- Tehát a Seelie udvar egy része lett az új Unseelie udvar?

Tamani a homlokát ráncolta. - Hát, udvarnak nem nevezném, az Unseelie udvar már több mint ezer éve nem létezik. Mindenesetre Ti-tániát megfosztották a trónjától, Oberont kiáltották ki törvényes ural-kodónak, és az lett az egyetemesen elfogadott nézet, hogy az emberiség érdekében a tündéreknek örökre meg kell szakítaniuk minden kap-csolatot az emberek világával. Mindenkit visszarendeltek Avalonba, Oberon létrehozta a kapukat, és azóta többnyire teljes elszigeteltségben élünk. De néha újra felmerül az az elképzelés, hogy a tündéreknek bele kellene szólniuk - vagy jótékonyan, vagy támadólag - az emberek ügyeibe. Ha valaki túl buzgón korteskedik emellett, száműzik.

- Hokkaidóra?

Tamani bólintott. - Van egy... börtöntelep nem messze a kaputól.

Oda küldjük őket, mert nem akarjuk, hogy zavargásokat keltsenek Avalonban, de az se lenne jó, ha az emberek közelében élnének. Nem külön királyság az, mégis mindenki úgy emlegeti őket, hogy az Unseelie-

k.

71

- És Shar édesanyját mikor... száműzték?

- Úgy ötven éve. Még ki sem keltem.

- Ötven? - nevetett Laurel. - Hány éves Shar?

- Nyolcvannégy.

Laurel döbbenten rázta a fejét. - Ehhez sohasem fogok hozzászokni!

- Dehogynem! - mondta neki Tamani, és oldalba bökte. - Majd amikor nyolcvan leszel!

- Miért látogatta meg ma Shar? Azt gondolja, hogy Yuki Unseelie?

És mit értett a Bűbáj alatt?

Tamani kereste a szavakat. Kezdtek nagyon ingoványos területre tévedni. — Na jó, akkor a Bűbájról tudnod kell a következőt: totális örültség. De olyasfajta őrültség, ami elég hihetőnek hangzik ahhoz, hogy magával ragadjon. Tehát amiről most mesélni fogok - és ezt muszáj megértened nos, abban senki sem hisz igazán. Legalábbis aki eszénél van. Ráadásul elég csak megpedzeni a témát Avalonba, ahhoz hogy bajba kerülj.

Laurel kicsit kihúzta magát az ülésen, és összefonta ujjait az ölében. Tamani azonnal rájött, hogy figyelmeztetésével csak még inkább

felcsigázta a lány érdeklődését. Jaj, az nem emberi, hogy néha mennyire

emberi! - Kezdeném egy kérdéssel: nem gondolkodtál még azon, hogy az emberek vajon miért hasonlítanak annyira ránk?

- Hát, én nem feltétlenül így mondanám - felelte Laurel, és meg-ajándékozta Tamanit egy mosollyal. - De persze, igen. David azt mondja, hogy konvergens evolúció lehet, hasonló... izé... ökológiai rést töltünk be.

Mint a delfinek és a cápák... csak még szorosabban.

Tamani elnyomott egy fintort, Davidról aztán igazán nem akart beszélni. - Nos, az Unseelie-k szerint mi tehetünk róla. A Bűbáj előtt még egyáltalán nem hasonlítottunk az emberekre. Inkább úgy néztünk ki, mint a növények.

- Micsoda? Zöldek voltunk meg minden? - kérdezte Laurel.

- Ki tudja? De az Unseelie-k szerint az egyik ősi királynőjük, egy Mab nevezetű Téltündér, arra használta a hatalmát, hogy egész fajunkat átváltoztatta: miatta nézünk úgy ki, mint az emberek. Vannak, akik arra hajlanak, hogy a mi kívánságunknak engedett, mert el akartunk vegyülni az emberek között. Vannak, akik szerint ezzel büntetett bennünket, mert úgy akartunk élni, mint az emberek: még szerelembe is estünk velük, meg ilyesmi. De abban mindannyian egyetértettek, hogy ha egy magonc az emberek közelében kel ki, akkor hasonlítani fog azokra, akik ott élnek.

- Tehát egy tündér, aki... izé... Japánban kel ki, akkor az japánnak is 72

néz ki? - Tamani szinte hallotta, hogy Laurel agyában csikorognak a fogaskerekek. - Ezt egészen egyszerű leellenőrizni. Minden Unseelie gyereknek japán vonásai vannak. Shar akkor azért ment Hokkaidóra, hogy megnézze, nem abból a... börtönből szabadult e ki Yuki?

- Csakhogy az Unseelie számára tiltott a Kertészkedés, tehát arról a telepről nem származhatnak fiatal tündérek. Már több mint ezer éve nem kelt ki tündér Avalon határain kívül. Magoncokat pedig nem száműzünk.

- Várj! Mit jelent az, hogy tiltott számukra a Kertészkedés?

- Nem... hát, nem szaporodhatnak - válaszolta Tamani, és azt kívánta, bárcsak ne kérdezett volna erre rá a lány.

- Ezt hogy tudják elérni náluk? - folytatta Laurel felvillanyozva.

- Az Ősztündérek beadnak nekik valamit - mondta Tamani. -

Emiatt a női egyedek nem képesek virágozni többé. Ha nincs virág, nincs magonc sem.

- Ivartalanítják őket? - kérdezte Laurel villámló szemekkel.

- Nem mondanám ivartalanításnak - makogta Tamani gyámol-talanul. Az mindegy! - kiáltotta Laurel. - Ebbe a dologba senkinek, érted, senkinek sincs joga beleszólni!!!

- Nem én hozom a szabályokat - mondta Tamani. - És azt sem állítom, hogy helyesen teszik. De nézzük meg a dolgot Shar szemszö-géből! Mivel az anyja titokban mindig Unseelie volt, Sharnak még magoncként meséltek a Bűbájról. Meg másról is - tette hozzá titokzatoskodva. - Aztán az anyját Unseelie-nek bélyegezték, és Hokkaidóra küldték. Ma hallott egy tündérről, aki Japánból érkezett, onnan, ahol az Unseelie-ket tartjuk. Maga a tény, hogy Yuki - állítása szerint - Japánban kelt ki és japánnak is néz ki, még nem bizonyítja, hogy a Bűbáj létezik: te is láttad, hogy még emberi szemmel is mennyire különbözőek vagyunk. De Shar szerint biztosan az Unseelie - khez tartozik. Miért nem említetted az Unseelie-ket korábbar, már amikor Yuki feltűnt a színen?

Megérkeztek Crescent City első közlekedési lámpájához, és Tamani szembefordult Laurellel. - Mert szerintem Shar elsieti a következtetéseket. Az Unseelie-ket nagyon komolyan őrzik, és nem véletlenül. Tamani elhallgatott, mert eszébe jutott az az alkalom, amikor elkísérte Shart Hokkaidóra. Ijesztő volt tiszta és intelligens tekintetű

tündérek szájából ennyi őrültséget hallani: nyilvánvalóan légből kapott összeesküvésekről, titkos világokról és sötét varázslatokról meséltek. -

Láttam az intézményt, mindenkit dokumentálnak odaát. Ha bekerülsz a telepre, halálodig nem hagyhatod el.

73

- Szóval ha Yuki nem Unseelie, akkor micsoda?

- Ezt kell megtudnunk - felelte Tamani, és megint az utat figyelte. -

Egy vadtündér, aki se a Seelie-khez, se az Unseelie-khez nem tartozik...

ilyennel még nem találkoztunk. De nem látok egyetlen meggyőző

alternatívát sem.

- És most mit csináljunk? - kérdezte Laurel, és Tamanira nézett.

Őszinte tekintete olyan nyílt volt, olyannyira bizakodó, világoszöld szeme csak úgy csillogott a lemenő nap fényében. Tamani azon kapta magát, hogy a lány felé hajol, de aztán gyorsan magához tért, és visszahúzódott.

A következő lépéshez Laurel közreműködésére is szükség volt, bár Tamani azt kívánta, bárcsak távol tarthatná őt ettől az egésztől. -Klea tálcán kínálta neked a lehetőséget: barátkozz össze Yukival!

Remélhetőleg többet megtudsz majd róla.

Laurel bólintott. - Remélhetőleg. Bár neki szemmel láthatóan nem tetszik Klea terve. Van egy olyan érzésem, hogy kerül.

- Akkor is próbáld meg! - mondta Tamani, és igyekezett, hogy hangja bátorítóan csengjen. - De legyél nagyon óvatos! Még mindig nem tudjuk, mire képes, és hogy nem azért jött-e ide, hogy téged bántson.

Laurel az ölét bámulta.

- Próbáld meg kitalálni, melyik kasztba tartozik - tette hozzá Tamani. Majd amikor eszébe jutott, hogy Laurel nem kedveli ezt a szót - bár gyanította, hogy ennek okát sohasem fogja megérteni azonnal javította magát: - Évszakhoz, bocs. Már azzal is sokra mennénk, ha ennyit tudhatnánk. Mert akkor legalább valamit tudnánk.

- Rendben.

Tamani Laurelék háza elé hajtott, a lány felpillantott az ablakokra. Megfogta a kilincset, aztán megállt.

- Shar... Unseelie?

Tamani megrázta a fejét. - Az anyja megpróbálta annak nevelni, de Shar nem hallgatott rá. Amikor pedig találkozott a társával, Arianával, esze ágában sem volt száműzetni magát Avalonból.

Ariana és a kis magoncuk, Lenore jelentik számára az egész világot.

Ami Shart illeti, bármit hajlandó megtenni a biztonságukért vagy Avalon biztonságáért. Akkor is, ha ez azt jelenti, hogy az anyja száműzetésben fog meghalni.

- Jól van, csak eszembe jutott - védekezett Laurel halkan.

-Figyelj, Laurel! - mondta Tamani, és elkapta a lány csuklóját, mielőtt az kiszállhatott volna az autóból. Szerette volna magához 74

rántani és átölelni, nem gondolni semmi másra. Reszketni kezdett a keze a vágytól, de erőt vett magán.

- Köszönöm, hogy velem jöttél. Nélküled egyáltalán nem jutottunk volna be.

- És megérte? - kérdezte Laurel, és keze elernyedt a fiú szorításában- Semmit sem tudtunk meg. Annyira reméltem... azt hittem, hogy Jamison elárul nekünk valamit. - Ránézett a fiúra, és a tekintetében csak most jelent meg az a csalódottság, amit egész este érzett.

Tamani nyelt egyet, mert nem bírta ezt a tekintetet. - Értem csináltuk - mondta halkan, és vetett egy pillantást az ujjaikra, amelyek olyan közel álltak már hozzá, hogy összefonódjanak...

Nem akarta elengedni a lányt. Ha viszont nem teszi meg, akkor Laurel mindjárt megpróbálja majd feltűnés nélkül elhúzni a kezét, ami még rosszabb. Nagy nehezen elengedte hát a lány csuklóját, így legalább a saját döntése volt.

- Ráadásul - folytatta, és igyekezett természetesnek tűnni - az sem hátrány, hogy Jamison immár tud Yukiról és Kleáról. Shar pedig-

, ő a maga útját járja. Szeret mindennek utánanézni, mielőtt bármiféle információt továbbadna. Elég makacs ezen a téren. - Tamani hátradőlt az ülésen, és egyik karjával a kormányra támaszkodott. - Ezentúl fogok köszönni a folyosón - mondta még mosolyogva. Aztán beletaposott a gázba, és csikorgó gumikkal elszáguldott Laurelék házától, ellenállva a kísértésnek, hogy visszanézzen.

Megérkezett az üres lakáshoz, és kinyitotta az ajtót. Fel sem kapcsolta a villanyt, csendesen üldögélt a félárnyékban. Közben lement a nap, és a szobára lassan sötétség telepedett. Igyekezett nem gondolni arra, hogy mit fog Laurel csinálni ezen a hétvégén. Mindig próbálta tiszteletben tartani a lány magánéletét - és nem csak merő udvarias-ságból -, de még így is számos lopott csóknak és meghitt ölelésnek lett tanúja. Sejtette, hogy mi zajlik Laurel és David között a hétvégéken, és nem tudta, meddig bírja még ezt így.

Nagy nehezen felkászálódott, és az ablakhoz ment, mely a lakó park mögött húzódó fasorra nézett. Igen, Jamison azt kérte tőle, hogy bízzon magában. Ezt fogja tenni. Néhány nappal korábban árnyékként követte Yukit ahhoz a kis házhoz, ahol a feltételezése szerint egyedül élt.

A vadtündér minden lépését felügyelő osztagra még várni kell egy-két 75

napot. Keveset fog aludni ma éj el, de úgy döntött, egyelőre maga vállalkozik a feladatra.

Tíz

E Z N A G Y O N K Ü L Ö N Ö S - mondta David, miközben Laurel ágyán üldögélve beszélgettek az Avaloni útról. A szétteregetett tankönyvekbe természetesen bele sem néztek.

- Én is azt mondom! Mindig azt hittem, hogy kiközösíteni valakit a meggyőződése miatt - ami tök gáz szerintem - csak az emberek világában divat.

David nevetni kezdett. - Én viszont arra gondoltam, hogy a fizika legalapvetőbb törvényeit szegtétek meg azzal, hogy több ezer mérföldet utaztatok tegnap egyetlen, na jó két másodperc alatt.

- Az más! - mondta Laurel, és mosolyogva elhessegette David megjegyzését. - Találtál valamit azzal a membránnal kapcsolatban, amit Kátya említett?

- Én igen - felelte David. Majd csúfolódva hozzátette: - Na és

t e ?

- Talán. Azt olvastam a neten, hogy a tilakoid membrán a kloroplasztokban található. A napfényből energiává való átalakulás itt megy végbe.

- Akkor ugyanazt találtuk! - mondta David mosolyogva. - Tehát a barátnőd, Kátya azt mesélte, hogy a Nyártündérekben a tilakoid hatékonyabban működik. Ez valószínűleg azt jelenti, hogy ők kevesebb fényből is több energiát tudnak termelni.

- Biztosan azért, mert a varázslataikhoz sok fényt használnak el -

76

tette hozzá Laurel, akinek eszébe jutott a tavalyi Samhain fesztiválon látott „tűzijáték‖.

- És Kátya ezt úgy fedezte fel, hogy ő és a barátai ittak valami olyasmit, mint ami a bulikban használatos fény rudakban van, igaz?-

kérdezte David, nem is leplezve, milyen remekül szórakozik.

- Gyakorlatilag igen - mondta Laurel, és a szemét forgatta.

- Bárcsak én is képes lennék valami ilyesmire!

Laurel felhúzta az egyik szemöldökét.

- De tényleg! - kiáltotta David. - Képzeld el, milyen állat lenne!

Például halloweenkor kaphatnának a kölykök világító bólét, mielőtt elindulnak ijesztgetni. Sokkal nagyobb biztonságban lennének!

- Van egy sanda gyanúm, hogy nem a gyerekek biztonsága miatt vagy te ilyen lelkes - mondta Laurel.

- Hát jó, az sem lenne utolsó, ha éjjel egy fa mögül előugorva neon zöldben világítanék!

- Sejtettem - mondta Laurel, és átolvasta a Kátya segítségével készített, de még így is elég hiányos jegyzetet. - Ezek szerint ha szer-zek sejtmintát, és átitatom valami foszforeszkáló anyaggal, meglátom, hogy a sejtek mennyi időn át őrzik meg a fényt. Ebből megtudhatom, hogy Nyártündérről van-e szó.

- Szerintem ez nem lesz ennyire egyszerű - mondta David, és hasra fordulva közelebb hajolt Laurelhez. - Kátya barátnője valószínűleg azért világított olyan sokáig, mert az élő szervezetben a tilakoid membránok az összes foszforeszkáló anyagot feldolgozták.

Egy mintában azonban a sejtek nem élnek, nem növekednek. Meg kell találni a módját annak is, hogyan lehet a sejtmintát életben tartani.

Vagy pedig egyenesen Yuki bőrén kell kipróbálni! Valami azt súgja, hogy ebbe nem fog belemenni - mondta Laurel, és elfintorodott. Mind a ketten csendben ültek egy darabig.

- A virágokat cukros vízzel lehet tovább életben tartani, igaz?

David vállat vont. – Asszem.

- Amikor Barnes trolljai behajítottak bennünket a Chetco-folyóba, Tamani látott el, és lámpafény segítségével gyorsította fel a gyógyulásomat. Olyan volt, mint... mint a napfény, csak éppen hor-dozható. Mi lenne, ha titokban megpróbálnék Yukitól mintát szerezni

- közben bosszankodva megcsóválta a fejét, mert fogalma sem volt, hogyan lehet ezt az egészet titokban véghezvinni - és cukros vízben ez alá a lámpa alá tenném? Szerinted akkor életben maradhatna?

- Talán. Ha egy átlagos növényről lenne szó, nem fűznék hozzá sok reményt, de a tündér mégiscsak a legfejlettebb növényi életforma, 77

nem?

Laurel bólintott.

- Az a lámpa meg valami tündér hókuszpókusz lehet, úgyhogy simán elképzelhető, hogy megoldható vele a dolog. Te meg tudnád csinálni ezt a fény izét?

- Nem, ahhoz én kevés vagyok. De Tamani valószínűleg tud szerezni egy ilyen lámpát.

- És azt a világító cuccot elő tudod állítani?

Laurel bólintott. - Szerintem igen.

- Ugye te is iszol belőle valamelyik este, és világítasz nekem a sötétben?

Laurelnek leesett az álla a döbbenettől. - NEEEM!

- Na, légyszi! Fantasztikus lenne! - David feltérdelt, és összekulcsolt kezekkel könyörögni kezdett a lánynak. - Én tökre megcsinálnám, ha tudnám.

- Akkor sem!

- Na, kérlek!

- Nem!

David Laurel oldalába bökött. - Olyan csini lennél pedig. Egy világító angyalka.

- És radioaktív lennék. Kösz, de nem.

David megragadta a lányt, az ágyhoz szegezte, és addig csiklandozta, amíg az teljesen ki nem fulladt.

- Hagyd már abba!

David elhúzta a kezét, és lerogyott Laurel mellé. - Elképesztő

vagy, tudod? - kérdezte, és kisimított egy tincset Laurel homlokából.

- Te is.

David elfintorította az orrát, és megrázta a fejét. - Nem számít.

Egy nap úgyis rám unsz, és hirtelen lepattintasz.

Mosolygott, de a hangján érződött, hogy valahol komolyan gondolja. - Sohasem fogok rád unni, David! - mondta gyengéden Laurel.

- Remélem is, hogy nem - felelte a fiú, és odabújt Laurel nyakához. - Mert ha mégis így lenne, utána az emberi lét szürke hétköz-napjain én pusztulnék bele az unalomba.

Hétfő reggel Laurel rögtön Tamani keresésére indult az iskolában. Eszébe jutott, vajon mit csinálhatott a fiú egész hétvégén -

főleg az utóbbi pár nap történései után. Az is izgatta, hogy Tamani meg tudja-e szerezni számára a fénygömböt. Beletelik néhány napba, mire előállítja a foszforeszkáló anyagot, de remélte, hogy a 78

következő két hét során lesz alkalma kipróbálni az elméletét önmagán.

A virágjának egy aprócska darabja megteszi majd...

Éppen befejezte a zuhanyozást, amikor felfedezte a kis gumót a hátán érezte azt az ismerős bizsergést, ahol a haja a hátához ért. Még nem érkezett el az idő, de a nyár melegebb volt az átlagnál, és az anyatermészet már ment volna elébe a dolgoknak. Hűvös volt a levegő, és a levelek sárgulni kezdtek. A köd is le-leszállt, reggelenként alig lehetett látni. Az időjárás változás Laurelre is hatott, csakúgy mint minden más növényre Crescent Cityben.

Emiatt Laurel korábbra várta a virágot, de a kis gumó szeptemberben még nem jelent meg. A lány vetett egy pillantást a tükörbe. - Kezdődik... - suttogta.

Semmi oka nem volt a suttogásra. A világ előtt titkolta ugyan a virágot, de a családja tudott róla. A tavalyi év után, amikor a hazugságaiért majdnem az életével - és nem mellesleg Chelsea életével - fizetett, megtanulta, hogy az őszinteség mindennél többet ér. Különben is, annyi mindenki elől kellett bujkálnia, legalább otthon legyen egy kis nyugta. A szülei mindenről tudtak: róla, a tündérekről, arról, hogy Tamani most együtt jár vele iskolába, és még Yukiról is.

Azt azonban nem említette nekik, mit érez Tamani iránt, és azt sem fejtette ki, mi a jelentősége annak, hogy Yuki tündér. De a szülei nem is akartak Laurel életének minden mozzanatáról beszámolót kapni. Mindketten bölcs emberek voltak, levonták a megfelelő kon-zekvenciát.

Laurel nem látta Tamanit a gyülekező diákok között, David viszont ott várta a szekrényeknél.

- Nahát, már itt is vagy! - szólította meg a lány, és melegen megölelte barátját.

- David kezébe fogta Laurel arcát, a hüvelyujjával kisimított egy tincset a szeme elől, és felemelte az állát. A lány elmosolyodott, és várta a csókot. Hali, Laurel!

Laurel és David egyszerre fordultak Tamani felé, aki vigyorogva integetett nekik. Valószínűleg nagyon elégedett volt a teljesítményével: sikeresen tönkretette az érzelmes pillanatot. Laurel még sokáig nézett utána, és észrevette, hogy nem csak ők figyelik Daviddel a tündért.

A zsibongó másik végében álló Yuki is Tamanin felejtette a szemét. Tekintete különös fénnyel, szinte vágyakozva csillogott.

79

- Hát ez furcsa - jegyezte meg halkan Laurel.

- Nekem mondod? - morogta David, továbbra is Tamani hátát bámulva.

- Nem ő - mondta Laurel, és megragadta David karját. - Hanem Yuki.

David pillantása most Yukit kereste, aki éppen visszafordult a szekrényéhez, és könyveket húzott elő a felső polcról.

- Mi van vele?

- Nem is tudom. Olyan furán nézett Tamanira. - Laurel elhallgatott egy pillanatra. - Beszélnem kellene vele, hiszen az lenne a cél, hogy összebarátkozzunk. Ami mondjuk nem éppen egyenlő a kémkedéssel, de mindegy - tette hozzá suttogva.

David bólintott, és Laurel elindult. Búcsúzóul megszorította a fiú kezét, és Yuki irányába sietett. - Hahó, Yuki! - kiáltotta, és még őt magát is meglepte a hangjába erőszakolt vidámság.

Yuki is kihallotta belőle. Laurel rájött abból, ahogyan a vadtündér félénken lehajtotta a fejét. - Szia! - felelte udvariasan.

- Még alig dumáltunk - mondta Laurel, és szerette volna, ha eszébe jut valami beszédtéma. - Csak meg akartam kérdezni, hogy sikerült-e már beilleszkedned.

- Minden oké - felelt Yuki rosszkedvűen. No hát akkor -

folytatta Laurel, és a világ legnagyobb idiótájának érezte magát - ha bármire szükséged van, csak szólj, oké?

Valami megvillant Yuki szemében, aki gyorsan a folyosó falához lépett, hogy ne legyen útban. Laurelt is maga után húzta.

- Idefigyelj az, hogy Klea hozzád fordult, még nem jelenti azt, hogy szükségem van rád.

- Nekem nem teher - mondta Laurel őszintén, és egyik kezét Yuki vállára tette. - Úgy értem, én is nagyon elveszettnek éreztem magam, amikor másodikban idejöttem. Tudom, milyen érzés.

Yuki most már kifejezetten ellenségesen meredt rá. Laurelnek kiszáradt a szája. A lány lelökte a válláról a segítő kezet.

- Semmi bajom! Nagylány vagyok már, tudok vigyázni magamra. Nincs szükségem a tanácsaidra, a sajnálatodra meg pláne nem - mondta, és sarkon fordult, világoskék szoknyája csak úgy repkedett körülötte. Aztán elindult a folyosón.

- Hűha! - mondta Laurel hangosan. - Ez aztán jól ment.

Szinte ugyanez játszódott le közöttük másnap, és két nappal később is.

- Esküszöm, hogy gyűlöl - suttogta Laurel Tamaninak a hét 80

közepe felé, miközben Mrs. Harms az 1812-es háború rémségeit ecsetelte. - Pedig nem is csináltam semmit!

- Még mindig nem értesz az emberekhez - mondta vigyorogva Tamani. És ha értenék? Szerinted csak úgy magától kitálal nekünk mindent?

- Ismered azt a mondást, hogy tartsd a barátaidat a szívedhez közel, az ellenségeidet pedig még közelebb?

- Nem tudjuk, hogy ellenség-e.

- Nem - értett egyet Laurellel Tamani - azt nem. De bármi legyen is, a legjobb, ha a magunkhoz édesgetjük.

- Mit csináljak? Felajánlottam neki a segítségemet, és már mondtam, mit felelt erre.

- Ugyan már! - mondta Tamani halkan, de egy kicsit feddően.

- Te nem utálnád, ha valaki odalépne hozzád, és anyáskodni akarna feletted?

Laurelnek be kellett vallania, hogy a tündérfiúnak igaza van. - Nincsen más ötletem.

Tamani körülnézett, rápillantott Mrs. Harmsra, majd közelebb hajolt Laurelhez. - Hadd próbáljam meg én! - mondta.

- Megpróbálnál... összebarátkozni vele?

- Naná. Sok bennünk a közös vonás. Több, mint azt ő hinné...

mind a ketten külföldiek vagyunk, és most érkeztünk Crescent Citybe. Ráadásul... - folytatta felhúzott szemöldökkel te sem tagad-hatod, hogy jóképű és karizmatikus vagyok.

Laurel csak nézett.

- Meg aztán, most már neked is köszönök a folyosón. - Nos, hát ez igaz volt. Naponta háromszor, és lehetőleg akkor, amikor David éppen meg akarja csókolni Laurelt.

- Az biztos - mondta a lány szelíden.

- Tehát barátkozom veled is, vele is, aztán - ki tudja - talán egy nap majd összefutnak a szálak. Ennyi a tervem.

- Jó terv - mondta Laurel egyetértőn, és forró hála öntötte el a lelkét, hogy nem kell újabb idétlen beszélgetést folytatnia Yukival.

Az édesanyja gyakran említette, hogy az ember nem erőltetheti rá magát másra. Az utóbbi pár nap ezt fényesen bizonyította.

- Ráadásul nekem semmi közöm Kleához, legalábbis ahogy Yuki tudja. Szerintem én nagyobb szerencsével tudok kihúzni belőle valamit.

Laurelnek kétsége sem volt afelől, hogy Tamani bárkitől meg tudja szerezni a szükséges információt. Hátradőlt és vállat vont. -

81

Tiéd a pálya. Tamani lelassított a kocsijával Yuki mellett, aki éppen afelé a kicsi ház felé gyalogolt, ahol iskolán kívül az összes idejét töltötte. Amikor a lány fel sem pillantott, Tamani megszólította:

- Elvihetlek?

Yuki elkerekedő szemmel a fiú felé fordult, és a mellkasához szorította a könyveit. Azonnal felismerte az autóban ülő

Tamanit,gyorsan lesütötte a szemét, és alig észrevehetően megrázta a fejét.

- Jaj, ne már! - mondta vigyorogva Tamani. - Nem harapok... ha nem akarod.

Yuki ismét felnézett, és komolyan így szólt: - Köszi, de nem.

- Oké - felelte Tamani egy perc után. - Ha nem, hát nem. -

Rálépett a gázra, megelőzte a lányt, és megállt a leállósávban. Éppen kiszállt az autóból, amikor Yuki utolérte, és döbbenten meredt rá.

- Mit csinálsz?

Tamani bevágta a kocsi ajtaját. - Mivel nem akarsz beülni mellém, úgy döntöttem, hogy elkísérlek. Szép időnk van, nemde?

Yuki megállt. - Viccelsz, ugye?

- Nem muszáj, hogy mellettem gyere, csak akkor olyan lesz, mintha magamban beszélnék. - Azzal Tamani megfordult, és kényelmes tempóban elindult. Magában lassan számolni kezdett.

Amikor a kilenchez ért, megcsikordult mellette a kavics a lány sietős léptei alatt. Tökéletes.

- Ne haragudj! - mondta Yuki, amikor Tamani mellé ért. - Nem akarok én ilyen barátságtalan lenni, de még szinte senkit sem ismerek. És nem ülök be idegenek mellé.

- Nem vagyok idegen - felelte Tamani, és farkasszemet nézett a vonakodó lánnyal. - Én voltam az első, akivel az iskolában találkoztál. - Nevetni kezdett. - Persze Robisont leszámítva.

- Azt hittem, hogy észre sem vettél - mondta Yuki óvatosan.

Tamani vállat vont. - Beismerem, hogy az itteniek akcentusára figyeltem. Nagyon viccesen beszélnek errefelé. Mintha vatta lenne a szájukban.

Yuki hangosan felkacagott. Tamani kihasználta az alkalmat, és alaposan végigmérte a lányt. Meglehetősen csinoska volt, főleg amikor nem a járdát bámulta, és látszott a szép zöld szeme. Kedvesen mosolygott is - ilyet még szinte nem is látott tőle.

- Tam vagyok - mondta, és kinyújtotta a kezét.

- Yuki. - A lány pillantása Tamani kezére esett, mielőtt óvatosan elfogadta. Tamani a szükségesnél egy kicsit hosszabban 82

szorongatta Yuki kezét, azt remélve, hogy ezzel újabb mosolyt csalhat ki belőle.

- Nem kaptál magad mellé családot? Tudod, a diákok közül valakit - kérdezte Tamani, amikor elindultak a járdán. - Az nem jár a csereprogramhoz?

- Ööö... - Yuki idegesen a füle mögé igazította a haját. - Nem.

Én különleges eset vagyok.

- Akkor kivel laksz?

- Többnyire egyedül. Na jó, nem teljesen egyedül - tette hozzá sietve. - A vendéglátóm neve Klea, mindennap lecsekkol, és sokszor beugrik. Csak éppen rengeteget utazik a munkája miatt. De ezt az iskolában ne meséld el, kérlek! - mondta, és úgy tűnt, magát is meglepte ezzel a vallomással. - Ott úgy tudják, hogy mindig mellettem van.

- Dehogy mondom el! - mondta Tamani, szándékosan könnye-ién. Már jó ideje figyelte a házat, és tudta, hogy Klea egy hete be sem tette a lábát oda. - Hány éves vagy?

- Tizenhat - vágta rá Yuki.

Egy pillanatig sem tétovázott. Ha hazudik, nagyon jól csinálja.

-Nem vagy magányos?

Yuki megállt, és elgondolkodva az ajkába harapott. - Néha. De a legtöbbször nem bánom. Merthogy nincs, aki megmondja, mikor feküdjek le, és azt nézek a tévében, amit csak akarok. A legtöbb fiatal ölni tudna ennyi szabadságért.

- Én biztosan - mondta Tamani. - A nagybátyám elég szigorú ver n i . - És ez nem minden, tette hozzá magában. - De minél idősebb leszek, annál több szabadságot biztosít a számomra.

Yuki gondolkodás nélkül ráfordult a házhoz vezető ösvényre. -

Itt laksz? - kérdezte Tamani.

Nem mintha nem tudta volna. A kis házat kilométerekről felismerte volna. A falakat benőtte a borostyán, és két szoba volt benne: egy aprócska hálószoba hátul, és egy nappali a bejárati ajtó mögött.

Tudta, hogy Yuki lila ágyneműben alszik, és magazinokból kitép-kedett popsztár képekkel tapétázta ki a falakat. Azt is tudta, hogy a lány egyáltalán nem szeret annyira egyedül lenni, ahogyan állítja, és sok időt tölt a hátán fekve a plafont bámulva.

Amit viszont Yuki nem tudott: amíg Crescent Cityben lakik, soha többé nem lesz egyedül.

83

- Ööö, igen - hadarta a lány ijedten, mintha most ébredt volna rá, hogy milyen messzire elsétáltak.

- Akkor el is köszönnék tőled - mondta Tamani, mert nem akart az első találkozásnál túlzásba esni. A hüvelykujjával hátrabökött.

- Otthagytam a kocsimat.

-

Yuki ismét elmosolyodott, és a bal orcáján egy kis gödröcske jelent meg. Tamani meglepődött. Nem mintha a gödröcske ritkaságszámba ment volna a tündérek között, de azok tökéletesen szimmetrikusak voltak. Az, hogy csak az egyik arc félen jelenjen meg gödröcske,

nem

volt

jellemző.

Ennek

ellenére

Tamani

visszavigyorgott a lányra. Hiszen olyan édes csajnak tűnt. A fiú remélte, hogy nem csak színleli.

-

Na tehát - mondta, és hátrálni kezdett. - Ha holnap rád köszönök a suliban, szóba állsz majd velem?

A lépései azonban elbizonytalanodtak, amikor a lány nem felelt.

-

Tam, miért csinálod ezt? - kérdezte Yuki hosszú hallgatás után.

-

Mit csinálok? - kérdezett vissza Tamani, és megállt.

-

Hát ezt - felelte Yuki, és a közöttük lévő űrre mutatott.

Tamani igyekezett a legjobb formáját hozni: egyszerre akart ráme-nősnek és gyámoltalannak mutatkozni. - Hazudtam neked - mondta halkan. Már az első napon feltűntél nekem. - Majd vállat vont, és lesütötte a szemét. - Azonnal észrevettelek. Csak beletelt egy kis időbe, hogy összeszedjem a bátorságomat, és meg merjelek szólítani.

Fél szemmel felpislantott, és a lány nyakának feszüléséből tudta, még mielőtt Yuki válaszolhatott volna, hogy nyert ügye van. - Rendben - hallotta. - Szóba fogok veled állni.

84

TIZENEGY

LA U R EL A TÜ KÖR KÉP ÉR E M ER E D T , és nem tudta eldönteni, hogy hátán lévő duzzanat valóban olyan nagy-e, mint amekkorának látszik, vagy éppen bolhából készül elefántot csinálni.

Végül reménykedve, hogy minden a legjobban sül el, leengedte a haját a hátán. David ma korábban ment be az iskolába az Ösztöndíjbizottság soros ülése miatt, így Laurel gyalog ment, hogy hazafelé beülhessen David mellé. Rápillantott az órára, majd lesietett a lépcsőn, hogy időt nyerjen. A bejárati ajtó felé menet kikapott egy almát a gyümölcsöskosárból, amely mindig ott állt a konyhapulton, hangosan elköszönt a szüleitől, és kilépett a kora reggeli napfénybe.

- Elvihetlek? - hallotta meg Tamani hangját, és a kabrió lelassított mellette. Laurel tétovázott. Tamani a barátja, gyakorlatilag semmi kivetnivaló nincs abban, ha vele érkezik. Másrészt viszont a fiú elég világosan a tudtára adta a szándékait, és Laurelnek esze ágában sem volt lovat adni alá, vagy ami még annál is rosszabb: ugyanabba a hibába esni, mint tavaly. Ugyanakkor ha kabrióval su-hanhatott, az legalább olyan üdítően hatott rá, mint a gyaloglás, sőt, talán még inkább feldobta, mivel imádta az arcába vágó szelet.

- Köszi - felelte hát mosolyogva a tündérfiúnak, majd kinyitotta az ajtót, és beszállt.

-

Hogy állsz a mixeléssel? - kérdezte Tamani, amikor megpillantották az iskola parkolóját. Már majdnem végeztem egy újabb adag foszforeszkáló szérum összeérlelésével - mondta Laurel. -

Lassan haladok, de biztos vagyok benne, hogy ez alkalommal mindent jól csináltam.

-

Akkor remek az időzítés. Ugyanis ajándékot hoztam neked 85

- mondta Tamani, és átnyújtott Laurelnek egy apró, vászonba tekert csomagot.

-

Laurel a csomag méretéből és alakjából kitalálta, hogy a fiú a kért fénygömböt hozta el. - Köszönöm! Remélem, hogy holnapra kivirágzóm, és elkezdhetünk kísérletezni.

-

Bármikor bármit, csak szólj! - kérte a fiú. - De nem tündéren kellene először kipróbálni a szert? Feladhatja a leckét, ha közben még a sejteket is életben kell tartanod. Nem lenne jobb, ha egyszerre csak egy dologgal foglalkoznál? Nem mintha tanácsokat akarnék osztogatni egy Mixernek, de... - hadarta.

-

Á, igazad van! - felelte Laurel elgondolkodva, mert eszébe jutott, hogy könyörgött neki David, hogy igyon a foszforeszkálóból.

-

De ha világítok, nem tudok iskolába jönni.

-

Talán nem is kell. Hiszen mindjárt itt a hétvége. Nem azt mondta Kátya, hogy egy éjszaka alatt kimegy a hatása? Ha mindketten innánk belőle, azonnal megtudnánk, van-e különbség e tekintetben a Tavasz- és Ősztündérek között.

-

Hát, lehet - mondta Laurel a távolba révedve. – Még mindig nem hiszem, hogy jó ötlet lenne meginni, de talán ha direkt a bőrünkre... - halkult el a hangja, miközben a lehetőségeket mérlegelte.

-

Laurel!

A lány hirtelen magához tért. - Mi van?

Tamani felkacagott. - Már háromszor szóltam!

-

Megérkeztek a parkolóba. Néhány diák az álló autók között cikázva igyekezett az iskola felé s Tamani kocsiját is kerülgették jobbról – balról. Mivel tető nem volt az autón, Laurel zavarónak találta a közelségüket.

-

Ide figyelj! - mondta Tamani, hogy magára vonja a lány figyelmet. - Yukiról is beszélni akartam veled.

-

Mi van vele? - kérdezte Laurel.

-

Hát... sikerült úgymond kapcsolatba kerülnöm vele.

Tegnap haza kísértem.

-

Ó! Az jó! - felelte Laurel, s közben rendkívül feszélyezte, hogy annyira szem előtt van Tamani kabriójában. Felpislogott a főbejáratra, és meglátta Davidét, aki a lépcsősor tetején várakozott.

Valószínűleg hamarabb véget ért az ülés. A fiú is észrevette az autót, és röpke tétovázás után gyors léptekkel megindult feléjük.

-

Dolgozom még az ügyön, és nagyon remélem, hogy lassan irántad is kezd majd megenyhülni. - Tamani elhallgatott, és a 86

tekintete valahol Laurel feje fölött állapodott meg.

Laurel felnézett, s pillantása Davidével találkozott. A fiú kissé erőltetetten mosolygott. - Kisasszony? - szólította meg, és kinyitotta neki az ajtót.

-

Ó, köszönöm - felelte Laurel, majd a vállára kanyarította a táskáját, és kiszállt a kocsiból.

-

Nem is tudtam, hogy fuvarra van szükséged - mondta David, és hol Laurelre, hol Tamanira nézett. - Felhívhattál volna.

-

Ülésen voltál - felelte Laurel, és vállat vont. – Gyalog indultam el, mert arra gondoltam, hogy majd hazafelé beülök hozzád.

-

Én meg pont arra jártam - mondta Tamani nyugodt, könnyed hangon. Hát persze - vetette oda David Tamaninak, majd átkarolta Laurel vállát, és odébb vezette a lányt.

-

Laurel! - kiáltotta Tamani. - Akkor ahogy megbeszéltük, ugye? Most hétvégén jó lesz? - Szándékosan olyan hanglejtéssel be szélt, hogy mondanivalója célozgatásnak tűnjön. David bekapta a csalit.

-

Mi lesz jó? - kérdezte, és már nem is titkolta a neheztelését.

-

Semmi különös! - mondta gyorsan Laurel, és a két fiú közé lépett, mert azt remélte, hogy ha nem látják egymást, akkor befejezik a szájkaratét. - Tamani segíteni akar... abban, amiről mi is beszéltünk. Hogy kipróbáljuk azt az izét...

-

Nem a felvételire akartunk készülni ezen a hétvégén? -

kérdezte David csalódottan.

-

Szerintem Laurelnek kisebb gondja is nagyobb a hülye vizsgáitoknál.

-

Fejezzétek már be! - sziszegte Laurel, és mindkét fiúra dühösen meresztgette a szemét. - Mit műveltek?

David bűntudatosan karba tette a kezét, Tamani meg úgy festett, mint egy kisfiú, akit lopáson értek. Laurel felváltva egyikről a másikra pillantott, majd halkan folytatta: - Ide figyeljetek! Van elég gondunk így is, hadd ne kelljen már veletek is bajlódnom! Szóval azonnal fejezzétek be! - Azzal becsapta a kocsi ajtaját, és gyors léptekkel elindult az iskola felé.

-

Laurel, várj már! - kiáltotta David.

De Laurel nem várta meg. David a szekrényeknél érte utol.

-

Na, ne haragudj már! De annyira... annyira begurultam, amikor megláttalak vele. Ostobaság volt tőlem.

-

Igen, az volt - felelte Laurel.

87

-

Én csak... nekem nem tetszik, hogy itt van. Jó, korábban nem volt baj vele, de most állandóan köszönget neked, amikor együtt vagyunk, meg folyton ajánlgatja, hogy tanul veled... - David bűnbánóan elvigyorodott. - Ha még emlékszel, én is így csábítottalak el.

-

Most nem erről van szó! - mondta Laurel, és becsapta a szekrényajtót. - Fontos dolgok történnek, és momentán képtelen vagyok az egódat is kényeztetni.

-

Nem az egóm itt a baj! - védte magát David. - Mind a ketten tudjuk, hogy nem csak a testőröd akar lenni. Szerintem maximálisan érthető, ha engem ez kissé idegesít.

-

Igazad van - csattant fel Laurel. - Ha nem bízol bennem, akkor meg pláne. - Sarkon fordult, és elnyargalt az első órájára anélkül, hogy akár csak egyszer is visszanézett volna.

-

A pasikat egyszerűen nem lehet kibírni! - pufogta Laurel, és ledobta a táskáját a kassza mellé az anyukája üzletében.

-

Zene füleimnek - mondta mosolyogva az édesanyja.

Laurel önkéntelenül visszamosolygott rá, bár közben grimaszolt.

-

Ha jól értem, akkor éppen menekülőben vagy azoktól a bizonyos pasiktól? - kérdezte az asszony. - Menekülés közben meg tudnál állni egy kis kétkezi munkára?

-

Bármikor szívesen segítek neked, anya. - Mióta rendbe jöttek a dolgai az édesanyjával, Laurel több időt töltött itt, mint az apja szomszédos könyvesboltjában. Az anyja felvett egy részmunkaidős alkalmazottat is, ez egy kicsit megnehezítette a magánbeszélgetéseket, de az iskolai napokon délutánonként az övék volt az egész üzlet.

-

Mit csináljak? - kérdezte Laurel.

-

Két doboznyi új áru érkezett - felelte az anyja. - Ha együtt pakoljuk ki, közben tudunk beszélgetni.

-

Remek!

Egy darabig csendben dolgoztak, aztán az asszony hozta fel a témát. - Szóval... David nem hozza a szintet?

-

Olyasmi - motyogta Laurel. - Illetve nem is az, csak van pár 88

dolog, amit rosszul kezel. Meséltem már neked Tamaniról, ugye?

-

Igen - mondta az anyja, és sokat sejtetően elmosolyodott. –

De van egy sanda gyanúm, hogy nem mondtál el mindent.

-

Hát,

lehet...

Tamani

elkezdett

belekavarni

a

kapcsolatunkba. David pedig féltékeny.

-

És van oka a féltékenységre?

Laurel elgondolkodott. Erre maga sem tudta pontosan a választ.

- Talán?

-

Ezt most kérdezed?

Mindketten kacagni kezdtek, és Laurel úgy érezte, hogy óriási tehertől szabadul meg, hogy megoszthatja gondjait az édesanyjával.

-

A jelek szerint kiálltál magadért - tette hozzá az asszony.

Némi hallgatás után megkérdezte: - Szakítottatok?

-

Nem! - tiltakozott Laurel hevesen.

-

Tehát még mindig boldog vagy vele?

-

Igen! - felelte Laurel. - Jó srác! Csak rossz napja volt. Nem szakítasz valakivel azért, mert rossz napja van. Csak Tam... izé, Tamani miatt ideges - folytatta. Már nagyon hozzászokott a tündérfiú iskolában használatos nevéhez.

-

De Tamani is tetszik neked, ugye?

-

Nem tudom - suttogta Laurel. - Illetve, persze hogy tetszik, de nem úgy, mint David. - A lány az édesanyja vállára hajtotta a fejét, mert úgy érezte, még inkább összekavarodnak benne a dolgok.

-

Szeretem Davidét. Már annyi mindent átélt velem. -

Nevetni kezdett. - Tudod, miféle dolgokat. Én ne tudnám! - felelte az asszony sokatmondó arccal. - De a szerelem éppolyan önző is, mint amennyire önzetlen. Nem szerethetsz valakit csak azért, mert úgy érzed, hogy úgy illik. Ebben az esetben az akarás nem elég.

Laurel döbbenten meredt az anyjára. - Azt mondod, hogy szakítanom kellene Daviddel? - Még a gondolattól is megrettent.-

-

Nem - felelte az anyja. - Dehogy. Kedvelem Davidét. Viszont Tamanival még sohasem találkoztam. Ezen egyébként lehetne vál-toztatni. - Elhallgatott, és a tenyerébe vette Laurel kezét. - Csak azt akarom mondani, hogy keress jobb indokot arra, hogy miért maradsz vele. Tudom, hogy erős benned a jó szándék, de ez kevés. Nem járhatsz valakivel hálából. Egy ilyen döntést... mindennap újra és újra 89

meg kell hozni.

Laurel lassan bólintott egyet, aztán megszólalt: - Anya, szeretem!

- Tudom, hogy szereted. De szeretet sokféle van.

TIZENKETTŐ

Édesanyja támogatásától felbátorodva Laurel úgy döntött, hogy akár át is hívhatja Tamanit a hétvégére. Barátként. Így péntek este felhívta az iPhone-on, és megkérte, hogy ugorjon be hozzájuk szombaton, és segítsen megoldani a problémáját. Ez alatt a Yuki-problémát értette, nem a David-félét. Az anyukája ugyan nem lesz otthon, így nem tud találkozni Tamanival - mindig szombaton a legnagyobb a forgalom a boltban -, de az apja aznap nem dolgozik.

Kezdetnek ez is megfelel.

Megszólalt a csengő. Laurel apja felkiáltott, hogy majd ő ajtót nyit. Kizárt dolog volt, hogy Laurel beelőzze, így maradt a

„késleltetett levonulás‖, mint taktika. Hátrapillantott a válla felett, s megnézte magának a virágját a tükörben. Gyönyörű volt, mint mindig - és teljesen ép. Miután tavaly egy troll kitépett belőle egy maroknyi szirmot, félő volt, hogy soha többé nem lesz már a régi.

Az új ékességen azonban szerencsére nem látszott, hogy korábban trauma érte. Ugyanolyan mélykék volt a közepe, és ugyanúgy kifelé világosodott, s a széleknél szinte hófehérre fakult. A szirmok most is négyágú csillag-alakzatot vettek fel, ezért a virág úgy nézett ki - bár Laurel már tudta, hogy nem erről van szó -, mintha a lány szárnya volna. Néha, amikor éppen nem okozott neki riadalmat vagy kellemetlenséget, Laurel még szerette is a virágját.

Az viszont, hogy pont virágzáskor mutassa be Tamanit az 90

édesapjának, nagyon is kellemetlennek minősült.

Azzal próbálta lenyugtatni magát, hogy zöld, nyakban megkötős felsőjét és a térdnadrágját igazgatta, aztán szobája ajtajához lépett, és résnyire nyitotta. Egy kicsit várni kellett, míg meghallotta Tamani dallamos akcentusát a lépcső alól. Belegondolni is rettenetes, mi lett volna, ha a fedetlen virággal leszáguld, és közben egy pletykaéhes szomszéd áll az ajtóban.

Megfordult már aznap reggel a fejében, hogy fel kellene hívnia Davidet. A fiú e-mailben kért bocsánatot tőle előző éj el, de Laurel meg nem válaszolt neki. Az volt az igazság, hogy fogalma sem volt, mit mondjon. Egy órával ezelőtt tulajdonképpen már behívta David számát. De aztán arra jutott, hogy talán mégsem a Tamanival folytatott kísérlet kellős közepén lenne ildomos rendezni a kapcsolatukat.

Ráadásul azt is tudta, hogy képtelen lenne koncentrálni, ha David megjelenne, és a fiúk újrakezdenék a hadakozást. Felhívom, amint Tamani elment, fogadkozott magában.

Miközben lassan leereszkedett a lépcsőn, hallotta, hogy Tamani és az apja beszélgetnek. Furcsa érzés volt együtt látni őket, és Laurelt elkapta valami különös féltékenység. Két éven keresztül Tamani az ő

titka volt, kizárólag az övé. A Daviddel történt találkozókat leszámítva soha nem kellett osztozkodnia rajta. Néha azt kívánta, bárcsak minden úgy lenne, mint régen. Amikor Tamaninak még mélyzölden csillogott a szeme, hosszú volt a haja, és nem viselt se cipőt, se farmer nadrágot. Amikor csak az övé volt.

Szinte észre sem vette, hogy a beszélgetők elhallgattak. Mind a ketten őt bámulták. - Hali - mondta Laurel, és lagymatagon intett egyet.

-

Halihó! - kiáltotta az apja izgatottan. - Nahát, nézzenek oda! Nem is tudtam, hogy virágzól!

Laurel vállat vont. - Nem nagy szám - mondta olyan könnyedén, ahogy csak telt tőle Tamani jelenlétében, aki kifejezéstelen arccal, de nyíltan a virágra meredt.

A fiú hirtelen mozdulattal zsebre vágta a kezét.

Hűha!

-

Hát akkor... - szólalt meg Laurel egy erőltetett mosoly kíséretében, miközben az apja még mindig a virágját csodálta, amelyre Tamani igyekezett most már rá se nézni. - Apa, ő Tamani.

Tamani, bemutatom az apámat.

-

Tamani éppen most mesélt az őrszemek munkájáról.

Szerintem lenyűgöző ez az egész!

91

-

Szerinted minden lenyűgöző, ami a tündérekkel kapcsolatos - mondta Laurel a szemét forgatva.

-

De ha egyszer így gondolom...? - Laurel apja karba tett kézzel, büszkén nézett a lányára.

Laurelt zavarba hozta ennyi figyelem. - Dolgoznunk kell -

mondta, és fejével a lépcső irányába bökött.

-

Házi feladat? - kérdezte az apja, és nyilvánvaló volt, hogy egy szavát sem hiszi.

-

Tündéresdi - mondta Laurel, és megcsóválta a fejét. -

Tamani nagylelkűen felajánlotta a testét, hogy rajta gyakorolhassak.

- Már kibökte ezeket a szavakat, amikor rájött, mit is mondott. - Izé, szóval segíteni akar - nyökögte, és tiszta idiótának érezte magát.

-

Szuper! Én is megnézhetem? - lelkesedett az apja, akár egy nagyra nőtt óvodás.

-

Persze, tökre nem zavarna, ha az apám a vállam felett kukucskálna, miközben én dolgozom - válaszolta Laurel vidáman.

-

Jól van na! - mondta az apa, és megölelte a lányát. Aztán Laurel füléhez hajolva suttogni kezdett: - Gyönyörű vagy! Hagyd nyitva az ajtót!

De apa! - sziszegte Laurel, de az apja csak felvonta a szemöldökét. A lány lopva Tamanira pillantott, de a tündérfiú szemmel láthatóan remekül mulatott. - Jól van na - mondta, aztán elindult a lépcső felé. - Erre - intett Tamaninak.

Tamani először Laurel apjához lépett, és kezet nyújtott neki. A lány látta, hogy nincs rajta pollen, valószínűleg sikerült beletörölnie a zsebe bélésébe. - Nagyon örülök, hogy megismertem, Mr.

Sewell - mondta.

-

Hát még én, Tam! - Laurelnek borsózott a háta. A fiú beceneve bizarrul hangzott az apja szájából. - Remélem, lesz még alkalmunk beszélgetni.

-

Biztosan lesz - mondta Tamani, és a másik kezével megragadta Laurel apjának a vállát. - Most viszont... nem szombat van? Biztosan sok vásárló van a boltban.

-

Á, ebéd után jönnek a legtöbben - felelte az apa, és az órára mutatott. Tizenegy óra volt.

-

Az igaz, viszont az iskola csak néhány hete kezdődött, és ilyenkor jó sok könyvre van szükség. Lefogadom, hogy nagy a forgalom, és rengeteg a munka. Be kellene mennie a boltba. Biztos elkél a segítség. Mi megleszünk itt.

Három másodpercbe telhetett, mire Laurel rájött, mit művel 92

Tamani.

-

Tudod mit? Igazad van! - válaszolta az apja, és kicsit távolinak tűnt a hangja. - Segítenem kell.

-

Nos, örülök, hogy legalább erre a rövid időre összefutottunk. Biztosan fogunk még találkozni.

-

Az nagyon jó lenne! - felelte Laurel apja, aki mintha magához tért volna. - Akkor dolgozzatok csak szépen, én pedig beugróm a boltba, és segítek Maddie-nek. Szombat van, egész biztosan tele vagyunk vevőkkel. - Azzal felkapta a slusszkulcsot, és már ott sem volt.

-

Szép - mondta Laurel Tamanihoz fordulva. - Illetve nem volt szép tőled.

-

Micsoda? - kérdezte Tamani, és meghökkenése őszintének tűnt. - Csak eltüntettem az útból.

-

Eltüntetted? Az apámról beszélsz!!!

-

A csábítás nem árt neki - tiltakozott Tamani. - Mellesleg már évek óta egyedül élek, nehezen viselem az aggódó szülőket.

-

Viszont Rómában, mint a rómaiak - felelte szigorúan Laurel. - Ne merészeld még egyszer megtenni!

-

Oké, oké - mondta Tamani, és védekezően felemelte a kezét. Felpillantott a lépcsőre, ahol a lány állt, néhány fokkal felette.

- Abban viszont igaza volt, hogy gyönyörű vagy.

Laurel haragja azonnal elpárolgott, és miközben valami épkézláb válaszon törte a fejét, azon kapta magát, hogy zavarában a padlót bámulja, és semmi nem jut eszébe.

-

Gyerünk! - mondta Tamani, és elsurrant Laurel mellett, mintha mi sem történt volna. - Kezdhetjük!

Az utóbbi években Laurel szobája érdekes változáson ment keresztül: a tipikus tini szobából rózsaszínű, habos-babos kémialabor lett. A leheletfinom, átlátszó függönyök és a kislányos ágytakaró maradtak, csakúgy, mint az ablakba akasztott prizmák, amelyek csillogtak a napfényben, és szivárványos fényt szórtak szét a szobában. Ez a fény azonban nem CD-tokokról, sminkes dobozkákról, könyvekről és ruhákról verődött vissza, hanem üvegcsékről, mozsarakról és reagensekről: leveles zacskókról, olajosüvegekről és több kosárnyi szárított virágról.

-

Ennek a szobának mindig jó illata volt.

Laurel leült az asztalhoz, és egy rózsaszín ülőkére mutatott, hogy Tamani ott foglaljon helyet. Sajnos rögtön eszébe jutott, hogy David is arról az ülőkéről szokta figyelni munka közben.

93

-

Na akkor - mondta Tamani, aki leginkább Laurel virágjához beszélt. - Meddig jutottál?

-

Paff - felelte Laurel, nem törődve a mellkasában jelentkező

szorítással. - Nem túl messzire. Megcsináltam a foszforeszkáló anyagot, az rendben van. Cyoan port is akartam készíteni, de ahhoz én még kevés vagyok.

-

De miért Cyoan port? Az mihez kell? Semmit sem árul el egy tündérről.

-

De mi is valamifajta hasonlóságot keresünk. Néha, amikor a mixelés nagyon jól megy, és hibázom, az olyan érzés, mint... meg sem tudom rendesen fogalmazni neked. Mint amikor a gitáromon ját-szom, lefogok egy akkordot, ami jól hangzik, de tudom, hogy nem jó, mert nem... nem pont azt akartam hallani.

Tamani tétován elmosolyodott. - Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz.

Laurel felkacagott. - Nekem sem! Hiszen ez a gond. Szerintem Kátyának igaza van, a különböző tündérek különbözőképpen hasz-nosítják a fényt. Például én imádom a napfényt, de a mixeléshez nincs rá szükségem. A Tavasztündérek pedig... szerintem ti bármihez tudtok alkalmazkodni. Úgy értem, néha egész éjjel fent vagytok, igaz?

-

Gyakran - mondta Tamani olyan kimerült hangon, amiből sejthető volt, hogy mostanában sokat éjszakázott.

-

A Hokkaidóra küldött őrszemek pedig jól viselik azt a farkasordító hideget, ugye? Tamani vállat vont. - Igen, persze, de ebben az Ősztündérek segítik őket. Valami speciális teát készítenek nekik...

-

Fehér földi tökből, emlékszem - mondta Laurel. - De az energiát akkor is magukból merítik. A Téltündérek is rengeteg energiát használnak, amikor... most meg mi van? - kiáltotta, mikor látta, hogy Tamani szeme furcsán megfényesedik.

-

Odanézz! - mondta a fiú nem kis büszkeséggel a hangjában. Elképesztő vagy! Teljesen vágod a dolgot. Tudtam én, hogy egyszer előtör belőled az Ősztündér.

Laurel elrejtette a mosolyát, miközben nagy torokköszörülés mellett buzgón - és nem tudni minek - törni kezdett néhány egyébként már korábban porított virágot egy mozsárban.

-

Hol kezdjük? - kérdezte Tamani.

-

Nem tudom. Még mindig azt gondolom, hogy nem szabadna meginnunk ezt az izét. Hátha bőrön is hat...

94

Tamani azonnal az orra alá nyomta az alkarját.

- ...de nem fogok összevissza kísérletezgetni. A mixelés kézi munka - folytatta Laurel. - Úgy értem, hogy az érintésen alapul -

javította magát. - Úgy értem, még mielőtt bármit kipróbálnék rajtad, rá kell éreznem a testedet alkotó sejtekre, ami azt jelenti, hogy meg kell... érintselek...

Hát ennél bonyolultabban aligha fogalmazhattam volna, gondolta Laurel, Tamani pedig nem tudta elrejteni a vigyorát.

-

Oké - mondta a fiú, és megint kinyújtotta a kezét, amelyen varázslatosan ragyogott a pollen.

-

Azt szeretném - kezdett bele lassan Laurel -, ha levennéd a pólódat, és odaülnél az ablakhoz, a napfénybe. Akkor a sejtjeid a nyugalmi állapot után aktívan fotoszintetizálnak majd, és remélhetőleg én is érzékelem majd ezt az aktivitást.

- Ez logikusan hangzik - mondta Tamani mosolyogva.

Leült az ablakfülkébe, és várta, hogy Laurel is elfoglalja a helyét mögötte. A lány nagyon ügyelt arra, hogy egyetlen porcikájuk se érintkezzen. Nem feltétlenül azért, mert elvonta volna a figyelmét, és egyébként sem volt jó ötlet, hanem azért is, mert már megtanulta, hogy akkor,ha csak az ujjaival érez, sokkal több információt tud befogadni.

-

Készen állsz? - kérdezte Tamani gyengéd, de célzásoktól sem mentes hangon.

Laurel kitekintett az ablakon. A nap éppen most bukkant elő egy felhő mögül. - Tökéletes - szólt csendesen. - Kezdjük!

Tamani kinyújtotta hosszú karját a feje fölé, és lehúzta a pólóját.

Laurel nagyon nehezen tudott a feladatra koncentrálni. Szétter-pesztett ujjakkal Tamani hátára tette a kezét. Az ujjai végével gyenge nyomást gyakorolt rá, és érezni próbálta... nem Tamanit, hanem a sejtdinamikáját.

Félrehajtotta a fejét, mikor a nap fénye melegíteni kezdte a kézfejét. Szinte azonnal rájött, hogy rosszul csinálj a. Ő maga állja el a fény útját, ami így nem érintkezik Tamani bőrével. Idegesen felsóhajtott, felemelte a kezét, és lejjebb tette az egyik borda vonalába, ahol eddig a napsugár melegítette. Érezte, hogy a fiú megmoccan, de most már annyira koncentrált, hogy még Tamani maga sem tudott rá hatással lenni.

Legalábbis nem nagyon.

Laurel már megtanulta Yeardley-től, hogyan tapintsa ki egy növény összetételét, természetét. A professzor biztosította, hogy 95

tanulással és gyakorlással ez a módszer működni fog, és bármit ki tud majd deríteni bármelyik növényről, még azt is, hogy ha más növényekkel összekeveri, hogyan reagál. Tamaninál is így kellett volna lennie. Ha rátapinthatna a különbségre kettejük között... De minden egyes alkalommal, amikor azt gondolta, hogy végre érez valamit, az érzés elhalt. Nem tudta, hogy ez azért van-e, mert elállja a napfényt, vagy azért, mert a különbség, amelyet annyira keres, nem létezik. Mindenesetre minél inkább kereste, annál kevésbé talált bármit is. Mire ráeszmélt, hogy olyan erővel szorongatja Tamanit, hogy bele sajdulnak az ujjai, már egyáltalán nem érzett semmiféle különbséget.

Elengedte a fiút, és igyekezett figyelmen kívül hagyni az ujjai nyomán keletkezett vörös csíkokat.

-

Nos? - kérdezte Tamani a lány felé fordulva, és kényelmesen az ablaknak dőlt. Nyilván esze ágában sem volt még felvenni a pólóját.

Laurel felsóhajtott, és megint elöntötte a csalódás. - Volt ott...

valami... de aztán el is tűnt.

-

Meg akarod próbálni még egyszer? - Tamani előrehajolt, hogy az arca közel kerüljön Laureléhez. Halkan, de határozottan beszélt. A flörtnek és a csúfolódásnak nyoma sem volt a hangjában.

-

Nem hiszem, hogy menne. - Laurel még mindig az ujjai begyén felfogott érzeteket próbálta értelmezni. Mint egy szó, ami ott van az ember nyelve hegyén, vagy egy tüsszentés, ami végül bennreked... Lehunyta a szemét, és ujjaival gyengéden masszírozni kezdte a halántékát, hogy a saját sejtjeitől kapjon választ. Ezt a bizsergést már jól ismerte.

-

Bárcsak... bárcsak jobban érezhetnélek - mondta sután, mert nem tudta magát jobban kifejezni. - Képtelen vagyok elérni addig, ameddig kellene. Mintha a bőröd gátolna meg ebben. Ha az Akadémián lennék, fognám a mintát, és késsel felnyitnám, de ez most nyilván nem játszik - mondta nevetve.

-

Mit csinálsz, amikor nem tudod megfejteni egy növény titkát? Azon kívül, hogy felnyithatod, persze - kérdezte Tamani.

-

Megszagolom - felelte Laurel gondolkodás nélkül. -

Amelyik nem mérgező, meg is kóstolom.

-

Megkóstolni?

Laurel felpillantott, és abból a félmosolyból már tudta is, min jár a fiú esze. - Nem - mondta. - Nem, nem, nem, nem és nem...

Nem tudta folytatni, mert két pollentől csillogó kéz simult az 96

arcára. Tamani száját a lányéra nyomta, ajkával választva szét ajkait.

Laurel fejében mintha csillagok robbantak volna fel, szivár-ványszínű maradványaik zuhatagként omlottak alá, majd tűzijátékszerű virágesőtől lett teljes a bódulat. Az agyában elszabaduló, cikázva száguldozó gondolatokba beleszédült, beleremegett. Ha hatásos antimérget akarsz, keverd össze kála porzójával. Ambróziával erjesztve megőrzi az ál atok fiatalságát. Injekciózható csáberőgátlóy rózsaszirmok, fényel enál ás, gyógyír százszorszép balzsam tinktúra méreg nektár halál - Laurel hátrahőkölt, de túl kábult volt hozzá, hogy pofon vágja a fiút.

-

Laurel? Laurel, jól vagy?

Laurel a székére hanyatlott, és megérintette a száját.

-

Laurel, én...

-

Megkértelek, hogy ne tedd! - Laurel távolról hallotta, milyen tompán cseng a hangja. De az agya kattogott. Tudta, hogy dühösnek kellene lennie, de azt is alig észlelte, hogy Tamani egyáltalán ott van vele egy szobában, az érzetek minden mást kizártak.

-

Sohasem egyeztél volna bele. De meg kellett próbálnom.

Semmi mást nem jelentett, csak...

-

Dehogynem jelentett - mondta Laurel. Az, hogy tudományos kísérlet, persze kényelmes kifogás... Tamani pedig megragadta a kínálkozó alkalmat. Az volt a szerencséje, hogy működött a dolog. Úgy nézett ki. Laurel aléltan tekintett fel a fiúra.

Lassan derengeni kezdett neki, hogy Tamaninak fogalma sincsen arról, mi zajlott le benne.

-

Szeretnéd, hogy bocsánatot kérjek? Megteszem, ha neked ez olyan fontos. Én...

Laurel a fiú szájára tette az ujját, és elhallgattatta. Ezzel az érintéssel ugyan nem idézte vissza azt az elképesztő mennyiségű

információáradatot, de a képek élesek voltak az emlékezetében. Ilyen érzés tehát Ősztündérnek lenni? - gondolta. Vagy csak szerencsém volt?

Nagyon megrökönyödött képet vághatott, mert Tamani hátrálni kezdett, és feltartott kézzel esedezni kezdett: - Nézd, csak azt gondoltam, hogy...

-

Fogd már be! - mondta Laurel. Még mindig tompán kongott a hangja, de már nem érezte magát olyan bénultnak. - Azzal majd később foglalkozunk. Amikor megcsókoltál, rengeteg... ötlet jutott eszembe. Olyan bájitalok, amelyekről még nem is hallottam. -

Elmerengett azon, hogy a méreg szó is átfutott az agyán. -

Elképzelhető, hogy tiltott bájitalok lehettek.

97

-

Miért? - kérdezte Tamani.

-

Rosszul fogtam meg a dolgot, Tamani! Nem kell megérintselek téged. Kipróbálhatom rajtad a bájitalokat, már ha megtalálom a megfelelő összetevőket, de érintéssel sohasem fogok rájönni, milyen bájitalt készíthetek számodra.

Tamani egy pillanat alatt megértette, miről beszél a lány. -

Akkor mire jöttél rá az érintéssel?

-

Arra, hogyan készíthetek bájitalokat belőled.

-

Szent Hekaté, szirmok, ágak és levegő! - kiáltott fel ijedten Tamani. - Képes lennél rá?

-

Tanulással és gyakorlással - mondta csendesen Laurel.

Hányszor hallotta ezt Yeardley-től... - És... szerintem erről nem is szabadna tudnom - suttogta. - Nem tudom, miért nem.

-

Ennek semmi értelme. A többi Ősztündér nyilván tudja, nem?

-

Nem tudom. Soha senki nem beszélt még róla. Miért... - Az agya képtelen volt összefüggő, értelmes gondolatokat formálni.

Hiszen ugyan kinek jutna eszébe, hogy egy másik tündért

összetevőként használjon fel? - Pedig nem is... nem is először csókolóztunk.

Tamani fájdalmasan elmosolyodott. - Azt hiszem, elég mélyen ráharaptam a nyelvemre, mielőtt megcsókoltalak.

Laurel hirtelen magához tért. - Undorító!

-

Ugyan már - mondta Tamani a vállát vonogatva. - Magad mondtad, hogy felnyitod a mintákat a kóstolóhoz, és tudtam, hogy magadtól sem tennéd meg velem.

A fiúnak igaza volt. Most teljesen másmilyen volt. Az érintés, de még a csókolózás nem volt elég. És eddig...

-

Szerintem indulnod kellene - mondta Laurel határozottan.

Bénultsága lassan oldódni kezdett. Tamani megcsókolta! Engedély nélkül! Megint! Tudta, hogy dühösnek kellene lennie, de a felfedezése nyomán érzett döbbenet erősebbnek bizonyult.

-

Ha ettől jobban érzed magad, nagyon fájt - vallotta be Tamani, és viccesen mozgatta az állkapcsát.

-

Sajnálom. De legalább ez alkalommal nem David szeme láttára csináltad - tette hozzá Laurel. - Viszont egyáltalán nem lett volna szabad megtenned.

Tamani egyszerűen csak bólintott, megfordult, és csendben elhagyta a szobát.

98

Miután kiment, Laurel még egyszer az ajkához emelte az ujját, és a gondolataiba mélyedt. Most az egyszer nem Tamanira gondolt. Hanem bájitalokra, porokra és mérgekre, melyeknek a puszta létezéséről se tudhatott volna.

TIZENHÁROM

HÉTFŐ REGGEL LAUREL EGY VIRÁGCSOKR OT talált az öltözőszekrényében. Nem méregdrága rózsákból állt, hanem szalaggal összefogott vadvirágokból. A lány ebből gyanította, hogy David tehette oda. A fiú sohasem csinált nagy ügyet az ajándékozásból - a gesztus volt benne a fontos, nem a negédes érzelgősség.

Pontosan ezért döbbent úgy meg Laurel, amikor Davidból végül kibújt az a dühödt féltékenység.

- Ne haragudj! - mondta a fiú, és csendesen Laurel mögé lépett. Laurel a csokrot bámulta, de egy árva szót sem szólt.

- Teljesen kattant voltam, tudom, kiakadtam. - Nekidőlt a szekrényének, és beletúrt a hajába. - Nem tetszik nekem, hogy itt van.

Sohasem tetszett. Igyekeztem elrejteni az érzéseimet, és elviselni a jelenlétét, de a múlt héten kibuktam.

- Semmi rosszat sem tettem - mondta Laurel, de kerülte a fiú pillantását, miközben bepakolta a könyveit a szekrényébe.

-

Tudom - mondta David. - Pontosan ezt akartam kifejezni, a jelek szerint nem túl érthetően. Nem veled van a baj, hanem velem. -

99

Odafordult a lányhoz, kék szeme őszintén csillogott. - Csak az van, hogy pontosan tudom, mit akar. És nem akarom, hogy megszerezze.

Hidd el - tette hozzá, és megpróbálta egy kurta nevetéssel oldani a feszültséget -, ha neked is olyan szuper barátnőd lenne, mint nekem, te is beleőrülnél a gondolatba, hogy elveszítheted.

-

Pont olyan szuper barátom volt, mint a te barátnőd -

mondta Laurel meg sem fordulva.

- Jobban fogok igyekezni! - kiáltotta David, és úgy helyezkedett a szekrényénél, hogy láthassa a lány arcát. - Ígérem!

Laurel még mindig a saját szekrényét bámulta, mert nehezére esett bevallania, hogy magára éppolyan dühös, mint Davidre. Azt szerette volna, hogy a fiú bízzon benne, hogy elhiggye, Tamani esélytelen vele szemben. De Davidnek minden oka megvolt a féltékenységre. Hogyan is kérheti azt, hogy David bízzon benne, mikor ő maga, Laurel sem bízik már önmagában?

-

Hamarabb kellett volna telefonálnom - mondta David, kiragadva ezzel Laurelt a gondolatai közül.

-

Nekem pedig válaszolnom kellett volna az e-mailedre -

ismerte be a lány. - Akartam is, de elgyávultam.

-

Akkor... minden oké kettőnk között? - kérdezte David bizonytalanul.

Igen, ez volt a megfelelő pillanat. A pillanat, hogy Laurel mindent bevalljon. Hogy bevallhassa, hogy ő legalább annyira hibás, mint David. Már nyitotta a száját, hogy...

-

Szia Laurel!

Mindketten felkapták a fejüket, és Tamanit látták, aki a szokásos reggeli köszöntését rikkantotta feléjük. Laurel ismét Davidre pislantott, és hirtelen elszállt a bátorsága. Igen, minden oké - mondta csendesen.

David mélyet sóhajtott, és átölelte a lányt. - Köszönöm –

súgta halkan. - És nagyon sajnálom.

- Tudom - felelte Laurel, és görcsbe állt a gyomra a bűntudattól. Kis idő után David folytatta: - A múlt hétvégén nem tudtunk tanulni a felvételire. A héten? Laurel felsóhajtott, és teljes szívéből kívánta, bárcsak ne ment volna bele, hogy megint nekifut a vizsgáknak. - Nem lehetne valami másra tanulni? Nem is értem, miért kínlódsz vele. A próbafelvételidnek is minden része sikerült a múltkor.

-

Igen, de az már régen volt. Szerintem most még többet tudok elérni. - Elhallgatott, aztán kibökte: - Meg aztán neked is 100

szeretnék segíteni.

-

Laurel elhúzta a száját. Nem örült neki, hogy a fiú emlékeztette a tavaszi próbafelvételin elért csúfos eredményére.

Tényleg nem ártana készülnie.

-

Mellesleg - hadarta tovább a fiú -, amúgy is mindig együtt tanulunk, és tudni akartam, hogy ez ezután is így lesz-e. –

-

Hát persze! - felelte Laurel, és rátette kezét a fiú karjára. -

Attól még, hogy bunkó vagy, szívesen töltöm az időmet a társaságodban.

-

Elmosolyodott, nehogy David komolyan vegye, amit mondott. Némi habozás után a fiú nevetni kezdett.

-

Akkor suli után?

-

Suli után.

-

Oké. - David bátortalanul Laurel felé hajolt, és megkockáztatott egy gyors puszit. - Szeretlek - mondta.

-

Tudom - felelte Laurel, és maga sem tudta, miért pont ezt mondta.

-

Elkísérlek a termedig.

Mikor Laurel a vállára kapta a hátizsákját, meglátta, hogy Tamani Yuki szekrényének dőlve vidáman cseveg a lánnyal. Mintha megérezte volna, hogy figyelik, Tamani egy röpke pillanatra felemelte a fejét, elkapta Laurel pillantását, majd visszafordult Yukihoz, és mosolygott tovább.

Laurelnek csak akkor esett le, hogy lecövekelt, amikor érezte, hogy David gyengéden ránt rajta egyet. Összeszedte magát, és a fiú mellé sietett. - Nocsak, nocsak... - mondta csendesen.

- Mi az? - kérdezte David.

- Tamani tényleg... összeismerkedett Yukival.

David megfordult, és ő is megnézte őket magának. Yuki szemmel láthatóan csünggött Tamani minden szaván. David vállat vont:

- Nem ez volt a terv?

- Ilyesmi - mondta Laurel, és azon gondolkodott, vajon miért zavarja annyira, hogy Tamani Yukival barátkozik. Csak azért, mert n e k i nem sikerült? - Én azt hittem, hogy csak azért barátkozik vele, hogy elintézze, hogy aztán Yuki velem barátkozzon.

Laurel gyors csókot nyomott David arcára, bement az állampolgári ismeretek órára, leült a helyére, és várta, hogy Tamani megjelenj e n , és leüljön mellé. Tompán lüktetni kezdett a feje.

Nagyszerű. Már csak ez hiányzott.

101

Tamani az utolsó pillanatban futva érkezett, és még éppen be tudott csusszanni a helyére a csengőszó előtt. A fiú az első

ujjperceket szabadon hagyó fekete bőrkesztyűt viselt.

-

Ez meg micsoda? - kérdezte Laurel fintorogva. - Az ujjatlan kesztyű még a Bundesliga-frizura előtt kiment a divatból. Nagyon idétlenül nézel ki.

-

Inkább legyek idétlen, mint csillogó porral bevont kezű

szörnyszülött - sziszegte Tamani mérgesen. - Mindenkinek azt mondtam, hogy Skóciában nagy divat.

Laurel megszeppent, hiszen pont az ő virága miatt kellett Tamaninak kesztyűt hordania. - Bocs. De te meg mit csinálsz Yukival? Azt hittem, hogy abban maradtunk, hogy összehozol minket, nem pedig abban, hogy te hetyegsz vele - suttogta, miközben Mrs. Harms figyelmet kért az osztálytól.

-

Nem hetyegtem vele! - sziszegte Tamani.

-

Tudod, kinek meséld! - morogta Laurel.

Tamani vállat vont. - Van egy feladatom - suttogta -, és elvégzem, kerül, amibe kerül.

-

Akkor is, ha ezzel félrevezetsz egy gyanútlan tündért?

- Nem vezetem félre! - suttogta vissza Tamani hevesen. -

Csak barátkozom vele. És ha kiderül, hogy teljesen ártatlan ebben az, egészben, akkor legalább lesz valaki mellette, aki megválaszolja majd az önmagával kapcsolatban felmerülő kérdéseit. - Hosszú hallgatás után hozzátette: - Nálad is bevált.

-

Na annyira azért nem vált be - mondta Laurel nyomatékosan.

- Nem lettem a barátnőd, igaz? - A tanárnő felé fordult, mielőtt Tamani válaszolhatott volna neki, és jelentkezett. - Iszonyúan fáj a fejem, kiszaladhatnék a szekrényemhez? - kérdezte Mrs.

Harmsot. Se Daviddel, se Tamanival nem volt kedve foglalkozni.

Miattuk minden olyan bonyolultnak tűnt.

Hülye fiúk.

-

Dendroid

-

mondta

David,

és

felpillantott

a

vizsgafelkészítő könyéből.

Laurel felnyögött. - Azt hittem, készen vagyunk. Már legalább kétszáz kifejezést átvettünk. - Egyáltalán nem túlzott. Ettől függet-102

lenül jó kis nap volt. Hétfőn és kedden mind a ketten meglehetősen visszafogottan viselkedtek egymással, de aztán minden visszatért a megszokott kerékvágásba, és Laurel jól haladt a tanulással is. Kikér-dezték egymást, a jó választ csókkal jutalmazták, és csak akkor nem voltak egymással elfoglalva, amikor - egymás mellett ülve - a lecké-iket írták. Mint a régi szép időkben.

Laurel szerette a régi szép időket.

-

Na, ezt az utolsót! - erősködött David. - Pont idevág.

-

Dendroid - mondta Laurel, és felhúzta az orrát. - Egy földben élő gép? - kérdezte vigyorogva.

David a szemét forgatta. - Nagyon vicces. Nem gép, inkább hozzád hasonló.

-

Á, mérges? Fáradt? Kimerült? Langyos már?

-

Oké - mondta David, és becsukta a könyvet. - Értek én a szép szóból. Készen vagyunk. - Nyelt egyet. - Csak azt szeretném, hogy jól sikerüljön a vizsgád.

-

Én meg nem hiszem, hogy a vizsga előtti napon való magolással sokra megyek - durcáskodott Laurel.

David vállat vont. - De ártani nem árt.

-

Te könnyen beszélsz! - mondta Laurel, és megdörzsölte a szemét. Odament az ágyhoz, ujjával végigsimított David vállán, majd lerogyott a tankönyve mellé.

-

Kikérdezzelek másból is? Mondjuk matekból?

Laurel húzta a száját. - Utálom a matekot.

-

Pontosan ezért kellene gyakorolnod. Ráadásul - tette hozzá David - a múltkor gyakorlás nélkül is matekból írtad a legjobbat.

Szerintem most sokkal többre vagy képes. Sőt, tavaly még csak nem is jártál matekra. Szerintem az idei trigonometria sokat javított a helyzeten.

Laurel felsóhajtott, és a virágjával az ablakon beömlő napfény felé fordult. - Néha nem is értem, minek kínlódom itt ezzel - morogta rosszkedvűen. - Nem is számít, mit érek el a felvételin. Akkor meg minek kínozom magam vele?

Pedig először jó ötletnek tűnt. David addig ösztökélte, amíg meg nézte magának az ápolónőképzést a Berkeley-n, és azt, hogy mi szükséges a felvételhez. Még tanult is egy keveset. Valamennyit. De a felvételi más volt, mint amire számított, ráadásul négy órát kellett eltöltenie egy ablaktalan teremben. Az esszékérdést egy mondatban intézte el, és egyetlen nyelvi feladatot sem oldott meg. A matekfeladatok egy- harmadánál csak tippelt. Tudta, hogy szörnyen 103

teljesített, ezért nem lepte meg az átlagnál rosszabb eredmény.

Viszont megkönnyítette a döntést, főleg, hogy az eredményt tartalmazó boríték azon a napon érkezett meg, amikor végre-valahára sikeresen elkészített egy új bájitalt. Égi jelnek bizonyult.

Nem megy egyetemre, hanem az Avalon Akadémián fog továbbtanulni. Ennek így kellett lennie.

De abban biztos volt, hogy tudna jobban is produkálni.

- Laurel - mondta David, és enyhe bosszúság költözött a hangjába. - Mindig ezt mondod, de még mindig nem értem, hogy miért. Miért ne mehetnél egyetemre?

- Nem arról van szó, hogy nem mehetnék - mondta Laurel. - Hanem, hogy... nem tudom, hogy akarok-e.

David aggodalmaskodva pillantott rá, de aztán elkapta a tekintetét, nehogy Laurel észrevegye. - De miért nem?

- Mert egyre jobb Mixer vagyok - mondta Laurel. - Most komolyan, még Tama... szóval mindenkit lenyűgöz a fejlődésem. A gyakorlás kezd eredményre vezetni, és az intuitív dolgokra is jól ráérzek. Működik. Miattam működik. Ez olyan izgalmas, David!

-

- De biztos vagy te ebben? Meg aztán nem kell állandóan ott lenned Avalonban ahhoz, hogy fejlődj. Itt is gyakorolhatsz. Nézz szét a szobádban - mondta David nevetve -, már több kütyü van itt, mint nálam! - Megköszörülte a torkát. - Munka helyett csinálhatnád a tündéresdit, hiszen neked a tandíj nem lesz gond.

104

Tizennégy

- Állandóan bent kuksol - mondta Tamani Aaronnak valahol félúton Yuki és Laurelék háza között. – Házi feladatot ír, olvas, tevét néz. Semmi jelét nem látom annak, hogy bármit is tervezne.

Már két hete tudták, hogy Yuki tündér, de igazából még arra sem utalt semmi, hogy a lány tisztában lenne saját kilétével, nemhogy bármiféle Laurel-ellenes összeesküvésben vegyen részt.

- Minden őr azt mondja, hogy Yuki szemmel tartása a legunalmasabb feladat a világon - panaszkodott Aaron. - Még csak nem is viccelnek. Itt semmi sem történik. Se gyanús esemény se más.

- Akkor sem hívhatjuk vissza őket. – mondta Tamani. Bár nagyon úgy tűnik, hogy elvesztegetjük az erőinket.

Aaron felhúzta a szemöldökét. – Ugyanezt éreztem tavaly is – mondta, és savanyú képet vágott.

Tamani nem mondta ki, ami a nyelve hegyén volt. Ő maga is hasonlóképpen érzett volna, ha nem lett volna semmi köze a történtekhez. De nincs az a az erőfeszítés, ami hiábavaló lenne, ha olyasvalaki érdekében tesszük, aki szeretünk.

-Azon gondolkodom... – Hirtelen elhalgatott. Valaki éppen 105

feléjük csörtetett az erdpn keresztül. Aaron és Tamani azonnal elbújtak egy-egy fa mögé, és megragadték a fegyvereiket, amikor két ormótlan alak támolygott eléjük a sötétben. Ez meg mi? Hónapok óta óta fésülik az erdőt trollok után, most meg rögtön kettő is beléjük ütközik? Tamani a szabad kezével jelzett Aaronnak.

Az enyém meghal. A tiedet kival atjuk.

Aaron egy fejbiccentéssel jelezte, hogy megértette.

Amikor az első troll már csak egy karnyújtásnyira volt Tamanitól, a tündér kilépett a fa mögül, előhúzta a tőrét, és egy íves mozdulattal hosszú, de nem túl mély sebet ejtett a troll hátán. A troll megpördűlt, hogy szembenézhessen támadójával, és vakon kalimpálni kezdett egyik karmos ujjú, göcsörtös kezével.

Ellentámadás reflexből. Tamani könnyedén eltáncolt a troll útjából, és markolatig merítette a tőrét a szörnyszülött szemgödrébe. Egy csuklómozdulattal megforgatta a pengét, mire a troll összecsuklott.

Néhány méterre tőle Aaron is küzdött. Sebeket ejtett a másik troll karján és a lábán, hogy lelassítsa. Nem egyszerű feladat megbénítani egy trollt - gyorsan megölni jóval könnyebb lett volna -, de Tamani mindenképpen ki akart csikarni belőle valamiféle információt. Szerencsére együtt volt esélyük arra, hogy gyorsan végezzenek. Tamani rálépett az elhullott troll nyakára, és kirántotta a tőrét a koponyájából. A sebből szivárgó vért feketére festette a csillagok tompa fénye. Tamani felpillantott, és még látta, ahogyan Aaront elnyeli az erdő: a másik troll ugyanis úgy döntött, hogy ideje nyúlcipőt húzni. Tamani majdnem utánuk eredt, de aztán meggondolta magát. Aaron egyedül is elbánik vele.

Inkább megragadta a halott szörnyeteget a hóna alatt, és elráncigálta az ösvényről. Ha jönne még egy, meg ne lássa. Mikor elég messzire ért, átkutatta a holttestet, hátha talál nála valamit, ami arra utal, hogy mit keresett itt. A troll fegyvertelen volt - nem mintha szükségük volna fegyverre -, és sáros zsákvászon poncsót meg fekete overallt viselt. Ebben semmi különös nem volt, hacsak az nem, hogy Barnes trolljai hasonlóképpen öltözködtek. A teremtmény zsebe se rejtett semmit, így aztán nem lehetett tudni, honnan jött és miért.

Tamani belerúgott a dögbe, majd visszatért az ösvényre, és elindult Aaron után. Nem egészen egy percen belül meg is találta. A tőr még a kezében volt, és sértetlennek tűnt, de troll nem volt a közelben.

Se sérült, se semmilyen.

– Elveszítettem a nyomát - mondta Aaron, és megcsóválta a fejét.

106

-

Elveszítetted a nyomát? - kérdezte Tamani hitetlenkedve. -

Hiszen az orrod előtt állt.

-

Köszi az együttérzést, Tam. Mintha nem érezném magam amúgy is elég bénának - jegyezte meg Aaron epésen.

-

Mi történt?

-

Fogta magát... és eltűnt. - Belerúgott az avarba. - Már rengeteg troll nyomát felkutattam, de ilyen még nem történt velem.

-

A növényzetben tűnt el? - kérdezte Tamani, és szemével a bokrokat kutatta, hátha felleli a troll rejtekhelyét.

Aaron megrázta a fejét. - Arra már néztem. Üldöztem, és láttam is, hogy merre megy. Dobókést akartam használni, tudod, a térde mögött megsebesíteni... Egyetlen másodpercre néztem csak le... nem is, fél másodpercre! És eltűnt!

-

Hogy érted azt, hogy eltűnt?

-

Eltűnt! Mint a kámfor. Köddé vált. Mondom, Tamani!

Eltűnt. Méghozzá nyom nélkül!

Tamani karba tette a kezét, úgy próbálta felfogni a hallottakat. Aaron volt az egyik legjobb nyomkövető, akit csak ismert.

Ha ő azt mondja, hogy nincs nyom, akkor tényleg nincs nyom. De ennek akkor sem volt semmi értelme.

- Azt hittem, hogy lépéseket hallok - folytatta Aaron -, de nemsokára azok is elhaltak.

Tamani nagyot nyelt, mert a görcsös félelem a torkát szorongatta.

-

Azonnal küldj járőröket! - mondta csendesen. -

Keressenek nyomokat!

-

Nincsenek nyomok - erősködött Aaron. Majd hátralépett, és kihúzta magát. - Minden utasításodat követem, Tamani. Ha azt akarod, hogy egytucatnyi járőr fésülje át az erdőt, meglesz. De akkor sem fognak semmit sem találni.

-

Mi mást tehetnénk? - kérdezte Tamani, és már arra sem ügyelt, hogy a kétségbeesését palástolni próbálja. - Biztonságban akarom őt tudni, Aaron!

Aaron habozott egy pillanatig. - Melyiket?

Tamani nem szólt. Tényleg, Yukit most akkor figyelik vagy őrzik?

- Mind a kettőt - bökte ki végül. - Nem tudjuk, melyik házat 107

vették célba ezek a trollok. Mást láttál?

-

Néhány marha lenyúzott tetemét, kitaposott ösvényeket a fák között. Már hónapok óta csak ennyit észlelünk - mondta Aaron, és a távolba meredt. - Tudom, hogy itt vannak, még ha nem is látjuk őket.

-

Gondolod, hogy csak ketten lehettek? - kérdezte Tamani feleslegesen.

- Kizárt dolog, hacsak nem ettek tizenkettő vagy talán húsz helyett. Szerintem ez a kettő pusztán figyelmetlen volt.

- Annál azért többről van szó - mondta Tamani, és a fejét csóválta. - Mintha... össze lettek volna... zavarodva. Biztos vagyok benne, hogy megleptük őket, és még csak fegyver sem volt náluk. Az enyém túl könnyű préda volt.

- Az enyém még a préda szerepet sem vállalta - bólogatott Aaron.

- Mindjárt mennem kell - szólt Tamani csendesen. - Laurel Eurekába megy valami tesztre. Követem. A Vadvirágot rád hagyom.

Kleát már hetek óta nem láttuk, szerintem napokon belül megérkezik.

Ha megjön, hallgasd ki a beszélgetésüket, és jegyezz meg minden szót. Akkor is, ha szerinted nem fontos. Mindent tudni akarok.

Aaron egykedvűen bólintott, Tamani pedig sarkon fordult, és átvágott az erdőn, egyenesen Laurelék házához. A ház mögött, az erdő széléhez érve lelassított. A konyhában égett a villany. A fiú arca kipirult, amikor Laurel arca feltűnt az ablakban. A lány a fákat fürkészte. Őt kereste. A szeme kicsit álmosan pislogott, és valami bogyót eszegetett; egyenként dobálta őket a szájába, és elgondolkodva rágcsált.

Tamaninak - miközben leselkedett - jólesett arról ábrándoznia, hogy Laurel látja őt. Megelevenedett előtte egy képzeletbeli beszélgetés, egy könnyed, hétköznapi csevegés, melyben szó sem esik a mostanában terítéken lévő súlyos gondokról. Se trollokról, se bájitalokról, se hazugságokról.

Amikor a fiú elvállalta ezt a küldetést - igazság szerint könyörgött érte -, azt gondolta, hogy több időt tölthet majd Laurellel, és akkor talán felidézhetik az ifjú korukban már megélt bensőséges barátságot - tavaly Avalonban már majdnem sikerült. Visszanézve szinte viccesnek találta az akkori naivitását. Most az a kötelessége, hogy Laurelt - és szükségszerűen Davidét - mindennap szemmel tartsa, miközben egy másik lányt elcsábít. Yuki édes teremtés, de nem Laurel. Laurelhez senki sem fogható.

108

Tamani elmosolyodott, amikor látta, hogy Laurel még ott van az ablakban. A legszívesebben előlépett volna rejtekéből, csak hogy lássa, mit reagál arra a lány.

- Még az is lehet, hogy van idő, s beleférne reggelizés közben egy gyors csevegés, kizárólag a felkelő nap szépségéről. Már majdnem összeszedte a bátorságát, hogy magára vonja Laurel figyelmét, amikor meghallotta egy autó ismerős zúgását.

Káromkodni kezdett az orra alatt, amikor David Civicje megjelent a feljárón. Azon nyomban kivágott egy sprintet a saját kocsijához, amely a sövény mögött parkolt. Semmi hangulata sem volt végignézni az üdvözlő ceremóniát ölelések és csókok özönét, amit David olyan könnyen megkapott. Egy nap, mondta magában Tamani, majd engem csókol.

- Hogy ment? - kérdezte David, amikor a röpke négyórás vizsga után végre kiléptek a teremből.

- Most még ne kérdezz! - kiáltotta Laurel pánikkal a hangjában, miközben a vállára vetette hátizsákját, és végigszaladt a folyosón a kijárat felé. Már nagy szüksége volt egy kis napfényre. Egy eurekai középiskolában írták meg a felvételit, egy - a korábbihoz hasonló —

ablaktalan teremben. Laurel bezártságának minden percétől szenvedett és már alig várta, hogy kiszabadulhasson. Amikor kilépett az épület árnyékából, lágy őszi szellő simogatta meg az arcát. Mélyet lélegzet vett, megállt, és kitárt karral szívta magába az éltető napfényt. Majd lerogyott az ismeretlen lépcsőre, és élvezte, hogy túl van a dolgon.

Egy perc múlva David rogyott le mellé. - Hoztam neked valamit.

Egy doboz hideg Sprite-ot nyújtott a lány felé, amit most vehetett egy automatából. Laurel már az ujja hegyén gyöngyöző

vízcseppektől felélénkült. - Köszi.

-

David megvárta, hogy a lány kinyissa a dobozt, és kortyoljon egy nagyot. - Jól vagy? - kérdezte végül.

-

Most már igen - felelte Laurel mosolyogva. - Csak minél hamarabb ki kellett jutnom abból a teremből.

-

És... - kerülgette Dávid a forró kását - hogy ment?

Laurel ismét elmosolyodott. - Szerintem jól. Jobban.

-

Tényleg?

-

És neked?

David vállat vont. - Nem tudom. Nehéz megjósolni. –

Elhallgatott egy pillanatra. - De remélem, jobb lett, mint a Chelsea-é!

- De gonosz vagy! A hozott pontszámod már így is magasabb.

109

Nem lehetne, hogy most az egyszer ő nyerjen?

David elvigyorodott. - Már felsős korunk óta versenyben vagyunk. De csak vicc az egész, esküszöm!

- Akkor jó - felelte Laurel, odahajolt egy csókért, és David vállára hajtotta a fejét.

- Na - fogott bele David kicsit bizonytalanul -, akkor mi legyen a Saudie Hawkins-tánccal ?4

Laurel felkacagott, és megcsóválta a fejét. - Nem várhattak volna vele még egy hetet novemberig? Mondjuk Sadie Hawkins napjáig? -

Csúfondárosan nevetett egyet. - Biztos nem akarják, hogy a bigott, pogányellenes szülők megint összefogjanak. Olyan, mint a Halloween buli, csak jelmezek nélkül.

- De akkor is - mondta David -, szerintem jónak ígérkezik.

Nem foglak győzködni - tette hozzá, és megpöccintette Laurel orrát -, mert hölgy válaszkor kivételesen a lányoknak kell könyörögniük, de

ha szépen megkérsz, és ha Chelsea is megkéri Ryant, és ha ti ketten úgy döntőtök, hogy együtt mentek, akkor esetleg mind mehetnénk együtt. Csak ezt akartam mondani - közölte vigyorogva, és a vállát vonogatta.

- Hát, kispajtás, jó sok „ha‖ volt ebben a mondatban -

felelte vontatottan a lány. - Őszintén remélem, hogy amennyiben a körülmények kedvezően alakulnak, vállalja a kockázatot, uram.

- Szörnyű vagy - mondta David, majd előrehajolt, és megcsókolta a lányt.

- Aha - bólintott Laurel. - De azért szeretsz.

- Pontosan - mondta David mély, rekedtes hangon. –

Teljes szívemből szeretlek.

- Rosszul teszed - vihogta Laurel, mikor David ajka megcsiklandozta a nyakát.

- Ennyi telik tőlem - mondta David nevetve. -

Beismerem megint túltettél rajtam. - Hátrahúzódott, hogy a lány szemébe nézhessen. - Mint mindig.

Laurel csak vigyorgott.

- De komolyan - mondta David, majd elhallgatott egy pillanatra.

- Nagyon büszke vagyok rád.

- David...

3

A Sadie Hawkins-tánc egy képregényhősről kapta a nevét. Sadie Hawkins napján a lányok kérhetik fel a fiúkat.

110

-Hadd mondjam el! - vágott közbe a fiú. - Biztosan nagyon nehéz lehetett egy olyan vizsgára felkészülni, amin már egyszer kiábrándító eredményt értél el. Te pedig leültél és tanultál, miközben az sem biztos, hogy egyáltalán szükséged lesz ezekre a pontokra.

Szerintem ez mindenképpen dicséretre méltó.

- Köszönöm - mondta Laurel nagy komolyan. Majd vigyorogni kezdett.

- Ezt szépen megfogalmaztad.

- Na gyere csak ide! - kiáltotta David, majd megragadta Laurel karját, az ölébe kapta a lányt, és addig csiklandozta, amíg az sikongatni nem kezdett. A nap lassan eltűnt a láthatár mögött, vörösre festve az eget, amikor David hazaért Laurellel. A tündér a búcsút követően hosszan a fiú után nézett, és az járt a fejében, hogy mi lesz, ha kivételesen tényleg jó vizsgaeredményt ért el.

- Laurel! Összerezzent, amikor valaki hangosan suttogta a nevét a ház mögött. Felpillantott, és látta, hogy Tamani dugja ki a fejét a fal mögül.

- Gyere csak ide! - hívta a fiú egy fejmozdulattal. Laurel lassan leengedte hátizsákját a verandára, és követte a tündért. - Mi van? - kérdezte halkan. - Valami gond van?

- Nem, gond az éppen nincsen... - habogta Tamani. - Illetve Ma reggel... izé... belefutottunk néhány trollba.

-Micsodaaa?Elntéztük őket - mondta Tamani, és előrenyújtott kezével probálta csitítani a lányt. - Csak nem akarom, hogy azt hidd, elhallgatok valamit előled. Őszintén szólva örülök is annak, hogy rájuk bukkantunk.

- Miért? - kérdezte Laurel, aki alig hitt a fülének.

- Mert ez azt jelenti, hogy végre láttuk őket. Már hónapok óta nem jelent meg egy sem.

- De minden oké? - kérdezte Laurel, szinte felháborodva.

- Minden oké. Még most is készültségben vagyunk, de nem akarom, hogy aggódj! Mindegy, nem ezt akartam mondani -

folytatta Tamani bocsánatkérően. - Csak beszélgetni akartam. Már olyan régen nem beszélgettünk.

Ez igaz volt. Laurel kerülte a fiút egész héten. Mert megcsókolta, ő pedig nem akart erről beszélni. Mert David nem 111

kedvelte. Mert úgy nézett Yukira, ahogyan régen őrá nézett.

Amikor a lány nem válaszolt, Tamani zsebre vágta a kezét, és a füvet kezdte rugdosni. - Hogy ment a vizsga?

- Rendben, azt hiszem, jól sikerült.

- Remek. - Tamani elhallgatott egy pillanatra. - Végeztél azóta kísérletet? Például a gömbbel?

Laurel felsóhajtott. - Nem. Azt hiszem, igazad van, a bőrömön kellene először kipróbálni a foszforeszkáló anyagot. Állandóan halogatom, de addig se kell levágnom a virágomból, ahogyan eredetileg, terveztem. Most biztosan azt gondolod, hogy gyáva kukac vagyok Te kiharaptad a nyelvedet, én meg még attól is félek, hogy belevágjak a virágomba.

- Á, dehogy. Majdcsak megoldod valahogy - mondta Tamani, de mintha valami máson járt volna az esze.

Laurel bólintott. Fogalma sem volt, mit mondhatna. Már majd nem rákiáltott Tamanira, hogy árulja már el, mit is akar voltaképpen, amikor a fiú kibökte: - Lesz egy iskolai buli jövő pénteken.

Laurelt elfogta a déjá vu-nek valami furcsa változata, és visszakí vánta az előbbi feszült csendet. - Valószínűleg nem ismered a hagyó mányokat: hölgyválasz lesz - hadarta. - Tehát te nem hívhatsz meg engem. A lányok hívják meg a fiúkat.

- Tudom - mondta Tamani nyersen. - Nem is akartalak meg hívni.

- Ó! - nyögte Laurel, és szerette volna, ha a föld megnyílik a lába alatt, és elnyeli. - Ja, akkor jó.

- Yuki már meghívott.

Laurelnek tátva maradt a szája. Nem is értette, miért lepődött úgy meg. Igazság szerint Yuki valószínűleg több tucat ugrásra kész lányt előzött meg.

- Én csak... - Tamani hallgatott egy hosszú pillanatig, és Laurel azon tűnődött, hogy vajon befejezi-e valaha a mondatot. - ...csak azt akartam kérdezni, hogy... - bökte ki végül a fiú - ...szerinted van-e akadálya annak, hogy elfogadjam a meghívást. - Aztán Laurel szemébe nézett azzal a halványzöld tekintetével, melyben csak úgy ragyogott a lenyugvó nap fénye.

Nem, Tamani tekintetében nem csak a nap tükröződött. Más is tűzében semmivé lett Laurel neheztelése, és megszűnt minden fenntartása. A lány pislogni kezdett és lesütötte a szemét, nehogy el vakítsa ez a ragyogás.

112

- Nincsen, persze hogy nincsen - mondta, de nehezére esett könnyednek tűnnie. - Abszolút. Menj csak! Mert hát ez a dolgunk, Nem? Kiismerni Yukit, ugye?

- Igen, abszolút - felelte Tamani. A hangjából kicsengő lemondás szinte könnyeket csalt Laurel szemébe. - Arra gondoltam, hogy én, meg Yuki, meg te... meg David együtt is mehetnénk. Talán akkor te is közelebb kerülhetnél Yukihoz. Ráadásul ugye este lesz a buli, ezért jobban örülnék, ha a közeledben maradhatnék. Ha bármi történne. -

Szomorúan elmosolyodott. - Ez a dolgom, emlékszel?

- Persze, naná - felelte Laurel, és a legszívesebben berohant volna a házba. - Beszéljük meg hétfőn. Talán Chelsea és Ryan is velünk jőhetnének - tette hozzá, hogy David eredeti terve se sérüljön.

- Minél többen annál jobb, így mondják, nem? - kérdezte Tamani tompa nevetéssel.

- Így igaz - felelte a lány. - Most viszont mennem kell. A szüleim azt sem tudják, hogy hazaértem - tette hozzá mosolyogva.

- Persze, menj csak!

Laurel bólintott, megfordult, és elindult a verandára. Kinyitotta az ajtót, és már majdnem belépett, amikor meghallotta Tamani hangját:

- Laurel?

A lány elkapta a becsukódó ajtót. - Igen?

- És ne haragudj! Tudod, a múltkoriért. Amit tettem. Nem szabadott volna.

- Rendben - mondta Laurel, és elszorult a torka. - Legalább megtudtam valamit... tudod, na. Szerencsénk volt. És barátok vagyunk. Olyan széles mosolyt erőltetett az arcára, amilyen csak telt tőle. - Jó éjszakát, Tamani!

- Neked is! - Tamani visszamosolygott a lányra. Nem volt valami meggyőző ez a mosoly sem.

113

TIZENÖT

LAUREL ELÉRKEZETT ARRA A PONTRA, hogy nem azért kerülte Tamanit, mert dühös volt rá, hanem azért, mert a fiúval folytatott beszélgetéseket kínos csendek törték meg, amelyek teljesen összezavarták. De a Sadie Hawkins mulatságot nem úszhatta meg, így akadt egy kis elintéznivalója. Ezért a következő héten beugrott Chelsea-hez, aki miatt amúgy is bűntudatot érzett, hiszen sohasem szánt rá annyi időt, amennyi egy legjobb barátnőnek jár. Sűrű

bocsánatkérések közepette megpróbálta a felvételire fogni a dolgot.

- Szóval szerinted most jobban ment? - kérdezte Chelsea felvidámodva.

- Azt hiszem - felelte Laurel, aki még most is csodálkozott azon, hogy egy rendes felkészülés után mennyivel könnyebbnek tűnt a teszt. - És úgy döntöttem, hogy megpróbálom. Beadom a jelentkezésemet pár egyetemre.

- Szerintem jól döntöttél, Laurel - mondta Chelsea, bár a hangja kicsit furcsán csengett.

- Tényleg? - kérdezte Laurel, és megbökte barátnőjét.

Chelsea felpillantott, és egy kicsit mereven mosolyogva meg-nyugtatta Laurelt: - Biztos vagyok benne. Davidnek totál igaza van, amikor a lehetőségeidről beszél.

- Persze, jók a lehetőségeim, de sokkal könnyebb lenne a dol gom, ha pontosan tudnám, hogy mit is akarok - mondta Laurel. Te mióta is tudod, hogy mi leszel, ha nagy leszel? Úgy tízéves , korod óta?

114

Chelsea bólintott, majd Laurel döbbenetére könnyekben tört ki.

- Chelsea! - kiáltotta Laurel, majd az ágyhoz rohant, és megölelte barátnőjét, aki a tenyerébe rejtett arccal, fuldokolva zokogott. Chelsea... - ismételte meg a lány nevét Laurel immár gyengédebben.

- Mi a gond? - Chelsea olyan kétségbeesetten sírt, hogy Laurel szemében is megjelentek az együtt érző könnyek. Néhány perc múlva Chelsea vett egy mély lélegzetet, és nevetni kezdett, miközben kézfejével a szemét dörzsölgette.

- Bocs - mondta. - Olyan hülyeség az egész!

- De mi?

Chelsea elhessegette Laurel kérdését. - Csajszi, úgyis annyi minden nyomja a válladat, ne akarj még erről is tudni!

Laurel mindkét kezével megragadta Chelsea vállát, és megvárta, míg a lány felemeli a fejét, és a szemébe nézhet. - Tőlem holnap akár vége is lehet a világnak. Semmi sem lehet fontosabb annál, mint hogy elmondd nekem, mi nyomja a szívedet - mondta csengő, határozott hangon. - Ki vele!

- Chelsea szemébe újra könnyek szöktek. Mély lélegzetet vett, és megdörzsölte kivörösödött szemhéját. - Ryan két hete megkapta a vizsgaeredményeket. Jaj, ne! Nem sikerült neki?

Chelsea megrázta a fejét. - Dehogynem, egészen jó eredményt ért el. Nem olyan jót, mint én, de hát olyan kiválóan még David sem képes teljesíteni, mint én.

Laurel elmosolyodott, és a szemét forgatta. - Akkor meg mi a gond?

Valamelyik nap a szobájában voltam - neki le kellett mennie megbeszélni valamit az anyukájával -, és a pontszámai ott voltak az asztalán kinyomtatva. Nem tudtam megállni, belenéztem a papírjaiba és láttam, hogy... - kezdett dadogni Chelsea - ...hogy nem adta be a jelentkezését a Harvardra.

A Harvard Chelsea álma volt, már óvodás korában eldöntötte, hogy oda fog járni. Ezt mindenki tudta. Mindenki. - Lehet, hogy már nem volt annyi rubrika - mondta Laurel, és próbálta felvidítani a barátnőjét. - Csak négy helyre lehet jelentkezni, nem?

- Ő kettőt írt be - morogta Chelsea komoran. - A UCLA-t és a Berkeley-t. Még csak nem is próbálkozik a Harvarddal. Jó, mindig tudtam, hogy megvan annak a lehetősége, hogy nem egy iskolába járunk majd, de azt mondta, hogy a jelentkezést mindenképpen be-115

adja.

Laurel szeretett volna valami biztatót mondani, de semmi sem jutott az eszébe. Emlékezett Chelsea szavaira: Ryannal úgy döntöttek, hogy a Harvardra és a UCLA-re is beadják a jelentkezésüket, aztán majd meglátják, kit hova vesznek fel. A jelek szerint Ryan meggondolta magát.

- És... megkérdezted tőle, hogy miért nem? - bökte ki végül Laurel. - Talán csak nem akarta, hogy a szülei tudjanak a Harvardos dologról is. Tudod, milyen erőszakos az apja.

- Lehet - mondta Chelsea, és vállat vont.

- Meg kellene kérdezned - tanácsolta Laurel. - Ugyan már, több mint egy éve együtt jártok. Nyugodtan rákérdezhetsz!

- Lehet, hogy nem akarom tudni a választ. - Chelsea kerülte Laurel pillantását.

- Chelsea! - mondta Laurel vigyorogva. - Te mindig is a brutális őszinteség etalonja voltál! - Elhallgatott egy pillanatra, és vihogni kezdett. - Etalon. Ezt a szót esszékérdésnél is használhattam volna.

Chelsea felvonta a szemöldökét. - De most komolyan... Ha amúgy is szakítanunk kell, nem akarom tudni, mióta tervezgeti. Ha viszont tényleg csak az apjának akar szívességet tenni, akkor hagyom, hogy meglepjen.

- Így is jó - mondta Laurel. - De addig folyton ezen fogsz rágódni, nem?

Chelsea vágott egy grimaszt. - Dehogynem.

- Akkor kérdezd meg!

Néma csendben üldögéltek egy darabig, és Laurel csodálkozva állapította meg, hogy más problémái milyen sikeresen elfeledtetik vele a saját gondjait. Legalábbis egy kis időre.

-

Figyelj, Chelsea! - szólt halkan Laurel, mert eszébe jutott valami. - Ráérsz ma este?

-

Mármint most? - kérdezte Chelsea, és kitekintett az ablakon.

Laurel is vetett egy gyors pillantást arrafelé. - Van még egy 116

óránk, ha sietünk - mondta, és felkapta a szandálját.

-

Ööö... jó, rendi...

Lerobogtak a lépcsőn, és Chelsea bekiáltott az anyukájának, hogy egy órácskára elmegy otthonról. Az anyukája visszasüvített neki, hogy este spagetti lesz vacsorára, és lehetőleg ne késsen el.

Laurel már megszokta, hogy Chelsea-ék teljes hangerőn kommunikálnak. Nem mintha mérgesek lennének egymásra, csak éppen állandó rohanásban van az egész család, és még azt a tíz másodpercet is sokallják, ami ahhoz kellene, hogy odamenjenek a másikhoz, és normális hangerővel közöljék a mondókájukat. Bár egy olyan családban, ahol három tizenkét év alatti fiú él, valószínűleg az ordítozás a normál hangerő.

- Hova megyünk? - kérdezte Chelsea, miközben bekapcsolta a biztonsági övét. - Yuki hoz - felelte Laurel.

- Yuki hoz? - Majd némi hallgatás után Chelsea hozzátette: -

Kémkedni fogunk utána?

- Nem - felelte Laurel, bár tudta, hogy a kérdés teljesen jogos.

Jutott eszembe, mi lenne, ha meghívnánk a Verába? - Gyümölcslét inni?

- kérdezte Chelsea. A Verában kiváló tejmentes gyümölcsturmixokat lehetett kapni, ez volt Laurel törzshelye. - Naná -

mondta Laurel, és kitette az indexet, amikor Yuki utcájához ért. - Klea azt akarja, hogy tartsam rajta a szemem, és Tamani ugyanezt várja tőlem. Arra gondoltam, hogy mehetnénk akár együtt is az őszi mulatságra.

- Tehát csak úgy a semmiből megjelenünk nála, elraboljuk, len y o m u n k a torkán egy gyümölcsturmixot, és randira hívjuk. Te egy zseni vagy- mondta gúnyosan.

-

Meghívlak

a

kedvenc

szentjánoskenyérmagos-csokis

bonbonodra - mondta Laurel vigyorogva, miközben leparkolt Yuki háza előtt. Chelsea színpadiasan a szívéhez kapott.

- Kihasználod a csokoládé iránt érzett szerelmemet... nincs más választásom, mint meghátrálni, és csokoládéként elolvadni a kezedben... vagy valami ilyesmi - mondta, mikor Laurel összevonta a szemöldökét.

- Jól van na, képtelen vagyok egy épkézláb metaforát összehozni. Menjünk!

Yuki háza alig volt nagyobb Laurelék garázsánál. Messze esett az úttól, és a járda szélénél álló két terjedelmes szilfa szinte teljesen eltakarta. Aaaron azt mondta, hogy Yuki általában egyedül van a házban, de a szomszédok még nem tettek panaszt sehol. Lehet, hogy 117

fel sem tűnt nekik.

Ha ez tényleg így volt, akkor nyilvánvalóan nem voltak olyan kíváncsiak, mint azok, akik Laurelék mellett laktak. A csöngetés tisztán kihallatszott a rozoga ajtón és a vékony ablak üvegeken keresztül. Ahhoz képest, hogy Klea állítása szerint Yukit, a saját biztonsága érdekében helyezték el itt, a biztonság nem tűnt elsődleges szempontnak.

- Szerintem nincsen itthon - súgta Chelsea.

Laurel fejével Yuki kerékpárja felé bökött, a lány néha azzal kerekezett be az iskolába. - Itt van a bringája. És úgy tudom, hogy nincs kocsija.

- Attól még elmehetett sétálni - vetette fel Chelsea. - Hiszen olyan... mint te.

Laurel felszisszent, és egy pillanatig bent is tartotta a levegőt.

Oké - mondta. - Úgy tűnik, mégsem volt ez olyan jó ötlet.

De attól a Verába még elmegyünk? - kérdezte Chelsea, mikor hátat fordítottak a háznak.

-

Az ajtógomb kattanására azonban Laurel azonnal visszafordult. Ellenállt a kísértésnek, hogy lesimítsa khakiszínű

szoknyáját és meg igazítsa a haját. A résben Yuki arca jelent meg, aki egy pillanatig döbbenten bámult látogatóira, majd szélesre tárta az ajtót. Szia - mondta Laurel, és igyekezett nem túlzottan lelkesnek tűnni. - Nagyon elfoglalt vagy?

-

Nem igazán - felelte Yuki óvatosan.

-

Éppen a Verába tartunk, és arra gondoltunk, hátha van kedved velünk jönni - mondta Laurel, reményei szerint barátságosan mosolyogva.

-

A zöldségeshez? - Yuki nem tűnt idegesnek. Talán kissé gyanakvóbb lett a hangja.

-

Szuper gyümölcsturmixokat csinálnak. Csak fagyasztott gyümölcs és gyümölcslé van benne! - Laurel agyán átfutott, hogy talán nem kellene ennyire belemennie a részletekbe. - Nagyon finomak! Na, gyere te is!

-

Hát... - bizonytalankodott Yuki, és Laurel látta rajta, hogy kibúvót keres. Én vezetek! - biztatta Laurel segítőkészen.

- Ööö... akkor jó, oké - adta be a derekát Yuki, és kipréselt magából egy mosolyt, ami akár őszinte is lehetett. Laurel elképzelni sem tudta, milyen magányos lehet a lány ebben az elhagyatott házban. Azt látta, hogy az iskolában többekkel is beszédbe elegyedik, de Aaron arról tudósította, hogy még soha senki nem látogatta meg.

118

- A vendégem vagy - mondta Laurel, és a kocsija felé intett.

Yuki egyetlen szót sem szólt az úton, Laurel és Chelsea pedig -

hogy valamiféle társalgás mégis kialakuljon – a pszichológiaóráról beszélgettek, ahová mindhárman együtt jártak. Erőlködésük nagyobb kínszenvedés volt, mint végigülni egy ilyen órát. Az tartotta bennük a lelket, hogy a Verában legalább lesz mivel betömniük a szájukat, így nem lesz olyan kínos a csend.

Miután az étlapról mindenki választott magának desszertet, kiültek a kerthelyiségbe egy napernyő alá, amely tökéletesen átengedte a napfényt - Laurel pont így szerette.

- De jó itt - mondta Yuki, és mintha mosolyra húzódott volna az ajka.

- Sejtettem, hogy tetszeni fog - felelte Laurel, és belekanalazott a mangós-epres jégkásába.

- Mondd csak - kezdte Chelsea azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy beszéltesse a lányt -, milyenek az iskolák Japánban?

- Yuki hirtelen nagyon életuntnak tűnt. - Nagyjából olyanok, mint itt, csak egyenruhát kell viselnünk.

- Pedig én azt hallottam, hogy azok versenyistállók; nagy a hajtás, és millió óra van egy nap, meg ilyesmi. Van az a barátod...

June? Ő nagyon okos. Jun - javította ki Yuki a helyes kiejtéssel.

Chelsea elvörösödő. - Alig ismerem. És sohasem jártam jukuba6.

Nagyon sokan nem járnak.

- Akkor mesélj egy kicsit magadról! - szúrta közbe Laurel.

Yuki vállat vont, és a levegőbe meredt. - Mit mondjak? Szeretek olvasni, rengeteg zöld teát iszom, talán túl sokat is, ikebanázok és olyan együttesek zenéjét szeretem a hetvenes évekből, akikről senki sem hallott.

Laurel felkacagott. Chelsea-vel tudták, hogy Yukiban ennél jóval

több van, és ezt Yuki tudta. De arról már nem tudott, hogy Laurel 6 Japán magániskola-típus, ahová kötelező óráik végeztével délutánonként és a hétvégéken járhatnak a diákok, akik az egyetemet célozzák meg.

119

mennyit tud, azt pedig végképp nem sejthette, hogy Chelsea tud egyáltalán valamit. Kész Ki Mit Tud? volt ez!

- Mi az az ikebana? - kérdezte Chelsea, és most nagyon ügyelt a kiejtésre. - Virágrendezés. Nagyon művészi. Szerintem te unnád.

Virágrendezés?, gondolta Laurel, és kihúzta a derekát. Az jutott az eszébe, hogy ez esetleg valami bűvös tündérvarázslat fedőneve lehet... vagy csak annak a jele, hogy mint minden tündér, Yuki is vonzódik a természethez.

- Dehogy, tök érdekesnek hangzik - mondta Chelsea, és nyilván való volt, hogy fogalma sincsen, mit mondhatna még.

Mind a hárman buzgón kanalazni kezdtek.

- Ja, tényleg! - fogott bele Laurel. Most vagy soha. - Tama...

izé... azt mondta, hogy meghívtad a Sadie Hawkins bulira... vagyis az Őszi Ugratósra, vagy minek hívják most. - Az iskola területét elborító poszterek kissé félrevezetőek voltak. Mintha a diákönkormányzat felelőse csak azután nézte volna meg a Wikipédián, hogy ki is volt Sadie Hawkins, miután a poszterek nagy részét már kinyomtatták.

Yuki bólintott. - Így van. Honnan ismered Tanet? - kérdezte, és feszült figyelemmel méregette Laurelt.

- Ööö... izé... hát mellettem ül állampolgári ismereteken -

nyökögte Laurel. - Pont azt meséltem neki, hogy Chelsea és én minden bulira együtt megyünk, és őt is nagyon érdekelte a dolog.

Mi lenne ha mindannyian együtt mennénk?

- Naná - mondta Chelsea cseppnyi gúnnyal a hangjában.

Laurel remélte, hogy Yukinak ez nem tűnik fel. - Varázslatos lenne.

- Varázslatos? - Remek, akkor ezt meg is beszétük! – lelkesedett Laurel - Már ha te is beleegyezel - tette hozzá Yukihoz fordulva.

- Oké - felelte Yuki, és Chelsea-re mosolygott. Teljesen őszintének tűnt. Ami persze rögtön lelkiismeret-furdalást ébresztett.

Laurelben. - Szerintem is jó lenne csapatostul menni. Nem leszek olyan ideges. Hiszen alig ismerem Tamet... szóval, igen, jó lesz így. - Elhallgatott.

Chelsea vetett egy éles pillantást Laurelre, felkapta a kanalát, megnyalta, majd közölte: - Szerintem Tam nagyon csini.

Mindkét tündér rámeredt.

- Na jó, most komolyan, mi volt ez? - kérdezte Laurel, miután 120

Yukit hazavitték az együtt töltött, fájdalmasan kínos fél óra után.

-Mi mi volt?

- Hát hogy Tam nagyon csini.

Chelsea vállat vont. - Miért, nem az?

- Yukival nem vagyok hajlandó Tamaniról beszélni!

- De miért? - kérdezte Chelsea önelégült vigyorral.

- Mert Yuki tündér, és nem akarom, hogy gyanút fogjon –

mondta Laurel szinte közönyösen.

- Peeeeeeeersze - felelte gúnyosan Chelsea. - Mi van közted és Tam és között?

- Jaj, ne hívd már Tamnek! - csattant fel Laurel dühösen, bár tudta, hogy erre semmi oka. - A neve Tamani, és igen, tudom, hogy az iskolában Tamnek kell szólítani, de legalább akkor használd az igazi

nevét, amikor ketten vagyunk, jó?

Chelsea szótlanul Laurelre bámult.

- Mi van? - kérdezte végül Laurel felbőszültén.

- Nem válaszoltál a kérdésemre - felelte Chelsea elkomolyodva.

Mi van közöttetek? - tette fel a kérdést újra.

Laurel megragadta a kormányt. - Semmi - felelte. - De az én feladatom lett volna összebarátkozni Yukival. Kudarcot vallottam.

Emiatt Tamaninak kellett bevetnie magát, engem pedig gyötör a bűntudat. Nem szeretek csalódást okozni neki. Ő a barátom.

- Barát, persze - mondta rezzenéstelen arccal Chelsea. - Ezért lesz Davidból tűzokádó sárkány, valahányszor egy levegőt kell szívnia vele.

- Nem is!

- Nagyon jól álcázza az érzelmeit, amikor te is ott vagy, mert nem hajlandó a féltékeny pasi szerepét felvállalni. De hidd el nekem, minden porcikája görcsbe rándul, amikor Tamani megjelenik.

- Tényleg? - kérdezte Laurel bűntudatosan.

- Igen. Szerinted a múlt heti kirohanása egyszeri alkalom volt?

Az év eleje óta gyűlik benne a feszültség. Ti erről nem is beszéltetek?

- Talán én tehetek arról, hogy Tamani szerelmes belém? -

kérdezte Laurel kicsit ingerültebben, mint szerette volna. - Én nem csináltam semmit!

- Ugyan már, Laurel! - mondta Chelsea halkan. - Értem én, hogy tetszel Tamaninak, de őszintén szólva nem ez az érdekes. Hiszen minden fiúnak tetszel az osztályban. Gyönyörű vagy. Látom, ahogyan bámulnak. Ez egyáltalán nem zavarja Davidét. Sőt, még boldoggá is teszi. A suli legdögösebb csajával randizik mindenki szeme láttára!

121

- Nem is én vagyok a legdögösebb csaj a suliban - mondta Laurel mereven, és befordult Chelsea-ék háza elé. Tudta ő, hogy csinos, de sokk szép lány járt a Del Norte-ba. Például Chelsea.

- Akkor is te vagy a legdögösebb lány a suliban - ismételte meg Chelsea. - A pasid meg a tudományok doktora. Te nem ismerted Davidet a gimi előtt, de hadd világosítsalak fel: abban a pillanatban, amikor elnyerte a kezedet, megváltozott az élete. Bármit megtenne érted. És egyáltalán nem az a féltékeny típus.

- Kezdem azt hinni, hogy minden fiú féltékeny - morogta Laurel.

- Hidd el, David nem azért haragszik Tamanira, mert Tamani féltékeny rád, hanem azért, mert te vagy féltékeny. Laurel homlokával a kormányra borult. Legyőzték.

- Tényleg nagyon szerelmes beléd? - kérdezte Chelsea hosszas hallgatás után.

- Igen - ismerte be Laurel. Fejét továbbra is a kormányon nyugtatta, csak a szemével pislogott fel Chelsea-re.

Chelsea felhúzta a szemöldökét. - Hát, akkor tényleg sok szerencsét.

122

Tizenhat

Ne m is érte m, hogy az idén miért zavar ennyire ez az ize -

mondta Laurel, miközben David széles háta mögé bújva igazgatta a virágját takaró kendőt.

- Talán mert szombaton is le kellett kötnöd - próbálkozott David. - Olyasmi lehet, mint az izomláz... ha nem pihenteted az izmaidat, fájnak.

- Lehet - mondta Laurel elgondolkodva. - Ráadásul ez a hétvége sem lesz különb.

- Nem is biztos, hogy jót tenne neked a tánc - mondta David, és próbált nem vigyorogni. - Én nem bánnám, ha kihagynánk.

David nem volt elragadtatva attól a nagy ötlettől, hogy Tamaniékkal együtt menjenek a bulira, de amikor meghallotta, hogy Tamani Yukit viszi magával, megenyhült. Némileg.

- Tudom, hogy te nem bánnád - közölte Laurel -, de Chelsea igen. Szüksége van egy kis kikapcsolódásra. Főleg a múlt hét után. Jót fog tenni neki és Ryannek, ha kimozdulnak.

- Ryannek az tenne jót, ha pofán vágnám - morogta David.

Azért az érdekes volt, hogy mindig Chelsea oldalára állt. Laurel tudta, hogy már évek óta nagyon jó barátok, de amikor mesélt Davidnek Ryan felvételis papírjairól, az hitte, hogy David majd védelmébe veszi Ryant, hiszen ők is összebarátkoztak. Különben Chelsea még mindig nem volt hajlandó magyarázatot követelni Ryantől.

123

- Senki nem fog pofán vágai senkit, David - korholta meg a fiút Laurel. - Érted?

- Igen, mama - felelte David a szemét forgatva.

- Ja, és Tamani találkozni szeretne velünk még a buli előtt.

Veled, velem és Chelsea-vel. - A tündérfiú állampolgári ismeretek órán vetette fel a találkozó ötletét, de nem fűzött hozzá sok magyarázatott. - Stratégiai megbeszélés, vagy mi. Azt mondja, hogy nagyon fontos. - Laurel megmasszírozta a halántékát. A Yuki miatti feszültség már szinte kínzóbb volt, minta városban ólálkodó trollok jelenléte. A trollokkal kapcsolatban legalább tudta, hányadán áll.

Ezek a szörnyek szeretik a csillogó kincseiét, roppant bosszúállóak, és könnyen megszabadítanak a testrészeidtől. Kleáról és Yukiról azonban Laurel nem sejtette, hogy kulcsfontosságú szövetségesek-e vagy ádáz ellenségek, akik a halálát akarják, vagy talán még annál is rettenetesebbre

készülnek.

Laurel

gyanította,