volna képes, és a fiú csak az "anya" szót tudta kihámozni a

beszélgetésből

* * *

Így esik, hogy Snorri nagy-nagynénje beinvitálja őket a Várfalban

lévő, magas, karcsú házába, és egy rönköt dobva a

cserépkályhába belekezd hosszú meséjébe. Sok-sok óra múlva

lépnek csak ki újra a ház ajtaján, rengeteg heringgel és

ugyanannyi reménykedéssel megrakottan. Még egy térképet

is kaptak, amely megmutatja az utat a Mirnixek Házába, a

Minden Idő Találkozásának Helyéhez. Snorri aznap este

lemásolja a térképet, és az egyik példányt Pásthi Marcellusznak, az Alkimistának ajándékozza; a férfinak, aki szállást ad nekik. A következő néhány hét az izgatott tervezgetések jegyében szalad el, így készülnek az ismeretlenbe vezető útra.

Egy szürke és esős napon Marcellusz kiáll a rakpartra, hogy integessen barátainak, és eltűnődik, hogy vajon viszontlátja-e

majd őket valaha. Azt hiszem, azóta is tűnődik.

 

 

*1*

NICKO FELSZABADÍTÁSA

 

 

Kövi Márton hajóács éppen a Palotába igyekezett.

Márton, a tengerészvarkocsba kötött hajú, szikár, vékony asszony nagy léptekkel közeledett a Palota Kapui felé. Soha nem gondolta volna, hogy egy nap a Kígyó-rakpartnál kiköti

evezős csónakját, és a Palota felé indul. De ezen a csípős, szürke tavaszi napon éppen ezt tette, ezért nem csoda, ha izgatott volt kissé.

Hildegárd, az Al-Varázsló a Palota kapujánál volt őrségben, és az esti iskola következő órájára készült egy tankönyvből,

mely Az Átváltoztatás alapjai, elmélete és gyakorlata cím et viselte. Amikor észrevette a félénken közeledő Mártont, aki már a díszes Várárkon átívelő, széles fahídon lépdelt, boldogan dobta félre a könyvet, hiszen végre volt ürügye egy kis lazításra.

- Jó reggelt, Kövi asszony! - ugrott talpra, és a közeledő

nőre mosolygott. - Segíthetek?

- Te tudod a nevemet? - csodálkozott Márton.

Hildegárd úgy döntött, nem köti az asszony orrára, hogy

neki munkaköri kötelessége ismerni mindenki nevét, ezért

inkább így válaszolt:

- Persze hogy ismerem, hiszen a maga csónakjavító műhelyében hozták helyre a nővérem csónakját. Nagyon elégedett volt az eredménnyel.

Mártonnak fogalma sem volt róla, ki lehet ennek az Al-varázslónak a nővére, de azon azért eltöprengett, miféle

csónakról lehet szó. A csónakokat sosem felejtette el. Bátortalanul elmosolyodott, és levette fejéről kopott zsirárdi kalapját, amit kifejezetten a Palotába tett látogatása miatt

viselt; számára ez egyszerre volt az ünneplőruha és a fejdísz

megfelelője.

- A hölgyek magukon tarthatják a kalapjukat – tudatta vele Hildegárd.

- Ó, tényleg? - mondta Márton, aki nemigen értette, mi köze neki ehhez, hiszen saját magát a legkevésbé sem tartotta

hölgynek.

- Talán valakivel beszélni szeretne? - kérdezte előzékenyen

Hildegárd, aki hozzá volt szokva a szűkszavú látogatókhoz.

- Számos Sárával szeretnék találkozni, kérem - mondta,

és tovább gyűrögette a kezében tartott lapos szalmakalapját.

- Mindjárt megüzentetem neki. Megtudhatnám, hogy milyen ügyben keresi?

- Számos Nicko ügyében - hajtotta le a fejét Márton.

- Vagy úgy! Foglaljon helyet, Kövi asszony! Mindjárt jön

valaki, aki elkíséri hozzá.

*

Tíz perc sem telt el, és máris ott ült előtte Számos Sára, aki

egy kis asztal mellett, a nappalijában fogadta. Soványabb

volt, mint régen, de a Számosokra jellemző szalmasárga haja

egyetlen szállal sem lett kevesebb. Zöld szemével aggódva

pillantott a vendégre.

Márton egy nagy kanapé szélén feszengett. Zavarban is volt, de nem ezért ült a szélen, hanem mert a kanapé telis tele volt kacatokkal, amik Sárát mindenhová hűségesen követték.

A hátába virágcserepek vágtak, mellette pedig egy törülközőtorony imbolygott meghitten. Márton úgy ült, mint aki karót nyelt, és csaknem felugrott, mikor a kandalló mellett heverő ruha halom alól hápogást hallott: legnagyobb

meglepetésére egy rózsaszín bőrű, borostás kacsa mászott

ki alóla színes, horgolt mellényben, majd odasétált hozzá, és

leült a lába elé.

Sára csettintett egyet az ujjával.

-Ide gyere, Etelka!

A kacsa engedelmesen az asszonyhoz kacsázott, mire az

felvette, és az ölébe ültette.

- Jennáé. Soha nem volt oda az állatokért, erre kettő is lett

neki, de hogy honnan, azt nem tudom - mosolygott Sára.

Márton visszamosolygott. Mivel még mindig nem tudta,

hogyan hozakodjon elő mondanivalójával, kényelmetlen

csend telepedett a szobára, amit nem sokáig bírt.

- Szép, nagy lakás - szólalt meg végül.

- Nem panaszkodhatom.

- Milyen jól elférne itt egy nagy család! - szaladt ki a száján,

de rögtön meg is bánta.

- Már ha az emberrel együtt akarnak élni a családtagjai

- felelte Sára keserűen -, és közülük négyen nem döntenek

úgy, hogy inkább egy csapat boszorkánnyal élnek

az Erdőben, és még meglátogatni sem hajlandóak. Aztán

ott van Simon, aki az első gyermekem marad, akármennyi

rossz fát is tett a tűzre. Boldogan megosztanám vele a lakásom.

úgy hiányzik! Hiszen már igazán letelepedhetne! Mert ugye, mi van akkor, ha Morc Lucival szűrte össze a levet?!

Az apja mégis morog érte! Mindenkinek jutna itt hely, még

a gyerekeiknek is. Szeptimuszom is messze van, a Varázslók

Tornyában, azzal a Dicsfalvi Marciával összezárva, akinek van képe minden alkalommal megkérdezni, hogy mikor telek már be Szeptimusz látásával Azt hiszem, ezt ő viccnek szánja, hiszen alig-alig találkozom szegény fiammal. Különösen

azóta nem járt erre, hogy Nicko ...

- Igen, épp róla akarok magával beszélni - kapott az alkalmon

Márton.

- Ne! - hárította el Sára, aki nem akart újabb rossz hírt

hallani.

- Megértem önt - mondta Kövi, majd a kalapját jelentőségteljesen egy halom kacat tetejére helyezte. Sára ekkor már tudta, hogy nem dughatja homokba a fejét. Szívszorongva

várta, mi következik.

- Ahogyan ön is tudja, Nicko közel fél éve indult el, és azóta semmi hír nem érkezett felőle, senki sem tudja, hogy él-e, hal-e, vagy merre lehet; sem azt, hogy mikor tér vissza, ha valaha is visszatér. Nagyon sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de nagy esély van rá, hogy soha nem tér vissza.

Sára levegő után kapkodott. Eddig még senkinek sem volt

bátorsága, hogy ezt a szemébe mondja.

- Nagyon sajnálom, hogy ilyen ügyekkel vagyok kénytelen

zavarni, Számos asszony ...

- Szólítson csak Sárának!

- Nagyon sajnálom, Sára, de azt kell mondanom, hogy

Nicko megüresedett helyét be kell töltenünk A nyár itt van

a nyakunkon, akkor pedig minden szerencsevadász a tengerre

akar szállni, hogy heringet halásszon, és már tűkön ülnek,

hogy mikor lesz kész a hajójuk. Aztán a Kikötői Bárka is

javításra vár megint, ez után a viharos hónap után. Egyszóval

láthatja, igazán nincs időnk tétlenkedni. De amíg Nicko

a Hajóácsok Tanácsának regulái szerint - melyekhez jobb

tartanom magam, ha nem akarom megütni a bokám - az én

inasom, nem vehetek fel új inast a helyébe, pedig sürgősen

szükségem van egy újra, hiszen Morc Rupert hamarosan elkészül

a Mestermunkájával.

Sára összekulcsolta a kezeit, és Kövi nem tudta nem észrevenni,

hogy a körmei csaknem tövig vannak rágva. Sára remegni

kezdett, és néhány másodpercig szótlanul ült. Aztán

épp akkor, amikor Kövi úgy döntött, megtöri a csendet, Sára

ismét megszólalt.

- Biztos vagyok benne, hogy visszatér. Kétlem, hogy visszament

volna az Időben. Hiszen ki lenne erre képes?! Jenna

és Szeptimusz azt hiszik, ők képesek rá. Pedig az egész nem

volt más, mint gonosz, gonosz varázslat. Hiába nyaggatom

Marciát, aki meg tudná találni Nickót, egy szalmaszálat sem

tesz keresztbe érte, egy szalmaszálat sem! Kész rémálom! -

esett kétségbe Sára.

- Sajnálom - motyogta Kövi. - Igazán sajnálom.

- Maga nem tehet semmiről. Amíg Nicko a kezei alatt

volt, maga rendesen gondját viselte. Nem fogom ellenezni,

hogy egy új inasra tegyen szert, de szeretnék kérni valamit.

..

- Mi sem természetesebb.

- Ha Nicko visszatér, kérem, fogadja fel ismét inasának!

- Ezer örömmel - könnyebbült meg Márton, aki tartott

tőle, hogy valami nagyobb szívességet kell tennie. - Még ha

más inasom is lesz, Nicko egyből Rupert nyomdokaiba lép,

és első inas lesz belőle, vagy ahogy mi mondjuk a műhelyben,

kismester.

- Ez igazán pompás lenne! - ábrándozott Sára.

- Akkor, ha volna olyan jó, aláírná a felszabadító nyilatkozatot?

- kérdezte bátortalanul Márton, aki ezzel elérkezett

látogatása legkellemetlenebb részéhez. Felállt, zsebéből elővett

egy összegöngyölt pergament. Mozdulatával végképp

kibillentette kényes egyensúlyi helyzetéből a törülközőtornyot,

ami most a kanapéra omlott. Az asztalhoz lépett, kiterítette

rá Nicko inasi szerződését, és hogy vissza ne pöndörödjék

a hosszú irat, a két végére nehezékként rátette, ami

épp a kezébe akadt: a Szerelem a tengeren című vaskos regényt

és egy nagy zacskó süteményt.

- Jaj! - vette észre Nicko póklábas aláírását Sára a papír

alján, melyet a sajátja, illetve Márton aláírása erősített

meg.

Kövi kapkodva az aláírásokra helyezte a felszabadításról

szóló kutyanyelvet, és így szólt:

- Kérem, Nicko gondviselőjeként írja alá ezt a nyilatkozatot!

Ha nem találja a tollát, szívesen kölcsönadom az enyémet.

Sára természetesen egyetlen tollat sem talált. Kövi a másik

zsebéből így egy tollat és egy tintatartót halászott elő, és

az asszony elé tette. Sára belemártotta a tollszárat a tintába,

majd egy nagy sóhajtás kíséretében, mintha csak fia halálos

ítéletét kellene aláírnia, elhelyezte kézjegyét a papiroson. Egy

kövér könnycsepp a pergamenre hullott, és elmosta a tintát.

Mindketten úgy tettek, mintha nem vették volna észre.

Kövi is alákanyarintotta a nevét, majd feneketlen kabátzsebéből

ez alkalommal egy tűt húzott elő, melybe vastag

tengerészcérna volt fűzve, és a felszabadításról szóló nyilatkozatot

a felfogadási nyilatkozathoz varrta.

Számos Nicko nem volt többé Kövi Márton inasa.

Kövi felkapta a háta mögött billegő kalapot, és gyorsan

kiviharzott a szobából. Csak a kikötőben vette észre, hogy

Sára kertészkalapját sikerült elhoznia. Megvonta a vállát,

majd a fejébe csapta a tökfödőt, és hazaevezett a csónaképítő

műhelyébe.

*

Számos Timót és Maxi, a farkaskutya a gyógynövényes

kertjében találták Sárát. Timót nem tudta mire vélni, hogy

Sára fején egy tengerész-zsirárdit lát. Ráadásul Jenna kacsája

is vele volt. Timót enyhén szólva nem rajongott a kacsáért.

A kacsa serkenő tollainak láttán a hideg rázta, és a

mellényben biztos jelét látta annak, hogy Sára kezd meghibbanni.

- Megvagy végre! - indult el a gondozott ösvényen a mentaágyás

felé, amit Sára éppen elmélyülten gondozott. - Már

égre-földre kerestelek!

Sára egy halvány mosollyal üdvözölte Timótot. Amikor a

férfi a kutyájával együtt átgázolt a védtelen mentaágyáson,

az asszony még csak meg sem feddte. Timót semmivel sem

nézett ki kevésbé gondterheltnek, mint Sára. Szalmasárga

fürtjei kifakultak és ősz szálakkal keveredtek. A Közönséges

Varázslók kék köntöse szinte lógott rajta, és a Közönséges

Varázslók ezüst öve jó néhány lyukkal kisebbre volt véve a

szokásosnál. A legázolt menta átható illatától kísérve az asszony

elé állt, és belevágott mondanivalójába.

- Biztos vagyok benne, hogy nem fogsz vele egyetérteni,

de úgy határoztam, hogy Maxival együtt bevetem magam

az Erdőbe, és ki sem dugjuk onnan az orrunkat, amíg meg

nem találjuk

Sára felkapta a kacsát, és kissé túl hevesen magához szorította.

A kacsa egy fuldokló háp-hápot hallatott.

- Te keményfejű bolond! Hányszor mondtam neked, hogy

nem kellene mást tenned, csak rávenni Marciát, hogy oldja

fel ezt a szörnyűséges Sötét Varázslatot, ami Nickét valahol

foglyul ejtette. Egy csapásra hazatérhetne. De te folyton csak

azzal az átkozott Erdővel tudsz jönni. ..

Timót felsóhajtott.

- Nem győzöm ismételgetni, mit mondott Marcia. Megesküszik

rá, hogy ez nem Sötét Mágia. Felesleges folyton

ezzel zargatnunk - Mivel úgy látta, hogy Sára felrobbanni

készül, más megközelítéssel próbálkozott. - Képtelen vagyok

tovább ölbe tett kézzel ülni. Hat hónapja, hogy Szeptimusz

és Jenna visszatértek Nicko nélkül, nem várok tovább.

Ugyanaz az álmod volt, mint nekem, és te is tudod,

hogy ez jelent valamit.

Sára felidézte álmát, melyet nem sokkal Nicko eltűnése

után látott. Nicko egy havas erdőben haladt. Alkonyodott, és

az ágakon sárgás fény szűrődött át. Egy lány is volt vele, Sára

szerint egy kicsit magasabb és idősebb is a fiúnál. Hosszú,

világító, szinte fehér hajzuhataga farkasprém gallérra omlott.

A lány felemelte az ujját, és az előttük derengő fényre

mutatott. Nicko megragadta a lány kezét, és a fény felé siettek.

Ám abban a másodpercben Timót túl hangosan kezdett

el horkolni, és Sára szemei felpattantak Másnap Timót izgatottan

ecsetelte neki az éjszaka látott álmát, mely kísértetiesen

hasonlított az övére.

Attól a naptól kezdve Timótban elevenen élt a meggyőződés,

hogy Nicko az Erdőben van, és a keresésére akart indulni,

persze ezzel Sára egyáltalán nem értett egyet, hiszen

szerinte az álomban látott erdő nem a Várerdő volt. Egészen

máshogy nézett ki, ebben biztos volt. Most viszont Timót

sem engedett az igazából: ismerte jól az Erdőt, és nem volt

kétsége afelől, hogy mit látott az álmában.

Közös életük során nem ez volt az első dolog, amiben más

véleményen voltak, de az összetűzéseket Timót békeajándékai

- vadvirágok, gyógynövények - mindig elsimították Ám

ez alkalommal elmaradtak a kibékülés percei. Az erdőkről

folytatott vitájuk olyannyira elmérgesedett, hogy szinte már

el is felejtették kétségbeesésük valódi okát: Nicko eltűnését.

Most azonban, hogy a házból kilépő Kövi Mártonba ütközött,

aki Nicko felszabadítási nyilatkozatát lobogtatta a

kezében, Timót megmakacsolta magát. Ha törik, ha szakad,

beveti magát az Erdőbe, és ebben a legkevésbé Sára fogja

tudni megakadályozni.

 

*2*

SZABADON!

 

Etesd a Magógokat, - Szimathoz ne nyúlj egy ujjal sem, és ne turkálj a holmijaim között! – adta ki az utasításokat Számos

Simon a haragos tekintetű segédjének, Merrinnek.

- Persze, persze – hadarta a duzzogó fiú, aki a Csillagvizsgáló

egyik kényelmes székében - ült kedvetlenül.

Sötét, fésületlen haja függönyként hullt az arcába, eltakarva így egy jókora pattanást, ami az éjszaka rügyezett ki a homloka közepén.

- Megértetted? - kötekedett Simon.

- Mondtam már, hogy igen, nagyothall? - morogta Merrin,

miközben hosszú, nyurga lábait lóbálta, idegesítően

egyenletes ütemben rugdalva a széket.

- Aztán rendben tartsd ám a házat! Nem akarok egy szemétdombra visszatérni! - tette hozzá Morc Luci.

Merrin felugrott a székből, és csúfondárosan földig hajolt.

- Igenis, úrnőm! Tehetek önért még valami egyebet, fenséges

asszonyom?

Luci felkacagott, de Számos Simon komoly maradt.

- Igyekezz, Luci! - mondta idegesen. - Ha napszállta előtt

a Kikötőbe akarsz érni, ideje indulni.

- Várj, még meg kell keresnem a ...

- Ha a táskádra és a kabátodra gondolsz, ne aggódj, nálam

vannak. Gyere, Luci! - vágott át a Csillagvizsgálón Simon,

léptei tompán koppantak a fekete kövön, majd tovább visszhangoztak a lépcsőhöz vezető gránit boltív alatt.

- Ja, Merrin, és ajánlom, ne csinálj semmi butaságot! -

kiáltotta még vissza Simon a lépcsőházból. Szavai ide-oda

verődtek a falak között.

Ez már több volt a soknál. Merrin belerúgott az egyik

székbe, amiből por- és molylepke felhő szállt a magasba. Nem

volt buta. Nem és nem. Merrin élete első tíz évét régi mestere,

Dom Daniel mellett úgy töltötte el, hogy mást sem hallott,

mint azt, hogy milyen buta. Elege volt belőle egy életre.

Akkoriban még Számos Szeptimusznak hitték, de bárhogy

próbálkozott, az igazi Szeptimusznak a nyomába sem léphetett.

Dom Daniel soha nem jött rá, hogy nem Szeptimusz van

rábízva, ahogyan arra sem, miért nem képes szerencsétlen

Inasa semmit tisztességesen elvégezni.

Merrin rosszkedvűen huppant bele az öreg karosszékbe,

és onnan figyelte, hogyan repdes Luci copfja és szalagja,

amíg kapkodva készülődik. Végre indulásra kész volt.

Nyakába csavarta azt a szivárványos színekben pompázó

sálat, amit a hosszú téli estéken saját kezűleg kötött Simon

számára még a Kikötői Pástétomsütödében, és már rohant

is a férfi után. Mielőtt elnyelte volna a sötét boltív, még visszaintett a duzzogó Merrinnek, aki nyomban elfeledkezett

minden sértettségéről, és visszamosolygott. Luci mindig jókedvre tudta deríteni.

Luci nem igazán bánkódott a búcsú miatt, hiszen így legalább

maga mögött tudhatta a világ legijesztőbb helyét, és

csizmái már kopogtak is a hideg, Féregnyálkás, dohos istálló

felé, ahol Villám, Simon lova várakozott.

Mihelyst Luci csizmájának utolsó koppanását is elnyelték

a vastag falak, Merrin felpattant a helyéről. Egy hosszú pálca

segítségével sorra leeresztette a sötétítőket a tetőablakokon,

melyek egy szikla mohos-rögös tetejéről kacsingattak az ég

felé, a Csillagvizsgáló egyetlen föld feletti részeként. Minél

több sötétítőt eresztett le, a teremben annál sűrűbb lett a

szürkület.

Merrin a Camera Obscurához ment - a hatalmas, homorú

tányérhoz, ami betöltötte a kerek szoba közepét -, és

elmélyülten figyelni kezdte. Ami világosban csak egy sima

fehér tányér volt, most gyönyörű, színes tájat mutatott. Figyelte, ahogy a szakadék melletti mezőn juhok legelésznek,

míg fejük fölött rózsaszínre festi a lassan úszó felhőket a pirkadat.

Merrin megragadta és forgatni kezdte a tetőablak közepéről

lelógó rudat, ami ha nyikorogva is, de engedelmeskedett.

A tetőn lévő fémdoboz, benne azzal a lencsével, ami az

iménti képet a föld mélyébe sugározta, lassan körbefordult.

A kinti világ néma körpanorámájából Merrint voltaképpen

csak egyetlen pont érdekelte. Elengedte a rudat, mire

a nyikorgás menten abbamaradt, így nem zavarta elmélyült

szemlélődését. Szeméből kisöpörte szénfekete tincseit, előrehajolt, és szinte beletemetkezett az előtte feltáruló képbe.

A tányér éles kövek között kanyargózó, hosszú ösvényt

mutatott. Egyik oldalán szakadék ásított, másik oldalán -

a balon - sziklafal húzódott, amelynek egyhangúságát csak

néha törte meg egy-egy kőomlás. Aztán végre megjelent a

lassan poroszkáló Villám, hátán gazdájával. Simon fekete

köpönyegbe burkolózott a reggel csípős hidegében. A nyaka

köré tekert színes sál másik vége Luci torkát védte, aki mögötte

ült, erősen átkarolva a férfi derekát.

Merrin elvigyorodott, ahogy lassú távolodásukat szemlélte.

Végre leléptek, sóhajtott, majd megdicsérte magát,

amiért ezt az egészet ilyen ügyesen kieszelte. Morc Luci alig

érkezett meg néhány héttel ezelőtt a Csillagvizsgálóba egy

patkány kíséretében - amitől Merrin egy jól irányzott rúgással

megszabadult -, a fiú máris tervezgetni kezdett. Az

alkalom gyorsabban eljött, mint azt remélte. Luci egy gyűrűt

akart - nem egy ütött-kopott régit, de nem ám, hanem

egy gyémántgyűrűt.

Merrin meglepetten tapasztalta, hogy Luci milyen könnyedén

csavarja az ujja köré Simont, még akkor is, ha egy

gyémánt ékszerről van szó. Merrin egyből felajánlotta, hogy

ő majd vigyáz a Csillagvizsgálóra, amíg Simonék a Kikötőbe

mennek gyűrűért A patkány emlegetett egy bizonyos végkiárusítást Drago Mills raktárában, ami egy hete, a tulajdonos elhalálozása óta tart, és Simon úgy határozott, útba ejtik azt is. De Luci máshogy döntött. Biztos volt benne, hogy a

gyűrű, amit szeretne, nem a Drago Mills-féle végkiárusításán

vár rá.

Merrin a tenyerét dörzsölve figyelte, amint kiúszik a képből

először Simon, aztán Luci, majd végül eltűnik a ló farka

is, és ekkor örömkiáltást hallatott. Annyi év elnyomás és parancsolgatás után végre-valahára a saját maga ura lehetett.

 

 

*3*

A FEKETE KÖNYV

 

Merrin a matraca alatti rejtekhelyről egy szamárfüles, vékony, bőrkötéses könyvet húzott elő, melyen kopott, alig olvasható betűkkel a következő cím állt: A FEKETE KÖNYV. Elvigyorodott. Most végre anélkül olvashatta, hogy Simon beleüthette volna az orrát a dolgába, vagy a kíváncsiskodó

Luci zargatta volna. Luci még a minden lében kanál Simonnál is többet nyüzsgött. Egész nap olyanokkal idegesítette a

fiút, hogy "Mit csinálsz?", vagy "Mit olvasol?", vagy "Mutasd meg!", és végül "Most meg miért húzod a szád, Merrin?".

Mióta Merrin egy poros szekrény aljában - amit Simon

parancsára kellett kitakarítania - megtalálta a Nagy Fekete

Könyvet, azóta rajongott érte. A könyv a saját nyelvén

szólt hozzá. Értette a szabályokat és a ráolvasásokat is, de

leginkább azokat a részeket szerette, amik arról szóltak, hogyan

szegje meg a szabályokat. Itt volt tehát ez a könyv, amit

olyasvalaki írt, akit Merrin meg tudott érteni.

Éjszakánként kis szobájában - amit csak egy függöny választott

el a Csillagvizsgálótól, mióta az ajtót Jenna egyszer sikeresen csokoládévá változtatta - fogott egy üveg Világítóbogarat,

és a takarója alá bújva órákig olvasott. Simon persze kiszúrta a fényt, és azzal gúnyolta Merrint, hogy fél a sötétben.

Azon ritka alkalmak egyike volt ez, amikor Merrint

nem érdekelte Simon piszkálódása. Meghagyta ebbéli hitében,

így legalább nem kíváncsiskodott újabb kérdésekkel, hogy miért világít Merrin hajnalig. Higgyen csak, amit akar!

Egy nap Simonnak úgyis rá kell döbbennie, hogy Merrin

nem fél a sötéttől - vagy hogy még pontosabbak legyünk: a

Sötét Mágiától.

Merrin fogott egy maroknyi gyertyát, és szépen körberakta

őket a Csillagvizsgálóban, majd meggyújtotta a kanócokat.

Simon igencsak fukarkodott a gyertyákkal, és egyszerre

csak egy éghetett, de most fényárban úszott az egész

hatalmas, kör alakú terem. A lefüggönyözésnek köszönhető

sötétet meleg, sárgás derengés váltotta fel. Merrin azzal

mentegette magát, hogy az olvasáshoz igenis világosra van

szüksége - de az igazság az volt, hogy Simon nem is tévedett

nagyot, amikor segédjét azzal gyanúsította, hogy fél a sötétben

... Különösen, amikor egyedül van.

Merrin úgy döntött, hogy kirúg a hámból. Feltúrta a kis

konyhát, hogy megtalálja Luci utolsó pástétomait. Talált két

vesés-húsost, egy csirkés-gombásat és egy félig összenyomott

almagombócot. Ehhez egy teli kupányit töltött magának

Simon almaborából. Mindezt a keskeny priccse melletti asztalkán szervírozta fel; desszertnek néhány darab csokoládét

tett melléjük - ezek még az ajtóból maradtak, az ágya

alatt egy poros sarokban bukkant rájuk. Ezután Simon ágyához

ment, és magához vette mestere vastag gyapjútakaróját.

Merrin utálta a hideget, és a sziklába vájt Csillagvizsgáló

hűvösében sokat vacogott a foga, de nem tehetett ellene

semmit.

Afölött érzett örömében, hogy végre azt tehet, amit akar,

cipőstül bújt az ágyba, és maga elé vette az ételhegyet Reggelre

Merrin kezéből a földre csúszott a könyv. A fiú marzsákkal,

csokoládétörmelékkel és kiköpdösött vesedarabokkal

borítva merült álomba - a vesét azóta nem állhatta, mióta Simon felvilágosította afelől, mi is a funkciója a szervezetben.

A gyertyák sorra tövig égtek, de Merrin nem ébredt fel

addig, míg az utolsó gyertya lángja is el nem lobbant. Rémülten

ült fel az ágyában. Leszállt az éj, koromsötét ereszkedett

a szobára, és azt sem tudta hirtelen, hol is van. Kiugrott

az ágyából, és egyből nekiment az ajtófélfának Ahogy visszapattant róla, észrevette a Camera Obscura fehér tányérját,

amelyre a sötétítőkön beszökő fénypászma mutatott.

Ijedelme csillapulni kezdett. Előszedte a tűzszerszámokat

rejtő táskát, és újabb gyertyákat vett ki belőle. Hamarosan

az egész Csillagvizsgálót ismét meleg, sárga fény borította,

amitől csaknem meghitté vált a hely. Bár annak, amire

Merrin készült, kevés köze volt a meghittséghez.

Merrin felvette a padlóról a könyvet, és kinyitotta az utolsó

oldalnál, melynek a következő volt a címe:

 

 

Más Sorsának Elsötétítése

Avagy

Ellenségeid elpusztítása a Két-Arcú

Gyűrű által

Kipróbált módszer, melyet e könyv Írója

Is nagy sikerrel alkalmazott.

 

Merrin fejből fújta ezt a részt, de a következő sorok miatt

nem olvasta tovább:

 

Ne olvassa az tovább, aki még nincs erre Készen,

Mert a Legrosszabbra számíthat!

 

Merrin nyelt egy nagyot. Készen áll rá. Szája kiszáradt, és

ajkát a nyelvével kellett megnedvesítenie. Állott pástétom

ízét érezte a szájában. Gyorsan lehajtott egy pohár vizet,

majd azon kezdett el morfondírozni, hogy talán mégis jobb

lenne, ha várna tervével a következő éjjelig. De amint belegondolt, hogy a Csillagvizsgálóban egy újabb unalmas, magányos nap vár rá, és eszébe jutott, hogy Luci és Simon akármikor visszatérhet, jobbnak látta, ha nem halogatja a dolgot.

Így hát összeránduló gyomorral tovább olvasta a lapot:

Először is idézz meg Segédedül egy Dolgot!

Merrin összeborzongott Ez aztán ijesztő volt. Még maga

Simon sem merne arra vetemedni, hogy egy Dolgot idézzen

meg. De ha már egyszer elkezdte, nem hagyhatta abba.

Vonakodó arckifejezéssel, mintha csak egy különösen veszélyes mérgű pókot húzna elő az odújából, Merrin kihúzta a

lap alján lévő kis zsebből az Idéző Amulettet. Az Amulett -

ostyavékony, fekete gyémánt - hideg volt, akár a jég. Ahogy

az elő volt írva, a követ a szívéhez szorította, és miközben

átjárta mellkasát a kőből sugárzó jeges lehelet, elmondta a

varázsmondókát. Semmi sem történt. Se egy széllökés, se

egy forgószél, se elúszó árnyékok - semmi. A gyertyák lángjai

meg sem inogtak, és a Csillagvizsgáló kihaltabbnak tűnt,

mint valaha. Merrin újra megpróbálta. Nem járt több sikerrel,

mint az előbb.

Kétségbeejtő gondolat kerítette hatalmába: lehetséges,

hogy Mesterének igaza volt, és ő valóban buta lenne? Még

egyszer felolvasta a Varázsige szavait, lassan, tagoltan. Semmi.

Kétségbeesetten mondta el újra meg újra, mert attól tartott,

hogy bizonyára kihagyott a szövegből egy olyan szót, amit még egy féleszű is észrevenne. Minden hiába: Dolognak se híre, se hamva nem volt. Most már elvesztette türelmét, és szinte kiabálta a bűbáj szavait - de feleslegesen erőltette a hangszálait. Aztán suttogott, könyörgött, hízelkedett. Kétségbeesésének

csúcsán visszafelé is megpróbálta elmondani a szöveget. Merrin végül kimerülten és tanácstalanul a padlóra rogyott. Kipróbált mindent, amit csak tudott, de mint rendszerint, ismét elbukott.

Merrin csak egyvalamire nem gondolt. Arra, hogy minden

egyes varázslata sikeres volt. A Csillagvizsgáló addigra

tele volt Dolgokkal. Csak Merrin nem láthatta őket.

A Dolgokat ugyanis általában nem lehet látni. Ez elég nagy

szerencse, hiszen egyik sem túl kellemes látvány. A legtöbb

Dolog emberszerű volt, de se nem nő, se nem férfi. Rendszerint

magasak voltak, csontvázmód soványak és rozogák, öltözékük

pedig sötét rongyokból állt. Arckifejezésük alapvetően

szenvedést és kétségbeesést tükrözött, de szemükben

gonoszság csillogott, így nem is csoda, hogy azon emberek,

akiket balsorsuk arra ítélt, hogy találkozzanak ezzel a tekintettel, a történtek után még hónapokig rosszakat álmodtak

Merrinnek - bár ő nem tudott róla - volt egy nagynénje,

Edna, aki külső megjelenésében kísértetiesen hasonlított

ezekre a lényekre. De még magának Merrinnek sem jelentett

volna gondot egy Dolgot megkülönböztetni Ednától: a

Dolgok ugyanis halottak voltak.

Merrin végre tovább olvasta a könyvét:

Most szólítsd meg a Dolgot,

Parancsold meg neki, hogy Látható legyen,

Lépjen elő a Láthatatlanságból!

- Hogy az a kénköves ... - hördült fel rémülten a fiú, és a falhoz csapta a könyvet. Honnan tudhatta volna, hogy a Dolgok láthatatlanok, ha a könyv előzetesen egy szóval sem írt erről?

Fél óra múltán, miután sikerült kissé megnyugodnia, ismét

kézbe vette a könyvet, és kinyitotta azon a bizonyos gyűrött oldalon. Innen nem volt visszaút. Be kellett fejeznie, amit elkezdett. A könyv utasítása szerint megparancsolta a

Dolgoknak, hogy bukkanjanak elő a Láthatatlanságból, aztán

behunyta a szemét, elszámolt tizenháromig, majd szorongva

felnézett - és felsikoltott.

Merrin körbe volt véve Dolgokkal. Huszonhat vérig sértett,

felhúzott orrú Dolog bámult rá, mintha mind azt kérdezné:

"én nem voltam neked elég jó?". Ajkaik hangtalan szavakat

formáltak, és ahogy a fiú fölé tornyosultak, olyan baljósan

néztek, hogy még a megérzésekkel hadilábon álló Merrin

is érezte, amint sötét felhő kúszik élete egére. Valamit nagyon elszúrt. Simonnak, ahogy a többieknek is, igaza volt: nála nagyobb hatökröt nem hordott a hátán a föld. Kénytelen-

kelletlen, de folytatnia kellett, ha nem akarta, hogy - miként

maga a könyv ígérte - azt is megbánja, hogy megszületett.

Remegő gyomorral olvasta tovább az utasításokat:

Most ragadd meg Szolgádat,

És induljatok a Két-Arcú Gyűrű keresésére!

Merrinnek még a szíve is megremegett, amikor a KétArcú

Gyűrű kifejezéshez ért. Nem csoda, hiszen rémálmaiban

sokszor előbukkant.

Néhány hónappal ezelőtt történt, hogy Simon morogva

takarította a Csillagvizsgálót, és Merrin hanyagságára panaszkodott, míg az inas a kamra mélyén lapult. A lehető

legnagyobb titokban épp egy féltve őrzött kolbászt majszolt,

amikor gazdája sikolya ütötte meg a fülét. Merrin kis híján

félrenyelte a falatot. Simonnak nem volt szokása a sikoltozás.

Köhögve és fulladozva kitámolygott, és szörnyű látvány tárult

a szeme elé: egy viszolyogtató - ám annál hajlékonyabb

- csontváz, amin sötét, ragacsos lé csillogott, épp Simon felé araszolt. Simon a szemeteszsákot pajzsként tartva maga előtt egyre csak hátrált. Szemében rettegés tükröződött.

Merrin gyorsan felismerte, kinek a földi maradványait látja: DomDanielét, egykori mesteréét. Hogy miről ismerte fel ilyen gyorsan? A gyűrűjéről. Az aranyból és jádekőből készült

Két-Arcú Gyűrűről, amit mestere mindig a hüvelykujján hordott. A gyűrű most is ott fénylett a feketedő csonton.

- Ez a gyűrű, jegyezd meg fiam - mondta egyszer Merrinnek

a mestere -, elpusztíthatatlan. Miképpen az, aki viseli.

Mivel rajtam van, elpusztíthatatlan vagyok! Ezt vésd az

eszedbe, öcskös! - vihogott, és rózsaszín, húsos hüvelykujját

megrázta Merrin arca előtt.

Az inas rettegve figyelte, ahogy Simont sarokba szorítja

a csontváz. Amikor meghallotta a csontok közül érkező, kísértetiesen visszhangzó Rontó szavakat, legszívesebben behúzta volna fülét-farkát, pedig félelmének valós okát nem is

sejtette. Szerencsére nem emlékezett arra, amikor a Marrami-

lápon ugyanezt a Rontást szegezte neki DomDaniel.

Amikor a csontváz a Rontás végére ért, Simonnak el kellett

volna Enyésznie. Merrin bizonyos változást észre is vett

Simonon, de nem olyan jellegűt, amilyenre DomDaniel számított.

Simon tekintetében a félelmet pusztító düh váltotta fel. Merrin ismerte ezt a pillantást, és tudta, hogy semmi jót nem jelent.

Nem kellett csalódnia ez alkalommal sem.

Simon egy villámgyors mozdulattal - ahogyan egy lepkegyűjtő

vetődik egy nemes és ritka példányra - a csontvázra borította a szemeteszsákot, és rázendített a saját Sötét Rontására.

A csontváz összeomlott, és néhány darabja megpróbált meglógni. De Simon felkapkodta a csontdarabokat, és ahogy az előbb a szemetet, egyenként mindet a zsákba dobta.

A zsákból - bár jóval fojtottabban - még mindig hallani lehetett

a kántálást.

Eszeveszett gyorsasággal, mint akinek az élete múlik rajta

- és mi más múlt volna rajta, ha nem Simon élete -, az utolsó

darab csontot is a zsákba hajította, a teli zsákkal átszáguldott

a Csillagvizsgálón, egészen a Feneketlen Szekrényig, aztán a zsákot csontostul belehajította, majd rácsapta az ajtót és bereteszelte. Ezután - Merrin legnagyobb meglepetésére

- Simon alól kiestek a lábai, és úgy hullott a padlóra, mint egy rongydarab. Ezt a pillanatot használta fel Merrin arra, hogy a kezében szorongatott kolbász utolsó darabját is megegye.

Merrin most nem kisebb dologra készült, mint hogy újra

találkozzon a csontvázzal, de nem csak találkozni akart vele,

hanem a gyűrűjét is el akarta rabolni tőle. Mindehhez pedig

a Feneketlen Szekrénybe kell tennie egy kis kirándulást - az

ilyen kiruccanás még a legbátrabbak szívét is megremegtetné,

nemhogy Merrinét. A Feneketlen Szekrényt maga

Dom Daniel építette. Rendeltetése az volt, hogy elnyelje azokat

a Sötét, ám Megsemmisíthetetlen dolgokat, amiket már nem akartak többé használni. A Szekrényt mélyen a sziklafalba vájták, és ha valójában végtelen nem is volt, több mérföld

hosszan nyúlt el.

Merrin nyelt egy nagyot. Mivel nem volt más választása, remegő hangon megparancsolta a szekrénynek, hogy nyíljon

ki a zárja, majd megfogta az ártatlannak tűnő rézgombot, és

megrántotta. Az ajtó engedelmesen kitárult. Merrin hátratántorodott.

A jéghideg levegő dögletes leheletként csapta meg: nedves kutyaszőr bűze keveredett a rothadó húséval, és mindehhez egy csipetnyi égett gumiszag is járult. Öklendezni kezdett, és kezével legyezte el orra elől a kibírhatatlan szagot.

Merrin benézett a sötét szekrénybe, és határozottan rossz

érzés fogta el. A szekrény üresnek tűnt, de Merrin tudta,

hogy ez csak a látszat. Minél Sötétebb volt a szekrényben

rejlő dolog, annál mélyebbre került. Merrin beleborzongott,

mikor eszébe jutott, hogy a csontváz milyen mélyen lehet a

sziklában.

A fiú a feje fölé tartott egy gyertyát, és belépett. A szekrény

úgy kígyózott a sziklában, mint egy szőlőinda. Ahogy

Merrin mind beljebb merészkedett, egyre hűvösebb lett.

Alig haladt tíz lépést, és a fojtogató levegőben a gyertyája

lángja már szinte csak pislákolt, de ő ment előre, egyre beljebb

és beljebb a szekrénybe. A gyertyaláng apró, izzó parázzsá

törpült. Merrin megijedt: ha a gyertyának nincs elég

levegője, az azt jelenti, hogy hamarosan ő is fuldokolni fog.

Szédelegve, zúgó füllel előrébb tántorgott néhány métert,

mire a gyertyája teljesen kialudt, és Merrin ott maradt az

átláthatatlan sötétségben.

Merrin tüdeje összeszorult. Szélesre tátotta a száját, hogy

egy nagy levegőt vegyen, de nem volt miből. Ki kellett jutnia

a szekrényből - amilyen gyorsan csak lehet. Fuldokolva

megfordult, hogy kirohanjon, de egy mozdulatlan Dolognak

ütközött. Megpróbált elsurranni mellette, de akkor egy

újabb testnek csapódott. Ismét próbálkozott, megint hiába.

Merrin homlokára hideg veríték ült ki. Most döbbent csak

rá, hogy a szekrény keskeny folyosóját egészen eltömítették

a Dolgok, és talán még nincs is bent mindegyik, talán

újabbak is próbálnak még bepréselődni. Merrin nem tévedett.

A szekrény ajtaja előtt nagy volt a tülekedés: a Dolgok

egymást lökdösve küzdöttek azért, hogy bejussanak. Merrint

elöntötte a rettegés, de ekkor a szekrény padlója valami

furcsa dolgot művelt: felágaskodott, és fejbe vágta a fiút.

Amikor Merrin újra magához tért, a Csillagvizsgáló hideg

kövén feküdt.

Nyúzottan körbenézett, és huszonhat Dolog bámult vissza

rá. Általában huszonhat Dolog tekintete elég lenne egy

embernek ahhoz, hogy az élettől is elmenjen a kedve örökre,

de Merrinnek szerencséje volt: szemei képtelenek voltak

fókuszálni, így jótékony ködön keresztül tekintett a világra:

Mindössze egy homályos foltot látott, mintha csak egy sűrű

rózsabokor közepén csücsülne.

Eltelt egy kis idő, míg észrevette, hogy valami fekszik mellette.

Nem kis fájdalom árán odafordította a fejét, és szembe

találta magát egy ragacsos vászonzsákkal. Egy szemeteszsákkal.

És a zsák belsejében, akár egy alomnyi kismacska, valami mozgott.

Merrin, mint akibe villám csapott, egyből magához tért.

Felugrott, és kiöntötte a zsák tartalmát. Gumiszerű, nyálkás

csontok gubanca hullott a padlóra. A gyűrűt viselő, vaskosabb

csontdarab fémesen csörrenve ért földet. Merrin tanácstalanul

nézett rá: mit is tegyen most? Egy csontdarab a lába mellett megrándult, mire Merrin felsikoltott. Akár a vak férgek, a csontok elkezdtek egymás felé araszolni, mindegyik

a szomszédját kereste, hogy újra összeálljanak

Csontos ujj bökte meg a fiú bordáját. Merrin biztos volt

benne, hogy Dom Daniel bökdösi, és ajkát ismét elhagyta

egy kiáltás. Sejtette, hogy itt a vég. Valaki az orra elé tolta a

Fekete Könyvet, és Merrin megkönnyebbülten felsóhajtott:

az iménti csontos ujj csak egy Dologé volt. Engedelmesen

elolvasta azt a részt, ahová a Dolog a lapon mutatott:

Vedd le a Két-Arcú Gyűrűt

Viselője ujjáról

Az Ellenkező irányba -

A Gyűrű néked így leszen adatva.

Merrin ahhoz az apró, nyálkás, megfeketedett csontdarabhoz

lépett, amelyen a gyűrű fénylett, és undorodva meredt

rá. Kényszerítette magát, hogy felvegye. Egy, két, há ...

-nem, soha nem fogja merni felvenni. Na, még egyszer! Egy,

két, há ... Pfúj! - kapta fel végre. Az ujj puha volt, mint egy

porcogó. Nem sokon múlt, hogy rosszul nem lett.

Eltartott néhány pillanatig, míg annyira összeszedte magát,

hogy megpróbálja lehúzni a csontról a gyűrűt az ellenkező

irányba, az ujjtő felé. Húzta, ahogy csak tudta, de az

ujjbütyöknél megakadt. Egyszerűen rászorult és nem mozdult.

Ennek a fele sem volt tréfa. Merrin tudta, hogy néhány

percen belül Dom Daniel csontjai ismét összeállnak Dom Daniellé, és akkor belőle macskaeledel lesz. A kétségbeesés

vakmerőséggel ajándékozta meg. Előkapta zsebkését, az ujjat

a földre helyezte, majd elnyiszálta a csontot, amelynek

belsejéből sűrű, ragacsos, fekete lé szivárgott ki. A Két-Arcú

Gyűrű az övé volt.

Félelemmel vegyes csodálattal bámulta a gyűrű széles,

csavart aranypántját és a jádéba vésett, egymás felé néző,

gonosz fejeket. Remegő kézzel bökött a könyv következő

passzusára:

Bal kezed hüvelykjére

Helyezd a gyűrűt,

A Két-Arcút,

És hagyd úgy!

Merrin remegve húzta bal keze tövig rágott körmű, vézna

hüvelykjére a gyűrűt, és inkább nem is akart gondolni arra,

amikor valaki majd az ő ujjáról húzza le a gyűrűt az ellenkező

irányba ... A gyűrű először lötyögött az ujján, de n ern

sokáig. Elkezdett melegedni, végül már szinte égette bőrét,

aztán összeszűkült a kellő méretre, de itt nem állt meg: tovább

szűkült. Merrin ujja lüktetett és égett.

Felugrott, megpróbálta lerázni a gyűrűt. Fájdalomtól ordítva

nézte, ahogy az ujja először pirosra, majd bíborra, végül

kékesfeketére színeződik. Végül már annyira meg volt

rémülve, hogy kiáltozni sem tudott, csak némán bámulta az

ujját, ami hamarosan - ehhez kétség sem férhetett - szét

fog robbanni. Már csak az volt a kérdés, hogy úgy, mint egy

buborék, vagy úgy, mint egy túlérett alma? Merrinnek egyik

lehetőség sem tetszett. Hogy ne lássa, mi történik, behunyta

a szemét. Ebben a pillanatban a gyűrű szorítása máris enyhülni

kezdett, a vér szépen lassan visszacsorgott, és az ujja

lelappadt. A gyűrű még szorította egy kicsit - épp csak annyira,

hogy jelenlétére mindig emlékeztesse -, de kibírható

volt. Merrin tudta, hogy a gyűrű most már élete végéig az

övé - vagy legalábbis a hüvelykujjáé - marad ...

Merrin lassanként kapiskálni kezdte, hogy a Sötét Mágia

nem feltétlenül annak az oldalán állt, aki gyakorolja. De

most már nem hagyhatta abba. A gyűrű foglya volt. A Fekete

Könyv varázslatából csupán egy passzus maradt hátra:

a Más Sorsának Elsötétítése. Ezt pedig a Várban kell végrehajtania,

hiszen az a bizonyos Másik ott élt, a Varázslók

Tornyának tetején, ahol valaha ő is. A neve is ugyanaz, amit

Merrin korábban használt: Számos Szeptimusz.

 

 

*4*

TÁVOZÁS ROSSZFÖLDÉRŐL

 

Alig hajnalodott, amikor Merrin kipattant az ágyából, majd átvágott a sötét Csillagvizsgálón, hogy egy újabb adag Világítóbogarat vegyen magához. Amíg vissza nem tette a Bödönre a fedelet, alig látott a csipától, aztán mikor végre rendesen kinyitotta a szemét, egyből fel is ordított.

A Dolgokról megint sikerült elfeledkeznie. A Bödön fénykörében vagy egy tucat Dolog állt, figyelve Merrin minden

mozdulatát. A többiek ide-oda lézengtek a Csillagvizsgálóban,

mintha valami láthatatlan erő taszigálná őket. Tudatára ébredve, hogy nincs egyedül, a fiú Simon puritánul berendezett

szobájába ment, kinyitott egy szekrényt, és kivett belőle egy Szimat feliratú, kis fekete dobozt.

Merrin átverekedte magát hűséges Dolgai tömegén, és a dobozt néhány más kinccsel egyetemben egy hátizsákba dobta. Majd felkapta a zsákot a vállára, és vett egy nagy levegőt.

Tudta, hogy még ez a hideg, hátborzongató, dohos,

Dolgokkal teli Csillagvizsgáló is csalogatóbb annál az útnál,

ami rá vár. Először is sötét, csúszós, sziklába vájt lépcsők

százain kell leóvakodnia, majd elhaladnia a Magógok ősi

kamrája előtt, hogy aztán egy hosszú Féregkamrán át kijusson.

De mennie kellett, nem tehetett mást.

Abbéli reménye, hogy a Dolgok majd dolguk végeztével

felszívódnak, vagy legalább hátramaradnak a Csillagvizsgálóban, már az első néhány lépcsőfok megtételekor szertefoszlott.

Amikor a sötétből visszanézett, maga mögött Dolgok hosszú sorát látta kígyózni. Egymás gyomrába könyökölve

próbáltak minél közelebb kerülni hozzá. Ez aztán pompás,

gondolta Merrin, igazán pompás.

Fél óra múlva Merrin a használaton kívüli Féregkamra

bejáratánál volt - nem egyedül. Jól tudta, hogy a háta mögött

ott sorakozik mind a huszonhat Dolog. Tarkóján érezte

pillantásukat, és megfagyott benne a vér. Maszatos kezét a

Féregnyálkás falhoz nyomta, és borzongani kezdett a nedves

levegőtől. Izgatottan kémlelte az eget és a szakadék túloldalán

lévő sziklák csúcsait.

Bármennyire is irtózott a Féregkamrától, addig nem merte

kidugni belőle az orrát, amíg a hajnal első sugarai meg

nem jelentek az égen. A rosszföldei Kőbányában nem volt

ajánlatos sötétben kószálni. Elég rémmesét hallott az évek

során, hogy tudja, ez a legveszélyesebb időszak. A Földi Férgek ilyenkor tértek vissza üregeikbe, ahonnan az este folyamán vadászni indultak. Ilyenkor szerettek még elalvás előtt bekapni valamit desszertnek, hogy ne korogjon a gyomruk a jéghideg sziklabarlangokban töltött nappali szunyókálásuk

idején.

Tíz hosszú és fagyos perc múltán Merrin úgy vélte, hogy a

sziklák körvonalait már valamivel tisztábban látja. De nem

csak ez erősítette meg abban, hogy közeleg a hajnal, hanem

az is, hogy féregmozgásra lett figyelmes - egy Földi Féreg

éppen hazafelé tartott. Dermedten figyelte, ahogy a végtelen

hosszúnak tetsző lény eltűnik a szemben lévő sziklafalban.

Hirtelen az jutott eszébe, hogy vajon hány Földi Féreg

cselekszik ebben a másodpercben ugyanígy, a szakadéknak

ezen az oldalán? Talán tőle tízméternyire is éppen ez történik.

Ki tudja? A Földi Férgek olyan csendesek, mint maga

az éjszaka. Az egyetlen hang, ami jó esetben jelzi a vadászó

Földi Féreg közeledtét, az az elmozduló kövek zaja. Hirtelen

apró kavicsok kezdtek hullani a fejére. Merrin rémülten

hátraugrott, és akár egy sor dominó, ugyanezt tette mögötte

huszonhat Dolog is.

Merrin alaposan berezelt. Bár szeretett volna megszabadulni

a Dolgoktól, elhatározta, hogy addig mégsem fogja

kitenni innen a lábát, amíg a Nap fel nem kel. De Merrin

hiába várt, a Nap megmakacsolta magát. Az ég változatlanul

palaszürkén ásított. Aztán amikor már azt hitte, hogy

amilyen peches, sikerült kifognia a világtörténelem egyetlen

reggelét, amikor nem kel fel a Nap, az égen megjelent egy

sápadt, vizenyős korong, ami elkezdett araszolni a komor

sziklák fölött. Végre elindulhatott.

De előbb valahogy meg kellett szabadulnia a Dolgoktól.

Arról szó sem lehetett, hogy a Várig egy sereg gyászos képű

Dologgal vándoroljon. Merrin megfordult, és a közvetlenül

mögötte álló Dologhoz intézte szavait.

- Fent hagytam a köpönyegem a Csillagvizsgálóban. Hozd

le nekem!

A Dolog értetlenkedve bámult vissza, hiszen gazdája vállán

ott lógott a köpönyeg.

- Nem hallottad, mit mondtam? Eredj! Menjetek mindannyian,

és keressétek meg a köpenyem!

A Dolgok szolgák, nem tehetik meg, hogy ne engedelmeskedjenek uruknak Gyanakodva bár - mert nem voltak gyengeelméjűek - , de elindultak visszafelé a hosszú Féregkamrában.

Nem lepte meg őket, amikor a széllökéssel kísért, tompa dörrenést meghallották. Nem kellett hozzá sok ész, hogy megértsék: gazdájuk most lépett ki a Féregkamrából, és rájuk zárta a nehéz vasajtót. A Dolgok egykedvűen mentek tovább a Csillagvizsgálóba, és folytatták a nem létező köpeny keresését; így talált rájuk a néhány nap múlva hazaérkező Simon és Luci.

Ám egyvalamit nem tudott Merrin: az a Dolog, amit a visszafelé mondott mágikus szavakkal varázsolt elő, nem tartozott gazdájának feltétlen engedelmességgel. Ezért történhetett meg, hogy nem sokkal Merrin indulása után, mikor a fiú már javában rótta az ösvényt, a nehéz vasajtó ismét kinyílt és becsukódott. Egy Dolog lépett ki rajta, hogy követhesse azt,

aki megidézte. A vállán egy vászonzsák lógott: egy koszvadt

szemeteszsák, csontokkal tele. A Dolog gyorsan felmérte, hogy megidézőjének hamarosan szüksége lehet a segítségére, ahogyan azt is, hogy egy zsák Fekete csont mindig jól jöhet.

Merrin a sziklafal alatti ösvényen haladt, mely Mezőföldére

vezetett. Ismerte jól a járást, és még azon sem lepődött meg, hogy az első kanyar után egy földcsuszamlás zárta el az utat. Merrin izgatottan, enyhén remegő végtagokkal felkapaszkodott

a csúszós hegyomlás tetejére. Nem kapkodott, nehogy egy elmozduló kővel együtt ő is a mélyben dübörgő zuhatagban végezze. Biztonságban elérte a csúcsot, majd elkezdett

leereszkedni a domb másik oldalán. Félúton azonban minden óvatossága ellenére hirtelen megindult alatta a föld, és apró kövek hullottak a szakadékba. Merrin behunyta a szemét, mert biztos volt benne, hogy a lavina őt is magával sodorja, de szerencséje nem hagyta el, és ép bőrrel lejutott a domb aljára. Lába ismét biztonságos talajt érinthetett. Örömében

beleöklözött a levegőbe, és diadalkiáltást hallatott.

Kiszabadult!

A szakadék mélyén hömpölygő sodrás morajától kísérve

Merrin gyorsan haladt lefelé. Egyszer sem nézett hátra, de

még ha így is tett volna, akkor sem biztos, hogy észreveszi

az őt követő, jobbára az árnyékban bujkáló, zsákos Dolgot,

hiszen - mint minden Dolog - ő is nagyszerűen tudta magát

álcázni, különösen mozdulatlan sziklának.

Merrin hamarosan maga mögött tudhatta Rosszfölde

nyomasztó szikláit, és a Felső Mezőség szétszórt tanyái

között vezetett az útja. A fiúnak ez már ismeretlen terület

volt, de arra ment, amerre a kitaposott, széles, poros földút

vezetett. Amikor egy elágazáshoz érkezett, egy útjelző oszlop

adott iránymutatást. V ÁR - olvasta a nyílra írt szöveget.

Merrin elmosolyodott, és határozott léptekkel jobbra indult.

Mivel kora tavasz volt, a Nap még nem sütött olyan hevesen

az alacsonyan úszó felhők fölül, Merrin mégis alaposan

kitikkadt a kutyagolásban. Nem sokkal később jól ismert,

égő érzés kezdte el mardosni a hasát: az éhség. Mivel most

már a saját ura volt, senki nem kényszeríthette arra, hogy

étvágyát ne csillapítsa.

Amint tovább battyogott a szőlőföldek és gyümölcsösök

által szegélyezett, kanyargós úton, egy kőből épült házat vett

észre. Nem volt messze, egy kis lejtő alján lapult. Merrin

kocogva érte el a roskadozó pajtákkal és ólakkal körülvett,

dudvás kertet. Az udvar üres volt, eltekintve attól a néhány

girhes csirkétől, ami az udvaron kapirgált. Az alacsony, de

annál hosszabb ház ajtaja félig nyitva volt. Merrin a küszöbhöz

lépett, és a frissen sült kenyér illata kalapácsként kólintotta

fejbe.

Merrin gyomra ugrott egy duplaszaltót, legalábbis ő így

érezte. Kerül, amibe kerül, meg kell szereznie azt a kenyeret!

óvatosan, hogy az ajtót - mely minden bizonnyal csúnyán

megnyikordulna, ha hozzányúlna - ne érintse, beoldalazott

egy hosszú, sötét szobába, ahová némi fény csak a szoba túlsó

végében pislákoló tűzhely felől jutott. A szobában rajta kívül

nem volt élő ember, erre mérget vett volna, ha kell. Akár

férfi, akár nő sütötte a kenyeret, annak most máshol akadhatott

dolga. És amíg az illetőnek máshol volt dolga, Merrin

gyorsan felmérte a lehetőségeket.

Macskamód lopakodott a szoba döngölt padlóján. Szénarakás

mellett haladt el, és egymásra rakott faládákat látott.

Ám egyszer csak macskára nem valló ügyetlenséggel

egy tyúkra talált lépni, és a rémült, vén kotlós kotkodácsolva

csapott fel a levegőbe.

- Psssz! Te tyúkeszű szárnyas! - csitította Merrin rémülten.

De a tyúk nem hallgatott rá, ehelyett nekirohant

a gondos kezek által gúlákba állított, ültetéshez előkészített

babkaróknak, amik fülsértő dörömböléssel dőltek szét.

A hangzavart hamarosan lábak dobogása követte.

Egy nagydarab asszonyság toppant be a szemben lévő ajtón,

mire Merrin elbújt a ládák mögött.

- Kató! - kezdte a nő üldözni a kotlóst, és néhány lépés

után el is kapta. - Te vén bolond! Gyere, ideje reggelizni,

drágaságom!

- Inkább engem kínálnál meg, mint azt a molyrágta, vén

kotlóst - méltatlankodott korgó gyomorral a ládák mögött

kucorgó Merrin, bár abban egészen biztos volt, hogy az asszony vele egyáltalán nem lenne ilyen mézesmázos. Merrin

mélyszürke szemével követte az asszony távolodó alakját: a

nő a kotlóssal a karjaiban az elülső ajtón át kilépett a napfényre.

A fiú ezután villámgyors árnyékként a tűzhelyhez

suhant, majd ruhája ujját a markára húzva kinyitotta a sütő

ajtaját, és kikapta belőle a nagy, kerek veknit.

A termetes cipóból áradó tüzes gőz hamarosan átsütött

a ruha ujján, így Merrin fojtottan sziszegve, egyik lábáról

a másikra ugrálva dobálta, mintha csak egy óriási, forró

krumplival zsonglőrködne. A fiú kirohant a legközelebbi ajtón,

megkerülte a házat, és a hátsó udvaron találta magát.

Tovább akart rohanni, de egy egész csirkehad állta útját: a

szárnyasok épp az asszony által földre szórt magokat csipegették.

Megpróbált átrohanni rajtuk, de a tyúkok méltatlankodó

kotkodálásba kezdtek, és az asszony, akinek frissen sült

kenyerét a hóna alatt szorongatta, feltekintett.

- Hé! - kiáltotta el magát a nő.

Merrin megállt, hogy felmérje a helyzetet. Ha visszarohan,

azt kockáztatja, hogy egy tenyeres-talpas földtúróba

vagy magába a férjbe ütközik. Talán szerencsésebb lenne, ha

nem változtatna irányt, és úgy érné el az utat.

- Az az én kenyerem!

Merrin úgy meredt a hóna alatt tartott veknire, mintha

csak most venné észre, hogy van ott valami. Az asszony a fiú

felé indult, így Merrin döntött: átgázolt a kotkodáló tyúkok

hadán. Szálltak a tollak, mert az útjába kerülő csirkéknek

néhány jól irányzott rúgással adta tudtukra, hogy jobb, ha

félreállnak.

Néhány perc elmúltával már olyan távol jutott a háztól,

hogy vissza mert fordulni. Az asszony az út közepén állt, és

fenyegetőn rázta felé az öklét. Merrin tudta, hogy a nő nem

fogja üldözőbe venni. Biztonságban volt.

Amit Merrin nem látott - talán mert napfénynél nem igazán

látni, vagy csak mert nem számított a felbukkanására -,

az a Dolog volt, aki hűséges árnyékként követte a sövénykerítés mellett suhanva.

De Merrin figyelmét nem csak a Dolog kerülte el. Ugyanúgy

nem vette észre az út menti fűben kuksoló patkányt sem,

aki bezzeg alaposan megnézte a most már kihűlőben lévő

kenyérrel kocogó fiút. Róbertnek, az egykori Hírpatkánynak,

a Titkos Patkányszolgálat volt alkalmazottjának esze ágában

sem volt közelebb menni, különösen nem Merrin jobb bakancsához.

De nem tagadhatta meg Titkosszolgálatos múltját:

felülkerekedett benne a kíváncsiság. Tudta, hogy a fiú

bajban van, csak az nem volt világos, mifélében.

Róbert nemrégiben töltött el néhány hetet egykori Hírpatkány

főnöke, Hubert társaságában, aki akkor menekült el

a Várból, amikor megalakult a Patkányirtó Társaság. Hubert

most egy padláson töltötte nyugdíjas éveit egy almáskertben,

és esze ágában sem volt visszatérni. Ellenben Róbertet

igencsak győzködte, hogy vegye fel ismét a Hírpatkányok

uniformisát, Róbert pedig megígérte, hogy majd gondolkozik

a dolgon.

Róbert nézte, ahogy a fiú megtorpan az útjelzőnél, és

némi hezitálás után elindul a Vár irányába. A patkány arra

gondolt, hogy az ilyen alakok miatt talán mégis vissza kellene

térnie régi hivatalába. Kötött is magával egy gyors alkut:

követi a fiút, és ha az tényleg a Várba tart, megfogadja Hubert

tanácsát.

Így történt hát, hogy Merrint két teljesen különböző lény

követte a Mezőséget átszelő kanyargós utakon. A váratlanul

rászakadt szabadságtól ösztökélve meglepően gyorsan haladt,

és napszálltakor már meg is látta a Vár távoli sziluettjét.

Hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát; a folyó előtti utolsó

tanyaháznál szinte már csak vánszorgott, és az ablakon át

vágyódva nézett be a gyertyafényes szobába, ahol egy család

éppen vacsorához készülődött az asztal körül. Át kellett vágnia

még egy kis erdőn, és egy éles kanyar után a folyóparton

találta magát. Lenyűgözte a látvány; hanyatt feküdt a parti

gyepen, és csak bámulta a lassan hömpölygő, széles víztömeg

túloldalán az éjszakai égbolt előtt magasodó, fényárban

úszó falat, amihez foghatót még soha nem látott.

A fényözönt visszaszikrázták a sötét víz habjai, a háttérben

pedig már a Vár látszott. Merrin tudta, hogy ezernyi

ember él odabent, és mindegyikükhöz tartozik egy fénypötty.

Élik az életüket és intézik az ügyeiket anélkül, hogy

tudnák: a folyó túlsó partján egy fiú ücsörög. Merrin hirtelen

nagyon magányosnak érezte magát.

A fiú a fényekre meredt, és nagy nehezen legyűrte azt a

késztetést, hogy nekiálljon megszámolni őket - Merrin